Adós voltam még egy bejegyzéssel a New York Marathon-ról. Ígértem, hogy írok arról is, hogy milyen volt VIP runner-nek lenni, volt-e valami értelme, hogyan éltem meg ezt a dolgot. Különösebb oka nem volt annak, hogy elhúzódott ez a történet, igazából elfelejtettem – de jobb később, mint soha. Írtam már külön élménybeszámolót New York-ról és magáról a New York Marathon-ról is, és természetesen elemeztem is a versenyt. Most akkor lássuk mit is jelentett pontosan az, hogy valaki VIP futó a New York Marathon-on!
Kezdjük is rögtön azzal, hogy hogyan lettem VIP runner? Azt már többször írtam, hogy szállást egy lakáscsere portál segítségével találtunk. Végül teljesen ingyen (illetve azért cserébe, hogy a New York-iak a mi lakásunkban lakhatnak Budapesten) töltöttünk el két hetet Manhattan-ben, a Central Park-hoz elég közel. Pár hónappal a verseny előtt szólt a cserepartner, hogy a maraton előtti 1-2 napban jönnének ők is, illetve még 1-2 futó a lakásba (mármint a saját lakásukba, amiben mi laktunk kinn New York-ban). A kényelmetlenséget kompenzálandó felajánlotta, hogy cserébe tud nekem és Ildinek adni egy VIP Pass-t. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy mit is jelent ez, de hát úgy voltam vele, hogy persze, jöjjenek, legalább megismerem őket és ha lesz 1-2 másik futó is, akkor együtt tudunk majd hangolódni a versenyre.
Az később derült ki, hogy a házigazdáink elég közel állnak a New York Road Runners klubhoz, a férj ha jól emlékszem 14 New York maratont futott már korábban. A VIP Pass-okat is így szerezte, illetve kapta őket.
A VIP Pass-t a verseny előtt az Expo-n vehettem át. Igazából itt már egyből élni lehetett az egyik első előnyével, ugyanis az Expo bejáratánál volt egy elkülönített Blue Room nevű hely, ahol sorbanállás nélkül lehetett átvenni a rajtszámot és a rajt csomagot, pólót, illetve fényképezkedni. Persze az jó volt, hogy nem kellett sorba állni és tényleg pikk-pakk meglett minden, de mivel egyébként is meg akartuk nézni az expot, végül bementünk a tömegbe és végigjártunk mindent. 🙂
Fénykép a Blue Room-ban, sorbanállás nélkül.
A VIP futókat köszöntő hivatalos levél szerint a VIP Runner státusz a következő előnyökkel jár:
A már említett elsőbbségi rajtszám és rajtcsomag felvétel,
Külön transzport a rajthoz,
Külön VIP sátor a rajtfaluban,
Külön kijárat a célterületről (közel a célhoz).
A VIP futókat üdvözlő levél eleje.
A csomaghoz járt egy ezüst színű VIP matrica, ami a rajtszámon volt feltüntetve, a jobb felső sarokban. Természetesen ez csak a rendezőknek kellettek, hogy tudják ellenőrizni az egyes pontokon a jogosultságot.
A rajtszám, rajta a jobb felső sarokban az ezüst színű VIP Runner címkével.
Eljött a verseny napja, és az egyik VIP-s lehetőség a külön buszjárat volt. Itt kicsit gondban vagyok az összehasonlítással, hiszen én csak ezen a VIP buszon ültem, nem tudom milyen lehetett a sima buszokon vagy a kompon. Elmondásokból tudom, hogy elvileg a sima buszokra sorba kell állni, és érdemes volt időben kiérni, mert aránylag hosszú volt a sor. Ha ez így volt, akkor a VIP busz tényleg élvez annyi előnyt, hogy nem kellett sorba állni. Szinte ugyanonnan indultak, de sor az nem volt. Kicsit kellett várni, amíg megtelt a busz, de utána már indult is. Ezt leszámítva viszont szerintem semmiben nem különbözhetett a mi buszunk az összes többitől. Ugyanott ment, ugyanúgy belassult a Verazzano-Narrows hídon, ugyanúgy 40-50 perc volt a hídon lévő utolsó szakasz, mire szép lassan beértünk a rajtfaluhoz és szerintem ugyanott tehetett le minket a busz, mint bárki mást.
A rajtfalu – ami gyakorlatilag tényleg egy falu – meglepően jól szervezetett és felszerelt volt. Ugyan túl sok tapasztalatom nincs, hiszen csak Berlinben voltam korábban maratonon, de ahhoz képest is sokkal több minden volt ott. Ásványvizet mindenhol osztottak, de úgy hallottam, hogy étel is volt bőven, ráadásul ingyen. Ehhez képest a VIP sátor, ahova én mehettem lényegében csak 1-2 dologban tudott többet. Ráadásul elég nagy tömeg volt a sátorban, és úgy összességében nem VIP hangulat uralkodott. 🙂
Bejárat a VIP sátorba.Ezt a képet viszonylag korán lőttem a VIP sátorban, amikor még “kevesen” voltak. 🙂
Itt is sok étel volt (ingyen), lehet, hogy kicsit nagyobb választékkal, gyümölcsökkel, ahogy a képen látszik.
Gyümölcsök a VIP sátorban.A reggeliző asztal egy része a VIP sátorban.
Elképzelhető, hogy a mobil WC-khez is kisebb sor állt, mint kinnt, de belül is simán kellett 10-15 percet sorba állni. (Ráadásul mint később kiderült a rajt zónákban is volt WC, ahol senki nem volt, mivel szerintem senki nem gondolt arra, hogy ott is lesznek majd…) Az egyetlen, ami talán tényleg nagy hozzáadott érték volt, az a meleg volt a sátorban. Kinn azért elég csípős volt a reggel, azt a másfél órát, ami a rajtig volt, kényelmesebb volt eltölteni a meleg sátorban. A földön is lehetett ülni, mert valami szőnyeg féle volt leterítve.
A verseny alatt természetesen mindenki magára volt utalva, nem volt VIP gyorsító sáv, de még csak VIP frissítő stand sem. 🙂
A célba érkezés után megkaptuk az érmeket, volt egy külön rész, ahol fényképezkedni lehetett, megkaptuk a befutó csomagot, majd a VIP futók egyből balra fordulhattak, a legelső kijárathoz. Itt volt még egy kis rész, ahol megkaptam a poncsóm (mivel nem ruhatáraztam), és gyakorlatilag már kinn is voltam a Central Park West sugárúton. Ez, be kell vallanom, nagyon praktikus volt, ugyanis a kijárat – rajtszámtól függően – akár a park túlvégén is lehetett volna, ami több, mint 2 km gyaloglást jelentett volna…
A VIP csomaghoz tartozott még, hogy Ildi, mint kísérő, a célzónában felállított VIP sátorban brunch-olhatott volna, amíg én futok és beérek, illetve a befutónál a fő tribünön tapsolhatott volna nekem – ha élt volna ezzel, és nem előttem meg utánam futkorászik a városban, hogy fényképezzen. 🙂
Ildi VIP nyakbavalója a Blue Line Lounge-ba, amit végül nem is használt.
Adja magát a kérdés, összegzésképpen, hogy megérte?
Hát persze, hogy megérte, hiszen kvázi ajándékba kaptam a lehetőséget! Örülök, hogy kipróbálhattam, mert valószínűleg magamtól soha nem fizetnék be egy ilyenre. Próbáltam neten utánanézni, hogy mennyibe kerülhet ez a VIP Runner dolog, de nem nagyon találtam róla árakat. Lehet, hogy eleve csak meghívásos alapon működik. Ha fizetni kell érte, az amerikaiakat ismerve, biztos nem 10 dollárba kerül… Minimum százba, szerintem. Hogy annyiért is megérte volna? Nem hiszem. Lényegében csak a meleg sátor és a célban a korai kijárat volt az igazi extra. 10-20 dollárt lehet, hogy fizetnék ezekért, de sokkal többet biztosan nem.
Az elmúlt több, mint egy év, illetve lényegében pontosan 15 hónap során nagyon sok bátorítást, megbecsülést, buzdítást, elismerést és szeretetet kaptam Tőletek, akik követitek a blogomat és a Facebook oldalamat. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre többször gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha valahogy ezt viszonozni tudnám. Gondoltam sok mindenre, de az az igazság, hogy nehéz több, mint négy ezer embernek ajándékot adni, de akár csak néhány száznak is, akik a legaktívabban követnek, vagy pár tucatnak, akikkel közelebbi ismertséget kötöttem.
Végül megszületett az ötlet. Úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy mindenkinek adnék valami jelképes apróságot, inkább egy (szerencsés) valakinek adok egy jelentősebb ajándékot.
Tudom, hogy a New York maraton sokak álma. Most, hogy idén én is ott voltam, nincs kétségem afelől, hogy megéri tenni ezért az álomért. Nem könnyű a felkészülés egy maratonra, és aki esetleg sokat futott már, New York annak is embert próbáló lehet a hidak és az emelkedők miatt. Tudjuk, hogy bejutni sem könnyű. A sorsoláson 10% körüli esélyek vannak, utazási irodával is időben kell jelentkezni és persze borsos ára van. Sőt, amennyire látom, tudom a bloghoz és Facebook oldalhoz kapcsolódó beszélgetéseimből, sokak számára az anyagi oldala a legnagyobb visszatartó erő. És ezzel nem is tudok vitatkozni, mindent egybevéve, nevezési díjat, repülőjegyet, szállást, költőpénzt – drága a világ legjobb és leghangulatosabb maratonján futni.
Éppen ezért arra gondoltam, hogy azt adom karácsonyi ajándéknak, ami talán a legnagyobb gátja sokaknak ahhoz, hogy részt vegyenek a New York maratonon. Egy szerencsés futónak beszállok a költségeibe, egész pontosan én fogom állni a nevezési díját, ami 358 USD.
Ha érdekel a dolog, akkor légy szíves magad és a többiek miatt is figyelmesen olvasd el az alábbi részleteket, mondhatnám, hogy részvételi szabályzatot. 🙂
A sorsolásra jelentkezés menete
Az egyszerűség kedvéért a sorsolásra itt a blogon lehet jelentkezni, mégpedig úgy, hogy feliratkozol a hírlevélre. Amint olvasod ezt a bejegyzést, ezt rögtön meg is teheted, csak az email címed kell megadni:
Ez csak egy kép, az aktív link ha számítógépen olvasol, akkor a jobb felső sarokban, ha mobilon vagy tableten, akkor a bejegyzés alatt lesz!
Kérlek a valós email címed add meg, gondolom nem kell hosszabban kifejtenem, hogy miért. 🙂
Mielőtt felmerülne 1: Természetesen nagyon örülök neki ha minél több feliratkozóm és olvasóm van, de ez nem egy olcsó (egyébként elég drága…) marketing kampány. 🙂 Tényleg így a legegyszerűbb sorsolni, mert a feliratkozók listáját le lehet tölteni. Másik alternatíva a Facebook poszt alatti kommentelés lett volna, de az kicsit körülményesebbnek tűnt. A sorsolás után bárki nyugodtan törölheti a feliratkozását, akár maga a győztes is. 🙂
Mielőtt felmerülne 2: Tudom, hogy leleményes a magyar. 🙂 Logikusan növeli az esélyeket ha 10-20-30 email címet regisztrálsz be. Ne tedd. Valamiért a WordPress IP címmel együtt regisztrálja a feliratkozókat. Szóval az azonos IP címről regisztrált email címek nem vesznek részt a sorsoláson. Leszűröm és törlöm őket. Tudom, hogy ezzel sem lehet kizárni teljes mértékben a visszaéléseket, de én hiszek abban, hogy futó társadalom értékrendje, normái, viselkedése magasan a magyar átlag felett van.
A sorsolás
Jelentkezni december 31-én éjfélig tudsz. A sorsolást valamikor január 1-jén napközben tartom majd. Nem feltételezem, hogy bárki aki követ kételkedne a becsületemben, de azért, hogy még inkább tiszta legyen a dolog, a sorsolást Facebook élő videóban fogom megtenni. Úgy sem csináltam még ilyet, legalább kipróbálhatom. 🙂
Csak az jelentkezzen, aki tényleg indulni szeretne
Gondolom ez magától értetődő. Kérlek ne vegyétek el a lehetőséget olyantól, aki komolyan gondolja, akkor, ha csak azért jelentkeznél mert valami ingyen van. Egyébként sincs ingyen, lásd a következő pontot.
A biztonság kedvéért a nyertes mellett sorsolok majd egy pót-nyertest is, arra az esetre, ha esetleg a nyertes visszalépne, eltűnne, nem vállalná, meggondolná magát, stb.
Csak az jelentkezzen, aki tudja vállalni a többi költséget
A regisztrációs díj nem kevés pénz, 358 USD, ez több mint száz ezer forint. De ez csak a teljes kaland kevesebb, mint harmada, negyede. Repülőjegy oda-vissza nem nagyon van 150 000 Ft alatt, és a szállások még ennél is drágábbak, 3-4 éjszakára, legalábbis Manhattan-ban. Persze a külvárosok olcsóbbak, és ha szerencséd van, alhatsz ismerősnél is, vagy mehetsz lakáscserével, amivel mi mentünk. Ezek mellett New York a világ egyik legdrágább városa, költőpénzzel is kell számolni.
Ezeket csak azért írtam le, hogy tudd, ha nyersz is, akkor sem lesz ingyen ez az utazás, ehhez Neked is bőven hozzá kell tenned, ami az anyagiakat illeti. És persze futni kell egy maratont is, ugye? 🙂
Beszámoló az edzésekről, magáról a maratonról
Szeretném kérni, hogy ha Te leszel a szerencsés győztes, néha-néha számolj be a blogomon a felkészülésedről és persze majd a New York-i napokról, nem utolsó sorban magáról a maratonról. Ez csak egy kérés, de azért remélem, hogy akit támogatok majd egy álma megvalósításában, az megtesz majd ennyit – nem értem, hanem az oldalamat követők kedvéért.
Technikai részletek
A nyeremény természetesen akkor él, ha tényleg elmész a New York maratonra. Ennek két módját látom:
Jelentkezel a sorsolásra (január 15 és február 15 között) és ki is sorsolnak. Ne felejtsd, hogy erre csak kb 10% esélyed van. Ha jelentkezel, a saját bankkártyáddal kell jelentkezned, nem fogom megadni az enyém adatait. 🙂 Ha kisorsolnak, a Te bankkártyádról vonják le a részvételi díjat. Ha Te vagy a játékom nyertese, akkor küldd át nekem a részvételről szóló értesítő emailed és én elutalom Neked a részvételi díjat.
Ha nem vagy szerencsés a sorsoláson, vagy valamiért egyébként is úgy döntesz, hogy utazási irodával mész, ahol az utazási díj a szállás mellett a regisztrációs díjat is tartalmazza, akkor vagy beszéld le az utazási irodával, hogy az utazási díj egy részét én fogom állni, vagy fizesd ki az egészet, és az átküldött bizonylat alapján én kifizetem Neked a 358 USD-t.
Lehet, hogy van más opció is, ami most nem jutott eszembe. Ha igen, megbeszéljük. Az elv az, hogy csak akkor fizetek, ha mész is a maratonra és ezt bizonyítod nekem, akkor viszont biztosan, a szavamat adom. Azt hiszem ez így fair.
Még egyszer köszönöm a sok jót, amit Tőletek kaptam! Nagyon boldog, békés Karácsonyt kívánok Nektek!
Köszönöm, hogy követtétek a blogomat és a Facebook oldalamat, és hogy velem tartottatok ebben a csodálatos utazásban. Köszönök minden bátorítást, drukkolást és gratulációt!
Mindenkinek sok sikert kívánok!
…
…
…
Így kéne, hogy véget érjen a történet, véget érjen a blog? Volt, amikor így gondoltam. Tényleg csak egy kicsivel több, mint egy éves kalandnak szántam az ötletet, felkészülök, lefutom és jöhet a következő kihívás, utazás, világlátás. De valahogy megtetszett a futás. Írtam már róla, hogy miért szeretem. Elindulni edzeni sokszor nehéz, de közben és utána is nagyon jó érzés. Nem volt olyan edzésem, futásom, amit megbántam voltam. Na jó, a Szegedi Holdfény Félmaratont leszámítva. 🙂 A versenyekről, fejlődésről, eredményekről nem is beszélve. Kicsit a rabja lettem.
Az elmúlt hetekben – sőt, lényegében már hónapokban – sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Az alábbi fő csapásirányok merültek fel.
Ironman
Igen, egy ideje már játszom a gondolattal, hogy ez egy igazán ambiciózus következő kihívás lenne. A maraton is nagy munka volt, de egy ironman az más dimenzió. Sokan mondták, hogy a maraton után válasszak, hogy ultrafutás vagy ironman. Ha ebből kéne választani (egyébként nem kell), akkor nálam egyértelműen az utóbbi lenne a nyerő. De ha maradok a futásnál, félmaratonoknál, maratonoknál, szerintem ott is igazi kihívás az időeredmény javítása, nekem ez is szép cél lenne.
Visszatérve az ironman-re: Gyerekkoromban nagyon sokat futottam és bicikliztem. Azt hiszem, amilyen gyorsan visszajött a futó múltam, valószínűleg ugyanolyan gyorsan visszajönne a biciklis ösztön is. Mondjuk a biciklis edzéseket Pest belvárosában elég nehéz lenne kivitelezni… Úszni viszont nem tudok. Mármint nem fulladok bele a vízbe, de a medencébe hiába úszom kétszer olyan sűrű karcsapásokkal, a “lassú” nyugdíjasok is lehagynak. 🙂 Szóval biztosan borzasztó a technikám, meg kéne tanulnom újra úszni. De ez igazából tetszene a dologban.
Marci Nagyatádon még 2014-ben
Ami végül eltántorított tőle – átmenetileg? – az a rá fordítandó idő és energia. Egyszer Marci véletlenül az egyik triatlonos tanítványának küldte át az edzéstervét az enyém helyett. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy ebbe egyelőre nem vágok bele. 🙂 Futni hetente négyszer futok, kb kétnaponta. Abban az edzéstervben mindegyik napra volt program, a legtöbbre reggelre és estére is. És még ha nekem, mint amatőrnek valamivel kevesebb is lenne a terhelésem, azt hiszem most nem tudnék, nem akarnék ennyi időt erre áldozni. Marcit is megkérdeztem róla, és bár persze támogatna benne, de azt ő is megerősítette, hogy jelentős időbefektetést igényel a felkészülés.
Abbott World Marathon Majors
Amikor eldöntöttem, hogy New York előtt lefutom a Berlin Maratont is, akkor tudtam meg egyáltalán azt, hogy ez a két verseny az Abbott World Marathon Majors sorozat két állomása. A WMM a világ hat (talán) legnagyobb és leghíresebb maratonját foglalja magában, úgy mint: Tokió, Boston, London, Berlin, Chicago és New York. Aki teljesíti mind a hat versenyt, kap egy külön, hetedik érmet.
Az érem, ami azoknak jár, akik mind a hat versenyt teljesítették
Ez persze csak egy érem, a lényeg számomra a kihívás és az utazás. Bár Londonban és Boston már jártam, szívesen visszatérnék egy-egy verseny erejéig, Chicago és persze Tokió pedig még inkább vonzóvá teszi ezt a sorozatot számomra. Egy kicsit az is mozgatja az egómat, hogy egy aránylag szűk körhöz tartozhatok, ha mind a hat versenyt megcsinálom. A New York Marathon előtt láttam a falat, ahol az összes “Six Star Finisher” fel volt sorolva. Nem számoltam meg, de max kétezren lehetnek. Magyarországról pedig csak hatan voltak a NY-i verseny előtt. Persze még sokan teljesítik majd a sorozatot, mire nekem is meglehet a 6. érmem, addigra nőni fog ez a lista, de azért akkor is majd egy aránylag szűk körhöz tartozhatok.
Félreértés ne essék, ez sokkal inkább elhatározás, szabadidő és pénz kérdése, mint sport teljesítmény. Mármint pont ezt a hatot lefutni. De akkor is kellő motivációd adna nekem a folytatáshoz.
A New York Maraton előtti magyar 6 csillagos versenyzők
Ugyanakkor kicsit lekéstem a szervezésről. Bár jelentkeztem London és Tokió 2019-es sorsolására is, egyik sem sikerült. December 11-én lesz Chicago sorsolása, arra még van esélyem. Mivel azonban két őszi versenyt már lefutottam (Berlin és New York) és Chicago is ősszel van, jól jönne jövőre egy tavaszi verseny is. Boston van még, de oda eleve nincs sorsolás, csak szintidő (amit én kb 1% eséllyel tudnék csak megfutni), vagy nagyon drága jótékonysági indulási jog, esetleg egy-két utazási iroda, de azok jellemzően már 2020-ra is tele vannak.
Igazából azt eldöntöttem már, hogy ezt szeretném megcsinálni. Még próbálom felderíteni, hogy hogyan juthatnék be az egyik tavaszi versenyre, írok majd róla, ha van információ.
Egyedi versenyek
Ha esetleg egyik WMM verseny sem jönne össze jövőre, vagy csak Chicago, akkor sem csüggedek, van még olyan hely ahova szívesen utaznék és persze kötném össze az ott tartózkodást egy futóversennyel.
Hirtelen ötlettől vezérelve pár napja beneveztem a Liege-ben (Belgium) tartandó sörmaratonra, hivatalos nevén “Beer Lovers’ Marathon”. Megtetszettek a promóciós videók, a képek, az egész verseny laza hangulata. 5 kilométerenként vannak sörös frissítőpontok, ahol a legjobb belga söröket lehet végigkóstolni, minden szükséges körítéssel (kocsma hangulat, együttesek, nézők). És erről is szól a maraton, azaz tényleg mindenki megáll és iszik, kóstol. És jelmezben fut.
Legjobb barátom is Belgiumban él átmenetileg, így a versenyt össze tudom kötni egy látogatással is. De ami leginkább vonzott benne, az az, hogy milyen lehet nem versenyszerűen, a pályán a legjobbadat nyújtva lefutni egy maratont. Lehet, hogy furcsán hangzik, de kíváncsi vagyok rá, hogy milyen érzés lassabb tempóban, meg-megállva teljesíteni 42.2 kilométert. A videókat és fényképeket elnézve egyébként hihetetlen elképzelni, hogy tényleg egy teljes maratont teljesíteni kell, és a szintidő is a nagy versenyeken szokásos. Meglátjuk. A felkészülésem mindenesetre nem erre a versenyre fog kifutni. 🙂
Egy a sok sörös frissítőpont közül
A másik úti cél, ami már régóta mozgat, az Izland. Erről is írtam már, amikor a kezdetekről meséltem. Soha nem jött össze, pedig nagyon kíváncsi vagyok az országra, a természetre, a vulkánokra, vízesésekre, gejzírekre. Valahol szembejött velem, hogy Izlandon is tartanak maratonokat, ráadásul nyáron. Ez azért tetszik, mert ott nyáron 10-15 fok van, szinte ideális futóidő, amikor itthon 30-35 fokban kell edzeni.
Reykjavik Marathon
A Reykjavik Marathon augusztus 24-én lesz, amit pont össze lehet kötni egy kellemes családi nyaralással. Persze télen is megvan Izland varázsa, de családdal biztos jobb időszak nyáron utazni. A maraton különlegessége, hogy egy kisvárosban (Reykjavik) és környékén, csodaszép környezetben zajlik. Sok hasonló verseny van még persze, számomra Izland felfedezése és a nyári időpont miatt került fel a listámra.
Izland természeti szépségei
Egyelőre nem gondolkozom több versenyben, a fő célom a World Marathon Majors egy-két futama lenne jövőre, meglátjuk, hogy összejön-e. Még tartok egy-két vasat a tűzben velük kapcsolatban. 🙂
Szeretem a futásaim elemezni, elmélyülni abban, hogy hogyan nézett ki egy verseny, mit éltem meg belül, ahhoz képest mit mutatnak az objektív számok. Egyrészt jó újra átélni a versenyt, másrészt hiszem, hogy sokat lehet belőle tanulni. Ilyenkor tudatosulnak a jól végzett dolgok, a hasznos praktikák és taktikák és ilyenkor lehet levonni azokat a következtetéseket is, amik alapján tovább tudok fejlődni. Hiszem, hogy minden versenyemen volt mit tanulnom és hogy mindegyik közrejátszott abban, hogy a New York Marathon-om jól sikerült.
Rákészülés
Szeptemberben nagyon tudatosan készültem a Berlin maratonra, pontosan kidolgoztam a taktikát, másodpercre beosztottam a versenyem. Fejben is ott voltam, rápihentem a maratonra, úgy éreztem, hogy tökéletes volt a felkészülés és a ráhangolódás. Az már más kérdés, hogy végül nem tartottam be azt, amit elterveztem (és amit megbeszéltünk Marcival) és részben emiatt nem sikerült akkor a 3 óra 30 percen belüli maraton. Ha valaki nem tudná fejből akkor 3:37:49 alatt értem be a célba. 🙂
New York-ra valahogy nem sikerült így ráhangolódnom… A cél nem változott persze, szerettem volna 3 és fél órán belül megfutni a maratont, és igazából a taktika is ugyanaz volt, nem kellett túlgondolni a dolgot. 14-21 kilométerig szigorúan 5 perc körül futni, nem gyorsabban, majd utána gyorsítani kicsit, szép fokozatosan. Igazából az egyetlen dolog amire figyelnem kellett, hogy most már aztán tényleg ne fussam el az elejét. A városnézésekkel sikerült jól lefárasztanom magam, aludni sem aludtam olyan jól a maraton előtti napokban és időm sem nagyon volt azon rágódni, hogy mi lesz majd. Úgy voltam vele, hogy kimegyek a rajthoz, odafigyelek az első felében, hogy ne fussam el aztán majd meglátjuk mi lesz. Az emelkedőktől egy kicsit tartottam, de bíztam benne, hogy ha nem futom el az elejét akkor lesz rá erőm – illetve Berlin tapasztalataiból és a maraton előtti teljesítménydiagnosztika eredményeiből kiindulva sokkal komolyabb frissítéssel készültem, ebben is bíztam, hogy segíteni fog majd.
A pálya vonalvezetése, ahogy a Polar-om mérte
A rajt előtt
Az előző bejegyzésben, ami elsősorban egy élménybeszámoló volt, röviden leírtam már, hogy hogyan is zajlottak a rajt előtti események. Itt az elemzés esetében inkább az a lényeg, hogy New York-ban elég fárasztó a maraton előtti reggel. 4:45-kor kellett kelnem ahhoz, hogy bejussak a Time Square közelébe (amihez egyébként én aránylag közel laktam), ahonnan a buszok indultak Staten Island-re. A buszom 6-kor indult és arról nem sokkal 8 után tudtam leszállni a rajtfalunál. 8:50 és 9:20 között kellett beállni a rajtzónába a 9:50-kor (illetve pár perccel később) történő rajthoz. Összességében több mint 5 órával a rajt előtt kellett kelnem. Persze minden maratonra szeret időben kiérni az ember és rászánni a szükséges időt a készülődésre, de ez szerintem már egy kicsit fárasztó volt. Persze a drukk és a hangulat miatt ezt nem éreztem annyira.
Azt is írtam már, hogy gyönyörű időnk volt. A verseny előtti napokban meleg, párás idő volt, sokszor esővel. Utána pedig hűvös, de folyamatosan esős idő. Egyedül vasárnap sütött egész nap hét ágra a nap, mégis futáshoz ideális hűvös idő volt (6-7 fok lehetett, legalábbis az elején. A rajt előtt elkelt még a hosszúnadrág és a pulcsi, de futni már rövidnadrágban és rövid ujjú pólóban terveztem. Az elején ez persze még hűvös volt, főleg a Verrazzano-Narrows hídon, ahol fújt a szél, mi pedig ráadásul az alsó szinten, árnyékban futottunk. Később azonban már tudtam, hogy jól döntöttem amikor a rövid szettet választottam, féltáv után pedig már kezdett meleg lenni. De összességében igazi futó idő volt, nagyon nagy szerencsénk volt vele.
A rajtzóna hátulról nézve, háttérben a Verrazzano-Narrows híd
A verseny első fele
A verseny első felében egyetlen egy célom volt: ne fussam el, tartsam az 5 perces kilométerenkénti tempót, ne legyek gyorsabb. Ez a legelején egyszerű volt, hiszen az első másfél kilométer enyhén emelkedős, a leghosszabb és legnagyobb hídra kellett felfutnunk. Szerencsére itt együtt futottam egy magyar párral, beszélgettünk kicsit és visszahúztuk egymást a földre, hogy ne fussuk el az elejét. Lehet, hogy emiatt, lehet, hogy amiatt mert tényleg próbáltam nagyon tudatos lenni, de lehet, hogy csak amiatt sikerült végül “lassúnak” maradnom, mert nem voltam annyira robbanékony, mint általában egy futóverseny elején.
Valószínűleg a sok városnézés és szokásosnál kevesebb alvás miatt nem voltam igazán kipihent. Már a verseny legeleljén, ha nem is 1.5 kilométernél, de 4-5 kilométernél már úgy éreztem magam, mint máskor ilyen tempó mellett a 20-25. kilométernél. Nem voltam fáradt, tudtam, hogy ebben még nagyon-nagyon sok kilométer van, de nem is voltam tele energiával, nem voltam kicsattanó formában. Azért átfutott az agyamon, hogy mi lesz itt, ha már most így érzem magam, lehet, hogy 30-nál vagy 35-nél lépni sem tudok majd.
Ahogy írtam, lehet, hogy a tudatosság miatt, de inkább a fent leírt fáradtság miatt nem is okozott gondot az 5 perces kilométer átlagot tartanom, pont elég fárasztó volt így is futni, nem hiányzott a gyorsabb tempó. Minden második-harmadik kilométernél lévő frissítő ponton ittam egy kis vizet (pár másodpercet belesétálva). Voltak akik gyorsabb tempót futva elfutottak mellettem (főleg az elején, még a hídon), de összességében nagyon jól együtt mozgott a mezőny. Azt már írtam az élménybeszámolóban is, hogy szemben Berlinnel, ahol kb 30 kilométerig nagyon nagy tömeg volt és nehéz volt előzni, de még az is nagy koncentrációt igényelt, hogy ne lépjek rá az előttem futóra és hogy engem se rúgjanak fel, itt egy-két szűkebb részt és kanyart leszámítva meglepően szellősen lehetett haladni. Nem hiába, New York sugárútjai nagyon szélesek, simán elfértünk rajta. Ez egy nagyon-nagyon pozitív dolog, el sem lehet mondani, hogy mennyire. Tudtam a saját tempómban futni, sőt, egész jól együtt mozgott az egész mezőny, előzni sem kellett sokat illetve engem sem előztek olyan sokat. Ez biztos sok felesleges energia felemésztésétől kímélt meg.
Brooklyn: látszik, hogy szellősen lehet futni, pedig ez még a verseny eleje.
Az első 5 kilométert a hivatalos mérés szerint 5:05-ös átlagtempóban, a második ötöt pedig 4:55-ös átlagtempóban tettem meg, tehát az első 10 kilométeren pont összejött az 5:00-ás átlag (frissítésekkel együtt mondjuk). Ahhoz képest, hogy csak néhányszor pillantottam rá az órámra, egész jól tartottam. A csuklómon egyébként volt egy papír tempó jelző, ami mérföldenként mutatta, hogy a 3:30-as befutó időhöz melyik mérföldnél milyen időeredményt kell futnom. Ehhez képest gyakorlatilag az egész versenyen 20-40 másodperc hátrányban voltam (amiből a végén ugye 35 másodperc lett). De ekkor ezzel még nem foglalkoztam, tényleg csak arra figyeltem, hogy ne fussak gyorsabban (de persze lassabban sem).
A következő 10 kilométer első fele elég eseménytelenül telt – igazából hasonlóan az első tízhez. Majdnem végig nyíl egyenesen, széles sugárúton kellett futni. Élveztem a futást, ekkor sokat videóztam, fényképeztem, élveztem a zenélő bandákat, a szurkolás hangulatát. A monotonitást a frissítő pontok törték meg. Volt egy-két kisebb lejtő és emelkedő, de ezek igazából semmik voltak (a későbbiekhez képest). Tudtam tartani a tervezett időm, 10-15 között 5:03-as átlagot mentem.
A 14. kilométernél volt az első komolyabb emelkedő. Nem volt hosszú, pár száz méteres lehetett, de elég meredek volt (városi versenyhez képest). Itt szurkoltak úgy az emberek, mintha a Tour de France egy hegyi befutóján lettünk volna. 🙂 A szurkolás nagy élmény volt, de az emelkedőnek azért nem örültem annyira. Magát a 14. kilométert 5:15 alatt tettem meg és pulzusom is felment kicsit, bár még ekkor is 150 alatt maradt. Erre egyébként végig a verseny első felében nagyon büszke voltam, a félmaratont kb 147-es, 148-as átlag pulzussal futottam le, ez szerintem az én esetemben nagyon jó. (Csak emlékeztető képpen, a tavaly novemberi siófoki félmaratonon úgy futottam kicsit gyengébb időt félmaratonon, mint most New Yorkban a maraton első felén, emelkedőkkel, hogy ott 166 volt az átlag pulzusom. Azt hiszem ebből is nagyon jól látszik az elmúlt egy év edzésmunkája.)
Az egyik kisebb hídra kaptatunk fel éppen
A 14. kilométernél lévő nagy emelkedőt a korábban már megszokott normális futás követte. Itt-ott volt egy-két kisebb emelkedő, egy kicsit talán több kanyar, de egyébként széles, egyenes utakon futottunk. A 15-20 km közötti távot 4:59-es átlaggal tettem meg. Ez jól hangzik, bár igazság szerint itt lemaradtam kicsit. Marcival eredetileg azt beszéltük, hogy 14 kilométer (azaz egyharmad táv) után kezdek el kicsit gyorsítani. Nem nagyon, csak úgy 5:00-ról mondjuk 4:55-re. Csak úgy finoman, érzésre. Én ezt felülbíráltam magamban, úgy voltam vele, hogy lefutom a félmaratont ebben a biztonsági tempóban és majd utána gyorsítok ha tudok. Fáradtnak éreztem magam, nem esett volna jól gyorsítani (bár 5 másodperc szinte semmi, ez inkább fejben dől el). Szóval a tervem az volt, hogy kihúzom 21 kilométerig 5:00-val és majd a verseny második felében behozom az így elvesztett 35 másodpercet, nem nagy dolog, nem ezen fog múlni. És bár a végén pont 35 másodperccel kerültem három és fél órán kívülre, de tényleg nem ezen múlt. 🙂
Lényegében az első 20 kilométert 1:40:09 alatt futottam, ami kb pont 5 perc / kilométeres átlag. Szuper voltam, tényleg büszke vagyok rá, mert kb most először sikerült nem elfutnom az elejét egy fontos versenynek. (A félmaratonom ideje 1:45:47 lett, ezzel ugye féltávnál 47 másodperc hátrányban voltam a 3:30-as célomhoz képest.)
Frissítés
A frissítésre még jobban oda akartam figyelni New York-ban, mint Berlinben. A budapesti Spar 30 km-es versenyen már teszteltem az új taktikám, miszerint sokkal többet frissítek. Az eredeti ötletem az volt, hogy 20-25 percenként iszom egy High5 IsoGel-t, így kilenc darabot vittem magammal. Egyet kidobtam a verseny előtt, mert nem igazán fért be a futó övtáskámba. Szóval végül nyolc géllel indultam neki, a sótablettát viszont elhagytam. Lehet egy-kettő kellett volna, de igazából otthon felejtettem.
Sűrűn voltak frissítő pontok, 2-3 kilométerenként, és én mindenhol ittam egy kis vizet (plusz ittam a gélt 20-25 percenként). A verseny első felében nem éreztem magam szomjasnak, de ettől függetlenül mindig megálltam inni. És a géleket is fegyelmezetten megittam. Szerintem jó döntés volt, érzésem szerint ennek (is) köszönhető, hogy bírtam a táv második felét. A banán azért nagyon hiányzott, szívesen ettem volna, készültem is rá és tervben is volt. De hát nem volt, csak víz és Gatorade.
A frissítésem egyébként egész jól működött kb a táv háromnegyedéig. 30+ felett már nagyon kívántam volna a banánt. Aztán kicsivel 3 óra futás előtt elfogyott az utolsó gélem is. Ezután egyszer vagy kétszer ittam Gatorade-et, igazából jól esett, nem okozott semmilyen gondot. A végén már volt banán is, de akkor már nem kívántam a szilárd tápanyagot, maradt a Gatorade és a víz.
A verseny második fele
A félmaraton kapuja pont kisebb híd tetején volt, ami azt jelenti, hogy újra emelkedőzhettem kicsit, ami az időn is meglátszott (5:09-es kilométer). Erről a hídról egyébként gyönyörű látvány tárult elénk Dél-Manhattan-re, tényleg csodaszép volt. Az emelkedőnek azért annyira nem örültem, bár összességében jól ment (az idő is teljesen rendben volt és a pulzusom is csak 153-ig ment fel).
A legnagyobb kihívás azonban a 24. és 25. kilométereknél várt. Ez a Queensboro Bridge volt, ami átvezet az East River-en Queens-ből Manhattan-be. Elég nagy és hosszú a híd, és ami a New York-i hidakra jellemző, nagyon meredek. A budapesti hidak ezekhez képest kis gyalogátkelő helyek. Megnéztem Google-ön, a híd 107 méter magas és 40 méterről indul rá fel az út, azaz 67 métert kellett szintben legyőzni. A távolság is elég nagy szerencsére, szerintem kb bő egy kilométer volt, amíg elfutottam a közepéig, tehát az emelkedés szöge nem olyan vészes, de ettől függetlenül nagyon nem esett jól itt futni. A pulzusom 154-ig ment fel (ez emelkedőn egyébként nagyon jó), viszont az időm 5:24 volt ezen a kilométeren, ami egy nem tervezett fél perces hátrányt adott. Ami jó volt, hogy bár nem diktáltam valami őrült tempót, de erősen tudtam futni, azaz a pulzusom alacsony maradt, és bizony, itt azért sok-sok embert megelőztem. Itt már többen belegyalogoltak, sokan csak lelassultak.
Egyébként ezen a hídon értek utol a 3:30-as iramfutók. Nagyon meglepődtem rajta, nem tudtam, hogy hogyan kerülnek mögém, amikor én 40+ másodperc hátrányban vagyok a mérföldenkénti ellenőrző pontoknál. (Arra jutottam, hogy valószínűleg a rajtzóna végéből indultak, azaz 1-2 perccel mögülem, és ahhoz képest voltak időben a 3:30-hoz.) De jó volt, hogy jöttek, mert felspannoltak, nem hagytam, hogy megelőzzenek. 🙂 Tényleg nagyon jó volt, mert folyamatosan biztattak minket, hogy menjünk, most nyomjuk meg, ezt a hidat le kell győzni és hasonlóak. A híd a közepétől már lejtett, ott egy kicsit megnyomtam, a legvége meg egyenesen durván meredek volt lefele, ott nagyon oda kellett figyelni, nehogy elbotoljak vagy meghúzódjon a lábam. Volt még két éles kanyar és gyakorlatilag a 26. kilométernél a First Avenue elején találtam magam. A 20-25 kilométer közötti ötöst 5:05-ös átlagtempóval tettem meg, azaz gyakorlatilag itt vesztettem a legtöbbet időben a tervezett tempómhoz képest, amiben nem kis szerepe volt a két hídnak. Ezt egyébként belülről csak kicsit érzékeltem, tudtam, hogy lassabb voltam, mint kellett volna, de úgy voltam vele, hogy megpróbálom a hátralévő részt egy kicsit megnyomni, ezt még be lehet hozni.
A Queensboro Bridge madártávlatból
A 26-tól a 32. kilométerig nyíl egyenesen futottunk a First Avenue-n északra. Az egyenes csak az irányban volt egyenes, szintben azért inkább úgy mondanám, hogy hullámzott. Hosszú, elnyújtott, laposabb emelkedők és lejtők váltották egymást. Az út hihetetlen széles volt, a futók (abban a tempóban, ahol én mentem) egyáltalán nem alkottak nagy tömeget rajta. Azt sem mondanám, hogy szellősen voltunk, de kényelmesen lehetett a saját tempóban futni. Itt még be is álltam egy-egy rövidebb időre valaki mögé, mert néha olyan egyedül éreztem magam, hogy rájöttem, hogy egyedül futni nehezebb, mint tömegben. 🙂
Nagyon sok volt még hátra, nem akartam túl korán minden energiám kiadni, de itt azért egy kicsit odaléptem. Igyekeztem ésszel, az emelkedőn egy kicsit lassítani, a lejtőkön jobban megnyomni. A 25-30 közötti szakaszt hivatalosan pont 4:52-es átlaggal tettem meg, mindezt frissítésekkel együtt, úgy, hogy még a Queensboro híd emelkedőjének a vége benne volt. Kilométer bontásban volt egy 4:40-es kilométerem is. Valahol 32 és 34 kilométer között futhattunk Bronx-ban, ami kanyargós volt, és mind be-, mind kifutni egy-egy hídon kellett, amik ugyan jelentősen kisebbek voltak, mint a Queensboro Bridge, de azért megint csak emelkedőket jelentettek. Itt a hidakon lassultam (itt láttam utoljára a 3:30-as iramfutókat, utána végleg leelőztem őket), de egyébként erősebb tempót mentem és megint csak futottam egy 4:40-es kilométert (amiért cserébe 160-as pulzust kellett áldoznom).
A Polar Flow grafikonja a sebességemről és a pulzusomról
Kb a 34-től a 39. kilométerig következett a Fifth Avenue, amikor is visszafele futottunk Manhattan-ben, a Central Park közepéig (és ott aztán be a parkba). Tartottam ettől a résztől, mert mondták, hogy emelkedik, nehéz lesz majd. Legnagyobb meglepetésemre az eleje, illetve az első fele teljesen sík volt, jól lehetett rajta menni. Igyekeztem is kicsit összeszedni magam, újra kb csak 40+ másodperc lemaradásban voltam a karomon lévő mérföldenkénti számlálómhoz képest, nagyon szerettem volna, hogy meglegyen. Nem rohantam, nem sprinteltem, de erősebben futottam. Itt volt jó pár 4:50-en belüli kilométerem. A 30-35 közötti hivatalos átlagtempóm is 4:56 lett.
Valahol a 37-38. kilométer környékén fogyhattam el. Itt már elkezdett emelkedni a pálya, kicsit be is szűkült. Nagyon sokan szurkoltak, hatalmas hangulat lehetett, de én itt elsősorban már csak magamra figyeltem, belülre fókuszáltam. Az utolsó gélem is elfogyott, az itt következő frissítőpontnál ittam Getorade-t is, és a szokásosnál egy kicsit hosszabban ittam a vizet (5:21-es lett a kilométerem). Lélekben ekkor gondoltam először arra, hogy na ez nem lesz meg, egy-két perccel csak, de biztosan kicsúszok belőle.
Aztán valahonnan azért tudtam erőt meríteni, jöttek újból az 5 percen belüli kilométerek. Kb a 38. kilométer környékén tértünk be a Central Park-ba, ahol az út kicsit szűkebb volt, elég sokat kanyargott össze-vissza, és hát igen csak hepe-hupás, dombos volt. Nem voltak nagy hegyek, de a sok kis emelkedő sem esett jól. Viszont vitt a hitem, hogy talán meglehet a három és fél órán belüli idő, sikerült gyorsítanom, a 40. kilométerem 4:45-ön belül volt. A 35. és 40. kilométer közötti 5 kilométert 5:01-es átlagtempóban futottam le, ami annak fényében így utólag elég komoly, hogy volt benne egy hosszú emelkedő és a már említett 5:21-es kilométer.
Ez már csak egy-két száz méterre készült a befutótól
Sajnos a Central Parkban realizálódott az is, hogy nem lesz meg a 3:30. Az órámat figyeltem, próbáltam számolni, hogy milyen gyorsan kéne ahhoz futnom, hogy meglegyen a cél. Futottam is, ez az a kilométer ami 4:45-ön belül sikerült, ahogy fent írtam. Az órám már rég elhagyta a 40 kilométert és vártam, hogy mikor jön már a 40 kilométeres kapu (mérföld kapuk mérföldenként voltak, de kilométer kapuk csak minden 5-nél). De csak nem akart jönni. Azt tudtam, hogy megint többet fogok futni, mint 42.2 kilométer (Berlinben 43.07 kilométert mért az órám), de nem tudtam, hogy pontosan hány száz méterrel mér előrébb. Jöttek-mentek a dombok és kanyarok és csak nem akart jönni az a 40-es kapu én pedig egyre csalódottabb lettem, ahogy teltek a másodpercek. Végül megláttam, de még akkor is kellett kb 15 másodperc mire átfutottam alatta. Akkor már tudtam, hogy 2.2 kilométer van hátra és bőven 4:30 alatt kéne futnom, úgy, hogy még emelkedők és dombok vannak hátra. Sajnos tudtam, hogy esélytelen.
Szubjektíven úgy éreztem, hogy visszaveszek. Ha kicsúszok, mindegy, hogy 1 vagy 2 perccel. Mentem azért tisztességesen, de nem sprinteltem, nem köptem ki a tüdőm. A vádlim is elkezdett feszülni, éreztem, hogy be fog görcsölni ha így megyek tovább. Közben kiértem a Central Park sarkához, ahol végig kellett futnunk a délkeleti csücskétől az északnyugatiig – ezt az edzésemről már tudtam, hogy egy hálátlan szakasz, végig emelkedik. Nem mint egy hegy, csak sunyin, laposan, de 41 kilométerrel a lábamban már nagyon nem esett jól. Itt nagyon sok szurkoló volt, de nem tudtam már őszintén mosolyogni rájuk. Mentem, amennyire bírtam, amennyire a lábam hagyta. Nem teljes erővel, mert nem akartam, hogy a lábam görcsöljön, de valószínűleg nem is volt már bennem több.
Aztán még a végére jött egy vicces jelenet. Visszafordultunk, be a Central Park-ba, kb a finisre (ami nem egy hosszú egyenes, hanem több, kisebb kanyarral tarkított hepehupás rész, a végén egy nagyobbacska dombbal), ahol kinn volt a 800 méteres tábla, mármint, hogy már csak 800 méter van a célig. Valahogy rápillantottam az órámra és hirtelen nem tudtam hogy mit osszak mivel vagy mit szorozzak, de úgy éreztem, hogy meglehet az a 3:30, ezért jól rákapcsolatam. Főleg mikor megláttam a következő kaput, amire úgy emlékeztem, hogy az a 200 méteres. Hujj, de megörültem, így – bár nem értettem hogyan – de tényleg meglehet! Mentem is jó erősen. 🙂 Aztán odaértem és láttam, hogy ez nem a 200 méteres, hanem a 400 méteres kapu. Kész, ennyin múlt. 200 méter átlag tempóban 1 perc, megnyomva nyilván kevesebb, de nem lesz belőle 10 másodperc. 🙂 Ekkor újra tudtam, hogy nem lesz meg, de úgy voltam vele, hogy most már mindegy, megyek, úgy is mindjárt vége, és hát legyen legalább 3:31-en belüli, hogy 3:30-cal kezdődjön. Így is lett, 3:30:35 alatt értem be. A 40. kilométer utáni 2195 métert 4:59-es kilométer átlaggal tettem meg, ami azért nem rossz egy maraton végén (legalábbis nekem), főleg úgy, hogy nem kis szint is volt benne. Arról nem is beszélve, hogy ugyanezt a 2195 métert Berlinben 5:58-as átlag sebességel tudtam, teljesen sík terepen.
Érdekes ábra, amely a sebességem mutatja a maraton egyes szakaszain.
Egyebek
Örülök, hogy futottam Berlinben a maratonon és New York előtt még a budapesti Spar 30 km-en, mert azt hiszem majdnem mindent kitapasztaltam, megszoktam. A cipőm most is szuper volt, még mindig a fehér Saucony-ban futok, nem volt vele semmi gond, nem fájt a lábam, nem oldódott ki a cipőfűző. A kidörzsölődés ellenszerét is megtaláltam már Berlin előtt, körbetekerem magam a kineziológiai tapasszal és ennyi elég is. A gélek, zsebkendő és telefon cipelésére pedig a Compressport Freebelt öve vált be, tényleg szuper, nem zavar, hogy rajtam van, nem esik ki belőle semmi és tényleg sok mindent magammal tudok vinni. A tapaszt és az övet is ajánlották – köszönöm még egyszer a tippeket, mindkettő szuper megoldás volt a gondjaimra. A New York maratonon tényleg úgy indultam már, mint egy profi, minden összeállt, semmiben nem volt kétségem. 🙂
Összegzés
Bár 35 másodperccel kicsúsztam az álom időmből, mégis 110%-osan elégedett vagyok. Végül is a 3:30:35 az 3:30-cal kezdődik, nem? 🙂 Nincs bennem hiányérzet, maximálisan kifutottam magam, sikerült beosztanom az erőmet (nem futottam el az elejét) és hát Berlinhez képest egy sokkal nehezebb pályán több, mint 7 percet faragtam az időeredményemen másfél hónap alatt.
New York-ra nem készültem külön tervvel, kb a Berlinre készült terv volt érvényben, amit csak annyiban kellett volna módosítanom, hogy máshol voltak a frissítők és több is – de kb érvényesnek tekinthetjük. A tervhez képest nagyjából végig jól teljesítettem, a végén is ugye csak 35 másodperccel maradtam el tőle. A számokból az látszik, hogy a saját tervemhez képest majdnem végig jól mentem. A 20-25. kilométer között azért “jelentősebb” hátrányba kerültem a Queensboro híd jelentette komolyabb emelkedő miatt, de azt vissza tudtam hozni utána a First Avenue-n. De vagy azért, mert sokat kivettek az emelkedők, vagy csak szimplán nem bírtam, de az utolsó 7 kilométeren nem tudtam gyorsulni, nem tudtam hozni a 4:50 körüli tempót, “csak” az 5:00-át. Ez az a 35 másodperc, ami hiányzott.
A tervezett és a tényleges tempóm összehasonlítása
Berlinhez viszonyítva természetesen látványos a fejlődés. A táblázatra nézve szembetűnő a “lassan járj tovább érsz” tanulsága. Annak ellenére, hogy a táv első felében, sőt, az első 25 kilométeren több, mint két perccel lassabb voltam Berlinhez képest, a végén ez több, mint hét perc előnyre fordult. Nem nagy különbségek, pár perc 25 kilométeren, pár másodperc különbség a tempóban 5 kilométeres átlagokban, mégis látható, hogy a végén mennyit számít. Gyakorlatilag amíg Berlinben 25 kilométer után elkezdtem lassulni, 30 kilométer után pedig látványosan belassultam, addig most még gyorsulni is tudtam – igaz ezt nem tudtam a végéig tartani, az utolsó 7 kilométeren csak az 5:00-ás átlagot tudtam hozni.
Berlin és New York összehasonlítása
Megjegyzésként azért hozzáteszem, hogy Berlinhez hasonlóan a saját Polar M400-as órám szerint megint többet futottam 42.2 kilométernél, egész pontosan 42.92 kilométert. Szóval nem hivatalosan azért bőven megvan a 3:30-on belüli maratonom. 🙂
És ami még fontos, legalábbis futó szakmai szemmel: a negatív split összejött. A táv első felét 1:45:47 alatt futottam le, míg a másodikat 1:44:48 alatt. Tökéletes! 🙂
Tanulságok
Nagyon sokat adott nekem ez a New York Maraton, élmény szempontjából is, de szakmailag is. Ez utóbbi tekintetében a legfontosabb tanulságok, röviden, összefoglalva:
Jó ötlet volt Berlinben futni egy “elő-maratont”. Sok tapasztalatot szereztem ott, amit New York-ban hasznosítani tudtam.
Ilyen tapasztalat volt, hogy komolyabb frissítésre van szükségem. Bár nem bírtam az utolsó 7 kilométert a tervezett tempóban futni, de az is nyilvánvaló, hogy nem a két maraton közötti 6-7 hetes edzés alatt erősödtem és gyorsultam annyit, hogy egy sokkal nehezebb pályán 7 perccel jobb időt fussak. Ebben igen is szerepe volt a jobb frissítésnek, több gélnek.
Ahogyan szerepe volt annak is, hogy végre sikerült nem elfutnom a verseny elejét. Ahogyan írtam, csak két perccel voltam lassabb a táv első felében, mint Berlinben, mégis a sokszorosát tudtam visszavenni ennek a verseny második felében (nyilván minden más hatással együttvéve).
Számomra a hangulatnál és az egyébként tényleg különleges atmoszféránál többet jelentett, hogy szélesek voltak az utak, ezért kevésbé volt tömeg, jobban tudtam a saját tempómat futni, kevésbé kellett állandóan másokra figyelni.
A New York-i pálya nehéz, nagyon nehéz. Autóval, sétálva nem tűnnek olyan vészesnek az emelkedők, ez nem egy hegyi terepfutó verseny, de maratonhoz képest igenis komoly kihívást jelent itt a szintkülönbség, főleg a Queensboro Bridge és a Central Park a végén. Azért kíváncsi vagyok, hogy hasonló taktikával, frissítéssel, edzettséggel milyen időt tudok majd futni egy nagyjából sík pályán.
Egy kötelező kép a befutó után, már éremmel a nyakamban
Az első dolog ami szembetűnő volt a maratonnal kapcsolatban, az a helyi PR-ja. 10 nappal a verseny előtt érkeztünk és gyakorlatilag már akkor tele volt a város a TCS New York City Marathon reklámjaival. Buszokon, metrómegállókban, LED falakon – mindenhol ezt láttam. Persze nyilván érzékeny is volt rá a szemem és azt nem mondom, hogy a csapból is ez folyt, de sok helyen szembejött velem. Már ekkor látszott, hogy ennek a versenynek itt presztízse, hagyománya van.
A verseny előtti hét vasárnapján volt egy edzésem, amit a Central Parkban teljesítettem. Egyrészt jó volt látni, hogy milyen sokan futnak New York Marathonos pólóban, sapkában. De egyébként mindenki valamilyen verseny pólóban volt, nagyon kevés volt a sima futópólós ember. És hát persze a háttérben a felhőkarcolók, nagyon nagy élmény volt. 🙂
Pár nappal később, szerda délelőtt futottam újra a parkban. Ekkor lefutottam a maraton útvonalának utolsó 2-2.5 kilométerét. Már itt éreztem, hogy ez kemény lesz majd a versenyen, volt jó pár emelkedő. Nem olyan hatalmasok, de 40 kilométer után tudtam, hogy nem fognak majd jól esni. Az edzés során el tudtam futni a célig, amit már kb fel is építettek, egy héttel a verseny előtt. Az utolsó 500 méteren már kordonok voltak, pár méterenként az összes nemzet zászlójával. Csináltam is egy-két képet a magyar zászlóval. A célban már volt valamilyen hivatalos esemény, sajtótájékoztató. Jó érzés volt látni, hogy hol fogok majd átfutni egy hét múlva.
Az utolsó száz méter, a magyar zászlóval
Az Expo csütörtöktől volt nyitva, mi pénteken mentünk el rá. De erről már írtam.
Péntek este volt a hivatalos megnyitó ünnepség. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a maraton befutó területén, ahol egyébként elég hosszan kialakított emeletes nézőtér volt, bevonultak az országok futói egymás utána. Volt még egy rövid hivatalos beszéd, maga a megnyitó (egy gongot kongattak meg), az egészet pedig egy tűzijáték zárta. Tavaly, ha jól értettem, még fizetős volt a nézőknek, idén már ingyenes, de előzetes regisztráció és belépőjegy kellett hozzá. Ez egyébként elég furcsa volt az egészben. A futók is csak úgy tudtak bekerülni, hogy lehetett jelentkezni zászlóvivőnek vagy delegáltnak (aki “csak” sétál). Erről egy szem emailt küldtek kb 2 hónappal a verseny előtt, amiben aránylag rövid határidővel lehetett jelentkezni. Ennyi volt, aki ezt elmulasztotta, az lemaradt. Nem csoda, hogy az elindult 65 magyar futóból csak hatan voltunk ott a vonulók között. Szóval ahhoz képest, hogy általában mindent túlreklámoztak a maratonnal kapcsolatban, mindenről 4-5 emailt küldtek, ezt valahogy elég csendben szervezték meg.
Maga a megnyitó ünnepség egyébként elég jó hangulatban telt. Mi ugyan kevesen voltunk, de jól éreztük magunkat, egyes népek azonban kifejezetten buli hangulatot csináltak, mint például az alábbi videón látható indiaiak:
Az eseményt a már említett tűzijáték zárta, amit a Central Park egy olyan részéről lőttek fel, ami a fák miatt pont nem látszott a befutó területéről. Ez nem annyira jellemző a profi amerikai szervezésre… Nagyon jó érzés volt ott lenni, bevonulni futóként, tényleg szuper hangulat volt. Nem hagytam volna ki semmi pénzért, bár az is igaz, hogy ekkor már elég fáradt voltam és azért megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy inkább pihennem kellett volna.
Szombat reggel a maraton 5 kilométeres betét futamát (Abbott Dash to the Finish Line 5K) futottuk Ildivel az ENSZ székháztól a Central Parkban lévő maraton célkapuig. Azt hittem, hogy már itt ízelítőt kaphattunk abból, hogy szurkolás tekintetében mi vár ránk majd vasárnap, de most már tudom, hogy ez semmi sem volt ahhoz képest. 🙂
Szombat este a magyar konzulátus szervezett a magyar futóknak egy szénhidrát feltöltő palacsinta partit. Egész sokan elmentünk, jó volt többekkel találkozni, beszélgetni, olyanokkal is, akiket korábban csak a Facebook-ról ismertem. Akik már futottak New York-ban, azoktól kaptam pár hasznos tanácsot. Bár itt is kicsit ott motoszkált a fejemben, hogy az oda- és visszautazás, illetve a kb 2 órás álló beszélgetés helyett lehet, hogy inkább pihennem kellett volna. Amilyen jól sikerült Berlinben rápihennem a maratonra, hát itt kb annyira nem sikerült egyáltalán. Hulla fáradt voltam a maraton előtti éjszaka, és ráadásul még olyan jól aludnom sem sikerült.
Vasárnap már bőven a beállított 4:45-ös ébresztő előtt ébredtem. Bár kinn voltunk 9 napja, valahogy nem sikerült tökéletesen átállnom az ottani időre. Mivel New York-ban nem olyan pálya van kijelölve, ahol a rajt egyben a cél is, hanem nagyjából egy fordított J betű alakban átfutunk az egész városon, ezért nekem (és a legtöbb futónak), aki a cél, azaz a Central Park közelében vagy máshol Manhattan-ben lakott, elég sokat kellett utaznia a rajthoz, ami Staten Island-en volt. Ezt egyébként igyekeztek profin megoldani (buszokkal és kompokkal viszik az embereket) – bár végül idén szerintem nem sikerült valami jól. Nyilván nem egyszerű 55 ezer futót és több ezer szervezőt kiutaztatni egy szigetre kora reggel… Én busszal mentem (a VIP Runner státuszom miatt külön busszal, de szerintem ez kb 100%-ban megegyezett egy sima busszal), ami kb egy óra alatt tette meg a Central Park – Staten Island távot, majd ott további egy órát araszoltunk, amíg le tudtunk szállni. Utólag tudtam meg, hogy én még jól jártam, volt aki több, mint három órát buszozott. Persze mindenki odaért a rajtra, és lehet, hogy kellemesebb (melegebb) is volt a buszon, mint a rajtzónában, de hát mégis…
A New York Marathon hivatalos pályarajza
Az időjárással nagyon nagy szerencsénk volt. A maraton előtti napokban 20 fok körüli volt a hőmérséklet, ami futáshoz elég meleg. Péntek-szombaton többször volt eső, párás idő. A maraton utáni napokon pedig konkrétan végig esett. Mégis, vasárnap, valami csodálatos időnk volt. Minden felhő eltűnt, kék égen sütött a nap, a város a legszebb arcát mutatta. A hőmérséklet is lehűlt, kb 5-7 fok lehetett reggel. Ez később a napsütés miatt azért bőven 15 fok körülre kúszott fel, a verseny második felében már én is kerestem az árnyékokat. De így utólag is azt mondom, hogy kívánni sem kívánhattunk volna jobb időt. (Tavaly például végig esett az eső és fújt a szél.)
A Brooklyn Bridge a maraton rajtjához vivő busz ablakából.
A rajt területe, Staten Island északkeleti csúcsa, a Verrazzano-Narrows híd előtti rész volt. Itt egy konkrét rajt falut, illetve falukat alakítottak ki. Három falu volt, a három rajt zóna színe alapján (kék, zöld és narancssárga). Ez a három falu olyan volt, mint bárhol máshol egy-egy rajt terület, külön-külön megvolt mindegyikben minden. Mindenki a saját színének megfelelő faluba ment. A három faluból három külön útvonalon jutottak el a futók a rajthoz, a híd elejére: én, aki a zöldben volt, a híd alsó részén futottam, a narancssárga és a kék futók pedig a híd tetején, kétoldalt. A három külön rajt csoport csak valahol az 5. kilométer környékén értek össze és onnantól futott együtt az egész mezőny.
Nekem megint szerencsém volt, mert a VIP matrica miatt soron kívül bemehettem a biztonsági ellenőrzésen (elég nagy sor volt egyébként, bár ránézésre azért gyorsan haladt), és egyből a VIP sátorba kísértek. Mindenhol volt egyébként étel-ital, valószínűleg a VIP sátorban egy kicsit több vagy több féle, de az igazi előnye az volt, hogy meleg volt (bár ekkor már kinn is sütött a nap) és hogy külön mobil WC-k tartoztak hozzá, így csak 10 percet kellett sorba állni. A VIP dolgokról majd írok egy külön blogbejegyzést kicsit később.
A rajtfalu előtti biztonsági belépésre várakozó tömeg
Kb egy órát töltöttem a sátorban. Kicsit többet is ettem, mint kellett volna, de a korai kelés miatt megéheztem, és hát olyan sok finom étel volt, hogy tényleg jól esett enni. Az én rajtom az első hullámban volt, azaz 9:50-kor. Ez azt jelentette, hogy 8:50 és 9:20 között kellett beállnom a rajtzónába. Itt a legnagyobb meglepetésemre a rajtzónában is voltak mobil WC-k, ráadásul mivel erre szerintem senki nem számított, nem is volt sor előttük. Itt összefutottam és elbeszélgettem egy másik magyar indulóval, így gyorsan eltelt az idő. Bezárták az első hullám kapuit, majd szép lassan felkísértek minket (felgyalogoltunk) a híd elejére, ahol a rajtkapuk voltak. Én már a zónában levettem a hosszú melegítő nadrágom (amit az erre a célra kihelyezett jótékonysági konténerbe tettem), a hídon fenn pedig a pulcsim is. Ezt nem kellett volna. 🙂 Bár a napon jó idő volt, addig araszoltunk előre, amíg árnyékba kerültem, ahol már kifejezetten fáztam. Bár ha az alábbi képen látható mexikói futó kibírta, akkor én sem panaszkodhatom.
Az említett mexikói futó 🙂
A rajt előtt volt egy rövid beszéd, majd start pisztoly helyett ágyúlövés indította el a versenyt. Erről videót is készítettem, de valahogy nem adja vissza azt, hogy milyen durva volt maga a lövés. Hangos volt és a föld is beleremegett. 8:45-kor volt a kerekesszékes futam rajtja, akkor volt először ágyúlövés. Én ekkor még a sátorban voltam és nem is gondoltam rá, hogy ez fog jönni (bár azt tudtam, hogy ez indítja majd a maratont). A lényeg, hogy volt egy hatalmas hangrobbanás amibe a talaj is beleremegett. Megmondom őszintén, az első gondolatom az volt, hogy terrorcselekmény történt és valaki robbantott. 1-2 másodpercre el is némult a sátor, majd valaki bekiabálta, hogy ez a rajt volt és akkor mindenki tapsolni kezdett. Azért az az 1-2 másodperc elég hosszú idő volt számomra. Utólag derült ki, illetve később én is hallottam, hogy bemondták, hogy senki ne ijedjen meg, a rajt ágyúdöreje fog következni. Csak ezt mi a sátorban akkor az első lövés előtt nem hallottuk… Egyébként elég nagy rendőri és katonai készültség volt, láttam mindent, helikoptereket, fegyveres katonákat, még tankot is).
Rendőrségi helikopterek köröznek a rajtfalu felett
Szóval pár perc fagyoskodás után felhangzott az ágyúlövés és mivel aránylag elől voltam, ezért 1-2 perc után már én is futottam. A hídon együtt futottunk páran magyarok, jó volt kicsit beszélgetni. Balra nézve a távolban látszott Manhattan látképe, csodálatos volt. A hídon egyébként meglepően csend volt, és utána is, még semmi nem éreztette, hogy ez a világ legnagyobb maratonja. A szurkolás, a tömeg, az igazi nagyvárosi maraton érzése valahol az 5. kilométer környékén indult be, ahol a mi útvonalunk becsatlakozott a másik kettőbe – és immár együtt futott a teljes mezőny.
A Verrazzano-Narrows híd alsó részén futunk
Magáról a futás elemzéséről a következő posztban írok, ez most csak egy élménybeszámoló. Élményből viszont volt sok.
A táv első felét Brooklyn-ban futottuk, abból is jó 10+ kilométert egy nyíl egyenes sugárúton (két oldalt, középen kis járdaszigettel, amin kb 50 méterenként rendőrök álltak). Itt már elég sok szurkoló volt, hol egy kicsit kevesebben, hol tömött sorokban. Jöttek pár száz méterenként a zenei bandák, vagy sok helyen csak úgy bömböltették valamiből a zenét. Összességében jó hangulat volt, oda is kellett figyelnem, hogy a lendület és a hangulat miatt ne fussam el az elejét. Itt még bőven volt időm és energiám fényképezni, videózni.
Brooklyn
A széles sugárút után volt egy kis kanyargás, majd egy jó nagy kaptató. Itt, mint a Tour de France hegyi szakaszain, nagyon összegyűltek a szurkolók, kicsit be is álltak a pályára és nagyon hevesen szurkoltak. Tényleg csak a Tour de France hegyi befutóihoz tudom hasonlítani. Sok embernél volt zsebkendő, papírtörlő, törölköző és ezeket lógatták be a futóknak. Az emelkedő tetején én éltem is lehetőséggel és egy idős nénitől elvettem egy papír törlőkendőt. 🙂
Ha jól emlékszem valahol ezen szakasz után futottunk át a zsidó negyeden. Azért emlékszem rá ennyire, mert előre mondták, hogy ez nagyon furcsa lesz – mégpedig azért, mert az utcák konkrétan kihaltak voltak, sehol nem volt egy szurkoló, de még járókelő is csak hébe-hóba. Úgy tűnik itt valahogy nem illik a kultúrába a maraton. Nagyon vicces volt, az egyik sarkon állt egy – ha jól emlékszem a zászlóra akkor kolumbiai – pár, akik hangosan kiáltoztak, buzdították a futókat. Érdekesen vette ki magát, furcsa élmény volt ez is.
A negyed után visszatértek a szurkolók, akik azért sokan voltak végig a pálya mellett, itt-ott jobban tömörülve, jellemzően a zenés helyek környékén. Egyszer, nem sokkal előttem, pont elesett egy futó, valószínűleg nem kigáncsolták vagy fellökték, hanem megbotlott. Sajnáltam szegényt, de felpattant, úgy tűnt jól van, én futottam tovább. Egyébként Berlinhez képest meglepően jól lehetett haladni. Persze én a mezőny elején voltam (53 ezer emberből valahol az első 10-12%-ban), de egyáltalán nem volt olyan tömeg, mint Berlinben. És ez elsősorban a hihetetlen széles amerikai sugárutaknak volt köszönhető. Egy-két helyen szűkült csak be az út, vagy volt olyan kanyar, ahol összesűrűsödött a mezőny, de összességében tudtam szabadon, a saját tempóban futni. Berlin ehhez képest heringparti volt.
Az egyik kisebb hídra kaptatunk fel éppen
A következő nagy kihívás a Queensboro Bridge volt. Ez már a harmadik híd volt, és ezen kívül is volt egy-két komolyabb emelkedő, de talán ez volt a leghosszabb és legkomolyabb emelkedőt is mutató híd. Ráadásul szurkolók nélkül, kvázi néma csendben, csak a cipők surrogását lehetett hallani. Persze a híd a közepe után már lejtett, a végén pedig egy nagyon meredek utcán kellett leereszkednünk róla Manhattan-be, ahol hatalmas tömeg várt minket. Két kanyarral ráfordultunk a First Avenue-ra, ami a futás fénypontja volt számomra – élményt tekintve.
A First Avenue vagy 6-7 sáv széles, már Manhattan-ben, a felhőkarcolók között, és két oldalt hatalmas szurkolói tömeggel. Ez tényleg fantasztikus érzés volt! Az már kevésbé, hogy itt már ismerős voltam, számozott utcák vannak, és tudtam, hogy mit jelent az, hogy az 59. utcától kb a 140. utcáig kell elfutnunk. De a látvány mindenért kárpótolt, főleg, hogy itt is dimbes-dombos volt a táj, ami a futás szempontjából nem olyan jó, de dombtetőkről lefele futni külön plusz élményt ad az elénk táruló látvány miatt. Kijjebb érve azért ritkult a tömeg, kicsit külvárosias hangulat lett ahogy futottunk Bronx felé.
A First Avenue, még az elején
Újabb híd, amin elhagyjuk Manhattan-t és átfutunk Bronx-ba, ahol kb csak másfél kilométert tettünk meg, egy kicsit csendesebb környéken, majd a verseny utolsó, ötödik hídján visszaérkezünk Manhattan-be, a Fifth Avenue-ra. Az az igazság, hogy elvileg ez a verseny fénypontja. Itt vannak a legtöbben, ez a legszebb sugárút a városban. Ez valahol a verseny 34. kilométerénél kezdődik, és őszintén szólva ekkor már nem annyira arra koncentráltam, hogy élvezzem a verseny hangulatát. 🙂 Azt persze tudom, hogy baromi sokan voltak, itt már folyamatos volt a tömeg és a szurkolás.
Ha jól tudom több, mint kettő millióan szurkoltak a pálya szélén a teljes maratoni távon. Ezt szinte egyébként el sem lehet mondani, vagy mesélni. Én ugye csak magyar versenyeken futottam, azt tegyük mondjuk 3%-ra. Prágában jobb volt a hangulat, szubjektíven az lehetett a NY-i szint 6%-a. Berlin, ahol azért sokan voltak és majdnem a pálya egész hosszán, hát, az is csak jó indulattal maximum 25%. Ha a New York-i szurkolás hangulatát vesszük 100%-nak. Szinte teljesen hihetetlen már önmagában az is, hogy egyáltalán ennyi embert érdekel maga a maraton és kimennek a pálya szélére. Hát még az, ahogyan szurkolnak! Nagyon kevesen álltak és nézelődtek, majdnem mindenki szó szerint szurkolt, kiabált, ütött valamilyen hangszert.
Előzetesen nagyon készültem rá, hogy majd mondják a nevem, ugye olyan pólóban is mentem, amin rajta volt, ha nem is hatalmas betűkkel. Ugyan ebben a pólóba futottam Berlinben is, és ott legalább háromszor a saját nevemen szólítva buzdítottak (azt hiszem ott is amerikaiak). Szóval vártam, hogy na majd itt mi lesz, és mondták többen is, hogy erre készüljek. Ehhez képest én egyszer sem hallottam a nevem, pedig sokszor a pálya szélén futottam. Azt tudom, hogy jó tíz kilométeren át együtt futottam Josh-sal és Michael-lel, mert őket folyamatosan bíztatták, de hát az én nevem nem mondták, vagy nem hallottam. Vagy nem volt elég nagy betűkkel kiírva, vagy látták rajtam, hogy nincs rá szükségem. :))
Szelfizni is volt erőm 🙂
Ami még vicces volt, azok a frissítéseim. Eldöntöttem, hogy mindenhol megállok majd egy kicsit inni, elsősorban vizet. A frissítő állomások egyébként nekem furcsák voltak. Az utolsó 2-3 állomást leszámítva csak Getorade és víz volt, semmi más. Én a banánt nagyon hiányoltam, bár a végén, mikor volt, akkor már nem kívántam. Szóval kicsit szűkös volt szerintem a kínálat, de cserébe nagyon sűrűn voltak az állomások, kb minden második kilométernél. Én csak vizet ittam, és eldöntöttem előre, hogy nem fogom állandóan lelocsolni magam, fogok egy poharat és rászánom azt a 6-8 másodpercet, hogy pár kortyot igyak belőle, addig csak sétálok. Hát, hogy mit kaptam ezért! Mind az önkéntesek, mind a nézők gyakorlatilag megsértődtek rajta, hogy én sétálok futás helyett és jöttek a “Come on!”, “You can run!”, “Don’t stop now” bekiabálások. És mindig, folyamatosan, állandóan, mindenhol. Vicces volt, tényleg. 🙂
Visszatérve a Fifth Avenue-hoz, sokáig nem emelkedett, ami kellemes csalódás volt, de persze ez nem tartott örökké, jött az emelkedő is. Kb 38.5 kilométernél kanyarodtunk be a Central Park-ba, ami megint teljesen más hangulat volt. Az út sokkal kanyargósabb, a nézők is kevesebben voltak, viszont cserébe az úton álltak és a már említett Tour de France-hoz hasonlóan be-beléptek a pályára, hangosan buzdítottak minket. Sok kis domb, emelkedő-lejtő után még volt egy utolsó kaptató (végig a Central Park déli oldalán futó úton), ami már tényleg nem esett jól, majd az utolsó pár száz méter újra a parkban, útban a célvonal felé. Írhatnék erről jókat, de itt már tényleg csak az a tudat vitt előre, hogy mindjárt itt a cél és beérek – nem tudtam annyira élvezni a körítést.
Egy álom teljesült be ezzel – az utolsó métereken eszembe jutott, hogy hosszú utat jártam be ideág és milyen jó nekem, hogy itt lehetek és befuthatok a világ legnagyobb maratonján a célvonalba. Gyors fényképek, az érem nyakamba akasztása, újabb képek, hővédő fólia. Berlinben lépni is alig bírtam, itt érdekes módon azért jobban álltam a lábamon. A VIP matricának köszönhetően egyből kiléphettem balra (nem kellett még sok-sok száz métert tovább gyalogolnom) ahol megkaptam a poncsóm és a befutó csomagom, és egy Central Park beli padra lecsücsülve meg is ittam valamit belőle. Nyilván jól esett pihenni egy kicsit, de utána lábra álltam mert tudtam, hogy ilyenkor még áldásos egy kicsit sétálni és megkerestem Ildit.
Pár másodperccel a cél után, a háttérben még a díszlettel
A város még egész délután tele volt poncsós, befutó érmes emberekkel. Kaptam egy-két elismerő szót, arckifejezést, de én másnap (és harmadnap) már nem hordtam a nyakamban az érmet, sokakkal ellentétben. 🙂
Tudom, hogy valami frappáns befejezést kéne írnom, de nem megy ez így parancsszóra. 🙂 Nehéz arra gondolni, hogy ez volt a legjobb maraton, ez a csúcs és ehhez képest már csak kevésbé élménydús versenyeim lehetnek. Egy részről ez biztos igaz. Én ugyanakkor reménykedem benne, sőt, biztos vagyok benne, hogy lesznek még ehhez fogható versenyeim. Ha nem is a hangulat miatt, lehet, hogy a táj, vagy az időeredményem, vagy bármi más miatt, de biztos vagyok abban, hogy lesznek még jó maratoni élményeim. Ahogy az is lehet, hogy egy nap még visszatérek New York-ba is, újra lefutni a maratont.
Sok idő eltelt azóta, hogy elkezdtem a New York maratonra készülni, jobban mondva, hogy egyáltalán elkezdtem újra futni. Tavaly szeptember végén még olyan messzinek tűnt az a 2018. november 4-i időpont, hogy el is veszett valahol a távoli jövőben. Aztán időközben kitaláltam, hogy a New York-i verseny előtt jó lenne futni egy elő-maratont, ami végül a szeptember 15-i berlini verseny lesz. Tudom, hogy furcsa döntés, de valahogy úgy voltam vele, hogy ne a New York-i legyen az első, ne azt rontsam el azzal, hogy nem tudom végigfutni, vagy túl sokat vállalok be esetleg.
Az ok mindegy is, a lényeg, hogy kicsit több, mint négy hónap múlva már itt is van szeptember közepe, és a maraton, ami nemrég még a távoli jövőbe veszett, az hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Persze négy hónap még hosszú idő, tavaly ősszel kevesebb idő alatt nagyon sokat fejlődtem, de ugyanakkor azt is tudom már tapasztalatból, hogy pillanatok alatt el fog telni, főleg a nyár miatt.
Eddig még érzésre sok versenyem volt, most hirtelen ott találtam magam, hogy a szeptemberi Berlin Marathon előtt már csak Kecskeméten futok május végén 25 kilométert (nem is annyira verseny céllal), illetve július közepén egy félmaratont (ha egyáltalán elmegyek, mert nem 38 fok lesz).
Röviden összefoglalva, most először éreztem azt, hogy már nincs olyan sok időm hátra a felkészülésből, a maraton, ami eddig inkább távoli cél volt, kézzelfogható közelségbe került: nemsokára tényleg le kell futnom. 🙂 Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijeszt meg egy kicsit. Az utolsó versenyem Prágában nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem, illetve a legutóbbi sérüléssel is elment közel két hét a felkészülésből. Csak egyszer futottam eddig félmaratonnál hosszabb távot edzésen, 25 kilométert, és sokkal nehezebb volt, mint sejtettem. Pedig a maraton csak 35-nél kezdődik, ugyebár.
Sok az a négy hónap, de mindent figyelembe véve kicsit kevés is. Nem aggódom, mert valamiért azt gondolom, hogy biztosan le fogom tudni futni. Most már tudom, a saját gyakorlatomból, hogy tényleg nem a távolság, hanem az iram öl. Szerintem van az a kellően megfontolt, lassú tempó, amivel ugyan kihívás lenne a maraton, de talán már most le tudnám futni. A tévedés jogát fenntartom magamnak. 🙂 Egyelőre jobban tartok attól, hogy az edzőm, Marci által megálmodott 3 és fél órás célidő az, ami továbbra is inkább csak álom, mint reális cél.
Ami még egy kicsit rémisztő, azok a sérülések, betegségek. Túl vagyok egy vádli húzódáson, egy lázas betegségen és egy enyhébb, combhajlító húzódáson. Több, mint hét hónap alatt talán nem vészesen sok, mindegyik körülbelül két hét kihagyást jelentett (és utána még egyszer minimum ugyanennyit jelentett, amivel visszahoztam a kihagyást). Persze jó lenne ha a nyáron, a maradék négy (majd még plusz kettő) hónapban elkerülnének a sérülések. De ami rémisztőbb, hogy mindkét sérülés (és nyilván a betegség is) a semmiből jött. Semmi előjelük nem volt. A hosszú edzés ciklusban persze nem voltak szerencsések, de nem dőlt össze a világ. Viszont ugyanígy megtörténhetnek akár a berlini, akár a New York-i maraton előtti napokban. Nem egy kellemes gondolat, főleg, hogy nem érzem úgy, hogy bármi ráhatásom lenne…
Persze folytatom az edzéseket, ha lehet még keményebben és tudatosabban. Igyekszem sokkal jobban odafigyelni a törzserősítésekre, ezeket azért elhanyagoltam az utóbbi hónapokban. Most tele vagyok újra energiával, élvezem a futást, remélem nem fog semmi hátráltatni majd. Hajrá!
A 2016-os 51 999 indulóval szemben 2017-ben “csak” 51 278-an indultak. Nem tudom miért a csökkenés, ha jól tudom továbbra is 52 ezer fős a verseny. Én az utolsó pillanatos visszalépésekre, sérülésekre tippelek, hogy idén több volt, vagy túl későn derültek ki és a tartalék listáról már nem tudtak annyi embert mozgósítani.
Tavaly végül 51 394-en fejezték be a teljes távot, idén 50 773-an. Ez tavaly 98,84%-os célba érkezési arányt jelentett, idén 99,02%-ost. Én amikor október elején írtam erről, akkor is ledöbbentem, és most is, hogy gyakorlatilag szinte mindenki célba ér, aki indul. Nem tudom, hogy ez más maratonokon, esetleg a budapesti versenyeken hogy van, de tényleg megdöbbentő ez az adat. Nyilván nem azt jelenti, hogy milyen könnyű a verseny, hanem, hogy mennyire tisztában vannak az emberek a teljesítőképességükkel, és tényleg csak azok indulnak New York-ban, akik biztosak magukban.
2016-ban és idén is az indulók 58-59%-a volt férfi, a legnépesebb a 30-44 év közötti korosztály (a résztvevők 47-48%-ával).
New York Maraton célvonal 2015
Ami változás tavalyhoz képest, hogy akkor nagy meglepetésemre a résztvevők felét sem érte a helyi amerikai (csak 48% volt). 2017-ben ez 54%-ra emelkedett. Persze arányaiban ez nem nagy változás, és továbbra is egy igazi nemzetközi verseny a New York-i. Több ezren voltak még olaszok, franciák, de ezer fölött képviseltették magukat az angolok, németek, hollandok, spanyolok és ausztrálok is.
Magyarországról 2016-ban 53 indultak. Arról nem találtam adatot a statisztikában, hogy hányan értek be. Idén 66 indulót adtunk, ami szép kis növekedés. Jörőre azon vagyok, hogy minél több embert csábítsak magammal. Természetesen örülni fogok, ha 2-3 embert sikerül majd, nem az én ténykedésem fogja megdobni a magyar indulók számát, de hátha jövőre is sikerül többen menni majd, jó lenne.
A környező országokból egyébként Ausztriából 160-an, Ukrajnából 56-an, Szlovéniából 29-en, Szlovákiából 28-an, Romaniából 26-an, Horvátországból 22-en, Szerbiából 16-an mentek. Szóval a környező országok közül – Ausztriát nem számítva – tőlünk mentek a legtöbben.
Pár napja a New York Maraton hivatalos Facebook oldala megosztott egy bejegyzést, miszerint az emberek főleg három dolog miatt szeretik a New York-i maratont. Az egyik a háromból a verseny útvonala volt, mert sok benne a fel-le szakasz, a kanyarok, illetve persze maga a városkép. Ezen felbuzdulva gondoltam kicsit utána olvasok, pontosan hogyan is néz ki ez az útvonal.
Régen, a kezdetekkor (1970-es évek elején) a verseny kizárólag a Central Parkban volt. 1976 óta viszont már a teljes városon át futnak a versenyzők, mind az öt nagy városrészt érintve. Ahogy néztem az elmúlt években nem változott szinte semmit az útvonal, ebből arra következtetek, hogy 2018-ban is ez lesz a verseny útvonala.
A Start a legmesszebb van Manhattantől, Staten Island-en a Verrazano híd közelében, amelyen át is kell futni rögtön a verseny elején. Ez azért lehet kihívás, mert egyben ez a híd a legnagyobb szintemelkedés is a 42 kilométer során a maga 46 méterével a közepén – bár én ezt nem tudom megítélni, hogy sok vagy kevés… A képek alapján egyébként nem tűnik egy túl íves, magas hídnak, bár ki tudja, hogy élőben ezt milyennek érzi a láb.
Staten Island után a Verrazano hídon át Brooklynba érkezik a mezőny ahol talán a legtöbb kilométeren keresztül kell futni a városrészek közül, a térképek alapján kb 20 kilométert. A félmaraton befutója is Brooklynban van, a Pulaski híd előtt. Ez a rész egyébként nagyjából sík, alig van szintemelkedés. Queenst és Long Island-et szinte csak érintik a futók néhány kilométer erejéig, és a híres Queensborough hídon a Roosevelt Island felett érkezünk meg először Manhattanbe.
Azért először, mert a mezőny itt végigfut a First Avenue-n északra, teljesen át Bronx-ba, amit tényleg csak egy kilométer erejéig érint, majd egy másik hídon át másodszor is Manhattanben kell futni, immáron a Fifth Avenue-n, amely egyébként a keleti oldalról határolja a Central Park-ot. Az utolsó kilométereket a futók a park mellett teszik meg, keleti és déli oldalról megkerülve azt.
A befutó a Central Park-ot megkerülve, magában a parkban van.
Nézegettem már néhány fényképet az útvonal melletti városképekről, természetesen több helyről is lenyűgözőek az épületek, a hidak, a felhőkarcolók. A képeknek majd egy külön bejegyzést szánok később.
Olvasgattam a korábbi évek New York Maratonjainak statisztikáit, és gondoltam készítek egy rövid kis összefoglalót a legérdekesebbekről.
Először is meglepődtem, hogy milyen sok nem amerikai vesz részt a versenyen. Valamiért azt hittem, hogy a többség (a résztvevők kétharmada, háromnegyede) az USA-ból érkezik, de mint kiderült, az arányuk még az 50%-ot sem éri el. Ez persze azért több, mint az összes európai résztvevő, de nem sokkal. Valamiért nem gondoltam volna ezt. A résztvevők kontinensenkénti és főbb országonkénti megoszlását a lenti ábra mutatja (melyet a The New York Times oldaláról kölcsönöztem).
2015-ös NYC Maraton résztvevői megoszlása
Valószínűleg szintén a hiányos tudásomról árulkodik, de én azon is meglepődtem, hogy a New York Maratonon nem egy start van, hanem időben elnyújtva négy is. A résztvevők száma 2016-ban 52 ezer fő volt, akiket négy csoportba osztottak és 25 perces időközönként indították őket. Arról, hogy a négy csoport hogyan teljesítette a távot egy nagyon jó mozgó diagramot készített szintén a The New York Times, melyet a fenti kép fölötti linken meg tudtok nézni. Ott az is látszik egyébként, hogy a leglassabb futó 10 óra alatt teljesítette a távot.
Csupa meglepetés: ugyanúgy nem gondoltam volna, de a 2016-os 51 999 indulóból végül 51 394 be is ért a célba. Ez 98,8%-os arány, az én értelmezésemben szinte mindenki. Ez valószínűleg nem azt jelzi, hogy ennyire könnyű a maraton, hanem, hogy erre a maratonra (vagy úgy egyébként egy maratonra?) csak az megy el, aki szinte biztos benne, hogy teljesíteni fogja (azaz megfelelően felkészült előtte). Az indulók 58%-a férfi egyébként, és a legtöbb induló a 30-44 közötti korosztályból kerül ki (24 782 fő, kb 48%-a résztvevőknek). (Aki további részletekre kíváncsi, az kattintson ide).
A fent hivatkozott oldalon van egy lista arról is, hogy melyik országból pontosan hányan indultak. Magyarországból 2016-ban 53-an indultak, 37 férfi és 16 nő. Az nincs meg, hogy pontosan hányan értek be a célba közülük.
Még egy érdekesség. Biztos mindenki tudja, csak nekem volt váratlan, hogy a New York-i a legnagyobb (mármint legtöbb résztvevős) maraton a világon, nem is kicsit előzve a második helyezett párizsi versenyt. Innen is látszik, hogy én nem emiatt választottam ezt a versenyt, hanem maga a város miatt, de ez egy másik történet.
