Chicago Marathon: elemzés

Másfél hete futottam a harmadik Abbott World Marathon Majors versenyem Chicagoban. Természetesen nem vagyok maradéktalanul elégedett, hiszen nem sikerült a célidőm megfutnom, de boldognak boldog vagyok, szuper hosszú hétvége, szuper verseny volt! Az utazással kapcsolatos élményeimről már írtam, ez itt most a maratonom elemzése.

Előzmények

Nem túl jó előjelekkel fordultam rá az idei évi fő versenyemre. Sok munka, fáradtság, egy tavalyi értékeket hozó teljesítménydiagnosztika. Mégis, nagyon vártam a versenyt, és hittem benne, hogy akarattal, odaadással meg fogom tudni futni a célként kitűzött 3 óra 20 percen belüli maratont.

Az edzéseim nem mindig sikerültek jól, de ezt az érzést már ismerem. New York előtt is voltak olyan edzések, amiket nem tudtam úgy végigcsinálni, ahogy elterveztem őket, ahogy Marci, az edzőm megírta őket. Ilyen edzések most is akadtak. Sajnos a munka tényleg maga alá temetett az utolsó két hónapban, néhány edzés ki is maradt, többet pedig igencsak fáradtan tudtam csak megcsinálni. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, csak a már említett teljesítménydiagnosztika hozta ki, hogy stresszes és fáradt vagyok.

Ráhangolódás

Mivel nem a belvárosban laktunk, ezért időben fel kellett kelnünk és indulnunk a rajt helyszínére. Visszafele számoltunk: 7:30-kor volt a rajt, 7:20-ig kellett beállni a rajtzónákba, kb 6-ra szerettünk volna odaérni. 5:15-kor ment a buszunk, 4 után nem sokkal keltünk ha jól emlékszem.

Már csütörtökön kiutaztunk Chicago-ba, így az időeltolódással és átállással nem volt gond, meg egyébként is, ez a könnyebb irány ilyen szempontból. Természetesen pénteken és szombaton lejártuk a lábunkat, de ez már csak a szokásos. 🙂 Még szombaton kikészítettem mindent, nem volt kérdés, hogy miben futok, miben megyek, ráadásul már a maratonokban is kezdek egyre tapasztaltabb lenni, nem nagyon aggódtam semmi miatt. Aludni is jól aludtam.

A verseny előtt

Csípős hideg volt, néhány fok lehetett csak, néha kicsit fújt a szél. A buszon, metrón nem volt gond ezzel. 6 előtt ott voltunk már, megkerestük a mi bejáratunkat és meglepően gyorsan be is jutottunk. Egy biztonsági ellenőrzés volt csak, ilyenkor szinte semmit nem lehet bevinni a versenyre, táskának is csak az expo-n direkt erre a célra adott átlátszó műanyag táskát lehet bevinni. Szóval hamar benn voltunk Erdélyi Tamással, akivel együtt érkeztem erre a maratonra.

Tamást elkísértem a rajtzónánkhoz tartozó ruhatárhoz. Én soha nem adok le táskát, valamiért nem szeretem, nálam van minden, amire szükségem van. Azért ezeken a nagy nemzetközi versenyeken vannak távolságok. 5-10 percet biztosan gyalogoltunk, mire megérkeztünk a ruhatárhoz. A gyaloglás egyébként kifejezetten jól esett, mert nagyon hideg volt. Én ide is egy eldobható tréning nadrágot és pulcsit hoztam, Tamás keményebb volt, ő be volt öltözve, de a ruhatárban tervezte hagyni a meleg ruháit. Ezt egy idő után ezt meg is tette.

Sajnos meleg tea vagy kávé helyett csak hideg víz és energia ital volt a frissítő, amiből ittam néhány pohárral. Bevettem a verseny előtti sótablettám és energia gélem, majd beálltunk a sorba a WC-hez. Ezzel el is ment a maradék időnk nagyjából, mert mire végeztünk, indultunk a rajtzónába, ahova kb csak 5 perccel a zárása előtt sikerült beállnunk. Előrébb furakodtunk kicsit, egész az elejére, majd vártuk a felvezető műsort.

Ami nem jött… Az eddigi három (Berlin, New York és most Chicago) nagy nemzetközi maratonom közül itt volt a legrosszabb a verseny előtti műsor, a hangulat, az egésznek a körítése. Néhány mondat a szpíkertől, az amerikai himnusz, egy-két zene, és már azt vettük észre, hogy tart is a verseny. Persze több hullámban indultunk, mire odaértünk a start vonalra, már nagyon futhatnékunk volt. Megnyomtam az órámon az indító gombot, és indult is a maratonom!

A terv

A tervem elég egyszerű volt. Nekiindulok 4:45-ös tempóban, ami a 3 óra 20 perces maratonhoz kell, futom, amíg tudom, utána majd összeszorítom a fogam és a szívem visz előre és megcsinálom 3 óra 20 percen belül. Sejtettem, hogy valószínűleg kemény lesz, de jó erőben éreztem magam.

Az időjárás

Az időjárás szinte tökéletes volt. Pénteken esett az eső, szombaton viharos szél volt és még hidegebb, vasárnapra viszont majdnem tökéletes futó idő állt össze. Hideg volt, reggel 5-6 fok, de ez a futáshoz (és persze nem a várakozáshoz) tökéletes. Az ég tiszta volt, eső nem volt várható. Egyedül a szél volt ami zavaró volt, a verseny elejétől a végéig folyamatosan erősödött, de szerencsére csak néhány helyen fújt. Ott viszont fújt, nem túl kellemesen, általában szemben. De kibírható volt, nem ezen ment el a versenyem.

Az első 25 kilométer

Nekiindultam a tervezett tempómban, ami egyébként nagyjából egyezett a tömeg tempójával is. Persze azért sok lassabb futó is volt (szerintem charity indulók), volt kerülgetés is, de nem én kerülgettem a tömeget, hanem a tömeg a lassabb futókat. Igyekeztem egy-egy jó tempót menő futó mögé beállni és menni mögöttük, egyrészt, hogy ne kelljen a tempóm folyamatosan figyelnem (de persze ezt tettem), másrészt hátha fognak valamit a menetszélből.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az első kilométerek hamar elszálltak. Nekem szerencsém volt, mert a Stryd miatt nem GPS-es jeladásra hagyatkoztam, ami köztudottan borzasztó Chicago-ban. A verseny utáni beszélgetésekből tudom, hogy mindenkinek össze-vissza mért és mutatott az órája, mind távolságra (jellemzően 44 kilométer feletti távval a teljes versenyen), mint tempóra (akár több mint egy perccel gyorsabb tempót is mutatva a legjobb kilométerre, mint ami valójában volt). Nekem a Stryd 42.19 km-t mért a maratonra, végig hihető tempót mutatott, és majdnem végig szinkronban a pálya melletti kilométer jelzésekkel. Egyébként nagyon szuper volt, hogy nem csak mérföld jelzések voltak és nem csak minden 5. kilométert írták ki (mint New York-ban), hanem minden egyes kilométert. A lényeg, hogy távolság és tempó szempontjából is teljes kontroll alatt tartottam a versenyt.

Azt azonban már az elején is tudtam, hogy keményebb befejezésre kell készülnöm, mint New York-ban. Egyrészt éreztem magamon is, hogy ez a tempó komolyabb érzetre, mint anno. Ott az első 10-20 kilométer könnyű kocogásnak tűnt, úgy kellett visszafognom magam. Most, bár nem volt különösebben fárasztó a tempó, de éreztem, hogy ez azért már futás, nem kocogás, hanem tempó. Ezt visszaigazolták a pulzus adataim is. New York-ban az első 5 kilométeren 145 alatt, a verseny első felében pedig 150 alatt maradt a pulzusom. Most Chicago-ban 150 volt az első 5 km, majd 153-154 a verseny további része a feléig. Persze ez nem ért váratlanul, a verseny előtti hetek edzései kb ezt jelezték előre.

A kilométerek teltek, én pedig csak mentem. Igyekeztem egy-egy futót kinézni, és vele tartani a lépést, mögötte menni. Általában azért 1-2 kilométerenként váltanom kellett, mert vagy a másik futó volt túl gyors, vagy én akartam gyorsabban menni, mint akit követtem. A 15. km után egyre jobban nyomasztott a vizelési inger is. Ez sem volt ismeretlen, eddig minden maratonom hasonlóan futottam le, hiába mentem el mindig előtte WC-re. Általában egy idő után alábbhagy, vagy már nem arra figyelek rá. 🙂 Itt most nem hagyott annyira alább, és mivel elég jó időt mentem, majdnem minden kilométeren jobbat, mint a tervezett 4:45, ezért a 20 és 21. kilométer között kiálltam egy mobil WC-be. Ilyet még soha nem csináltam versenyen, de most valamiért úgy éreztem, hogy jól fog jönni. Egyrészt, a 3:20-hoz kifutottam féltávig akkora előnyt, hogy belefért, másrészt meg legalább pihenek egy kicsit gondoltam.

Egyébként az első 20 kilométert közel 4:40-es átlaggal hoztam le, ami elég jó tempó, és bár éreztem, hogy fáradok kicsit, és tudom persze most már személyes tapasztalatból is, hogy a maraton 30 felett kezdődik csak, mégis úgy voltam vele, hogy jó lesz ez, majd összeszorítom a fogam és megyek, megcsinálom, meg tudom csinálni. Maraton közben sokat számolok fejben, azzal is megy az idő, szóval tudtam, hogy ha ezt az átlag tempót tudom tartani, akkor 3:17:30 lehet belőle. Azt persze tudtam, hogy nem fogom tudni tartani, de így a fenti szám azt jelentette, hogy van 2 perc 30 másodperc előnyöm, aminek köszönhetően majd spórolhatok. Ismerős gondolatok tavaly Berlinből, csak ekkor még nem tudtam, hogy hasonló vége lesz a dolognak. 🙂

A mellékhelyiséges megállóval elpihentem közel másfél percet, végül a félmaratont hivatalosan 1:39:56 alatt futottam meg, amivel éppen a 3 óra 20 perces célidőn belüli fele volt meg a távnak. Ekkor azért éreztem, hogy ez durva lenne, ha még egyszer ennyit, ilyen tempóban (már sokkal fáradtabban) meg tudnék futni. De ekkor még nem engedtem el a dolgot, futottam tovább, egészen kb a 23. kilométerig. Ekkor jött az Adams Street, aminek nem azért emlékszem a nevére, mert egy olyan híres utca Chicago-ban, hanem mert itt fogytam el először. Ezen a kb 2 kilométeres szakaszon szembe szél volt, néha egy-egy erősebb lökéssel. Itt még mentem a tempóm, de éreztem, hogy ez már nehéz, nem hogy végig, de túl hosszan sem fogom tudni bírni.

A frissítésről

Egy maratonnak mindig kiemelt része a frissítés. Berlinben megtanultam, hogy erre nagyon oda kell figyelni és lényegében a New York-ban alkalmazott teknikát követtem most is. 20 percenként ittam egy gélt, mellé néhány korty vizet ahol tudtam, és kb óránként egy sótablettát. Egyedül itt hibáztam, mert a szokásos elfogyott, az expo-n nem kaptam, év végül a Tamástól kölcsön kapott más fajta tablettával futottam. Nem hiszem, hogy ezen múlt, inkább az elmúlt két hónap fáradtságán, de nem volt tökéletes.

A 25. és 35. kilométer között

Ahogy írtam, a 25. kilométer környékén, az Adams Street-en fogytam el először. Valahol a 25. kilométernél találkoztam össze Cseke Mátyással, aki éppen Magyar Dávidnál állt meg egy pillanatra frissíteni. Egyébként hihetetlen, hogy pont így és pont akkor botlottam beléjük, amikor ők is találkoztak. Mint kiderült Mátyás kb két perccel mögöttem volt időben (mert ennyivel előttem indult), de jobb erőben volt, mondtam is neki, hogy hajrá, menjen, ne várjon rám. Szerencsére 10-20 méterrel mögötte tudtam tartani vele a lépést, de ekkor már körülbelül 5:00-ás tempóban futottunk. (Mátyás végül egyébként 3 óra 30 percen belül ért célba).

Igazából nem bántam, hogy vissza kellett vennem, éreztem, hogy a 4:45-ön belüli tempót nem bírnám végig, valahogy meg is könnyebbültem, hogy akkor innen már csak lekocogom a bemelegítő és levezető tempómban a maratont. Hihetetlen, hogy ez már a negyedik maratonom volt (hiszen futottam egyet Liege-ben is a nyár elején), mégis még mindig be tudok dőlni az ilyen gondolatoknak!? 🙂 Az 5 perces tempó kényelmesebbnek és lelkileg is könnyebbnek tűnt a 4:45-ös után, ráadásul ahogy számolgattam még 3 óra 25 percen belüli beérkezést ígért, amivel azért bőven elégedett lettem volna.

Aztán ahogy teltek múltak a kilométerek, az 5 perces tempóból 5:15-ös lett, majd az 5:15-ösből 5:30-as… (Egész pontosan a 25-30 közötti szakaszt 5:05-ös átlaggal futottam, a 30-35 közöttit pedig 5:20-assal). Valahogy elfogyott az erőm, természetes módon lassultam le. Szinte észre sem vettem, de érzetre hasonló erő kifejtéssel egyre lassabban futottam. A pulzusom stabilan 153-155 körül volt, a csökkenő tempó ellenére. New York-ban ilyenkor tudtam rákapcsolni és az előtte lévő 150-1-2-3-as pulzusról 160 közelébe emelni (és gyorsulni), itt ilyenről szó sem volt. Nem is nagyon tudtam ellenkezni, itt-ott próbáltam egy kicsit gyorsabbnak lenni, de csak rövid ideig sikerült és éreztem, hogy ilyen sokkal a vége előtt ezt nem jó erőltetni. A frissítéseket terv szerint vettem magamhoz, de nem éreztem, hogy igazából segítenének (persze ki tudja milyen lett volna nélkülük). Ha nagyon akarom, ezt a részt még meg tudtam volna nyomni, de akkor biztos, hogy sokkal előbb összeomlok, mint így. Azt gondolom jó döntés volt, hogy hagytam visszalassulni magam.

Az 5:25-ös iramfutók is bőven elhagytak már, én mégis azt számoltam, hogy ha innen akár 5:30-cal is futom végig a maradék 7-8 kilométert, akkor is simán meglesz a 3 óra 30 belüli idő és legalább egy PB, ami azért nem rossz. Újabb hiba, a verseny neheze számomra még hátra volt!

Az utolsó 7 kilométer

Azt mondják, hogy egy maraton 30 felett kezdődik. Vagy 35 felett. Van benne valami. 🙂 Nekem ezúttal 35-nél kezdődött a neheze. Sikerült újra eljátszanom azt, amit tavaly Berlinben, szinte pontosan ugyanazt…

A 34. kilométert még éppen 5:30-as tempón belül futottam. A 35-36 már azon kívül, de még 6 percen belül, majd a 6 percből is kicsúsztam, a 38. kilométert 6:56 alatt tettem meg. Ez persze azt jelentette, hogy itt-ott belesétáltam már, pedig még nagyon sok volt hátra. A frissítőpontoknál ettem egy-egy banánt, sétáltam, amíg ittam, de egy-egy félreeső ponton is sétáltam kicsit. Nehéznek tűnt a kocogás is. Nyilván elengedtem fejben is kicsit a dolgot, tudtam, hogy innen már nem lesz meg 3 és fél órán belül, hogy a kísérlet nem sikerült, hiába voltam úgy vele, hogy majd fejből és erőből megoldom, van olyan, amikor ez nem megy.

A 39. és 40. kilométerekre egy kicsit összekaptam magam, no nem kell valami nagy dologra gondolni, csak 6:30 alá hoztam a tempót, azaz csak egyszer-egyszer sétáltam bele. A lábam ugyanakkor egyre jobban fájt és a végére a bal vádlim teljesen be is görcsölt. A 41. kilométerben többször félre kellett állnom nyújtani egy kicsit, hogy utána tudjam folytatni. Ezt a kilométert egy valószínűleg amerikai, kopasz, kigyúrt, tetovált nagyobb darab emberrel szinte együtt tettem meg. Hol ő sétált bele, hol én nyújtottam, folyamatosan előzgettük egymást. Emlékszem rá, mert nem lehetett nem észrevenni, folyamatosan hangosan káromkodott. 🙂 Kedvem lett volna röviden értekezni vele a maraton utolsó 1-2 kilométerének nehézségéről, de a megjelenése és a hangulata miatt nem mertem hozzá szólni.

Aztán eljött az utolsó kilométer, amiben én is kicsit magamra találtam. No nem kell nagy dologra gondolni, csak valamiért a lábam engedett és nem görcsölt újra, így tudtam a lassú tempóm (6 perc / km) kocogni. Az utolsó néhány száz méteren hatalmas szembe szél volt, ez borzasztó volt, még eszembe is jutott, hogy milyen jó, hogy nem néhány másodpercen múlik a 3 óra 20 percen belüli maratonom, mert ez azért odavágna neki. Majd jött a “híres” rámpa, amin át be kell futni a Grant Park-ba. A szélvihar után az emelkedő szinte már jól esett, majd jött a célegyenes, ahol még arra is volt erőm figyelni, hogy nagy ívben forduljak rá, nehogy 42.2 kilométer előtt kelljen a Suunto órám megállítani. 🙂 Néhány másodperc múlva pedig áthaladtam a célvonalon.

A célban

Érdekes érzés egy maratonon célba érni. Valahogy mindegy milyen idővel teszed meg, boldog vagy és örülsz, hogy lefutottad (hogy vége van). Én is nagyon-nagyon boldog voltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire nem sikerült a célom elérnem, hogy még New York-nál is 6 és fél perccel gyengébb időt futottam egy könnyebb pályán, hogy milyen nehézségeken és szenvedésen mentem át előtte nem sokkal: csak boldog és büszke voltam.

Már nem emlékszem pontosan mi milyen sorrendben következett a célban. Kaptunk egy flaska vizet, majd a befutó érmet, jöttek a fényképészek, az alufólia (vagy hogy hívják a melegen tartó fémes színű takarót), egy dobozos sör (ami jég hideg volt, alig bírtam fogni), majd a befutó csomag (amiben sok minden volt, de én kb csak arra használtam, hogy beletettem a vizem maradékát).

Bár Tamással azt beszéltük, hogy az E betűnél találkozunk a Family Reunion területen, nekem a célterület mögött, de még a kijárat előtt le kellett ülnöm pihennem egy kicsit. Jól esett ülve kinyújtani a lábaim, a sört letenni a földre, természetesen posztoltam egy képet az éremmel, és felhívtam Skype-on a gyerekeket. Sütött a nap, ülve kellemes meleg volt. Aztán erőt vettem magamon és elmentem Tamáshoz, akinek sikerült 3 óra 15 percen belül, fantasztikus idővel célba érnie, majd együtt a ruhatárba, készítettünk néhány képet egymásról és igazából indultunk is vissza a szállásra tusolni.

Összegzés

Természetesen csalódott vagyok, hogy nem sikerült a célként kitűzött 3 óra 20 percet megfutnom. A konkrét időeredmény miatt nem vagyok csalódott, bevállaltam a komolyabb tempót, ami azzal jár, hogy ha nem bírom, akkor jön a fal és a végén sokkal rosszabb idővel érek be, mint amire egyébként képes lennék. 100%-ig biztos vagyok abban, hogy ha eleve arra megyek, hogy 3:30-on belül érjek célba, akkor az viszonylag magabiztosan sikerült volna. De akkor soha nem tudom meg mi lett volna ha, bírtam volna-e a 3:20-hoz szükséges tempót. Most már tudom, hogy nem. Ez is ér valamit, ez is egy tanulság.

Chicago élményéből, a futótársakkal töltött időből, a maraton lefutásából semmit nem von le az, hogy a célom nem sikerült, egy fantasztikus hétvége és egy nagyon jó verseny volt, örülök, hogy ott lehettem!

Hogyan tovább? Erről talán majd egy legközelebbi bejegyzésben, ami fix, az 2020 március 1-jén Tokió, ami már csak bő négy hónap, szinte mindjárt itt van.