A karantén alatt megakadtak a szokásos edzéseim, lényegében szüneteltetem őket. Amikor összejön, ritkán, azért igyekszem elmenni hétköznap is futni, de futás szempontjából a stabil pont most kizárólag a hétvégi hosszúk. Ezeket viszont kivétel nélkül terepen ejtem meg, egyre több hegységet, útvonalat felfedezve.
Kevélyek
A karanténhelyzet elején a közelben kezdtem. Tudtam, hogy a Nagy-Kevély ott van tőlem pár kilométerre, mégsem jött ki soha úgy a lépés (vagy edzésterv), hogy felfedezhettem volna. Aztán eljött március második fele, amikor is gondoltam egyet és a vasárnapi hosszú futást, otthonról indulva a Nagy-Kevély irányába vettem. Persze ez csak félig, vagy inkább csak harmadig volt terepfutás, hiszen oda és vissza az aszfalton róttam a kilométereket, mégis nagyon jól esett. Először kapaszkodtam fel a meredek hegyoldalon és láttam meg azt a csodás kilátást, ami a sziklás hegytetőről tárul az ott álló szeme elé. Láttam a távolban a Megyeri hidat, tudtam, hogy kb odáig fogok lefutni hazafele, olyan távolinak tűnt, pedig tényleg csak pár kilométer.
A Kevélyekhez még jó párszor visszatértem, kezdtem kiismerni magam a különböző utakon és a környéken. Ürömön rátaláltam egy dombos rekortánra, ott is futottam párszor, és a Strava szakaszokat is megismerve néhányszor “felsprinteltem” a Kis-Kevélyre, hogy enyém legyen a korona. 🙂 Nem egy hatalmas erdő, viszonylag gyorsan bejárhatóak az erdei utak, de közel van, és a kilátás tényleg fantasztikus a csúcsról és a közeléből. Biztosan sokszor fogok még erre futni!
Pilis
A Kevélyek után (illetve közben) új terepre vágytam, időben és térben a Budai-hegység mellett a Pilis az, ami közel van hozzám. A Nagy-Kevélyről nyíló kilátás mellett régóta szemeztem már a Prédikálószékkel, hiszen ha van lélegzetelállító kilátás, akkor az az! Talán ami korábban visszatartott (a szigorú aszfaltos edzésterv mellett), hogy egy erdei túrát meg kell tervezni, jól ki kell gondolni, hogy merre megy az ember, könnyű eltévedni. Legalábbis korábban azt hittem. 🙂 Azért az első Panoráma-körös bolyongásaim során nem egyszer eltévedtem kicsit, vagy álltam percekig a telefonnal a kezemben a helyes utat keresve. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, már én is előre letöltött track-kel futok, a Suunto órám pedig mutatja a helyes utat.
Így történt ez április első hétvégéjén is, amikor egy távra szimpatikus track-et letöltve elautóztam Pilisszentlászlóra és nyakamba vettem az erdőt, hogy a végén a Prédikálószék tetején állhassak. A futás első fele nagyon tetszett, erdőben, mezőn, madárcsicsergés közepette, a Bükkös-patak mellett, hol kicsit felfele, hol kicsit lefele, de viszonylag futós tempóban. Aztán jött a meglepetés. A Vadálló-kövekhez feljutni minden volt, csak nem terepfutás. 🙂 Inkább hegymászás. Persze így is nagyon élveztem, a látvány felemelő volt, de nem tagadom, kicsit ki is készültem. A Vadálló-kövektől a Prédikálószék már csak egy rövid emelkedőzés volt, és az ott fogadó látvány minden képzeletem felülmúlta. Tényleg nehéz szavakkal leírni, és szerintem a képek sem adják vissza teljesen. A kanyargó Duna egyszerűen meseszép. Ide még biztosan visszajövök! Ráadásul a visszaút a hegy sokkal lankásabb oldalán vezetett, ami a lejtmenet mellett azzal is megnyugtatott, hogy egy következő alkalommal ebből az irányból futva (és nem mászva) is megközelíthető a hely. Most, hogy leírtam ezt a rövid beszámolót, egyből kedvet is kaptam hozzá. 🙂
Később jártam még egyszer a Pilisben, és bár más utat terveztem, azért néhány kilométer erejéig egybeesett a kettő. Míg az előbbi inkább szélesebb túristautas futás volt, ez alkalommal kijutott bőven az eltévedésből, a szűk ösvényekből. Kellemes érzés volt terepen ismerős utakon járni.
Zselic
Családi okokból Kaposváron viszonylag sokat járok, de eddig csak a Deseda körül futottam, ami szintén csodaszép, de azért mégis csak aszfalt. Előző nap kirándultunk egy rövidet a Csillagparkban, így egyből adta magát, hogy én másnap oda visszamegyek és futok egyet. A gondot ezúttal is a megfelelő track begyűjtése jelentette. A Zselic nem volt tele futó útvonalakkal, örültem, hogy találtam egy olyat, ami körút, a kiinduló pontja megfelelelő helyen van és a táv is olyan, mint amit én elképzeltem.
A Zselic is nagyon szép, itt láttam őzeket, bár sajnos az útvonal egy jó része nem az erdőben vezetett, hanem széles föld úton, majd aszfalton. Nem bántam, tényleg jól éreztem magam, az erdei részek az őzekkel pedig mindenért kárpótoltak. De itt már éreztem, hogy ezek a látatlanul letöltött track-ek azért kicsit zsákbamacskák. Sokat segítenek, hiszen nem kell előre tervezgetni az útvonalat, aggódni, hogy eltévedek, de ha valahol először megyek (ami igencsak jellemző, hiszen szeretek mindig új helyeket felfedezni), akkor ki tudja mit hoz éppen a sors, milyen utakat, terepviszonyokat.
Budai-hegység
Amilyen közel van, olyan sokat kellett várni, hogy ide is eljussak. Ez persze nem igaz, hiszen tavaly gyakorlatilag ha terepre mentem, akkor csak itt futottam, szóval nem volt teljesen ismeretlen, de ezúttal olyan útvonalon akartam menni, ami útba ejti a Budaörsi kopárokat és a Sorrento sziklákat. Nem is bántam meg, nagyon hangulatos futásom volt. A budaörsi dombokról egyből az izlandi Laugavegur ultramaratonra asszociáltam. Persze az átkötés némileg túlzó, de ott voltak ilyen kopár dombok, ahonnan messze előre be lehetett látni az ösvényeket, utakat.
A másik jellemzője a Budai-hegységnek, hogy sokan vannak. Túrázók, biciklisek, futók, kutyasétáltatók. Ez persze nem gond, de összehasonlítva a Zseliccel vagy a Börzsönnyel, azok szinte kihaltnak tűnnek a Budaihoz képest. Persze a főbb útvonalakon a Pilisben is kisebb tömeg van. Engem ez nem zavar, minél többen vannak a természetben, annál jobb, de aki szereti a magányos, erdő mélyén futásokat, annak azt hiszem más irányba kell keresgélnie.
Börzsöny
A legfrissebb élményem a Börzsöny, most hétvégéről. Már sok-sok hete kinéztem magamnak egy track-et, de a távolság miatt csak most jutottam el oda, hogy le is tudjam futni. Illetve megpróbáljam, mert magát a track-et azt nem sikerült követnem. 🙂 Tényleg izgatott voltam, hogy vajon milyen lesz ez a hegység, mert bár egyszer-kétszer már jártam erre fele, de nem nagyon emlékeztem rá. Nem csalódtam. Talán ez volt az első igazi, helyenként vadregényes terepfutásom.
Egyes részeken kis erdei ösvényeken vezetett az utam, balra őzek, szinte minden kanyarban egy-kettő, jobbra a fenséges kilátás a fák lombkoronája között. Aztán a Kámor-hegy után egy sűrű, sötét erdő következett, ahol a lejtmenet miatt nagyszerű sebességgel szeltem az utat, ugrottam át a kidőlt fatörzseken, egyensúlyoztam a dőlt úton, kerültem ki a sziklákat. Szélesebb utak következtek, az eső elkerült, de nedves, csúszós, sarak kilométerek következtek. Negyed óránként teljesen más fajta táj tárult elém.
A végén megtörtént a szokásos eltévedés, csak most sokkal durvábban. Így utólag most már tudom, hogy nem éppen a legjobb track-et töltöttem le, sok volt benne a légvonal, így hát én is az erdő mélyén kötöttem ki. Egy ideig ez izgalmas és kalandos volt, majd már inkább zavaró és bár itt is láttam őzeket, rókát, a végén azért megörültem egy földútnak, és az elvesztegetett idő miatt fel is adtam a track további követését, a Csóványos megmászását, és visszafele vettem az utam. Nem bántam meg egyáltalán, a Börzsöny tényleg az eddigi legszebb helyszínem volt, és a Csóványos megmászása miatt is vissza kell még ide térnem.
