Nem tudom mi visz rá valakit, hogy nyári 30+ fokos melegben, tűző napon, árnyék nélküli aszfalt úton fusson órákon keresztül. Nem is tudom, hogy engem mi vett rá. 🙂
Előzmények
Hát az úgy kezdődött, hogy két hete még semmilyen versenyre sem készülten. Aztán egyik nap felhívott volt kollégám, Peti, hogy lenne egy hely a volt cégem csapatában az UTT-n. Nem sokat tudtam az Ultra Tisza-tóról, sőt, konkrétan semmit, csak azt, hogy helyileg kb hol van. De persze, hogy volt kedvem hozzá, Viszont másnap kaptam egy emailt, hogy a még tavalyi nevezésem a július 5-i Pitztal Gletschermarathon-ra él, és a versenyt megtartják, egy virtuális maraton keretében, azaz mindenki ott futja, ahol tudja. Így szóltam Petinek, hogy mégsem fog összejönni az UTT, de ő javasolta, hogy menjek, úgy is többen lemondták a csapatból, fussam le ott a maratont. Újfent nem gondolkoztam, mondtam rendben, csináljuk.
Célkitűzés / Motiváció
Volt is, meg nem is. Feldobott, hogy találkozhatok volt kollégákkal. De az UTT-ről szinte semmit sem tudtam, nem is mozgatott meg annyira. A maratoni kihívás tetszett. Illetve a benne rejlő kísérlet lehetősége. Tudtam, hogy egyáltalán nem készültem rá, alig edzettem, de kíváncsi voltam, hogy ha nagyon könnyen futom, magamhoz képest lassan, akkor le tudom-e futni nem belehalósan, beosztva az energiámat.
Mivel korábban 5 perces tempó környékén futottam maratont (félmaratont meg 4:30-as tempón belül), bár az edzések elmaradtak, úgy voltam vele, hogy ha megcélzok egy 6 perces tempót, akkor annak még így is elég kényelmesnek kell lennie, és 4 óra 15 percen belül kell végezzek. Tudtam, hogy lesznek nehéz részek, ahogy az az eddigi egy “könnyebb” maratonomon, a Liege Beer Lovers’ Marathon-on is volt, de arra nem voltam felkészülve, ami az időjárás szempontjából várt rám.
Felkészülés
A felkészülésem lényege pont az volt, hogy nem készültem fel egyáltalán. Persze ezt nem javaslom senkinek. 🙂 Még soha verseny előtt nem voltam ennyire formán kívű. Igazából 2017 ősze óta edzek, és néhány kisebb sérülést leszámítva folyamatosan edzésben voltam. Nem minden versenyre csúcsformában érkeztem, de edzésben voltam. Hát most nem. A járvány kezdete, március eleje óta nem tudtam rendszeresen eljárni futni. Hetente egyszer, néha-néha kétszer futottam, azt sem edzéstervvel, hanem csak úgy, jólesően, elsősorban terepen. Ha lehet nem felkészülni rendesen egy maratonra, akkor azt pontosan így kell csinálni. 🙂
Ezeket nem mentségként, vagy kifogásként írom. A verseny előtt a fent írtaktól függetlenül meg voltam róla győződve, hogy kellően kényelmes tempóval még így is simán le tudok futni egy maratont. Van egy elméletem, ami persze nem az enyém, csak én is ezt a nézetet osztom, azaz, hogy nem a távolság, hanem az iram öl. Ezt már kipróbáltam a gyakorlatban és igaznak bizonyult. Pont ezt a tételt akartam újra bizonyítani, azaz, hogy nem távolság (maraton) a fontos, hanem az iram (a terveimnek megfelelően a felkészülés nélküli nagyon lassú tempó). Én továbbra is úgy gondolom, hogy ez igaz és működött volna, csak egy dologgal nem számoltam: a hőséggel és a tűző nappal.
A frissítést nem gondoltam túl, a szokásoshoz nyúltam: fél óránként egy High5 ISO gél, óránként két sótabletta és sok víz.
Ami nem sikerült a “felkészülésben”:
- Tudatos és rendszeres edzések, kilométergyűjtés,
- Előző napi sörözés, borozás (mármint ez megvolt, csak maraton előtt nem kéne),
- Meleghez szoktatás, szokás.
Amit azért így is sikerült:
- Alvás megvolt, a maraton előtti két nap 8-8 órát aludtam, ez nálam inkább ritka,
- Mindent egy nappal előbb összepakoltam, semmi sem maradt otthon, nem kellett izgulni, kapkodni,
- Időben leérni a Tisza-tóhoz, akklimatizálódni.
Versenybeszámoló
Ahogy a híres idézet szól az Oscar című filmből: “tudtam, csak nem sejtettem” hogy nagyon meleg lesz. 🙂 Nyilván néztem időjárás jelentést, meg mikor elindultunk 11-kor Budapestről, akkor nem lehetett kétségem, hogy milyen idő vár rám, de mégis. Utólag belegondolva, talán egyszer vagy kétszer futottam versenyen ilyen időben. És akkor sem ilyen időtartamot.
Az én távom Sarudtól Tiszaörvényig szólt, 43.5 kilométer. A végső terv végül az volt, hogy az UTT versenyében 32.3 kilométer után Tiszaderzsen leváltanak, és én a versenyen kívül “kocogom le” a maratoni táv végét. Ennek később még volt jelentősége, hiszen végül is így tudtam kiszállni 32.3 kilométer után, mert eleve ott terveztük a csapat váltást. De erről később.
Ahogy közeledett a váltásom és az én rajtom tervezett időpontja, beálltam a váltóponthoz. Lilla, a biciklis kísérőnk már ott volt, előre tekert. Szólt, hogy kicsit pihen, majd utánam jön. Betettem a kis kosarába a táskám a frissítéssel, majd a váltás után elkezdtem futni, korábbi önmagamhoz képest viszonylag lassan. Kicsit elfutottam az elejét, mert az első kilométer 5:30 lett, majd utána három kilométeren át hoztam az 5:45 körüli tempót (a tervezett 6 percesek helyett). Egy idő után arra figyeltem, hogy 150 alatt maradjon a pulzusom. Ez egyébként meglepetés volt, iyen tempónál 130 fölé sem szokott menni, nyilván a meleg és a tűző nap megtette a hatását. A 150-es határt is csak azért lőttem be, mert ezt adta akkor és ott a kb 6 perces tempó. A tempó tényleg kényelmesnek tűnt és bár meleg volt, kicsit fújt a szél, nem éreztem rosszul magam. Az első 2-3 kilométeren még gyönyörködtem a tájban, a széles gáton, a tó felöli oldalon sátrazó horgászokban, a gát oldalán levágott füvet bálázó gépben. Mivel az első fél órában a biciklis kísérőm, Lilla, még nem jött velem, ezért egyedül futottam. De teljesen egyedül, se előttem, se mögöttem nem volt egy futó sem, és mivel viszonylag későn indultam (fél 3 után) és már visszafele, ezért szembe sem futott már senki. Néha egy-két biciklis elment valamelyik irányban, de egyébként teljesen kihalt volt minden. Ekkor még nem sejtettem, hogy végig ez lesz majd.
Szóval az első néhány kilométer viszonylag eseménytelenül, a tervezetthez képest kicsit gyorsabb, de kényelmes tempóban telt, izgalmak nélkül. Mivel itt még nem jött velem Lilla, ezért vártam már az első frissítő pontot, ami kb az 5. kilométernél meg is érkezett. Egy kis víz, illetve kértem egy kis jeget a sapkám alá. Soha nem futottam még jéggel, nem tudtam milyen lesz, de mivel baromi nagy hőség volt, nagyon jól esett. A sapkám alá tettem egy marokkal, majd azt fel a fejemre. Egész jól megtartotta a jeget, nem potyogott ki. Az elején, az első 1-2 percben kicsit hideg volt, néha át kellett rendeznem, ha túl sokáig volt egy helyen. Aztán pár perc alatt megszokta a fejem, utána már kellemes volt. Mire végeztem és újra mozgásba lendültem, utolért Lilla is, pont jókor, meg tudtam ejteni az első fél órás frissítőmet a táskámból.
A rá következő egy, másfél óra jól telt. Sokat beszélgettünk, élveztem, hogy nem kell egyedül futnom, mert egyébként baromira egyedül lettem volna. Futótársak szinte sehol, a táj egyhangú, szinte mindvégig ugyanaz a látvány, szinte csak a frissítőpontok és a váltópontok hoztak egy kis változatosságot. Innentől egyébként tartottam a frissítési tervet, minden váltópontnál ittam vizet (ha nem volt, akkor 10-15 percenként egyébként is a kulacsomból), tettem jeget a sapkámba, pontról pontra egyre többet, illetve a fél óránként tervezett gélt és óránként tervezett kettő sótablettát is elfogyasztottam.
Sokáig jól ment a futás. Az egyetlen árulkodó jel a folyamatosan emelkedő pulzusom volt. A 7. kilométer után már nem tudtam 150 alatt tartani, pedig a frissítések miatt többször kicsúsztam a 6 perces kilométer átlagokból is. Rekkenő hőség volt, bár nem délben, hanem délután 3 után futottam, de szinte függőlegesen tűzött lefele a nap. A gát aszfaltja ontotta magából a hőt. Rajtam sapka, abban jég, napszemüveg, ez sokat segített, de nyilván nem fáztam. A gát roppant egyhangú és unalmas volt. Mindenhol csak ugyanaz. Minden kanyar mögött ugyanaz a kép. Tényleg csak néhány kilométerenként törte meg az egyhangúságot egy frissítőpont vagy egy strand.
Másfél óra, 15 kilométer után értünk Kiskörére. Itt majdnem eltévedtem. Illetve tudtam, hogy jó helyen járok, mégsem láttam, hogy merre tovább. Úgy szóltak rám, hogy merre menjek, a frissítőpont a fák mögé kanyarodó úton volt elbújba. Bár a szervezés úgy általában profi volt (a frissítőpontok és váltópontok szerintem teljesen rendben voltak, mindenki kedves volt, segített, a kocsiknak több helyen is mindkét irány ki volt táblázva), az útvonal jelölése azért hagyott némi kívánni valót maga után. Én sehol sem láttam felfestve, hogy merre van az arra. Nyilván nem a puszta közepén a gáton hiányoltam ezt, hanem néhány olyan kereszteződésben (elsősorban egyébként Kisköre előtt és Kiskörén), ahol azért szerintem nem volt 100%-ig egyértelmű, hogy merre kell haladni. Mindegy, végül nem volt gond belőle.
Kiskörén szinte üdítően hatott a kis emelkedő fel a vízerőműre, majd a lejtő, meg úgy egyébként a pillanatnyi környezetváltozás is. De sajnos néhány száz méter múlva már újra ugyanolyan egyhangú volt minden. Az egyetlen változás, hogy nem szembőn, hanem kicsit oldalról, majd néhány kilométer múlva hátulról sütött a nap. Itt még kilométerekig tudtam menni a tervezett tempót, nem volt egyértelmű lejtmenet a teljesítményemben, vagy holtpont. A jég mindig nagyon jól esett, meg egyre többet ittam, de félmaratonig nem volt semmi gond.
Ha jól emlékszem, valahol a 24-25. kilométer környékén mondhattam Lillának, hogy szóljon a többieknek, hogy nem futok majd tovább a tervezett váltóponttól (amiről egyébként azt hittem, hogy nem 32, hanem 30 kilométer után van kicsivel). Szerencsére mivel az elején írtak miatt egyébként is váltást terveztünk (és én az UTT versenyén kívül futottam volna tovább a maratont), ezért ez nem okozott túl nagy felfordulást.
Van, hogy az ember fejben adja fel, és van, hogy a test fárad el. Azt szokták mondani, hogy a tested, megfelelő önkontroll és kitartás mellett sokkal tovább bírja, mint ahogy fejben gondolod. Ez szerintem is így van. És én most elsősorban fejben fáradtam el, fejben adtam fel. Mármint 24-25 kilométernél még egész jól voltam, amikor eldöntöttem, hogy 30-nál (ami 32 lett) befejezem. Miért? Egyrészt a rutin miatt, ami ha nem is évtizedes, de azért van már valamennyi. Tudtam, hogy hiába vagyok még egész jól 24-25-nél, 30-nál, 35-nél és 40-nél ez már teljesen más lesz. Tudtam, hogy mire odaérek a váltóponthoz, már bőven hulla fáradt leszek, és fejben is nagyon nehéz lesz. Másrészt bevallom, már az alap motivációval is voltak gondok. Amikor New York-ban odaálltam a rajtvonalhoz, tudtam, hogy én azt a maratont lefutom, ha kell, négykézláb mászok be a célba, de nem adom fel. Ha nem ilyen elhatározással állsz neki a rajtnak, ha csak egy kicsi kompromisszum is felsejlik (ki lehet állni, fel lehet adni, van B opció), akkor 30+ kilométernél, amikor már tényleg nagyon nehéz, akkor fejben is nehéz lesz ellenállni a csábításnak, odakoncentrálni, kitartani. Legalábbis én így működöm. Egyik kollégám már a verseny előtt javasolta, hogy álljak ki 30-nál, nincs értelme ilyen hőségben, felkészülés nélkül erőltetni a dolgot. Ezzel elültette a bogarat a fejemben, de függetlenül tőle már én is eljátszottam a gondolattal. Egyszerűen ott volt ez a lehetséges B opció, és mivel sem az UTT maga (főleg, hogy az utolsó szakaszt versenyen kívül futottam volna), sem egy virtuális maraton nem jelentett igazi kihívást, igazi verseny hangulatot, így utólag egyértelmű, hogy fejben voltam gyenge, mert könnyű volt újratervezni és kiállni.
Viszont sem akkor, sem azóta nem bántam meg a döntésem. A 28. kilométerig még tartottam a 6 perces tempót, de ebben már az is benne volt, hogy tudtam, hogy nemsokára vége, mehetek nyugodtan. Aztán az utolsó 4-5 kilométeren tényleg egyre jobban elfogyott az erőm, elfáradtam. Lilla meg is jegyezte, hogy egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén már nem nagyon voltam partner semmilyen párbeszédben. 🙂 Többször hosszasan, gyalogolva frissítettem, a végén itt-ott már úgy egyébként is belegyalogoltam. Nehezen emésztettem meg, hogy bár úgy rémlett, hogy kb 30 és fél kilométernél lesz a váltópont, végül ez csak 32.3-nál jött el. Az utolsó 1-2 kilométer már tényleg kínszenvedés volt. Hasonló állapotot persze átéltem már, sőt, rosszabbat is Chicago-ban, de a verseny egy kicsit későbbi szakaszában, olyan 35 kilométer felett. Nincs mit szépíteni, az utolsó 1-2 kilométerre szépen kikészültem. Aztán mikor megláttam a váltókaput, azért egy utolsó jó kilométert még össze tudtam tenni, de nem tudom mi lett volna velem, ha még 10 kilométert tovább kell mennem. Az biztos, hogy extrém sok gyaloglás lett volna benne.
Szóval a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy kiálltam, feladtam. Ha tüzes vassal böködnek, akkor összeszorított fogakkal valahogy leküzdöm a hátra lévő távot, de nem láttam értelmét. Ez nem az a verseny volt és nem olyan körülmények, ahol erre szükségem volt. Egyedül egy kicsit azt sajnálom, hogy így utólag nem egyértelmű, hogy csak a hőség készített ki, vagy pedig ilyen edzésmunka és nem-felkészülés mellett egyébként is elfogytam volna a maratoni távon. A kettőnek együtt viszont egyértelmű az eredménye. 🙂 Nagyon tisztelem azokat, akik előző nap tényleg ultra távokat futottak ezen a versenyen, nekem ez egyértelműen nem ment volna, nem is értem, hogy ilyen időben, ilyen ingerszegény körülmények között hogyan tudtak ilyen teljesítményt nyújtani – gratulálok!
Hogyan tetszett az UTT?
Ami jó volt:
- Maga a Tisza-tó egy jó hely, én szégyenszemre nem jártam még erre. Láttam több jó strandot is amerre futottam, szerintem ide még “civilben” visszatérek a családdal.
- A jég a frissítő pontokon. Soha nem futottam még jéggel, de hamar megszerettem.
Ami nem jött be:
- A meleg, a hőség. Ki az a hülye, aki a nap közepén, órákon át fut a tűző napon? 🙂
- Az útvonal. Szinte teljesen sík volt, ez ideális egy maratonhoz, de olyan egyhangú, hogy hihetetlen. Minden kis kanyar mögött újra ugyanaz a látvány. Csak a gát, és más semmi.
- Számomra az UTT-nek nem volt egyáltalán verseny hangulata. Persze lehet, hogy a magányos ultrának soha nincs is, és az igazi ultrafutókat csak zavarja a “tömeg”, de nekem nagyon furcsa volt, hogy a több, mint 32 kilométer és 3 óra alatt ha jól számolom így utólag akkor összesen 5 futóval találkoztam.
A fentieket figyelembe véve azt hiszem, hogy jövőre nem ez lesz az a verseny amire legelőször fogok jönni. Azt is mondanám, hogy többet ide nem jövök, de ismerem magam, lehet, hogy jövőre is itt leszek (bár most nem így gondolom). 🙂
