Szeretem a futásaim elemezni, elmélyülni abban, hogy hogyan nézett ki egy verseny, mit éltem meg belül, ahhoz képest mit mutatnak az objektív számok. Egyrészt jó újra átélni a versenyt, másrészt hiszem, hogy sokat lehet belőle tanulni. Ilyenkor tudatosulnak a jól végzett dolgok, a hasznos praktikák és taktikák és ilyenkor lehet levonni azokat a következtetéseket is, amik alapján tovább tudok fejlődni. Hiszem, hogy minden versenyemen volt mit tanulnom és hogy mindegyik közrejátszott abban, hogy a New York Marathon-om jól sikerült.
Rákészülés
Szeptemberben nagyon tudatosan készültem a Berlin maratonra, pontosan kidolgoztam a taktikát, másodpercre beosztottam a versenyem. Fejben is ott voltam, rápihentem a maratonra, úgy éreztem, hogy tökéletes volt a felkészülés és a ráhangolódás. Az már más kérdés, hogy végül nem tartottam be azt, amit elterveztem (és amit megbeszéltünk Marcival) és részben emiatt nem sikerült akkor a 3 óra 30 percen belüli maraton. Ha valaki nem tudná fejből akkor 3:37:49 alatt értem be a célba. 🙂
New York-ra valahogy nem sikerült így ráhangolódnom… A cél nem változott persze, szerettem volna 3 és fél órán belül megfutni a maratont, és igazából a taktika is ugyanaz volt, nem kellett túlgondolni a dolgot. 14-21 kilométerig szigorúan 5 perc körül futni, nem gyorsabban, majd utána gyorsítani kicsit, szép fokozatosan. Igazából az egyetlen dolog amire figyelnem kellett, hogy most már aztán tényleg ne fussam el az elejét. A városnézésekkel sikerült jól lefárasztanom magam, aludni sem aludtam olyan jól a maraton előtti napokban és időm sem nagyon volt azon rágódni, hogy mi lesz majd. Úgy voltam vele, hogy kimegyek a rajthoz, odafigyelek az első felében, hogy ne fussam el aztán majd meglátjuk mi lesz. Az emelkedőktől egy kicsit tartottam, de bíztam benne, hogy ha nem futom el az elejét akkor lesz rá erőm – illetve Berlin tapasztalataiból és a maraton előtti teljesítménydiagnosztika eredményeiből kiindulva sokkal komolyabb frissítéssel készültem, ebben is bíztam, hogy segíteni fog majd.
A rajt előtt
Az előző bejegyzésben, ami elsősorban egy élménybeszámoló volt, röviden leírtam már, hogy hogyan is zajlottak a rajt előtti események. Itt az elemzés esetében inkább az a lényeg, hogy New York-ban elég fárasztó a maraton előtti reggel. 4:45-kor kellett kelnem ahhoz, hogy bejussak a Time Square közelébe (amihez egyébként én aránylag közel laktam), ahonnan a buszok indultak Staten Island-re. A buszom 6-kor indult és arról nem sokkal 8 után tudtam leszállni a rajtfalunál. 8:50 és 9:20 között kellett beállni a rajtzónába a 9:50-kor (illetve pár perccel később) történő rajthoz. Összességében több mint 5 órával a rajt előtt kellett kelnem. Persze minden maratonra szeret időben kiérni az ember és rászánni a szükséges időt a készülődésre, de ez szerintem már egy kicsit fárasztó volt. Persze a drukk és a hangulat miatt ezt nem éreztem annyira.
Azt is írtam már, hogy gyönyörű időnk volt. A verseny előtti napokban meleg, párás idő volt, sokszor esővel. Utána pedig hűvös, de folyamatosan esős idő. Egyedül vasárnap sütött egész nap hét ágra a nap, mégis futáshoz ideális hűvös idő volt (6-7 fok lehetett, legalábbis az elején. A rajt előtt elkelt még a hosszúnadrág és a pulcsi, de futni már rövidnadrágban és rövid ujjú pólóban terveztem. Az elején ez persze még hűvös volt, főleg a Verrazzano-Narrows hídon, ahol fújt a szél, mi pedig ráadásul az alsó szinten, árnyékban futottunk. Később azonban már tudtam, hogy jól döntöttem amikor a rövid szettet választottam, féltáv után pedig már kezdett meleg lenni. De összességében igazi futó idő volt, nagyon nagy szerencsénk volt vele.
A verseny első fele
A verseny első felében egyetlen egy célom volt: ne fussam el, tartsam az 5 perces kilométerenkénti tempót, ne legyek gyorsabb. Ez a legelején egyszerű volt, hiszen az első másfél kilométer enyhén emelkedős, a leghosszabb és legnagyobb hídra kellett felfutnunk. Szerencsére itt együtt futottam egy magyar párral, beszélgettünk kicsit és visszahúztuk egymást a földre, hogy ne fussuk el az elejét. Lehet, hogy emiatt, lehet, hogy amiatt mert tényleg próbáltam nagyon tudatos lenni, de lehet, hogy csak amiatt sikerült végül “lassúnak” maradnom, mert nem voltam annyira robbanékony, mint általában egy futóverseny elején.
Valószínűleg a sok városnézés és szokásosnál kevesebb alvás miatt nem voltam igazán kipihent. Már a verseny legeleljén, ha nem is 1.5 kilométernél, de 4-5 kilométernél már úgy éreztem magam, mint máskor ilyen tempó mellett a 20-25. kilométernél. Nem voltam fáradt, tudtam, hogy ebben még nagyon-nagyon sok kilométer van, de nem is voltam tele energiával, nem voltam kicsattanó formában. Azért átfutott az agyamon, hogy mi lesz itt, ha már most így érzem magam, lehet, hogy 30-nál vagy 35-nél lépni sem tudok majd.
Ahogy írtam, lehet, hogy a tudatosság miatt, de inkább a fent leírt fáradtság miatt nem is okozott gondot az 5 perces kilométer átlagot tartanom, pont elég fárasztó volt így is futni, nem hiányzott a gyorsabb tempó. Minden második-harmadik kilométernél lévő frissítő ponton ittam egy kis vizet (pár másodpercet belesétálva). Voltak akik gyorsabb tempót futva elfutottak mellettem (főleg az elején, még a hídon), de összességében nagyon jól együtt mozgott a mezőny. Azt már írtam az élménybeszámolóban is, hogy szemben Berlinnel, ahol kb 30 kilométerig nagyon nagy tömeg volt és nehéz volt előzni, de még az is nagy koncentrációt igényelt, hogy ne lépjek rá az előttem futóra és hogy engem se rúgjanak fel, itt egy-két szűkebb részt és kanyart leszámítva meglepően szellősen lehetett haladni. Nem hiába, New York sugárútjai nagyon szélesek, simán elfértünk rajta. Ez egy nagyon-nagyon pozitív dolog, el sem lehet mondani, hogy mennyire. Tudtam a saját tempómban futni, sőt, egész jól együtt mozgott az egész mezőny, előzni sem kellett sokat illetve engem sem előztek olyan sokat. Ez biztos sok felesleges energia felemésztésétől kímélt meg.
Az első 5 kilométert a hivatalos mérés szerint 5:05-ös átlagtempóban, a második ötöt pedig 4:55-ös átlagtempóban tettem meg, tehát az első 10 kilométeren pont összejött az 5:00-ás átlag (frissítésekkel együtt mondjuk). Ahhoz képest, hogy csak néhányszor pillantottam rá az órámra, egész jól tartottam. A csuklómon egyébként volt egy papír tempó jelző, ami mérföldenként mutatta, hogy a 3:30-as befutó időhöz melyik mérföldnél milyen időeredményt kell futnom. Ehhez képest gyakorlatilag az egész versenyen 20-40 másodperc hátrányban voltam (amiből a végén ugye 35 másodperc lett). De ekkor ezzel még nem foglalkoztam, tényleg csak arra figyeltem, hogy ne fussak gyorsabban (de persze lassabban sem).
A következő 10 kilométer első fele elég eseménytelenül telt – igazából hasonlóan az első tízhez. Majdnem végig nyíl egyenesen, széles sugárúton kellett futni. Élveztem a futást, ekkor sokat videóztam, fényképeztem, élveztem a zenélő bandákat, a szurkolás hangulatát. A monotonitást a frissítő pontok törték meg. Volt egy-két kisebb lejtő és emelkedő, de ezek igazából semmik voltak (a későbbiekhez képest). Tudtam tartani a tervezett időm, 10-15 között 5:03-as átlagot mentem.
Hangulat (videó még a verseny első feléből)
A 14. kilométernél volt az első komolyabb emelkedő. Nem volt hosszú, pár száz méteres lehetett, de elég meredek volt (városi versenyhez képest). Itt szurkoltak úgy az emberek, mintha a Tour de France egy hegyi befutóján lettünk volna. 🙂 A szurkolás nagy élmény volt, de az emelkedőnek azért nem örültem annyira. Magát a 14. kilométert 5:15 alatt tettem meg és pulzusom is felment kicsit, bár még ekkor is 150 alatt maradt. Erre egyébként végig a verseny első felében nagyon büszke voltam, a félmaratont kb 147-es, 148-as átlag pulzussal futottam le, ez szerintem az én esetemben nagyon jó. (Csak emlékeztető képpen, a tavaly novemberi siófoki félmaratonon úgy futottam kicsit gyengébb időt félmaratonon, mint most New Yorkban a maraton első felén, emelkedőkkel, hogy ott 166 volt az átlag pulzusom. Azt hiszem ebből is nagyon jól látszik az elmúlt egy év edzésmunkája.)
A 14. kilométernél lévő nagy emelkedőt a korábban már megszokott normális futás követte. Itt-ott volt egy-két kisebb emelkedő, egy kicsit talán több kanyar, de egyébként széles, egyenes utakon futottunk. A 15-20 km közötti távot 4:59-es átlaggal tettem meg. Ez jól hangzik, bár igazság szerint itt lemaradtam kicsit. Marcival eredetileg azt beszéltük, hogy 14 kilométer (azaz egyharmad táv) után kezdek el kicsit gyorsítani. Nem nagyon, csak úgy 5:00-ról mondjuk 4:55-re. Csak úgy finoman, érzésre. Én ezt felülbíráltam magamban, úgy voltam vele, hogy lefutom a félmaratont ebben a biztonsági tempóban és majd utána gyorsítok ha tudok. Fáradtnak éreztem magam, nem esett volna jól gyorsítani (bár 5 másodperc szinte semmi, ez inkább fejben dől el). Szóval a tervem az volt, hogy kihúzom 21 kilométerig 5:00-val és majd a verseny második felében behozom az így elvesztett 35 másodpercet, nem nagy dolog, nem ezen fog múlni. És bár a végén pont 35 másodperccel kerültem három és fél órán kívülre, de tényleg nem ezen múlt. 🙂
Lényegében az első 20 kilométert 1:40:09 alatt futottam, ami kb pont 5 perc / kilométeres átlag. Szuper voltam, tényleg büszke vagyok rá, mert kb most először sikerült nem elfutnom az elejét egy fontos versenynek. (A félmaratonom ideje 1:45:47 lett, ezzel ugye féltávnál 47 másodperc hátrányban voltam a 3:30-as célomhoz képest.)
Frissítés
A frissítésre még jobban oda akartam figyelni New York-ban, mint Berlinben. A budapesti Spar 30 km-es versenyen már teszteltem az új taktikám, miszerint sokkal többet frissítek. Az eredeti ötletem az volt, hogy 20-25 percenként iszom egy High5 IsoGel-t, így kilenc darabot vittem magammal. Egyet kidobtam a verseny előtt, mert nem igazán fért be a futó övtáskámba. Szóval végül nyolc géllel indultam neki, a sótablettát viszont elhagytam. Lehet egy-kettő kellett volna, de igazából otthon felejtettem.
Sűrűn voltak frissítő pontok, 2-3 kilométerenként, és én mindenhol ittam egy kis vizet (plusz ittam a gélt 20-25 percenként). A verseny első felében nem éreztem magam szomjasnak, de ettől függetlenül mindig megálltam inni. És a géleket is fegyelmezetten megittam. Szerintem jó döntés volt, érzésem szerint ennek (is) köszönhető, hogy bírtam a táv második felét. A banán azért nagyon hiányzott, szívesen ettem volna, készültem is rá és tervben is volt. De hát nem volt, csak víz és Gatorade.
A frissítésem egyébként egész jól működött kb a táv háromnegyedéig. 30+ felett már nagyon kívántam volna a banánt. Aztán kicsivel 3 óra futás előtt elfogyott az utolsó gélem is. Ezután egyszer vagy kétszer ittam Gatorade-et, igazából jól esett, nem okozott semmilyen gondot. A végén már volt banán is, de akkor már nem kívántam a szilárd tápanyagot, maradt a Gatorade és a víz.
A verseny második fele
A félmaraton kapuja pont kisebb híd tetején volt, ami azt jelenti, hogy újra emelkedőzhettem kicsit, ami az időn is meglátszott (5:09-es kilométer). Erről a hídról egyébként gyönyörű látvány tárult elénk Dél-Manhattan-re, tényleg csodaszép volt. Az emelkedőnek azért annyira nem örültem, bár összességében jól ment (az idő is teljesen rendben volt és a pulzusom is csak 153-ig ment fel).
A legnagyobb kihívás azonban a 24. és 25. kilométereknél várt. Ez a Queensboro Bridge volt, ami átvezet az East River-en Queens-ből Manhattan-be. Elég nagy és hosszú a híd, és ami a New York-i hidakra jellemző, nagyon meredek. A budapesti hidak ezekhez képest kis gyalogátkelő helyek. Megnéztem Google-ön, a híd 107 méter magas és 40 méterről indul rá fel az út, azaz 67 métert kellett szintben legyőzni. A távolság is elég nagy szerencsére, szerintem kb bő egy kilométer volt, amíg elfutottam a közepéig, tehát az emelkedés szöge nem olyan vészes, de ettől függetlenül nagyon nem esett jól itt futni. A pulzusom 154-ig ment fel (ez emelkedőn egyébként nagyon jó), viszont az időm 5:24 volt ezen a kilométeren, ami egy nem tervezett fél perces hátrányt adott. Ami jó volt, hogy bár nem diktáltam valami őrült tempót, de erősen tudtam futni, azaz a pulzusom alacsony maradt, és bizony, itt azért sok-sok embert megelőztem. Itt már többen belegyalogoltak, sokan csak lelassultak.
Egyébként ezen a hídon értek utol a 3:30-as iramfutók. Nagyon meglepődtem rajta, nem tudtam, hogy hogyan kerülnek mögém, amikor én 40+ másodperc hátrányban vagyok a mérföldenkénti ellenőrző pontoknál. (Arra jutottam, hogy valószínűleg a rajtzóna végéből indultak, azaz 1-2 perccel mögülem, és ahhoz képest voltak időben a 3:30-hoz.) De jó volt, hogy jöttek, mert felspannoltak, nem hagytam, hogy megelőzzenek. 🙂 Tényleg nagyon jó volt, mert folyamatosan biztattak minket, hogy menjünk, most nyomjuk meg, ezt a hidat le kell győzni és hasonlóak. A híd a közepétől már lejtett, ott egy kicsit megnyomtam, a legvége meg egyenesen durván meredek volt lefele, ott nagyon oda kellett figyelni, nehogy elbotoljak vagy meghúzódjon a lábam. Volt még két éles kanyar és gyakorlatilag a 26. kilométernél a First Avenue elején találtam magam. A 20-25 kilométer közötti ötöst 5:05-ös átlagtempóval tettem meg, azaz gyakorlatilag itt vesztettem a legtöbbet időben a tervezett tempómhoz képest, amiben nem kis szerepe volt a két hídnak. Ezt egyébként belülről csak kicsit érzékeltem, tudtam, hogy lassabb voltam, mint kellett volna, de úgy voltam vele, hogy megpróbálom a hátralévő részt egy kicsit megnyomni, ezt még be lehet hozni.
A 26-tól a 32. kilométerig nyíl egyenesen futottunk a First Avenue-n északra. Az egyenes csak az irányban volt egyenes, szintben azért inkább úgy mondanám, hogy hullámzott. Hosszú, elnyújtott, laposabb emelkedők és lejtők váltották egymást. Az út hihetetlen széles volt, a futók (abban a tempóban, ahol én mentem) egyáltalán nem alkottak nagy tömeget rajta. Azt sem mondanám, hogy szellősen voltunk, de kényelmesen lehetett a saját tempóban futni. Itt még be is álltam egy-egy rövidebb időre valaki mögé, mert néha olyan egyedül éreztem magam, hogy rájöttem, hogy egyedül futni nehezebb, mint tömegben. 🙂
Nagyon sok volt még hátra, nem akartam túl korán minden energiám kiadni, de itt azért egy kicsit odaléptem. Igyekeztem ésszel, az emelkedőn egy kicsit lassítani, a lejtőkön jobban megnyomni. A 25-30 közötti szakaszt hivatalosan pont 4:52-es átlaggal tettem meg, mindezt frissítésekkel együtt, úgy, hogy még a Queensboro híd emelkedőjének a vége benne volt. Kilométer bontásban volt egy 4:40-es kilométerem is. Valahol 32 és 34 kilométer között futhattunk Bronx-ban, ami kanyargós volt, és mind be-, mind kifutni egy-egy hídon kellett, amik ugyan jelentősen kisebbek voltak, mint a Queensboro Bridge, de azért megint csak emelkedőket jelentettek. Itt a hidakon lassultam (itt láttam utoljára a 3:30-as iramfutókat, utána végleg leelőztem őket), de egyébként erősebb tempót mentem és megint csak futottam egy 4:40-es kilométert (amiért cserébe 160-as pulzust kellett áldoznom).
Kb a 34-től a 39. kilométerig következett a Fifth Avenue, amikor is visszafele futottunk Manhattan-ben, a Central Park közepéig (és ott aztán be a parkba). Tartottam ettől a résztől, mert mondták, hogy emelkedik, nehéz lesz majd. Legnagyobb meglepetésemre az eleje, illetve az első fele teljesen sík volt, jól lehetett rajta menni. Igyekeztem is kicsit összeszedni magam, újra kb csak 40+ másodperc lemaradásban voltam a karomon lévő mérföldenkénti számlálómhoz képest, nagyon szerettem volna, hogy meglegyen. Nem rohantam, nem sprinteltem, de erősebben futottam. Itt volt jó pár 4:50-en belüli kilométerem. A 30-35 közötti hivatalos átlagtempóm is 4:56 lett.
Valahol a 37-38. kilométer környékén fogyhattam el. Itt már elkezdett emelkedni a pálya, kicsit be is szűkült. Nagyon sokan szurkoltak, hatalmas hangulat lehetett, de én itt elsősorban már csak magamra figyeltem, belülre fókuszáltam. Az utolsó gélem is elfogyott, az itt következő frissítőpontnál ittam Getorade-t is, és a szokásosnál egy kicsit hosszabban ittam a vizet (5:21-es lett a kilométerem). Lélekben ekkor gondoltam először arra, hogy na ez nem lesz meg, egy-két perccel csak, de biztosan kicsúszok belőle.
Aztán valahonnan azért tudtam erőt meríteni, jöttek újból az 5 percen belüli kilométerek. Kb a 38. kilométer környékén tértünk be a Central Park-ba, ahol az út kicsit szűkebb volt, elég sokat kanyargott össze-vissza, és hát igen csak hepe-hupás, dombos volt. Nem voltak nagy hegyek, de a sok kis emelkedő sem esett jól. Viszont vitt a hitem, hogy talán meglehet a három és fél órán belüli idő, sikerült gyorsítanom, a 40. kilométerem 4:45-ön belül volt. A 35. és 40. kilométer közötti 5 kilométert 5:01-es átlagtempóban futottam le, ami annak fényében így utólag elég komoly, hogy volt benne egy hosszú emelkedő és a már említett 5:21-es kilométer.
Sajnos a Central Parkban realizálódott az is, hogy nem lesz meg a 3:30. Az órámat figyeltem, próbáltam számolni, hogy milyen gyorsan kéne ahhoz futnom, hogy meglegyen a cél. Futottam is, ez az a kilométer ami 4:45-ön belül sikerült, ahogy fent írtam. Az órám már rég elhagyta a 40 kilométert és vártam, hogy mikor jön már a 40 kilométeres kapu (mérföld kapuk mérföldenként voltak, de kilométer kapuk csak minden 5-nél). De csak nem akart jönni. Azt tudtam, hogy megint többet fogok futni, mint 42.2 kilométer (Berlinben 43.07 kilométert mért az órám), de nem tudtam, hogy pontosan hány száz méterrel mér előrébb. Jöttek-mentek a dombok és kanyarok és csak nem akart jönni az a 40-es kapu én pedig egyre csalódottabb lettem, ahogy teltek a másodpercek. Végül megláttam, de még akkor is kellett kb 15 másodperc mire átfutottam alatta. Akkor már tudtam, hogy 2.2 kilométer van hátra és bőven 4:30 alatt kéne futnom, úgy, hogy még emelkedők és dombok vannak hátra. Sajnos tudtam, hogy esélytelen.
Szubjektíven úgy éreztem, hogy visszaveszek. Ha kicsúszok, mindegy, hogy 1 vagy 2 perccel. Mentem azért tisztességesen, de nem sprinteltem, nem köptem ki a tüdőm. A vádlim is elkezdett feszülni, éreztem, hogy be fog görcsölni ha így megyek tovább. Közben kiértem a Central Park sarkához, ahol végig kellett futnunk a délkeleti csücskétől az északnyugatiig – ezt az edzésemről már tudtam, hogy egy hálátlan szakasz, végig emelkedik. Nem mint egy hegy, csak sunyin, laposan, de 41 kilométerrel a lábamban már nagyon nem esett jól. Itt nagyon sok szurkoló volt, de nem tudtam már őszintén mosolyogni rájuk. Mentem, amennyire bírtam, amennyire a lábam hagyta. Nem teljes erővel, mert nem akartam, hogy a lábam görcsöljön, de valószínűleg nem is volt már bennem több.
Aztán még a végére jött egy vicces jelenet. Visszafordultunk, be a Central Park-ba, kb a finisre (ami nem egy hosszú egyenes, hanem több, kisebb kanyarral tarkított hepehupás rész, a végén egy nagyobbacska dombbal), ahol kinn volt a 800 méteres tábla, mármint, hogy már csak 800 méter van a célig. Valahogy rápillantottam az órámra és hirtelen nem tudtam hogy mit osszak mivel vagy mit szorozzak, de úgy éreztem, hogy meglehet az a 3:30, ezért jól rákapcsolatam. Főleg mikor megláttam a következő kaput, amire úgy emlékeztem, hogy az a 200 méteres. Hujj, de megörültem, így – bár nem értettem hogyan – de tényleg meglehet! Mentem is jó erősen. 🙂 Aztán odaértem és láttam, hogy ez nem a 200 méteres, hanem a 400 méteres kapu. Kész, ennyin múlt. 200 méter átlag tempóban 1 perc, megnyomva nyilván kevesebb, de nem lesz belőle 10 másodperc. 🙂 Ekkor újra tudtam, hogy nem lesz meg, de úgy voltam vele, hogy most már mindegy, megyek, úgy is mindjárt vége, és hát legyen legalább 3:31-en belüli, hogy 3:30-cal kezdődjön. Így is lett, 3:30:35 alatt értem be. A 40. kilométer utáni 2195 métert 4:59-es kilométer átlaggal tettem meg, ami azért nem rossz egy maraton végén (legalábbis nekem), főleg úgy, hogy nem kis szint is volt benne. Arról nem is beszélve, hogy ugyanezt a 2195 métert Berlinben 5:58-as átlag sebességel tudtam, teljesen sík terepen.
Egyebek
Örülök, hogy futottam Berlinben a maratonon és New York előtt még a budapesti Spar 30 km-en, mert azt hiszem majdnem mindent kitapasztaltam, megszoktam. A cipőm most is szuper volt, még mindig a fehér Saucony-ban futok, nem volt vele semmi gond, nem fájt a lábam, nem oldódott ki a cipőfűző. A kidörzsölődés ellenszerét is megtaláltam már Berlin előtt, körbetekerem magam a kineziológiai tapasszal és ennyi elég is. A gélek, zsebkendő és telefon cipelésére pedig a Compressport Freebelt öve vált be, tényleg szuper, nem zavar, hogy rajtam van, nem esik ki belőle semmi és tényleg sok mindent magammal tudok vinni. A tapaszt és az övet is ajánlották – köszönöm még egyszer a tippeket, mindkettő szuper megoldás volt a gondjaimra. A New York maratonon tényleg úgy indultam már, mint egy profi, minden összeállt, semmiben nem volt kétségem. 🙂
Összegzés
Bár 35 másodperccel kicsúsztam az álom időmből, mégis 110%-osan elégedett vagyok. Végül is a 3:30:35 az 3:30-cal kezdődik, nem? 🙂 Nincs bennem hiányérzet, maximálisan kifutottam magam, sikerült beosztanom az erőmet (nem futottam el az elejét) és hát Berlinhez képest egy sokkal nehezebb pályán több, mint 7 percet faragtam az időeredményemen másfél hónap alatt.
New York-ra nem készültem külön tervvel, kb a Berlinre készült terv volt érvényben, amit csak annyiban kellett volna módosítanom, hogy máshol voltak a frissítők és több is – de kb érvényesnek tekinthetjük. A tervhez képest nagyjából végig jól teljesítettem, a végén is ugye csak 35 másodperccel maradtam el tőle. A számokból az látszik, hogy a saját tervemhez képest majdnem végig jól mentem. A 20-25. kilométer között azért “jelentősebb” hátrányba kerültem a Queensboro híd jelentette komolyabb emelkedő miatt, de azt vissza tudtam hozni utána a First Avenue-n. De vagy azért, mert sokat kivettek az emelkedők, vagy csak szimplán nem bírtam, de az utolsó 7 kilométeren nem tudtam gyorsulni, nem tudtam hozni a 4:50 körüli tempót, “csak” az 5:00-át. Ez az a 35 másodperc, ami hiányzott.
Berlinhez viszonyítva természetesen látványos a fejlődés. A táblázatra nézve szembetűnő a “lassan járj tovább érsz” tanulsága. Annak ellenére, hogy a táv első felében, sőt, az első 25 kilométeren több, mint két perccel lassabb voltam Berlinhez képest, a végén ez több, mint hét perc előnyre fordult. Nem nagy különbségek, pár perc 25 kilométeren, pár másodperc különbség a tempóban 5 kilométeres átlagokban, mégis látható, hogy a végén mennyit számít. Gyakorlatilag amíg Berlinben 25 kilométer után elkezdtem lassulni, 30 kilométer után pedig látványosan belassultam, addig most még gyorsulni is tudtam – igaz ezt nem tudtam a végéig tartani, az utolsó 7 kilométeren csak az 5:00-ás átlagot tudtam hozni.
Megjegyzésként azért hozzáteszem, hogy Berlinhez hasonlóan a saját Polar M400-as órám szerint megint többet futottam 42.2 kilométernél, egész pontosan 42.92 kilométert. Szóval nem hivatalosan azért bőven megvan a 3:30-on belüli maratonom. 🙂
És ami még fontos, legalábbis futó szakmai szemmel: a negatív split összejött. A táv első felét 1:45:47 alatt futottam le, míg a másodikat 1:44:48 alatt. Tökéletes! 🙂
Tanulságok
Nagyon sokat adott nekem ez a New York Maraton, élmény szempontjából is, de szakmailag is. Ez utóbbi tekintetében a legfontosabb tanulságok, röviden, összefoglalva:
- Jó ötlet volt Berlinben futni egy “elő-maratont”. Sok tapasztalatot szereztem ott, amit New York-ban hasznosítani tudtam.
- Ilyen tapasztalat volt, hogy komolyabb frissítésre van szükségem. Bár nem bírtam az utolsó 7 kilométert a tervezett tempóban futni, de az is nyilvánvaló, hogy nem a két maraton közötti 6-7 hetes edzés alatt erősödtem és gyorsultam annyit, hogy egy sokkal nehezebb pályán 7 perccel jobb időt fussak. Ebben igen is szerepe volt a jobb frissítésnek, több gélnek.
- Ahogyan szerepe volt annak is, hogy végre sikerült nem elfutnom a verseny elejét. Ahogyan írtam, csak két perccel voltam lassabb a táv első felében, mint Berlinben, mégis a sokszorosát tudtam visszavenni ennek a verseny második felében (nyilván minden más hatással együttvéve).
- Számomra a hangulatnál és az egyébként tényleg különleges atmoszféránál többet jelentett, hogy szélesek voltak az utak, ezért kevésbé volt tömeg, jobban tudtam a saját tempómat futni, kevésbé kellett állandóan másokra figyelni.
- A New York-i pálya nehéz, nagyon nehéz. Autóval, sétálva nem tűnnek olyan vészesnek az emelkedők, ez nem egy hegyi terepfutó verseny, de maratonhoz képest igenis komoly kihívást jelent itt a szintkülönbség, főleg a Queensboro Bridge és a Central Park a végén. Azért kíváncsi vagyok, hogy hasonló taktikával, frissítéssel, edzettséggel milyen időt tudok majd futni egy nagyjából sík pályán.
