Maradok a régi szokásomnál és erről a maratonról is külön írok élménybeszámolót és szakmai elemzést, még ha ez utóbbi most nem is lesz annyira releváns.
Londonba még 2019-ben jelentkeztem, a 2020-as versenyre, egy amerikai utazási irodán keresztül, miután a sorsoláson másodszor sem jutottam be. A nevezési jog mellé szállást kellett venni, az utazást én oldottam meg. A 2020-as verseny végül a Covid miatt elmaradt, tavaly az oltási mizéria miatt nem tudtam elmenni, de idén sikerült, még ha a felkészülésem nem is sikerült elégségesre.
Péntek reggel utaztam ki Londonba, és bár hajnalban indultam itthonról, végül Lutonról kb csak délután 1-re jutottam be a szállásra. Ami egyébként egy elég elegáns belvárosi szálloda volt, a Buckingham Palota mellett, a Victoria Station közvetlen közelében, ami azt is jelentette, hogy a maraton céljától csak pár száz méterre. Ez azért elég hasznos volt, még ha ár-érték arányban én biztos más szállást választottam is volna.
A hotelban a szobám készen volt, így pont be tudtam jelentkezni még a hivatalos idő előtt, de csak a cuccaim dobtam le és már indultam is az maraton expo-ra. Most már rutinos expo látogatónak számítok, nem annyira köt le, mint a legelején, igazából csak a rajtszám átvétel a praktikus funkciója. Persze ha már ott van az ember, akkor megnézi (és sokszor meg is veszi) a méregdrága hivatalos merchandising egy-egy darabját (nekem egy póló és egy pulcsi jutott idén), meg van néhány kötelező fotó, de egyébként most már inkább az a célom, hogy amilyen gyorsan lehet jussak ki. Az expo-n összefutottam Tamással, akivel Chicago-ba együtt utaztunk és futottunk, ő segített még a szokásosnál is gyorsabban áthaladni a kiállításon, és persze csináltunk sok-sok képet is.
Péntek estére még egy közös késői ebéd, kora vacsora maradt, utána már csak visszamentem a hotelba és egy korsó sörre beültem az egyik közeli pub-ba. A kocsma-élet igazán pezsgő volt Londonban, a belvárosban pub pub hátán, mindenhol telt ház, tucatnyi helyi sör, hatalmas választék. Ezt a részét irigyeltem a városnak.
Szombatra főleg pihenést terveztem, de ez nem annyira jött össze. Délelőtt dolgoztam kicsit, majd délután elmentem sétálni egyet, hogy megnézzem a finish line-t a Mall-on, a Buckingham Palotát, meg még egy-két nevezetességet a közelben. Szuveníreket vásároltam a családnak, elmentem megnézni egy olyan boltot, ami engem érdekelt (whiskey), meg mivel reggel kiderült, hogy otthon hagytam a sótablettáimat, ezért néhány sport boltot is felkerestem, kevés sikerrel. Viszont a tervekkel ellentétben végül sikerült egész jól lejárnom a lábam. 🙂
Délután 4-re hivatalosak voltunk a Londoni Magyar Nagykövetségre egy palacsinta partira. Ezt már ismertem New York-ból, és mint kiderült, pont a new york-i diplomata csapat hozta át magával a szokást Londonba. Jó volt a magyar futókkal találkozni, megismerni a személyes történeteket, tapasztalatot cserélni, megosztani a terveket. A nagykövet úr élete első maratonjára készült, meg volt olyan is, aki már számon sem tudta tartani hányat futott. Fogyott palacsinta is bőven.
A hotelba visszafele még útba esett egy futóbolt, ahova 3-4 perccel zárás előtt tértem be, és itt végre kaptam sótablettát, meg vettem géleket is (mert persze azt sem vittem magammal), meg egy baseball sapkát az esőre készülve. Mert persze szombaton ragyogó napsütés volt, vasárnapra viszont végig esőt jósolt az applikáció a verseny időtartamára. Nem volt hozzá sok kedvem, de hát az időjárást nem megválasztja az ember, hanem elviseli.
Este még előkészültem a másnapra, kiválasztottam melyik ruhában (nadrágban, pólóban) megyek másnap, felapplikáltam a rajtszámot, összekészítettem az egyebeket (sótabletta, gélek, zsepi). Viszonylag korán volt, ráadásul másnap nem kellett hajnalban kelnem. Egyrészt a rajt az eddigi maratonjaimhoz képest viszonylag későn volt (helyi idő szerint 10:15-re voltam én kiírva), másrészt pont a pályaudvar mellett voltam, ahonnan fél óra vonatozással a rajtzónához lehetett érni. Furcsa is volt olyan későre beállítani az ébresztőórát.
Tekintettel arra, hogy semmilyen elvárásom nem volt magammal szemben, nem is izgultam szinte egyáltalán. Nem készülődtem kényszeredetten, nem ellenőriztem le mindent legalább tízszer, nem néztem a maraton útvonalát és rajta hivatalos frissítőpontokat kényszeredetten. Végül nagyon jól aludtam, teljesen kipihentem ébredtem.
Vasárnap reggel egy kényelmes, már-már kiadós reggelivel kezdtem, majd összekészültem, és lementem a hotel halljába, ahonnan az amerikai iroda futóival együtt sétáltunk át a szomszédban lévő pályaudvarra. A vonat vége tele volt, de elől még bőven volt ülőhely is. Öt megállót kellett utazni vele, és nem tudom, hogy az előző napi sztrájk miatt, vagy a maraton miatt, vagy bármi más miatt, de persze 30 perc helyett majdnem egy óra volt az út, nagyon sokat álltunk több helyen is. Egy normál maraton előtt biztos nagyon izgultam volna, hogy el fogok késni, de itt nem zavart. Ha nem érek oda időben, legrosszabb esetben rajtolok egy későbbi zónából. Úgy is lassan terveztem futni.
A Greenwich Parkhoz érve aztán nagyon kellemes meglepetés fogadott. A városkából (faluból?) egy kis dombra kellett felgyalogolni, ami egy hatalmas füves rész volt. Át kellett sétálni a park felén, ott kezdődött a beléptetés az elzárt területre. Egy másodpercet sem kellett sorba állnom, egyből bejutottam. Most először adtam be csomagot, ez is nagyon profin volt megszervezve. Végig álltak kamionok a rajt-terület egyik felén, és a rajtszámodnak megfelelő kamionra kellett feladnod a kis műanyag zacskót. Szintén pár másodperces művelet volt. Mellékhelyiségek is nagyon nagy számban voltak, és bár viszonylag hosszú sor állt, nagyon gyorsan haladt, percek alatt letudtam ezt is. A végén még túl sok időm is maradt bemelegíteni, várakozni, pedig tényleg bőven az előírt idő után érkeztem.
Folyamatos rajtok voltak. Egyrészt eleve négy külön rajtzóna volt, négy színnel jelezve (én a kékbe mentem, a fenti terület az csak a kék rajtzóna volt). Azon belül pedig ha jól számoltam 20 hullám volt, tehát összesen 80 hullámból rajtolt a verseny. Ez elég hatékonnyá tette a rajtot, ugyanakkor a hangulatából sokat elvett. A többi versenyen egy nagy rajt volt, zenével, visszaszámlálással, stb. Persze azon belül is volt több hullám, de 4-5 nagy hullám és egyszerre állt be mindenki a rajtba. Itt tényleg ment már a verseny, mikor bekísértek minket a saját hullámunk számának megfelelő “karámba”. Én a 7-es hullámban voltam, innen a karámból kellett a 6-os hullám után átsétálnunk a rajt felé, amihez közeledve egyre gyorsabban sétáltak az emberek, majd elkezdtek kocogni és végül átfutottunk a rajtvonalon. Ekkor esett le, hogy itt nem lesz külön rajt, hanem ez volt az. Tehát a szervezés maximálisan hatékony volt, igazából szerintem a futóknak is jobb így, de azért hiányzott a “nagy” rajt hangulata.
A futásról majd írok külön az elemzésben, itt most elsősorban csak a hangulatot és a szurkolást fogom körbejárni kicsit.
Előzetesen annyit tudtam, hallottam a pályáról, hogy az első fele, vagy kétharmada az elég unalmas, mert sokat megy kisvárosias környezetben, kevés szurkolóval. A Tower Bridge és az utolsó néhány mérföld ami igazán jó hangulatú. Szerencsére a valóság azért rácáfolt erre. Igen, persze, a belvárosban lévő hatalmas tömeg szurkolása nem összehasonlítható a külváros családias részével, de szerintem meglepően sokan voltak ott is. Majdnem mindenhol álltak a pálya szélén, sok család, és azért volt hangjuk nekik is. Külön élveztem, hogy az első 8-10 kilométeren nagyon sok gyerek volt, és mindenki pacsizni szeretett volna, én pedig erre most nyitott voltam. Szerintem több száz gyerekkel pacsiztam le, nagy élmény volt! 🙂
Igyekeztem lassan futni és tudatosan élvezni a hangulatot, a versenyt. Megfigyeltem a jelmezes futókat, a pálya melletti szurkolói kiírásokat, egy-egy helyszín díszítését. Az első 8-10 kilométer tényleg elrepült, nagyon élveztem. Ekkor még nem kellett magamra sem figyelnem, hiszen nem fájt semmim, azért egy maratonon értelemszerűen az első negyede a legkönnyebb. Persze volt néhány csendesebb szakasz, de ott akkor mással kötöttem le magam, néztem a környezetet, más futókat, stb.
A második tíz kilométeren már több néző volt, voltak kicsit nagyobb szurkolói pontok is, zenével, hangosabb buzdítással. Ezúttal nem nézegettem annyit a pályát, mint az eddigi maratonok előtt, és valamiért azt hittem, hogy Tower Bridge az sokkal hamarabb van a pályán, mint ahol valóban volt. Ezért én 15 kilométertől már nagyon vártam. Oda fantasztikus hangulatot mondtak. Az az igazság, hogy 15 és 20 kilométer között már nagyon sokan voltak, több helyen is azt hittem, hogy mindjárt jön a híd, olyan jó volt a hangulat, hogy azt hittem a híd miatt. 🙂 Végül persze jött az is, de kb csak a 20. kilométernél, és végül bár persze fantasztikus hangulat volt, azt azért nem mondanám, hogy kiemelkedően jobb, mint az előtte lévő jónéhány helyen.
No de utána! 🙂 A Tower Bridge túloldalán rengetegen voltak már. Itt szélesebb is volt az út, és volt egy olyan szakasz, ahol szembe is jöttek futók, azaz az út mindkét oldalán ment a verseny, csak ellenkező irányba. Mindkét oldalt nézők tömegei, hatalmas szurkolás, sok helyen zene. Ez egy jó 2-3 kilométeren át tartott, majd újabb kicsit csendesebb szakaszok következtek. De innen már azért végig nézők voltak, hol kicsit kevesebben és csendesebben, hol többen és hangosabban.
Nagyon jó hangulat volt végig a versenyen, tényleg rengeteg nézővel, szurkolóval. Ehhez biztosan hozzájárult az, hogy végül igazán szuper idő lett. Nem hogy nem esett az eső, de kisütött a nap, és egész meleg lett, igazi indián nyár. A maraton vége felé már voltak olyan szakaszok, ahol kifejezetten melegem volt és kerestem az árnyékokat a pályán. Végül igazi népünnepély lett a maraton.
Azért 20 és 30 kilométer között volt egy mini holt pont. Eddigre már bőven elfáradtam, de belegyalogolni még nem akartam, a vége is persze nagyon messzinek tűnt és nem tudtam mit várjak majd. Ekkor egy kicsit befele is fordultam, és ha van része a pályának, amire talán kicsit kevésbé emlékszem, akkor az ez volt. Fényképet és videót is sokkal kevesebbet készítettem. Persze az is lehet, hogy a sok kanyar, ide-oda fordulás miatt azt sem tudtam merre járunk, végig azt vártam, hogy mikor érünk vissza arra a részre, ahol szembe futnak majd azok, akik a Tower Bridge-ről jönnek le. De persze itt is csalódnom kellett, mert rosszul emlékeztem, és addig még nagyon sok kilométer volt hátra.
Végül úgy döntöttem, hogy 30 kilométer után engedélyezem magamnak, hogy belegyalogoljak a maratonba. Először csak a frissítéseknél, majd később a kisebb emelkedőknél is, majd amikor csak kedvem tartotta. Néhány gyaloglás után visszatért belém az élet is, talán futni is könnyebb lett. Érdekes mód, mikor már “csak” 10, majd 8 kilométer volt hátra az már olyan beláthatónak tűnt, egyáltalán nem aggódtam, hogy hogyan fogom befejezni. Néha gyalogoltam, azért többet futottam, és ez utóbbi is könnyebb lett, hiszen amikor nehezebbé vált volna, akkor belegyalogoltam. 🙂 Időm is több lett élvezni a versenyt meg a szurkolást.
Az utolsó 6-8 kilométer az tényleg örömfutás (és örömgyaloglás) volt. Kiszámoltam, hogy biztosan 5 órán belül érek célba még belegyaloglással is, innen pedig tényleg nem volt már semmi más célom, mint hogy minél inkább átadjam magam a népünnepélynek. Fényképeztem, videóztam, pacsiztam, mosolyogtam. Az utolsó 3-4-5 kilométeren hatalmas hangulat volt, végig összefüggő embertömeg, sok helyen zene, konfettieső, hangos szurkolás. Nagyon élveztem minden percét.
Érdekes módon pont a befutó volt kicsit csendesebb. A St. James Park is halkabb és kevésbé sűrű volt, majd a befutó a Buckingham Palota előtt és a Mall-on is. Voltak persze emberek, meg zene is, mégis egy kicsit nagyobb hangulatot vártam. Persze azért így is fantasztikus érzés volt befutni és áthaladni a célvonalon, átvenni az érmet.
A szervezés a célban is profi volt, az érem után kaptunk hőtartó fóliát (vagy mi a fene az), befutó csomagot benne vízzel, izóval, finisher pólóval, majd a kifelé vezető út is, a találkozó pontok is jól meg voltak tervezve. Volt hely bőven, de ember is nem kevés.
Ami még érdekes volt, és kicsit időigényesebb, az az átjutás a futókon. 🙂 Igen, volt zebra a futóverseny útvonalán, a futókon át. Én inkább karámnak hívnám, de az tény, hogy jól kitalálták. Több helyen is volt, úgy kell elképzelni, hogy a széles út közepén volt egy karám, amit két oldalról lehetett kikerülni. A futókat hol az egyik oldalra terelték, miközben a másik oldalnál a járdáról be lehetett sétálni a karámba, majd amikor az megtelt, akkor a futókat a másik oldalra terelték, és a karámból ki lehetett menni az út túloldalára a járdára. Futóként nem volt zavaró, mert persze lassan zártak-nyitottak, előre kiabálva, jelezve, az út pedig mindkét oldalt ugyanolyan volt. Ilyet eddig maratonon nem láttam.
A verseny után szép lassan visszasétáltam a hotelba, szusszantam egy kicsit, zuhanyoztam, majd kimentem a hotel környékére egy vacsorára. Utána kicsit nehéz volt felállni a székből, de azért megoldottam. 🙂 Korai fekvés, másnap reggel még korábbi kelés is indulás a reptérre a reggeli járathoz. Egy rövid hétvége volt így csak Londonban, de nagyon örülök, hogy végre eljutottam erre a maratonra, nem bántam meg egyáltalán, hogy kicsit felkészületlenül, de bevállaltam a versenyt.
Összességében a London Marathon hangulata vetekedett a New York-ban tartott versennyel. Itt biztos nem voltak annyian a pálya mellett a szurkolók, mint 2018-ban a New York Marathonon, de mivel az utak jóval keskenyebbek voltak, így jóval ember közelibb volt a szurkolás is, és a kisebb téren kevesebb ember is hatalmas hangulatot csinált. Meg merem kockáztatni, hogy még jobbat is, mint New York-ban. Persze az is lehet, hogy míg ott 110%-ban a futásra koncentráltam és meghaltam a pályán, addig most csak egy célom volt, hogy élvezzem a futást és a versenyt.
