Laugavegur Ultra Marathon

Már eltelt jó pár nap az első terepfutó versenyem, és egyben az első ultramaratonom óta, de még mindig emésztgetem a történteket. Vegyes érzéseim vannak, mert sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, mégis (majdnem) végig élveztem. Az egyértelmű, hogy nem voltam felkészülve arra, ami várt, és még úgy is, hogy nem volt különösebb elvárásom magammal szemben az időeredményt illetően, volt olyan szakasz, amikor tényleg azon gondolkoztam, hogy vajon be fogom tudni-e egyáltalán fejezni a versenyt. Ugyanakkor szinte végig sikerült megélnem azt a csodát, amit ezen a tájon jelentett futni nekem, szavakkal leírni, de még képekkel visszaadni sem lehet igazán. Azért persze megpróbálom. 🙂

Célkitűzés

Így utólag már itt látszik, hogy mekkora tévedésben voltam az egész kihívás tekintetében. Mert bár ezt a versenyt nem annyira versenynek fogtam fel, mint inkább egy teljesítménytúrának, amin csak végigmenni kell, és közben élvezni a környezetet, a tájat, azért amikor meg kellett adni egy várható célidőt (ami alapján a szakaszos rajtba beosztották a futókat), elkezdett járni az agyam. Ez még hónapokkal ezelőtt volt, gyakorlatilag nulla tereptapasztalatom volt. Csak abból tudtam kiindulni, hogy síkon a maratont három és fél óra alatt futottam. Valahogy ebből betippeltem a hat órás szintidőt, ha jól emlékszem talán valakit megkérdeztem, hogy mit gondol róla, azt mondta reális, szóval ezt adtam meg. Az elmúlt hónapok 4 óra körüli 32 kilométeres Szénás-kör teljesítéseiből, még ha nem is a maximumon futottam őket, azért sejtettem már, hogy ez egy kicsit optimista tipp volt. A 6 órásra belőtt szintidőm alapján a négyből az első rajtzónába kerültem, sárga rajtszámot kaptam. Persze nem csináltam belőle presztízs kérdést, ha nem hat, hanem hét óra alatt érek be, akkor sem dől össze a világ, de azért a hat óra ledobott egy mentális horgonyt, amire később még visszatérek.

Laugavegur Ultra Marathon rajtszám átvétel
A verseny előtti nap, a rajtszám átvételénél.

Készülődés

A verseny július 13-án, szombaton volt, mi a családdal kedden érkeztünk Izlandra, azaz bőven időben. Persze nem pihenni jöttünk, hanem bejárni a szigetet. Szerdán és csütörtökön egyből a hard core részeket (Westfjords) autóztuk be, sok kirándulással. A péntek végül lazább lett, Reykjavíkban maradtunk, és mint kiderült, kellett is az idő az előkészületekre.

Egyrészt ez volt az első terepfutó versenyem, ráadásul a folyókon történő átkelések miatt a féltávnál volt lehetőség cipő és ruha cserére (amihez plusz egy hátizsákot kellett pakolni, amit odavittek előre nekünk futóknak), és mint kiderült az otthoni utazás előtti nagy rohanásban nem is sikerült minden szükséges felszerelést elhoznom, így a plusz egy hátizsákot, egy széldzsekit, illetve a frissítéshez szükséges géleket (ez utóbbiakat legalább tudatosan) Reykjavíkban kellett beszereznem a verseny előtti napon. Nem volt vészes, végül kaptam mindent, de azért elment vele 2-3 óra.

Laugavegur Ultra Marathon útvonala
A verseny 55 kilométeres útvonala Landmannalaugartól Húsadalurig.

Utána pedig jöhetett a szükséges dolgok összekészítése, bepakolása. Az ember azt hinné, hogy ez egy férninak megvan 10-15 perc alatt, de nem! 🙂 Ha őszinte akarok lenni összességében ezzel is elment vagy 2-3 óra. Megdöbbentő! Még szerencse, hogy tényleg nem szerveztünk semmilyen plusz programot aznapra. Külön ki kellett gondolnom, hogy mit veszek fel a futáshoz (rajthoz), mert abban kellett menni már a buszhoz. Kellett egy hátizsák a már említett féltávhoz, száraz ruhákkal, cipővel. Kellett egy másik hátizsák, amit a buszon vittem magammal és igazából a verseny utáni száraz “civil” ruhát tartalmazta, plusz papucsot, törölközőt a fürdéshez, szendvicseket és vizet az odaútra. És volt még maga a futós hátizsák a versenyre, camel bag-gel, frissítőkkel, sapkával, kesztyűvel, és persze a kötelező síppal és space blanket-tel, ami nélkül el sem indulhatsz a versenyen és tényleg szigorúan ellenőrizték a rajtnál. Este azért sikerült úgy lefeküdnöm aránylag időben, hogy mindennel megvoltam.

Laugavegur Ultra Marathon szintrajz
A táv szintrajza, a főbb frissítő és ellenőrző pontokkal.

A verseny előtt

A verseny napja nekem 3:30-kor kezdőtött, akkor keltem. Nem szeretem kicentizni a dolgokat, a nyugodt készülődés híve vagyok, még ha emiatt egy kicsit korábban is kell kelni. A buszok 4:30-kor indultak, én szerettem volna 4:15-re odaérni, ami kb azt jelentette, hogy 4:00-kor el kellett a szállásunkról indulnom autóval.

A buszok a rajtzóna színkódjai alapján voltak beosztva, így én beültem a másodikba, ami sárga és piros indulóknak volt fenntartva. Egy idősebb, helyi izlandi futó ült mellém, akivel kicsit beszélgettünk. Erre a buszra szállt fel a másik magyar induló, Erdélyi Tamás is, akivel itt találkoztam először, bár Chicago-ba együtt utazunk majd. 🙂

Erdélyi Tamással, a rajt helyszínén.

Az ódaút hosszú volt, 4:30-kor indultunk, és 8:20-ra értünk Landmannalaugarba, a rajt helyszínére. A kettő között volt egy fél órás pihenő, ahol reggelit szerveztek. Én erre nem fizettem be, nem akartam valami ismeretlen vagy a szokásostól eltérő reggelivel megalapozni a hosszú versenyt, ezért az előre csomagolt szalámis sajtos szendvicseim ettem meg.

Laugavegur Ultra Marathon buszok
A reggeli pihenő helyszínén állnak a buszaink (legalábbis egy részük).
Buszok a föld utakon.
Az utolsó egy órát a helyi föld utakon tettük már meg, nem volt sem gyors, sem kényelmes, de a táj itt is gyönyörű volt már.

Landmannalaugar egy túristaút, a Laugavegur Trail kiinduló pontja. Ezt 3-4 nap alatt szokták legyalogolni, a verseny ezt a túraútvonalat követi. A rajt helyszínén nem sok minden volt, egy kis épület, sok sátor és autó (részben az egyénileg érkezett futók, részben a turisták miatt), néhány kihelyezett mobil vécék. Még a rajt helyszínt is éppen akkor, a rajt előtt 20 perccel alakították ki, a molinót már akkor feszítették ki, amikor én a rajtzóna felé indultam.

Landmannalaugar
Így nézett ki a bázis.
Laugavegur Ultra Marathon rajt
Így pedig a rajt helyszíne, a rajtzónák. A molinót éppen most feszítik ki.

A rajtzónába belépéskor szigorúan vették, hogy van-e nálam síp és space blanket (nem tudom mi a helyes magyar megfelelője). Közös bemelegítés nem volt, néhány szó hangzott csak el, és utána indult is a verseny!

A verseny első fele

A verseny legeleje egy szűk emelkedővel kezdődött, amire külön fel is hívták a figyelmünket, hogy csak ésszel, egy 55 kilométeres verseny nem az első pár száz méteren fog múlni, vigyázzunk egymásra. Az emelkedő előtt volt egy rövid sík rész, ahol egyből megtorpant a mezőny, mert egy patak keresztezte, amin egy keskenyebb palló vezetett át. Elég furcsa helyszín egy futóverseny rajtjának, még ha csak néhány százan is voltunk, de hát ilyenek a terep viszonyai, szemmel láthatóan nem akartak semmihez sem hozzányúlni a szervezők. A rövid emelkedős szakaszt többnyire sétálva tettük meg a tömegben, majd jöttek a kicsit szélesebb és vízszintes részek, ahol már lehetett futni.

Laugavegur Ultra Marathon first ascent.
Az első emelkedő – és még mennyi jött ezután. 🙂

Az első tíz kilométer főleg emelkedett. Azt tanácsolták – főleg az első bálozóknak, mint én – hogy az emelkedőket gyalogoljuk, az emelkedők közötti részeket fussuk. A verseny első szakasza 600 méterről 1100 méterre vezetett fel. A terep nehéz volt, egyrészt a szint miatt, másrészt a talaj miatt, ami sok helyen kicsit süppedősebb homok volt, apró kavicsos, sóder szerű. A táj viszont gyönyörű volt. Nagyon sokat megálltam fényképezni, szinte minden dombtetőn. Az emelkedőket azért lendületesen gyalogoltam, a pulzusom bőven 155 körül volt.

Laugavegur Ultra Marathon first part
Egy laposabb rész a verseny elején két emelkedő között.
Laugavegur Ultra Marathon geothermal area.
Emelkedő, ezúttal egy geotermikus mezőn.

A 25 oldalas verseny leírásban azt olvastam, hogy a terepviszonyokat figyelembe véve a következő idő beosztást javasolják:

  • 20% az első 10 km-re (a csúcsig).
  • 20% az első ellenőrző pontig (22 km).
  • 30% a második ellenőrző pontik (38 km).
  • 30% a célig (55 km).
Laugavegur Ultra Marathon route description
Az útvonal első részének leírása a hivatalos tájékoztatóban.

Ezek alapján, illetve a nem tudom honnan vett 6 órás célidőm alapján az jött ki, hogy 1 óra 15 perc alatt kell felérnem a csúcsig. Még úgy is voltam vele, hogy nem sietek, betartom a felfele gyaloglásokat. Valahol az első szakasz felénél, vagy még annál is előbb ért utol Erdélyi Tamás, aki 5 perccel utánam rajtolt piros rajtszámmal. Egy kicsit együtt futottunk, beszélgettünk, majd egy emelkedős részen ő futott tovább, én inkább gyalogoltam. Persze ekkor még tudtam volna vele tartani a lépést, de úgy voltam, hogy inkább tartalékolok a verseny 90%-ára, ami még előttem volt. Később derült ki, hogy így is elfutottam az elejét, csak ezt akkor még nem tudtam. 🙂

Laugavegur Ultra Marathon kilátás a tájra
Gyönyörű kilátás az egyik domb tetejéről.

Ahogy telt az idő, fogytak a kilométerek, egyre jobban láttam, hogy biztosan nem fogok 1 óra 15 perc alatt felérni a csúcsra. 5-6 kilométernél 1 óra 20 percet tippeltem, de aztán kezdett ez is túl optimistának tűnni. Ráadásul – ahogy írtam – ekkor még azt hittem, hogy legalább tartalékolok az energiáimmal, de később kiderült, hogy még ez sem volt igaz, saját magamhoz képest ez inkább hajtás volt, mint tartalékolás. Egyre több piros futó haladt el mellettem, sőt, az egyik fotózás során még egy zöld rajtszámot is láttam. Az egyetlen mentségem az lehetett, hogy tényleg nagyon sokszor álltam meg fotózni. A táj lélegzet elállító volt.

Laugavegur Ultra Marathon hegyek
Tovább a hegyek felé.

Egyébként ahogy láttam, hogy a 10 kilométer nem lesz meg célidőn belül (azaz a teljes táv sem lesz meg biztosan 6 óra alatt), ezt az idő eredmény kényszer dolgot el is engedtem teljesen. Eleve nagyon sokat fényképeztem, és tudatosan igyekeztem kiélvezni, hogy itt lehetek, hogy lefuthatom ezt a versenyt, amire hónapokat vártam. Minden egyes dombon azt hittem, hogy ennél szebb látvány már nem tárulhat a szemem elé, de mindig tévedtem.

Laugavegur Ultra Marathon hegymenet
Dombra fel!
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Újabb gyönyörű kilátás, a fényképek tényleg nem adják vissza, amit élőben láttam.

Ami még zavart, hogy a ruházattal kicsit mellé lőttem. A völgyben állva persze még jól jött a széldzseki, a lábam sem fázott a hosszú nadrágban, és elég bátornak tűntek a rövidnadrágos, esetleg rövid ujjú pólót viselő futók. Persze a hegymenetben jól beizzadtam, és az első kilométereken szél sem volt nagyon. Kicsit sajnáltam, hogy így beöltöztem. Ekkor még nem tudtam, hogy később majd a sapka is előkerül. 🙂 Csak az nyugtatott, hogy még sokat megyünk felfele, egyre hidegebb lesz, jól jön még ez a melegebb ruházat majd. Meg hát úgy beizzadtam, hogy levenni sem tartottam célszerűnek a dzsekit, akkor biztos lett volna a megfázás.

Laugavegur Ultra Marathon hófoltok
A csúcsra tartva előkerültek a hómezők is, ekkor még csak az út mellett.
Laugavegur Ultra Marathon hómező
Aztán jöttek azok a hómezők is, amiken át kellett futni. Nem volt egyszerű, mert süppedt a hó, nehéz volt benne lépni.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Amerre az útvonal vezet, gyönyörű dombok, geotermikus mezők.
Laugavegur Ultra Marathon geotermikus mező
Dombról le, dombra fel – a geotermikus mező egyébként nem csak pára volt, hanem erős, büdös kénes szaga volt, nem a legideálisabb a futáshoz.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Az egyik völgy a sok hegy között.
Laugavegur Ultra Marathon hegymenet
Egy kisebb hegymenet.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Látszik merről vezetett az út fel az egyik dombtetőre.
Laugavegur Ultra Marathon fénykép
Megkértem az egyik túrázót az egyik dombtetőn, hogy csináljon rólam egy képet – a háttérben az útvonal.
Laugavegur Ultra Marathon hó és jég
A csúcshoz közeledve egyre több volt a hó, ami nem könnyítette meg a futást.
Laugavegur Ultra Marathon hó a csúcson.
Pedig a korábbi évekhez képest – a tapasztalt indulók elbeszélései alapján – alig volt idén hó. 🙂

Végül 1 óra 25 percnél értem el a 10 kilométeres pontot, ami a hegycsúcs túloldalán volt, pár száz méter lejtmenet után. Csak egy banánt vettem magamhoz, nem álltam meg lényegében, vizet is csak a 22 kilométeres ellenrőző pontnál terveztem tölteni. Itt egy kicsit könnyebb szakasz következett, a térképről is emlékeztem, hogy ugyan lesz még egy emelkedő, de utána meredek lefele következik, majd egy síkabb rész.

A hegycsúcs mögött, a 10 kilométeres frissítő pont.

Persze a valóságban szinte semmi nem változott, a következő 12 kilométerből 9-10 km ugyanolyan nagyon nehéz volt, mint az első 10. Egyrészt volt még bőven felfele menet. Másrészt a sík máshogy nézett ki a térképen, mint a valóságban. Vagy hómezővel borított sík volt, amiben nagyon nehéz volt futni (mert süppedt), vagy igen gyakran 3-5-10 méteres mélységű vályatokkal volt megtűzdelve a sík terep, amikbe le kellett futni, majd felgyalogolni a túloldalon. Itt még erőm teljében voltam, lendületesen vettem a lefele részeket, felfele gyalogoltam, bár azt is lendületesen. Ahogy az lenni szokott, ekkor még nem éreztem, hogy ezek milyen sokat kivesznek belőlem.

Laugavegur Ultra Marathon gleccser híd
Ilyenek is voltak: mini gleccser híd egy zöld völgy felett.
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Ilyen kis kanyonok voltak a térképen síknak jelzett szakaszokon: egyik oldalt le, másikon fel.
Laugavegur Ultra Marathon fennsík.
Így nézett ki a fennsík.
Laugavegur Ultra Marathon hómező
Hómező.
Laugavegur Ultra Marathon hegyre fel
Az utolsó nagy hegyre fel!
Laugavegur Ultra Marathon hegyek
Egy fénykép visszafele nézve.

Volt egy-két nagyon durva hegymenet, ami hegymászásnak is beillett volna. Az egyik ilyen tetején volt a második csúcs. Innen mind visszafele, mind előrefele valami eszméletlen látvány tárult elém. Szerencsére itt voltak túristák is, megkértem az egyiket, hogy csináljanak rólam egy-két képet. 🙂 A másik irányban inne pár száz méterre már látszódott a tó, aminek a partján volt a 22 kilométeres ellenőrző állomás. Innen már csak lefele vezetett az út (a kanyonokat leszámítva).

Laugavegur Ultra Marathon fénykép
A második csúcson
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Kilátás a másik irányba pár száz méterrel odébb.

A hegytető vízszíntes része a már említett kanyonokba történé le-fel futásokat jelentette. Majd eljött a tudott nagy ereszkedés, amikor is több száz métert futottunk lefele egy rövid szakaszon. Ez is elég megterhelő rész volt, tényleg nagyon meredek volt, tele apró kövel, kétszer jól meg is csúsztam, hálát adtam, hogy nem estem el. Fájtak a lábujjaim a sok ereszkedéstől, nagyon örültem, amikor véget ért.

Laugavegur Ultra Marathon futás
Olyan gyönyörű volt a táj, hogy nehéz volt a talajra is figyelni, hogy hova lépek.

Egy rövidebb vízszintes szakasz következett, majd az első kisebb folyón történő átkelés. Annak ellenére, hogy az előzetes tájékoztatóban azt írták, hogy ez még száraz lábbal megúszható köveken ugrálva, ez az adott pillanatban nem volt igaz, megvolt az első folyón átgázolós élményem. Annyira egyébként nem volt vészes, mint amennyire tartottam tőle. Nem az átgázolástól, hanem hogy utána milyen lesz teljesen átázott cipőben és zokniban futni. Hamar meg lehetett szokni, egyáltalán nem volt rossz érzés, nem hátráltatott.

Laugavegur Ultra Marathon folyón átgázolás
A folyón át vezetett az út, bár ez talán még inkább csak egy nagyobb patak volt.

Innen már csak két-három kilométer tényleg főképp síkon futás volt hátra az első ellenőrző pontig. Eleinte jól ment, de a frissítő pont előtt egy kilométerrel elkezdett eléggé fájni a jobb lábam, a combom alsó, belső része. Ez még soha nem fájt, teljesen ismeretlen érzés volt, nagyon furcsa volt. Tudtam futni, de kellemetlen volt, főleg a tudat, hogy még 33 kilométer hátra van a versenyből, hogy fogom én ezt lefutni. Lényegében ez volt az első síkon futott szakaszom, közel 20 kilométer hegyre fel vagy hegyről le menet után, nagyon furcsa érzés volt.

Laugavegur Ultra Marathon első ellenőrző pont.
A tényleg sík szakasz.
Laugavegur Ultra Marathon első ellenőző pont.
Az első ellenőrző pont még tisztes távolból.

Ide egyébként 2 óra 50 perc alatt értem a 6 órás célidőhöz tartozó 2 óra 30 perc helyett, de ekkor már ezzel nem foglalkoztam.

Frissítés

A frissítőpont nem volt túl nagy, két asztal, az egyiken mini kakaós vagy fahéjas mini bukta szerű süti és perec, a másikon víz és Gatorade. Mire ideértem az egyik adag előre bekészített zselém pont elfogyott, így azt a flakont Gatorade-del töltöttem fel.

A frissítésre való felkészülésem mondjuk úgy, hogy nem tankönyvekbe való volt… 🙂 Az egész azzal kezdődött, hogy itthonról nem vittem semmit, csak kettő sótablettát. Itthon a High 5 ISO Gel-t használom, nekem bejött, hogy nem kell hozzá vizet innom és az íze is tetszik. New York-ba vittem, de a repülőút miatt (vagy a rá dobált súlyok miatt) a legtöbb zacskó szivárogni kezdett. Most is nagyon sokat pakoltunk, nem akartam ezt újra bekockáztatni, úgy voltam vele, hogy majd kinn veszek.

A verseny előtti nap – miközben hátizsákot, széldzsekit is vettem – ezért többek között azzal telt, hogy megpróbáltam Reykjavíkban High 5 ISO Gel-t venni. Persze nem sikerült, sőt, eleve gélt sem volt olyan egyszerű találni. (High 5 ISO Gel-t végül egy sima nagyobb vegyes boltban láttam, de persze csak már a verseny után.) Végül találtam egy sport boltot, ahol narancsos SIS gélt tudtam venni, ilyet még sose próbáltam, de legalább ez is olyan volt, amihez nem kell külön vizet inni utána. Mivel a szervezők kérték, hogy ha lehet a géleket töltsük kulacsba, ne a verseny közben nyissuk őket, a szemetelés minimálisra szorítása érdekében, ezért ezt megfogadva én is két kézbe fogható, egyenként 250 milliliteres kulacsba töltöttem a géleket. Aztán persze sokaknál láttam a hagyományos gélt, de nem bántam meg, hogy kiporcióztam, mert egyrészt nem kellett a bontogatással bajlódnom, másrészt sokkal gyakrabban tudtam így kicsiket kortyolni belőle.

SIS gél futáshoz
A SIS narancsos gélek és az egyik flaska, amibe töltöttem őket.

A gélen kívül a már említett két sótablettát vittem magammal (amit féltávnál vettem be), egy zacskó kesudiót és egy mogyorót, illetve három Snickers-t. Ez utóbbiakhoz végül hozzá sem nyúltam, csak gélen, Gatorade-en és vizen éltem hét és fél órán keresztül, no meg a két frissítő állomásnál magamhoz vett fahéjas buktán és perecen. Mondanom sem kell, hogy igazából Gatorade-et is itt ittam először, a Berlin és New York maratonok utolsó frissítő pontját leszámítva. Viszont nagyon bejött, pedig nem is tudom mi volt pontosan. Kék színű volt, ami tetszett, hogy más íze volt, mint az én narancsos gélemnek és nem is volt annyira sűrű, inkább víz állagú volt. A lényeg, hogy adott egy kis változatosságot és mivel a gyomrommal nagyon szerencsés vagyok, semmi gondot nem okozott. De ezt (mármint, hogy egy ilyen hosszú versenyen teljesen új gélekkel és frissítőkkel futtok) ne csináljátok utánam, szerintem a futók kisebbsége az, akinek ezt minden gond nélkül beveszi a gyomra. 🙂

A mélypont

A frissítő pont után papíron sík, a valóságban a már jól ismert általam csak kanyonos terepnek nevezett szakasz következett, azaz egyik patakvölgyből föl, majd hamarosan le a következőbe, azért, hogy onnan a patak túloldalán újra fel lehessen kapaszkodni a szemközti dombra. Az egyik első patakon (kisebb folyón) szépen át is kellett gázolni. Azért egyre több sík rész is volt köztük, de emlékszem, hogy itt is minden felfele menetet gyalogoltam. Ekkor már nem az erőm tartalékolása miatt, hanem mert csak ennyire volt erőm. A jobb combom szerencsére már nem fájt, legalább ez nyugtathatott.

Laugavegur Ultra Marathon híd
A ritka alkalmak egyike, valamiért az egyik folyón egy híd volt! 🙂
Laugavegur Ultra Marathon köves táj
A táj egy részen sziklás, köves volt, de legalább sík.

Nemsokára feltűnt a látóhatáron az egyik nagyobb folyó, amin kifeszített kötél mellett kellett átgázolni. Vártam már, nem is annyira a féltáv miatt, hanem, hogy át tudjak öltözni, le tudjam venni az eddigre már nagyon melegnek bizonyult széldzsekim és a teljesen átázott pólóm alatta. Ide a féltávhoz, a folyó túloldalára hozták az előre leadott táskákat, amibe a váltócipőt és a száraz ruhákat tettem. A széldzseki egyébként függetlenül attól, hogy melegnek bizonyult, végül is nem volt rossz választás, mert a hegytetőkön, havas síkságokon nagyon is fújt a szél, tudom, hogy ott jó szolgálatot tett. Ott még a sapka is előkerült, egyszerűen fel kellett vennem, mert izzadt a fejem, és olyan hideg szél fújt, hogy biztosan megfáztam volna.

Laugavegur Ultra Marathon átkelés egy folyón
Talán ez volt a legnagyobb folyó, amin át kellett gázolni. A háttérben láthatóak a féltávhoz hozott hátizsákok.

A folyón átkelést elrontottam. 🙂 Az előző két-három kisebb folyóból indultam ki, és gondoltam levideózom, lefotózom, ami azzal járt, hogy az ideálisnál sokkal lassabban keltem át rajta. A lábam teljesen szétfagyott, de úgy, hogy már nagyon fájt. A végén persze kisiettem, de hiába, a parton gyalogolva is nagyon-nagyon fájt. Megkerestem a táskámat, leültem és megpróbáltam valahogy levenni a lábamról a vizes cipőm és zoknim. Nem ment egyszerűen, még mindig fázott és fájt a lábam, ráadásul a part is nedves volt, nem volt túl komfortos leülni és a magam alá terített széldzsekin öltözni.

Laugavegur Ultra Marathon a folyóparton ülve
A folyóparton ülve, megszabadulva a vizes cipőtől és zoknitól.

Ráadásul ahogy levettem a cipőm és a zoknim, éreztem, hogy nagyon feszülnek a combjaim, szinte fájtak. Ez is eddig ismeretlen érzés volt, biztos a sok szinttől (mind fel, mind le), alakult ki, ott ülve nehéz volt elképzelni, hogy hogyan lesz még ebből futás. Mindenesetre szép lassan átöltöztem, lett száraz zoknim és cipőm, rövidnadrágom és egy rövid ujjú pólóm is. Jó érzés volt megszabadulni a pulóvertől és a széldzsekitől, de talán még jobb érzés volt tiszta és friss ruhában nekiindulni a második szakasznak. Amilyen mélyponton voltam pár perccel előtte ott a patak parton ülve, olyan jól esett átöltözve útnak indulni, előbb száz-kétszáz métert sétálva megtenni, majd végre tényleg síkon futni.

Sokan egyébként nem éltek a lehetőséggel és a folyón átkelve egyből futottak tovább. Persze spóroltak vele 5-10 percet, de számomra nagyon jó befektetés volt ez az idő, sokkal jobb hangulatban indultam tovább és a felesleges meleg ruhám is hátrahagyhattam.

A verseny második fele

A féltáv után a táj is teljesen megváltozott, mintha egy új verseny kezdődött volna. A 26 és 38 kilométer közötti szakasz egy-két kisebb dombot leszámítva tényleg nagyjából sík volt, bár voltak benne sunyi, lapos, elnyújtott enyhe emelkedők, de kanyonok nem. 🙂 Cserébe megkaptuk a szelet, ami szinte viharos volt a végeláthatatlan síkságon, és persze – legalábbis érzésre – mindig szemből fújt. Mégis, a sík terep miatt hálás voltam, lassú, de egyenleges kocogásban kezdtem neki ennek a 12 kilométernek. Persze ha arra gondoltam, hogy mennyi van még hátra, akkor az nagyon soknak tűnt, de igyekeztem csak a 38. kilométernél lévő második ellenőrző pontra fókuszálni, az még belátható távolságon belül volt.

Laugavegur Ultra Marathon kősivatag
A kősivatag, kicsit egyhangúbb tájjal.

Az időjárás egyébként nagyon változó volt. Amikor éppen nem fújt a szél és sütött a nap, hirtelen nagyon melegnek lett. De általában fújt a viharos szél, a fejem fázott is, fel is vettem hamar a fejpántom, amit a fülemre is ráhúztam. Így kibírható volt. A táj egyhangú volt, nagy, lapos síkság, de azért folyton változó. A sivatag jellege végig megmaradt, de előbb kisebb-nagyobb kövekkel, majd teljesen lapos lett, amolyan barna-fekete homokos síkság, a távolban nagy, zöld hegyekkel. Majd a hegyek dombokká szelídültek, de a zöld is kiveszett belőlük és tényleg egy nagy kősivatagban éreztem magam.

Laugavegur Ultra Marathon nagy zöld hegy
Oldalt azért feltűntek nagy zöld hegyek a fekete homok óceánban.

Az erőmmel elkészültem, csak arra volt elég, hogy lassan kocogjak a sík szakaszokon, az emelkedőket, még ha kisebbek is voltak, gyalogoltam. Sőt, hogy őszinte legyek, vártam őket, nagyon jól esett a kocogás helyett a séta. Azért szép csendben fogytak a kilométerek, a kedvem is jobbra derült, innen már éreztem, hogy ez biztosan meglesz, csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt. A hivatalos cut-off time-ok, azaz azok az idők, amikorra be kellett érni a második ellenőrző pontra (6 óra 30 perc) vagy a célba (9 óra 30 perc) nem fenyegettek, azzal úgy voltam, hogy innen már gyalogolva is hozom, így csak a verseny és a táj élvezete maradt hátra, amit igyekeztem maximálisan ki is használni.

Laugavegur Ultra Marathon út a síkon
Így kígyózott az út a sivatagon keresztül, messze előre lehetett látni, hogy hol járnak a gyorsabb futók.

Nagyon jó érzés volt egyébként úgy futni, hogy nem hajszoltam valami jó időeredményt. Néha persze gáznak éreztem, hogy sárga rajtszámmal ilyen “lassú” vagyok, és hogy inkább a zöldek mezőnyében futok már, de szerencsére láttam egy-két sorstársat, kékeket pedig nem. 🙂 Szóval jó érzés volt kényelmesen futni (még ha ezúttal ez inkább a fáradtság miatt volt), bármikor megállni egy-két fényképet és videót csinálni, a két nagyobb frissítő ponton pedig elidőzni pár percet, enni-inni, beszélgetni, és nem csak átrohanni rajtuk. Lesz még erre lehetőségem majd Chicago-ban. 🙂

Laugavegur Ultra Marathon szelfi
Én és a táj 🙂

Az nagyon jó volt egyébként, hogy a terepviszonyok miatt gyakorlatilag egy percig sem kellett aggódni amiatt, hogy elvétem az útvonalat. Persze a túraösvény a legtöbb helyen jól látható volt, de azért bőven lett volna lehetőség rossz irányt venni. Az útvonalat kis narancssárga zászlókkal jelölték itt-ott, de az az igazság, hogy a legtöbbször nem ezek voltak segítségemre, hanem az, hogy a terep miatt (fák teljes hiánya, sok dombtető) gyakorlatilag mindig láttam az előttem futókat, úgy, ahogy a mögöttem jövőket is. Néhol ez kiábrándító volt, mert akár több kilométerre előttem is láttam, hogy merre megy az út (mennyit kell még egyenesen futni…), de a legtöbbször hasznosnak éreztem.

Laugavegur Ultra Marathon tájkép
Egy ideig furcsán néztem azokra, akik túrabotokkal futottak, de aztán rájöttem, hogy lehet nem is volt ez olyan hülyeség tőlük. Persze csak páran voltak, és a legtöbbször nem hiányzott a cipelésük.

Voltak futók, akikkel hosszú kilométereken át együtt futottunk, de ahogy az lenni szokott, az ismerős arcok előbb-utóbb szép lassan vagy elhúztak, vagy lemaradtak – és jöttek helyettük mások a következő kilométerekre. Beszélgetni nem nagyon volt kedvem, ahogy nagyon másnak sem, csak néhány “még egy rohadt emelkedő” vagy hasonló félmondat voltak a párbeszédek.

Laugavegur Ultra Marathon domb
A síkság egyhangúságát néha megtörte egy-két kisebb domb.
Laugavegur Ultra Marathon szurkolók
A legtöbb túrázó hangosan buzdította a futókat, voltak akik ilyen-olyan mutatvánnyal is készültek, mint a képen látható család.
Laugavegur Ultra Marathon szél
Kár, hogy a szelet nem lehet visszaadni egy fényképpel. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon lejtő
Az aránylag nagyobb lejtő a második ellenőrző pont (38. km) előtt.

Az idő lassan de biztosan telt, cserébe a kilométerek ugyanúgy lassan, de biztosan fogytak. Eljött a 38. kilométer, ahol a második ellenőrző és frissítő pont volt. Itt igénybe vettem a mellékhelyiséget, megmostam az arcom, utánatöltöttem a Gatorade flakonom, néhány kakaós csigát és sós perecet felmarkoltam és pár perc pihenő után folytattam az utam. A frissítőpont után gyalogoltam, amíg megettem az útravalót, majd jöhetett az újabb lassú kocogás, ami stílszerűen egy emelkedővel kezdődött. Bár még a vége felé volt két kisebb frissítőpont, innen már az 55 kilométer volt a cél, azaz még 17 kilométer volt hátra. Soknak tűnt, de az addigra beállt tempómban azért tudtam, hogy szép lassan le fogom ezt kocogni. Azért mint kiderült, várt még rám egy-két kihívás…

Laugavegur Ultra Marathon második ellenőrző pont
A második ellenőrző pont. Jobban kiépített volt, mint az első.

Újabb kanyonos szakaszok következtek, felváltva sík részekkel. A táj is változatos volt, kősivatagtól kezdve füves-mezős részeken át, kis cserjékig minden volt. Sokszor bele kellett gyalogolnom a futásokba, még úgy is, hogy igazából lassú tempót mentem. A pulzusom is alacsony volt, egyszerűen csak fáradt voltam. Emlékszem, 42 kilométernél jót mosolyogtam, hogy most érne véget egy maraton, nekem pedig még hátra van 13 kilométer… Persze nem lehet összehasonlítani az eddigi maratonjaim ezzel a terepfutással, nagyon más volt a tempó, a terep, a környezet. De jól esett volna megállni itt is 42 kilométernél. 🙂 Viszont részben pont ezért a +13 kilométerért is jöttem.

Laugavegur Ultra Marathon kanyon híd
Ennél a folyóvölgyben azért szerencsére volt híd. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon gleccser
Kilátás egy gleccserre az előző folyóvölgy túloldalának tetejéről.
Laugavegur Ultra Marathon emelkedő
Nem jó érzés amikor meglátod, hogy újabb emelkedő következik…
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Semmi extra, csak egy szokásos “kanyon” az elvileg sík szakaszon. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Itt is sejti már az ember, hogy a szembe lévő platóra biztosan egy kanyonon át fog vezetni az út… 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
És így is van! 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
A táj és a kilátás azért sok mindenért kárpótolt.
Laugavegur Ultra Marathon köves sivatag
Volt 1-2 kilométer köves sivatagos rész is.

A legnagyobb kihívás ami hátra volt egy viszonylag nagy hegy volt a vége előtt körülbelül 5 kilométerrel. Tudtam, hogy lesz, csak azt hittem kisebb lesz. 🙂 Ami viszont nagyon váratlan volt, hogy bár lendületesen akartam felgyalogolni rá, nem tudtam, mert annyira megfájdult a jobb lábam, ott ahol már a verseny egy korábbi szakaszában is, síkon. Próbáltam úgy menni, hogy a bal lábamról lépjek nagyobbakat, de akkor a bal combom is megfájdult. Kicsit pihentem, nyújtottam, majd kénytelen voltam sokkal lassabb tempóban felgyalogolni a hegyre. Szerencsére ez ment, bár kicsit aggódtam, hogy pont itt a vége előtt nem sokkal fogok majd lerobbanni. Amelyik hegyre felmegyünk, arról le is kell jönni, és ekkor kiderült, hogy az intenzív lefele futás sem megy már, ekkor máshol fájtak a lábaim. A lényeg, hogy ezt is lassabb tempóban kellett teljesítenem. Úgy látszik, hogy a verseny első 20 kilométere megtette a magáét, nem vagyok én hozzászokva ilyen szintekhez…

Laugavegur Ultra Marathon hegy
Ez a hegy – nem tudom mennyire látszik a képen, élőben látszott, hogy merre futnak fel a gyorsabb futók rajta.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás a hegy tetejéről
Kilátás a hegy tetejéről.

A völgyben jött az utolsó folyó, amin át kellett kelni, itt már tanultam a korábbi hibámból, és ezúttal olyan gyorsan lépkedtem át benne, amilyen gyorsan csak tudtam. Így is nagyon hideg volt, de pár másodperc alatt elmúlt a jeges fájdalom.

Laugavegur Ultra Marathon folyón átkelés
Az átkelő pont kicsit még messzebbről.
Laugavegur Ultra Marathon utolsó folyó
És egészen közelről. Szerencsére ez volt az utolsó folyó.

A túlparton kis frissítő pont volt, majd ezúttal már egy erdei úton kellett futnunk a maradék négy kilométert. Ekkor már lassan futottam, majd egy kisebb csoporthoz verődtem, akik mögött már nem akartam lemaradni, ekkor gyorsabb tempót mentem, igaz, majdnem végig lejtett a terep. Egész sokan álltak az út mellett, tapsoltak, biztattak minket, nagyon jó érzés volt.

Laugavegur Ultra Marathon fák
Megjelentek a fák is az út mellett.
Laugavegur Ultra Marathon völgy
Innen már csak a völgybe kellett leereszkedni, ideális terep egy befutóhoz.

Pont azt számolgattam, hogy még másfél-két kilométer van a célig, amikor egyszer csak egy kanyar után megláttam a völgyet és a befutót, kb száz méter volt már csak hátra. Biztosan rövidebb volt a táv, mint 55 kilométer, ezt többen is mondták a verseny után. Mindenesetre nagyon kellemes meglepetés volt, nem panaszkodtam. Átfutottam a célkapun, készült néhány fénykép, megkaptam az érmem és egyszerűen csak boldog voltam!

Laugavegur Ultra Marathon célfotó
A célfotó

A verseny után

Volt egy frissítő sátor a cél után, itt ittam egy sprite-ot és egy kólát, valamit talán ettem is, majd jöhetett az átöltözős sátor. Tudtam, hogy lesz meleg vízes fürdési lehetőség, hoztam is törölközőt, papucsot. Hát az mondanom sem kell, hogy nagyon jól esett. Utána átöltöztem civil ruhába, és jöhetett egy korsó sör, majd a meleg vacsora, amire befizettem, az is szuper volt.

Laugavegur Ultra Marathon vacsora
A vacsorám. Valószínűleg bármit megettem volna, de ez kifejezetten finom volt és jól esett.

Tamással csak néhány szót tudtunk váltani, ő még várta az osztrák barátait, mire én végeztem a vacsorával már nem találtam. Fáradt voltam, az egyik első busszal indultam vissza Reykjavíkba. Itt még volt egy kalandos átkelésünk egy megáradt folyón, ahol az előttünk lévő személyautót kis híján elvitte a víz, de végül valamikor 9 körül épségben hazaérkeztünk. Elfáradtam, de azért tudtam sétálni, nem amortizáltam le magam teljesen.

A szervezésről

Pár szóban szeretnék megemlékezni a szervezésről is, mert nagyon profi volt. A rajtszám átvétel csütörtökön és pénteken volt, én a második napon tudtam abszolválni. Gyors volt, semmi extra, megkaptam a rajtcsomagot, némi útbaigazítást, csináltam egy fényképet, illetve a féltávos csomagom kellett leadni.

A Laugavegur Ultra Marathon nem egy körverseny, hanem egy túraútvonalat kell végigfutni, amiről ITT írtam bővebben. A rajt a sziget belseje felé van, onnan kell a part felé futni. Ez azt jelenti, hogy terep-buszokkal viszik be a versenyzőket a rajt helyszínéhez, ahol rövid idő van készülődni, majd indul a verseny. Néhány egészségügyi ellenőrző pontot leszámítva kettő nagyobb frissítőpont van a verseny útvonalán, benn a hegyekben. Ide sem volt egyszerű megszervezni, hogy legyen minden, ami a frissítéshez szükséges, a víz sem a csapból folyik ott. Az utolsó frissítőponton, az utolsó folyón történő átkelés után, a céltól kb 3 kilométerre láttam, hogy az ott lévő frissítő ponthoz egy idős bácsi egy talicskán tolta a meredek hegyi úton lefele a kólát és energiaitalt, nem kicsit erőlködve. Minden tiszteletem az övé és a szervezőké, hogy ezt a versenyt ilyen színvonalon meg tudták rendezni! Minden nagyon profi volt, és ahogy Erdélyi Tamás mondta, egy versenyen már a legelején látszik, hogy profi-e vagy sem a szervezés. Ez az volt.

Egyebek

Az egyik amiről röviden írni akartam még, az a Suunto órám. Elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem töltőt vinni magammal Izlandra. Kb 80%-on volt, mikor kiutaztunk, végig rajtam volt napközben, és persze a verseny előtt jöttem rá, hogy nem vittem hozzá töltőt. 60%-on kezdtem meg vele a versenyt, és 7.5 óra folyamatos használat után még maradt 25% – amivel végig tudtam használni még amíg Izlandon voltunk. Azért ezt a Polar-ommal nem abszolváltam volna. 🙂

Aminek még örültem, hogy fizikailag aránylag jól abszolváltam az első terep ultramaratonom. Nyilván elfáradtam és másnap azért volt bőven izomlázam, de ezt leszámítva nem volt semmi komoly bajom. Nem jártam úgy, mint egy zombi, nem dörzsölt ki a nadrág vagy a póló, nem lettek vízhólyagjaim, nem estek le a körmeim. Szóval ebből a szempontból minden rendben volt.

Bár nem versenyként tekintettem erre az 55 kilométerre, és nem is sikerült úgy, ahogy elterveztem (már amennyire elterveztem), azért kíváncsi voltam a hivatalos eredményekre természetesen. A hivatalos időeredményem 7:29:50 lett, amivel 231. lettem az 551 indulóból, tehát bőven a mezőny első felében végeztem. Ez azért nem olyan rossz, tekintettel arra, hogy ez volt az első terep versenyem és az első ilyen távú hosszú futásom. Biztos vagyok benne, hogy céltudatosabb felkészüléssel és rutinosabban ezen az időn sokat tudnék még javítani. Az első helyezett egyébként egy izlandi srác lett (kb mindig ő nyer), 4 óra 32 perc alatt teljesítette a távot. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet ilyen gyorsan futni ilyen terepen!?… (Ja, a 355 férfi indulóból 182. lettem, a korosztályomban (30-39 közötti férfiak) pedig 92 indulóból 47.

Összegzés

Nagyon jó verseny volt a Laugavegur Ultra Marathon, örülök, hogy ott lehettem és lefuthattam ebben a csodálatos környezetben. Az tény, hogy nem voltam rá felkészülve, de mivel viszonylag korán elengedtem a dolgot, ezért szinte végig élvezni tudtam és megélni azt a csodát, amit a gyönyörű izlandi tájon történő futás jelentett. A szintek és a terepviszonyok komoly kihívást jelentettek, de maga a távolság, az 55 kilométer (a visszafogott tempóban) nem volt vészes, nem az volt a szűk keresztmetszet. Meglátjuk lesz-e folytatás…

2 hozzászólás “Laugavegur Ultra Marathon” bejegyzéshez

  1. Nagy élmény volt olvasni a beszámolód minden sorát, a képeket nézegetni a kommentjeiddel! Szinte veled együtt lélegezni, a patakon, emelkedőkön, dombokon, a havon átgázolni! Köszönöm! Gratulálok a teljesítéshez, ám az eredményed is szuper!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük