Több, mint egy hete volt ez a verseny, amely számomra az első hazai terepfutó verseny volt, ráadásul az első részben éjszakai versenyem, mármint terepen, mert az Ultrabalatonon azért mindig jut éjszakai etap nekem is. Nem is annyira emlékszem már, hogy mikor és miért neveztem, de valamikor pár héttel a verseny előtt, valószínűleg egy Facebook posztban jött velem szemben az esemény, és megtetszett. Az is, hogy terepverseny, az is, hogy a Börzsönyben van, és ez az éjszakai élmény is, főleg, hogy elvileg van egy élő nevezésem a 100 miles of Istria versenyre, amelynek egy része éjszaka van. Szóval gondoltam gyakorlásnak jó lesz. Ugyanebből a megfontolásból neveztem a legkisebb távra, amely 16 km volt (volt még 27 km és 50 km), mondván, életemben először fogok éjszaka erdőben futni, nem kéne túlerőltetni a dolgot, először csak kóstoljuk meg milyen lesz.
Az elmúlt hónapokban elsősorban terepen futok, heti egyszer, maximum kétszer, szóval mondhatni, hogy teljesen formán kívül vagyok, de terepen azért gyűjtögettem a kilométereket. A Börzsöny pedig kifejezetten tetszett így nagy reményekkel vártam a versenyt, mármint nem a teljesítmény vagy az időeredmény vonatkozásában, hanem az élvezeti faktort tekintve.
Pályabejárás
Ilyet sem csináltam még, de az is igaz, hogy a tavalyi izlandi Laugavegur Ultramarathon-t leszámítva nem is voltam még soha terepfutó versenyen. Végig az járt a fejemben a verseny előtti néhány hétben, hogy nekem ide el kell majd mennem lefutni előre az útvonalat, mert egyébként biztosan el fogok tévedni. Nem vagyok egyébként ennyire elveszett, de hiába olvassa át az ember az útvonalat, hiába van letöltve a track az órájára, nekem eddig azért mindig sikerült egy-két elágazást benézni, és versenyen nem olyan kellemes néhány száz méter után visszafutni és új irányt venni. Abban pedig semmilyen tapasztalatom nem volt, hogy mennyire lesz jelölve a pálya, mennyire tudok majd másokkal együtt futni, mennyire leszek csak magamra utalva.
Végül a szombat éjszakai verseny előtti csütörtök délután, munka után jutottam ki Verőcére, és vághattam neki a 16 kilométeres távnak. Egy kellemes futást terveztem, de az elején egyből éreztem, hogy kemény lesz ez. Alig egy kilométerrel a rajt után már jött is az első durva emelkedő. Összesen négy hegyre kell felmászni a távon, és azért van bőven szint, az első két hegy számomra inkább mászós, mint futós volt, és a harmadik sem volt az, melyet végig tudtam volna futni.
Nem akarom most a teljes pályabejárós futásom leírni, hiszen akkor mit írnék a versenyről. 🙂 A lényeg a négy hegy és a csalódás volt számomra. Csalódás? Igen, az volt. A versenytáv szerintem kevesebb, mint harmada van erdőben, a többi rész murvás úton, aszfalt úton, a város határában, néhol a városon belül. Tudom, tudom, én vagyok a hunyó, miért nem néztem utána és hasonlóak, de egész egyszerűen eszembe sem jutott. Valamiért azt hittem, hogy ha terepfutó verseny, akkor végig erdőben lesz majd. 🙂 Azért azt már most előrebocsátom, hogy bár emiatt (és a várható eső miatt) még azon is gondolkoztam, hogy el sem megyek a versenyre, végül nagyon jól éreztem magam és kifezetten tetszett a verseny. De akkor csütörtökön, a verseny előtt két nappal tényleg csalódott voltam.
De a távot lefutottam, két-három kisebb tévesztéssel az útvonal is megvolt, a célt teljesítettem, nem ismeretlen közegben vágok majd neki a szombati versenynek, kiismertem az emelkedőket, meddig kell tartalékolni, meg persze hol mikor merre kanyarodni. Végül 2 óra 5 perc alatt futottam le a 16 kilométert, így nagyon szolidan egy 2 órán belüli beérkezést tűztem ki a verseny céljának, no meg, hogy ha lehet, legyek a mezőny első felében, bár nem voltam benne biztos, hogy erre az edzettségi állapotom alapot ad majd.
A verseny előtt
Amint utaltam már rá, a verseny napján némileg bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem. Egyrészt a pályabejárós futás nem hagyott bennem túl mély nyomott, a pálya több része kifejezetten nem tetszett, csalódás volt. Ráadásul a péntek estét néhány baráttal italozással és pókerezéssel töltöttük, hajnalban kerültem ágyba, és bár tudtam egy kicsit szombat délután is aludni, azt azért nem mondanám, hogy csúcsformában voltam. Plusz az eső is esett aznap, nagyon gondolkoztam, hogy kell-e nekem sárban csúsznom sötétben. 🙂 De aztán összekaptam magam és elindultam Verőcére, ahol a rajt és a cél volt.
Bár már sok futóversenyen jártam, a terep és az éjszaka miatt azért kicsit izgatott voltam. Időben érkeztem, kényelmesen át tudtam venni a rajtszámom és az időmérő chip-et, amit a bokámra kellett erősítenem. Nem zavart egyáltalán, meg is feledkeztem róla. A rajtszámnak elhoztam a rajtszámtartó övem, a biztosító tűkért nem vagyok annyira oda.
Volt még idő kis ráhangolódásra, bemelegítésre, egyedül a szúnyogokra kellett figyelni, azok voltak bőven. A Duna-part egyébként nagyon békés, egyben meseszép volt, a lemenő nap fényei tükröződtek a folyó felszínén. A versenyközpont helyszínválasztása tökéletes volt, itt készülődni, majd a futás után itt pihenni, hát igen jó volt.
A verseny
Este 8-kor indultak a 16 és 27 kilométeres táv versenyzői, és csak éjfélkor az 50 km-es ultramaratonisták. A koncepció az volt, hogy mi még naplementekor indulunk és majd ránk sötétedik, míg a leghosszabb távon futók éjszaka indulnak, és a napfelkeltét élhetik át az erdőben. Nem voltunk sokan, talán százötvenen a becslésem szerint, akik 8-kor rajtoltak. A verseny első kilométere még nagyjából sík volt, előbb egy bicikliúton, majd szélesebb murvás úton kellett futni, ami után kezdődött is a kaptató az első hegyre fel. Számomra meglepő módon egyben maradt a mezőny, és engem is beleértve egy-egy meredekebb szakaszt kivéve inkább futottunk, mint sétáltunk. Én a pályabejáró futásomból pontosan tudtam, hogy viszonylag hosszú ez az emelkedő, és még vár ránk több is, így igyekeztem beosztani az erőmet, ugyanakkor azért persze vitt előre a versenyszellem is, túl sok gyaloglást nem engedhettem meg magamnak. 🙂
Az első hegycsúcsot elérve kezdőtött az első lejtmenet és az első erdei szakasz. Már ez előtt is, de itt is láttam, hogy az útvonal nagyon korrekten ki van jelölve. A földön mindenhol rózsaszín (vagy lila?) nyilak, a fákon pedig fényvisszaverős szalag. Mondanám, hogy eltéveszteni sem lehetett. Mondjuk nekem nagyon nagy magabiztosságot adott a két nappal korábbi pályabejárásom, a nyilak és szalagok inkább csak megerősítést adtak, de nem kellett az órám folyamatosan ellenőriznem, hogy jó helyen járok-e, mikor jön egy kanyar és ilyenek. Tényleg jó döntés volt előtte lefutni a track-et.
Visszatérve a futásra, jött az első lejtős és egyben erdős rész, amit nagyon élveztem. Kezdett esteledni, de még nem volt szükség a fejlámpára, ugyanakkor ilyen későn én még nem futottam erdőben. A mezőny számomra továbbra is meglepő módon még együtt volt, mármint előttem is futottak ketten-hárman látótávolságon belül, és mögöttem is jöttek páran. Egyáltalán nem voltam egyedül. Igyekeztem is felzárkózni az előttem lévőkre, hogy tuti ne kelljen az útvonallal foglalkoznom, csak követnem valakit. Ez a szakasz kifejezetten tetszett, igazi vadregényes erdei rész volt.
A második hegymenet volt a legkeményebb, ez volt a legmeredekebb. Ezt én csak erős ütemben sétálva tudtam megmászni. Volt egy-két futó, aki futva 🙂 elhadat mellettem, én nem értettem ezt hogyan tudják véghezvinni. Azért gyalogolva is sikerült egy-két embert utolérni és megelőzni, de többen kb együtt haladtunk. A második hegy utáni lejtmenet teknikásabb volt az elsőnél, az erdeti út nyomvájus és vízmosásos volt, sok helyen rögös, a végén pedig csúszós. Itt a pályabejárásnál inkább szenvedtem, de most vitt a lendület és a verseny hangulata, egész tempósan mentem lefele, meg is előztem egy-két embert. Így értem el a verseny féltávjához, ahol egyrészt kettéágazott a mezőny (a 16 km-es mezőny visszafele vette az irányt, a 27-esek továbbfutottak), másrészt itt volt a frissítő pont. Én azt most kihagytam. Egyrészt hoztam magammal zsákban vizet, melynek még biztosan több, mint a fele megvolt, másrészt négy gélt, amiből a tervek szerint kettőt elfogyasztottam már. Nem láttam értelmét, hogy miért álljak meg, így inkább nekivágtam a kisebb egyenes szakasz utáni harmadik emelkedőnek.
A harmadik emelkedő végig aszfalt úton vezetett, nem volt olyan meredek, de cserébe hosszú. Gondoltam versenyen vagyok, ezt most megpróbálom megfutni, nem fogok annyit gyalogolni rajta, mint a pályabejáró futás alkalmával. Kezdett sötétedni is, meleg sem volt, ez is segített – no nem sokat, mert azért izzadtam rendesen. A becsületemre legyen mondva, sokáig kitartottam. Azért a vége felé egyszer-kétszer bele kellett gyalogolnom, de szépen haladtam. Itt már jobban szétszakadt a mezőny, távolabb voltak egymástól a futók. Néha mellettem ment el valaki, nekem is sikerült több embert megelőznöm. Nem mintha helyezésekért versenyeztem volna, de azért mindig jó egy rövid távú célnak az előtted futót kinézni és kitartani, futni, odatenni magad azért, hogy előbb-utóbb utólérd és megelőzd. A harmadik hegy tetejére utol is értem két futót, akik közül az egyiket megelőzve a másik mögé pedig beállva tudtam le a verseny egyetlen igazi éjszakai erdei szakaszát. Ez egyébként meseszép volt, ködfoltos, vékony ösvényen, fejlámpával, tényleg nagyon tetszett. Azért jó volt, hogy futhattam valaki után és nem teljesen egyedül voltam. 🙂
Viszont nagyon rövid volt és utána újra aszfalt út következett. A lejtő után egy hosszabb sík szakasz jött, ahol erőre kaptam és egész jó tempót tudtam menni, elszakadtam a korábban előttem futótól és innentől már végig egyedül voltam, csak én és a sötét, mármint miután elhagytam a várost és újra közvilágítás nélküli részen futhattam. Ez már a negyedik emelkedő volt, ami bár nem volt rövid, de viszonylag enyhébb, így ezt majdnem végig tudtam futni. Föld úton vitt az itiner, az egyik oldalt (kihalt?) házak, a másik oldalon a természet, a fejlámpám fénye elsősorban arra szolgált, hogy ne lépjek pocsolyába. Itt már tényleg egyedül voltam, sem magam előtt nem láttam senkit, sem mögöttem. Bár fáradtam már, de tudtam, hogy közel a vége, így kitartottam. Nem mentem nagy tempót, elég volt nekem, hogy nem gyaloglom felfele, hanem kocogom. Ekkor már éreztem, hogy meglesz az 1 óra 45 percen belüli időm, ami pár kilométerrel korábban még nem tűnt annyira reálisnak.
Az utolsó csúcsot is megjárva jött egy rövidebb lejtős rész, ahol azért figyelni kellett fejlámpával, majd a már ismert bevezető szakasz, előbb murván, majd a bicikli úton, és a várva várt befutó a célba. Meglepetésemre nem voltak még benn túl sokan, Megkaptam az érmem, pihentem egyet, a kötelező célfotó majd kis frissítés (sós perec és cola) és utána még pihentem jó 20 percet. Bár a nevezéshez járt egy kisebb vacsora is (valamilyen tészta), de az az igazság, hogy nem voltam egyáltalán éhes így inkább hazafele vettem az irányt.
Összegzés
Nagyon jó kis verseny volt ez a Verőce Éjszaka Trail, nagyon jól éreztem magam, és a saját magam kreálta várakozásokkal ellentétben nagyon tetszett a pálya is. Sötétben valahogy minden más volt, és a verseny miatt az emelkedők kihívása maradt meg bennem, nem az, hogy mennyi volt az aszfalt rész vagy milyen kilátás lett volna nappal. Szóval tényleg szuper élmény volt!
Nagyon hasznos volt bejárnom előtte az útvonalat. Nem gondolom, hogy nagyon eltévedtem volna, de nem volt bennem az ideg, hogy mikor merre kell majd menni, egyszerűen egy stressz faktort kivett a futásból. Járulékos haszna volt, hogy jobban be tudtam osztani az erőm, mind fejben, mind fizikailag, mert tudtam, hogy mikor mi jön.
Végül a 16 kilométeres távon 70 indulóból a 14. lettem, azaz bőven sikerült a mezőny első felében végeznem, ami a másik célom volt, ezzel is abszolút elégedett voltam. Mondjuk az első 4 helyezett 1 óra 20 percen belül hozta le a távot, ez nem is értem, hogy hogyan lehetséges… 🙂