Szerző: Gábor

Az eddigi nagy maratonjaimhoz (Berlin, New York, Chicago) képest nem nagyon beszélhetünk komoly elemzésről, hiszen nem is készültem fel rendesen és nem is volt igazi tervem, célkitűzésem a versenyre. Mégis, szerintem érdemes megosztani a tapasztalataimat, egyrészt Veletek, másrészt magamnak is összefoglalni, levonni a következtetéseket.

Ahogy a London Marathonhoz írt előzményekben írtam, a felkészülésem enyhén szólva is hagyott maga után némi kívánni valót. Gyakorlatilag csak két hónapot készültem a maratonra és összesen 200 kilométert futottam, a leghosszabb futásom 15.2 km volt. Nem vagyok rá büszke, de ennyi jött össze, a nevezésem pedig nem szerettem volna bukni, így nem volt kérdés, hogy futok Londonban. Utólag azt mondom, nagyon jól döntöttem, az egyik, ha nem a legjobb maratonom volt hangulatra, érzésre.

Mégis mit lehet akkor ezen a futáson elemezni? Azért van egy-két tanulság, a saját magam számára mindenképpen.

Az eredmény

Mindenek előtt a tények. A hivatalos időm 4:42:29 lett, azaz bőven egy órával lassabb voltam, mint Berlinben és Chicago-ban és 70+ perccel lassabb, mint az eddigi legjobb időm New York-ból. Mindezt egy jókora pozitív, azaz kedvezőtlen split-tel, mert féltávnál 2:11:31-et mutatott az óra, azaz a verseny második felében sokkal lassabb voltam, mint az első felében. Tehát még ilyen alacsony tempónál is sikerült elfutnom az elejét. 🙂

Tempó

Sokat gondoltam a verseny előtt, hogy mégis milyen tempóban kéne futnom. Előzetesen, óvatosan, de olyan négy és fél, öt óra közötti beérkezést tippeltem, ami 6:20 – 7:05 közötti tempót jelent. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok 6:30-on egy kicsit kívül kocogni, az olyan kényelmesnek tűnt.

Persze a verseny elején elvitt a hév, szokás szerint. No nem úgy, mint anno, hogy a gyors tempó helyett még gyorsabban futottam, csak úgy a nagyon lassú helyett kicsit lassút futottam. Láttam az órámon, hogy kicsit gyorsabban futok, mint 6:30, de beleestem a szokásos csapdába, hogy az elején ez olyan könnyűnek tűnt. Nekem olyan 6:15-6:20 körüli idők rémlettek az első 10 kilométerről, de utólag visszanézve az első 5 km az 6:09 volt, majd a következő 2x5km 6:15 körül. Nem nagy különbség persze, de arra pont jó volt, hogy a mostani lassabb tempómhoz képest pont elfussam az elején.

Ezt egyébként elég korán éreztem. Körülbelül csak az első 10 kilométer volt az, ami nagyon könnyen ment. A korábbi maratonokon azért inkább az első 20. Itt már a 11. kilométerben éreztem a fáradtságot. Persze semmi vészes, éppen csak, de azért vagyok már olyan rutinos maraton futó, hogy tudtam, hogy ez nem jó jel. Ennek ellenére nem mondhatni, hogy érdemben lassítottam volna, 6:15-ről 6:20-ra esett csak vissza a negyedik öt kilométerem.

Körülbelül pont féltávnál kellett jobban visszavennem. Ott kezdett el először húzódni a jobb lábam. Előbb a vádlim kicsit, majd az alább hagyott, de a sípcsont melletti elülső izmomat (vajon mi lehet a neve?) egyre jobban éreztem a lépéseknél. Feszült, kicsit fájt, éreztem, hogy ez az a fajta érzés, aminek a végén előbb-utóbb görcs lesz. Nem segített a jókedvemen az, hogy tényleg csak éppen féltáv után jártunk, nem a 35. kilométernél. Kicsit komolyabban visszavettem a tempót, 20-tól 25-ig 6:37 volt az átlagom, majd a rákövetkező 5 kilométeren már csak 6:49. Tudatosan futottam egyre lassabban, hogy kíméljem a lábam, de az is tudatos volt, hogy futottam, eldöntöttem, hogy 30-ig nem gyalogolok bele.

3:12:27-nél értem a 30. kilométerhez. Innen már 110%-ig biztos volt, hogy ezt a versenyt biztosan befejezem, még ha végig gyalogolva is. No nem mintha eddig kételkedtem volna benne, de az az érdekes, hogy először éreztem egy maratonon azt, hogy a maradék 12, majd kicsit később 10 kilométer az nem sok, hanem pont, hogy kevés. Olyan belátható, bekocogható. 30. kilométer után sétáltam bele először, eleinte csak a frissítő pontoknál, majd később a kisebb emelkedőknél is, megint később már rendszeresen. Nem csináltam belőle problémát, kocogtam pár száz métert, majd kis gyaloglás, újabb kocogás, újabb gyaloglás.

Amennyire így vissza tudok emlékezni, talán olyan 30-34 kilométer között volt a mélypont. Itt volt a legnehezebb futni, itt kocogtam a leglassabban, itt volt a gyaloglások után a legnehezebb elindulni. Lelkileg jól voltam, nem zavart ez egyáltalán, tényleg élveztem a hangulatot, a szurkolást, azt, hogy ott lehettem. De azért futni nehéz volt.

Aztán valahogy 34 után kicsit könnyebb lett minden. Elkezdtem többet futni és kevesebbet gyalogolni, és érzetre is túllendültem a holtponton. 7:40-es átlag tempóból feljavultam 7:15 körülre (a gyaloglásokat is beleszámolva), de talán tényleg az volt a lényeg, hogy érzésre jobban voltam. Persze a pályán is visszaértünk a belváros felé, folyamatos volt a szurkolás, és ahogy számolgattam fejben egyre biztosabb lett az is, hogy a célbaérkezést meg fogom csinálni 5 órán belül. Az utolsó két kilométert már egész jól bírtam (de azért persze még bele-belegyalogoltam), végül kerek 7:00-át átlagtempóval zártam és értem célba.

A célvonal mögött sem estem össze, teljesen jól voltam. Persze éreztem a lábam, jól esett megállni, kicsit megtámasztani magam, de utána még órákat talpon voltam és szerencsére másnap sem voltak komolyabb mozgással kapcsolatos gondjaim. Azért egy-egy óra ülés vagy fekvés után azért kellett néhány perc, hogy bemozgassam magam.

Frissítés

Hát ezt majdnem nagyon elrontottam, be kell vallanom. Itthonról géleket nem akartam vinni, csak sótablettát. Úgy voltam vele, hogy majd amit a pályán adnak, az ehhez a tempóhoz elég lesz. Aztán persze a sótablettákat is itthon hagytam. Londonban végül elég körülményesen az utolsó pillanatban sikerült valamilyen ottani sótablettát szereznem, és akkor már vettem néhány szokásos High5 vizes gélt is, pont volt a boltban. Nagyon jól tettem.

Az az igazság, hogy az egyik nagy tanulság számomra, hogy frissítésből sosem elég. Én mindegyik ponton ittam vizet, ahol volt iso, ott azt is, majdnem mindig két pohárral. Ittam/ettem a géleket, kb 25 percenként, sajátot is, illetve mikor adtak a pályán, azt is. És mindig mikor ittam/ettem nagyon jól esett és farkas éhesen küldtem le őket és még egyszer annyit meg tudtam volna inni/enni. Lehet az sok lett volna, nem tudom, az az igazság, hogy nekem szerencsére még soha semmi bajom nem volt ezektől. A lényeg, hogy nagyon örülök, hogy végül vittem géleket és sikerült sótablettát vennem, el sem tudom képzelni mi lett volna nélkülük…

Pálya, útvonal

Nagyon élveztem a maratont, de annak is örülök, hogy nem célverseny volt. Az az igazság, hogy a pálya nem igazán alkalmas szerintem a leggyorsabb maratonod lefutására. Persze lehet ez csak +/- 10 percet jelent, de akinek minden perc számít, annak Berlin vagy New York sokkal jobb választás.

Miért mondom ezt? Az szerintem csak a kisebbik gond, hogy nagyon sok kanyar van az útvonalban, és ezekből is sok az élesebb. Ez sem segít, hiszen be kell sorolni, a mezőny összetömörödik az ideális íven, vesztesz a lendületből majd újra fel kell gyorsítani, az meg energiába kerül. A nagyobb gond az, hogy az út sok helyen keskeny a tömeg meg nagy. Nekem most teljesen jó volt, elkocogtam, de amikor néha-néha előzni akartam, akkor nehéz volt. Persze most hátrébb, sűrűbb mezőnyben futottam, mint az eddigi maratonjaimon, de eddig ez volt a legszűkebb pálya, amin futottam, és ezt mások, nálam gyorsabbak is mondták, hogy elől is nehéz volt előzni, illetve rengeteg energiába került.

Összegzés

Teljesen elégedett vagyok mind az idővel, mind ahogy bírtam a versenyt. Még ha sötétben is tapogatóztam, sikerült a tippelt idővel lefutnom a maratont, ráadásul közérzetre jobban, mint amennyire esetleg aggódtam rajta.

Maradok a régi szokásomnál és erről a maratonról is külön írok élménybeszámolót és szakmai elemzést, még ha ez utóbbi most nem is lesz annyira releváns.

Londonba még 2019-ben jelentkeztem, a 2020-as versenyre, egy amerikai utazási irodán keresztül, miután a sorsoláson másodszor sem jutottam be. A nevezési jog mellé szállást kellett venni, az utazást én oldottam meg. A 2020-as verseny végül a Covid miatt elmaradt, tavaly az oltási mizéria miatt nem tudtam elmenni, de idén sikerült, még ha a felkészülésem nem is sikerült elégségesre.

Péntek reggel utaztam ki Londonba, és bár hajnalban indultam itthonról, végül Lutonról kb csak délután 1-re jutottam be a szállásra. Ami egyébként egy elég elegáns belvárosi szálloda volt, a Buckingham Palota mellett, a Victoria Station közvetlen közelében, ami azt is jelentette, hogy a maraton céljától csak pár száz méterre. Ez azért elég hasznos volt, még ha ár-érték arányban én biztos más szállást választottam is volna.

A hotelban a szobám készen volt, így pont be tudtam jelentkezni még a hivatalos idő előtt, de csak a cuccaim dobtam le és már indultam is az maraton expo-ra. Most már rutinos expo látogatónak számítok, nem annyira köt le, mint a legelején, igazából csak a rajtszám átvétel a praktikus funkciója. Persze ha már ott van az ember, akkor megnézi (és sokszor meg is veszi) a méregdrága hivatalos merchandising egy-egy darabját (nekem egy póló és egy pulcsi jutott idén), meg van néhány kötelező fotó, de egyébként most már inkább az a célom, hogy amilyen gyorsan lehet jussak ki. Az expo-n összefutottam Tamással, akivel Chicago-ba együtt utaztunk és futottunk, ő segített még a szokásosnál is gyorsabban áthaladni a kiállításon, és persze csináltunk sok-sok képet is.

Péntek estére még egy közös késői ebéd, kora vacsora maradt, utána már csak visszamentem a hotelba és egy korsó sörre beültem az egyik közeli pub-ba. A kocsma-élet igazán pezsgő volt Londonban, a belvárosban pub pub hátán, mindenhol telt ház, tucatnyi helyi sör, hatalmas választék. Ezt a részét irigyeltem a városnak.

Szombatra főleg pihenést terveztem, de ez nem annyira jött össze. Délelőtt dolgoztam kicsit, majd délután elmentem sétálni egyet, hogy megnézzem a finish line-t a Mall-on, a Buckingham Palotát, meg még egy-két nevezetességet a közelben. Szuveníreket vásároltam a családnak, elmentem megnézni egy olyan boltot, ami engem érdekelt (whiskey), meg mivel reggel kiderült, hogy otthon hagytam a sótablettáimat, ezért néhány sport boltot is felkerestem, kevés sikerrel. Viszont a tervekkel ellentétben végül sikerült egész jól lejárnom a lábam. 🙂

Délután 4-re hivatalosak voltunk a Londoni Magyar Nagykövetségre egy palacsinta partira. Ezt már ismertem New York-ból, és mint kiderült, pont a new york-i diplomata csapat hozta át magával a szokást Londonba. Jó volt a magyar futókkal találkozni, megismerni a személyes történeteket, tapasztalatot cserélni, megosztani a terveket. A nagykövet úr élete első maratonjára készült, meg volt olyan is, aki már számon sem tudta tartani hányat futott. Fogyott palacsinta is bőven.

A hotelba visszafele még útba esett egy futóbolt, ahova 3-4 perccel zárás előtt tértem be, és itt végre kaptam sótablettát, meg vettem géleket is (mert persze azt sem vittem magammal), meg egy baseball sapkát az esőre készülve. Mert persze szombaton ragyogó napsütés volt, vasárnapra viszont végig esőt jósolt az applikáció a verseny időtartamára. Nem volt hozzá sok kedvem, de hát az időjárást nem megválasztja az ember, hanem elviseli.

Este még előkészültem a másnapra, kiválasztottam melyik ruhában (nadrágban, pólóban) megyek másnap, felapplikáltam a rajtszámot, összekészítettem az egyebeket (sótabletta, gélek, zsepi). Viszonylag korán volt, ráadásul másnap nem kellett hajnalban kelnem. Egyrészt a rajt az eddigi maratonjaimhoz képest viszonylag későn volt (helyi idő szerint 10:15-re voltam én kiírva), másrészt pont a pályaudvar mellett voltam, ahonnan fél óra vonatozással a rajtzónához lehetett érni. Furcsa is volt olyan későre beállítani az ébresztőórát.

Tekintettel arra, hogy semmilyen elvárásom nem volt magammal szemben, nem is izgultam szinte egyáltalán. Nem készülődtem kényszeredetten, nem ellenőriztem le mindent legalább tízszer, nem néztem a maraton útvonalát és rajta hivatalos frissítőpontokat kényszeredetten. Végül nagyon jól aludtam, teljesen kipihentem ébredtem.

Vasárnap reggel egy kényelmes, már-már kiadós reggelivel kezdtem, majd összekészültem, és lementem a hotel halljába, ahonnan az amerikai iroda futóival együtt sétáltunk át a szomszédban lévő pályaudvarra. A vonat vége tele volt, de elől még bőven volt ülőhely is. Öt megállót kellett utazni vele, és nem tudom, hogy az előző napi sztrájk miatt, vagy a maraton miatt, vagy bármi más miatt, de persze 30 perc helyett majdnem egy óra volt az út, nagyon sokat álltunk több helyen is. Egy normál maraton előtt biztos nagyon izgultam volna, hogy el fogok késni, de itt nem zavart. Ha nem érek oda időben, legrosszabb esetben rajtolok egy későbbi zónából. Úgy is lassan terveztem futni.

A Greenwich Parkhoz érve aztán nagyon kellemes meglepetés fogadott. A városkából (faluból?) egy kis dombra kellett felgyalogolni, ami egy hatalmas füves rész volt. Át kellett sétálni a park felén, ott kezdődött a beléptetés az elzárt területre. Egy másodpercet sem kellett sorba állnom, egyből bejutottam. Most először adtam be csomagot, ez is nagyon profin volt megszervezve. Végig álltak kamionok a rajt-terület egyik felén, és a rajtszámodnak megfelelő kamionra kellett feladnod a kis műanyag zacskót. Szintén pár másodperces művelet volt. Mellékhelyiségek is nagyon nagy számban voltak, és bár viszonylag hosszú sor állt, nagyon gyorsan haladt, percek alatt letudtam ezt is. A végén még túl sok időm is maradt bemelegíteni, várakozni, pedig tényleg bőven az előírt idő után érkeztem.

Folyamatos rajtok voltak. Egyrészt eleve négy külön rajtzóna volt, négy színnel jelezve (én a kékbe mentem, a fenti terület az csak a kék rajtzóna volt). Azon belül pedig ha jól számoltam 20 hullám volt, tehát összesen 80 hullámból rajtolt a verseny. Ez elég hatékonnyá tette a rajtot, ugyanakkor a hangulatából sokat elvett. A többi versenyen egy nagy rajt volt, zenével, visszaszámlálással, stb. Persze azon belül is volt több hullám, de 4-5 nagy hullám és egyszerre állt be mindenki a rajtba. Itt tényleg ment már a verseny, mikor bekísértek minket a saját hullámunk számának megfelelő “karámba”. Én a 7-es hullámban voltam, innen a karámból kellett a 6-os hullám után átsétálnunk a rajt felé, amihez közeledve egyre gyorsabban sétáltak az emberek, majd elkezdtek kocogni és végül átfutottunk a rajtvonalon. Ekkor esett le, hogy itt nem lesz külön rajt, hanem ez volt az. Tehát a szervezés maximálisan hatékony volt, igazából szerintem a futóknak is jobb így, de azért hiányzott a “nagy” rajt hangulata.

A futásról majd írok külön az elemzésben, itt most elsősorban csak a hangulatot és a szurkolást fogom körbejárni kicsit.

Előzetesen annyit tudtam, hallottam a pályáról, hogy az első fele, vagy kétharmada az elég unalmas, mert sokat megy kisvárosias környezetben, kevés szurkolóval. A Tower Bridge és az utolsó néhány mérföld ami igazán jó hangulatú. Szerencsére a valóság azért rácáfolt erre. Igen, persze, a belvárosban lévő hatalmas tömeg szurkolása nem összehasonlítható a külváros családias részével, de szerintem meglepően sokan voltak ott is. Majdnem mindenhol álltak a pálya szélén, sok család, és azért volt hangjuk nekik is. Külön élveztem, hogy az első 8-10 kilométeren nagyon sok gyerek volt, és mindenki pacsizni szeretett volna, én pedig erre most nyitott voltam. Szerintem több száz gyerekkel pacsiztam le, nagy élmény volt! 🙂

Igyekeztem lassan futni és tudatosan élvezni a hangulatot, a versenyt. Megfigyeltem a jelmezes futókat, a pálya melletti szurkolói kiírásokat, egy-egy helyszín díszítését. Az első 8-10 kilométer tényleg elrepült, nagyon élveztem. Ekkor még nem kellett magamra sem figyelnem, hiszen nem fájt semmim, azért egy maratonon értelemszerűen az első negyede a legkönnyebb. Persze volt néhány csendesebb szakasz, de ott akkor mással kötöttem le magam, néztem a környezetet, más futókat, stb.

A második tíz kilométeren már több néző volt, voltak kicsit nagyobb szurkolói pontok is, zenével, hangosabb buzdítással. Ezúttal nem nézegettem annyit a pályát, mint az eddigi maratonok előtt, és valamiért azt hittem, hogy Tower Bridge az sokkal hamarabb van a pályán, mint ahol valóban volt. Ezért én 15 kilométertől már nagyon vártam. Oda fantasztikus hangulatot mondtak. Az az igazság, hogy 15 és 20 kilométer között már nagyon sokan voltak, több helyen is azt hittem, hogy mindjárt jön a híd, olyan jó volt a hangulat, hogy azt hittem a híd miatt. 🙂 Végül persze jött az is, de kb csak a 20. kilométernél, és végül bár persze fantasztikus hangulat volt, azt azért nem mondanám, hogy kiemelkedően jobb, mint az előtte lévő jónéhány helyen.

No de utána! 🙂 A Tower Bridge túloldalán rengetegen voltak már. Itt szélesebb is volt az út, és volt egy olyan szakasz, ahol szembe is jöttek futók, azaz az út mindkét oldalán ment a verseny, csak ellenkező irányba. Mindkét oldalt nézők tömegei, hatalmas szurkolás, sok helyen zene. Ez egy jó 2-3 kilométeren át tartott, majd újabb kicsit csendesebb szakaszok következtek. De innen már azért végig nézők voltak, hol kicsit kevesebben és csendesebben, hol többen és hangosabban.

Nagyon jó hangulat volt végig a versenyen, tényleg rengeteg nézővel, szurkolóval. Ehhez biztosan hozzájárult az, hogy végül igazán szuper idő lett. Nem hogy nem esett az eső, de kisütött a nap, és egész meleg lett, igazi indián nyár. A maraton vége felé már voltak olyan szakaszok, ahol kifejezetten melegem volt és kerestem az árnyékokat a pályán. Végül igazi népünnepély lett a maraton.

Azért 20 és 30 kilométer között volt egy mini holt pont. Eddigre már bőven elfáradtam, de belegyalogolni még nem akartam, a vége is persze nagyon messzinek tűnt és nem tudtam mit várjak majd. Ekkor egy kicsit befele is fordultam, és ha van része a pályának, amire talán kicsit kevésbé emlékszem, akkor az ez volt. Fényképet és videót is sokkal kevesebbet készítettem. Persze az is lehet, hogy a sok kanyar, ide-oda fordulás miatt azt sem tudtam merre járunk, végig azt vártam, hogy mikor érünk vissza arra a részre, ahol szembe futnak majd azok, akik a Tower Bridge-ről jönnek le. De persze itt is csalódnom kellett, mert rosszul emlékeztem, és addig még nagyon sok kilométer volt hátra.

Végül úgy döntöttem, hogy 30 kilométer után engedélyezem magamnak, hogy belegyalogoljak a maratonba. Először csak a frissítéseknél, majd később a kisebb emelkedőknél is, majd amikor csak kedvem tartotta. Néhány gyaloglás után visszatért belém az élet is, talán futni is könnyebb lett. Érdekes mód, mikor már “csak” 10, majd 8 kilométer volt hátra az már olyan beláthatónak tűnt, egyáltalán nem aggódtam, hogy hogyan fogom befejezni. Néha gyalogoltam, azért többet futottam, és ez utóbbi is könnyebb lett, hiszen amikor nehezebbé vált volna, akkor belegyalogoltam. 🙂 Időm is több lett élvezni a versenyt meg a szurkolást.

Az utolsó 6-8 kilométer az tényleg örömfutás (és örömgyaloglás) volt. Kiszámoltam, hogy biztosan 5 órán belül érek célba még belegyaloglással is, innen pedig tényleg nem volt már semmi más célom, mint hogy minél inkább átadjam magam a népünnepélynek. Fényképeztem, videóztam, pacsiztam, mosolyogtam. Az utolsó 3-4-5 kilométeren hatalmas hangulat volt, végig összefüggő embertömeg, sok helyen zene, konfettieső, hangos szurkolás. Nagyon élveztem minden percét.

Érdekes módon pont a befutó volt kicsit csendesebb. A St. James Park is halkabb és kevésbé sűrű volt, majd a befutó a Buckingham Palota előtt és a Mall-on is. Voltak persze emberek, meg zene is, mégis egy kicsit nagyobb hangulatot vártam. Persze azért így is fantasztikus érzés volt befutni és áthaladni a célvonalon, átvenni az érmet.

A szervezés a célban is profi volt, az érem után kaptunk hőtartó fóliát (vagy mi a fene az), befutó csomagot benne vízzel, izóval, finisher pólóval, majd a kifelé vezető út is, a találkozó pontok is jól meg voltak tervezve. Volt hely bőven, de ember is nem kevés.

Ami még érdekes volt, és kicsit időigényesebb, az az átjutás a futókon. 🙂 Igen, volt zebra a futóverseny útvonalán, a futókon át. Én inkább karámnak hívnám, de az tény, hogy jól kitalálták. Több helyen is volt, úgy kell elképzelni, hogy a széles út közepén volt egy karám, amit két oldalról lehetett kikerülni. A futókat hol az egyik oldalra terelték, miközben a másik oldalnál a járdáról be lehetett sétálni a karámba, majd amikor az megtelt, akkor a futókat a másik oldalra terelték, és a karámból ki lehetett menni az út túloldalára a járdára. Futóként nem volt zavaró, mert persze lassan zártak-nyitottak, előre kiabálva, jelezve, az út pedig mindkét oldalt ugyanolyan volt. Ilyet eddig maratonon nem láttam.

A verseny után szép lassan visszasétáltam a hotelba, szusszantam egy kicsit, zuhanyoztam, majd kimentem a hotel környékére egy vacsorára. Utána kicsit nehéz volt felállni a székből, de azért megoldottam. 🙂 Korai fekvés, másnap reggel még korábbi kelés is indulás a reptérre a reggeli járathoz. Egy rövid hétvége volt így csak Londonban, de nagyon örülök, hogy végre eljutottam erre a maratonra, nem bántam meg egyáltalán, hogy kicsit felkészületlenül, de bevállaltam a versenyt.

Összességében a London Marathon hangulata vetekedett a New York-ban tartott versennyel. Itt biztos nem voltak annyian a pálya mellett a szurkolók, mint 2018-ban a New York Marathonon, de mivel az utak jóval keskenyebbek voltak, így jóval ember közelibb volt a szurkolás is, és a kisebb téren kevesebb ember is hatalmas hangulatot csinált. Meg merem kockáztatni, hogy még jobbat is, mint New York-ban. Persze az is lehet, hogy míg ott 110%-ban a futásra koncentráltam és meghaltam a pályán, addig most csak egy célom volt, hogy élvezzem a futást és a versenyt.

Prológus

Az eddigi maratonok előtt mindig célkitűzést írtam, mindent percre pontosan kiszámolva, eltervezve. Nem véletlen, hogy ennek a bejegyzésnek nem célkitűzés a címe, hanem előzmények. Lényegében erről, illetve ennek okairól szól ez a bejegyzés.

Az utolsó bejegyzésem itt a blogon 2021 januári, amikor még a tavalyi év célkitűzéseiről írtam. Azóta nem volt érkezésem írni, főleg amiatt, hogy viszonylag keveset futottam, hosszabb időszakokra is teljesen háttérbe szorult a sport, más dolgok léptek előtérbe. Persze azért néha-néha kimentem, voltak rövidebb-hosszabb fellángolások, de a kihagyások is egyre hosszabbak lettek, és a futások is edzések helyett kocogásokká változtak. Aztán végül 2021 november eleje és 2022 március eleje között egyáltalán nem futottam, azaz kihagytam egy teljes telet. Tavasszal kimentem párszor, de lényegében augusztus eleje előtt érdemi futásom nem nagyon volt.

Én hiszem, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akar időt szakítani. Ha nagyon akartam volna futni, akkor futottam volna. De ebben az időszakban az élet más területeit tartottam fontosabbnak, család, munka, pihenés, stb. Persze hiányzott a futás, illetve annak minden pozitív hatása, de hogy teljesen őszinte legyek, könnyebb is volt. Nem kellett minden napot a futás köré szervezni, úgy alakítani a hétvégi programokat, az étkezéseket-italozásokat, baráti találkozókat. Valamit valamiért. Persze a negatív hatások is megvoltak. Plusz 10 kiló, ellustulás, a korábbi forma teljes elvesztése. De hát pont ez a szép a futásban, annyit kapsz vissza, amennyit beleteszel. Ha sokat, akkor jönnek az eredmények, ahogy az én esetemben is korábban, viszont ha semmit, akkor ne is várj cserébe semmit.

Rákészülés / Felkészülés

Így érkeztünk meg 2022 nyarához, amikor egyrészt betöltöttem a 40-et, másrészt egyre valószínűbbé vált, hogy idén részt tudok venni a London Marathonon. Eredetileg még a 2020 tavaszi versenyre neveztem be egy amerikai utazási irodán keresztül, de ugye akkor jött a Covid és vitt mindent. A versenyt akkor őszre halasztották és csak elit futók vehettek rajta részt. Majd 2021-ben is ősszel rendezték meg a versenyt, akkor már mindenkinek. Mehettem is volna, ha nyugaton is elismert vakcinával lettem volna oltva. Végül emiatt sikerült még egy év halasztást kérnem, így 2022 őszére tették át a nevezésem.

2022 nyarán már feloldottak minden korlátozást, így szinte biztos volt, hogy október legelején futhatok. Illetve futnom kell, ha nem akarom elveszíteni a korábbi nevezésem. Ezért ugye fizettem is, meg nem is olyan könnyű bekerülni, ezért igazából az egy percig sem merült fel bennem, hogy kihagyom a versenyt. Az igazán komoly felkészülést elvetettem, egyrészt mert annyira visszaestem, hogy arra biztosan egy évnél többet kellett volna szánni. Másrészt nem éreztem annyira a motivációt magamban, hogy most erre vágyom. Persze azért szerettem volna tisztességesen felkészülni, de ezzel is megcsúsztam kicsit.

Végül a nyaralások után, augusztus elejét lőttem be, hogy akkor lesz pont két hónapom futni, edzeni, felkészülni. Ezt a két hónapot nagyjából végig is csináltam, a saját fejem (saját edzéstervem) után menve. Persze volt egy fesztiválos hét ami kimaradt, és szeptemberben a munka miatt több hét is, amikor a tervezett heti három futás helyett csak kettő jött össze. Szóval nem teljesen úgy sikerült még ez a minimális felkészülés sem, mint ahogy terveztem.

Augusztusban végül 10 órát, 110 kilométert, szeptemberben pedig 9 órát és 94 kilométert futottam. Nagyon kevés, tudom. A leghosszabb futásom másfél órás volt, 15.2 km. Persze tudtam már menet közben is, hogy azért így bátor lesz nekimenni egy maratonnak.

Várakozás

Szándékosan nem elvárás címet adtam ennek a fejezetnek, mert az nincs. Igazából fejest ugrom az ismeretlenbe, és csak tippjeim vannak, hogy mi várhat rám.

Mi az ami mellettem szól?

Az, hogy nincs elvárás. Az eddigi három maratonomon másodpercre kidolgozott, a határokat feszegető ütemtervem volt. Háromból kétszer nem is jött be, mert pár másodperccel kilométerenként elfutottam magam, túl gyors voltam, ami a végén visszaütött, kidőltem, szenvedtem az utolsó 10 kilométeren. Egyszer, pont New York-ban, nagyjából sikerült végrehajtanom a tervet, de ott is nagyon a határon futottam. Most nem lesz ilyen. Nincs elvárás, nincs terv, nincs komoly tempó, amit futnom kell. Mehetek szép kényelmesen, ráérősen, frissíthetek szép lassan, ha kell, belegyalogolhatok. Nyilván az eredmény is olyan lesz, de egy maraton élmény is, nem csak a végeredményről szól. Kíváncsi vagyok, hogy ez mit jelent, mennyit jelent.

Mi az ami ellenem szól?

Az edzetlenség, a felkészülés hiánya. Pontosan azt fogom csinálni, amitől minden edző és minden tapasztalt futó óva inti a maratonra készülőket. Egy maratont nem lehet rutinból lefutni, hogy jaj, már hármat futottam, a negyedik az sétagalopp lesz. Felkészülés nélkül biztosan nem. A távot tisztelni kell, és aki nem tiszteli, nem készül fel rá rendesen, annak meg fog gyűlni a baja vele. Mi lesz majd 20, 25, 30 kilométernél? Lehet, hogy lépni sem tudok majd, és még ki tudja mennyi lesz hátra? Lehet, hogy szégyen szemre a táv utolsó harmadát végig gyalogolnom kell majd, ha egyáltalán az menni fog?

Tippelés

Nem tudom mi lesz, tényleg. Ha tippelnem kéne, azt mondom mindkettő verzióra van esély. Érzésre azt mondom, hogy 50-50%. Szerencsére a szintidő 7 óra, amit ha jól tudom az első hullám indításától számítanak, szóval nekem kb hat és fél órám lesz teljesíteni a távot. Ez 9 perc feletti kilométereket jelent, ilyen gyorsan (illetve lassan) szerintem még sétálni is tudok, szóval attól nem tartok, hogy ne érnék célba, hacsak nem történik valami sérülés vagy baleset velem. A kérdés tényleg az, hogy az utolsó 10-15 kilométert milyen állapotban tudom megtenni. Tényleg csak tippelni tudok, de mivel nincs eredmény és idő elvárás, ezért úgy gondolom, hogy nem fogom túl erőltetni a dolgot, és maximum tényleg sétálok majd.

Ha időeredményt kéne tippelnem, az eddig 3 óra 30-40 percek helyett 4 és fél óra és 5 óra közötti beérkezést mondanék. De meglátjuk majd, én is kíváncsi vagyok, ez tényleg egy olyan verseny lesz, amitől nem tudom, hogy igazából mit várhatok. Kicsit hasonlít az első maratonomra emiatt, amikor azért a nagy ismeretlen várt rám. Ez is egy első maraton, az első felkészületlenül. Nem vagyok rá büszke, de megcsinálom!

Lehet értelmetlen így 2021. január 2-án egy 2020 októberi versenyről beszámolót írni, de mivel eddig minden versenyemről írtam, nem akartam, hogy ez kimaradjon így az év végi összefoglaló előtt. Szóval ezt inkább most magamnak írom és csak röviden. 🙂

Ez a Spar Maraton eddig minden évben valami más versenyt hozott nekem, 2018-ban az első 10 kilométeres versenyem, 2019-ben az első 30 kilométeres versenyem, idén pedig az első váltóban futott maratonom. Talán egyszer a maratont is lefutom hazai pályán.

Az az igazság, hogy túl sok kedvem nem volt ehhez a versenyhez. Egyrészt váltóban versenyezni nem az én műfajom, bár persze azért ezt a váltót nem vettük annyira komolyan, nem az aranyért indultunk neki, csak egy jót futni. Igazából a társaság mellett ez volt az egyetlen ami a verseny mellett szólt, mármint az, hogy nem kellett rá versenyként tekintenem, csak egy jóleső futásként.

Egy héttel a Spar Maratonváltó előtt futottam a harmadik Ultrabalatonom, ezúttal háromfős csapatban. Ahogy megírtam, életem leglassabb, legszenvedősebb futását hozta. Ez nem volt túl jó előjel a váltó futás előtt. 10.5 kilométer volt a hivatalos távom, amit régebben 42-43 perc alatt biztosan le tudtam volna futni, de most, még csak azt sem tudtam milyen tempóval induljak ahhoz, hogy túléljem a táv második felét. Hiába volt szuper futó idő (hűvös), hiába éreztem magam jó erőben, azért vagyok már olyan rutinos, hogy tudom, ez becsapós lehet. Ha túl gyorsan kezdek, elfogyhatok és csak szenvedés lesz a befejezés. Talán csak abban bíztam, hogy 10.5 km az tényleg nem olyan hatalmas táv, még ha el is fogyok 5-6-7 kilométernél, azért 3-4-5 kilométert maximum lekocogok. Szóval vegyes érzelmek és bizonytalanság volt benne.

A verseny végül – a körülményekhez és az edzettlenségemhez képest – egész jól sikerült. 48:24 alatt futottam le a 10.5 kilométert, ami nyilván messze elmarad a csúcsidőmtől, de a 4:35-ös átlag tempó kilométerenként messze felülmúlta a várakozásom. Végig jó erőben voltam, az utolsó 500 métert meg is nyomtam 4:10-es tempóval és igazából csak kellemesen fáradtam el, nem készültem el teljesen az erőmmel. Én voltam a második futó, indultam a váltáskori mezőny tempójával és végül kitartott a lendület, nem kellett gondolkodnom, hogy lassítsak-e, bírom-e.

Ez az eredmény reményt adott, hogy azért nem teljesen menthetetlen a formám és van még mibe kapaszkodnom. Az már más kérdés, hogy az élet és a Covid ezt is felülírta, a Spar Maratonváltó után alig tudtam párszor elmenni futni az év hátralevő részében. De erről majd a következő, évet összegző bejegyzésemben.

Ez a verseny szuper volt, az eredmény, és a hangulata miatt is, eleve részt venni egy futóversenyen ebben az évben azt hiszem jutalom volt. A chicagoi futókkal is jó érzés volt összefutni, együtt versenyezni, erre sem tudott azóta sor kerülni, szóval minden ilyen élményt meg kell becsülni.

Tartottam ettől a versenytől, sőt, igazság szerint kicsit reménykedtem is abban, hogy talán elmarad majd. A tavalyi és azelőtti 7 fős csapatból még a 2019-es sikeren felbuzdulva, illetve új kihívásokat keresve, 3 fős csapatra váltottunk, és Nikivel és Zsófival eredetileg fejenként kb 75 kilométert futva terveztük megkerülni a Balatont.

A legutóbbi versenyem, a Generali Night Run óta elkezdtem egyszer edzeni, kb egy hónapig tartott, aztán szeptember elejétől újra bedurrant a munka és én heti egyszer jutok csak el futni. Szóval nem számítottam túl sok jóra, és még időben szóltam a lányoknak, hogy ha van kedvük és motivációjuk, akkor szívesen átadok nekik még néhány kilométert. Így lett végül a leosztás Zsófinak 87 km, Nikinek 82, nekem pedig 54 km, a lányoknak négy, nekem három részletben. Valahogy úgy voltam vele, mint nyáron az UTT előtt, hogy bár az edzettségi állapotom nem indokolja ezt a versenyt és ezt a távot, de majd lassan futok, és akkor nem lehet baj. Hát, ez egyszer már nem jött be, most sem. De ne szaladjunk ennyire előre. 🙂

Előkészületek

Mivel péntek reggel 8:30-kor volt a rajt, idén sikerült összehozni, hogy előző este lemenjünk Füredre és ott aludjunk. Örültem, hogy végül meg tudtam oldani munka fronton a csütörtök estét és a pénteket, és egy aránylag nagyobb alvás is belefért a napba. Sokat nem gondolkoztam, összepakoltam mindent egy nagy táskába, amire szükség lehet, a kocsi elbírja. Itt most sok időnk lesz az egyes váltások között, nem kell mindennek kéznél lennie, lehet készülődni a kocsiban is majd. Szerencsére semmit nem hagytam otthon.

A versenyközpontban sok teendőnk már nem volt, csak egy csapatfotó készítése. A három futót elkísérte a három férj/feleség, így összesen hatan voltunk, eredetileg két biciklis kísérő (egymást váltva) és egy sofőr. Mivel ketten mindig a pályán voltak, így a kocsiban négyen kényelmesen elfértünk, legalábbis így terveztük az elkövetkező 22-23 órát. Az összes 3 fős csapatnak 8:30-kor volt a közös rajtja, ez egy kicsit furcsa volt a Covid-os óvintézkedések közepette, de a lényeg, hogy elrajtoltunk.

Mivel az én első szakaszom csak fél 2-kor volt, Niki rövidebb futását pedig Zsófi egy maratonnal követte, így volt bőven időnk kávézni, majd ebédelni egyet. Az idő szuper volt, kicsit hűvös, de a napon már érződött, hogy azért meleg nap lesz. Egyáltalán nem bántam, hogy az előrejelzések szerint nem fogunk megázni, egyáltalán nem kellemes egy ilyen versenyen, ahogy azt a másnapi csapatok biztosan meg is tudják erősíteni. 🙂 Lassan elérkezett az én rajtom időpontja is.

Első szakaszom

Idén a Varga Pincészettől Balatongyörökig futottam, ami pont 21.1 kilométer volt a kiírás szerint. Ez már a harmadik Ultrabalatonom, de még sosem futottam át a pincészeten. Hát… Egynek jó volt, de én azt hittem, hogy hosszabb, nagyobb, érdekesebb. A fénykép azért jó lett. 🙂

Lehet, hogy többet kellett volna készülnöm a szakaszaimra, de engem nagyon durván meglepett, hogy a tervezett sík szakasz helyett dimbes-dombos, sőt, hegyes szakaszt futottam. A Badacsony megkerülésénél azért annyira nem volt meglepő, hogy nem sík, hanem dombos, nem volt vészes egyébként, csak a lelkemnek nem tett túl jót. 🙂 Átlagban 5:20 körüli tempót mentem, ami gyorsabb volt, mint amit nagyon biztonsági tempónak kitaláltam (6 perc körüli), de a lányok mellett nem engedhettem meg a lazsálást, és egyébként egész jól is bírtam.

Majd Badacsonytörmedic után jött a kellemetlen meglepetés. Elkezdett emelkedni az út, majd egyszer csak megláttuk Lacival, a biciklis kísérőmmel a Szigligeti várat. Elég hamar egyértelmű lett, hogy a Szigligeti várat meg kell másznunk. Nincs mit szépíteni, ez durva volt. A nap is sütött, kifejezetten meleg volt már. A nagyon meredek részeken belegyalogoltam, de egyébként a táv nagyját becsületesen lefutottam. A vár utáni lejtő után egy frissítőpont, majd onnan már nagyjából sík szakasz következett. Itt 13 kilométeren voltam túl, azaz hátra volt még 8, síkon.

És igazából pont ezen a sík szakaszon fogytam el először. Végig figyeltem rá, hogy a pulzusom 165 alatt vagy körül maradjon, és a kaptató után ez valahogy 5:45-ös tempó környékére állt be. Tudtam volna gyorsabban menni, de egyrészt nem akartam a pulzust elengedni, másrészt tudtam, hogy van még két futásom, nem most kell kiadnom magamból mindent. Azért furcsa volt, hogy ilyen alacsony tempónál ilyen magas a pulzusom, és mint később kiderült, valószínűleg csalt is az órám, mert nem húztam elég szorosra a szíját a csuklómon.

Mindenesetre innen nagyjából stabilan, ezzel a tempóval mentem tovább. Összefutottam ismerősökkel, ez nagyon jó motiváció volt, igazi futó ünnep. A végén persze örültem, hogy beértem, de összességében egy jól eső, erős futás volt. Csak ne lett volna még kettő hátra. 🙂

Az első szakaszom 20.6 km volt, 1 óra 55 perc alatt tettem meg 5:36-os átlag tempóval.

Második szakaszom

A következő szakaszom előtt, ami Balatonlelle kelet és Zamárdi között volt, laza 5-6 óra pihenőm volt, mert a lányok megint hosszúkat futottak. Volt egy kis pihenés, kipróbáltam az egyik biciklis kísérőnk e-bike-ját, találkoztunk apósommal, aki vendégül látott minket frissítőkre, majd átautóztunk Balatonlellére, ahol én készülődtem a második futásomra.

Nem éreztem magam egyébként túlságosan fáradtnak, viszont a géleket elfelejtettem, így saját frissítés nélkül vágtam neki a távnak. A déli part mindig sokkal monotonabb, mint az északi, hosszú egyenesek vannak, kis kanyar, majd újabb hosszú egyenes. Kevés a változatosság. Viszont cserébe majdnem teljesen sík. Gyors átszervezést követően ezen a szakaszon feleségem, Ildi kísért biciklivel, ilyen sem volt még soha. 🙂 Az első kilométereket alig 5:30-as tempón kívül tettem meg, viszont jól meghúztam az órám szíját, így a csuklómon immár jól mérte a pulzusom, az ehhez a tempóhoz teljesen reális 140-145 körüli értékekkel futottam. Ekkor tudtam, hogy az első etap során mutatott gyanúsan magas értékek tényleg falsok voltak.

Ahogy telt az idő, fogytak a kilométerek, úgy fogytam el én is folyamatosan. A táv felénél lassultam vissza 5:45 körüli tempóra, majd a 16. kilométertől tovább lassultam és már bőven 6 perces tempón kívül futottam. Egyre nehezebb volt a futás. Illetve nem is kifejezetten nehéz volt, hanem egyszerűen elfogyott az erőm. Azt éreztem, hogy csak vánszorgok, és néha-néha már megálltam inni (ami jó kifogás volt arra, hogy sétáljak pár másodpercet). Szerencsére Ildi kísért biciklivel, aki előtt nem tudok olyan lassan futni, hogy szóvá tegye, ez egyébként kifejezetten jól esett ebben a szituációban. Most nem volt miért motiválni, nem múlt 5-10 percen semmi.

Az sem tett túl jót a lelkemnek, hogy amikor az utolsó frissítőponton jártam, akkor bár tudtam, hogy onnan kb 6 kilométer van hátra, ott mégis az volt kiírva, hogy a következő váltópontig hátralévő távolság 4.5 km. Nyilván az utolsó másfél kilométeren minden kanyarban azt vártam, hogy na hátha itt lesz már vége. Persze nem volt. 🙂 Teljesen kimerülve értem a váltáshoz, az utolsó két kilométeren (a kis sétákkal együtt) 6:45-tel haladtam már csak.

Az volt az érdekes egyébként, hogy nem fájt semmim, nem a lábam fáradt el, hanem a testem. Egyszerűen ki voltam merülve. 145 fölé nem ment a pulzusom a táv során. A váltóponton gyorsan összeettem és összeittam ezt-azt, majd ugyanezt tettem a kocsiban is, és kihasználva, hogy volt szűk három órám az utolsó szakaszom előtt, még aludni is tudtam egy kicsit.

A második szakaszom 20.9 km volt, 2 óra 6 perc alatt tettem meg 6:04-es átlag tempóval.

Harmadik szakaszom

Eddigi futó életem leglassabb futása következett. Balatonakarattyától Balatonfűzfőig, egy számomra teljesen új szakasz, itt még sosem futottam. Nem voltak illúzióim, fáradt voltam már a futás előtt, mégis csak hajnali négy volt, egy óra alvással egy kocsiban, két futással a hátam mögött. De legalább idén nem esett. 🙂

6:45 körüli tempóval kezdtem, és nagyjából ezt is tartottam végig. Egyszer-egyszer becsúszott lejtmenetben egy 6:30-as tempó, amit néhány sétálós frissítős szakaszon kompenzáltam, nehogy túl gyors legyek. Viccet félretéve, még a legelején, amikor elkezdtem futni, akkor sem futottam soha 6 percen kívüli ezreket. Félelmetes volt megélni, hogy a 6:45 az a tempó, amivel el tudtam kocogni. Nem haltam meg, egyszerűen csak nem volt bennem semmi erő.

Valahogy sikerült néhány száz métert eltévednem, ami azzal járt, hogy kihagytam az egyetlen frissítő pontot a szakaszon. Az utolsó néhány kilométerre átlendültem a lelki holtponton és a nem túl acélos tempómat azért stabilan tartva tettem egyik lábam a másik elé. Még az is lehet, hogy ilyen tempóban tovább is tudtam volna futni. 🙂 Mindenesetre ettől függetlenül nagyon megörültem, mikor megláttam a váltópontot.

A harmadik szakaszom 11.3 km volt, 1 óra 17 perc alatt tettem meg 6:47-es átlag tempóval.

Összegzés

Elég rossz érzésem volt a futásaim után bennem. Nem volt semmi elégedettség, hogy milyen jó, hogy lefutottam három részletben 54 kilométert. Elvégre ennyit futottam már egyszer egyben is, Izlandon. Azt hiszem csalódott voltam. Tudtam, hogy nem vagyok top formában, de a valóság még a legrosszabb elképzeléseim is alulmúlta. Az utolsó 11 kilométerem 6:45-ös tempóját egyszerűen nem tudtam hova tenni, és az az igazság, hogy máig nem tudom. Furcsa érzés volt a három fős csapatban a leggyengébb láncszemnek lenni. Persze Niki és Zsófi is megszenvedett, de ők mégis csak 80+ kilométert futottak, és talán még gyorsabb tempóban is, mint én.

Azóta gondolkodom rajta, hogy mi történhetett. Nyilván nem voltam edzésben, ez nem kérdés. A futás attól szép, hogy annyit tudsz kivenni belőle, amennyit beleteszel. Én most nem sokat tudtam beletenni, nem is várhattam, hogy sokat tudok kivenni. De mégis… Az edzetlenséghez hozzájött még persze a sok munka, fáradtság, kialvatlanság. Én még arra is gondoltam, hogy esetleg valami betegség bujkált bennem, más racionális magyarázatot nem nagyon találtam erre a teljesítményre.

Azért így másfél hét távlatából visszatekintve már megszépültek az emlékek. Azért mégiscsak körbefutottuk hárman a Balatont (végül 22 óra 24 perces idővel), barátokkal és Ildivel töltöttem egy hétvégét, összefutottam ismerősökkel, és nem utolsó sorban ezt is megéltem, tapasztaltabb lettem. Azért kellett a most hétvégi Spar Maraton is (váltóban), ahol 10 kilométert futottam és a körülményekhez képest újra gyors voltam, de erről a következő bejegyzésben.

Az előző két évben valahogy nem éreztem túl nagy késztetést arra, hogy részt vegyek ezen a versenyen. Sőt, igazság szerint eleinte idén sem, aztán az utolsó pillanatban mégis regisztráltam. Ez sem annyira a verseny miatt volt, de mivel a chicago-i futós csapatból néhányan eljöttek és megbeszéltünk a verseny utánra egy sörözést, gondoltam akkor már futok is. Nem bántam meg. 🙂

Egyébként korábban pont azért nem szerettem ezt a versenyt, mert nem lehet igazán verseny tempót menni rajta. Mármint a várban lévő emelkedők miatt nem lehet olyan időket futni, mint síkon (az én esetemben mondjuk Siófokon), és nekem innentől egy kicsit elvette a verseny jellegét a dolog. Tudom, hülyeség, de valahogy nekem eddig ez is számított. Idén nem volt ilyen gond, síkon sem tudtam volna jó időt futni. 🙂

Előzmények, célkitűzés

Az nem titok, hogy nem vagyok túlzottan formában, március óta nem edzem rendesen, mármint edzésterv alapján, és csak heti egyszer-kétszer járok el terepre futni, akkor is inkább jólesően, mint teljesítményt leadni. Szóval eredetileg azt terveztem, hogy mindenféle időkényszer nélkül, egyszerűen csak futok egy jólesőt. A verseny előtt ez annyiban konkretizálódott, hogy Peti, az egyik chicago-i futótárs az egyik 5 perces iramfutó volt a versenyen, ezért vele terveztem tartani a lépést, esetleg az utolsó néhány kilométeren megelőzni. Ekkor még optimista voltam, mert bár tudtam, hogy kétszer meg kell mászni a várat, valahogy úgy számoltam, hogy azért az 5 perces tempót a félmaratonon, még a jelenlegi edzetlenségemet is figyelembe véve kéne tudnom hozni.

A rajt előtt

A zempléni családi nyaralásból pont szombat délután, a verseny napján értünk haza. Szinte csak arra volt idő, hogy elszaladtam a rajtcsomagért (nem szeretem a ruhatárat használni, mondjuk nem tudom miért), hazamentem, kicsit rákészültem a versenyre, átöltöztem és már mentem is vissza, hogy kb 9-re odaérjek, és tudjak még beszélgetni a verseny előtt. Már odafele ahogy gyalogoltam a Duna-parton, éreztem, hogy szép lesz itt futni, Budapest gyönyörű az éjszakai fényekben.

Nem készültem túlságosan a félmaratonra. Hoztam magammal három gélt, két sótablettát és kb ennyi. Még a bemelegítésről is nagyjából elfeledkeztem. Az útvonalat próbáltam értelmezni a térképen, de hamar feladtam, csak annyi volt meg, hogy össze-vissza fogunk menni. Lényeg a lényeg, túl sokat nem készültem sem fejben, sem egyébként a versenyre.

A verseny

A rajt után elkezdtem kényelmesen kocogni. Páran elmentek mellettem, pár ember mellett én futottam el, a lényeg az volt, hogy a saját kényelmes tempómban mentem az első néhány száz méteren. Ami hamar kiderült, hogy ez kevés lesz. Bár Peti (az 5 perces iramfutó) mögül rajtoltam, de a rajt utáni egy-két percben csak távolodott tőlem. Látszott, hogy ez a kényelmes tempó nem lesz elég, ahhoz, hogy tartsam vele a lépést. Mondjuk túlságosan nem aggódtam, annyira azért már vagyok rutinos, hogy egy félmaraton nem az első pár száz méteren dől el, sőt, egy kicsit visszafogottabb kezdés még előnyös is akár, legalábbis jobb, mint elfutni az elejét. Azért pár száz méter után rágyorsítottam kicsit és az első kilométer végére utolértem az 5 perces iramfutókat.

Innentől unalmasabb kilométerek következtek. Még soha nem futottam iramfutók mögött, ez volt az első ilyen versenyem. Egyszerűen beálltam mögéjük, egy kisebb csoportba és nem foglalkoztam semmivel, csak futottam velük az ő tempójukban. Ez egyébként elég kényelmes volt, nem kellett kényszeresen az órámat figyelnem, hogy mi a tempóm, főleg az első néhány kilométer után, amit szinte másodpercre pontosan 5 percre hoztak, megbíztam bennük. Lelkileg tényleg nagy segítség volt, hogy csak a futásra kellett koncentrálnom.

A rakpart szép volt, a hidak, a parlament kivilágítva, a fordítóban zene, jó hangulat. Az első kihívás az első emelkedő volt fel a várba. Ezt becsülettel megfutottam az iramfutók mögött, bár persze felfele lassabban. Cserébe lefele gyorsabb tempót mentünk, a 11. és 12. kilométert 4:45-ön belül futottuk, pedig a második már inkább sík volt, mint lejtő. Ekkor kicsivel voltam túl a fél távon és azért éreztem, hogy tempót megyünk, ez nem az a kellemes kis kocogás volt. Meleg is volt, és a második körben a rakparton a szél is feltámadt, persze mindig szembe fújt. 🙂

A rakpartos kilométereket a fordítóig még jól bírtam. A fordítónál muszáj volt megállnom a frissítő pontnál. Ittam kicsit többet, bevettem a sótablettáim. Bőven lemaradtam az iramfutók mögött. Az is megfordult a fejemben, hogy innentől már csak kocogok, az utolsó 5 kilométer levezetés lesz, legalább tudom hol tartok, mennyit estem vissza teljesítményben. Igazából fejben már erre készültem, mikor láttam, hogy többen is ott vannak éppen előttem azok közül, akikkel az 5 perces iramfutókkal futottunk együtt. Ők is hosszabban frissítettek. És persze mások nem adták fel ilyen könnyen, a frissítést kihagyó iramfutók után eredtek. Úgyhogy gyors újratervezés és beálltam mögéjük, egye fene, egy ideig még megyek velük. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy a többségüket szép lassan lehagytam. Nem mentem valami hú de nagy tempót, de közelebb kerültem Petihez, a második emelkedőre futás előtt már nem volt olyan messze.

De aztán valamiért ez a felzárkózás sokat kivett belőlem. Az emelkedő alján szinte automatikusan gyaloglásba váltottam. Itt adtam igazán fel, úgy voltam vele, hogy eddig bírtam. Azért a gyaloglásom az elég lendületes volt, bár mentek el mellettem akiket korábban leelőztem, de nem túl gyorsan, látszott, hogy felfele futni sem sokkal gyorsabb, mint lendületesen gyalogolni. Kétszer, talán háromszor gyalogoltam egy rövidebb szakaszt, majd az emelkedő második felét már futottam újra. Nem is volt olyan meredek, meg valahogy helyrebillentem fejben. De az 5 perces iramfutókat többet már nem láttam.

Aztán lefele begyújtottam a rakétákat, már ami a jelenlegi formámnál annak számít, és két 4:30-on belüli kilométerrel, és viszonylag sok embert előzve zártam a versenyt. A befutó időm 1:44:56 lett, de a verseny (szokás szerint, mint megtudtam) kicsit rövidebb volt, a Stryd-om 20.85 km-t mért. Azaz egy percet még hozzáadhatunk, a hivatalos félmaratoni időm valahol 1 óra 46 perc lett volna.

Értékelés

A célban kifejezetten boldog voltam. Végül nem kocogtam, hanem tényleg kihajtottam magam, maximum pár százalék maradt bennem, de nem sok. Ez most erre volt elég, az edzéseim újrakezdése előtt egy jó állapotfelmérő volt. Bár az emelkedők miatt nehéz a korábbi versenyeimmel összehasonlítani, érzésre úgy gondolom, hogy a félmaratoni tempóm visszacsúszott az 5 perces, illetve síkon valószínűleg a csak kicsit azon belüli teljesítményre. Nem rossz, de azért innen munkás lesz visszahozni a bőven 4:30-on belüli tempót ezen a távon.

Nem tudom mi visz rá valakit, hogy nyári 30+ fokos melegben, tűző napon, árnyék nélküli aszfalt úton fusson órákon keresztül. Nem is tudom, hogy engem mi vett rá. 🙂

Előzmények

Hát az úgy kezdődött, hogy két hete még semmilyen versenyre sem készülten. Aztán egyik nap felhívott volt kollégám, Peti, hogy lenne egy hely a volt cégem csapatában az UTT-n. Nem sokat tudtam az Ultra Tisza-tóról, sőt, konkrétan semmit, csak azt, hogy helyileg kb hol van. De persze, hogy volt kedvem hozzá, Viszont másnap kaptam egy emailt, hogy a még tavalyi nevezésem a július 5-i Pitztal Gletschermarathon-ra él, és a versenyt megtartják, egy virtuális maraton keretében, azaz mindenki ott futja, ahol tudja. Így szóltam Petinek, hogy mégsem fog összejönni az UTT, de ő javasolta, hogy menjek, úgy is többen lemondták a csapatból, fussam le ott a maratont. Újfent nem gondolkoztam, mondtam rendben, csináljuk.

Célkitűzés / Motiváció

Volt is, meg nem is. Feldobott, hogy találkozhatok volt kollégákkal. De az UTT-ről szinte semmit sem tudtam, nem is mozgatott meg annyira. A maratoni kihívás tetszett. Illetve a benne rejlő kísérlet lehetősége. Tudtam, hogy egyáltalán nem készültem rá, alig edzettem, de kíváncsi voltam, hogy ha nagyon könnyen futom, magamhoz képest lassan, akkor le tudom-e futni nem belehalósan, beosztva az energiámat.

Mivel korábban 5 perces tempó környékén futottam maratont (félmaratont meg 4:30-as tempón belül), bár az edzések elmaradtak, úgy voltam vele, hogy ha megcélzok egy 6 perces tempót, akkor annak még így is elég kényelmesnek kell lennie, és 4 óra 15 percen belül kell végezzek. Tudtam, hogy lesznek nehéz részek, ahogy az az eddigi egy “könnyebb” maratonomon, a Liege Beer Lovers’ Marathon-on is volt, de arra nem voltam felkészülve, ami az időjárás szempontjából várt rám.

Felkészülés

A felkészülésem lényege pont az volt, hogy nem készültem fel egyáltalán. Persze ezt nem javaslom senkinek. 🙂 Még soha verseny előtt nem voltam ennyire formán kívű. Igazából 2017 ősze óta edzek, és néhány kisebb sérülést leszámítva folyamatosan edzésben voltam. Nem minden versenyre csúcsformában érkeztem, de edzésben voltam. Hát most nem. A járvány kezdete, március eleje óta nem tudtam rendszeresen eljárni futni. Hetente egyszer, néha-néha kétszer futottam, azt sem edzéstervvel, hanem csak úgy, jólesően, elsősorban terepen. Ha lehet nem felkészülni rendesen egy maratonra, akkor azt pontosan így kell csinálni. 🙂

Ezeket nem mentségként, vagy kifogásként írom. A verseny előtt a fent írtaktól függetlenül meg voltam róla győződve, hogy kellően kényelmes tempóval még így is simán le tudok futni egy maratont. Van egy elméletem, ami persze nem az enyém, csak én is ezt a nézetet osztom, azaz, hogy nem a távolság, hanem az iram öl. Ezt már kipróbáltam a gyakorlatban és igaznak bizonyult. Pont ezt a tételt akartam újra bizonyítani, azaz, hogy nem távolság (maraton) a fontos, hanem az iram (a terveimnek megfelelően a felkészülés nélküli nagyon lassú tempó). Én továbbra is úgy gondolom, hogy ez igaz és működött volna, csak egy dologgal nem számoltam: a hőséggel és a tűző nappal.

A frissítést nem gondoltam túl, a szokásoshoz nyúltam: fél óránként egy High5 ISO gél, óránként két sótabletta és sok víz.

Ami nem sikerült a “felkészülésben”:

• Tudatos és rendszeres edzések, kilométergyűjtés,
• Előző napi sörözés, borozás (mármint ez megvolt, csak maraton előtt nem kéne),
• Meleghez szoktatás, szokás.

Amit azért így is sikerült:

• Alvás megvolt, a maraton előtti két nap 8-8 órát aludtam, ez nálam inkább ritka,
• Mindent egy nappal előbb összepakoltam, semmi sem maradt otthon, nem kellett izgulni, kapkodni,
• Időben leérni a Tisza-tóhoz, akklimatizálódni.

Versenybeszámoló

Ahogy a híres idézet szól az Oscar című filmből: “tudtam, csak nem sejtettem” hogy nagyon meleg lesz. 🙂 Nyilván néztem időjárás jelentést, meg mikor elindultunk 11-kor Budapestről, akkor nem lehetett kétségem, hogy milyen idő vár rám, de mégis. Utólag belegondolva, talán egyszer vagy kétszer futottam versenyen ilyen időben. És akkor sem ilyen időtartamot.

Az én távom Sarudtól Tiszaörvényig szólt, 43.5 kilométer. A végső terv végül az volt, hogy az UTT versenyében 32.3 kilométer után Tiszaderzsen leváltanak, és én a versenyen kívül “kocogom le” a maratoni táv végét. Ennek később még volt jelentősége, hiszen végül is így tudtam kiszállni 32.3 kilométer után, mert eleve ott terveztük a csapat váltást. De erről később.

Ahogy közeledett a váltásom és az én rajtom tervezett időpontja, beálltam a váltóponthoz. Lilla, a biciklis kísérőnk már ott volt, előre tekert. Szólt, hogy kicsit pihen, majd utánam jön. Betettem a kis kosarába a táskám a frissítéssel, majd a váltás után elkezdtem futni, korábbi önmagamhoz képest viszonylag lassan. Kicsit elfutottam az elejét, mert az első kilométer 5:30 lett, majd utána három kilométeren át hoztam az 5:45 körüli tempót (a tervezett 6 percesek helyett). Egy idő után arra figyeltem, hogy 150 alatt maradjon a pulzusom. Ez egyébként meglepetés volt, iyen tempónál 130 fölé sem szokott menni, nyilván a meleg és a tűző nap megtette a hatását. A 150-es határt is csak azért lőttem be, mert ezt adta akkor és ott a kb 6 perces tempó. A tempó tényleg kényelmesnek tűnt és bár meleg volt, kicsit fújt a szél, nem éreztem rosszul magam. Az első 2-3 kilométeren még gyönyörködtem a tájban, a széles gáton, a tó felöli oldalon sátrazó horgászokban, a gát oldalán levágott füvet bálázó gépben. Mivel az első fél órában a biciklis kísérőm, Lilla, még nem jött velem, ezért egyedül futottam. De teljesen egyedül, se előttem, se mögöttem nem volt egy futó sem, és mivel viszonylag későn indultam (fél 3 után) és már visszafele, ezért szembe sem futott már senki. Néha egy-két biciklis elment valamelyik irányban, de egyébként teljesen kihalt volt minden. Ekkor még nem sejtettem, hogy végig ez lesz majd.

Szóval az első néhány kilométer viszonylag eseménytelenül, a tervezetthez képest kicsit gyorsabb, de kényelmes tempóban telt, izgalmak nélkül. Mivel itt még nem jött velem Lilla, ezért vártam már az első frissítő pontot, ami kb az 5. kilométernél meg is érkezett. Egy kis víz, illetve kértem egy kis jeget a sapkám alá. Soha nem futottam még jéggel, nem tudtam milyen lesz, de mivel baromi nagy hőség volt, nagyon jól esett. A sapkám alá tettem egy marokkal, majd azt fel a fejemre. Egész jól megtartotta a jeget, nem potyogott ki. Az elején, az első 1-2 percben kicsit hideg volt, néha át kellett rendeznem, ha túl sokáig volt egy helyen. Aztán pár perc alatt megszokta a fejem, utána már kellemes volt. Mire végeztem és újra mozgásba lendültem, utolért Lilla is, pont jókor, meg tudtam ejteni az első fél órás frissítőmet a táskámból.

A rá következő egy, másfél óra jól telt. Sokat beszélgettünk, élveztem, hogy nem kell egyedül futnom, mert egyébként baromira egyedül lettem volna. Futótársak szinte sehol, a táj egyhangú, szinte mindvégig ugyanaz a látvány, szinte csak a frissítőpontok és a váltópontok hoztak egy kis változatosságot. Innentől egyébként tartottam a frissítési tervet, minden váltópontnál ittam vizet (ha nem volt, akkor 10-15 percenként egyébként is a kulacsomból), tettem jeget a sapkámba, pontról pontra egyre többet, illetve a fél óránként tervezett gélt és óránként tervezett kettő sótablettát is elfogyasztottam.

Sokáig jól ment a futás. Az egyetlen árulkodó jel a folyamatosan emelkedő pulzusom volt. A 7. kilométer után már nem tudtam 150 alatt tartani, pedig a frissítések miatt többször kicsúsztam a 6 perces kilométer átlagokból is. Rekkenő hőség volt, bár nem délben, hanem délután 3 után futottam, de szinte függőlegesen tűzött lefele a nap. A gát aszfaltja ontotta magából a hőt. Rajtam sapka, abban jég, napszemüveg, ez sokat segített, de nyilván nem fáztam. A gát roppant egyhangú és unalmas volt. Mindenhol csak ugyanaz. Minden kanyar mögött ugyanaz a kép. Tényleg csak néhány kilométerenként törte meg az egyhangúságot egy frissítőpont vagy egy strand.

Másfél óra, 15 kilométer után értünk Kiskörére. Itt majdnem eltévedtem. Illetve tudtam, hogy jó helyen járok, mégsem láttam, hogy merre tovább. Úgy szóltak rám, hogy merre menjek, a frissítőpont a fák mögé kanyarodó úton volt elbújba. Bár a szervezés úgy általában profi volt (a frissítőpontok és váltópontok szerintem teljesen rendben voltak, mindenki kedves volt, segített, a kocsiknak több helyen is mindkét irány ki volt táblázva), az útvonal jelölése azért hagyott némi kívánni valót maga után. Én sehol sem láttam felfestve, hogy merre van az arra. Nyilván nem a puszta közepén a gáton hiányoltam ezt, hanem néhány olyan kereszteződésben (elsősorban egyébként Kisköre előtt és Kiskörén), ahol azért szerintem nem volt 100%-ig egyértelmű, hogy merre kell haladni. Mindegy, végül nem volt gond belőle.

Kiskörén szinte üdítően hatott a kis emelkedő fel a vízerőműre, majd a lejtő, meg úgy egyébként a pillanatnyi környezetváltozás is. De sajnos néhány száz méter múlva már újra ugyanolyan egyhangú volt minden. Az egyetlen változás, hogy nem szembőn, hanem kicsit oldalról, majd néhány kilométer múlva hátulról sütött a nap. Itt még kilométerekig tudtam menni a tervezett tempót, nem volt egyértelmű lejtmenet a teljesítményemben, vagy holtpont. A jég mindig nagyon jól esett, meg egyre többet ittam, de félmaratonig nem volt semmi gond.

Ha jól emlékszem, valahol a 24-25. kilométer környékén mondhattam Lillának, hogy szóljon a többieknek, hogy nem futok majd tovább a tervezett váltóponttól (amiről egyébként azt hittem, hogy nem 32, hanem 30 kilométer után van kicsivel). Szerencsére mivel az elején írtak miatt egyébként is váltást terveztünk (és én az UTT versenyén kívül futottam volna tovább a maratont), ezért ez nem okozott túl nagy felfordulást.

Van, hogy az ember fejben adja fel, és van, hogy a test fárad el. Azt szokták mondani, hogy a tested, megfelelő önkontroll és kitartás mellett sokkal tovább bírja, mint ahogy fejben gondolod. Ez szerintem is így van. És én most elsősorban fejben fáradtam el, fejben adtam fel. Mármint 24-25 kilométernél még egész jól voltam, amikor eldöntöttem, hogy 30-nál (ami 32 lett) befejezem. Miért? Egyrészt a rutin miatt, ami ha nem is évtizedes, de azért van már valamennyi. Tudtam, hogy hiába vagyok még egész jól 24-25-nél, 30-nál, 35-nél és 40-nél ez már teljesen más lesz. Tudtam, hogy mire odaérek a váltóponthoz, már bőven hulla fáradt leszek, és fejben is nagyon nehéz lesz. Másrészt bevallom, már az alap motivációval is voltak gondok. Amikor New York-ban odaálltam a rajtvonalhoz, tudtam, hogy én azt a maratont lefutom, ha kell, négykézláb mászok be a célba, de nem adom fel. Ha nem ilyen elhatározással állsz neki a rajtnak, ha csak egy kicsi kompromisszum is felsejlik (ki lehet állni, fel lehet adni, van B opció), akkor 30+ kilométernél, amikor már tényleg nagyon nehéz, akkor fejben is nehéz lesz ellenállni a csábításnak, odakoncentrálni, kitartani. Legalábbis én így működöm. Egyik kollégám már a verseny előtt javasolta, hogy álljak ki 30-nál, nincs értelme ilyen hőségben, felkészülés nélkül erőltetni a dolgot. Ezzel elültette a bogarat a fejemben, de függetlenül tőle már én is eljátszottam a gondolattal. Egyszerűen ott volt ez a lehetséges B opció, és mivel sem az UTT maga (főleg, hogy az utolsó szakaszt versenyen kívül futottam volna), sem egy virtuális maraton nem jelentett igazi kihívást, igazi verseny hangulatot, így utólag egyértelmű, hogy fejben voltam gyenge, mert könnyű volt újratervezni és kiállni.

Viszont sem akkor, sem azóta nem bántam meg a döntésem. A 28. kilométerig még tartottam a 6 perces tempót, de ebben már az is benne volt, hogy tudtam, hogy nemsokára vége, mehetek nyugodtan. Aztán az utolsó 4-5 kilométeren tényleg egyre jobban elfogyott az erőm, elfáradtam. Lilla meg is jegyezte, hogy egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén már nem nagyon voltam partner semmilyen párbeszédben. 🙂 Többször hosszasan, gyalogolva frissítettem, a végén itt-ott már úgy egyébként is belegyalogoltam. Nehezen emésztettem meg, hogy bár úgy rémlett, hogy kb 30 és fél kilométernél lesz a váltópont, végül ez csak 32.3-nál jött el. Az utolsó 1-2 kilométer már tényleg kínszenvedés volt. Hasonló állapotot persze átéltem már, sőt, rosszabbat is Chicago-ban, de a verseny egy kicsit későbbi szakaszában, olyan 35 kilométer felett. Nincs mit szépíteni, az utolsó 1-2 kilométerre szépen kikészültem. Aztán mikor megláttam a váltókaput, azért egy utolsó jó kilométert még össze tudtam tenni, de nem tudom mi lett volna velem, ha még 10 kilométert tovább kell mennem. Az biztos, hogy extrém sok gyaloglás lett volna benne.

Szóval a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy kiálltam, feladtam. Ha tüzes vassal böködnek, akkor összeszorított fogakkal valahogy leküzdöm a hátra lévő távot, de nem láttam értelmét. Ez nem az a verseny volt és nem olyan körülmények, ahol erre szükségem volt. Egyedül egy kicsit azt sajnálom, hogy így utólag nem egyértelmű, hogy csak a hőség készített ki, vagy pedig ilyen edzésmunka és nem-felkészülés mellett egyébként is elfogytam volna a maratoni távon. A kettőnek együtt viszont egyértelmű az eredménye. 🙂 Nagyon tisztelem azokat, akik előző nap tényleg ultra távokat futottak ezen a versenyen, nekem ez egyértelműen nem ment volna, nem is értem, hogy ilyen időben, ilyen ingerszegény körülmények között hogyan tudtak ilyen teljesítményt nyújtani – gratulálok!

Hogyan tetszett az UTT?

Ami jó volt:

• Maga a Tisza-tó egy jó hely, én szégyenszemre nem jártam még erre. Láttam több jó strandot is amerre futottam, szerintem ide még “civilben” visszatérek a családdal.
• A jég a frissítő pontokon. Soha nem futottam még jéggel, de hamar megszerettem.

Ami nem jött be:

• A meleg, a hőség. Ki az a hülye, aki a nap közepén, órákon át fut a tűző napon? 🙂
• Az útvonal. Szinte teljesen sík volt, ez ideális egy maratonhoz, de olyan egyhangú, hogy hihetetlen. Minden kis kanyar mögött újra ugyanaz a látvány. Csak a gát, és más semmi.
• Számomra az UTT-nek nem volt egyáltalán verseny hangulata. Persze lehet, hogy a magányos ultrának soha nincs is, és az igazi ultrafutókat csak zavarja a “tömeg”, de nekem nagyon furcsa volt, hogy a több, mint 32 kilométer és 3 óra alatt ha jól számolom így utólag akkor összesen 5 futóval találkoztam.

A fentieket figyelembe véve azt hiszem, hogy jövőre nem ez lesz az a verseny amire legelőször fogok jönni. Azt is mondanám, hogy többet ide nem jövök, de ismerem magam, lehet, hogy jövőre is itt leszek (bár most nem így gondolom). 🙂