“Nem a távolság, hanem az iram öl”

A címben szereplő mondat egy axióma minden futó számára. Tegnaptól nekem is gyakorlati tapasztalatom van róla. De ne szaladjunk ennyire előre.

Mivel múlt hét végén Prágában futottam félmaratont, ezért alap esetben nem terveztem volna még egy versenyt ebben a hónapban. De mivel a cégünkhöz olasz vendégek, ügyfelek érkeztek, ezért úgy voltam vele, hogy edzés jelleggel elmegyek és lefutom velük a Vivicittá félmaratont. Vasárnapra úgy is hosszú futás esett volna, minden passzolt. Egész héten azt ízlelgettem, hogy ez lesz az első olyan versenyem, amin nem meghalni készülök, nem personal best lesz a cél, hanem, hogy jól eső tempóban végigfussam, élvezzem. Elvégre erről kéne szólnia a hobbi futásnak, nem?

Szóval a célom az volt, hogy kb éppen csak 5 perces kilométer átlagok felett, az olasz vendégeinkkel együtt futva valahol 1 óra 50 perc környékén érkezzek be – és végig élvezzem a futást, a várost, a szép tavaszi időt.

Vivicittá futóverseny
A hármas rajtzóna elejéről

Bár egész héten erre készültem, nagyon hamar elbizonytalanodtam. Az olasz vendégek eltűntek (késtek, végül csak 1-2 perccel a rajt előtt érkeztek meg), az idő csodás volt, abból a szempontból, hogy mégsem sütött a nap, felhős volt. Hűvösnek ugyan nem mondtam volna, de nem volt meleg. És nagyon fittnek, kipihentnek éreztem magam, az előző 1-2 nap ráhangolódása sokkal jobban sikerült, mint egy hete Prágában. Ráadásul a 3. rajtzóna legelejére kerültem, ami azt jelentette, hogy a második hullám legelejéről rajtolhattam. Azaz nem volt kezdeti kerülgetés, tudtam futni a saját tempómban, szabadon, már az első méterektől. Igazából minden tökéletesen adott volt ahhoz, hogy újra megpróbáljam az 1 óra 40 alatti időt, ami Prágában nem jött össze.

Bár egész héten az edzés jellegű 1:50-es futásra készültem, a fentiek miatt mégis komolyan megfordult a fejemben percekkel a kezdés előtt, hogy megpróbálom az 1:40-et. Aztán 1-2 perccel a rajt előtt megérkeztek az olaszok és gyorsan megbeszéltük, hogy akkor együtt futunk (ami az eredeti terv is volt persze). Erőt vettem magamon és eldöntöttem, hogy nem kell minden héten versenyt futnom, most az olasz vendégeink miatt vagyok itt, velük fogok futni.

Vivicittá rajt előtt
A második hullám rajtjára várva

Így is lett, majdnem együtt indultunk öten (Adriano, Angela, Gianluca, Giancarlo és én – ők az első hullám legvégén, én a második hullám legelején). Angela régóta fut, félmaratoni legjobbja 1:43, de azt mondta, hogy idén még nincs formában. Giancarlo triatlonos, nemsokára megy a Barcelonai fél ironman-re, 4 perces tempón belül tervezte futni ezt a félmaratont is. Gianluca múlt héten futotta a római maratont, Adriano-nak pedig az első félmaratonja volt a budapesti (de ő is megy majd a fél ironman-re). Adriano lemaradt a legelején, négyen futottunk együtt az első 4-5 kilométeren. Utána Giancarlo elköszönt, gyorsabb tempóra váltott és eltűnt (1:32-vel ért célba, úgy, hogy az első 5 kilométert kocogta velünk). Hárman mentünk tovább, Angelával és Gianluca-val.

Egyébként kényelmes, bőven 5 percen belüli tempóval futottunk. Az első 5 kilométert végül 4:51-es átlaggal teljesítettük. Bár próbáltam elhessegetni a gondolatot, de végig ott motoszkált a fejemben, hogy még nekiiramodhatnék, meglehetne az 1:40-en belüli idő. Abszolút úgy éreztem, hogy visszafogom magam. Tudatosan próbáltam fókuszálni a futás élvezetére, a város szépségére, a szurkolókra, zenekarokra, pacsiztam a gyerekekkel, élveztem a futást. Valahogy úgy volt, hogy néhány perc agyalás, hogy megfuthatnám az 1:40-et, néhány perc felhőtlen boldogság, hogy milyen jó itt futni.

Vivicittá futóverseny Lánc-híd
A Lánc-hídon át

Féltávhoz közeledve egyre többször fordult elő, hogy nem figyeltem oda, 10-20 métert előre futottam, majd visszalassítottam és bevártam a többieket. Ami a lassabb tempó miatt nagyon jól alakult, azok a frissítések voltak. Mivel nem rohantam, ezért minden frissítőponton ittam kényelmesen vizet (vagy sétálva, vagy nagyon lassan kocogva). Féltávnál még banánt is ettem és izotóniás italt is ittam. Azt hiszem ennek a versenynek a nagy tanulsága pont ez volt számomra: megtanultam kicsit jobban frissíteni. Eldöntöttem, hogy nem hagyok ki frissítő pontot (mint eddig szinte mindig), és rászántam azt a pár másodpercet, hogy tényleg igyak (és egyek). Emellett a kicsit kényelmesebb tempó mellett könnyen ment, és szerintem hasznos volt.

A féltáv után érezhetően belassultak kicsit az olaszok. Míg a második öt kilométert 4.55-ös átlagban tettük meg, addig a harmadik ötöst már csak 5:10-esben. Egyre nehezebb volt velük tartani a lépést – mármint a (relatív) lassúság miatt. Ekkor futott át utoljára a fejemben, hogy robbantanom kéne egyet, és hátha még meglehetne az 1:40, de aztán hamar kivertem a fejemből: ma nem ezért jöttem. Tényleg vegyes érzések voltak bennem. Élveztem a futást, élveztem azt, hogy nem meghalós, szép volt a város, jól esett az edzés. De ezzel párhuzamosan ott motoszkált bennem az is, hogy nem a maximumot nyújtom, maradni fog bennem, ma meglehetett volna…

Vivicittá félmaraton rakpart
Nagy élmény volt a rakpartokon futni

Valahol 15 kilométernél egyszer csak megjelent mellettünk Adriano, köszönt, és elfutott mellettünk. Gyorsan megláttam a lehetőséget, elköszöntem Angelától és Gianluca-tól és csatlakoztam hozzá. Adriano elmondta, hogy 10 kilométert biztonsági tempóval futott, és utána erősített rá. Mivel előtte már 5:20-as tempóra lassultunk, nagyon jól esett, hogy Adrianoval 4:50 közeli kilométereket futottunk. Azt ekkor már tudtam, hogy a prágai időm nem lesz meg, de arra még volt esély, hogy a siófoki, első félmaratonom idején belül érkezzünk célba.

Ezt a részét már tényleg élveztem a futásnak. Megvolt a tempó (nem volt kényelmetlenül lassú, de nem is volt a határon), érkeztünk a Margit-szigethez, még inkább ráhangolódtam az út mellett szóló dobokra, zenékre, tényleg jól éreztem magam. Aztán Adriano az utolsó 2 kilométerre kezdett fáradni, a 20. kilométert már 5 percen kívül futottuk. Próbáltam húzni, biztatni, ami elvileg sikerült is, mert azt mondta, hogy biztos belegyalogolt volna, ha nem motiválom. Végül én 1:46:01-es nettó idővel, Adriano pedig (mivel ő a 2-es rajtzóna legvégéről indult) 1:47:38-as nettó idővel ért célba, amin együtt futottunk át. Büszke vagyok Adriano-ra, mert első félmaratonhoz képest nagyon jó időt futott.

félmaraton eredmények
Az eddigi félmaratonjaim eredménye

Az 1:46:01-es időm éppen csak kicsit jobb, mint a már említett első siófoki félmaratonom novemberben (1:46:26). Persze eddig is tudtam, de most éreztem azt is, hogy micsoda különbség van a két, hasonló eredmény között. Akkor majd meghaltam, minden erőmre szükség volt, hogy célba érjek. Most ugyanezt szinte edzés jelleggel, jól eső fáradtsággal, de egyáltalán nem kihajtva magam teljesítettem. Novemberben ez a tempó még túl sok volt nekem (akkor az 5:00-ás kilométerekkel konkrétan elfutottam a verseny elejét, illetve szinte az egészet), most pedig ez már nem is versenytempó, inkább erős edzés tempó. De fordítva is igaz, amiért nagyon igaz az a mondás, hogy nem a távolság, hanem az iram öl. Prágához képest alig voltam lassabb, kb csak három és fél perccel. Kilométer átlagban most 5:01 volt, ott 4:51. Csak 10 másodperc kilométerenként. Mégis, ott a végén még bele is gyalogoltam, annyira erős volt, most – csak 10 másodperccel lassabban – vígan lefutottam. Nem nagy különbség, mégis hatalmas. (Azt persze hozzá kell tennem, hogy most szinte nem kerülgettem senkit, míg Prágában több ezer embert kellett leelőznöm. A mai nap után újra érzem, hogy az mekkora munka egy sima futáshoz képest.)

Összességében jól esett ez a futás, nem hajtottam ki magam, ez volt az első olyan versenyem, amin nem készültem el az erőmmel a célban. Azért persze felemás érzéseim vannak. Tényleg jól esett futni – főleg az utolsó 5-6 kilométernek és Adriano-nak köszönhetően -, élveztem, tudtam figyelni a környezetre (a városra, a szurkolókra, a zenekarokra), talán megtanultam frissíteni is. Ugyanakkor pont ezek miatt maradt bennem hiányérzet is. Nagyon úgy érzem, akár azt is mondhatom, hogy biztos vagyok benne, hogy ma meg tudtam volna futni az 1:40-en belüli időt. Sőt, hogy ha nem lettek volna az olaszok, akkor biztosan rá is mentem volna, hiába döntöttem el előtte, hogy csak edzésből megyek ki a Vivicittára. Egyszerűen nem tudok úgy futni versenyen, hogy csak kocogok. Legalábbis most azt hiszem, amíg ebben a fejlődő fázisban vagyok még. És bár a mai nap erről szólt, azt is tudom, hogy nem az a típus vagyok, aki párban, csoportban szeret futni. Sokkal jobban frusztrált, mint amennyire élveztem, hogy nem egyedül vagyok. Lehet, hogy majd eljutok ide is, amikor már nem az időeredmény lesz a cél, de most még nem ebben az élethelyzetben, fejlődési ciklusban vagyok.

Vivicittá befutó érem
Angelával, Adriano-val és Gianluca-val és persze a befutóérmekkel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük