Sok-sok hete, sőt, most már hónapok óta em írtam már bejegyzést ide a blogra. Még a japán utam sem írtam meg, az utolsó rövid irományom a Tokió maraton törléséről szólt még február 17-én. Ha úgy vesszük, számomra azzal kezdődött a mostani versenyek nélküli időszak, akkor itthon még nem voltak verseny halasztások és törlések, nem volt karantén. Most így utólag belegondolva, bár kicsit bátor volt, de szuper szerencsés, hogy elutaztunk Japánba, eleve hatalmas élmény volt, a mostani helyzetet tekintve pedig ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk.
Szóval nem nagyon volt kedvem és időm írni az elmúlt hetekben. Ez talán két okra vezethető vissza: egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt bevallom, a motivációm is csökkent.
Mint mindenki másnak, nekem is megváltozott az életem. Sajnos sokan maradtak munka nélkül, mások home office-ban dolgoznak, van aki bizakodó, van aki borulátó. Mindenkinek mást hozott ez a helyzet. Nekem extrém sok munkát, amivel azért valószínűleg a szerencsésebbek közé tartozom. Ugyanakkor ilyen sokat, heteken keresztül nagyon rég nem dolgoztam. Napi minimum 14 óráról van szó, ami tényleg reggeltől estig történő munkavégzést jelent. Emellett amennyire megoldható, igyekszem a családommal is időt tölteni, így gyakorlatilag a futásra szánt idő eltűnt a hétköznapjaimból. És nem csak az időről van szó, hanem a fáradtságról is. Amikor egyszer-kétszer mégis el tudtam menni hétköznap futni, akkor is csak a lelkem miatt tettem, sport értéke olyan sok nem volt, komolyabb tempót nem tudtam futni.
Persze továbbra is tartom, hogy végső soron azért igaz az a mondás, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja. Ha lenne egy-egy nagyon motiváló cél, egy közelgő nagyobb verseny és kihívás, valahogy én is megoldanám az edzéseket. Őszintén be kell valljam, hogy bizony, a motivációm is csökkent. Persze, hiányoznak a versenyek, mint mindenki másnak is. Nem csak a versenyek hangulata miatt, hanem mert igazából a versenykörülmények azok, ahol ki lehet, legalábbis én ki tudom magamból hozni a maximumot. Azokra lehet úgy készülni, hogy heteken keresztül 110%-ot beleadsz. Persze mini célokat most is találok, futni egy-két Strava csúcsot egy-egy szakaszon, de ez azért nem az igazi.
Megvan a jó oldala is a mostani helyzetnek. Amikor eljutok futni, akkor viszont szabadon futok. Nincs edzésterv, nincs szigorúan egy-egy naphoz vagy napszakhoz kötve a futás. Nekem most a hétvégi futások maradtak, azok viszont tényleg kötetlenül. Igyekszem mindig terepre menni, új helyeket felfedezni. Jártam a Pilisben, viszonylag sokat a közelben lévő Nagy-Kevélyen és környékén, nemrég pedig a Budai-hegységet is meglátogattam, a budaörsi dombok nagyon tetszettek. Nagyon megszerettem a terepfutást, mindig tartogat valami újat, kihívást. És hát persze a természet is csodálatos, az erdők, mezők, hegycsúcsok – szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak végül a dolgok.
Aztán a folytatást majd meglátjuk. Azért ha egyszer visszatér minden a normális kerékvágásba én is szeretnék visszatérni a futóversenyekre. Biztos lesz egy kis idő, amíg visszahozom a formám, de legalább lesz megint miért hajtani. Tokióra és Londonra elvileg érvényes nevezésem van, majd meglátjuk, hogy 2021 vagy 2022 lesz belőlük, Boston pedig eddig sem volt még a kanyarban sem, szóval lényegében semmi sem változott, csak kaptam egy kis időt kikapcsolódásra, terepfutásra, ami egyébként jókor is jött. 🙂
Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?
Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.
Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.
Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.
Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.
Kométa 10. Futófarsang
Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.
A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.
A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.
Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)
A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.
Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂
Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂
Tegnap elmentem újra az Ensport-hoz, egy éves teljesítménydiagnosztika kontrollra. Ez már összességében a negyedik ilyen vizsgálatom volt két év alatt. Már annyi mindent írtam a korábbi három bejegyzésben erről a vizsgálatról, hogy most nem annyira a kapott adatokat fogom elemezni, hanem inkább egy másik oldalról világítom meg ezt az egészet.
Korábbi tapasztalatok
Aki nem tudja, hogy mi az a teljesítménydiagnosztika vagy kíváncsi, hogy hogyan zajlik egy ilyen két órás program, milyen vizsgálatok és feladatok vannak, annak az első bejegyzésem ajánlom ebben a témában, ahol ezekről is részletesen beszámoltam. Továbbá itt írtam részletesen a laktátküszöbről és az edzészónákról.
A második vizsgálat utáni bejegyzésemben részletesebben írtam a légzésfunkciókról és a VO2 max-ról, meg természetesen összehasonlítottam a fél évvel korábbi vizsgálat eredményeivel. A fejlődés akkor elég szembetűnő volt, bár szinte a semmihez viszonyítottam, hiszen az első labormérésem akkor volt, amikor még csak pár hete futottam.
A harmadik diagnosztikán egy évvel ezelőtt vettem részt, fél évvel a második után. Itt kicsit részletesebben írtam a laktát küszöbről, egyéni anaerob küszöbről és az FTP küszöbről, illetve nagyon részletesen az anyagcsere folyamatokról és a frissítésről.
Ami összességében jellemezte az első három teljesítménydiagnosztikám az az, hogy folyamatos fejlődés volt megfigyelhető. Kitolódott a laktát- és anaerob küszöböm, javultak a várható versenytempóim, fejlődött a regenerációm.
A mostani diagnosztika eredménye
Nem ért meglepetés a vizsgálat során, minden feladat ugyanaz volt, mint korábban. Nyilván a futópados feladatot vártam a leginkább, lényegében emiatt mentem, kíváncsi voltam mennyit fejlődtem az elmúlt év során (most először nem féléves kontrollra mentem, hanem évesre). Ugyanazokat a három perces etapokat kellett megfutnom, 8-10-12-14-16-18 km/h sebességgel. Ha nagyon-nagyon összeszorítom a fogam, másfél perc lehet, hogy ment volna 20 km/h-val is, de mivel korábban megbeszéltük Sasi Gabriellával, aki a vizsgálatot végezte, hogy a maximális pulzust kivéve nem az a lényeg, hogy mi a max, ami kijön, hanem a küszöbök, ezért nem erőltettem. Összességében az tetszett, hogy simán megvoltak a tempók.
A hideg zuhany a végén ért, az eredmények kiértékelésekor. Az nem lepett meg, hogy a nyugalmi mérésből kiderült, hogy bár még éppen normális kategóriában volt a szimpatikus-paraszimpatikus idegrendszeri aktivitásom aránya, de a tavalyi szinte ideális értékhez képest a fáradt, stresszes határhoz nagyon közel. Az elmúlt 1-2 hónap elég durva volt munka és alvás szempontjából, nem is számítottam másra.
A légzésfunkcióim fejlődtek, a korábbi alacsony-normális értékek helyett most már a normális-sportos értékek a jellemzőek. És ezzel nagyjából véget is ért a pozitív eredmények listája. 🙂 A laktát- és anaerob küszöböm pont ott van, ahol egy éve, az edzészónáim sem moccantak, és a várható verseny tempóim és célidőim percre pontosan ugyanakkorák, mint a legutóbbi mérés során.
Nem titkolom, hogy csalódott vagyok kicsit. Nagyon konkrét elképzelésem nem volt, hogy milyen eredményeket várok, de abban biztos voltam, hogy valamiféle fejlődést látni fogok. Ehhez képest tényleg minden érték pont ott van, mint egy éve. Gabi konkrétan az 5:00-ás tempójú maratont javasolta, ami pont a 3 óra 30 perces tavalyi New York-i eredményem megismétlése lenne. Ő – és a meglévő tudásom alapján én is – ezt olvasta ki az eredményekből.
Persze tudtam én, hogy az elmúlt hetek nagyon hajtósak voltak, maradtak is ki edzések, de azért a közelmúlt edzései sokkal erősebbek, mint egy éve ilyenkor. Gyorsabbak a tempók, kicsit talán hosszabbak a távok is, és mennek, érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Ezért is volt furcsa azt látni az eredményekből, hogy azok alapján elvileg kb ott vagyok, mint tavaly ilyenkor.
Chicago 9 nap múlva
Természetesen beszéltem Marcival, az edzőmmel is rögtön másnap. Ő is a fáradtságot emelte ki, ami nem annyira a futóedzések, mint inkább a munka miatt van. Illetve természetesen elmondta, amit eddig is minden ilyen vizsgálat után elmondott, hogy azért érdemes fenntartással kezelni a kapott eredményeket. Jó iránymutatók, nagyjából mutatják egy futó edzettségi állapotát, de olyan precízen, ahogy én szeretném elemezni ezeket, nem érdemes.
Chicago eddig is kérdés volt számomra, hogy milyen tempót merjek bevállalni. Abban biztos voltam, hogy 5:00-nál gyorsabban fogom futni, de a 3 óra 15-20 perc közötti időeredményhez szükséges 4:40 körüli tempó egy kicsit vakmerőnek, kockázatosnak tűnt. Hát, ez a teljesítménydiagnosztika most nem könnyítette meg a dolgom. 🙂
Végül úgy döntöttem, hogy kockáztatok, nem engedem el a 3 óra 20 percen belüli célidőt. 4:45-ön belüli tempóval kezdek és azt igyekszem végig tartani. Lehet, hogy eljön majd a fal, lehet, hogy nem fogom végig bírni, még az is lehet, hogy emiatt rosszabb időt futok majd, mint New York-ban. De mivel túl nagy tétje nincs ennek, muszáj megpróbálnom. Egyben kíváncsi is vagyok, jó fokmérője lesz ez a teljesítménydiagnosztikának, tudok-e jelentősen jobbat futni, mint amit előre jelez. Vagy pont, hogy nem, és továbbra is érdemes az eredményeire hagyatkozni.
Most kedd este van, 12 nap van hátra az idei fő versenyemig, a Chicago Marathon-ig. Az az igazság, hogy futnom kéne, van mára egy könnyebb edzésem, de egyszerűen olyan fáradt vagyok, hogy végül nem nem mentem ki. A gyerekeket altatjuk én pedig közben elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Furcsa és kicsit visszás érzés célkitűzésről írni akkor, amikor éppen kimarad egy edzés…
Bár szépen fejlődtem és gyorsultam tavaly is, idén is, azért azt nem mondhatom, hogy a felkészülés utolsó három hónapja során minden tökéletesen sikerült. A nyár végén több vasárnapi hosszú és erős edzést sem tudtam a terv szerint kivitelezni, szeptemberben pedig a munka szólt közbe, néhány edzés kimaradt, és általában a fáradtság volt jellemző rám. Persze ettől még érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor és szerencsére a súlyom is sikerült tartanom, kicsit talán fogyni is.
Vegyes előjelekkel várom ezt a maratont, ami a harmadik lesz az Abbott World Marathon Majors sorozatban, összességében pedig a negyedik (Berlin, New York és Liege után), versenyen, ha az edzéseket és a júliusi izlandi ultramaratont nem számítjuk. Chicago-ra versenyként tekintek és én nem szeretek versenyt futni konkrét célkitűzés nélkül. Vannak olyan futások, versenyek, amiken elsősorban a részvétel, a jó hangulat, a kellemes futás a cél, de ha Versenyről van szó, akkor szeretném a határaim feszegetni, lehetőleg megdönteni az egyéni csúcsaimat. Én már csak ilyen vagyok. 🙂
Szóval mit is várok Chicago-tól?
Szeretnék 3 óra 20 percen belüli maratont futni, esetleg 3:15-höz közelebbit.
Ezt igazából már 2-3 hónapja tudom, azóta e körül forognak a gondolataim. Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy mi sem könnyebb, egyszerűbb ennél, simán meglesz. A másikban teljesen irreálisnak tűnik, lehetetlennek.
Sok minden szól amellett, hogy a cél reális, meg tudom futni. Tavaly New York-ban egy nem annyira egyszerű pályán (a hidak és a Central Park dombjai miatt), de szuper futóidőben 3:30:35-öt futottam. Ha egy sík pályán (például Chicago-ban?) futok abban az időben, biztosan minimum 2-3 perccel jobb idővel értem volna célba. Azóta fejlődtem, egy évet edzettem, elvileg gyorsabb is vagyok. Persze az időjárás kiszámíthatatlan, Chicago a szelek városa, ezen biztosan sok múlik majd. De ha innen közelítek, akkor a 3:20-on belüli maraton elérhetőnek látszik.
Mi az ami mégis megrémiszt, ami azt súgja, hogy hatalmas kihívás lesz ez a 10 perces javulás is? Maga a tempó. 3 óra 30 percről 3 óra 20 percre fejlődni nem hangzik olyan nagy dolognak. (Akik 2 óra 30 percen belüli maratonokat futkosnak, azoknak biztos megmosolyogtató is.) Nekem akkor látszik, hogy micsoda különbség van a kettő között, ha tempót írok és nem célidőt. A 3 óra 30 perces maratonhoz 4:59 perc / km-es tempó kell, azaz folyamatosan ebben a tempóban kell futni 42.2 kilométeren át. A 3 óra 20 perces maratonhoz ugyanez a tempó 4:44. Aki rendszeres fut, annak nem kell magyarázni, hogy mekkora a különbség a (kerekítve) 5 perces és a 4:45-ös tempó között, 42 kilométeren át. A 3 óra 15 perces maratonhoz egyébként 4:37-es folyamatos, egyenletes tempó tartozik. Ha valahol 3:15 és 3:20 között szeretnék végezni, akkor kb 4:40-es tempóban kéne végigfutnom a maratont. Valahol ez az, ami kicsit lehetetlennek tűnik.
Persze tudom, hogy sokféleképpen lehet becsülni a várható maratoni időt, korábbi versenyekből és edzésekből, pulzus alapon, sőt, mivel Stryd-ot használok, akár watt alapon is. Nagy általánosságban elmondható, hogy az ilyen becslések alapján tudnom kéne hozni a 3:20-on belüli időt. Ezt támasztja alá számomra az is, hogy a másfél héttel ezelőtti 30 kilométeres futásom során (amikor nem egyenletes tempóban futottam, hanem volt benne 6 x 3 km erősebb tempó 4:30 körül) 4:44-es átlag tempót mentem. Persze alig vártam a végét, ha folytatnom kellett volna, biztosan megzuhantam volna, de egy maratonon egyenletes tempóban biztosan jóval tovább bírtam volna. A kérdés, hogy mondjuk 35 kilométerig, vagy 42-ig? 🙂
Van még egy szempont, ami kicsit ellenem szól, és mivel a blognak központi témája a motiváció is, ezért fontos, hogy írjak róla. Egy igazán jó maratoni eredmény (persze mindenkinek önmagához mérten) a kitartásról, az utolsó energiák mozgósításáról, a fájdalom elviseléséről is szól. Amikor már azt hiszed, hogy nincs tovább, nem bírod, akkor hihetetlen mentális erővel még olyan tartalékokat lehet mozgósítani, amikről korábban azt sem tudtad, hogy léteznek. Én már néhány számomra nagyon fontosnak vélt versenyen átéltem ezt, és tudom, hogy ez jelenti a különbséget egy jó és egy nagyon jó eredmény között. Ugyanakkor ez nem jön magától, ezért tényleg küzdeni kell, ott lenni fejben. És ez az ami nehéz, főleg akkor, amikor nincs sziklaszilárd cél és elhatározás egy adott időeredmény elérése érdekében. Mert mi van akkor, ha 3:20 helyett csak 3:22-vel érek célba? Vagy másképp közelítve, mi értelme volt tavaly New York-ban olyan nagyot küzdenem a 3:30-as maratonért, amikor idén szinte biztosan, aránylag könnyen meg tudnám futni? Ilyen és ehhez hasonló motivációs dilemmákról már írtam korábban. Ezek itt vannak a fejemben, és nem tudom mennyire tudom majd kizárni őket mondjuk a 35. kilométer környékén, amikor tudom, hogy az egészet a fenébe kívánom majd. 🙂
Mégis van egy olyan dolog, ami arra ösztönöz, hogy a legjobbam nyújtsam. Ez pedig nem más, mint Boston. Ide bekerülni szinte csak időeredménnyel lehet. Az én korom szerinti kategóriában 3 órához közeli, vagy éppen azon belüli maratont kéne futnom hozzá. Ez idén nyilván nem lehet cél, de úgy érzem, hogy ha sikerül 3 óra 20 percen belül futnom, esetleg 3 óra 15 perchez közelit, akkor van remény, érdemes ezért a célért is tovább edzenem, mert ha nem is hamar, de az út végén összejöhet a szintidő. Ezért is fogok futni Chicago-ban!
Vasárnap futottam az utolsó keményebb hosszú futásom, 30 kilométert, komolyabb tempókkal. Mivel három hetes ciklusokban készíti Marci az edzéstervem (ha jól tudom), ez azt jelenti, hogy a következő komolyabb hosszú futásom már maga a Chicago Marathon lesz.
Hol tartok? Mit várhatok majd Chicagoban? Milyen célt tűzzek ki magam elé?
Gondoltam megnézem, hogy egy éve, a New York Marathon előtti hetekben milyen edzéseim voltak, milyen távokat és időket futottam, ahhoz képest mennyit fejlődtem és vajon mindez mit jelent majd magára a mostani maratonra nézve.
A vasárnapi 30 kilométer
De előtte amihez hasonlítok: a most vasárnapi futásom. 30 kilométert futottam, 2 óra 22 perc 2 másodperc alatt. Ez nem egyenletes tempó volt, 5 kilométer bemelegítéssel kezdtem (5:00 körül), majd 6 x 3 km tempó (4:35 körül) és 1 km könnyű (5:05 körül) jött, a végén 1 km levezetéssel. Tehát összesen 18 km tempó volt és 12 km könnyű, a fentiek szerint váltogatva.
Az 5 perc / km-es tempó tényleg könnyű már szerencsére, így az bemelegítésnek és az erősebb részek között kocogásnak teljesen jó volt, nem megerőltető, a pulzusom is teljesen rendben van alatta. Az első négy három kilométer a lendületesebb tempóból könnyen ment, élveztem, hogy végre nem 35 fok van, a pulzusom is bőven 160 maradt. Aztán az ötödik etapnál már éreztem, hogy ez keményebb, és az utolsónál oda kellett tennem magam, hogy ne lassuljak be, bár igazság szerint ha nagyon kellett volna, azért tudtam volna még folytatni. De jól esett abbahagyni és levezetni. Régen éreztem, hogy így elfáradtak volna a lábaim.
2018-as Spar Maraton 30 km
Tavaly 4 héttel a New York Marathon előtt futottam a Spar Maratonon a 30 kilométeres távot. Most ugyan még csak szeptember vége van, de a formaidőzítés időszaka hasonló. Ott 2:24:41 alatt értem célba, bár igaz, akkor is edzéstervet futottam: első 5 km erős (4:35 körül), majd 10 km 5:00, majd folyamatos erősítés: 4:45, 4:30, utolsó kilométer 4:20.
Most a vasárnapi edzésen több, mint két és fél perccel jobb időt futottam, ráadásul nem is versenyen és nem is úgy, hogy kihajtottam magam, hiszen az utolsó két kilométer levezetés volt rákapcsolás és a maximum kihozatala helyett. Úgy gondolom, hogy azt a két kilométert az 5:05-ös levezetés helyett mondjuk egy 4:30-cal és egy 4:20-szal le tudtam volna hozni verseny helyzetben, kihajtva magam, azaz 2:20:42 lett volna így az időm, ami több, mint négy és fél perccel jobb lett volna, mint a tavalyi 30 kilométerem.
Ennek nagyon-nagyon örülök egyébként! Tavaly New York után futottam még egy siófoki félmaratoni csúcsot, majd egy 10 kilométeres egyéni rekordot is Szegeden, azóta viszont nem nagyon tudtam megmérettetni magam, nem nagyon látom, hogy mennyit fejlődtem és az mire lesz majd elég. Ugyan tavasszal futottam még egy egyéni csúcsot 10 kilométeren ( az órámon mérve, mert ez a Vivicitta páros félmaratoni távján volt), de azóta gyakorlatilag nem is voltam olyan versenyen, ahol nem edzésként vettem volna részt.
Bár nehéz egy az egyben összehasonlítani a két 30 kilométeres futást, mert végül is mindkettő “csak” egy edzés volt, eltérő edzéstervvel, de azért mégis, úgy gondolom van néhány perc fejlődés, ami azért nem kevés.
Az első 30 km
Tavaly még augusztusban futottam az első 30 kilométerem, hajnalban. Mert akkor még nem volt olyan meleg. 🙂 Akkor még nem tudtam mit is várhatok ekkora távtól, és a korábbi nem annyira jó 25 kilométeres tapasztalataim miatt kicsit tartottam is tőle. A feladatom az volt, hogy fussak egyenletes, 5 perc / km-es tempóban és majd csak az utolsó 7 kilométert nyomjam meg kicsit. Ehhez képest egész jót futottam, a kezdeti tempót könnyen tartottam, a végén pedig bőven 4:45-ön belül mentek a kilométerek. A teljes távot, frissítésekkel éppen 2 és fél órán belül hoztam, de már akkor éreztem, hogy maradt bennem egy kicsi. Szóval talán ez a futásom emiatt nem annyira releváns összehasonlítási alap, de 13 hónappal ezelőtt nagyon örültem egy ilyen 2 óra 30 percen belüli időnek.
Az első 35 km
Bár most nem 35 kilométert futottam, de azért a tavalyi első 35 kilométeres futásom első 30 kilométerét össze lehet hasonlítani a mostani edzésemmel. Az augusztus végén volt, nyilván melegebb volt, a felkészülés egy más fázisában jártam és persze kellett még +5 kilométert futnom. Nem is sikerült túl jól, legalábbis a vége biztosan nem. Az első 30 kilométerből 28-at egyébként 5:00 körül, illetve azon éppen csak belül futottam, majd a 29. és 30. kilométer 4:45 lett. Utána meghaltam, de most csak az első 30 kilométert nézem. 🙂 Az időm egyébként ezen az elemzett 30 kilométeren pont 2 óra 28 perc lett, de mivel itt még futottam 5 kilométert, itt sem hajtottam teljesen ki magam (bár majdnem).
Chicago árnyékában
Akárhogy is nézem, a fejlődés biztosan megvan. A tavalyi két augusztusi futáshoz képest a tavaly októberi Spar Maraton 30 kilométeres távja fejlődést mutatott (nyilván az idő is sokkal inkább futásnak kedvező volt), amihez képest a tegnapi 30 kilométer egy újabb előrelépés. Ahogy írtam, ez azért volt fontos nekem, mert jó ideje nem futottam már tétre (versenyen) ilyen hosszú távot és látva, hogy milyen tempó kell egy 3 óra 20 percen belüli maratonhoz (4:45 minimum), kicsit elbizonytalanodtam, hogy fogom-e én ezt bírni. Most 30 kilométeren, a tempókat váltogatva ment a 4:43-as átlag, ami jó jel, legalábbis nekem most egy kis önbizalmat ad. Ugyanakkor abban még van kicsi kérdőjel bennem, hogy bár kiegyensúlyozottabban futhatok majd (végig, azonos tempóban), de vajon bírni fogom-e ezt a gyorsabb tempót 42 kilométeren át. De ez már egy következő bejegyzés témája lesz.
A júliusi Laugavegur Ultramarathon és az izlandi nyaralásunk után kezdődött a felkészülésem az október közepi Chicago Marathonra. Akkor szűk három hónap, 12 hét volt hátra az idei évem fő versenyéig. Ez a 12 hét ideálisnak tűnt egy jó felkészülésre, a megfelelő alapokra építkezni.
Ezen időszak elején még megfordult a fejemben, hogy a korábban befizetett Wizz Air félmaratont lefussam, vagy esetleg benevezzek a Spar Budapest Maraton Fesztivál 10 kilométeres távjára és megpróbáljam az idei évre célként kitűzött 41 (esetleg 40?) percen belüli célidőt, de Marcival egyeztetve abban maradtunk, hogy ezeket a versenyeket, illetve úgy általában a versenyeket elengedem Chicago-ig.
Persze tudom én, hogy teljesen más felkészülés kell egy maratonra és egy 10 kilométeres rövidebb, sokkal intenzívebb és gyorsabb versenyzést kívánó távra, mégis eljátszottam a gondolattal. Szeretem a versenyzést, a futóversenyek hangulatát, tesztelni a határaim. De ezúttal nem volt nehéz belátnom, hogy Marcinak igaza van. Fontos a Chicago-i verseny, hogy felmérjem hol tartok tavalyhoz képest, mennyit tudtam fejlődni ezen a távon, van-e esélyem a következő 1-2 évben akár a Boston Marathon szintidejét is megfutni – vagy éppen ellenkezőleg, ezt el kell felejtenem.
Tavasszal volt egy öt hetes periódus, amikor minden hétvégén, azaz összesen öt versenyen indultam egymás után, még ha több olyan is volt, amin csak edzés jelleggel vettem részt. Az egy kicsit tényleg sok volt. De azért egy-egy verseny hiányzik, az nagyon jól meg tudja törni a felkészülés monoton hangulatát. Illetve azt hittem hiányozni fog. Aztán mégsem… A nyár vége nagyon meleg volt, és bizony egymás után több olyan vasárnapi hosszú edzésem is volt, ahol a Marci által megadott komolyabb tempókat nem tudtam végig megfutni. Majd az előző két hetem munka szempontjából volt nem kicsit kimerítő, ki is maradt két edzés, egy kicsit még mindig fáradt vagyok. A lényeg, hogy valahogy ezek miatt nem is hiányoznak most a versenyek, nem érzem úgy, hogy kicsattanó erőben vagyok és milyen jó lenne egy komoly tempóval PB-t futnom valamelyik távon.
Szóval maradnak az edzések. Most már a finisben vagyok, pont egy hónap van a maratonig, az edzések mellett nemsokára a formaidőzítés is fontos lesz. És hogy milyen céllal vágok majd neki az október 13-i versenynek? Tavaly szeptemberben Berlinben 3:37:49-et futottam, majd november elején New York-ban (egy emelkedőket is tartalmazó pályán) 3:30:35-öt. Idén szeretnék 3 óra 15 perc és 20 perc között futni, ami a tavalyi időket, a laposabb pályát és az egy év fejlődést figyelembe véve még reálisnak is tűnne, ha nem számoltam volna ki, hogy ez milyen tempót jelent: 4:37 és 4:44 perc/km közötti tempót… Ezt így elég durvának tűnik most még elképzelni, így már mintha nem is lenne olyan egyszerű a feladat. De Chicago-ról és a célokról írok majd még egy következő bejegyzésben!
Egy hónapja írhatta ki Niki, az UltraBalaton csapatunk fő szervezője az UB-s csoportunkban, hogy lenne-e kedvünk lefutni a Szénás kört egyik hétvégén. Bevallom, nem sokat hallottam előtte róla, csak a Facebook oldala jött néha szembe velem, a teljesítők érmes fényképeivel. De mivel Izlandra nem ártana egy kicsit aktívabban terepen edzenem, ezért nem volt kérdés, hogy én benne leszek. Végül Zsófi csatlakozott még hozzánk, így hárman készültünk a körre.
A Szénás kör hivatalos weboldalán könnyű volt minden infót megtalálni. Természetesen mi a kis körre (31 km) készültünk, nem hiszem, hogy valaha le fogom futni a nagy kört (75 km), de persze soha ne mondd, hogy soha. 🙂 Szerintem az ötlet nagyon jó, mármint az, hogy van egy pálya, amit előzetesen beregisztrálva bármikor lefuthatsz, és ha szintidőn belül végzel (és rendezed a nevezési díjat, ami 3500 Ft volt), akkor megkapod az érmet (és esetleg ajándékot). Biztos vagyok benne, hogy egyre népszerűbbek lesznek a közeljövőben ezek a “versenyek”, mert sokkal rugalmasabbak, mint a nagy tömegrendezvények.
Szóval regisztráltunk, megbeszéltük a dátumot (március utolsó napja), én pedig előkészültem még: kinyomtattam az útvonalat, letöltöttem a kör gps track-jét, próbálgattam a Suunto navigációját.
Maga a kis kör Solymárról indul, a Jegenye völgyön át Remeteszőlős érintésével a Nagy-Kopasz hegyre, majd Nagykovácsi érintésével a Nagy-Szénás hegyre, utána pedig vissza Solymárra. Bár elolvastam az itinert, hogy mikor merre kell futni, mikor vezet felfele az út és lefele, de igazság szerint nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Nem aggódtam túl a dolgot, főleg azért, mert tudtam, hogy Zsófinak ez lesz az első 31 km-es futása, ráadásul terepen, így sejtettem, hogy én fogok tudni tartalékolni, kényelmes tempóban futni. Még előző este összekészítettem a hátizsákot, energia szeleteket, néhány gélt, ruhát.
Reggel 8 előtt nem sokkal találkoztunk Solymáron, a Templon téren. Rövid bemelegítés, egyeztetés, majd a megadott helyen leolvastuk a QR kódot a telefonunkkal, megadtuk a rajtszámunkat és kezdődhetett is a futás. Szerencsére Solymárról hamar kiértünk, átfutottunk egy kis szántón és már is egy erdőben futhattunk. Az elején még kicsit hideg volt, fázott a kezünk-lábunk, de ahogy várható volt ez gyorsan elmúlt. 🙂 A Jegenye völgy és a Paprikás-patak csodaszép, ide biztos, hogy visszajövünk még a gyerekekkel is.
Budaligeten belül volt az első komolyabb emelkedő, egy sima aszfaltos utca. Itt már belesétáltunk – később is így tettünk minden komolyabb emelkedőnél. Ha egyedül vagyok, lehet felmegyek rajta, de az az igazság, hogy a legtöbbször nekem is jól esett, hogy nem kell szenvedni felfele, hanem csak erősebben gyalogolni. Az aszfaltos rész után újra erdőbe vetettük magunkat. Hát, itt több volt a séta, mint a futás. 🙂 Budaligeten 210 méterről másztunk 300 méterre, itt az erdőben tovább 412 méterre. A kilátás a tetőről azonban mindenért kárpótolt minket.
Innen már “csak” le kellett ereszkedni a Remeteszőlős szélénél lévő zenélő kúthoz, ahol az első ellenőrző pont volt. Hát ez kemény menet volt, nehezebb, mint felfele. Sziklás és meredek talaj, ami később inkább már csak földes, de sokkal csúszósabb volt. Kellett rendesen a fákba kapaszkodni. Szerintem lassabban haladtunk, mint felfele. 🙂 De végül megérkeztünk az első ellenőrző ponthoz, ahol kicsit pihentünk, megmosakodtunk és persze beolvastuk a QR kódot. Ekkor voltunk kb 8 kilométernél (se), és pár perccel több, mint 1 óra telt el. Ekkor még úgy tűnt, hogy meg tudjuk 4 órán belül csinálni a kört.
Innen egy kicsi városi (falusi?) futás következett, át Remeteszőlősön, majd a Nagykovácsi utat keresztezve újra egy erdőben találtuk magunkat. Én olvastam az itinerben, hogy innen most jó 2-3 kilométer emelkedő következik, amit egy futó kolléga meg is erősített, amint elhaladt mellettünk. Felfele többnyire sétáltunk, ahol enyhébb volt az emelkedő, vagy egyenes volt a talaj, ott futottunk. Egy helyen kicsit eltévedtünk (egyébként már másodszor, csak míg elsőre pár tíz méter után észrevettem, itt most pár száz métert futottunk, mire szóltam, hogy vissza kéne fordulni), gyanús is volt, hogy lejt a terep. 🙂 A második ellenőrző pont 16 kilométernél és 510 méteren volt. Kód olvasás, frissítés, és már indultunk is tovább (a Nagy-Kopasz hegyi kilátóig, főleg sétálva futás helyett). Ez volt az első hegy csúcsa a maga 557 méterével.
Innen egy ideig lefele vitt az út, előbb erdőben, majd rét és mező szélén, egészen amíg el nem értünk Nagykovácsi széléig. Ez a rész nagyon szép volt, az egyenesen vagy lejtőn futás miatt jobban is tudtuk élvezni a tájat és a környezetet, sokat beszélgettünk. Egy-egy helyen csodás kilátás tárult elénk. “Sajnos” megláttuk azt a hegyet is, amit utána kellett megmásznunk, hát, messziről sem tűnt kicsinek.
Ahogy kiértünk az erdőből úgy éreztük azt is, hogy egyre melegebb van, a napon kifejezetten kellemetlen volt már futni, csak az segített, hogy még mindig főleg lefele haladtunk. Nagykovácsi szélén volt egy kék kút, ott tartottunk egy kis pihenőt (mosakodás, kulacstöltés).
Ekkor következett egy kb 3 kilométeres szakasz, ami számomra a legnehezebb volt, főleg mentálisan. Poros, kavicsos autóúton kellett haladni, ami enyhén (hol kicsit jobban) emelkedett. Az itiner leírása alapján én azt vártam, hogy lesz itt 3 kilométer (szintről nem írt semmit), utána pedig ráfordulunk a Kutya-hegyre, ahol jön az igazi emelkedő, a második hegymászás. Most már tudom így utólag, hogy a szint több mint felét megtettük ezen a poros 3 kilométeren, de akkor valahogy csak a vége felé esett le, hogy ez a helyzet. Egyébként meg csak küzdöttük a métereket, hol futva, hol sétálva, már melegben, sokszor napon.
Egy forgókapun értünk vissza az erdőbe, és egy kis egyenes után jött is az igazi hegymenet. Itt meg sem próbáltunk futni, végig kaptattunk, tűző napon. Ez már nekem sem esett jól. Ráadásul a Kutya-hegy még nem a csúcspontja volt a körnek. 🙂 Jött egy kis lejtő, majd a talányos nevű jellegfa, mielőtt a végső emelkedőt megláttuk volna.
A Nagy-Szénásra sem próbáltunk meg futni, kizárólag a gyaloglás jöhetett szóba. Sajnos a fénykép nem adja vissza a tényleges meredekséget…
Nagykovácsitól a csúcsig több, mint 200 métert küzdöttünk le, de ha valami megérte, akkor ez biztosan. A Nagy-Kopasz tetejéről nem láttunk semmit, mert a kilátót kihagytuk, itt viszont – fák híján – nem állt semmi a kilátásunk útjába. Tényleg csodás volt onnan körbenézni a tájon, szinte teljes 360 fokban!
Itt a csúcson egyébként már 26.6 km-nél jártunk (hivatalosan a táv itt 25.7 km), és az időnk 3 óra 36 perc volt. Így biztos volt, hogy a 4 órából kicsúszunk, de az is, hogy bőven be tudjuk fejezni az 5 órás szintidőn belül. Ráadásul innen már csak lefele vitt az út, legelőször a harmadik ellenőrző pontig, ami egy kis pihenő helyen volt. Helyenként elég meredek volt lefele az ösvény, nem mindenhol lehetett normálisan, tempósan futni, de a gravitáció általában megoldotta a feladatot. Zsófi hősiesen küzdötte le az utolsó kilométereket, Solymárra beérve pedig tényleg már csak az utolsó kilométer volt előttünk. A művelődési házhoz visszaérve leolvastuk a cél QR kódját és rövid keresés után megtaláltuk a Mandula kávézót is, ahol egy kis frissítő elfogyasztásának kíséretében az érmeket is átvehettük.
A kávézóban egyébként volt szerencsénk a kör alapítójával, főszervezőjével találkozni, beszélgetni, nagyon kedves és motivált volt, látszott, hogy ez a hobbija. Mindkettőnk a fiaink születésnapján töltöttük ott a délelőttöt, meg is beszéltük, hogy sietnünk kell haza a születésnapozásra. 🙂 A búcsú előtt még a kötelező csoportkép, ami aztán a Szénes kör Facebook oldalára is kikerült. Végül 4 óra 20 perc alatt teljesítettük a távot, sétákkal, pihenéssel, fényképezésekkel együtt. Jól esett, nagyon jó kis futás volt. Büszke vagyok magunkra! 🙂
A kis Szénás kör hivatalos távja 31.1 km, mi az eltévedésekkel 32 kilométert futottunk. Már kvázi előre eldöntöttük Nikivel, hogy ráhúzunk még egy kicsit és futunk egy maratoni távot, azaz 42.2 km-t. Így elköszöntünk Zsófitól és újra nekivágtunk a körnek, mármint az első kilométereknek. Kicsit gyorsabb tempót mentünk, de időközben két dolog változott. Egyrészt baromi meleg lett. Persze csak huszon pár fok (mi lesz majd nyáron!?), de nem esett jól. Másrészt a Jegenye völgyben iszonyat tömeg lett. Családok kirándultak, babakocsival, biciklikkel, és tényleg nagyon sokan voltak. Ahhoz képest, hogy reggel 8-kor szinte egy lelket sem láttunk, ez meglepett. Persze mi is visszajövünk majd gyerekekkel, tényleg szép hely, de így egy kicsit zavaros volt futni. Azért letudtuk, kellett még egy kis kitérőt tennünk a kilométerek miatt, és a végén Solymáron is köröztünk egyet, de meglett a 42.2. km.
A Szénás kör utáni kávézós, érem átadós fél órát nem számítva nem állítottam meg egyszer sem az órát, így lett 5 óra 18 perces terep maratoni időm. Ez 7:32-es átlag tempó, ami szörnyen lassú (New York-ban gyakorlatilag megvolt az 5:00-ás kilométer átlagom), mégis nagyon élveztem ezt a vasárnapot. És egyúttal újfent bebizonyosodott, hogy nem a táv, hanem a tempó öl. Nem mondom, hogy nem esett jól megállni a végén, vagy hogy nem fáradtam volna el. Nem lenne igaz. De sok edzés többet kivett belőlem, mint ez a kényelmes tempójú maraton. Este azért jól esett lefeküdni, de másnap már nem is éreztem a lábaimban a kilométereket. Most kedd reggel már alig várom a délutáni tempósabb futást.
Visszatérve a Szénás körre, még van néhány gyakorlati tapasztalat, amit megosztanék Veletek. Az egyik a Suunto-ra letöltött gps track. A navigáció végül igencsak hasznosnak bizonyult. Háromszor tévedtünk el (kétszer kicsit, egyszer nagyon) és mindháromszor a navigáció mentett meg. Én végig a papírra nyomtatott itinerrel futottam, és néztem, hogy mikor hol hogyan merre. Volt olyan szakasz, ami nagyon részletesen le volt írva, elvéteni sem lehetett, de azért olyan is, ami szinte megemlítve sem volt, és kicsit tanácstalan lettem volna a navigáció nélkül.
Szóval az van, hogy van amire nagyon jó ez a navigáció, és van amire tökéletesen alkalmatlan. Én, aki autós navigációkhoz (mondjuk Waze) szokott, nagyon fapadosnak érzem az egészet. Nem mutat semmilyen utakat, sem aszfaltos, sem turistát, csak egy kék csíkot, ami a követendő út. És persze északot, illetve úgy helyezi a “térképet”, hogy mindig előre van az előre. Viszont ha egy Y elágazáshoz érsz, akkor ez alapján biztosan nem mondod meg, hogy balra vagy jobbra. Erre tökéletesen alkalmatlan a navigáció. Ha T elágazáshoz érsz, vagy nagyon élesen fordul egyik vagy másik irányba a követendő út, akkor azért jó esélyed van. Amire viszont a legjobb, és ezt háromszor is bizonyította a gyakorlatban, hogy ha letérsz az útról, akkor azt hamar észreveszed. Egyszerűen elhagyod a kék vonalat a kijelzőn. Ráadásul nem csak az utat mutatja, hanem a szintet is (a teljes táv megbontásában, azaz látod, mikor és mekkora hegyek jönnek). Ez szuper funkció. Összességében nagyon hasznos volt, biztos, hogy fogom használni még.
Kétszer futottam már a Panoráma körön a hátizsákommal és a camel bag-gel, így nagy meglepetés nem ért. Kényelmes így inni, futás közben, csak a számba kapva a szívókát. A zsebkendőt (persze náthás voltam még) és a telefont is jól bele lehet tenni az oldalsó zsebekbe. A hátsó zsebhez jól jön a baráti segítség, vagy muszáj levenni a táskát, de a hasznosság felül írja a kényelmet. Összességében teljesen jó volt, nem volt zavaró, nem dörzsölt ki, nem akadályozott semmiben. Egyedül a víz lötykölődése az, ami idegesít, ez ellen nem tudom mit lehetne tenni…
Április végén Nikivel (és lehet, hogy még egy UB-s csapattárssal) újra lefutjuk a távot, megyünk az ezüst éremért. 🙂 Abban biztos vagyok, hogy 4 órán belül végzünk majd, de nem tudom mennyivel. Sok szakaszon gyorsabbak leszünk, de az emelkedőket nem hiszem, hogy lényegesen gyorsabban tudnánk teljesíteni. Azért nem olyan egyszerű ez a 31 kilométer a sok szinttel. És hát az aranyérmet sem hagyhatom ki, most játszom a gondolattal, hogy valamikor, majd a nyár elején, szigorúan kora hajnalban, egyszer neki vágok majd egyedül is és megnézem, hogy mi az a maximum ami kifér belőlem ezen a körön. 🙂
Már több, mint egy hónapja, a kaposvári farsangi félmaraton óta nem írtam új bejegyzést a blogra. Azóta nem voltam versenyen, és még három hétig nem is leszek (az április 14-i Vivicittáig) és hát bevallom, futás szempontjából kevés izgalmas dolog történt velem. Vagy lehet, hogy történtet, csak ahogy telnek a futással töltött hónapok (lassan évek), ezek egyre inkább megszokott dolgokká válnak.
Futó cipő csere
Tavaly nyár vége óta a Saucony ISO Guide Everun cipőben róttam a kilómétereket. Nagyon bejött ez a cipő, maximálisan kényelmes. Legnagyobb meglepetésemre a maratonokon is teljes mértékben kényelmes volt, erről írtam is egy külön bejegyzésben a berlini maraton után. Nem nagyon akartam megválni tőle, de hát a vége felé már 1200+ kilométer volt benne. Sokáig úgy voltam vele, hogy ahogy eddig is, most is bemegyek és veszek majd egy cipőt, amit ajánlanak, tetszik és kényelmes. Aztán szerencsére meggondoltam magam és online megrendeltem ugyanezt a cipőt, ugyanabban a méretben. Kicsit aggódtam, hogy az online rendelés miatt biztos jó lesz-e, de az előzőhöz hasonlóan pont a lábamra illik, mintha rá öntötték volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy maradok egy cipőnél, szeretem a változatosságot, sok mindent kipróbálni, de ez a cipő tényleg annyira jó nekem, hogy nem akartam kockáztatni.
Az első terep futó cipőm
A fenti aszfaltra való futó cipő vétellel szinte egyidőben (ugyanazon a héten) megvettem az első terep cipőmet is. Eddig ha terepre mentem (talán összesen kétszer vagy háromszor) mindig valamelyik régebbi cipőmet használtam, de nem voltak igazán kényelmesek a lábamnak. Az egyik hétvégére terepfutás volt előírva, előtte elmentem egy boltba (ezúttal a Marathonman üzletébe) és néhány cipő felpróbálása után egy Salomon-t (Pro Max) választottam. Fel is avattam rögtön, nagyon kényelmes. A fűzőjét még kicsit szoknom kell, elég egyedi megoldása van (ahogy a képen látszik).
Terepfutások
Az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra készülve egyre többet fogok futni terepen. Ez egyelőre nálam a Hármashatárhegyet jelenti, ott jövök-megyek különféle utakon és egyelőre nagyon élvezem. Az az igazság, hogy mind a sík, aszfalton futásnak, mind az erdőben, terepen futásnak megvan a maga szépsége, és nekem mindkettő bejön. Síkon jól lehet edzeni, iramfutásokat, fartlekeket, fokozókat futni és ami az én kocka agyamnak tetszik, hogy jól összehasonlíthatóak az eredmények, a fejlődés. Terepen ez utóbbi így kevésbé igaz, cserébe viszont ott van a környezet, annak változatossága. És hát persze egy-egy komolyabb dombra, hegyecskére is kihívás felkapaszkodni.
Jövő hét végén megyünk páran az UltraBalaton csapatból a Szénás Körre, nagyon várom már! Jó lesz újra társaságban és terepen futni, ráadásul kíváncsi vagyok milyen ez a QR-es pont leolvasás, illetve kipróbálom, hogy a gyakorlatban hogyan is működik a Suunto órán ez az előre letöltött útvonal követés.
Tempóváltás
Szintén az elmúlt néhány hét fejleménye, hogy a korábbi, nagyjából az egész tavalyi évben használt tempó zónáimat gyorsabbra vettük Marcival. Érett már ez egy ideje, de most léptük meg. És igazából egész könnyen ment, sőt néha-néha egy-egy edzés alkalmával ezeken is gyorsítunk. Jó érzés gyorsabban futni, egész pontosan az, hogy képes vagyok rá. Emlékszem még tavaly, hasonlóan az év elején mekkora kihívás volt a 4:30-as erős tempó, mennyire oda kellett tennem magam 10 kilométeren, hogy 45 percen belül érjek célja. Most már a 42 perces határt ostromlom, legutóbb – igaz, csak edzésen, nem versenyen – 42:21-et futottam, azaz 4:15-ös átlagon belül, és még maradt bennem tartalék.
Tavaly januárban a Zúzmarán 4:25 volt a leggyorsabb kilométerem, tavaly májusban az UltraBalatonon futottam egy 4:11-es kilométert, decemberben a szegedi versenyen pedig már 3:59-es tempóm volt – ráadásul mindegyik kb 10 kilométeres versenyen, azaz nem egy kilométerre kihozva a maximumot. De edzésről most már tudom, hogy egy kilométeren simán megy a 3:45-ön belüli tempó is, persze max csak egy kilométeren. Látványos a fejlődés és ez mindig egy pozitív visszacsatolás, energiát és motivációt ad a jövőre nézve.
Közelgő versenyek
Három hét múlva Vivicittá, ahol a félmaratoni táv felét fogom lefutni váltóban. Nagyon várom, mert valahogy most jobban mozgatnak a rövid távú (10 km) futások. Voltam ugyan idén már egy félmaratonon Kaposváron, de azt inkább csak dombos edzés miatt. Bár persze a félmaraton fele kicsit több, mint 10 kilométer, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy verseny körülmények között milyen tempót fogok tudni menni.
Május 11-12 az UltraBalaton, amit talán a legjobban várok a tavaszi versenyek közül. A társaság, a hangulat, a verseny csapat jellege miatt nagyon más mint bármelyik másik verseny, de éppen ez benne a jó.
Aztán már itt is lesz június és július, a Liege Beer Marathon és a Laugavegur Ultra Marathon!
Nahát! Így visszaolvasva, egész sok minden történt ebben a bő egy hónapban, érdemes volt írni róla! 🙂
A héten újra edzésbe álltam, véget ért a New York Maraton után kapott néhány hetes pihenőm. Több, mint egy év szinte folyamatos edzés és futás után furcsa, de jól eső volt ez az időszak. Marci elsősorban a mentális pihenés és feltöltődés miatt írta elő a futásmentes időszakot, amit persze rám jellemző módon nem sikerült teljesen futás nélkül lehoznom. Sőt, félmaratonon és 10 kilométeren is futottam egy-egy PB-t versenyen. 🙂 De ne szaladjunk ennyire előre.
Eleinte kicsit furcsálltam, hogy Marci pihenésre kért, mert még élénken élt bennem, hogy tavaly egy sérülés majd egy betegség miatti egy-két hetes kihagyások után azért visszaesett a formám. Abban már New York előtt is biztos voltam, hogy nem fogom abbahagyni a futást, és bár akkor még nem tudtam, hogy pontosan mely versenyeket, de azt igen, hogy 2019-ben futok majd még a hat Major maratonból egyet-kettőt – szóval nem értettem, hogy miért kéne pihennem. De persze nem én vagyok az edző, én csak betartom az utasításokat, előírásokat, így kezdetét vette a pihenő.
Nem volt tilos futnom, Marci csak annyit mondott, hogy nem ír edzéstervet, de ha van kedvem mozogni, akkor nyugodtan menjek. Maga a pihenés egyébként nem is volt olyan rossz, mint először gondoltam. 🙂 A forma visszaesést teljesen el tudtam felejteni, teljes mértékben azonosultam a céllal: a lelki feltöltődéssel. A futás persze hiányzott, de a hajnali kelések vagy a késő esti, munka utáni edzések már nem annyira. Az sem hiányzott, hogy egész nap azon agyaljak, hogy aznap vagy másnap vajon mikor és hova fog beférni a futás, korán feküdjek-e, hogy másnap tudjak hajnalban futni, vagy lesz-e lehetőségem egy esti programra vagy edzenem kell. Szóval míg maga a futás hiányzott, az azzal járó lemondás, szervezés, stressz természetesen nem.
Heti egyszer azért elmentem futni, jellemzően hétvégén, vagy amikor egy kicsit több időm volt. Azt már korábban megbeszéltük Marcival, hogy a siófoki félmaratonra és a szegedi 10 kilométeres versenyre elmegyek. Ezeken voltam tavaly is, és a maraton után bevallom kicsit vonzottak is a rövidebb távok. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindkét versenyen sikerült nagyon jó időt futnom.
Milyen jó is volt ez az időszak, nem? Edzések nélkül, heti egy-egy jóleső futás, könnyebb tempóban, majd egy félmaraton personal best, pár hétre rá egy 10 km PB. Bárcsak mindig ilyen könnyű lenne a futás, nem? 🙂 Valahogy jó kombinációban állt össze a sok (több mint egy évnyi) elvégzett edzésmunka és a pár hét pihenő. A formám nem hogy nem esett vissza, hanem kifejezetten rápihenten tudtam versenyezni. Szóval végül jó volt ez az időszak. Kár, hogy ezt tényleg csak pár hétig lehet tartani, mert hosszú távon edzések nélkül nem lesznek jó versenyek sem, azt tudjuk. 🙂
A héten újra edzésbe álltam, kedd este munka után a hidegben, hóban kezdhettem meg az alapozást. És bár a tegnapi futást az enyhe vádli húzódásom miatt a biztonság kedvéért még inkább kihagytam, de most már végérvényesen elindult az új szezon. Még nem állt 100%-ban össze a versenytervem 2019-re, de most egy ideig még úgy is az alapozás lesz a fókuszban, újra meg kell szoknom a heti 3-4 edzést. Bizonyos szempontból hiányzott már, de azért jó volt ez a hat hét is.
Tegnap megvolt az első terepfutásom. Illetve majdnem az első, mert tavasszal futottam már egyszer részben terepen, amikor a Kamara-erdőbe mentem. Most azért egy komolyabb futásra készültem, ami mind időben és távban, és mint kiderült, szintben is valóra vált. A tavaszi erdei poroszkáláshoz képest most azért megszenvedtem a terepen. 🙂
A Facebook-on kapott tanácsok alapján úgy döntöttem, hogy a Hármashatár-hegyre megyek. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan ismerős vagyok arrafelé, bár egyszer-kétszer már jártam ott. Éppen emiatt a start pontot is ott jelöltem ki, ahol ismerős vagyok (és nem ott, ahol a legtöbb futós oldal írta). Bár nézegettem térképeket, meg hogy milyen futó utak és körök vannak és merre fele, de aztán úgy döntöttem, hogy nem bonyolítom túl a dolgot, megyek amerre a lábam visz, maximum félidőben visszafordulok majd.
Persze sikerült jól beválasztanom a kezdést, mert az első kilométer végig emelkedett, néha egész komolyan. Utána láttam meg, hogy a tetőn (Virágos-nyereg) is van parkoló, kezdhettem volna ott is. Ha lesz legközelebb, biztosan így fogok tenni, mert nem volt olyan jó érzés egyből egy komoly emelkedőzéssel kezdeni. Fenn a tetőn már összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzet, úgy indultam el, hogy majdnem végig egyenesen vagy enyhe lejtőn kellett futnom. Szép volt a táj, volt kilátás, itt már élveztem a terepfutást.
Az első szakaszt inkább mezőhöz hasonlítanám, utána jött egy erdei rész. Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, vagy hova megyek, egyszerűen csak futottam. Igyekeztem úgy, hogy aránylag széles utat kövessek, nem tértem le kisebb ösvényekre. Viszonylag sok biciklis, túrázó és futó jött velem szemben, így azért tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egy dolog zavart csak, hogy végig lefele mentem – mivel mindenképpen az autómhoz kellett visszaérnem, ez tudtam, hogy azt jelenti, hogy meglesz ennek a böjtje, ugyanennyit kell majd felfele is futnom.
A nagy lefele futásnak az lett a vége, hogy Hűvösvölgybe kerültem. Itt gondolkoztam, hogy vagy visszafordulok, és visszafutok ugyanazon az úton, amerre jöttem, vagy megpróbálok egy kört futni és a hegy másik oldalán visszajutni a kiinduló ponthoz. Ez utóbbira szavaztam, mégis csak izgalmasabb ismeretlen utakon menni, mint ugyanott vissza. Az Ördög-árok mentén haladtam (ezt akkor nem tudtam) és egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor véget ért az erdei út és lakott környezetbe jutottam. Ekkor kellett először elővennem a telefonom és megnézni a térképem, hogy mi legyen.
Legnagyobb meglepetésemre két jó hírt is találtam egyből. Egyrészt láttam, hogy nincs messze a Fenyőgyöngye, amiről tudtam, hogy onnan indul a Panoráma kör, azaz onnan visszajuthatok a Hármashatár-hegyre, másrészt az oda vezető úton útba esett a Libanoni Cédrus, Budapest legöregebb fája. 15+ éve jártam ennél a fánál egyszer-kétszer, így legalább tudtam, hogy hol vagyok. 🙂
Itt egy kicsit aszfalt úton kellett haladnom, a Fenyőgyöngyétől viszont újra erdőben. Azt olvastam, hogy egy kis emelkedővel kezdődik az út, de azért amerre végül jártam az nem kicsi volt. Nem a Panoráma utat követtem, mert fejből nem is emlékeztem rá, hogy pontosan merre visz (most már tudom, hogy a kék jelzésről hol kellett volna letérnem a zöldre), hanem végig a kék jelzést, ami felvitt a hegytetőre, a kilátóhoz. Felfele elég kemény volt az út, a kisebb emelkedőkön igyekeztem futni, de nagyon sokszor bele kellett gyalogolnom. Igyekeztem gyalogolni is tempósan, bőven volt 160 pulzusom és izzadtam is rendesen.
A kilátó után már tudtam, hogy vissza fogok érni az autóhoz. Nem a lankásabb oldalon mentem, valamiért nem mertem már letérni a kék jelzésről. Ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, mert egy-két elég komoly szurdokon kellett átkelnem, ahol még sétálva sem éreztem biztonságban magam, olyan meredek volt. Végül aztán megérkeztem vissza a Virágos-nyereghez, innen már csak egy rövid lefele vezető út volt vissza az autóhoz. Itt láttam azt is, hogy hol van a zöld jelzés vége, ami valószínűleg egy futhatóbb útvonal.
Összességében nagyon jól esett egyet terepen futni, kellett már a változatosság. Tényleg fantasztikus érzés volt az erdei környezet, a kilátásról már nem is beszélve. Most elég nagy izgalmat vitt a táv második felébe, hogy nem annyira tudtam merre is járok, hogyan fogok visszajutni a kocsihoz, milyen ismeretlen terepviszonyok jönnek még. Ha még egyszer futnék, akkor ebből a szempontból is nyugodtabb, kikapcsolóbb lenne a futás. Ami kicsit a terepfutás ellen szól, az az, hogy tényleg nagyon figyelni kell a lábunk elé. Persze a szélesebb utakon futni is jobb volt, de a kék jelzés a Fenyőgyöngyétől a Virágos-nyeregig azért nem az a klasszikus egyszerű futóterep. Már most sok volt a levél, az ágak, valamint rengeteg kő és kavics. Szóval észnél kellett lenni, hogy ne legyen esés vagy elcsúszás a futó kaland vége. A szintek viszont tetszettek, még akkor is ha kemények voltak, és sokszor bele is gyalogoltam. Éreztem futás után a lábam, és ez most jól esett.
Nyilván az edzéseim túlnyomó többsége továbbra is a városban lesz, tempósabb futásokat lényegében csak ott lehet menni. De ha úgy alakul majd, akkor visszajövök még a terepre, mert nagyon tetszett.