Beer Lovers’ Marathon, Liege

Célkitűzés

Miért mentem el erre a jelmezes, bohóckodós, sörös maratonra? Nem véletlenül. 🙂 Tavaly ősszel Berlin és New York után azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne elmenni egy olyan maratonra, ahol nem az éppen aktuális legjobbamat kell nyújtanom, nem halok meg a pályán néhány perccel jobb eredményért, hanem élvezem a futást a legvégéig, a szurkolást. Nekem egy verseny – ahogy már írtam róla – mindig a lehető legjobb teljesítmény leadását jelenti. Ez jellemzően nem a futás gyönyöréről szól, szó szerint meg kell harcolni a personal best-ekért. Ez rendben is van, én szeretem ezt a futásban. De azért ott volt ez a gondolat egy örömfutásról, egy ilyen maratonról. Azt már tudom magamról, hogy ha elmegyek egy sima versenyre azzal a céllal, hogy csak edzek egyet, akkor abból a végén biztosan igazi verseny lesz, nem edzés. 🙂 Ezért kerestem egy olyan maratont, amit aztán biztosan nem tudok elég komolyan venni ahhoz, hogy elfussam. 🙂 És akkor szembe jött velem valahol az interneten a liege-i Beer Lovers’ Marathon. Minden frissítőponton sör, jelmezes futás, mi kell más. Ez az a verseny, amit kerestem, ráadásul meg tudom látogatni a barátom, aki Belgiumban él. Gyorsan be is neveztem!

Volt még egy oka, hogy szerettem volna egy kicsit lazább maratont futni. Van az a mondás, hogy nincs könnyű maraton. Szerettem volna élőben, saját magamon letesztelni, hogy ez tényleg így van-e? Vajon ha a valós tudásomhoz képesti 3 óra 30 percen belüli maraton helyett mondjuk 4 óra alatt futom le a távot, akkor az könnyű lesz, vagy igaz a mondás, és a végén ugyanolyan nehéz? Kíváncsi voltam. Persze félmaratonokról tudom már, hogy ott igenis van különbség a max tempó és a kényelmesen gyors között, de ki tudja, hogy igaz-e ez a maratoni távon is. Megtudtam, de erről később. 🙂

Liege folyója az egyik hídról.

Azért persze nem lennék én, ha végül ne lett volna egy konkrét célidő a fejemben, és ez a 4 órán belüli beérkezés volt. Úgy számoltam, hogy ez egy kényelmes 5:30-as kilométerenkénti átlag tempó, plusz jut még majdnem 10 perc a frissítésekre (sör kóstolásokra) is, ennek tényleg kényelmesnek kell lennie. A 3 óra 30 perces maraton 5 perces átlag tempót jelent, és abban már meg kell oldani a frissítéseket is, nincs rá külön idő. Szóval nem bonyolítottam túl, igyekeztem könnyen venni és csak arra figyelni, hogy 4 órán belül beérjek. Azt még megfogadtam magamnak, hogy ha már itt vagyok, akkor kiélvezem, és tényleg minden frissítő ponton ahol lesz sör, ott megkóstolom, amit kínálnak!

Előkészületek

Bár sokáig úgy gondoltam, hogy lesz majd jelmezem is, végül nem volt rá se időm, és hogy őszinte legyek, kedvem sem. Tudom, tudom, akkor minek választottam egy jelmezes maratont, de ez annyira nem áll közel hozzám akkor sem. Végül úgy voltam vele, hogy nem sima futó felszerelésben, hanem magyar színekben állok rajthoz, az legalább félig beöltözésnek számít. A többség, nagyon nagy többség tényleg jelmezben volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az élmezőnyre ez azért nem volt jellemző. Előttem csak egy-két jelmezes futott, a többiek verseny felszerelésben álltak rajthoz.

Én, még bőven a rajt előtt.

A verseny nagyon családias hangulatú volt, aránylag kicsi. 1800-an indultak csak, nem volt hatalmas tömeg, mindenre bőven volt idő még aznap reggel. A rajtszámot is akkor vettem át, és a ráhangolódás a jelmezek alapos szemrevételezése volt. Csináltam is néhány képet, és azért megfordult a fejemben, hogy milyen gáz, hogy én nem öltöztem be. Szerencsére azért volt még rajtam kívül ilyen kívülálló. 🙂 A rajt előtt megszólított egy Svédországban élő magyar, aki svéd színekben jött a barátjával. Tényleg mindenhol találkozhatsz magyarokkal, jó érzés volt! Azért az esemény füzetet lapozgatva feltűnt, hogy Magyarországról csak egy valaki érkezett. 🙂

Még a rajt előtt – a képet Hédi lányomnak készítettük, akinek a kedvenc meséje a Tininindzsa teknőcök.

Ami nagyon tetszett ezen a maratonon, az a műanyag pohár volt, amit a frissítéshez kaptunk. Nem volt eldobható poharas frissítés, mindenkinek a saját poharába töltöttek, amit kért (vizet, sört). Azért bevallom, az elején nagyon furcsa volt és egyáltalán nem tetszett. Olvastam előre, hogy ez lesz, de valamiért azt hittem, hogy valamilyen rugalmas műanyag pohár lesz, ami összenyomható, és úgy be tudom tenni az övembe, zsebembe. Meglepődtem, hogy kemény műanyag volt. Kaptunk hozzá egy övet, amire fel volt csíptetve egy széles és szoros műanyag gumi, abba lehetett beletenni a poharat. Elég furcsa volt. Gondolkoztam, gyakoroltam, hogy a frissítő pontokon majd a gumival együtt akasszam le a csíptetőt, de az olyan körülményesnek és lassúnak tűnt, hogy végül arra jutottam, hogy a poharat fogom majd kivenni a gumiból, és frissítés után visszatenni. Amennyit próbálgattam lassan, óvatosan, olyan dinamikusan és gyorsan ment a verseny hevében később.

A frissítésre kapott műanyag pohár – mindenkinek ilyenbe töltötték a frissítőt kancsókból.

A rajt után azért nagyon furcsa volt úgy futni, hogy folyamatosan pattogott az oldalamon a pohár. Jó pár futónak ki is esett az övéből, többeknek is meg kellett állniuk, hogy felvegyék a földről. Nekem nem esett le, tényleg jól tartott a szoros gumi, de ettől még nagyon furcsa érzés volt. Nem is az, hogy pattogott az oldalamon, hanem inkább az a tudat, hogy jaj, bármikor leeshet, és hát biztosan le is fog esni. Minden második lépésnél vagy odakaptam, hogy megvan-e még, vagy odanéztem, hogy még mindig szorosan fogja-e a gumi. Nem tudtam elképzelni sem, hogy hogyan fogok így végigfutni 42 kilométert. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen kiveszem és a kezemben futok vele. Végül ahogy eltelt 1-2 kilométer elfelejtkeztem róla, megszoktam. Utána már észre sem vettem, hogy ott van. A frissítő pontokon gyorsan kikaptam a gumiból, ittam, majd visszatettem és szorosan ráhúztam a gumit és már mentem is tovább. A végén olyan természetes volt, mintha mindig is egy pohárral az oldalamon futottam volna.

A pohár működés közben, a gumival és a csíptetővel.

A verseny első harmada

Kb a 17. kilométerig számítom a verseny első harmadát, természetesen nem matematikailag (azt tudom, hogy 14 lenne), hanem mentálisan. Ez a rész egyrészt még nagyon is könnyű és élvezetes volt, másrészt viszont a pálya maga nagyon nehéz, nem számítottam rá. De haladjunk sorban.

A rajtnál szinte legelől voltam, sejtettem, hogy az én 5:30-as átlag tempóm azért a legtöbb jelmezes, szórakozni érkezett emberhez képest még így is gyors lesz, nem akartam a szűk utcákon beragadni mögöttük, mint anno Prágában egy félmaratonon. Végül az első két kilométer egy széles sugárúton volt, lehet, hogy nem kellett volna aggódnom, de így volt a biztos. Elől szellősen lehetett futni, egy ideig bírta mellettem a rakétának öltözött srác, én pedig egy olyan páros mögött futottam egy darabig, akik nem tudom, hogy minek öltöztek, de a lényeg, hogy hangosan szólt a zene belőlük. 🙂 A 2. kilométernél volt egy reggeliző pont, csokis croissant-nal. Nem volt létkérdés, de annyira jól nézett ki, hogy vettem és ettem egyet. 🙂 Az tetszett, hogy úgy volt kialakítva a pálya vonalvezetése, hogy valahol a 4. kilométernél újra átfutottunk a rajtkapun, a nézők között, ez szuper ötlet volt szerintem, nagyon nagy hangulat volt.

A rakéta ember 🙂

És akkor ezután jött egy kis hegymászás, majd elérkeztünk a város és a maraton emblematikus pontjához, a Montage de Bueren nevet viselő lépcsősorhoz. 374 lépcsőfokból áll, és bár láttam itt készült képeket a verseny előtt is, de élőben sokkal durvábban nézett ki. És felmenni is durva volt. Az első frissítő pont előtte volt, kértem egy sört a pohárkámba, és szép lassan – egy-két szelfit ellőve – elkezdtem felsétálni rajta. Nehéz volt, a tetejére (sétálva!) rendesen leizzadtam és elfáradtam. Itt várt rám Ildi, aki csinált egy-két képet, majd futottam tovább. Azaz futottam volna, de kiderült, hogy a lépcső tetején még folytatódik az emelkedő. Inkább sétáltam. Ott egy vizes frissítés, még néhány lépcsőfok, és ekkor már tényleg a tetőn voltam, egy parkban futottunk tovább.

Itt még csak a verseny előtti nap méregetem a lépcsőt… Élőben elég rémisztő volt…
És a lépcső, már a verseny alatt. Nagyon nagy szurkolói hangulat volt egyébként, mint a Tour de France egy-egy hegyi befutójánál, nagy élmény volt!
Azért a kilátás elég jó volt a dombtetőről.

A park után kis utcák következtek, majd legnagyobb meglepetésemre még egy nagyobb emelkedő. Lassan kocogtam, majd a végét megint gyalogoltam. Úgy voltam vele, ha már egy könnyű maratonra jöttem, akkor nem teszem nehézzé magamnak. 🙂 A lépcsőről tudtam, arra számítottam, és a térképen láttam, hogy lesz még egy-két kisebb szint, de ilyen emelkedőkre azért nem számítottam. Ekkor jött egy újabb meglepetés, igaz, ezúttal pozitív. A 11. kilométernél lehetett a frissítőpont, amikor az órám még jóval kevesebbet jelzett. Nem nagyon értettem, mert 5-nél még én voltam lemaradva. Vagy elmérték a pályát, vagy a lépcsőket és az emelkedőket nem vette jól a Stryd, nem tudom. A lényeg, hogy itt megint jöhetett egy kis sör, volt egy zenekar is, kedvem lett volna maradni, de azért mégiscsak futni érkeztem. 🙂 Irány tovább! A 13. kilométernél lévő hivatalos frissítőpont az órám szerint 11.5 kilométernél volt, ezt már nem nagyon tudtam hova tenni… Aztán később azért csökkent a különbség, azt hiszem itt volt a legnagyobb.

A 13. kilométer pontnál az órám még csak 11.5 kilométert mutatott (és szerintem nem az óra volt rossz).

Ekkor újabb meglepetés ért. A pálya egy szűk ösvényen folytatódott, valami erdő szélen, a lényeg, hogy nem egy klasszikus maratoni útvonal volt az biztos. Néhány helyen még a fejem is be kellett húznom, hogy elférjek egy-egy fa vagy bokor alatt. Aztán újra utcák, emelkedők, lejtők következtek, kis utcákon, Liege külvárosában. Tisztára olyan hangulatom volt, mint február elején a kaposvári félmaratonon. Kis utcákon, kis dombokon futottunk, ez a rész teljesen kihalt volt. Aztán egy rövidebb lejtmenet után megérkeztünk a 17. kilométernél lévő frissítő ponthoz. Itt is sört kóstoltam, jól esett, jó volt a hangulat. Ettem egy kis kekszet és ropit is, nehéz volt tovább indulni, maradtam volna még sörözni. 🙂

Ilyen helyeken is ment a maraton, és ez még egy szélesebb ösvény volt…

A verseny középső része

Ezt a részt a 17. kilométertől a 33. kilométerig számolom.

Mentálisan ekkor kezdett kicsit nehézzé válni a verseny. Még nem fáradtam el, a sok hegymenet és domb ellenére még egész jó erőben volt, de ekkor a pálya vonalvezetése hosszú széles utakon vitt, nagyon monoton volt, és árnyék hiányában észrevettem, hogy a nap is kellemetlenül tűzött, meleg volt. Telkek a kilométerek, nem estek nehezemre, de annyira azért nem élveztem a futást.

Az egyik frissítő pont egy sör gyárban került kialakításra.

A félmaratonhoz közeledve sem lett változatosabb a táj. Továbbra is hosszú egyenes utakon kellett futni a tűző napon. A monotonitást az törte meg, amikor a pálya egy részén az elől haladók szembe jöttek velem (majd később én a hátrébb haladókkal). Szeretem ezeket a részeket, mert látod, hogy kik vannak előtted, kik mögötted, tudjátok egymást biztatni. Egy kis változatosságot, sokszínűséget visz a monoton futásba a dolog. A félmaraton után nem sokkal egy nagyon szép parti sétányra futottunk, és innentől közel 8 kilométeren át a folyóparton futottunk, hol az egyik oldalt, hol a másikon, hol pedig egy középen lévő szigeten. A sétány nagyon szép volt, habár ez is monoton és hosszú. Sok volt a biciklis, a járókelő, akik azért elővigyázatosak voltak, de nekem akkor is furcsa volt, hogy egy maraton nem elzárt részen zajlik, hanem a hétvégi sétálók között. De nem volt semmi gond végül.

A gyönyörű parti sétány, sok-sok árnyékkal, aminek akkor nagyon örültem.

Ildivel korábban azt beszéltük, hogy a 28. kilométernél lévő frissítőpontnál vár majd, ott fog fényképezni. A képeket azóta sem kaptam meg tőle. 😀 Emlékszem, valahol 23-24 kilométernél már számoltam vissza, hogy mikor fogok odaérni. Ez még mindig nem a holtpont volt, de úgy szívesen lettem volna már előrébb. Szerencsére mindig volt egy-egy frissítő pont sörrel és egy kis nasival. Engem mindig nagyon szerettek ezeken a pontokon, pedig nem is voltam jelmezben. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg miért. Idli rám írt, hogy még az első helyezett sem ment el mellette, amikor én már 23-24 kilométernél jártam. Ezen azért csodálkoztam, később, mikor odaértem, szólt, hogy kb csak 30-an vannak előttem. A lényeg, hogy szerintem akik elől mentek, azok futottak, max vizet ittak. Én, ha nem is az első, de az elsők között lehettem, akik tényleg megálltak, ittak egy kis sört, mondtak egy-két jó szót, viccelődtek. Ezt értékelték az önkéntesek. 🙂

Azért az utolsó 1-2 kilométer (mármint a 28. kilométernél lévő frissítőpont előtti utolsó 1-2 kilométer) már elég lassan telt el. Pedig a neheze még hátravolt. A 28. kilométernél lévő ponton kicsit többet időztem, volt dinnye is, nagyon jól esett. Kerestem Ildit, aztán rájöttem, hogy írta, hogy kicsit továbbment és a parton vár. Meg is találtam. 🙂 Gyors ölelés, aztán futottam tovább. És ekkor kezdődött a verseny legnehezebb része. A 28. és a 33. kilométer között. Újra kihalt utak, hosszú egyenesek, néhol árnyas fák, de sok helyen meleg. A mezőny is nagyon megritkult, csak néha-néha láttam, hogy fut valaki előttem. Néhol még az útvonal kapcsán is elbizonytalanodtam, de szerencsére nem tévedtem el. A szervezés egyébként profi volt, minden irányváltásnál vagy neccesebb helyen állt önkéntes, nagyon-nagyon sokan voltak.

Szóval ez az öt kilométer volt a holtpont. No nem akkora, mint Berlinben, nem volt olyan nehéz, mint New York-ban, de biztosan nem volt könnyű. A dombok és a meleg miatt a lassabb tempó ellenére is kezdtem fáradni, de talán nem is annyira fizikailag, mint mentálisan. Innen még 10+ kilométer volt hátra és valahogy ez nem hiányzott. Jól esett volna megállni és csak sétálni, egy-egy frissítőponton (amik ezen a részen indokolatlanul megritkultak) leülni és sörözni. A holtpontot végül a 33. kilométernél lévő frissítőpont törte meg. Egyrészt az egész pont egy kis erdőben volt, nagyon hangulatos volt. Itt több futó is összegyűlt, kicsit hosszabban frissítettem. Viszont sört – most először – nem akartam inni, el is indultam tovább. De a lányok (lásd lenti képen) feltartottak, mert mint kiderült, ez volt az egyetlen olyan frissítőpont, ahol “kötelező” volt sört inni – az esti after party belépős karszalagért cserébe. Nem volt mit tenni, kellett egyet innom. 🙂

A 33. kilométer útonállói.

A pont és az erdő után használtam egy kihelyezett mobil wc-t, először futóversenyen. Lehet, hogy ettől, lehet, hogy a kis közjátéktól, vagy azért, mert már belátható közelségbe került a befutó, de innen új erőre kaptam, már jobb kedvvel futottam. A terep nem lett sokkal jobb, de éreztem, hogy fogynak a kilométerek. Újabb meglepetés volt, hogy miután már záródott az olló a hivatalos jelzőtáblák és az órám által mért távolság között, a 37. kilométernél lévő frissítőpont megint sokkal-sokkal hamarabb jött el a valóságban, mint ahol kellett volna lennie. Itt egyértelműen nem az órám (illetve a Stryd) mért félre, hanem rosszul volt kimérve a táv. Újra másfél kilométer előnyben voltam az órámhoz képest, és persze ilyenkor a verseny végén, bár ezt nem érti az ember, azért annyira nem bánkódik miatta. 🙂

Újra másfél kilométerrel többet jelez a hivatalos tábla, mint az órám.

Ekkor már tudtam, hogy bármi is lesz, én simán befutok 4 órán belül. Általában itt már kicsit gyorsabb voltam, legalábbis futás közben, 5 perces kilométereim voltak. Ezeket szépen lerontottam az egyre sűrűbben kihelyezett sörös frissítőpontokon történő sörkóstolással. Ekkor már abban is biztos voltam, hogy bizony minden sört meg fogok kóstolni, de azért arra nem gondoltam, hogy az utolsó 3-4 kilométeren tényleg ilyen sűrűn lesznek a sörcsapok. 🙂

Már tényleg közel a célhoz.

Az utolsó 1-2 kilométert kifejezetten élveztem, tudtam, hogy mindjárt vége, hogy teljesen jól vagyok, nem hajtottam ki magam, hogy nemsokára már ülve, barátokkal folytathatom a sörözést, és persze még hátra volt egy jó hangulatú befutó is. Mondjuk az nem kicsit lepett meg, hogy a célhoz egy nagy csúszdán kellett lecsúszni, de akkor már minden mindegy volt. Végül 3 óra 56 perc 17 másodperc alatt értem célba, kb pont mint elterveztem. Utólag az is kiderült, hogy ezzel az eredménnyel ebben a mezőnyben a 31. helyen végeztem. Azért az csak nem hagyja nyugodni a kis agyam, hogy ha rendesen odateszem magam és mondjuk összejön egy 3:30-as maraton, akkor 9. lettem volna.

Már a célban, az éremmel.

Tanulság

Az egyik tanulság, hogy jó volt így futni, tét nélkül, csak élvezve a futást, a hangulatot. Ezért mentem, és ebben nem kellett csalódnom. Kellően felszabadult, a szó értelmében komolytalan verseny volt ez ahhoz, hogy nehogy megpróbáljam komolyan venni akár csak egy pillanatra is. Most erre volt szükségem.

És hogy létezik-e a könnyű maraton? Talán könnyű nem volt a verseny, azt azért semmiképp nem mondanám. Ugyanakkor teljesen más érzés volt, mint maximálisan beosztva az erőt, percre kiszámolva, az utolsó energiákat mozgósítva a végére lefutni. Ha így nézzük, sokkal könnyebb volt, sokkal kevésbé fáradtam el. Mintha csak egy közepes edzés lett volna. Másnap már alig éreztem, hogy futottam egy maratont. Ugyanakkor a középső szakasz miatt azt azért nem mondanám, hogy könnyű volt. Ahogy írtam, talán nem is fizikailag, inkább mentálisan volt kicsit nehéz, hiszen azért csak futni kellett négy órán át. Azt hiszem évente egy-két ilyen versenyre szükségem van.

Jézussal, a verseny után. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük