Chicago Marathon: célkitűzés

Most kedd este van, 12 nap van hátra az idei fő versenyemig, a Chicago Marathon-ig. Az az igazság, hogy futnom kéne, van mára egy könnyebb edzésem, de egyszerűen olyan fáradt vagyok, hogy végül nem nem mentem ki. A gyerekeket altatjuk én pedig közben elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Furcsa és kicsit visszás érzés célkitűzésről írni akkor, amikor éppen kimarad egy edzés…

Bár szépen fejlődtem és gyorsultam tavaly is, idén is, azért azt nem mondhatom, hogy a felkészülés utolsó három hónapja során minden tökéletesen sikerült. A nyár végén több vasárnapi hosszú és erős edzést sem tudtam a terv szerint kivitelezni, szeptemberben pedig a munka szólt közbe, néhány edzés kimaradt, és általában a fáradtság volt jellemző rám. Persze ettől még érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor és szerencsére a súlyom is sikerült tartanom, kicsit talán fogyni is.

Vegyes előjelekkel várom ezt a maratont, ami a harmadik lesz az Abbott World Marathon Majors sorozatban, összességében pedig a negyedik (Berlin, New York és Liege után), versenyen, ha az edzéseket és a júliusi izlandi ultramaratont nem számítjuk. Chicago-ra versenyként tekintek és én nem szeretek versenyt futni konkrét célkitűzés nélkül. Vannak olyan futások, versenyek, amiken elsősorban a részvétel, a jó hangulat, a kellemes futás a cél, de ha Versenyről van szó, akkor szeretném a határaim feszegetni, lehetőleg megdönteni az egyéni csúcsaimat. Én már csak ilyen vagyok. 🙂

Chicago Marathon start

Szóval mit is várok Chicago-tól?

Szeretnék 3 óra 20 percen belüli maratont futni, esetleg 3:15-höz közelebbit.

Ezt igazából már 2-3 hónapja tudom, azóta e körül forognak a gondolataim. Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy mi sem könnyebb, egyszerűbb ennél, simán meglesz. A másikban teljesen irreálisnak tűnik, lehetetlennek.

Sok minden szól amellett, hogy a cél reális, meg tudom futni. Tavaly New York-ban egy nem annyira egyszerű pályán (a hidak és a Central Park dombjai miatt), de szuper futóidőben 3:30:35-öt futottam. Ha egy sík pályán (például Chicago-ban?) futok abban az időben, biztosan minimum 2-3 perccel jobb idővel értem volna célba. Azóta fejlődtem, egy évet edzettem, elvileg gyorsabb is vagyok. Persze az időjárás kiszámíthatatlan, Chicago a szelek városa, ezen biztosan sok múlik majd. De ha innen közelítek, akkor a 3:20-on belüli maraton elérhetőnek látszik.

Mi az ami mégis megrémiszt, ami azt súgja, hogy hatalmas kihívás lesz ez a 10 perces javulás is? Maga a tempó. 3 óra 30 percről 3 óra 20 percre fejlődni nem hangzik olyan nagy dolognak. (Akik 2 óra 30 percen belüli maratonokat futkosnak, azoknak biztos megmosolyogtató is.) Nekem akkor látszik, hogy micsoda különbség van a kettő között, ha tempót írok és nem célidőt. A 3 óra 30 perces maratonhoz 4:59 perc / km-es tempó kell, azaz folyamatosan ebben a tempóban kell futni 42.2 kilométeren át. A 3 óra 20 perces maratonhoz ugyanez a tempó 4:44. Aki rendszeres fut, annak nem kell magyarázni, hogy mekkora a különbség a (kerekítve) 5 perces és a 4:45-ös tempó között, 42 kilométeren át. A 3 óra 15 perces maratonhoz egyébként 4:37-es folyamatos, egyenletes tempó tartozik. Ha valahol 3:15 és 3:20 között szeretnék végezni, akkor kb 4:40-es tempóban kéne végigfutnom a maratont. Valahol ez az, ami kicsit lehetetlennek tűnik.

Persze tudom, hogy sokféleképpen lehet becsülni a várható maratoni időt, korábbi versenyekből és edzésekből, pulzus alapon, sőt, mivel Stryd-ot használok, akár watt alapon is. Nagy általánosságban elmondható, hogy az ilyen becslések alapján tudnom kéne hozni a 3:20-on belüli időt. Ezt támasztja alá számomra az is, hogy a másfél héttel ezelőtti 30 kilométeres futásom során (amikor nem egyenletes tempóban futottam, hanem volt benne 6 x 3 km erősebb tempó 4:30 körül) 4:44-es átlag tempót mentem. Persze alig vártam a végét, ha folytatnom kellett volna, biztosan megzuhantam volna, de egy maratonon egyenletes tempóban biztosan jóval tovább bírtam volna. A kérdés, hogy mondjuk 35 kilométerig, vagy 42-ig? 🙂

Chicago Marathon

Van még egy szempont, ami kicsit ellenem szól, és mivel a blognak központi témája a motiváció is, ezért fontos, hogy írjak róla. Egy igazán jó maratoni eredmény (persze mindenkinek önmagához mérten) a kitartásról, az utolsó energiák mozgósításáról, a fájdalom elviseléséről is szól. Amikor már azt hiszed, hogy nincs tovább, nem bírod, akkor hihetetlen mentális erővel még olyan tartalékokat lehet mozgósítani, amikről korábban azt sem tudtad, hogy léteznek. Én már néhány számomra nagyon fontosnak vélt versenyen átéltem ezt, és tudom, hogy ez jelenti a különbséget egy jó és egy nagyon jó eredmény között. Ugyanakkor ez nem jön magától, ezért tényleg küzdeni kell, ott lenni fejben. És ez az ami nehéz, főleg akkor, amikor nincs sziklaszilárd cél és elhatározás egy adott időeredmény elérése érdekében. Mert mi van akkor, ha 3:20 helyett csak 3:22-vel érek célba? Vagy másképp közelítve, mi értelme volt tavaly New York-ban olyan nagyot küzdenem a 3:30-as maratonért, amikor idén szinte biztosan, aránylag könnyen meg tudnám futni? Ilyen és ehhez hasonló motivációs dilemmákról már írtam korábban. Ezek itt vannak a fejemben, és nem tudom mennyire tudom majd kizárni őket mondjuk a 35. kilométer környékén, amikor tudom, hogy az egészet a fenébe kívánom majd. 🙂

Mégis van egy olyan dolog, ami arra ösztönöz, hogy a legjobbam nyújtsam. Ez pedig nem más, mint Boston. Ide bekerülni szinte csak időeredménnyel lehet. Az én korom szerinti kategóriában 3 órához közeli, vagy éppen azon belüli maratont kéne futnom hozzá. Ez idén nyilván nem lehet cél, de úgy érzem, hogy ha sikerül 3 óra 20 percen belül futnom, esetleg 3 óra 15 perchez közelit, akkor van remény, érdemes ezért a célért is tovább edzenem, mert ha nem is hamar, de az út végén összejöhet a szintidő. Ezért is fogok futni Chicago-ban!

Chicago Marathon

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük