Versenyek nélkül

A júliusi Laugavegur Ultramarathon és az izlandi nyaralásunk után kezdődött a felkészülésem az október közepi Chicago Marathonra. Akkor szűk három hónap, 12 hét volt hátra az idei évem fő versenyéig. Ez a 12 hét ideálisnak tűnt egy jó felkészülésre, a megfelelő alapokra építkezni.

Ezen időszak elején még megfordult a fejemben, hogy a korábban befizetett Wizz Air félmaratont lefussam, vagy esetleg benevezzek a Spar Budapest Maraton Fesztivál 10 kilométeres távjára és megpróbáljam az idei évre célként kitűzött 41 (esetleg 40?) percen belüli célidőt, de Marcival egyeztetve abban maradtunk, hogy ezeket a versenyeket, illetve úgy általában a versenyeket elengedem Chicago-ig.

Persze tudom én, hogy teljesen más felkészülés kell egy maratonra és egy 10 kilométeres rövidebb, sokkal intenzívebb és gyorsabb versenyzést kívánó távra, mégis eljátszottam a gondolattal. Szeretem a versenyzést, a futóversenyek hangulatát, tesztelni a határaim. De ezúttal nem volt nehéz belátnom, hogy Marcinak igaza van. Fontos a Chicago-i verseny, hogy felmérjem hol tartok tavalyhoz képest, mennyit tudtam fejlődni ezen a távon, van-e esélyem a következő 1-2 évben akár a Boston Marathon szintidejét is megfutni – vagy éppen ellenkezőleg, ezt el kell felejtenem.

Tavasszal volt egy öt hetes periódus, amikor minden hétvégén, azaz összesen öt versenyen indultam egymás után, még ha több olyan is volt, amin csak edzés jelleggel vettem részt. Az egy kicsit tényleg sok volt. De azért egy-egy verseny hiányzik, az nagyon jól meg tudja törni a felkészülés monoton hangulatát. Illetve azt hittem hiányozni fog. Aztán mégsem… A nyár vége nagyon meleg volt, és bizony egymás után több olyan vasárnapi hosszú edzésem is volt, ahol a Marci által megadott komolyabb tempókat nem tudtam végig megfutni. Majd az előző két hetem munka szempontjából volt nem kicsit kimerítő, ki is maradt két edzés, egy kicsit még mindig fáradt vagyok. A lényeg, hogy valahogy ezek miatt nem is hiányoznak most a versenyek, nem érzem úgy, hogy kicsattanó erőben vagyok és milyen jó lenne egy komoly tempóval PB-t futnom valamelyik távon.

Szóval maradnak az edzések. Most már a finisben vagyok, pont egy hónap van a maratonig, az edzések mellett nemsokára a formaidőzítés is fontos lesz. És hogy milyen céllal vágok majd neki az október 13-i versenynek? Tavaly szeptemberben Berlinben 3:37:49-et futottam, majd november elején New York-ban (egy emelkedőket is tartalmazó pályán) 3:30:35-öt. Idén szeretnék 3 óra 15 perc és 20 perc között futni, ami a tavalyi időket, a laposabb pályát és az egy év fejlődést figyelembe véve még reálisnak is tűnne, ha nem számoltam volna ki, hogy ez milyen tempót jelent: 4:37 és 4:44 perc/km közötti tempót… Ezt így elég durvának tűnik most még elképzelni, így már mintha nem is lenne olyan egyszerű a feladat. De Chicago-ról és a célokról írok majd még egy következő bejegyzésben!

1 month till Chicago Marathon

Chicago Marathon: útvonal

Már csak kevesebb, mint 50 nap van hátra az idei év számomra fő versenyének tekintett Chicago Marathon-ig. Marcival, az edzőmmel abban maradtunk, hogy előtte már nem versenyzek, hogy csak a felkészülésre és a maratonra tudjak koncentrálni. Fejben is elkezdtem már a ráhangolódást, megismerkedtem a pályával, melyet most röviden megosztok veletek is.

Számomra a legfontosabb, hogy Berlinhez hasonlóan és New York-kal szemben, Chicago egy viszonylag sík verseny, alig van benne szint. Gyakorlatilag teljesen sík, se emelkedő, se lejtő nincs benne, csak minimális hepe-hupák. Chicago-hoz képest még Berlin is emelkedősnek tűnik, legalábbis a szinttérképen.

World Marathon Majors elevation maps
Nem egy mai térkép, de az útvonalak ugyanazok, messziről is szembe tűnik, hogy Chicago a leglaposabb pálya. Egyben a legmagasabban fekvő is.

A táv első fele

Azt írják, hogy a verseny első fele nagyon könnyű, teljesen sík, sok a szurkoló, nagyszerű a hangulat. Éppen emiatt könnyű is elfutni az elejét. Nekem pláne oda kell majd figyelnem erre, hiszen én kifejezetten hajlamos vagyok rá. Sőt, a legtöbb tanács amit olvastam arról szólt, hogy az első 4-5 kilométeren még inkább lassabb is legyek, mint a tervezett tempó. Nagyon fontos, hogy fejben ott legyen az ember és ne égessen el olyan energiát, amire szüksége lesz majd később. Persze a frissítésre is figyelni kell, ebben semmi új nincs, már akkor el kell kezdeni, amikor még semmi jelét nem látod annak, hogy szükséged lenne rá.

Amire nekem még majd külön oda kell figyelnem, az az, hogy ne egyedül, magányosan fussak, hanem csatlakozzak egy megfelelő tempóban futó csoporthoz. Ezt nem tettem sem Berlinben, sem New York-ban, ellenben viszont a tavaly őszi siófoki félmaratonon. Most, hogy utánaolvastam az elméletének is, tudom, hogy energia felhasználás szempontjából sokat jelent valaki(k) mögött futni, és mentálisan is segít, hogy egy csoport tempójában futok gondolkozás nélkül és nem folyamatosan az órám kell figyelni, hogy ellenőrizzem a tempómat.

A Chicago Marathon hivatalos versenytérképe.

22-től a 34. kilométerig

A verseny féltávja vízválasztó. Nem csak azért, mert a táv fele (de ugye tudjuk, hogy egy maraton csak 30 kilométernél kezdődik…), hanem mert ha hinni lehet a beszámolóknak, a verseny hangulata is teljesen megváltozik. Az utcák kihalnak, a szurkolók eltűnnek, a hangulat megszűnik. Csak a versenytársak, a cipőkopogás marad – és Te. A pálya is kifele vezet a városból. De legalább nem fog emelkedni. 🙂 Az érzés ismerős lesz, New York-nak is volt ilyen része, nem volt kellemes, ez a rész tényleg az akaraterőről fog szólni.

Olvastam különféle ötleteket arról, hogy hogyan lehet megtörni ezeknek a kilométereknek a monotonitását. Kisebb szakaszokra osztani a távot (mondjuk erre a frissítő pontok mindig jól megfelelnek), 1-2 kilométerenként felgyorsítani 50-100 métert (no nem sprintelni, csak kicsit játszani a tempóval), kinézni a távolban egy kicsit lassabbnak tűnő futót és szép lassan utolérni, megelőzni. Kipróbálom majd őket. Tudom New York-ból, hogy ez tényleg nehéz lesz, mert ha nincs hangulat, akkor tényleg csak magadra tudsz figyelni. És 25-30 kilométer már kellő táv ahhoz, hogy azért fáradt legyél, de még nem elég sok ahhoz, hogy közel érezd a célt…

Chinatown – Finish line

A 34. kilométernél lépünk majd be Chinatown-ba. Innen még három kilométert kell kibírni, amíg a pálya még mindig kifelé vezet a városból. De ez már legalább belátható távolság, lehet visszaszámolni.

Chicago Marathon, Chinatown
Chinatown (Chicago Marathon)

Aztán a 37. kilométernél van két bal kanyar (amolyan fordító), amivel irányt veszünk a belváros és a cél felé, ráadásul a hátralévő táv is már csak bő 5 km, ami kb egy szigetkör. Itt már látszik majd a Sears Tower, tudni fogom, hogy ott van a White Sox Park, innen már biztosan megcsinálom. És New York-kal ellentétben itt nem lesznek dombok a végén, csak a jó egyenes befutó.

Laugavegur Ultra Marathon

Már eltelt jó pár nap az első terepfutó versenyem, és egyben az első ultramaratonom óta, de még mindig emésztgetem a történteket. Vegyes érzéseim vannak, mert sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, mégis (majdnem) végig élveztem. Az egyértelmű, hogy nem voltam felkészülve arra, ami várt, és még úgy is, hogy nem volt különösebb elvárásom magammal szemben az időeredményt illetően, volt olyan szakasz, amikor tényleg azon gondolkoztam, hogy vajon be fogom tudni-e egyáltalán fejezni a versenyt. Ugyanakkor szinte végig sikerült megélnem azt a csodát, amit ezen a tájon jelentett futni nekem, szavakkal leírni, de még képekkel visszaadni sem lehet igazán. Azért persze megpróbálom. 🙂

Célkitűzés

Így utólag már itt látszik, hogy mekkora tévedésben voltam az egész kihívás tekintetében. Mert bár ezt a versenyt nem annyira versenynek fogtam fel, mint inkább egy teljesítménytúrának, amin csak végigmenni kell, és közben élvezni a környezetet, a tájat, azért amikor meg kellett adni egy várható célidőt (ami alapján a szakaszos rajtba beosztották a futókat), elkezdett járni az agyam. Ez még hónapokkal ezelőtt volt, gyakorlatilag nulla tereptapasztalatom volt. Csak abból tudtam kiindulni, hogy síkon a maratont három és fél óra alatt futottam. Valahogy ebből betippeltem a hat órás szintidőt, ha jól emlékszem talán valakit megkérdeztem, hogy mit gondol róla, azt mondta reális, szóval ezt adtam meg. Az elmúlt hónapok 4 óra körüli 32 kilométeres Szénás-kör teljesítéseiből, még ha nem is a maximumon futottam őket, azért sejtettem már, hogy ez egy kicsit optimista tipp volt. A 6 órásra belőtt szintidőm alapján a négyből az első rajtzónába kerültem, sárga rajtszámot kaptam. Persze nem csináltam belőle presztízs kérdést, ha nem hat, hanem hét óra alatt érek be, akkor sem dől össze a világ, de azért a hat óra ledobott egy mentális horgonyt, amire később még visszatérek.

Laugavegur Ultra Marathon rajtszám átvétel
A verseny előtti nap, a rajtszám átvételénél.

Készülődés

A verseny július 13-án, szombaton volt, mi a családdal kedden érkeztünk Izlandra, azaz bőven időben. Persze nem pihenni jöttünk, hanem bejárni a szigetet. Szerdán és csütörtökön egyből a hard core részeket (Westfjords) autóztuk be, sok kirándulással. A péntek végül lazább lett, Reykjavíkban maradtunk, és mint kiderült, kellett is az idő az előkészületekre.

Egyrészt ez volt az első terepfutó versenyem, ráadásul a folyókon történő átkelések miatt a féltávnál volt lehetőség cipő és ruha cserére (amihez plusz egy hátizsákot kellett pakolni, amit odavittek előre nekünk futóknak), és mint kiderült az otthoni utazás előtti nagy rohanásban nem is sikerült minden szükséges felszerelést elhoznom, így a plusz egy hátizsákot, egy széldzsekit, illetve a frissítéshez szükséges géleket (ez utóbbiakat legalább tudatosan) Reykjavíkban kellett beszereznem a verseny előtti napon. Nem volt vészes, végül kaptam mindent, de azért elment vele 2-3 óra.

Laugavegur Ultra Marathon útvonala
A verseny 55 kilométeres útvonala Landmannalaugartól Húsadalurig.

Utána pedig jöhetett a szükséges dolgok összekészítése, bepakolása. Az ember azt hinné, hogy ez egy férninak megvan 10-15 perc alatt, de nem! 🙂 Ha őszinte akarok lenni összességében ezzel is elment vagy 2-3 óra. Megdöbbentő! Még szerencse, hogy tényleg nem szerveztünk semmilyen plusz programot aznapra. Külön ki kellett gondolnom, hogy mit veszek fel a futáshoz (rajthoz), mert abban kellett menni már a buszhoz. Kellett egy hátizsák a már említett féltávhoz, száraz ruhákkal, cipővel. Kellett egy másik hátizsák, amit a buszon vittem magammal és igazából a verseny utáni száraz “civil” ruhát tartalmazta, plusz papucsot, törölközőt a fürdéshez, szendvicseket és vizet az odaútra. És volt még maga a futós hátizsák a versenyre, camel bag-gel, frissítőkkel, sapkával, kesztyűvel, és persze a kötelező síppal és space blanket-tel, ami nélkül el sem indulhatsz a versenyen és tényleg szigorúan ellenőrizték a rajtnál. Este azért sikerült úgy lefeküdnöm aránylag időben, hogy mindennel megvoltam.

Laugavegur Ultra Marathon szintrajz
A táv szintrajza, a főbb frissítő és ellenőrző pontokkal.

A verseny előtt

A verseny napja nekem 3:30-kor kezdőtött, akkor keltem. Nem szeretem kicentizni a dolgokat, a nyugodt készülődés híve vagyok, még ha emiatt egy kicsit korábban is kell kelni. A buszok 4:30-kor indultak, én szerettem volna 4:15-re odaérni, ami kb azt jelentette, hogy 4:00-kor el kellett a szállásunkról indulnom autóval.

A buszok a rajtzóna színkódjai alapján voltak beosztva, így én beültem a másodikba, ami sárga és piros indulóknak volt fenntartva. Egy idősebb, helyi izlandi futó ült mellém, akivel kicsit beszélgettünk. Erre a buszra szállt fel a másik magyar induló, Erdélyi Tamás is, akivel itt találkoztam először, bár Chicago-ba együtt utazunk majd. 🙂

Erdélyi Tamással, a rajt helyszínén.

Az ódaút hosszú volt, 4:30-kor indultunk, és 8:20-ra értünk Landmannalaugarba, a rajt helyszínére. A kettő között volt egy fél órás pihenő, ahol reggelit szerveztek. Én erre nem fizettem be, nem akartam valami ismeretlen vagy a szokásostól eltérő reggelivel megalapozni a hosszú versenyt, ezért az előre csomagolt szalámis sajtos szendvicseim ettem meg.

Laugavegur Ultra Marathon buszok
A reggeli pihenő helyszínén állnak a buszaink (legalábbis egy részük).
Buszok a föld utakon.
Az utolsó egy órát a helyi föld utakon tettük már meg, nem volt sem gyors, sem kényelmes, de a táj itt is gyönyörű volt már.

Landmannalaugar egy túristaút, a Laugavegur Trail kiinduló pontja. Ezt 3-4 nap alatt szokták legyalogolni, a verseny ezt a túraútvonalat követi. A rajt helyszínén nem sok minden volt, egy kis épület, sok sátor és autó (részben az egyénileg érkezett futók, részben a turisták miatt), néhány kihelyezett mobil vécék. Még a rajt helyszínt is éppen akkor, a rajt előtt 20 perccel alakították ki, a molinót már akkor feszítették ki, amikor én a rajtzóna felé indultam.

Landmannalaugar
Így nézett ki a bázis.
Laugavegur Ultra Marathon rajt
Így pedig a rajt helyszíne, a rajtzónák. A molinót éppen most feszítik ki.

A rajtzónába belépéskor szigorúan vették, hogy van-e nálam síp és space blanket (nem tudom mi a helyes magyar megfelelője). Közös bemelegítés nem volt, néhány szó hangzott csak el, és utána indult is a verseny!

A verseny első fele

A verseny legeleje egy szűk emelkedővel kezdődött, amire külön fel is hívták a figyelmünket, hogy csak ésszel, egy 55 kilométeres verseny nem az első pár száz méteren fog múlni, vigyázzunk egymásra. Az emelkedő előtt volt egy rövid sík rész, ahol egyből megtorpant a mezőny, mert egy patak keresztezte, amin egy keskenyebb palló vezetett át. Elég furcsa helyszín egy futóverseny rajtjának, még ha csak néhány százan is voltunk, de hát ilyenek a terep viszonyai, szemmel láthatóan nem akartak semmihez sem hozzányúlni a szervezők. A rövid emelkedős szakaszt többnyire sétálva tettük meg a tömegben, majd jöttek a kicsit szélesebb és vízszintes részek, ahol már lehetett futni.

Laugavegur Ultra Marathon first ascent.
Az első emelkedő – és még mennyi jött ezután. 🙂

Az első tíz kilométer főleg emelkedett. Azt tanácsolták – főleg az első bálozóknak, mint én – hogy az emelkedőket gyalogoljuk, az emelkedők közötti részeket fussuk. A verseny első szakasza 600 méterről 1100 méterre vezetett fel. A terep nehéz volt, egyrészt a szint miatt, másrészt a talaj miatt, ami sok helyen kicsit süppedősebb homok volt, apró kavicsos, sóder szerű. A táj viszont gyönyörű volt. Nagyon sokat megálltam fényképezni, szinte minden dombtetőn. Az emelkedőket azért lendületesen gyalogoltam, a pulzusom bőven 155 körül volt.

Laugavegur Ultra Marathon first part
Egy laposabb rész a verseny elején két emelkedő között.
Laugavegur Ultra Marathon geothermal area.
Emelkedő, ezúttal egy geotermikus mezőn.

A 25 oldalas verseny leírásban azt olvastam, hogy a terepviszonyokat figyelembe véve a következő idő beosztást javasolják:

  • 20% az első 10 km-re (a csúcsig).
  • 20% az első ellenőrző pontig (22 km).
  • 30% a második ellenőrző pontik (38 km).
  • 30% a célig (55 km).
Laugavegur Ultra Marathon route description
Az útvonal első részének leírása a hivatalos tájékoztatóban.

Ezek alapján, illetve a nem tudom honnan vett 6 órás célidőm alapján az jött ki, hogy 1 óra 15 perc alatt kell felérnem a csúcsig. Még úgy is voltam vele, hogy nem sietek, betartom a felfele gyaloglásokat. Valahol az első szakasz felénél, vagy még annál is előbb ért utol Erdélyi Tamás, aki 5 perccel utánam rajtolt piros rajtszámmal. Egy kicsit együtt futottunk, beszélgettünk, majd egy emelkedős részen ő futott tovább, én inkább gyalogoltam. Persze ekkor még tudtam volna vele tartani a lépést, de úgy voltam, hogy inkább tartalékolok a verseny 90%-ára, ami még előttem volt. Később derült ki, hogy így is elfutottam az elejét, csak ezt akkor még nem tudtam. 🙂

Laugavegur Ultra Marathon kilátás a tájra
Gyönyörű kilátás az egyik domb tetejéről.

Ahogy telt az idő, fogytak a kilométerek, egyre jobban láttam, hogy biztosan nem fogok 1 óra 15 perc alatt felérni a csúcsra. 5-6 kilométernél 1 óra 20 percet tippeltem, de aztán kezdett ez is túl optimistának tűnni. Ráadásul – ahogy írtam – ekkor még azt hittem, hogy legalább tartalékolok az energiáimmal, de később kiderült, hogy még ez sem volt igaz, saját magamhoz képest ez inkább hajtás volt, mint tartalékolás. Egyre több piros futó haladt el mellettem, sőt, az egyik fotózás során még egy zöld rajtszámot is láttam. Az egyetlen mentségem az lehetett, hogy tényleg nagyon sokszor álltam meg fotózni. A táj lélegzet elállító volt.

Laugavegur Ultra Marathon hegyek
Tovább a hegyek felé.

Egyébként ahogy láttam, hogy a 10 kilométer nem lesz meg célidőn belül (azaz a teljes táv sem lesz meg biztosan 6 óra alatt), ezt az idő eredmény kényszer dolgot el is engedtem teljesen. Eleve nagyon sokat fényképeztem, és tudatosan igyekeztem kiélvezni, hogy itt lehetek, hogy lefuthatom ezt a versenyt, amire hónapokat vártam. Minden egyes dombon azt hittem, hogy ennél szebb látvány már nem tárulhat a szemem elé, de mindig tévedtem.

Laugavegur Ultra Marathon hegymenet
Dombra fel!
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Újabb gyönyörű kilátás, a fényképek tényleg nem adják vissza, amit élőben láttam.

Ami még zavart, hogy a ruházattal kicsit mellé lőttem. A völgyben állva persze még jól jött a széldzseki, a lábam sem fázott a hosszú nadrágban, és elég bátornak tűntek a rövidnadrágos, esetleg rövid ujjú pólót viselő futók. Persze a hegymenetben jól beizzadtam, és az első kilométereken szél sem volt nagyon. Kicsit sajnáltam, hogy így beöltöztem. Ekkor még nem tudtam, hogy később majd a sapka is előkerül. 🙂 Csak az nyugtatott, hogy még sokat megyünk felfele, egyre hidegebb lesz, jól jön még ez a melegebb ruházat majd. Meg hát úgy beizzadtam, hogy levenni sem tartottam célszerűnek a dzsekit, akkor biztos lett volna a megfázás.

Laugavegur Ultra Marathon hófoltok
A csúcsra tartva előkerültek a hómezők is, ekkor még csak az út mellett.
Laugavegur Ultra Marathon hómező
Aztán jöttek azok a hómezők is, amiken át kellett futni. Nem volt egyszerű, mert süppedt a hó, nehéz volt benne lépni.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Amerre az útvonal vezet, gyönyörű dombok, geotermikus mezők.
Laugavegur Ultra Marathon geotermikus mező
Dombról le, dombra fel – a geotermikus mező egyébként nem csak pára volt, hanem erős, büdös kénes szaga volt, nem a legideálisabb a futáshoz.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Az egyik völgy a sok hegy között.
Laugavegur Ultra Marathon hegymenet
Egy kisebb hegymenet.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Látszik merről vezetett az út fel az egyik dombtetőre.
Laugavegur Ultra Marathon fénykép
Megkértem az egyik túrázót az egyik dombtetőn, hogy csináljon rólam egy képet – a háttérben az útvonal.
Laugavegur Ultra Marathon hó és jég
A csúcshoz közeledve egyre több volt a hó, ami nem könnyítette meg a futást.
Laugavegur Ultra Marathon hó a csúcson.
Pedig a korábbi évekhez képest – a tapasztalt indulók elbeszélései alapján – alig volt idén hó. 🙂

Végül 1 óra 25 percnél értem el a 10 kilométeres pontot, ami a hegycsúcs túloldalán volt, pár száz méter lejtmenet után. Csak egy banánt vettem magamhoz, nem álltam meg lényegében, vizet is csak a 22 kilométeres ellenrőző pontnál terveztem tölteni. Itt egy kicsit könnyebb szakasz következett, a térképről is emlékeztem, hogy ugyan lesz még egy emelkedő, de utána meredek lefele következik, majd egy síkabb rész.

A hegycsúcs mögött, a 10 kilométeres frissítő pont.

Persze a valóságban szinte semmi nem változott, a következő 12 kilométerből 9-10 km ugyanolyan nagyon nehéz volt, mint az első 10. Egyrészt volt még bőven felfele menet. Másrészt a sík máshogy nézett ki a térképen, mint a valóságban. Vagy hómezővel borított sík volt, amiben nagyon nehéz volt futni (mert süppedt), vagy igen gyakran 3-5-10 méteres mélységű vályatokkal volt megtűzdelve a sík terep, amikbe le kellett futni, majd felgyalogolni a túloldalon. Itt még erőm teljében voltam, lendületesen vettem a lefele részeket, felfele gyalogoltam, bár azt is lendületesen. Ahogy az lenni szokott, ekkor még nem éreztem, hogy ezek milyen sokat kivesznek belőlem.

Laugavegur Ultra Marathon gleccser híd
Ilyenek is voltak: mini gleccser híd egy zöld völgy felett.
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Ilyen kis kanyonok voltak a térképen síknak jelzett szakaszokon: egyik oldalt le, másikon fel.
Laugavegur Ultra Marathon fennsík.
Így nézett ki a fennsík.
Laugavegur Ultra Marathon hómező
Hómező.
Laugavegur Ultra Marathon hegyre fel
Az utolsó nagy hegyre fel!
Laugavegur Ultra Marathon hegyek
Egy fénykép visszafele nézve.

Volt egy-két nagyon durva hegymenet, ami hegymászásnak is beillett volna. Az egyik ilyen tetején volt a második csúcs. Innen mind visszafele, mind előrefele valami eszméletlen látvány tárult elém. Szerencsére itt voltak túristák is, megkértem az egyiket, hogy csináljanak rólam egy-két képet. 🙂 A másik irányban inne pár száz méterre már látszódott a tó, aminek a partján volt a 22 kilométeres ellenőrző állomás. Innen már csak lefele vezetett az út (a kanyonokat leszámítva).

Laugavegur Ultra Marathon fénykép
A második csúcson
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Kilátás a másik irányba pár száz méterrel odébb.

A hegytető vízszíntes része a már említett kanyonokba történé le-fel futásokat jelentette. Majd eljött a tudott nagy ereszkedés, amikor is több száz métert futottunk lefele egy rövid szakaszon. Ez is elég megterhelő rész volt, tényleg nagyon meredek volt, tele apró kövel, kétszer jól meg is csúsztam, hálát adtam, hogy nem estem el. Fájtak a lábujjaim a sok ereszkedéstől, nagyon örültem, amikor véget ért.

Laugavegur Ultra Marathon futás
Olyan gyönyörű volt a táj, hogy nehéz volt a talajra is figyelni, hogy hova lépek.

Egy rövidebb vízszintes szakasz következett, majd az első kisebb folyón történő átkelés. Annak ellenére, hogy az előzetes tájékoztatóban azt írták, hogy ez még száraz lábbal megúszható köveken ugrálva, ez az adott pillanatban nem volt igaz, megvolt az első folyón átgázolós élményem. Annyira egyébként nem volt vészes, mint amennyire tartottam tőle. Nem az átgázolástól, hanem hogy utána milyen lesz teljesen átázott cipőben és zokniban futni. Hamar meg lehetett szokni, egyáltalán nem volt rossz érzés, nem hátráltatott.

Laugavegur Ultra Marathon folyón átgázolás
A folyón át vezetett az út, bár ez talán még inkább csak egy nagyobb patak volt.

Innen már csak két-három kilométer tényleg főképp síkon futás volt hátra az első ellenőrző pontig. Eleinte jól ment, de a frissítő pont előtt egy kilométerrel elkezdett eléggé fájni a jobb lábam, a combom alsó, belső része. Ez még soha nem fájt, teljesen ismeretlen érzés volt, nagyon furcsa volt. Tudtam futni, de kellemetlen volt, főleg a tudat, hogy még 33 kilométer hátra van a versenyből, hogy fogom én ezt lefutni. Lényegében ez volt az első síkon futott szakaszom, közel 20 kilométer hegyre fel vagy hegyről le menet után, nagyon furcsa érzés volt.

Laugavegur Ultra Marathon első ellenőrző pont.
A tényleg sík szakasz.
Laugavegur Ultra Marathon első ellenőző pont.
Az első ellenőrző pont még tisztes távolból.

Ide egyébként 2 óra 50 perc alatt értem a 6 órás célidőhöz tartozó 2 óra 30 perc helyett, de ekkor már ezzel nem foglalkoztam.

Frissítés

A frissítőpont nem volt túl nagy, két asztal, az egyiken mini kakaós vagy fahéjas mini bukta szerű süti és perec, a másikon víz és Gatorade. Mire ideértem az egyik adag előre bekészített zselém pont elfogyott, így azt a flakont Gatorade-del töltöttem fel.

A frissítésre való felkészülésem mondjuk úgy, hogy nem tankönyvekbe való volt… 🙂 Az egész azzal kezdődött, hogy itthonról nem vittem semmit, csak kettő sótablettát. Itthon a High 5 ISO Gel-t használom, nekem bejött, hogy nem kell hozzá vizet innom és az íze is tetszik. New York-ba vittem, de a repülőút miatt (vagy a rá dobált súlyok miatt) a legtöbb zacskó szivárogni kezdett. Most is nagyon sokat pakoltunk, nem akartam ezt újra bekockáztatni, úgy voltam vele, hogy majd kinn veszek.

A verseny előtti nap – miközben hátizsákot, széldzsekit is vettem – ezért többek között azzal telt, hogy megpróbáltam Reykjavíkban High 5 ISO Gel-t venni. Persze nem sikerült, sőt, eleve gélt sem volt olyan egyszerű találni. (High 5 ISO Gel-t végül egy sima nagyobb vegyes boltban láttam, de persze csak már a verseny után.) Végül találtam egy sport boltot, ahol narancsos SIS gélt tudtam venni, ilyet még sose próbáltam, de legalább ez is olyan volt, amihez nem kell külön vizet inni utána. Mivel a szervezők kérték, hogy ha lehet a géleket töltsük kulacsba, ne a verseny közben nyissuk őket, a szemetelés minimálisra szorítása érdekében, ezért ezt megfogadva én is két kézbe fogható, egyenként 250 milliliteres kulacsba töltöttem a géleket. Aztán persze sokaknál láttam a hagyományos gélt, de nem bántam meg, hogy kiporcióztam, mert egyrészt nem kellett a bontogatással bajlódnom, másrészt sokkal gyakrabban tudtam így kicsiket kortyolni belőle.

SIS gél futáshoz
A SIS narancsos gélek és az egyik flaska, amibe töltöttem őket.

A gélen kívül a már említett két sótablettát vittem magammal (amit féltávnál vettem be), egy zacskó kesudiót és egy mogyorót, illetve három Snickers-t. Ez utóbbiakhoz végül hozzá sem nyúltam, csak gélen, Gatorade-en és vizen éltem hét és fél órán keresztül, no meg a két frissítő állomásnál magamhoz vett fahéjas buktán és perecen. Mondanom sem kell, hogy igazából Gatorade-et is itt ittam először, a Berlin és New York maratonok utolsó frissítő pontját leszámítva. Viszont nagyon bejött, pedig nem is tudom mi volt pontosan. Kék színű volt, ami tetszett, hogy más íze volt, mint az én narancsos gélemnek és nem is volt annyira sűrű, inkább víz állagú volt. A lényeg, hogy adott egy kis változatosságot és mivel a gyomrommal nagyon szerencsés vagyok, semmi gondot nem okozott. De ezt (mármint, hogy egy ilyen hosszú versenyen teljesen új gélekkel és frissítőkkel futtok) ne csináljátok utánam, szerintem a futók kisebbsége az, akinek ezt minden gond nélkül beveszi a gyomra. 🙂

A mélypont

A frissítő pont után papíron sík, a valóságban a már jól ismert általam csak kanyonos terepnek nevezett szakasz következett, azaz egyik patakvölgyből föl, majd hamarosan le a következőbe, azért, hogy onnan a patak túloldalán újra fel lehessen kapaszkodni a szemközti dombra. Az egyik első patakon (kisebb folyón) szépen át is kellett gázolni. Azért egyre több sík rész is volt köztük, de emlékszem, hogy itt is minden felfele menetet gyalogoltam. Ekkor már nem az erőm tartalékolása miatt, hanem mert csak ennyire volt erőm. A jobb combom szerencsére már nem fájt, legalább ez nyugtathatott.

Laugavegur Ultra Marathon híd
A ritka alkalmak egyike, valamiért az egyik folyón egy híd volt! 🙂
Laugavegur Ultra Marathon köves táj
A táj egy részen sziklás, köves volt, de legalább sík.

Nemsokára feltűnt a látóhatáron az egyik nagyobb folyó, amin kifeszített kötél mellett kellett átgázolni. Vártam már, nem is annyira a féltáv miatt, hanem, hogy át tudjak öltözni, le tudjam venni az eddigre már nagyon melegnek bizonyult széldzsekim és a teljesen átázott pólóm alatta. Ide a féltávhoz, a folyó túloldalára hozták az előre leadott táskákat, amibe a váltócipőt és a száraz ruhákat tettem. A széldzseki egyébként függetlenül attól, hogy melegnek bizonyult, végül is nem volt rossz választás, mert a hegytetőkön, havas síkságokon nagyon is fújt a szél, tudom, hogy ott jó szolgálatot tett. Ott még a sapka is előkerült, egyszerűen fel kellett vennem, mert izzadt a fejem, és olyan hideg szél fújt, hogy biztosan megfáztam volna.

Laugavegur Ultra Marathon átkelés egy folyón
Talán ez volt a legnagyobb folyó, amin át kellett gázolni. A háttérben láthatóak a féltávhoz hozott hátizsákok.

A folyón átkelést elrontottam. 🙂 Az előző két-három kisebb folyóból indultam ki, és gondoltam levideózom, lefotózom, ami azzal járt, hogy az ideálisnál sokkal lassabban keltem át rajta. A lábam teljesen szétfagyott, de úgy, hogy már nagyon fájt. A végén persze kisiettem, de hiába, a parton gyalogolva is nagyon-nagyon fájt. Megkerestem a táskámat, leültem és megpróbáltam valahogy levenni a lábamról a vizes cipőm és zoknim. Nem ment egyszerűen, még mindig fázott és fájt a lábam, ráadásul a part is nedves volt, nem volt túl komfortos leülni és a magam alá terített széldzsekin öltözni.

Laugavegur Ultra Marathon a folyóparton ülve
A folyóparton ülve, megszabadulva a vizes cipőtől és zoknitól.

Ráadásul ahogy levettem a cipőm és a zoknim, éreztem, hogy nagyon feszülnek a combjaim, szinte fájtak. Ez is eddig ismeretlen érzés volt, biztos a sok szinttől (mind fel, mind le), alakult ki, ott ülve nehéz volt elképzelni, hogy hogyan lesz még ebből futás. Mindenesetre szép lassan átöltöztem, lett száraz zoknim és cipőm, rövidnadrágom és egy rövid ujjú pólóm is. Jó érzés volt megszabadulni a pulóvertől és a széldzsekitől, de talán még jobb érzés volt tiszta és friss ruhában nekiindulni a második szakasznak. Amilyen mélyponton voltam pár perccel előtte ott a patak parton ülve, olyan jól esett átöltözve útnak indulni, előbb száz-kétszáz métert sétálva megtenni, majd végre tényleg síkon futni.

Sokan egyébként nem éltek a lehetőséggel és a folyón átkelve egyből futottak tovább. Persze spóroltak vele 5-10 percet, de számomra nagyon jó befektetés volt ez az idő, sokkal jobb hangulatban indultam tovább és a felesleges meleg ruhám is hátrahagyhattam.

A verseny második fele

A féltáv után a táj is teljesen megváltozott, mintha egy új verseny kezdődött volna. A 26 és 38 kilométer közötti szakasz egy-két kisebb dombot leszámítva tényleg nagyjából sík volt, bár voltak benne sunyi, lapos, elnyújtott enyhe emelkedők, de kanyonok nem. 🙂 Cserébe megkaptuk a szelet, ami szinte viharos volt a végeláthatatlan síkságon, és persze – legalábbis érzésre – mindig szemből fújt. Mégis, a sík terep miatt hálás voltam, lassú, de egyenleges kocogásban kezdtem neki ennek a 12 kilométernek. Persze ha arra gondoltam, hogy mennyi van még hátra, akkor az nagyon soknak tűnt, de igyekeztem csak a 38. kilométernél lévő második ellenőrző pontra fókuszálni, az még belátható távolságon belül volt.

Laugavegur Ultra Marathon kősivatag
A kősivatag, kicsit egyhangúbb tájjal.

Az időjárás egyébként nagyon változó volt. Amikor éppen nem fújt a szél és sütött a nap, hirtelen nagyon melegnek lett. De általában fújt a viharos szél, a fejem fázott is, fel is vettem hamar a fejpántom, amit a fülemre is ráhúztam. Így kibírható volt. A táj egyhangú volt, nagy, lapos síkság, de azért folyton változó. A sivatag jellege végig megmaradt, de előbb kisebb-nagyobb kövekkel, majd teljesen lapos lett, amolyan barna-fekete homokos síkság, a távolban nagy, zöld hegyekkel. Majd a hegyek dombokká szelídültek, de a zöld is kiveszett belőlük és tényleg egy nagy kősivatagban éreztem magam.

Laugavegur Ultra Marathon nagy zöld hegy
Oldalt azért feltűntek nagy zöld hegyek a fekete homok óceánban.

Az erőmmel elkészültem, csak arra volt elég, hogy lassan kocogjak a sík szakaszokon, az emelkedőket, még ha kisebbek is voltak, gyalogoltam. Sőt, hogy őszinte legyek, vártam őket, nagyon jól esett a kocogás helyett a séta. Azért szép csendben fogytak a kilométerek, a kedvem is jobbra derült, innen már éreztem, hogy ez biztosan meglesz, csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt. A hivatalos cut-off time-ok, azaz azok az idők, amikorra be kellett érni a második ellenőrző pontra (6 óra 30 perc) vagy a célba (9 óra 30 perc) nem fenyegettek, azzal úgy voltam, hogy innen már gyalogolva is hozom, így csak a verseny és a táj élvezete maradt hátra, amit igyekeztem maximálisan ki is használni.

Laugavegur Ultra Marathon út a síkon
Így kígyózott az út a sivatagon keresztül, messze előre lehetett látni, hogy hol járnak a gyorsabb futók.

Nagyon jó érzés volt egyébként úgy futni, hogy nem hajszoltam valami jó időeredményt. Néha persze gáznak éreztem, hogy sárga rajtszámmal ilyen “lassú” vagyok, és hogy inkább a zöldek mezőnyében futok már, de szerencsére láttam egy-két sorstársat, kékeket pedig nem. 🙂 Szóval jó érzés volt kényelmesen futni (még ha ezúttal ez inkább a fáradtság miatt volt), bármikor megállni egy-két fényképet és videót csinálni, a két nagyobb frissítő ponton pedig elidőzni pár percet, enni-inni, beszélgetni, és nem csak átrohanni rajtuk. Lesz még erre lehetőségem majd Chicago-ban. 🙂

Laugavegur Ultra Marathon szelfi
Én és a táj 🙂

Az nagyon jó volt egyébként, hogy a terepviszonyok miatt gyakorlatilag egy percig sem kellett aggódni amiatt, hogy elvétem az útvonalat. Persze a túraösvény a legtöbb helyen jól látható volt, de azért bőven lett volna lehetőség rossz irányt venni. Az útvonalat kis narancssárga zászlókkal jelölték itt-ott, de az az igazság, hogy a legtöbbször nem ezek voltak segítségemre, hanem az, hogy a terep miatt (fák teljes hiánya, sok dombtető) gyakorlatilag mindig láttam az előttem futókat, úgy, ahogy a mögöttem jövőket is. Néhol ez kiábrándító volt, mert akár több kilométerre előttem is láttam, hogy merre megy az út (mennyit kell még egyenesen futni…), de a legtöbbször hasznosnak éreztem.

Laugavegur Ultra Marathon tájkép
Egy ideig furcsán néztem azokra, akik túrabotokkal futottak, de aztán rájöttem, hogy lehet nem is volt ez olyan hülyeség tőlük. Persze csak páran voltak, és a legtöbbször nem hiányzott a cipelésük.

Voltak futók, akikkel hosszú kilométereken át együtt futottunk, de ahogy az lenni szokott, az ismerős arcok előbb-utóbb szép lassan vagy elhúztak, vagy lemaradtak – és jöttek helyettük mások a következő kilométerekre. Beszélgetni nem nagyon volt kedvem, ahogy nagyon másnak sem, csak néhány “még egy rohadt emelkedő” vagy hasonló félmondat voltak a párbeszédek.

Laugavegur Ultra Marathon domb
A síkság egyhangúságát néha megtörte egy-két kisebb domb.
Laugavegur Ultra Marathon szurkolók
A legtöbb túrázó hangosan buzdította a futókat, voltak akik ilyen-olyan mutatvánnyal is készültek, mint a képen látható család.
Laugavegur Ultra Marathon szél
Kár, hogy a szelet nem lehet visszaadni egy fényképpel. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon lejtő
Az aránylag nagyobb lejtő a második ellenőrző pont (38. km) előtt.

Az idő lassan de biztosan telt, cserébe a kilométerek ugyanúgy lassan, de biztosan fogytak. Eljött a 38. kilométer, ahol a második ellenőrző és frissítő pont volt. Itt igénybe vettem a mellékhelyiséget, megmostam az arcom, utánatöltöttem a Gatorade flakonom, néhány kakaós csigát és sós perecet felmarkoltam és pár perc pihenő után folytattam az utam. A frissítőpont után gyalogoltam, amíg megettem az útravalót, majd jöhetett az újabb lassú kocogás, ami stílszerűen egy emelkedővel kezdődött. Bár még a vége felé volt két kisebb frissítőpont, innen már az 55 kilométer volt a cél, azaz még 17 kilométer volt hátra. Soknak tűnt, de az addigra beállt tempómban azért tudtam, hogy szép lassan le fogom ezt kocogni. Azért mint kiderült, várt még rám egy-két kihívás…

Laugavegur Ultra Marathon második ellenőrző pont
A második ellenőrző pont. Jobban kiépített volt, mint az első.

Újabb kanyonos szakaszok következtek, felváltva sík részekkel. A táj is változatos volt, kősivatagtól kezdve füves-mezős részeken át, kis cserjékig minden volt. Sokszor bele kellett gyalogolnom a futásokba, még úgy is, hogy igazából lassú tempót mentem. A pulzusom is alacsony volt, egyszerűen csak fáradt voltam. Emlékszem, 42 kilométernél jót mosolyogtam, hogy most érne véget egy maraton, nekem pedig még hátra van 13 kilométer… Persze nem lehet összehasonlítani az eddigi maratonjaim ezzel a terepfutással, nagyon más volt a tempó, a terep, a környezet. De jól esett volna megállni itt is 42 kilométernél. 🙂 Viszont részben pont ezért a +13 kilométerért is jöttem.

Laugavegur Ultra Marathon kanyon híd
Ennél a folyóvölgyben azért szerencsére volt híd. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon gleccser
Kilátás egy gleccserre az előző folyóvölgy túloldalának tetejéről.
Laugavegur Ultra Marathon emelkedő
Nem jó érzés amikor meglátod, hogy újabb emelkedő következik…
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Semmi extra, csak egy szokásos “kanyon” az elvileg sík szakaszon. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Itt is sejti már az ember, hogy a szembe lévő platóra biztosan egy kanyonon át fog vezetni az út… 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
És így is van! 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
A táj és a kilátás azért sok mindenért kárpótolt.
Laugavegur Ultra Marathon köves sivatag
Volt 1-2 kilométer köves sivatagos rész is.

A legnagyobb kihívás ami hátra volt egy viszonylag nagy hegy volt a vége előtt körülbelül 5 kilométerrel. Tudtam, hogy lesz, csak azt hittem kisebb lesz. 🙂 Ami viszont nagyon váratlan volt, hogy bár lendületesen akartam felgyalogolni rá, nem tudtam, mert annyira megfájdult a jobb lábam, ott ahol már a verseny egy korábbi szakaszában is, síkon. Próbáltam úgy menni, hogy a bal lábamról lépjek nagyobbakat, de akkor a bal combom is megfájdult. Kicsit pihentem, nyújtottam, majd kénytelen voltam sokkal lassabb tempóban felgyalogolni a hegyre. Szerencsére ez ment, bár kicsit aggódtam, hogy pont itt a vége előtt nem sokkal fogok majd lerobbanni. Amelyik hegyre felmegyünk, arról le is kell jönni, és ekkor kiderült, hogy az intenzív lefele futás sem megy már, ekkor máshol fájtak a lábaim. A lényeg, hogy ezt is lassabb tempóban kellett teljesítenem. Úgy látszik, hogy a verseny első 20 kilométere megtette a magáét, nem vagyok én hozzászokva ilyen szintekhez…

Laugavegur Ultra Marathon hegy
Ez a hegy – nem tudom mennyire látszik a képen, élőben látszott, hogy merre futnak fel a gyorsabb futók rajta.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás a hegy tetejéről
Kilátás a hegy tetejéről.

A völgyben jött az utolsó folyó, amin át kellett kelni, itt már tanultam a korábbi hibámból, és ezúttal olyan gyorsan lépkedtem át benne, amilyen gyorsan csak tudtam. Így is nagyon hideg volt, de pár másodperc alatt elmúlt a jeges fájdalom.

Laugavegur Ultra Marathon folyón átkelés
Az átkelő pont kicsit még messzebbről.
Laugavegur Ultra Marathon utolsó folyó
És egészen közelről. Szerencsére ez volt az utolsó folyó.

A túlparton kis frissítő pont volt, majd ezúttal már egy erdei úton kellett futnunk a maradék négy kilométert. Ekkor már lassan futottam, majd egy kisebb csoporthoz verődtem, akik mögött már nem akartam lemaradni, ekkor gyorsabb tempót mentem, igaz, majdnem végig lejtett a terep. Egész sokan álltak az út mellett, tapsoltak, biztattak minket, nagyon jó érzés volt.

Laugavegur Ultra Marathon fák
Megjelentek a fák is az út mellett.
Laugavegur Ultra Marathon völgy
Innen már csak a völgybe kellett leereszkedni, ideális terep egy befutóhoz.

Pont azt számolgattam, hogy még másfél-két kilométer van a célig, amikor egyszer csak egy kanyar után megláttam a völgyet és a befutót, kb száz méter volt már csak hátra. Biztosan rövidebb volt a táv, mint 55 kilométer, ezt többen is mondták a verseny után. Mindenesetre nagyon kellemes meglepetés volt, nem panaszkodtam. Átfutottam a célkapun, készült néhány fénykép, megkaptam az érmem és egyszerűen csak boldog voltam!

Laugavegur Ultra Marathon célfotó
A célfotó

A verseny után

Volt egy frissítő sátor a cél után, itt ittam egy sprite-ot és egy kólát, valamit talán ettem is, majd jöhetett az átöltözős sátor. Tudtam, hogy lesz meleg vízes fürdési lehetőség, hoztam is törölközőt, papucsot. Hát az mondanom sem kell, hogy nagyon jól esett. Utána átöltöztem civil ruhába, és jöhetett egy korsó sör, majd a meleg vacsora, amire befizettem, az is szuper volt.

Laugavegur Ultra Marathon vacsora
A vacsorám. Valószínűleg bármit megettem volna, de ez kifejezetten finom volt és jól esett.

Tamással csak néhány szót tudtunk váltani, ő még várta az osztrák barátait, mire én végeztem a vacsorával már nem találtam. Fáradt voltam, az egyik első busszal indultam vissza Reykjavíkba. Itt még volt egy kalandos átkelésünk egy megáradt folyón, ahol az előttünk lévő személyautót kis híján elvitte a víz, de végül valamikor 9 körül épségben hazaérkeztünk. Elfáradtam, de azért tudtam sétálni, nem amortizáltam le magam teljesen.

A szervezésről

Pár szóban szeretnék megemlékezni a szervezésről is, mert nagyon profi volt. A rajtszám átvétel csütörtökön és pénteken volt, én a második napon tudtam abszolválni. Gyors volt, semmi extra, megkaptam a rajtcsomagot, némi útbaigazítást, csináltam egy fényképet, illetve a féltávos csomagom kellett leadni.

A Laugavegur Ultra Marathon nem egy körverseny, hanem egy túraútvonalat kell végigfutni, amiről ITT írtam bővebben. A rajt a sziget belseje felé van, onnan kell a part felé futni. Ez azt jelenti, hogy terep-buszokkal viszik be a versenyzőket a rajt helyszínéhez, ahol rövid idő van készülődni, majd indul a verseny. Néhány egészségügyi ellenőrző pontot leszámítva kettő nagyobb frissítőpont van a verseny útvonalán, benn a hegyekben. Ide sem volt egyszerű megszervezni, hogy legyen minden, ami a frissítéshez szükséges, a víz sem a csapból folyik ott. Az utolsó frissítőponton, az utolsó folyón történő átkelés után, a céltól kb 3 kilométerre láttam, hogy az ott lévő frissítő ponthoz egy idős bácsi egy talicskán tolta a meredek hegyi úton lefele a kólát és energiaitalt, nem kicsit erőlködve. Minden tiszteletem az övé és a szervezőké, hogy ezt a versenyt ilyen színvonalon meg tudták rendezni! Minden nagyon profi volt, és ahogy Erdélyi Tamás mondta, egy versenyen már a legelején látszik, hogy profi-e vagy sem a szervezés. Ez az volt.

Egyebek

Az egyik amiről röviden írni akartam még, az a Suunto órám. Elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem töltőt vinni magammal Izlandra. Kb 80%-on volt, mikor kiutaztunk, végig rajtam volt napközben, és persze a verseny előtt jöttem rá, hogy nem vittem hozzá töltőt. 60%-on kezdtem meg vele a versenyt, és 7.5 óra folyamatos használat után még maradt 25% – amivel végig tudtam használni még amíg Izlandon voltunk. Azért ezt a Polar-ommal nem abszolváltam volna. 🙂

Aminek még örültem, hogy fizikailag aránylag jól abszolváltam az első terep ultramaratonom. Nyilván elfáradtam és másnap azért volt bőven izomlázam, de ezt leszámítva nem volt semmi komoly bajom. Nem jártam úgy, mint egy zombi, nem dörzsölt ki a nadrág vagy a póló, nem lettek vízhólyagjaim, nem estek le a körmeim. Szóval ebből a szempontból minden rendben volt.

Bár nem versenyként tekintettem erre az 55 kilométerre, és nem is sikerült úgy, ahogy elterveztem (már amennyire elterveztem), azért kíváncsi voltam a hivatalos eredményekre természetesen. A hivatalos időeredményem 7:29:50 lett, amivel 231. lettem az 551 indulóból, tehát bőven a mezőny első felében végeztem. Ez azért nem olyan rossz, tekintettel arra, hogy ez volt az első terep versenyem és az első ilyen távú hosszú futásom. Biztos vagyok benne, hogy céltudatosabb felkészüléssel és rutinosabban ezen az időn sokat tudnék még javítani. Az első helyezett egyébként egy izlandi srác lett (kb mindig ő nyer), 4 óra 32 perc alatt teljesítette a távot. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet ilyen gyorsan futni ilyen terepen!?… (Ja, a 355 férfi indulóból 182. lettem, a korosztályomban (30-39 közötti férfiak) pedig 92 indulóból 47.

Összegzés

Nagyon jó verseny volt a Laugavegur Ultra Marathon, örülök, hogy ott lehettem és lefuthattam ebben a csodálatos környezetben. Az tény, hogy nem voltam rá felkészülve, de mivel viszonylag korán elengedtem a dolgot, ezért szinte végig élvezni tudtam és megélni azt a csodát, amit a gyönyörű izlandi tájon történő futás jelentett. A szintek és a terepviszonyok komoly kihívást jelentettek, de maga a távolság, az 55 kilométer (a visszafogott tempóban) nem volt vészes, nem az volt a szűk keresztmetszet. Meglátjuk lesz-e folytatás…

Beer Lovers’ Marathon, Liege

Célkitűzés

Miért mentem el erre a jelmezes, bohóckodós, sörös maratonra? Nem véletlenül. 🙂 Tavaly ősszel Berlin és New York után azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne elmenni egy olyan maratonra, ahol nem az éppen aktuális legjobbamat kell nyújtanom, nem halok meg a pályán néhány perccel jobb eredményért, hanem élvezem a futást a legvégéig, a szurkolást. Nekem egy verseny – ahogy már írtam róla – mindig a lehető legjobb teljesítmény leadását jelenti. Ez jellemzően nem a futás gyönyöréről szól, szó szerint meg kell harcolni a personal best-ekért. Ez rendben is van, én szeretem ezt a futásban. De azért ott volt ez a gondolat egy örömfutásról, egy ilyen maratonról. Azt már tudom magamról, hogy ha elmegyek egy sima versenyre azzal a céllal, hogy csak edzek egyet, akkor abból a végén biztosan igazi verseny lesz, nem edzés. 🙂 Ezért kerestem egy olyan maratont, amit aztán biztosan nem tudok elég komolyan venni ahhoz, hogy elfussam. 🙂 És akkor szembe jött velem valahol az interneten a liege-i Beer Lovers’ Marathon. Minden frissítőponton sör, jelmezes futás, mi kell más. Ez az a verseny, amit kerestem, ráadásul meg tudom látogatni a barátom, aki Belgiumban él. Gyorsan be is neveztem!

Volt még egy oka, hogy szerettem volna egy kicsit lazább maratont futni. Van az a mondás, hogy nincs könnyű maraton. Szerettem volna élőben, saját magamon letesztelni, hogy ez tényleg így van-e? Vajon ha a valós tudásomhoz képesti 3 óra 30 percen belüli maraton helyett mondjuk 4 óra alatt futom le a távot, akkor az könnyű lesz, vagy igaz a mondás, és a végén ugyanolyan nehéz? Kíváncsi voltam. Persze félmaratonokról tudom már, hogy ott igenis van különbség a max tempó és a kényelmesen gyors között, de ki tudja, hogy igaz-e ez a maratoni távon is. Megtudtam, de erről később. 🙂

Liege folyója az egyik hídról.

Azért persze nem lennék én, ha végül ne lett volna egy konkrét célidő a fejemben, és ez a 4 órán belüli beérkezés volt. Úgy számoltam, hogy ez egy kényelmes 5:30-as kilométerenkénti átlag tempó, plusz jut még majdnem 10 perc a frissítésekre (sör kóstolásokra) is, ennek tényleg kényelmesnek kell lennie. A 3 óra 30 perces maraton 5 perces átlag tempót jelent, és abban már meg kell oldani a frissítéseket is, nincs rá külön idő. Szóval nem bonyolítottam túl, igyekeztem könnyen venni és csak arra figyelni, hogy 4 órán belül beérjek. Azt még megfogadtam magamnak, hogy ha már itt vagyok, akkor kiélvezem, és tényleg minden frissítő ponton ahol lesz sör, ott megkóstolom, amit kínálnak!

Előkészületek

Bár sokáig úgy gondoltam, hogy lesz majd jelmezem is, végül nem volt rá se időm, és hogy őszinte legyek, kedvem sem. Tudom, tudom, akkor minek választottam egy jelmezes maratont, de ez annyira nem áll közel hozzám akkor sem. Végül úgy voltam vele, hogy nem sima futó felszerelésben, hanem magyar színekben állok rajthoz, az legalább félig beöltözésnek számít. A többség, nagyon nagy többség tényleg jelmezben volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az élmezőnyre ez azért nem volt jellemző. Előttem csak egy-két jelmezes futott, a többiek verseny felszerelésben álltak rajthoz.

Én, még bőven a rajt előtt.

A verseny nagyon családias hangulatú volt, aránylag kicsi. 1800-an indultak csak, nem volt hatalmas tömeg, mindenre bőven volt idő még aznap reggel. A rajtszámot is akkor vettem át, és a ráhangolódás a jelmezek alapos szemrevételezése volt. Csináltam is néhány képet, és azért megfordult a fejemben, hogy milyen gáz, hogy én nem öltöztem be. Szerencsére azért volt még rajtam kívül ilyen kívülálló. 🙂 A rajt előtt megszólított egy Svédországban élő magyar, aki svéd színekben jött a barátjával. Tényleg mindenhol találkozhatsz magyarokkal, jó érzés volt! Azért az esemény füzetet lapozgatva feltűnt, hogy Magyarországról csak egy valaki érkezett. 🙂

Még a rajt előtt – a képet Hédi lányomnak készítettük, akinek a kedvenc meséje a Tininindzsa teknőcök.

Ami nagyon tetszett ezen a maratonon, az a műanyag pohár volt, amit a frissítéshez kaptunk. Nem volt eldobható poharas frissítés, mindenkinek a saját poharába töltöttek, amit kért (vizet, sört). Azért bevallom, az elején nagyon furcsa volt és egyáltalán nem tetszett. Olvastam előre, hogy ez lesz, de valamiért azt hittem, hogy valamilyen rugalmas műanyag pohár lesz, ami összenyomható, és úgy be tudom tenni az övembe, zsebembe. Meglepődtem, hogy kemény műanyag volt. Kaptunk hozzá egy övet, amire fel volt csíptetve egy széles és szoros műanyag gumi, abba lehetett beletenni a poharat. Elég furcsa volt. Gondolkoztam, gyakoroltam, hogy a frissítő pontokon majd a gumival együtt akasszam le a csíptetőt, de az olyan körülményesnek és lassúnak tűnt, hogy végül arra jutottam, hogy a poharat fogom majd kivenni a gumiból, és frissítés után visszatenni. Amennyit próbálgattam lassan, óvatosan, olyan dinamikusan és gyorsan ment a verseny hevében később.

A frissítésre kapott műanyag pohár – mindenkinek ilyenbe töltötték a frissítőt kancsókból.

A rajt után azért nagyon furcsa volt úgy futni, hogy folyamatosan pattogott az oldalamon a pohár. Jó pár futónak ki is esett az övéből, többeknek is meg kellett állniuk, hogy felvegyék a földről. Nekem nem esett le, tényleg jól tartott a szoros gumi, de ettől még nagyon furcsa érzés volt. Nem is az, hogy pattogott az oldalamon, hanem inkább az a tudat, hogy jaj, bármikor leeshet, és hát biztosan le is fog esni. Minden második lépésnél vagy odakaptam, hogy megvan-e még, vagy odanéztem, hogy még mindig szorosan fogja-e a gumi. Nem tudtam elképzelni sem, hogy hogyan fogok így végigfutni 42 kilométert. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen kiveszem és a kezemben futok vele. Végül ahogy eltelt 1-2 kilométer elfelejtkeztem róla, megszoktam. Utána már észre sem vettem, hogy ott van. A frissítő pontokon gyorsan kikaptam a gumiból, ittam, majd visszatettem és szorosan ráhúztam a gumit és már mentem is tovább. A végén olyan természetes volt, mintha mindig is egy pohárral az oldalamon futottam volna.

A pohár működés közben, a gumival és a csíptetővel.

A verseny első harmada

Kb a 17. kilométerig számítom a verseny első harmadát, természetesen nem matematikailag (azt tudom, hogy 14 lenne), hanem mentálisan. Ez a rész egyrészt még nagyon is könnyű és élvezetes volt, másrészt viszont a pálya maga nagyon nehéz, nem számítottam rá. De haladjunk sorban.

A rajtnál szinte legelől voltam, sejtettem, hogy az én 5:30-as átlag tempóm azért a legtöbb jelmezes, szórakozni érkezett emberhez képest még így is gyors lesz, nem akartam a szűk utcákon beragadni mögöttük, mint anno Prágában egy félmaratonon. Végül az első két kilométer egy széles sugárúton volt, lehet, hogy nem kellett volna aggódnom, de így volt a biztos. Elől szellősen lehetett futni, egy ideig bírta mellettem a rakétának öltözött srác, én pedig egy olyan páros mögött futottam egy darabig, akik nem tudom, hogy minek öltöztek, de a lényeg, hogy hangosan szólt a zene belőlük. 🙂 A 2. kilométernél volt egy reggeliző pont, csokis croissant-nal. Nem volt létkérdés, de annyira jól nézett ki, hogy vettem és ettem egyet. 🙂 Az tetszett, hogy úgy volt kialakítva a pálya vonalvezetése, hogy valahol a 4. kilométernél újra átfutottunk a rajtkapun, a nézők között, ez szuper ötlet volt szerintem, nagyon nagy hangulat volt.

A rakéta ember 🙂

És akkor ezután jött egy kis hegymászás, majd elérkeztünk a város és a maraton emblematikus pontjához, a Montage de Bueren nevet viselő lépcsősorhoz. 374 lépcsőfokból áll, és bár láttam itt készült képeket a verseny előtt is, de élőben sokkal durvábban nézett ki. És felmenni is durva volt. Az első frissítő pont előtte volt, kértem egy sört a pohárkámba, és szép lassan – egy-két szelfit ellőve – elkezdtem felsétálni rajta. Nehéz volt, a tetejére (sétálva!) rendesen leizzadtam és elfáradtam. Itt várt rám Ildi, aki csinált egy-két képet, majd futottam tovább. Azaz futottam volna, de kiderült, hogy a lépcső tetején még folytatódik az emelkedő. Inkább sétáltam. Ott egy vizes frissítés, még néhány lépcsőfok, és ekkor már tényleg a tetőn voltam, egy parkban futottunk tovább.

Itt még csak a verseny előtti nap méregetem a lépcsőt… Élőben elég rémisztő volt…
És a lépcső, már a verseny alatt. Nagyon nagy szurkolói hangulat volt egyébként, mint a Tour de France egy-egy hegyi befutójánál, nagy élmény volt!
Azért a kilátás elég jó volt a dombtetőről.

A park után kis utcák következtek, majd legnagyobb meglepetésemre még egy nagyobb emelkedő. Lassan kocogtam, majd a végét megint gyalogoltam. Úgy voltam vele, ha már egy könnyű maratonra jöttem, akkor nem teszem nehézzé magamnak. 🙂 A lépcsőről tudtam, arra számítottam, és a térképen láttam, hogy lesz még egy-két kisebb szint, de ilyen emelkedőkre azért nem számítottam. Ekkor jött egy újabb meglepetés, igaz, ezúttal pozitív. A 11. kilométernél lehetett a frissítőpont, amikor az órám még jóval kevesebbet jelzett. Nem nagyon értettem, mert 5-nél még én voltam lemaradva. Vagy elmérték a pályát, vagy a lépcsőket és az emelkedőket nem vette jól a Stryd, nem tudom. A lényeg, hogy itt megint jöhetett egy kis sör, volt egy zenekar is, kedvem lett volna maradni, de azért mégiscsak futni érkeztem. 🙂 Irány tovább! A 13. kilométernél lévő hivatalos frissítőpont az órám szerint 11.5 kilométernél volt, ezt már nem nagyon tudtam hova tenni… Aztán később azért csökkent a különbség, azt hiszem itt volt a legnagyobb.

A 13. kilométer pontnál az órám még csak 11.5 kilométert mutatott (és szerintem nem az óra volt rossz).

Ekkor újabb meglepetés ért. A pálya egy szűk ösvényen folytatódott, valami erdő szélen, a lényeg, hogy nem egy klasszikus maratoni útvonal volt az biztos. Néhány helyen még a fejem is be kellett húznom, hogy elférjek egy-egy fa vagy bokor alatt. Aztán újra utcák, emelkedők, lejtők következtek, kis utcákon, Liege külvárosában. Tisztára olyan hangulatom volt, mint február elején a kaposvári félmaratonon. Kis utcákon, kis dombokon futottunk, ez a rész teljesen kihalt volt. Aztán egy rövidebb lejtmenet után megérkeztünk a 17. kilométernél lévő frissítő ponthoz. Itt is sört kóstoltam, jól esett, jó volt a hangulat. Ettem egy kis kekszet és ropit is, nehéz volt tovább indulni, maradtam volna még sörözni. 🙂

Ilyen helyeken is ment a maraton, és ez még egy szélesebb ösvény volt…

A verseny középső része

Ezt a részt a 17. kilométertől a 33. kilométerig számolom.

Mentálisan ekkor kezdett kicsit nehézzé válni a verseny. Még nem fáradtam el, a sok hegymenet és domb ellenére még egész jó erőben volt, de ekkor a pálya vonalvezetése hosszú széles utakon vitt, nagyon monoton volt, és árnyék hiányában észrevettem, hogy a nap is kellemetlenül tűzött, meleg volt. Telkek a kilométerek, nem estek nehezemre, de annyira azért nem élveztem a futást.

Az egyik frissítő pont egy sör gyárban került kialakításra.

A félmaratonhoz közeledve sem lett változatosabb a táj. Továbbra is hosszú egyenes utakon kellett futni a tűző napon. A monotonitást az törte meg, amikor a pálya egy részén az elől haladók szembe jöttek velem (majd később én a hátrébb haladókkal). Szeretem ezeket a részeket, mert látod, hogy kik vannak előtted, kik mögötted, tudjátok egymást biztatni. Egy kis változatosságot, sokszínűséget visz a monoton futásba a dolog. A félmaraton után nem sokkal egy nagyon szép parti sétányra futottunk, és innentől közel 8 kilométeren át a folyóparton futottunk, hol az egyik oldalt, hol a másikon, hol pedig egy középen lévő szigeten. A sétány nagyon szép volt, habár ez is monoton és hosszú. Sok volt a biciklis, a járókelő, akik azért elővigyázatosak voltak, de nekem akkor is furcsa volt, hogy egy maraton nem elzárt részen zajlik, hanem a hétvégi sétálók között. De nem volt semmi gond végül.

A gyönyörű parti sétány, sok-sok árnyékkal, aminek akkor nagyon örültem.

Ildivel korábban azt beszéltük, hogy a 28. kilométernél lévő frissítőpontnál vár majd, ott fog fényképezni. A képeket azóta sem kaptam meg tőle. 😀 Emlékszem, valahol 23-24 kilométernél már számoltam vissza, hogy mikor fogok odaérni. Ez még mindig nem a holtpont volt, de úgy szívesen lettem volna már előrébb. Szerencsére mindig volt egy-egy frissítő pont sörrel és egy kis nasival. Engem mindig nagyon szerettek ezeken a pontokon, pedig nem is voltam jelmezben. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg miért. Idli rám írt, hogy még az első helyezett sem ment el mellette, amikor én már 23-24 kilométernél jártam. Ezen azért csodálkoztam, később, mikor odaértem, szólt, hogy kb csak 30-an vannak előttem. A lényeg, hogy szerintem akik elől mentek, azok futottak, max vizet ittak. Én, ha nem is az első, de az elsők között lehettem, akik tényleg megálltak, ittak egy kis sört, mondtak egy-két jó szót, viccelődtek. Ezt értékelték az önkéntesek. 🙂

Azért az utolsó 1-2 kilométer (mármint a 28. kilométernél lévő frissítőpont előtti utolsó 1-2 kilométer) már elég lassan telt el. Pedig a neheze még hátravolt. A 28. kilométernél lévő ponton kicsit többet időztem, volt dinnye is, nagyon jól esett. Kerestem Ildit, aztán rájöttem, hogy írta, hogy kicsit továbbment és a parton vár. Meg is találtam. 🙂 Gyors ölelés, aztán futottam tovább. És ekkor kezdődött a verseny legnehezebb része. A 28. és a 33. kilométer között. Újra kihalt utak, hosszú egyenesek, néhol árnyas fák, de sok helyen meleg. A mezőny is nagyon megritkult, csak néha-néha láttam, hogy fut valaki előttem. Néhol még az útvonal kapcsán is elbizonytalanodtam, de szerencsére nem tévedtem el. A szervezés egyébként profi volt, minden irányváltásnál vagy neccesebb helyen állt önkéntes, nagyon-nagyon sokan voltak.

Szóval ez az öt kilométer volt a holtpont. No nem akkora, mint Berlinben, nem volt olyan nehéz, mint New York-ban, de biztosan nem volt könnyű. A dombok és a meleg miatt a lassabb tempó ellenére is kezdtem fáradni, de talán nem is annyira fizikailag, mint mentálisan. Innen még 10+ kilométer volt hátra és valahogy ez nem hiányzott. Jól esett volna megállni és csak sétálni, egy-egy frissítőponton (amik ezen a részen indokolatlanul megritkultak) leülni és sörözni. A holtpontot végül a 33. kilométernél lévő frissítőpont törte meg. Egyrészt az egész pont egy kis erdőben volt, nagyon hangulatos volt. Itt több futó is összegyűlt, kicsit hosszabban frissítettem. Viszont sört – most először – nem akartam inni, el is indultam tovább. De a lányok (lásd lenti képen) feltartottak, mert mint kiderült, ez volt az egyetlen olyan frissítőpont, ahol “kötelező” volt sört inni – az esti after party belépős karszalagért cserébe. Nem volt mit tenni, kellett egyet innom. 🙂

A 33. kilométer útonállói.

A pont és az erdő után használtam egy kihelyezett mobil wc-t, először futóversenyen. Lehet, hogy ettől, lehet, hogy a kis közjátéktól, vagy azért, mert már belátható közelségbe került a befutó, de innen új erőre kaptam, már jobb kedvvel futottam. A terep nem lett sokkal jobb, de éreztem, hogy fogynak a kilométerek. Újabb meglepetés volt, hogy miután már záródott az olló a hivatalos jelzőtáblák és az órám által mért távolság között, a 37. kilométernél lévő frissítőpont megint sokkal-sokkal hamarabb jött el a valóságban, mint ahol kellett volna lennie. Itt egyértelműen nem az órám (illetve a Stryd) mért félre, hanem rosszul volt kimérve a táv. Újra másfél kilométer előnyben voltam az órámhoz képest, és persze ilyenkor a verseny végén, bár ezt nem érti az ember, azért annyira nem bánkódik miatta. 🙂

Újra másfél kilométerrel többet jelez a hivatalos tábla, mint az órám.

Ekkor már tudtam, hogy bármi is lesz, én simán befutok 4 órán belül. Általában itt már kicsit gyorsabb voltam, legalábbis futás közben, 5 perces kilométereim voltak. Ezeket szépen lerontottam az egyre sűrűbben kihelyezett sörös frissítőpontokon történő sörkóstolással. Ekkor már abban is biztos voltam, hogy bizony minden sört meg fogok kóstolni, de azért arra nem gondoltam, hogy az utolsó 3-4 kilométeren tényleg ilyen sűrűn lesznek a sörcsapok. 🙂

Már tényleg közel a célhoz.

Az utolsó 1-2 kilométert kifejezetten élveztem, tudtam, hogy mindjárt vége, hogy teljesen jól vagyok, nem hajtottam ki magam, hogy nemsokára már ülve, barátokkal folytathatom a sörözést, és persze még hátra volt egy jó hangulatú befutó is. Mondjuk az nem kicsit lepett meg, hogy a célhoz egy nagy csúszdán kellett lecsúszni, de akkor már minden mindegy volt. Végül 3 óra 56 perc 17 másodperc alatt értem célba, kb pont mint elterveztem. Utólag az is kiderült, hogy ezzel az eredménnyel ebben a mezőnyben a 31. helyen végeztem. Azért az csak nem hagyja nyugodni a kis agyam, hogy ha rendesen odateszem magam és mondjuk összejön egy 3:30-as maraton, akkor 9. lettem volna.

Már a célban, az éremmel.

Tanulság

Az egyik tanulság, hogy jó volt így futni, tét nélkül, csak élvezve a futást, a hangulatot. Ezért mentem, és ebben nem kellett csalódnom. Kellően felszabadult, a szó értelmében komolytalan verseny volt ez ahhoz, hogy nehogy megpróbáljam komolyan venni akár csak egy pillanatra is. Most erre volt szükségem.

És hogy létezik-e a könnyű maraton? Talán könnyű nem volt a verseny, azt azért semmiképp nem mondanám. Ugyanakkor teljesen más érzés volt, mint maximálisan beosztva az erőt, percre kiszámolva, az utolsó energiákat mozgósítva a végére lefutni. Ha így nézzük, sokkal könnyebb volt, sokkal kevésbé fáradtam el. Mintha csak egy közepes edzés lett volna. Másnap már alig éreztem, hogy futottam egy maratont. Ugyanakkor a középső szakasz miatt azt azért nem mondanám, hogy könnyű volt. Ahogy írtam, talán nem is fizikailag, inkább mentálisan volt kicsit nehéz, hiszen azért csak futni kellett négy órán át. Azt hiszem évente egy-két ilyen versenyre szükségem van.

Jézussal, a verseny után. 🙂

16. Dabasi Futónap

Vasárnap délelőtt Rizmajer András meghívására részt vettem a 16. Dabasi Futónapon. Sokáig gondolkoztam, hogy elmenjek-e, persze nem András vagy a helyszín miatt, hanem mert az elmúlt hetekben kicsit sok volt már a verseny, és hát a szombat esti Bajnokok Ligája döntő miatt sem voltam biztos benne, hogy nekem másnap kora reggel futnom kell majd. De mivel András kitartóan hívott, és vasárnapra így is úgy is megvolt a 20 kilométeres edzéstervem Marcitól, végül úgy voltam vele, hogy bevállalom ezt a félmaratont, szigorúan csak az edzésterv szerint. És milyen jól tettem, hogy így döntöttem, szuper verseny és fantasztikus hangulat volt Dabason!

Persze a focimeccs miatt csak hajnali egy után kerültem ágyba egy kis alkohollal a szervezetemben, de a vasárnap reggel 6 órás kelés így sem volt vészes. Kipihent nem voltam, de egy rövid reggeli és egy kávé még kényelmesen belefért az időmbe. Andrásnak azt ígértem, hogy fél 8 és 8 között megérkezem Dabasra, hogy tudjunk beszélgetni is a 9 órás rajt előtt. A két nagy maratonom (Berlin és New York) leszámítva nem szoktam ilyen korán érkezni a futóversenyekre, bár az is igaz, hogy általában magányosan készülődöm a kezdésig. Meg is lepődtem milyen kényelmes volt így a ráhangolódás a rajtig.

Andrással beszélgetünk még bőven a rajt előtt.

András útbaigazított és a parkolónál várt, nagyon segítőkész volt, előre intézett nekem rajtszámot és pólót is kaptam. A rajtszámom a nagyon előkelő 21004-es sorszámú volt. 🙂 Ráadásul chip-es mérés is volt a versenyen, nekem ez pozitív meglepetés volt, nem számítottam rá. Maga a verseny, a felvezető műsor, a rajt zóna és az ott lévő programok nagyon jól szervezettek és profik voltak, látszott, hogy azért ez a futóverseny már több, mint egy sima kisvárosi csak futásról szóló esemény. Ráadásul még engem is színpadra szólítottak néhány gondolat erejéig. 🙂 A verseny fényét persze nem én emeltem, hanem Jenkei Péter, akit szintén András hívott meg. A tavaly őszi budapesti Spar Maraton második helyezettje edzésképpen jött, már a verseny előtt bemelegített 6 kilométerrel, és még utána is levezetett néhány kilométert, és persze kiemelkedett a mezőnyből. Jó volt őt testközelből látni, beszélgetni, kicsit megismerni. Nagyon más dimenzió ő a hobbi futókhoz képest.

Színpadon sem álltam még eddig futóverseny előtt. 🙂 Bár azt hiszem inkább elrémisztettem az embereket a futástól, mint meggyőztem őket, hogy ez miért jó dolog…

Tudtam, hogy a verseny négy kör lesz, aminek örültem, mert azt már a múlt hét végi Mercedes Futásnál megállapítottam, hogy a néhány körből álló versenytávok nekem kifejezetten segítenek fejben felépíteni a futásom. Jobban bejön az ilyen típusú verseny, mint ahol egy hosszú pályán kell végigfutni. Ha néhány kör van (de azért nem túl sok), az segít megismerni a pályát, visszaszámolni, hogy még hány kör van hátra, jobban be tudom fizikailag és mentálisan is osztani az erőmet. Nekem ez tetszik. Amire még készülhettem, az a meleg és a tűző nap. Persze a naptejet megint otthon hagytam és most kérni is elfelejtettem. Mindegy, hamar eljött a kilenc óra és a rajt.

Egy gyors csoportkép a dabasi futó barátokkal a verseny rajtja előtti másodpercekben. 🙂

A félmaratoni távon aránylag kevesen indultunk, összesen csak 54-en. Végre nem volt tömeg a rajtnál, nem kellett helyezkedni, senki nem tartott fel a dudaszó (egész pontosan az ágyú dörrenés) után. Természetesen egy félmaraton soha nem a rajt utáni pár száz méteren dől el, de azért nekem erről vannak rossz emlékeim (lásd a tavaly tavaszi prágai félmaratonom). Úgy éreztem kellemes tempóban rajtoltunk, de most így utólag visszanézve azért az első jó pár szár métert 4:30-on belül tettük meg.

A rajt utáni másodpercek, elől már a későbbi dobogósok.
Én is lendületes rajtot vettem! 😀

Egy rövid bekötő úton futottunk ki a négy körös pályára, ami rögtön egy hosszú, sunyi, lapos emelkedővel kezdődött. Én azt hittem teljesen sík lesz a terep, hát nem így volt, gyakorlatilag a kör több, mint negyede, egy jó másfél kilométeres szakasz egy nagyon enyhe, de folyamatosan emelkedő rész volt. Ez szerintem rosszabb, mint egy rövid, keményebb hegymenet. Persze ez az elején még nem esett rosszul, és jó szokás szerint el is futottam az elejét.

Azt már írtam, hogy edzésképpen tekintettem a versenyre, Marcitól az 5 km bemelegítés, 3×4 km fokozó (4:40, 4:35 majd 4:30 tempó) 3 km levezést kaptam feladatul, amihez gondoltam hozzácsaptam az utolsó 1.1 km-t, mint levezetés és így kijön a félmaraton, ráadásul majdnem pont 1 óra 40 perc alatt. Ez az időeredmény már amúgy is a fejembe égett, mint a tavalyi év egyik legnagyobb célja, szóval el is döntöttem, hogy akkor az edzés jellegű versenyem célja ez az 1 óra 40 perces félmaraton lesz, a megbeszélt fokozókkal.

Nagyon futok. 🙂

Na ehhez képest sikerült elfutnom az elejét. (Már megint.) Az első 5 km 5:00-ás tempójú bemelegítés lett volna. Ehhez képest az első kilométer 4:31 lett, majd a többi 4:35-4:40 között alakult. Hiába, most már biztos vagyok benne, hogy ezek a versenyek, amikre úgy próbálok eljárni, hogy az edzésprogramom hajtom végre, nem nekem valók. Egyszerűen egy versenyen nem tudok ennyire kívülálló maradni, hogy akkor én 5 kilométert bemelegítek… Persze, tudom, ez az én hibám, ha fejben erős lennék és minden külső tényezőt kizárnék, akkor menne. De nem tudom megcsinálni, ha verseny van, akkor nekem verseny van. Ez egyébként jó hozzáállás és sok plusz ad akkor amikor tényleg verseny van, de ilyenkor inkább hátrány. Át kell majd gondolnom, hogy a jövőben célszerű-e nekem edzésként versenyekre járnom…

A gyors kezdés azt jelentette, hogy a mezőny elejére kerültem, valahol a 9. helyen futhattam ekkor. Az 5 km bemelegítés után 4 km 4:40-es tempó következett. Ez simán ment, hiszen csak ugyanúgy kellett tovább futnom. 🙂 Közben egyre melegebb lett, éreztem is, hogy ez sokat ki fog belőlem venni. Szerencsére sok frissítő pont volt, egy körön összesen négy is. Mikor ezt még a rajt előtt hallottam, akkor kicsit túlzásnak éreztem, de most így utólag azt mondom, hogy a nagy meleg miatt elkelt ennyi pont.

Az egyik frissítő pont előtt még egy locsoló is kikerült – egyáltalán nem bántam!

A második kör eleji enyhe emelkedő menet már nem esett túl jól. Két gélt vittem a versenyre, az egyiket ekkor (kb a 7-8. kilométernél), a másikat a 13. kilométernél ittam meg. Ezen kívül csak vizet fogyasztottam, a verseny második felében már locsoltam a kezeim, nyakam, az utolsó körben már a fejem is.

A 9. kilométertől 4:35-re kellett gyorsítanom. Ezt a tempót is tudtam tartani, de a frissítésekkel már egyszer-egyszer kicsúsztam belőle. Egy futót megelőztem, de szerencsére valahol a távolban mindig láttam valakit előttem, így azon, hogy merre fussak, nem kellett sokat gondolkozni, főleg a második körtől, hiszen a pálya ugyanaz volt. Kicsit zavaró volt egyébként, hogy hol az út mellett a bicikli sávban kellett futni, hol járdákon, oszlopokat kerülgetve, de mivel a rendezvény jellege miatt nem vártam teljes útzárat, ezért ezen most egyáltalán nem akadtam fenn. Ahol át kellett futni az úton, ott mindig volt egy-két szervező, aki megállította a forgalmat, ez a rész profi volt.

A harmadik kör volt a legnehezebb, mert a 14-17 km közötti négy kilométert 4:30-cal kellett megtennem, amibe persze szerencsémre a sunyi emelkedő is beleesett. 🙂 Mentálisan nagyon sokat jelentett, hogy nem a verseny végére, hanem csak a 17. kilométer végére kellett koncentrálnom, addig kellett kibírnom. Nem volt már könnyű, de azért egész jól tudtam tartani a tempót. Átlagban 3-4 másodperccel kicsúsztam ugyan a 4:30-ból, de mivel ez a frissítéseket is tartalmazza, összességében elégedett vagyok a teljesítményemmel. Ekkor már utolértem a körön néhány félmaratonistát, jöttek a lekörözések, és csakúgy, mint a Mercedes Futáson, itt sem tudtam már, hogy hol tartok, hányadik vagyok.

Ez a kép már a befutó pillanata.

A 18. kilométertől jöhetett a levezetés, a terv szerint 5:00 körül, illetve azon kicsit belül. A frissítések miatt itt is egy-két kilométernél néhány másodperccel kicsúsztam, de azért összességében tudtam tartani a levezetés egyébként könnyebb, mégis nem egyszerű tempóját. Mert ugyan bár nem kellett már teljesen odatennem magamat, de ekkor már a korábbi tempó, a meleg, a kis kialvatlanság bőven megtette a hatását. Nagyon örültem, hogy ez tényleg csak egy edzés, és nem kell még inkább megnyomnom a végét, nem is tudom, hogy ment volna-e. Innen már csak arra figyeltem, hogy beérjek 1:40-en belül.

Az utolsó kör végén azért majdnem sikerült eltévednem, mert valamiért a szervezők vagy nem nézték ki belőlem, hogy az utolsó körömön vagyok, vagy csak valamiért váratlanul érte őket a megjelenésem, de egy egész hosszú párbeszédet kellett lefolytatnom ahhoz, hogy megtudjam, merre kell mennem a befutóhoz. 🙂 Végül sikerült ezt az információt begyűjtenem, és tényleg már csak pár száz méter választott el a pihenéstől és az árnyéktól. 🙂 Végül 1:39:42 alatt értem be, amivel tökéletesen kihoztam ebből a versenyből amit elképzeltem. Ráadásul megtudtam, hogy 5. lettem, ami pozitív meglepetés volt, bár persze különösebb jelentősége nincs.

Az első tíz helyezett időeredménye – a negyedik hely meglehetett volna, a dobogóra biztos nem lett volna esélyem. Péter más kategória. 🙂

Gyors mosdás, majd pihenés és nyújtás az árnyékban. Át is öltöztem, mert vagy az izzadságtól vagy a sok magamra locsolt víztől bőrig áztam. Érdekesen nézett ki a kocsiban a szárító program. 🙂 Megettem mindent, ami a befutó zacskóban volt és a másfél literes ásványvíz is elfogyott.

Az autóban (ahol kb 50 fok volt) gyorsan megszáradtak az izzadt-vízes ruháim.

Nemsokára beért András is, majd az eredményhirdetésre várva tovább beszélgettünk. Megvártam még, míg Jenkei Péter átveszi az első helyért járó kupát, utána viszont indultam haza, hogy a családdal is töltsek valamennyi időt a vasárnapból.

A férfi félmaraton dobogója.

Nagyon tetszett, hogy milyen összetartó, jó futó társaság van Dabason. Engem András hívott, de kiderült, hogy sokan követik az oldalam, és mindenki barátként fogadott. Jó volt átélni egy ilyen kisebb futóversenyt, látni, hogy egy ilyen esemény milyen szerepet tölt be egy kisváros életében, hogy barátok, ismerősök jönnek össze és töltenek el egy vasárnap délelőttöt – egész vasárnapot. Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, a meghívásért és nagyon örülök, hogy elmentem és részt vehettem a 16. Dabasi Futónapon! Köszönöm!

A verseny után sem maradhatott el a csoportkép.
Andrással és Péterrel.

9. Mercedes-Benz Gyár Futóverseny

Kicsit felpörgött a versenyszezon, az UltraBalaton és a Wekerlei Székelykapu futás 4 kilométere után ezen a hétvégén Kecskemétre látogattam vissza, ahol a 9. Mercedes-Benz Gyár Futóversenyt rendezték meg.

Tavaly borzasztó versenyem volt itt, amit csak magamnak köszönhettem. Sajnos pont előző este volt a Bajnokok Ligája döntője, amit jelentősebb mennyiségű whisky kíséretében néztünk meg egy pókerpartival folytatva, így akkor alig 3-4 órát aludtam és eléggé kialvatlanul és kicsit másnaposan álltam rajthoz. Mondjuk a tűző nap és dög meleg rajtam kívül álló okok voltak, de a lényeg, hogy tavaly végül örültem, hogy be tudtam fejezni a 25 kilométeres távot, a végén többször is belegyalogoltam már.

Idén nem volt kérdés, hogy visszamegyek, mert a saját hülyeségem leszámítva tavaly nagyon tetszett a verseny, az, hogy a Mercedes-Benz gyár területén egy-két üzemen is átfutva lehet versenyezni. Már szombat este Kecskeméten aludtunk, én a versenyre, a család a gyereknapra készülve. Nem ment simán a vasárnap reggel, mert a rajtszám átvételre menet kicsit eltévedtem a nagy gyár kapuinál, de végül megszereztem amiért mentem. Gyorsan visszamentem a hotelba reggelizni egy keveset, majd átöltöztem a versenyre és már indultam is vissza a rajt helyszínére. Persze a naptejet, amit előző nap este direkt azért vettünk, hogy a tavalyi év tapasztalataiból kiindulva ne égjek le megint rákvörösre, otthagytam a hotelben. Szerencsére pont megláttam valakit, aki bekente magát, és kértem tőle egy kicsit. Ezúton is köszönöm!

A rajt előtt gyülekeznek a futók a rajtzónában.

A tavalyi évhez képest sokat javultak a verseny körülményei. Arra gondolok elsősorban, hogy tavaly csak a futók léphettek be a gyár területére, mindenki másnak kinn kellett maradnia. Ez engem nem zavart annyira, hiszen futottam, de szurkolás szempontjából elég egysíkú volt így a verseny. Idén már bárki bemehetett (egy megadott, elzárt részre), és volt szurkolói zóna is. Mosdó is az épületben volt, és valahogy az egész szervezés, az egész esemény profibbnak tűnt. Ami ahhoz képest, hogy a nevezés ingyenes, igencsak tisztelendő! A rajtot a tavalyi 10:30-ról 9:00-ra hozták előre és a futamokat is megbontották, idén külön rajtoltak a 25 kilométeresek.

Verseny előtt nem sok mindenre volt már időm, kb csak egy gyors mosdóra és egy elnagyolt bemelegítésre. Összefutottam még Thomas-szal, aki a tavalyi karácsonyi nyereményjátékom nyerte és készül az idén novemberi New York maratonra. Kicsit irigykedem is rá, hogy ott lehet. 🙂 De nem volt sok időnk beszélgetni, mert következett a rajt és más tempót lőttünk be magunknak. Én elsősorban edzeni jöttem, mármint Marcitől a következő edzéstervet kaptam a versenyre: 5 km bemelegítés (5:00), 10 km 4:40-es tempóval, 10 km 4:30-as tempóval, az utolsó egy-két kilométert megnyomhatom, ha érzem magamban az erőt. Gyors fejszámolással ez kb 1 óra 56 perc 40 másodperces befutót jelentett volna, ami tetszett, mert 2 órán belüli. 🙂

Thomas-szal a rajt előtt nem sokkal.

Nem volt nagy tömeg, olyan családias hangulatú volt a “versenyközpont”. A 25 kilométeres távon (utólag megnéztem) 138 egyéni induló és 83 csapat indult, azaz ha jól számolok 221 fő volt ott a rajtnál. Csak az első száz, maximum kétszáz méter volt zsúfolt, ebben volt két kanyar, utána már egy hosszú egyenes következett. Valahol középről rajtoltam, de mivel az első 5 km bemelegítésnek volt előírva, nem zavart, főleg mivel láttam, hogy így is 5 percen belüli tempóval kezdtünk a tömeg közepén is. Az elején nem sokat gondolkoztam, mentem ahogy kb jól esett, nem túl gyorsan, de nem is visszafogva magam. Így lett az első 1-2 kilométer 4:40-4:45 közötti.

A verseny egyébként úgy nézett ki mint tavaly, ötször kellett teljesíteni egy 5 kilométeres kört. Kicsit változott az útvonal, kicsivel több, mint egy kilométer tűző napon át futás után jött a karosszéria üzem, amiben idén kicsivel többet futhattunk egy kis kitérővel. Majd újra a tűző nap és a 2.5 kilométeres frissítő pont, majd egy olyan szakasz, ahol el kellett futni egy fordítóig és vissza. Ez jó volt, mert ugye itt jöttek szembe is futók, előbb akik előttem voltak, majd akik utánam. Ez egy kis lendületet, változatosságot vitt az unalmas egyéni futásba. Itt volt egy locsoló pont is, amit az első körökben kerültem, majd már kerestem egy kis felfrissülés végett. 🙂 Újabb kitérő egy fordítóhoz, majd a 4.5 kilométeres frissítőpont (ami az előző frissítő pont másik oldala volt), majd egy újabb rövid szakasz az egyik csarnokon át és a rajt-cél zóna. Ezt a kört kellett ötször teljesíteni. Nekem bejött ez az öt kör, pont jó arány, nem volt túl unalmas, de adott egy kis kiszámíthatóságot.

Az első körben jó erőben voltam, a két 4:40 körüli kilométer után még jött három 4:30 körüli. Hát, megint nem sikerült tartanom az előírtakat és nem elfutnom az elejét, hiszen az 5 perces bemelegítésekből így jóval gyorsabb tempó lett, de egyáltalán nem esett rosszul a futás, könnyűnek éreztem. Ráadásul úgy voltam vele, hogy olyan meleg van, hogy bemelegítés nélkül is eléggé meleg voltam. 🙂 Szóval mentem, úgy voltam vele, hogy ha érzem, hogy fáradok majd, akkor visszaveszek egy kicsit. Az első kört 21:54 alatt teljesítettem, ami a 18. leggyorsabb volt az egyéni indulók között.

A bemelegítés pillanatai (a kép a Mercedes futás Facebook oldaláról van).

A tempóval kapcsolatban sajnos egy kicsit gondban vagyok. A hivatalos versenytáv 5 x 5 km, azaz 25 kilométer volt. Az órám, egész pontosan a Stryd 23.9 kilométert mért. Thomas is pont ennyivel zárt egyébként. De mindenki más távokat mért, ki sokkal, ki kevesebbel rövidebbet, mint 25. Igaz, abban minden mérés egyezett, hogy egyik sem érte el a 25-öt. Persze soha nem tudjuk meg, hogy mennyi volt a táv valójában, a legtöbb óra és persze lehet, hogy a Stryde is rosszul mért a fedett üzemben – bár én végig figyeltem az órám és valósnak tűnő tempókat jelzett, azaz nem lassult be a fedett helyeken és kanyarokban.

A második kör is gyorsan elszaladt. 🙂 Kicsit visszavettem a tempóból, 4:40 körül zakatoltam. Élveztem a futást. Az első körben nem frissítettem, a másodikban már mindkét ponton megálltam kicsi vizet inni. Az első kör kivételével minden kör elején megittam egy High5 ISO gel-t, és a két ponton ittam néhány korty vizet. A sótablettákat végül nem vettem be, ittam rendesen a géleket, nem lötyögött a víz a hasamban, nem éreztem szükségét. A visszafordítós szakaszokon számolgattam, hogy kb hányadik lehetek (a fekete rajtszámosok, azaz az egyéni indulók közül) és valahol a 16-17. helyre tettem magam. Elég jó tempót mentek az előttem lévők, nem éreztem úgy, hogy lenne esélyem utol érni őket. A második köröm 22:07 lett, amivel összesítésben tényleg a 17. helyen álltam.

A harmadik körben már egyre jobban melegem lett. Még jó erőben voltam, de éreztem, hogy ez a hőmérséklet nem normális. 🙂 A 4:40 körüli kilométereket tudtam tartani. Ekkor már utolértük a mezőny végét, az előzgetések mentálisan jók, még ha sokkal gyorsabb is vagy, de mindig adják a következő célt, amiért érdemes egy kicsit odatenni magad. Nekem ez jobban bejön, mint sok-sok kilométeren át adott tempóban tisztes távolból követni egy futót előttem. Az nagyon magányos, unalmas. Egyébként ebből a szempontból is jó volt a verseny, nekem nagyon bejött. A váltók miatt dinamikusan változott a mezőny, hol jött egy-egy gyorsabb futó, hol egy-egy lassabb. A harmadik körtől ahogy írtam már jöttek a lekörözések, lehetett bátorítani a lassabb futókat, vagy éppen azt a tűzoltó váltócsapatot, akik teljes menetfelszerelésben futották le a távot.

A tűzoltó váltó csapat első tagja, még a rajt előtt.

A harmadik köröm szinte másodpercre ugyanannyi lett, mint a második, 22:08. A nagy különbség, hogy míg ez az idő a második körben (az adott szakaszon) a 16. helyre volt elég, addig a harmadik körben már a 11. leggyorsabb volt. Így három kör után a versenyben már a 16. voltam. Persze erről akkor semmit nem tudtam, a váltók és a lekörözések miatt ekkorra már teljesen elvesztettem a fonalat, halvány lila gőzöm sem volt, hogy másokhoz képest hogyan futok. 🙂

A negyedik kör már nagyon nem esett jól. Az idő megszépíti a dolgokat, így három nap távlatából már nem tűnik olyan rossznak … de az volt! Baromi meleg volt, tűzött a nap. Semmi fa, semmi árnyék, csak a gyártócsarnokokban. A terep sík volt, legalábbis majdnem. Enyhe kis emelkedők voltak benne, amik ekkor már nagyon nem estek jól. Pedig az eredeti edzéstervem szerint pont a negyedik körtől kellett volna 4:30-as kilométer időkre gyorsítanom 4:40-ről. Hát ez nem annyira jött össze, aránylag hamar elengedtem ezt. Az első kilométert még kicsit megnyomtam 4:36-ra, de utána 4:40 és 4:45 közötti kilométerek jöttek. A pulzusom a verseny során – nagyjából stabil tempó mellett – nagyon enyhén, de folyamatosan emelkedett. 160 körül indult, a harmadik körben már 163-164 volt – majd kicsit visszavettem és a pulzus is visszakerült 160 körülre. Fejben elengedtem az edzés tervet, ekkor már azzal számoltam, hogy nagyjából végignyomom egyenletes tempóban a teljes távot. A negyedik köröm ennek megfelelően kicsit lassabb lett, 22:22, ami ebben a körben is a 11. leggyorsabb volt, összetettben pedig még így is előrejöttem a 14. helyre (amit csak utólag látok, akkor fogalmam sem volt róla).

És elérkezett az utolsó, ötödik kör is! De jó! Ekkor már nagyon abbahagytam volna! 🙂 Persze minden futóverseny vége ilyen, de itt Kecskeméten most nem volt bennem semmilyen plusz motiváció, hogy odategyem magam. Egy edzésre jöttem, és persze szeretem becsülettel végrehajtani az edzéstervet, de akkor és ott felmentést adtam magamnak a nagy meleg miatt. Nem ér annyit a dolog, mondtam magamnak. Persze az, hogy gyalogoljak, fel sem merült bennem, tudtam, hogy végigfutom, mindegy milyen idővel. Az utolsó kilométerek 4:45 körül alakultak, kicsit hosszabb frissítésekkel. Ekkor már locsoltam egy-egy pohárral a fejemre is. Az utolsó fél kilométert azért megnyomtam, 4:00 körül mentem, szóval volt még bennem tartalék bőven – de jól esett a célba beérni. Egyáltalán nem bántam, hogy az órám szerint csak majdnem 24 kilométert futottam, nem hiányzott még az a plusz egy. Az utolsó, ötödik köröm lett a leglassabb, 22:49, mégis ebben a körben voltam másokhoz képest a leggyorsabb, a 10. Végül az abszolút 12. helyen végeztem, mindössze 2 másodpercre lemaradva a 11. helyről.

A 9. Mercedes-Benz Futóverseny 25 kilométeres távjának első 24 egyéni helyezettje.

Úgy érzem, hogy nagyjából 90-95%-ot adtam ki magamból. Nem akarom letagadni, egyértelmű, hogy elfáradtam és a meleg kikészített, nem véletlen, hogy belassultam a végére. Ugyanakkor a végét nem meghúztam összeszorított fogakkal, hanem kicsit inkább kiengedtem, amolyan levezetésképpen. Azért az utolsó 500 méter 4:00-ás tempója is mutatja, hogy maradt még bennem bőven. A teljes versenyen 161 volt az átlag pulzusom, ami más versenyekhez képest visszafogott, áltlalában bőven 165 felett van ilyen távon. Most úgy gondolom, hogy ha ez egy fő versenyem, akkor 2-3 perccel tudtam volna jobb időt futni, ami a 8-9. helyre elég lehetett volna. Jobbra biztosan nem.

Összességében nagyon tetszett az idei verseny is! Nekem nagyon bejön az egész hangulata, a pálya, a szervezés. Jó volt néhány futó társsal találkozni. A meleggel nehéz mit kezdeni, annak örülök, hogy korábbra tették a rajtot. Talán egyik évben majd normális idő lesz, most azt mondom, hogy még az eső is jobb, mint a tűző napsütés. Nagyon kicsi hiányérzet van bennem, hogy nem sikerült 100%-ban teljesítenem az edzéstervet, kicsit elfutottam az elejét, a végét pedig nem akaródzott megnyomni, de kellenek az ilyen futások is. A 2019-es Mercedes-Benz Gyár Futóversenyre jó szívvel fogok visszaemlékezni!

Wekerle Székelykapu Futás

Általában nagyobb futóversenyekre járok, kivételek talán a szegedi versenyek, bár igazság szerint ehhez a Wekerle futáshoz képest az is egy nagyobbnak számít. 🙂 Természetesen külön története van, hogy most mégis miért voltam itt.

Még 2018 elején történt, hogy a Kilimandzsáró megmászására készülve néhányszor elmentem futni is. 4-5 kilométereket futottam és csak néhány alkalomról volt szó. Ebben az időben hívott Jani barátom a wekerlei futóversenyre, ami egy rövid, 4 kilométeres, helyi kis futóverseny. Emlékszem, hogy már akkor célidőkben gondolkoztam, és valahogy megszületett a fejemben, hogy milyen jó lenne ezt a 4 kilométert 20 percen belül lefutni. De arra is emlékszem, hogy ezen a néhány edzésen, amikor 4-5 kilométereket futottam, soha nem sikerült 20 percen belülre kerülnöm. Általában nem bírtam végig az 5 perc / km-es tempót és belassultam. Akkor elég hamar felhagytam a futással és a versenyre sem mentem el végül…

Most, több, mint két évvel később, úgy alakult, hogy Janinak és nekem is jó volt a verseny időpontja, és hát mivel azóta futok is rendszeresen, így nem okozott gondot merészebb célkitűzést tennem. Tudtam, hogy a mostani edzettségi állapotomban nem okozhat gondot 4 kilométeren 16 perc alá kerülni, sőt, ha nagyon merész vagyok, akkor akár a 15 perces célt is kitűzhettem volna. Ami ez ellen szólt az az UltraBalaton, hiszen pont egy hete futottam, és azért még bőven éreztem a lábaimban.

Még soha nem futottam ilyen rövid versenyt. 🙂 Az eddigi legrövidebb távom 10 kilométer volt, illetve 9.46 a tavaly év végi szegedi versenyen. Egy kicsit vonzott ez a rövid táv, ahol (azt hittem) nem kell beosztani az erőt, lehet menni teljes energiával és gyorsan véget ér az egész. Tényleg csak azt nem tudtam, mennyire fogom érezni még az UB-t, illetve persze aggódtam, nehogy megsérüljek a nem tökéletes fizikai állapotom miatt.

Wekerle futás
Valahol félúton.

A versenyről nem fogok tudni sokat írni, tényleg gyors volt. 🙂 Reggel még esett az eső, de mire megérkeztünk nagyjából elállt. Regisztráltunk, felvettük a rajtszámot. Ez nem chip-es volt, valahogy kézzel írták a befutó időket az önkéntesek. Mivel rövid, gyors verseny volt, számomra nagy sebességgel, ezért úgy döntöttem, hogy bemelegítek rá. Két kilométert kocogtam, 5:30-as tempóban. Közben az eső kezdett felszáradni, a napon már meleg volt, és persze nagyon párás a levegő.

10:15-kor volt a rajt egy rövid bemelegítés után. Wekerle-telepen kellett egy kört futni, hosszú egyenes szakaszokkal, ez kedvező volt. Az is, hogy a bemelegítés után a rajtzóna elejébe érkeztem meg, így gyakorlatilag a második sorból tudtam rajtolni. Az első száz méter után már egész elől voltam, utána aránylag sokáig (több száz méterig) a negyedik helyen futottam. Persze ahogy lenni szokott, most is jól elfutottam a verseny elejét. Csak a szokásos, mindenki gyorsan rajtol, én is, meg persze igyekeztem tartani a lépést az elől menőkkel. Az első kilométert 3:33 alatt futottam le (ami számomra új rekord), ráadásul folyamatosan lassulva, azaz bőven voltak 3.15-ön belüli száz métereim is.

Wekerle futás futó mozgás
Micsoda futó mozgás! 🙂 Ez egyébként már a befutó szakasz, itt sprinteltem. 🙂

Nagyjából öt és fél percig (másfél kilométerig) bírtam a 3:45-ös tempót, utána belassultam kicsit, már 4 perc / km-en kívülre kerültem. A második kilométerem 3:57 lett, a harmadik pedig 4:12 (igaz itt nagyon enyhén kicsit emelkedett is a pálya). Valahol itt, kb három kilométernél volt a mélypont, idáig folyamatosan kicsit lassultam. Ekkor voltak már rövid szakaszaim 4:15-ön kívül is. Aztán a végére kicsit összeszedtem magam, stabilan 4:10-en belül (de 4:00-án kívül) futottam, a végén, a célegyenesre ráfordulva még sprintelni is volt erőm, az utolsó száz méteren a végére még 3:15 alá is kerültem.

Wekerle futás cél
Érkezem a célba.

Végül 15 perc 20 másodperc alatt teljesítettem a távot, ami sokkal jobb, mint a minimálisan kitűzött 16 perces határ. A 15:00 – legalábbis ezen a szinten – azért messze volt. Szerencsére nem éreztem az UB-t, jól tudtam menni, nem fájt a lábam. Persze a verseny közben többször is hálát adtam, hogy csak 4 kilométeres a verseny, és nem több. 🙂 Előzetesen (a 16 perces idővel) az első húszba vártam magam, végül abszolút 12. lettem.

Wekerle futás Strava
Wekerle Székelykapu Futás adatai a Strava-ról.

Jó verseny volt, nem bántam meg, hogy eljöttem. Az első futóversenyem volt, ahol sem pólót, sem befutó érmet nem kaptunk. 🙂 És az első futóversenyem volt, ahol ilyen rövid távot futottam. Azt kifejezetten élveztem, hogy gyors volt, hamar véget ért. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ez összességében jobban bejön, mint a félmaraton vagy a maraton, nyilván teljesen más az egész. De egynek jó volt! 🙂

Wekerle futás után
A verseny legjobb része – utána, egy sörrel. 🙂

Ultrabalaton 2019

Tavaly azt írtam az Ultrabalatonnal kapcsolatban, hogy “Néha azok lesznek a legjobb bulik, amikhez semmi kedvünk.” Az ideihez nagyon is volt kedvem és kicsit tartottam is tőle, hogy éppen emiatt esetleg csalódni fogok. Hát nem csalódtam, sikerült még a tavalyi versenyt is felülmúlni, mind hangulatban és persze eredményben is. Bár az esőt kihagytam volna. 🙂

Aki követi a Facebook oldalam annak biztos nem árulok el nagy titkot, ha azzal kezdem, hogy sikerült elérni a nagy célunkat és 3. helyen végeztünk a kategóriánkban (7 fős férfik – hiszen ha egy férfi is van a csapatodban, akkor az már annak számít). Sőt, az összes csapat közül is (akik vagy 1500-an voltak) a 29. helyen végeztünk, ami szeritem elég nagy szó – bár nyilván nem fair összehasonlítani a 2-3 fős csapatok teljesítményét a 10-13 fős csapatokkal. De mindegy is, hiszen az eredmény mellett legalább ugyanilyen fontos az élmény, a hangulat és persze maga a futás is.

A csapatunk: jövőreinkábbátússzuk (7 futó, 2 biciklis kísérő).
Felső sor, futók, balról jobbra: Péter, Gábor, én :), Zsófi, Csilla, Niki, Bence.
Alsó sor, biciklis kísérők: Linda, Laci.

Ráhangolódás

Tavalyi csapatunk magja megmaradt, de azért volt néhány tervezett és sajnos váratlan változás is. Végül négyen futottunk tavaly is (Niki, Csilla, Peti és én), három újoncunk volt (Zsófi, Gábor és Bence), akiknek az UB is új volt. A két biciklis kísérő közül Laci tavaly is jött velünk, míg Linda tavaly futott, idén sajnos csak kísérni tudott. Elég furcsán telt a szombat, mivel mi csak 16:50-re kaptuk meg a rajt időpontunkat, ezért egész nap nézhettem Facebook-on és Strava-n, hogy ki hol tart már a versenyben. Olyan futhatnékom volt már. 🙂 Mi csak koradélután találkoztunk Balatonfüreden. Egy rendes ebéd nem jött össze, de legalább a versenyközpontban sikerült pizzához jutnia annak aki éhes volt – köztük nekem is. Azért az jó volt, hiszen meleg ételt legközelebb csak vasárnap délután láttunk.

Nekem bejött egyébként a balatonfüredi indulás. Mondjuk valószínűleg bárhonnan indulunk és bárhogy néz ki a versenyközpont, nekem megfelelt volna, szóval azt hiszem nem én vagyok a legkritikusabb résztvevő ebből a szempontból. Volt mosdó, büfé, nagy parkoló (bár parkolni így is nehéz volt) és persze a rajtzóna, ahol megint együtt indulhattunk jelképesen – Niki pedig első futóként a gyakorlatban is.

A rajt fotó, az indulás előtti pillanatokban.

Célkitűzés

Két célkitűzésem, illetve célkitűzésünk is volt a XIII. UltraBalatonra. Ahogy a bevezetőben említettem már, csapatként megálmodtuk, hogy szeretnénk a 3. helyen végezni a kategóriánkban. Ezt kizárólag a tavalyi eredmények alapján döntöttük el. 🙂 Tavaly ötödikek lettünk. Volt két csapat, akik űridőt mentek (bőven 15 órán belül végeztek és összetettben is 4. és 5. legjobb csapat lettek) őket esélyünk sem volt megelőzni. Tavaly mi 19 óra 5 percet futottunk, előttünk két csapat végzett nem sokkal 18:21 és 18:38-as időkkel. Azt lőttük be, hogy őket meg tudjuk előzni és így harmadikok lehetünk. Mindenki fejlődött a csapatunkban tavalyhoz képest és az új csapattagok is erősítést jelentettek. Persze soha nem lehet tudni, hogy más csapatokban milyen mozgások, cserék, fejlődések vannak és új csapat is bármikor berobbanhat, de azért reménykedtünk, hogy ha nem lesz meglepetés, akkor elsősorban rajtunk fog múlni, hogy meg tudjuk-e futni a harmadik helyet. A szakaszkalkulátor – biztonsági ráhagyással – 17 óra 51 perces időeredményt hozott ki nekünk, de a ráhagyás miatt biztosak voltunk benne, hogy ennél azért jobbak leszünk.

Ami a saját egyéni célkitűzésem illeti, az edzőmmel, Marcival, rövid üzenetváltás alapján abban maradtunk, hogy mindhárom szakaszomon megpróbálok 4:30-as kilométerenkénti átlag tempót futni. Az első szakaszon a sok emelkedő miatt, az utolsón pedig a fáradtság miatt jelentős kihívásként tekintettem erre a célra, de bíztam benne, hogy az első szakaszon a frissesség segít majd, az utolsón pedig a teljesen sík terep.

Első futásom

Egész nap nagyon futhatnékom volt már, ezért örültem, hogy én indulhatok másodiknak. Tavaly én futottam utoljára a csapatból az első szakaszon. Bár akkor ez jól jött ki, de idén nem tudtam volna olyan nyugodtan kivárni a sorom. 🙂 A Pécsely-Balatonakali közötti három kis szakaszból álló távot kaptam meg, ami 13.1 kilométer és nagyon dimbes-dombos. Azaz sok benne az emelkedő, de legalább a lejtő is. Tudtam, hogy a Pécsely-Dörgicse közötti két szakaszt (8.8 km) kell “túlélnem”, mert utána már majdnem végig lejt az útvonal Akaliig. Sokszor eszembe jutott még az UB hétvége előtt, hogy vajon örüljek-e ennek a szakasznak, vagy sem. Nyilván síkon könnyebb futni, kicsit tartottam tőle, hogy jól kikészülök majd rögtön az első futásomon, és meghalok a későbbi szakaszaimon. De aztán úgy voltam vele, hogy egész tavalyi évben a New York-i emelkedőkre edzettem, idén Izlandon sem kis szintkülönbség lesz, a kaposvári félmaratonon is domboztam és a Szénás-kör hegyeit is megmásztuk kétszer az elmúlt hónapokban, szóval ki más futhatna itt, ha nem én!? 🙂

Ultrabalaton 2019 első szakasz térkép
Az első futásom (13.1 km) első szakaszának (4.4 km) térképe és szintrajza. És a második szakaszon volt még további 62 méter szint.

Mire oda értünk, hogy futnom kellett, már nagyon indulhatnékom volt és teljesen pozitív hangulatban voltam. Vártam a dombokat, és azért ott volt a fejemben, hogy a végén végig lejt majd, az milyen jó lesz. 🙂 Neki is eredtem ahogy megkaptam a váltóbotot (órát?) és végre élvezhettem a futást. Kicsit gyorsan indultam (4:05 körüli tempóval az első 2 kilométeren), de hát ezt már megszoktam magamtól. Egyébként is úgy voltam vele, hogy hamar jön majd az emelkedő, akkor úgy is belassulok.

Az emelkedő el is jött. Nagyjából négy kilométeren át, 187 méterről 329 méterig kellett felkapaszkodni, hol lankásabb, hol meredekebb szakaszon. Gyakorlatilag két hosszabb, meredekebb rész volt benne, közte egy kicsit laposabbal. Ezen a kb négy kilométeres “hegyi” szakaszon 5:09-es, 4:55-ös, 4:35-ös (ez a laposabb rész) és 4:44-es tempót futottam kilométer átlagban. Azt kell, hogy mondjam, hogy még magamat is megleptem. Teljesen jó erőben futottam fel, nem haltam meg, a pulzusom stabilan 167 volt, ami magas, de még messze nem 170 feletti (ami mondjuk 1-1 keményebb félmaraton második felében volt). Érdekes módon nem is tűntek olyan vészesen meredeknek a hegyek, mint ahogy előre elképzeltem őket. Lehet, hogy tényleg jót tett a Szénás kör, vagy csak kipihent és nagyon motivált voltam. Mindenesetre belül nagyon büszke voltam magamra. 🙂

Innen még hátra volt több, mint a távom fele, 7 kilométer, de tudtam, hogy már végig lejteni fog. Bár tavaly az autóból nagyobb lejtők rémlettek, de azért így is sokkal könnyebb volt lefele futni, vagy akár csak vízszintesen. Itt 3:46 és 4:20 közötti kilométereket futottam, átlagban 4:05 lehetett és nem szakadtam meg. Ekkor már az járt a fejemben, hogy azért lesz még két szakaszom. Érdekes módon itt előztek meg ketten is, úgy húztak el mellettem, mintha én csak sétáltam volna. 🙂

Ultrabalaton eső szakasz Strava
Az első futásom összefoglalója a Strava-n (a jelzett szakaszok néhol átfedésben vannak egymással).

Összességében nagyon jól esett az első futásom, és úgy éreztem, hogy sokkal jobban is sikerült, mint ahogy gondoltam volna. Bár tartottam az emelkedőktől, végül a tervezett 4:30-as átlag tempónál gyorsabban, 4:20-szal tudtam le ezt a 13.1 kilométert. Ami miatt egyedül kicsit csalódott voltam, és nem is értettem igazán, hogy összetettben “csak” a 6. helyen álltunk a kategóriánkban. És bár a hegyi szakaszokon én 3. és 2. lettem, a lejtős szakaszon “csak” 5. a kategóriánkon belül. Na mindegy, itt még csak kb a verseny 10%-ánál tartottunk, csak emlékszem, hogy ezen megakadt a szemem és egy kicsit el is gondolkoztam, hogy lehet nem lesz meg ez a 3. hely…

Futások között

Azt hittem, hogy idén – mivel két autóval mentünk és a teljes távon heten futottunk szemben azzal, hogy tavaly ketten csak az elején és a végén futottak és csak öten mentünk körbe egy autóval – kicsit nyugodtabb lesz a tempó, többet lehet majd pihenni, esetleg aludni is fogok tudni. Hát ezek az elgondolások nem jöttek be. Részben azért, mert kicsit rövidebb távokat futottunk, mint tavaly, részben pedig azért mert jelentősen gyorsabban. Nem éreztem azt, hogy idén könnyebb vagy gyorsabb lenne a logisztika. És volt még egy nehezítő tényező: sokkal többen voltak idén, mint tavaly, és így a kísérő autókból is több volt. Viszonylag sok váltópont közelében elég nagy dugó alakult ki, főleg az északi parton. Volt ahol 5-10 percet simán sorba kellett ahhoz állni, hogy tudjunk parkolni egyáltalán.

Az első futásom kb háromnegyed 7-kor hagytam abba és a másodiknak negyed 11-kor indultam neki, tehát kb négy és fél órám volt közöttük. Ez bőven elég volt pihenni. Ettem egy-két szendvicset, kávéztunk is Zsófival. 🙂

Varga Pincészet

Időközben minden csapattárs futott és igen kitett magáért mindenki, szuper időeredmények születtek! Nem akarok senkit kiemelni, mert magához képest szerintem mindenki nagyszerű időt futott. Ekkor már a 3. helyen álltunk a kategóriánkban. Az első két csapat – a tavalyi évhez hasonlóan idén is – űrbéli tempót ment, a nyomukba érni sem volt esélyünk. De úgy nézett ki, hogy a harmadik helyért szoros csata lesz.

Második futásom

A második futások sorát én kezdtem elsőnek. Még a futásra készülődve rájöttem, hogy ennek a futásnak az eleje (az első szakasz) az egybeesik a tavalyi második futásom utolsó szakaszával. Így a 13.1 kilométerből az első 6 nem volt ismeretlen. 🙂 Tudtam, hogy egy hosszabb részt megint kukk sötétben, béka kuruttyulástól hangosan kell megfutnom majd, ahol tényleg elkel majd a fejlámpa. Így is lett.

Különösebb tervem nem volt erre a 13.1 kilométerre. Kb csak az, amiben Marcival maradtunk, azaz kb 4:30-as átlagban lehozni. Éreztem, hogy azért az első futás kivett belőlem, mégis erősen indultam, az első két kilométeren 4:01-et és 4:06-ot mentem. Szerencsére időben kapcsoltam, hogy ezt nem fogom bírni és ráálltám egy kb 4:20-4:25-ös tempóra. Nyilván nehezebb volt futni, mint elsőre, még ha nem is volt szint ezen a szakaszon. Próbáltam a tempót tartani, ami erőfeszítésbe került, ennél tudtam volna kényelmesebben is futni. 🙂 Ugyanakkor tudatosan figyeltem is arra, hogy ne hajtsam nagyon ki magam. Tavaly nagyon megszenvedtem az utolsó szakaszon, nem akartam még egyszer átélni ugyanazt. Az utolsó 5 kilométeren már inkább 4:25-4:30 közötti kilométereket futottam. 8.1 kilométernél még frissítettem is (egy kis iso ami ki volt téve meg egy szőlőcukor) először a versenyen. Egyébként nagyon jó futó idő volt, kicsit hideg, de még nem esett (csak villámlott), pont jó. Azért örültem amikor a Tesco ponton átadhattam a chip-et és kis levezető kocogás után pihenhettem, megihattam egy alkoholmentes sört.


A második futásom összefoglalója a Strava-n (a jelzett szakaszok néhol átfedésben vannak egymással).

Összességében elégedett vagyok a második futásommal is. A célt elértem, bőven 4:30-on belül volt, és tényleg tudtam arra figyelni, hogy maradjon még bennem a harmadik etapra is, ahogy majd nemsokára kiderül. 🙂

Szervezés, váltópontok

A Tesco váltópont valami fantasztikus volt, nagyon örülök így utólag, hogy pont ott fejezhettem be egy futást. Jó hangulat, Balaton-part, de ami nekem a legfontosabb volt, ingyen ropi és alkoholmentes sör (de volt még saláta, joghurt is).

A Tesco-s váltópont egy kis pihenéssel és snack party-val. 🙂

Én egyébként nagyon elégedett vagyok a szervezéssel. Persze olvastam negatív tapasztalatokat is, és nekem is lenne néhány fejlesztő javaslatom (elsősorban a parkolásra gondolok, de az útvonal kitáblázására, jelölésére is), de összességében szerintem nagyon sokat emelkedett a színvonal tavalyhoz képest és nagyon kitettek magukért a szervezők, önkéntesek. Külön tetszett, hogy minden váltóponton hangosan szóltak mindig, hogy kihez kell futni, hol kell csippantani. Mindenhol volt bőven frissíteni való, pedig körülbelül az utolsók között indultunk (igaz, utána jó gyorsan futottunk). A parkolók többségénél is jó volt a szervezés, irányítás, ezen lepődtem meg a legjobban. Igaz ugyanakkor, hogy azzal a forgalomirányító sem tudott mit kezdeni amikor 100 autó érkezik 20-30 helyre. Szóval van min javítani jövőre is, de le a kalappal a több száz önkéntes előtt, ők is ember felettit nyújtottak.

Valamivel az én második futásom után már tíz percen felüli előnyünk volt a dobogón, de azt nem mondanám, hogy megnyugtatott volna minket. Még túl sok volt hátra és az idő is rosszra fordult.

Megjött a vihar

Már az én második szakaszomon is látszottak a villámok, és bár az utánam futó Niki még megúszta a vihart, Bence már nem – bár ő még talán nem ázott bőrig, Zsófival ellentétben. Innentől valahogy az az érzésünk volt, hogy bármerre is mentünk, valahogy mindig pont minket követett az eső. Előrementünk a kocsival a váltópontig, nem esett, reggel már itt-ott kék volt az ég, de mire megérkezett a futónk, akit váltani kellett, újra esni kezdett. És ez így ment váltópontról váltópontra. Amikor nem esett, akkor jött a viharos szél. A szombat nap közbeni meleget és napsütést megúsztuk a késői rajttal, de az esőt és a szelet nem.

Harmadik futásom

Ettől tartottam a legjobban, a tavalyi rossz tapasztalatok miatt. Akkor bár hirtelen megszervezve kaptam egy harmadik szakaszt is a kettő helyett, de az elején jó erőben éreztem magam. Aztán ahogy teltek a kilométerek, úgy fogytam el, és a végén talán jobban meg is szenvedtem, mint a New York maratonon. Na ezt szerettem volna minden áron elkerülni.

Nem úgy indult ez a 10.5 kilométeres táv, hogy jó emlék lesz. Azt hittem végig nyíl egyenes és sík lesz, ehhez képest az elején volt egy-két kanyar, valami alagút és egy jókora domb is. Messze nem volt akkora, mint az első szakaszomon, elvileg csak 28 méter szint volt benne, de sem fizikailag, sem mentálisan nem esett jól. Igazából k*rva szarul esett. 🙂 Mentem fel rá, de fájt a mellkasom, éreztem, hogy alig van erőm. Csak száz-kétszáz méter lehetett, de kellett vagy egy-két kilométer mire kihevertem. Az első négy kilométert 4:35-4:40 közötti tempóban futottam, ami így utólag megnézve elég pozitív, mert azt hittem sokkal lassabb vagyok.

Én valamikor és valahol éjszaka.

Aztán szép lassan magamhoz tértem, ráálltam a 4:30-as tempóra és vitt előre a lábam. Esegetett az eső, de nem szakadt, az út egyenes és unalmas volt, egyedül a tócsákat és a kátyukat, illetve az autókat kellett kerülgetni, de nem volt vészes. Mentálisan nagyon jól fel tudtam építeni ezt a futásom, mert három szakaszból állt: az első 5 km, a második 3.5 km az utolsó pedig 2 kilométer volt. Egyre rövidebb szakaszok, ez nagyon jót tett a lelkemnek. Kíváncsi voltam meddig bírom, de a 4. kilométer után tényleg stabilan tudtam tartani a 4:30-at. Persze fáradt voltam, jól esett volna már odaérni, de attól messze voltam, mint tavaly, hogy mindjárt itt halok meg. Sőt, azt terveztem, hogy az utolsó két kilométert még meghúzom majd egy kicsit. Végül beértem csak az utolsóval, az 4:22 lett. 🙂

Elmondhatatlanul boldog voltam a beérkezés után. Egyrészt mert tudtam, hogy vége, a csapatból én futottam le először az összes szakaszom. De ennél sokkal többet jelentett, hogy bírtam végig erővel, sőt az utolsó kilométeren még kicsit gyorsítani is tudtam.

A harmadik futásom összefoglalója a Stravan: az elején a számomra váratlan dombbal.

Finish

Én hajnali négy után pár perccel fejeztem be a futásom, de még az összes csapattársamnak volt szakasza, volt akinek kettő is. Őszinte leszek, nem bántam, hogy nekem csak egy vizes szakasz jutott és az is szuper volt, amikor végre átöltözhettem teljesen száraz ruhába. Még bő 5 órás futás volt előttünk, ami nekem már csak vezetéssel és parkolásokkal telt, no meg persze a csapattársak buzdításával és az eredmények nézegetésével. Szerencsére ahogy telt az idő, úgy lett egyre biztosabb a harmadik helyünk. Gábor, az utolsó futónk már azért futhatta az utolsó szakaszát, hogy sikerüljön 17 órán belül célba érkezni. Bár ő erről nem tudott, megtette a magáét, és végül 16 óra 56 perc és 44 másodperc alatt futottuk le heten a Balaton körüli 220.1 kilométert.

Azért kora reggel már nem mindig hágott tetőfokára a hangulat… 🙂

A verseny után megkaptuk az érmeket, és boldogan konstatáltuk, hogy amiért jöttünk, megcsináltuk, megvan a 3. hely és a garantált indulási jog 2020-ra. Azt kell, hogy mondjam, hogy szinte boldogabb voltam, illetve még vagyok is így három nappal a verseny után, mint a maratonjaim teljesítése után. Erős mezőnyben, erős versenyben, a maximumot kihozva magunkból magabiztosan hoztuk a harmadik helyet, amiért a legtöbbünk hónapok óta edzett. Mondanám, hogy ez is csak egy verseny volt a sok közül, de nem tudom. Ez az idei évben eddig A VERSENY volt!

Dobogón

Zsófinak hála szerencsére volt hol zuhanyozni Balatonfüreden, rendeltünk pizzát, majd volt aki beszélgetett, én aludni próbáltam. Délután fél négyre mentünk vissza az eredményhirdetésre, ahol számomra meglepően sokan voltak. Eljött a pillanat, amiért maradtunk és amit annyira vártunk: dobogóra állhattunk a 2019-es UltraBalatonon! Szerintem mi voltunk a legboldogabb harmadik helyezett csapat. 🙂 A végén már azt fényképezték a pódium mellett, ahogy mindegyikőnk fényképezkedik a kupával. 🙂

A sátor még az eredményhirdetés előtti pillanatokban.
Dobogón a csapat!

Regeneráció

Ma szerda reggel van, amikor befejezem ezt a bejegyzést és szerencsére teljesen jól vagyok. Tegnap este volt egy 50 perces nagyon laza futásom már, és bár persze hétfőn még éreztem a combom és a vádlim, összességében teljesen jól vagyok. Össze sem lehet hasonlítani a tavalyi állapotommal, amikor lépni is alig tudtam másnap.

Ebben biztosan sokat segített a jobb kondim és állóképességem, illetve az is, hogy idén a szakaszaim után Marci tanácsára mindig kocogtam még lassan pár percet, illetve igyekeztem autóba szállás előtt nyújtani amennyire én szoktam. Az utolsó futásom után még egy rövid hengerezést is megejtettem, szóval tényleg mindent megtettem azért, hogy hétfőn ne mankóval kelljen közlekednem.

Összegzés

Azt hiszem mindannyian nagyon boldogok vagyunk, mert kitaláltuk, elterveztük és megvalósítottuk, amit akartunk – mindezt szuper idővel és egy nagyon jó hangulatú versenyen, hétvégén.

Az első 15 helyezett 7 fős férfi csapat 2019-ben.

Az látszik, hogy a csapatoknál nagy fejlődés volt. A tavalyi 19:04-es időnk, amivel akkor 5-ek voltunk, idén csak 9. helyre lett volna elég. Tavaly még 18:20-as idővel dobogóra lehetett állni ebben a kategóriában, idén azzal éppen nem csak 6. lett volna a tavalyi bronzérmes, ahhoz képest majd másfél órával jobb idővel lettünk harmadikok. Csak az első két helyezett kimagasló teljesítménye nem változott, csak a sorrendjük. 🙂

Saját magam szempontjából is sikeres versenyt zártam. Az első szakaszra vagyok a legbüszkébb, mert a sok szint ellenére nagyon jó tempóban sikerült teljesítenem, ráadásul úgy, hogy nem készítettem teljesen ki magam a későbbi futásokra. Persze a harmadik, utolsó futással is maximálisan elégedett vagyok, hiszen míg tavaly teljesen belassultam és meghaltam, addig idén nagyjából sikerült tartani a tervezett erős tempót és kicsit még rá is gyorsítani a vége fele. Idén a harmadik, utolsó szakaszom futottam olyan gyorsan, mint tavaly a legelsőt – ez mindent elmond a fejlődésről.

Azt hiszem továbbra is kedvenc versenyem marad az UltraBalaton, és mivel megnyertük az indulási jogot 2020-ra, biztosan jövünk még ide!

Vivicitta 2019

Nem is tudom hol kezdjem… Talán a lényeg röviden összefoglalva:

  • Utólag jöttem rá, hogy ez a 10.4 km (félmaraton párban) volt számomra 2019 első félévének fő versenye.
  • Először futottam váltót.
  • Először melegítettem be 20-25 perc futással egy futóversenyre.
  • Bőven megfutottam a célként kitűzött 42 percen belüli 10 kilométert.
  • És még dobogón is álltam és kupát is kaptam. 🙂

Versenynaptár

Hogyan lett egy váltóban futott félmaraton a félév első számú versenye számomra? Tavaly biztosan nem gondoltam volna, hogy így lesz. 2018-ban szinte minden hónapra szükségem volt valamilyen versenyre. A kedvenc távom a félmaraton volt, az év során elég sok versenyen próbáltam megfutni azt a bűvös 1 óra 40 percen belüli célidőt. A tavalyi Vivicittára is úgy érkeztem, hogy előtte lévő hétvégén futottam a kicsit csalódást jelentő prágai félmaratont, és szinte lelki beteg voltam, hogy úgy alakult, hogy a Vivicittán nem tudtam újra megpróbálni a célidőn belüli tempót.

Ehhez képest idén eddig egyetlen versenyen voltam, a kaposvári dombos félmaratonon, kizárólag a helyszín és a dombos edzés miatt, lényegében nem is verseny céllal. A januári Zúzmara 10 kilométert az év végi pihenők miatt kihagytam, és valahogy idén a félmaratonok sem mozgattak meg. A Vivicittára először persze félmaratonra jelentkeztem, de egyáltalán nem bántam amikor Péter megkeresett, hogy fussuk váltóban. Az elmúlt hónapokban egyébként is egy kicsit jobban mozgattak a rövidebb távok (10 kilométer), de a fő ok inkább a szuper jól sikerült novemberi siófoki félmaraton volt, ahol 1:35:33-at futottam. Az a verseny túl jól sikerült, előtte-utána pihentem, úgy éreztem az év első hónapjaiban, hogy nem állok készen arra, hogy ezt az időt megdöntsem. Tudom, hogy hülyeség, de úgy voltam vele, hogy akkor nincs is értelme versenyezni. Persze edzeni edzettem tisztességgel, de számomra a versenynek akkor van értelme, ha van tétje. A tét nekem pedig eddig mindig egy jobb idő (PB) megfutása volt. Szóval amikor februárban döntenem kellett Péter kéréséről nem sokat gondolkoztam rajta.

Az pedig csak most utólag esett le, hogy bár megyek még Szénás kört futni, lesz egy általam nagyon várt UltraBalaton, jelentkeztem idén is a kecskeméti 25 kilométeres Mercedes gyár futásra, és hát persze ne feledkezzünk meg a liege-i Beer Lovers’ maratonról és az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ról, de ezek közül egyik sem az a számomra klasszikus verseny lesz. Klasszikus verseny alatt én azt értem, amikor egy adott távon (10 km, félmaraton, maraton) a lehető legjobb időt akarom futni, ami számomra egyet jelent a personal best-tel (PB-vel). Tudom, ezzel lehet vitatkozni, de a belső motiváció makacs dolog, én az ilyen versenyekre tudok versenyszellemmel felpörögni. A többi nekem inkább edzés vagy örömfutás (ami persze szintén fontos).

A verseny előtti este megvolt a tészta parti, a kedvenc sajtos-tejfölös tésztával. 🙂

Célkitűzés

Ilyen előzmények mellett sokáig nem találtam a célom a Vivicittára. Persze tudtam, hogy tisztességgel lefutom majd, de egy ideig zavart, hogy nem pont 10 km (hanem a második futónak 10.4), így nehéz 10 kilométerre PB-t futni. Aztán egy idő után ezt elengedtem, és megfogalmazódott benne, hogy a hivatalos versenytávtól függetlenül én az órámon mért 10 kilométeren akarok PB-t futni. Még tavaly decemberben Szegeden futottam 10 kilométeres versenyt (ami 9.6 km lett). Ott 43 perc alá szerettem volna kerülni, ami csak a rövidebb táv miatt sikerült, 10 kilométeren már kicsúsztam volna belőle. Idén február végén futottam a Velencei-tó partján egy 10 kilométerre kihegyezett edzést, ott 42:21-re javítottam az egyéni csúcsom. Adta magát, hogy a Vivicittán a cél a 42 perc alá kerülés legyen.

Kicsit tartottam tőle, mert bár Velencén nem hajtottam ki magam teljesen, maradt bennem tartalék, de tudtam, hogy ahhoz képest a budapesti helyszín kicsit több kanyart és szintet tartalmaz. Jó erőben éreztem magam az utolsó 2-3 hét edzésein, tudtam, hogy meg tudom futni a 42 perc alatti 10 kilométert (a saját órámon mérve), de azt is tudtam, hogy azért nem lesz egyszerű. Még év elején, amikor összeírtam a 2019-es futással kapcsolatos céljaim, akkor év végére azt tűztem ki, hogy 41 perc alá kell kerülnöm (a 40 perc alatti idő maradt álom, nem cél).

A verseny előtti napokban már kristály tisztán tudtam, hogy a cél a 42 perc alatti 10 km, és emellett teljes szívvel el tudtam köteleződni. Megjött a verseny hangulatom. 🙂

A verseny előtt

Az unalmas részletekkel nem terhelnélek Titeket. A versenyre sikerült jól rápihennem (főleg péntekről szombatra aludtam sokat), mindent előre kikészítettem, vasárnap időben elindultam. A félmaraton a Margit-szigeten kezdődött 9-kor, de mivel mi Péterrel párban futottuk és én a második futó voltam, nekem kb 9:30-ra kellett a Petőfi híd budai oldalának közelébe mennem, a váltóponthoz. Persze szeretek inkább előbb érkezni, ezért 9-re már ott is voltam.

Ekkor ért az első meglepetés. Azt hiszem mondhatom, hogy az elmúlt másfél évben viszonylag sok futóversenyen voltam, de olyanon még nem, ahol 30 perccel a rajt előtt szinte senki nem volt még néhány szervezőt leszámítva. Nyilván a Margit-szigeten fél órával a rajt előtt már tömeg volt, de nem úgy a váltóponton. Egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy vajon jó helyen vagyok-e? 🙂 Aztán eszembe jutott, hogy a váltók közül azért mi az aránylag gyorsabbak közé tartozunk, és habár én 9:45 körül tervezek indulni, sokan lesznek olyanok, akik bőven 10 vagy fél 11 után fognak váltani. Ők nyilván nem jönnek ki reggel 9-re.

A szinte üres váltópont 9 után nem sokkal.

A másik ami hamar kiderült, hogy hideg volt. Ideális futóverseny idő volt, nem esett, nem sütött a nap, hűvös volt, de nem jéghideg. Persze ami ideális futáshoz, az nem az várakozáshoz. Én pedig rövid nadrágban, rövid pólóval terveztem futni (ez jó döntés volt), és nem készültem melegebb ruhával, hiszen a váltóponton ruhatár sem volt. Tudtam persze, hogy hűvös lesz, de úgy voltam vele, hogy majd csak eltelik az a 20-30 perc (ami ugye 45 lett). Főleg emiatt viszonylag könnyű volt meghozni egy olyan döntést, amit eddig mindig kerültem. Elmentem a környéken kocogni 20-25 percet, mint bemelegítés. Nyilván korábban is sokszor olvastam, hogy ez milyen hasznos és szükséges, de hát ki az, aki egy félmaraton lefutása előtt (amit ráadásul ki akar maxolni) elmegy még néhány kilométert kocogni, még ha természetesen nem is túl nagy intenzitással? Én biztos nem, legalábbis eddig nem. A hideg miatt viszont úgy voltam, hogy ez is jobb, mint fázni, és hát mit árthat néhány kilométer 5:30-as tempóban, mikor a versenyen úgy is majd 4:10 körüli átlagban kell futnom? Nem is ártott semmit, sőt, valószínűleg mint bemelegítés segített is abban, hogy a hirtelen magas intenzitástól és a gyors tempótól nem lett semmi sérülésem. Azt nem tudom, hogy hosszabb távok előtt fogok-e kocogni majd bemelegítésként a jövőben, de a rövidebb versenyek előtt szinte biztosan.

Egy kicsit később, bár tömeg jól láthatóan még mindig nincsen.

Váltás

Még soha nem futottam váltót. Persze nem olyan nagy dolog ez, technikailag nem egy lehetetlen kihívás. A váltóponton a rajtszámok alapján vannak amolyan karámok kialakítva, ahol a konkrét váltások megtörténnek. Az egyik rendező mondta, hogy elvileg az első futónak be kéne futnia a karám szélén elhelyezett szalag mögé, ott átadni az övet, amin a váltót jelző rajtszám (van egyéni rajtszám is) és az időmérő chip van, és akkor futhat ki a szalag mögül a váltó második párja. Gyorsan azt is hozzátette, hogy ez a gyakorlatban persze nem így működik. Aki meglátja a társát, az kilép a szalag mögül, ki így (egy helyben állva) ki úgy (elé futva, vagy vele együtt futva) átveszi az övet és már futhat is. Az övet persze fel kell csatolnia.

A váltó nagy előnye, hogy láthatod a versenyben elől lévő futókat szemből is, nem csak hátulról (vagy onnan sem). 🙂

Én nagyjából csak az első tíz váltást láttam, mert Péter gyors volt. 🙂 Ritkán jöttek a futók, jól látható volt, hogy ki jön, nem okozott gondot a váltás. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a mezőny közepén, amikor tucatjaival jönnek a váltások, akkor azért elég nagy fejetlenség és tömeg lehet. Nem tudom…

De a lényeg, hogy jött Péter, megkaptam az övet és már indultam is. Az első meglepetés az volt, hogy egyből mellettem termett egy biciklis, aki közölte, hogy mi vagyunk az első Telekomos váltó (a dolgozói kategóriában), úgy hogy hajrá! Nekem több se kellett, egyből elkezdtem sprintelni. 🙂 Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy az órám sem kapcsoltam be, ezt gyorsan orvosoltam.

Kilátás a karámból. 🙂

A verseny

Előzetesen nagyjából arra készültem, hogy minden kilométert 4:10 körüli tempóban futok majd. Ez 10 kilométeren kiadja a 42 percen belüli célidőt. És mi az amiben jó vagyok? Hát abban, hogy elfussam a verseny elejét! Úgyhogy ezt most is gyakoroltam. 🙂 Az első mért kilométerem 3:48 lett (ami 1 km-en éppen PB nekem), majd 3:57, 3:59. De még a 4. és 5. kilométer is 4:10-en belüli lett (4:02 és 4:07). Láttam persze, hogy gyorsabban futok, mint terveztem (és mint kéne), de olyan jó erőben voltam, hogy úgy voltam vele, a 10 km az szinte sprint táv, kihúzom a végéig. Azért persze nem pont így alakult. 🙂

Végül az első 5 kilométert 19:54 alatt futottam le, ami számomra hihetetlen eredmény. Azt tudtam edzésről, hogy tudok egy kilométert futni 4 percen belül (eddig 3:49 volt a legjobb időm), de az – edzés körülmények között – eléggé ki volt maxolva. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy tudok 5 kilométert átlagban 4 percen belüli tempóval futni (azaz 20 percen belül). De arra sem, hogy az első 3 kilométer mindegyikét 4 percen belül futnám.

Persze amilyen szépen, jól és “könnyen” ment az első 5 kilométer, annak rendje és módja szerint eljött a holtpont is. 4:10-en kívüli kilométerek jöttek (4:11, 4:15, 4:11), és ezekért az időkért meg kellett szenvednem. Gondolkodtam is rajta, hogy szükségem van nekem erre? Miért olyan nagy dolog 42 percen belül futni a 10 kilométert? Miért nem kocogom le kényelmesen a távot? És mennyire örültem, hogy nem félmaratoni távon indultam! 🙂

Persze ekkor már tudtam azt is, hogy simán meglesz a 42 percen belüli 10 kilométerem, nem is volt meg az a plusz motiváció, hogy 110%-on fussam az utolsó kilométereket. Nem volt könnyű, megszenvedtem ezért az időért, de nem haltam bele. Az utolsó 2 km 4:09 és 4:08 lett. Azt hittem kicsit megnyomtam őket, volt benne emelkedő a Margít-hídra fel (és persze egy kis lejtő is a Margit-szigetre befutva), de végül is az időeredmények nem azt mutatják, hogy olyan nagyon nekigyorsultam volna. 🙂 Azért az utolsó száz métereken jó erőben voltam, ott egy kicsit gyorsultam is, de nem estem össze a célban. Nagyon jó versenyt futottam.

A célban én kaptam meg Péter befutó érmét is, érdekes érzés volt két éremmel a nyakamban sétálni (egy ideig).

Dobogón

A végig engem kísérő privát biciklis miatt tudtam, hogy végig az első helyen állunk a Telekom dolgozói páros váltóban. Ezért nem okozott meglepetést, hogy a célban szóltak, hogy megnyertük (bár nem értettem tisztán hirtelen), de a lényeg, hogy 10:50-re mehettünk a színpadhoz kupa átadásra. Tudom, hogy csak a dolgozói kategóriát nyertük meg (a férfi párosok között 7-ek lettünk, abszolútban 12-ek), de nekem így is nagyon szuper élmény volt dobogóra állni (illetve ülni…) és átvenni egy kupát. A gyerekek nagyon örültek neki otthon.

A dobogón a Telekom dolgozói kupa átadása után.

Ráadásul a verseny után volt egy kis UltraBalaton csapat találkozó, kiegészülve az új tagokkal, szinte majdnem mindenki futott a Vivicittán. Úgy érzem nagyon jó kis csapatunk van idén, mind csapategységet, mind futó tudást tekintve, nagyon várom már a májusi versenyt.

Az UltraBalaton csapatunk tagjai elég jól szerepeltek a Vivicittán – a fiúk az egy kupájukkal éppen csak felfértek a képre. 🙂

Jó dolog volt egy kupát kapni, de visszatérve a lényegre, a mai napig nagyon büszke vagy a 40:49-es időeredményemre 10 kilométeren. Persze ha hivatalos 10 kilométeres verseny lett volna, akkor biztosan kicsúsztam volna a 41 percből, hiszen tapasztalatból tudom, hogy olyankor az óra mindig egy-kétszáz méterrel többet mér. De ezt most el tudom engedni, lesz majd még hivatalos 10 kilométeres verseny is, és hát ott már biztosan a pár hónapja még csak álomnak gondolt 40 perces időn belülre kerülni lesz a cél!

Csupa Personal Best a rövid távokon!

Az azért megdöbbentő, hogy milyen gyors emberek vannak! Bár a Telekom dolgozói váltót toronymagasan megnyertük, az összes páros váltó között a 12-ek lettünk, úgy, hogy voltak olyan párosok, akik bőven 10 percnél többet vertek ránk. De még ha csak magamat nézem, akkor is több, mint egy tucatnyian voltak gyorsabban nálam a második futók közül. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mi váltó eredményünk (amit ugye ketten futottunk, fél-fél távon) az az egyéni versenyben a 164. helyre lett volna elég! Hihetetlen milyen futók vannak!

Telekom dolgozói váltó eredménye.
A páros váltó verseny eredménye.
Azt hiszem azért látszik a képen, hogy én boldog voltam a kupával (és az időeredményemmel)!

Laugavegur: 2015-ös videós beszámoló

Írtam már röviden a Laugavegur Ultra Marathon-ról, tegnap viszont találtam a YouTube-on egy hosszabb videót is róla, ami sokkal látványosabban mutatja be, hogy mi várható a verseny útvonalán. A videót Kerry, egy kanadai hosszútávfutó készítette a 2015-ös versenyen. Ez egy sima videó, nincs benne drón, speciális vágások és effektek vagy zene, semmi, csak maga ahogy fut és persze a táj – ami gyönyörű.

Akinek nincs ideje vagy kedve végignézni a videót, azoknak készítettem belőle egy rövid, fényképes bemutatót. A képek minősége nem éppen tökéletes főleg a sokszor párás és egyébként is folyamatosan mozgásban lévő kamera miatt. De azért egy rövid bemutatóra alkalmasak, ahogy mondani szokták a képek többet mondanak minden leírásánál.

A videót végignézve egyébként három dolog maradt meg bennem:

  1. A szél. Mindenhol fúj, sokszor annyira, hogy azt sem lehet hallani, mit mond Kerry. Fúj a hegytetőn, a völgyben, felfele és lefele menet is. Erre biztos készülnöm kell majd, nehogy itthon hagyjam a sapkám! 🙂
  2. Hó. Sokkal több van, mint a leírások alapján gondoltam. Azt hittem esetleg a csúcson lesz majd, de a videó alapján az a benyomásom, hogy a verseny teljes első felében sokszor hóban kell futni.
  3. Patakok. Ebből is sokkal több van, mint gondoltam. Kettő nagyobbról írtak a leírásban, és ez helytálló, de van sokkal több kisebb is, amiken szintén át kell gázolni.

Na akkor lássuk a képeket, itt-ott rövidebb leírásokkal:

Ez még a buszból van fényképezve. A rajtra a legtöbben busszal mennek Reykjavíkból, mert néhány kisebb folyón át kell gázolni, és nem javasolják, hogy saját autóval próbálkozz. A videó alapján nem olyan vészes egyébként, de 55 kilométer lefutása után biztos nem akarnék vezetni vissza 4-5 órát.
A rajt falu, ahol mindenki készülődik.
A rajt utáni másodpercek. Rögtön egy kisebb hegyet kell megmászni, ami inkább séta, mint futás. Így a rajt utáni percek is inkább sétálással, mint futással telnek.
Az említett első hegy. Egy szűk, köves ösvény vezet felfele.
Ez már fenn van, ahol már lehet futni is, lényegében itt kezdődik a verseny.
És az első hó, amiből még sokat fogunk látni. Sok helyen egy szűk, latyakos ösvény van kitaposva benne, nem tudom mennyivel egyszerűbb ott futni, mint a havon, nem vagyok biztos benne.
Attól tartok, hogy a videó és a fényképek nem adják teljesen vissza a hegyek tényleges meredekségét. A háttérben vannak a futók.
Már közel a csúcs.
Újabb havas, kaptató szakasz. Néhányan rövid nadrágban futottak, de a többség hosszú nadrágban volt.
A havas és a földes szakaszok váltakoznak a verseny első felében.
Egy újabb szép nagy hómező.
Hőforrás a Laugavegur Trail mentén.
Ki egyenesen, ki cikk-cakkozva futott fel erre a kisebb hegyre a hóban.
Ahogy egyre inkább felfele ér az út, úgy lesz egyre több a hó.
Az első frissítő pont. Általában egy autó, egy kisebb faház és egy asztalra kipakolt frissítők jelentik a civilizációt.
A hóban megbújnak néha ehhez hasonló hasadékok, érdemes odafigyelni futás közben.
Szintén a hátteret érdemes figyelni, lehet látni, hogy honnan jönnek a futók.
A völgyben egy kristálytiszta vízű patak van, annyira tiszta, hogy szinte nem is látszik.
Ilyen kisebb patakból legalább tízet, ha nem többet keresztezett Kerry.
A láthatáron egy újabb frissítő pont.
Na így néz ki konkrétan egy frissítő asztal.
És egy újabb, ezúttal kicsit nagyobbacska patakocska. 🙂
Lávamező.
A verseny a Laugavegur Trail útvonalán halad, amin sok túrázó megy végig Izlandon. Gyalog négy naposnak ajánlják a túrát. A nézők is a túrázók közül kerülnek ki, és valóban buzdítanak, drukkolnak.
Ez is ritka: hídon lehet átkelni egy patakon.
Az egyik nagyobb folyó.
Ez itt kb a féltáv. A folyón történő átkelés után lehetőség van ruha és cipő cserére, amivel nyilván mindenki él is. Ide a szervezők hozzák ki a váltó csomagot, és viszik is le a célhoz, amit itt hagysz.
A cipőcsere.
Újabb frissítő pont a háttérben. Innen már kevesebb a hó egyébként, az útvonal is lefele tart, a táj is kevésbé dimbes-dombos, inkább sík.
Nyomokban már fű is előfordul. 🙂
A távolban már a célfalu látszik.
És a befutó.
A célban lehetőség van hőforrásokban melegedni egy kicsit, mielőtt a busz visszaindul.