Kaposvári farsangi dombos félmaraton

Talán az első olyan versenyem volt a hétvégi kaposvári félmaraton, amin tisztán edzés jelleggel vettem részt, tényleg bármiféle időeredmény elvárása nélkül. Olyannyira igaz ez, hogy még a verseny rajtjának pillanatában sem gondoltam semmi konkrét időeredményre, hogy hány óra hány percen belül “illene” beérni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul, ahogy alakul.

Ebben persze nagy segítségemre volt magának a versenynek a híre, azaz az útvonala, amelyik öt dombon át vezet. A honlapról is, de főleg a korábbi évek résztvevőitől kapott információk alapján kifejezetten nehéz a pálya, az öt dombot tényleg meg kell mászni, azok közül is az utolsó a legnehezebb. Mivel eddig gyakorlatilag valamennyi versenyem vízszintes terepen zajlott (még a New York Marathon-t is ide számítom, hiába kellett több hidat is megmászni), a félmaratonok között pedig az eddigi szinteket a Budapesten vagy Prágában lévő hidak jelentették, ezért elképzelésem sem lehetett arról, hogy mi vár rám, illetve mi lenne a reális célidő ilyen körülmények között. Ez segített abban, hogy ne is fogalmazzak meg magamnak ilyet.

A másik segítség Marci volt, az edzőm. Egyrészt kicsit féltette a lábamat, nehogy meghúzódjon az emelkedőkön egy mondjuk úgy számomra nem az idei év fő versenyén, másrészt leírta, hogy ő tavaly futott ezen a versenyen, és az utolsó dombon bizony ő is belegyalogolt, ezt javasolja nekem is. Meg azt, hogy ha egy kicsit is érzem, hogy nem esnek jól a lábamnak az emelkedők (vagy a térdet igénybe vevő lejtők), akkor ne gondolkozzak, azonnal álljak ki, nehogy összeszedjek valami komolyabb sérülést. Ez is segített abban, hogy ne ezen a versenyen akarjam a legjobb félmaratonom megfutni (ami nem is ment volna persze).

Harmat-Szabó Gábor fut

Akkor mégis miért vettem részt rajta? Egyrészt azért, mert Kaposváron volt, ami feleségem, Ildi révén szinte második szülővárosom. Ami ennél egy kicsit jobban motivált, az pont a dombos kihívás. Úgy voltam vele, hogy edzésnek pont tökéletes egy ilyen verseny, ahol komolyabb dombokra kell felfutni verseny körülmények között. Kicsit unalmas a Margit-sziget feljáróján minden héten emelkedőzni 10-szer, 15-ször, ez majd éppen kellő változatosságot ad, miközben tudom gyakorolni az emelkedőzéseket, edzeni a nyári izlandi szintkülönbségekre.

Extra üde színfoltot adott a versenynek, hogy ez egy farsangi félmaraton volt, így nagyon sokan jelmezben, beöltözve vettek rajta részt. Én ezt főleg a rajt előtt láttam csak, de jó volt végignézni az ötletes ruhákon, csapatjelmezeken. Az egész versenynek jó volt a hangulata, és a szervezés is profi volt, a szegedi versenyekkel ellentétben nem kellett tartanom az eltévedéstől. A pálya főleg aszfalton vezetett, de egy-két helyen kellett földön (sárban) is futni, és volt egy lefelé vezető lépcsős szakasz is, az mondjuk nem volt annyira futóverseny barát szerintem. A frissítőállomások száma és minősége is rendben volt, bár én csak vizet ittam, a géles frissítést megoldottam a saját magam által vitt 3 darab High5 Iso géllel. A célban a jéghideg vizet egy kicsit kevésnek éreztem (jól esett volna egy meleg tea vagy citromos sör), de volt Kométa kóstoló (hot dog azt hiszem), amiből én nem ettem, de ahogy láttam, népszerű volt.

A versenyre azt az iránymutatást kaptam Marcitól, hogy az emelkedőket óvatosan fussam, egyébként meg próbáljam meg tartani az 5 perc per kilométeres tempót. Az utolsó dombon – ahogy írtam már – nyugodtan gyalogoljak bele. Nem néztem előre utána, hogy pontosan mekkora dombok várnak rám, csak azt tudtam, hogy öt darab lesz és az utolsó a legmeredekebb. Az 5 perces tempóból és a dombokból kiindulva valahol 1 óra 50 és 55 perc közé vártam magam, de ettől függetlenül tényleg úgy indultam neki a versenynek, hogy egy jót fogok aznap futni.

A verseny eleje egy kissé lejtős szakasz volt, majd egy híd (felfele-lefele), majd egy hosszabb vízszintes rész következett. Az 5 perces tempót persze nem sikerült tartanom, mármint visszafogni magam, jó szokásomhoz híven kicsit elfutottam az elejét, 4:45 körüli időkkel. Sőt, a 4:45-öt tartottam az első kisebb emelkedőn is (mint kiderült, ez még nem az egyike volt az öt dombnak), majd egy hosszabb vízszintes, nagyon enyhén lejtős szakaszon futottam 4:21-et. Mielőtt azonban nagyon gondolkozhattam volna, hogy bölcs dolog-e ilyen erősen kezdeni, jött is az első domb.

Mind az öt domb elején ki volt táblázva a domb neve, illetve hogy mliyen hosszan hány méter szintemelkedés vár ránk. Sajnos, pont a dombok miatt, nem voltam olyan kedvemben, hogy fényképezzek futás közben, így csak az emlékek vannak meg, hogy egy-egy domb kb 600 és 1200 méter közötti szakaszt és jellemzően 55-65 méter szintemelkedést jelentett, kivétel az utolsó domb, ami ha jól emlékszem 440 méter alatt volt 60 méter szint.

Kaposvár domb futás
Éppen felfele az egyik kisebb dombra.

Az első dombon aránylag vígan felfutottam, nem éreztem olyan hosszúnak, és a tempóm is 5:15 volt, ami a szintet figyelembe véve egész jó. Persze a pulzusom cserébe felment 170 felé, ami azért jelezte, hogy ez nem lesz sétagalopp, ráadásul ez még csak a verseny első négy kilométere volt. Minden rossznak megvan a jó párja, és ami rossz a dombokban, hogy fel kell rájuk futni, annak a jó párja a leereszkedés róluk. Persze figyelki kell a térdekre, főleg, amikor nem hosszú lapos lejtő van, hanem rövid meredek, de azért mindig jobban esik lefele futni, mint felfele. 🙂 Ennek megfelelően a következő kilométereken (bár az edzésterv szerint kb 5 perces tempót kellett volna hoznom) gyors voltam, 4:30-as tempó is átlagos volt, de voltak szakaszok, ahol 4 perces tempó környékén is futottam.

A második domb hat és fél kilométernél várt ránk, és ez egy kicsit hosszabb, elnyújtott, folyamatos emelkedő volt. 5:20 körüli tempóban futottam fel rá, 171-es pulzussal, amit erősnek éreztem. Szép lassan le is előztem néhány futót. Emlékszem, az egész olyan lassúnak tűnt, nagyon monotonnak. Domb után újra lejtő, 4:10 körüli rohanás, majd egy frissítőpont és következett a verseny szerintem legdurvább dombja. Azért mondom ezt, mert erre felfutottam, az utolsó nyilván húzósabb volt, de arra (spoiler) gyalogoltam, ezért nem éltem meg olyan durvának. 🙂 Szóval itt majdnem egy kilométeren át kellett aránylag meredeken felfele futni, a tempóm is lassabb volt, 6 perc körüli, és a pulzusom is magasabb, 173. Itt éreztem először azt, hogy lehet, hogy egy kicsit túl keményen nyomom, és ez majd vissza fog ütni, hiszen a harmadik domb tetején kb pont féltávnál jártunk csak. Azt láttam, hogy az időm szuper, ha így megyek tovább, simán meglesz 1 óra 45 percen belül a félmaraton, amit, a szinteket figyelembe véve, szupernek gondoltam. És persze ilyenkor meg is történik a kattanás, a mentális horgony ledobása. Innentől megvolt a cél, nekem ezt a versenyt 1 óra 45 percen belül kell befejeznem. Hogy miért? Csak. 🙂

Kaposvár farsangi félmaraton.
Mindig érdekesek az olyan pályaszakaszok, ahol másokkal szemben futhatsz, én szeretem őket.

Egy hosszabb lejtő, majd egy hosszabb egyenes szakasz következett, ahol egy kicsit azért visszavettem, hagytam, hogy páran elfussanak mellettem. Azért itt is 4:30-4:45 között futottam, de nem erőltettem jobban, pedig a lejtőn biztosan ment volna. 13 kilométernél jött még egy domb, amiben titkon reménykedtem, hogy talán elszámoltam valamit, és ez már az utolsó, de persze nem az volt. Talán ez nem volt olyan vészes, 5:30-as átlaggal felmásztam rá. Hosszabb plató, majd lejtő, ugyanúgy 4:45, majd 4:30-as tempóban. Ez ugye jóval gyorsabb volt, mint az előírt 5 perces edzés, de nem adtam bele mindent, kicsit tartalékoltam.

Elérkezett a várva várt utolsó domb is, a legmeredekebb, ha jól emlékszem 440 méteres távon kb 60 méter emelkedő. Tényleg vártam, mert az már korábban fejben eldőlt, hogy én itt gyalogolni fogok. Persze fölfele, de azért mégis csak egy kis pihenő, egy kis séta. Örültem, mikor láttam, hogy az előttem futók is egyből gyaloglásra váltanak a domb alján, én is így tettem. Végül tényleg pihenés lett belőle, mert kb 162-es pulzussal kaptattam felfele, azaz nem erőltettem meg magam. Volt egy srác, aki felfutott, nagyon keményen nyomta, minden tiszteletem az övé. A dombtető után jött egy kis saras lefele vezető rész, majd a már említett meredek lépcsők, ahol inkább arra kellett vigyázni, hogy nehogy elcsússzak és elessek, majd újra az aszfalt, előbb lefele, majd nagyjából vízszintesen. A dombról még lerohantam 4:20-szal, a domb alján, a 17 kilométeres táblánál viszont gyorsan osztottam-szoroztam, és kijött, hogy ha kb 5 perces tempóban futom le az utolsó négy vízszintes kilométert, akkor simán megleszek 1 óra 45-ön belül. Mivel elsősorban edzeni jöttem, el is döntöttem, hogy nem erőltetem túl, kb levezetem ezt az utolsó 3-4 kilométert. Ez így is lett, 5 perc körüli időket futottam, és végül 1:44:31 alatt futottam le a távot.

Kaposvári félmaraton célidő

Én ezt egy elég jó időnek tartom. Nem szakadtam meg, nem adtam magamból ki mindent, de azért odatettem magam, nem egy laza futás volt ez. És persze az öt domb és az összességében lefutott 300 méter emelkedő még inkább széppé teszi ezt az eredményt.

Kaposvári félmaraton Polar adatok
A kaposvári dombos félmaraton főbb adatai a Polar által mérve (pulzus, tempó és szint).

Persze kíváncsi voltam, hogy ez a teljesítmény, sík terepen vajon mire lett volna elég. Azt érzésből tudom, hogy a legjobb időmet, a siófoki 1:35:33-at biztosan nem közelítettem volna meg, hiszen egyáltalán nem hajtottam annyira ki magam, mint akkor ott. Kapóra jött, hogy a Strava elemzései között van egy olyan funkció, hogy GAP, amit még soha nem használtam. Ez a Grade Adjusted Pace, azaz a program kiszámolja, hogy az emelkedőn vagy lejtőn futott valós idődből milyen teoretikus idő következne, ha mindezt sík terepen futottam volna. Ez arra jó, hogy az egyes, eltérő szinteket tartalmazó futásokat össze lehessen hasonlítani. Ez jól hangzik, de természetesen nem tudom, hogy mennyire reálisan számol az algoritmus. Azt persze látom, hogy emelkedőn gyorsabb tempókat hoz ki GAP-nak, míg lejtőkön lassabbakat, de hogy arányaiban stimmel-e, azt hiszem számomra örök rejtély marad. De lényeg, ami a lényeg, a GAP alapján a félmaratoni távot 1:40:54 alatt tettem volna meg, ha a verseny sík terepen lett volna. Ez érzésre reális. Az is jó érzés, hogy az utolsó 3-4 kilométeren biztosan be tudtam volna hozni 1 óra 40 perc alá, ha akarom és meghajtom.

Kaposvári félmaraton
Boldogan, a céltól már csak pár méterre.

Összességében jól éreztem magam, jó kis verseny volt. Tetszett a változatosság, hogy valami más ez a verseny, nem a szokásos sík 21.1 km. Kicsit ki is voltam már éhezve a versenyre, hiszen utoljára december elején, közel két hónapja futottam versenyen. Most megint várni kell majd egy kicsit, a következő megmérettetés az április közepi Viviccitá lesz.

TCS NYC Marathon: VIP Runner

Adós voltam még egy bejegyzéssel a New York Marathon-ról. Ígértem, hogy írok arról is, hogy milyen volt VIP runner-nek lenni, volt-e valami értelme, hogyan éltem meg ezt a dolgot. Különösebb oka nem volt annak, hogy elhúzódott ez a történet, igazából elfelejtettem – de jobb később, mint soha. Írtam már külön élménybeszámolót New York-ról és magáról a New York Marathon-ról is, és természetesen elemeztem is a versenyt. Most akkor lássuk mit is jelentett pontosan az, hogy valaki VIP futó a New York Marathon-on!

Kezdjük is rögtön azzal, hogy hogyan lettem VIP runner? Azt már többször írtam, hogy szállást egy lakáscsere portál segítségével találtunk. Végül teljesen ingyen (illetve azért cserébe, hogy a New York-iak a mi lakásunkban lakhatnak Budapesten) töltöttünk el két hetet Manhattan-ben, a Central Park-hoz elég közel. Pár hónappal a verseny előtt szólt a cserepartner, hogy a maraton előtti 1-2 napban jönnének ők is, illetve még 1-2 futó a lakásba (mármint a saját lakásukba, amiben mi laktunk kinn New York-ban). A kényelmetlenséget kompenzálandó felajánlotta, hogy cserébe tud nekem és Ildinek adni egy VIP Pass-t. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy mit is jelent ez, de hát úgy voltam vele, hogy persze, jöjjenek, legalább megismerem őket és ha lesz 1-2 másik futó is, akkor együtt tudunk majd hangolódni a versenyre.

Az később derült ki, hogy a házigazdáink elég közel állnak a New York Road Runners klubhoz, a férj ha jól emlékszem 14 New York maratont futott már korábban. A VIP Pass-okat is így szerezte, illetve kapta őket.

A VIP Pass-t a verseny előtt az Expo-n vehettem át. Igazából itt már egyből élni lehetett az egyik első előnyével, ugyanis az Expo bejáratánál volt egy elkülönített Blue Room nevű hely, ahol sorbanállás nélkül lehetett átvenni a rajtszámot és a rajt csomagot, pólót, illetve fényképezkedni. Persze az jó volt, hogy nem kellett sorba állni és tényleg pikk-pakk meglett minden, de mivel egyébként is meg akartuk nézni az expot, végül bementünk a tömegbe és végigjártunk mindent. 🙂

New York Marathon Expo, Blue Room.
Fénykép a Blue Room-ban, sorbanállás nélkül.

A VIP futókat köszöntő hivatalos levél szerint a VIP Runner státusz a következő előnyökkel jár:

  • A már említett elsőbbségi rajtszám és rajtcsomag felvétel,
  • Külön transzport a rajthoz,
  • Külön VIP sátor a rajtfaluban,
  • Külön kijárat a célterületről (közel a célhoz).
VIP Runner
A VIP futókat üdvözlő levél eleje.

A csomaghoz járt egy ezüst színű VIP matrica, ami a rajtszámon volt feltüntetve, a jobb felső sarokban. Természetesen ez csak a rendezőknek kellettek, hogy tudják ellenőrizni az egyes pontokon a jogosultságot.

New York Marathon BIB.
A rajtszám, rajta a jobb felső sarokban az ezüst színű VIP Runner címkével.

Eljött a verseny napja, és az egyik VIP-s lehetőség a külön buszjárat volt. Itt kicsit gondban vagyok az összehasonlítással, hiszen én csak ezen a VIP buszon ültem, nem tudom milyen lehetett a sima buszokon vagy a kompon. Elmondásokból tudom, hogy elvileg a sima buszokra sorba kell állni, és érdemes volt időben kiérni, mert aránylag hosszú volt a sor. Ha ez így volt, akkor a VIP busz tényleg élvez annyi előnyt, hogy nem kellett sorba állni. Szinte ugyanonnan indultak, de sor az nem volt. Kicsit kellett várni, amíg megtelt a busz, de utána már indult is. Ezt leszámítva viszont szerintem semmiben nem különbözhetett a mi buszunk az összes többitől. Ugyanott ment, ugyanúgy belassult a Verazzano-Narrows hídon, ugyanúgy 40-50 perc volt a hídon lévő utolsó szakasz, mire szép lassan beértünk a rajtfaluhoz és szerintem ugyanott tehetett le minket a busz, mint bárki mást.

A rajtfalu – ami gyakorlatilag tényleg egy falu – meglepően jól szervezetett és felszerelt volt. Ugyan túl sok tapasztalatom nincs, hiszen csak Berlinben voltam korábban maratonon, de ahhoz képest is sokkal több minden volt ott. Ásványvizet mindenhol osztottak, de úgy hallottam, hogy étel is volt bőven, ráadásul ingyen. Ehhez képest a VIP sátor, ahova én mehettem lényegében csak 1-2 dologban tudott többet. Ráadásul elég nagy tömeg volt a sátorban, és úgy összességében nem VIP hangulat uralkodott. 🙂

VIP sátor.
Bejárat a VIP sátorba.
VIP sátor.
Ezt a képet viszonylag korán lőttem a VIP sátorban, amikor még “kevesen” voltak. 🙂

Itt is sok étel volt (ingyen), lehet, hogy kicsit nagyobb választékkal, gyümölcsökkel, ahogy a képen látszik.

Gyümölcsök a VIP sátorban.
Gyümölcsök a VIP sátorban.
Reggeli a VIP sátorban.
A reggeliző asztal egy része a VIP sátorban.

Elképzelhető, hogy a mobil WC-khez is kisebb sor állt, mint kinnt, de belül is simán kellett 10-15 percet sorba állni. (Ráadásul mint később kiderült a rajt zónákban is volt WC, ahol senki nem volt, mivel szerintem senki nem gondolt arra, hogy ott is lesznek majd…) Az egyetlen, ami talán tényleg nagy hozzáadott érték volt, az a meleg volt a sátorban. Kinn azért elég csípős volt a reggel, azt a másfél órát, ami a rajtig volt, kényelmesebb volt eltölteni a meleg sátorban. A földön is lehetett ülni, mert valami szőnyeg féle volt leterítve.

A verseny alatt természetesen mindenki magára volt utalva, nem volt VIP gyorsító sáv, de még csak VIP frissítő stand sem. 🙂

A célba érkezés után megkaptuk az érmeket, volt egy külön rész, ahol fényképezkedni lehetett, megkaptuk a befutó csomagot, majd a VIP futók egyből balra fordulhattak, a legelső kijárathoz. Itt volt még egy kis rész, ahol megkaptam a poncsóm (mivel nem ruhatáraztam), és gyakorlatilag már kinn is voltam a Central Park West sugárúton. Ez, be kell vallanom, nagyon praktikus volt, ugyanis a kijárat – rajtszámtól függően – akár a park túlvégén is lehetett volna, ami több, mint 2 km gyaloglást jelentett volna…

A VIP csomaghoz tartozott még, hogy Ildi, mint kísérő, a célzónában felállított VIP sátorban brunch-olhatott volna, amíg én futok és beérek, illetve a befutónál a fő tribünön tapsolhatott volna nekem – ha élt volna ezzel, és nem előttem meg utánam futkorászik a városban, hogy fényképezzen. 🙂

New York Marathon Blue Line Lounge
Ildi VIP nyakbavalója a Blue Line Lounge-ba, amit végül nem is használt.

Adja magát a kérdés, összegzésképpen, hogy megérte?

Hát persze, hogy megérte, hiszen kvázi ajándékba kaptam a lehetőséget! Örülök, hogy kipróbálhattam, mert valószínűleg magamtól soha nem fizetnék be egy ilyenre. Próbáltam neten utánanézni, hogy mennyibe kerülhet ez a VIP Runner dolog, de nem nagyon találtam róla árakat. Lehet, hogy eleve csak meghívásos alapon működik. Ha fizetni kell érte, az amerikaiakat ismerve, biztos nem 10 dollárba kerül… Minimum százba, szerintem. Hogy annyiért is megérte volna? Nem hiszem. Lényegében csak a meleg sátor és a célban a korai kijárat volt az igazi extra. 10-20 dollárt lehet, hogy fizetnék ezekért, de sokkal többet biztosan nem.

Laugavegur Ultra Marathon

Az idei évem fő versenye – a Chicago Marathon mellett – az izlandi 55 kilométeres terepfutó verseny, a Laugavegur Ultra Marathon.

Nagyon röviden már írtam róla, de eljött az ideje, hogy egy kicsit jobban bemutassam Nektek a versenyt, és persze magam is jobban megismerjem, hogy pontosan mire is vállalkoztam. 🙂

A Laugavegu Ultra Marathont 23. alkalommal rendezik meg idén, és a szervezők csak szimplán 55 kilométeres hegyi futóversenynek hívják. Pár százan indulnak (indulhatnak) rajta, túlnyomórészt izlandiak, bár évről évre egyre több a külföldi is. 2019-ben már a résztvevők 35%-a nem helyi. A résztvevők listáját itt lehet böngészni. A legnagyobb nemzetközi résztvevői csapat Kanadából, Németországból, az Egyesült Királyságból és az USA-ból érkezik. Magyar egyedül leszek, mert Erdélyi Tamás osztrák színekben versenyez. 🙂

A Wikipédia a következőt írja a Laugavegur-ról: “A Laugavegur híres túraútvonal Délnyugat-Izlandon, a hőforrásairól ismert Landmannalaugartól Thorsmork jégvájta völgyéig. Arról nevezetes, hogy mindössze 55 km-es hosszán változatos tájak járhatók be. Az út jellemzően 2-4 nap alatt járható be.”

A verseny nagyjából a fent leírt túraútvonalat követi, július közepén, abban a néhány hétben, amikor egyáltalán túrázható a vidék. A talaj így is elég változatos lesz: homok, kavics, fű, hó, jég, folyók és patakok. Bár gyakorlatilag semmi terep vagy mezei rutinom nincs, mert csak hébe-hóba futottam nem aszfalton, a legjobban nem a tereptől, hanem a patakoktól, folyóktól tartok. Több kisebb-nagyobb folyón is át kell kelni, a tavalyi képek alapján csak szimplán átfutva, átgyalogolva rajtuk. Ennek a gondolatával még barátkoznom kell…

Persze még nagyon sokat kell majd készülnöm és edzenem a versenyre, nem csak futással, hanem taktikával, praktikával, tapasztalattal. Nyilván ez messze nem a legnehezebb terepverseny, sőt, hívhatnánk szimplán mezei futásnak is, nekem mégis teljesen ismeretlen jelenleg még ez a közeg. Visszagondolva a maratonra, ott is hónapok során tapasztaltam ki a megfelelő verseny stratégiát, a frissítést, a szükséges eszközöket, ruházatot. Nem lesz ez máshogy most sem. De még bőven van időm szerencsére.

A verseny útvonala Landmannalaugar-tól Húsadalur-ig.

Kinek javasolják a versenyt? Aki rendszeresen fut, jó kondícióban van és volt már legalább 30 kilométeres terep versenyeken. Az első kettővel nincs gond, az utolsó pontot meg igyekszem kipipálni július közepéig. Egyébként a futás és a verseny mellett ez számomra egy igazi kirándulás lesz, gyönyörű tájakon, remélhetőleg normális időjárással.

Az 55 kilométer szintideje 9 és fél óra. A 22 km-es frissítő pontot 4 órán belül kell elhagyni, a 38 km-est pedig 6 és fél órán belül, ahhoz, hogy folytatni lehessen a versenyt. Persze szokatlan viszonyok lesznek, és az szintemhez képest emelkedők és lejtők is lesznek bőven, de azért emberi számítás szerint nem kell ezen idők miatt aggódnom.

Az útvonal szinttérképe – látható, hogy az első 10 km lesz majd elsősorban kihívás. És a két folyó…

Az odajutás kalandos lesz, hiszen a verseny helyszíne elég messze van a fővárostól, a rajt pedig ráadásul a sziget belsejében lesz. 4:30-kor indulnak majd a buszok Reykjavík-ból és 8:30-ra érkeznek meg Landmannalaugar-ba, a rajt faluba. A verseny 9-kor kezdődik. Érdekes, hogy csak fél órát szánnak a készülődésre, biztos meg van az oka… A buszok a céltól, Thorsmork-ból este 6 és 8 között indulnak majd vissza. Hosszú nap lesz.

Egyelőre még ismerkedem a ruházkodási és frissítési szabályokkal (például gélt csak kulacsba vagy víztartó zsákba keverve lehet vinni, nehogy valaki véletlenül szemeteljen), az útvonallal, szintekkel, javasolt stratégiával. Ezekről is írok majd a későbbiekben, ahogy én is haladok az információk összegyűjtésével.

Ember tervez…

Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy ne úgy alakuljanak a dolgok 2019-ben, ahogy elterveztem őket. Na jó, azért nem olyan nagy dologról van szó: az idei évre tervezett első versennyel, a Zúzmara 10 km-ével kapcsolatban döntöttem úgy, Marcival történt rövid egyeztetést követően, hogy nem megyek el rá, kihagyom.

Pedig a tavalyi év egyik legjobban sikerült versenye volt számomra, egy éve januárban futottam a könnyen megjegyezhető 44:44-es időmet (10 km-en), ami akkor nagyon nagy siker volt számomra. Főleg emiatt elég jó emlékekkel gondolok vissza erre a versenyre, és nem is volt kérdés, hogy idén januárra is benevezek. Meg is tettem még tavaly ősszel. Azért is vártam ezt a versenyt, mert valamiért az én versenynaptáramban év végén, év elején vannak a 10 km-es versenyek, tavasszal-ősszel a félmaratonoké, maratonoké a főszerep. Arról már írtam, hogy miért szeretek néha ilyen rövidebb távon versenyt futni, Szeged után pedig pont maradt bennem annyi hiányérzet (elsősorban a pálya csupán 9.5 km-es hossza miatt), amiért a megfelelő motiváció is megvolt kezdetben a Zúzmarára.

Akkor miért döntöttem mégis a lemondás mellett?

Elsősorban egy érzés miatt. Nem éreztem azt a kihívást, hogy nekem jövő hét vasárnap versenyeznem kéne. Számomra a verseny azt jelenti, hogy van egy kihívást jelentő célom, amiért küzdhetek. Az egy évvel ezelőtti 44:44 után, a sikeres őszi versenyek, a 41:03-as szegedi 9.5 km után számomra ez a cél most ezen a távon a 43 percen belüli időeredmény. Ezzel kapcsolatban érzem azt, hogy nem állok készen rá.

A november 4-i New York Maraton után néhány hét pihenőt beszéltünk meg Marcival. Bár kb hetente egyszer elmentem kocogni, edzeni igazából nem edzetten. Az extra pihenő nagyon jót tett, mert november végén szuper időt futottam a siófoki félmaratonon (1:35:33), majd újabb rápihenés után a már említett december eleji szegedi verseny is összességében jól sikerült. Ami már kevésbé, hogy azon a versenyen sérült le a jobb vádlim, az utolsó kilométeren már eléggé fájt. Emiatt az eredetileg kb hat hetesre tervezett pihenőm kényszerűségből meghosszabbodott. Lényegében csak december utolsó két hetében, karácsony előtt kezdtem el óvatosan edzeni, de még január elején is éreztem a vádlim, ezért csak könnyített edzéseim voltak.

A fentiek miatt lényegében kb két hónap kihagyásom volt, és míg az első hetekben igazán jól jött az extra pihenő, fel is töltődtem (ami látszik a verseny eredményeken is), addigra mostanra nagyon leültem már, legalábbis ami az edzettséget, robbanékonyságot illeti.

A másik ok, hogy az évi főversenyeim kivételével a többi versenyen elsősorban azért indulok, hogy megtörjék a felkészülés, az edzések monotonitását (és persze azért is, hogy lássam a fejlődésem). Mivel lényegében szinte el sem kezdtem még edzeni, ez most nem annyira aktuális. 🙂 Most az is elég motivációt jelent számomra, hogy egyáltalán normális edzéseket végezhetek.

Tudom, hogy fejlődök a futásom során, nem csak edzettséget tekintve, hanem mentálisan is. Egy éve, de lehet, hogy fél éve még nem tudtam volna elengedni egy versenyt. Most büszke vagyok, hogy aránylag könnyen meghoztam ezt a döntést, és a mindenáron versenyzés helyett tudok az edzéseimre koncentrálni. Februárban úgy is jön már a következő esemény, a kaposvári dombos félmaraton.

Célkitűzések 2019-re

Lassan itt az év vége és bár én nem vagyok az a nagy újévi fogadalmakat tevő ember, de azért 2019 mégiscsak egy új év lesz, én pedig szeretem az új kezdeteket. Most már több, mint egy év aktív futó múlttal a hátam mögött sokkal magabiztosabban merek tervezni, ami a következő év céljait illeti, mint tavaly ilyenkor – bár a fix pont már akkor is megvolt, a november 4-i New York maraton.

Arról már korábban is írtam, hogy szeretem a versenyeket. Egyrészt számomra tényleg szükségesek, hogy megtörjék a felkészülés monoton egyhangúságát. Másrészt tényleg jó erőfelmérőnek tartom őket, amikor az ember egy adott távon 100%-ban odateszi magát és kiderülhet, hogy hol is tart a felkészülésben, (ideális esetben) mennyit fejlődött a korábbi önmagához képest. A futópólók vagy a befutó érmek nem érdekelnek, azok csak a versenyek velejárói.

2019-ben végül két olyan versenyt találtam, ami az év fő eseménye lesz, amikre az egész éves felkészülésem ki fog futni. Az egyik az izlandi Laugavegur ultra maraton júliusban, a másik pedig az Abbott World Marathon Majors következő tagja, a Chicago Marathon október közepén. De nézzük a teljes verseny listát:

  • január 13, 4. Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál, 10 km
  • február 13, Kométa 9. Farsangi Félmaraton Kaposvár, 21.1 km
  • április 14, 34. Telekom Vivicittá Városfédő Futás, 21.1 km
  • május 11-12, XIII. NN Ultrabalaton, csapatban, kb 30 km
  • június 9, Beer Lovers’ Marathon, Liege, 42.2 km
  • július 13, 23rd Laugavegur Ultra Marathon, terep, 55 km
  • szeptember 8, 34. Wizz Air Budapest Félmaraton, 21.1 km
  • szeptember 29, 34. Spar Budapest Maraton Fesztivál, 10 km
  • október 13, Chicago Marathon, 42.4 km

A fentieken kívül még tervezek három-négy versenyt, ha úgy alakul és belefér. Ezeknek még nincs meg az időpontja: Mercedes Benz futás, 25 km várhatóan május végén; egy szegedi éjszakai félmaraton valamikor a nyár vége felé, és a már mondhatni szokásos két év végi versenyem, a K&H Balaton Félmaraton (november vége) és a szegedi 10 km-es jótékonysági futás december elején. Illetve lehet, hogy nem ártana egy terepfutó versenyre is elmennem az izlandi túra előtt, csak hogy legalább részben tudjam, hogy mire számíthatok. Ezekkel egyáltalán nem vagyok képben, jöhetnek az ajánlások! 🙂

Boston Maraton – elnapolva

Az egyik célom, hosszú távon, hogy lefussam az Abbott World Marathon Majors (WMM) hat versenyét, amiből kettőt már teljesítettem (Berlint és New York-ot). A Chicago-i verseny szintén ősszel van, így 2019 végére ha minden jól megy, teljesítem a három őszi versenyt. Marad majd London, Boston és Tokió, a három tavaszi verseny. Mivel Boston és London nagyon közel van egymáshoz, ezért logikusan adódna, hogy egyik évben Bostont, másik évben Londont és Tokiót lehet megfutni. Ezért szerettem volna 2019-ben Bostont megfutni, mert akkor 2020-ra “csak” London és Tokió maradt volna, utóbbi egy hosszabb Japán felfedező nyaralással egybekötve.

Sajnos Bostonra a legnehezebb bejutni. Ide van a legkevesebb utazási iroda, sorsolás pedig egyáltalán nincs is. Bár többen biztattatok, hogy meg tudom futni a szintidőt, én azért erre kevés esélyt látok. Nem lehetetlen, de az az igazság, hogy nem akarom az egész életem ennek alárendelni. Marci szerint is kb 5% esélyem lenne rá – amely kihívást szívesen elfogadnám, de be kell vallanom, azért tényleg nem ez a legfontosabb dolog az életemben. És 3 óra 30 percről 3 órán belüli maratonra fejlődni nem kis munka, sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre gondolná az ember.

Nem baj, ezt most elengedtem. Egyrészt tényleg ráérek teljesíteni a WMM-t, mindegy, hogy 2020-ban, vagy 2021-ben, esetleg később végzek vele. Nem kell mindent azonnal és gyorsan kipipálni az életben. Másrészt talán 2020-ban sikerül utazási irodánál indulási jogot szereznem. Legutolsó sorban pedig meglátom mennyit fejlődök jövőre a maratoni távon, lőtávon belülre kerülhet-e a szintidő.

10 kilométeres versenyek

Jövőre – ugyanúgy, mint idén – három 10 kilométeres versenyen tervezek indulni. Szeretem ezt a távot, mert ez az, amin mindent bele lehet adni az elejétől, nem kell a verseny második felére spórolni. Ez persze így nem igaz szó szerint, de a lényeg, hogy ez egy amolyan sprint táv, amin közel maximális sebességgel lehet futni. Január elején megyek a Zúzmarára, itt szeretném megfutni a Szegeden elmaradt 43 perces időt. A másik két verseny ősszel lesz, Chicago előtt valószínűleg bevállalom ezt a távot a Spar Maraton Fesztiválon, majd ugyanúgy év végén, Szegeden. Jó lenne és szépen hangzó cél, hogy kerüljek 40 perc alá, de ez azért esélytelennek tűnik – Marcival egyeztetve 2019-re a reálisabb 41 perces célt tűzöm ki.

Félmaraton cél 2019-re

Jövőre is félmaratonból fogom a legtöbb versenyt futni, tavasszal, nyáron és ősszel is. Idén az egész évet átívelő célom az 1 óra 40 perc alatti félmaraton volt, amit valós edzettségi állapotom tekintve már tavasszal Prágában meg kellett volna futnom, de végül csak november végén sikerült, Siófokon. Igaz, akkor jelentősen túl is teljesítettem a célt, 1:35:33-as idővel. Már a verseny legvégén tudtam, hogy 2019-ben szeretnék másfél órán belüli félmaratont futni, és ez így is lesz! 🙂

Laugavegur Ultra Marathon, Izland

Egyértelműen a 2019-es év (egyik?) fő versenye az izlandi ultra maraton lesz. Nagyon beleszerettem ebben a versenybe, amit Erdélyi Tamásnak köszönhetek. Mármint egyáltalán azt, hogy tudomást szereztem róla, ezúton is köszönöm! Izland már régóta az utazási vágyaim között szerepel, de hosszú évek óta nem akart összejönni. Amióta összekötöttem a futást az utazással, azóta tudom, hogy fogok Izlandon maratont futni. Meg is néztem, hogy milyen maratonok vannak a tűz és jég szigetén és meg is találtam a Reykjavík városában megrendelésre kerülő versenyt. Külön tetszett benne, hogy nyáron van, amikor ott kellemes 10-15 fokos idő van, itthon pedig 40 fok. Maga a maraton egyébként nem tűnt túl izgalmasnak abban a kicsi izlandi városkában, de úgy voltam vele, hogy az előtte és utána lévő körutazás majd kárpótol érte.

Mikor pár hete megosztottam ezt a tervem a Facebook oldalamon, akkor linkelte be Tamás az alábbi videót a már említett ultra maratonról:

Első látásra beleszerettem, tudtam, hogy én itt jövőre futni fogok. 🙂 Tetszik a táj, az, hogy ez tényleg Izland (nem “csak” egy kisváros maratonja, mint ami Reykjavík lett volna), és persze az is, hogy valami teljesen új ahhoz képest, amit eddig futottam: 55 km és terepfutás. Egyikben sincs szinte semmi tapasztalatom. Ez is vonz, mint kihívás. Magára a versenyre egyébként nincs kifejezett célom, csak annyi, hogy lefussam és hogy végig bírjam. Aztán lehet, hogy ez majd még változik, de egyelőre nem nagyon tudom hova belőni magát a terepfutást (ilyen komoly szinttel) és az 55 kilométert sem.

Chicago Marathon

Az év másik fő versenye a Chicago-ban megrendezésre kerülő, számomra sorban a harmadik WMM verseny lesz. Ez három hónapra az izlandi ultramaraton után lesz és jövőre az egyetlen olyan maratonom, amire nagyon készülni tervezek. (A Liege sör-maraton inkább kikapcsolódás és poén lesz, attól függetlenül, hogy ott is le kell futni 42 kilométert.) Külön célom nincs rá, talán annyi, hogy biztosan és stabilan 3:30 alatt fussam, az ne is legyen kérdés, hogy meglesz-e.Meglátjuk, hogy New York-hoz képest plusz egy év alatt mennyit tudok fejlődni, lesz-e értelme Bostonban szintidőben gondolkodni.

Összefoglalás

Összefoglalva a főbb céljaim 2019-re:

  • 10 km: 41 perc alatt
  • Félmaraton: 1 óra 30 perc alatt
  • Maraton: stabilan 3 óra 30 perc alatt (Chicago)
  • Laugavegur: lefutni

Szeged, Hózápor 10 km

Vasárnap én is megfutottam az idei utolsó versenyem. Több szempontból is vártam a szegedi IV. Jótékonysági Félmaraton 10 kilométeres futamát. Egyrészt itt voltam tavaly is, egy számomra emlékezetes versenyen, másrészt a rövidebb versenytáv is nagyon tetszett. Végre nem maraton, nem 30 km, nem félmaraton. Egy amolyan “sprint” táv, ahol nem kell beosztani az erőt, nem kell folyamatosan az órát figyelni. Csak menni előre, ahogy tud az ember, hiszen úgy is mindjárt itt a verseny vége. 🙂 Na persze ez nem egészen így van, ezt most megtanultam (újra)…

Bár készülnöm ugye nem sikerült a versenyre, hiszen a New York Maraton óta gyakorlatilag pihenek, mégis a célkitűzés egyértelműen az egyéni legjobbam megdöntése volt, amit még januárban futottam ilyen távon, a Zúzmarán (44:44). Sőt, Marcitól végül a 43:00-ás célkitűzést kaptam, ami átlagban kb 4:15-ös kilométerenkénti tempót jelent. Nem tűnt lehetetlennek, főleg azért, mert január óta tényleg nem futottam ilyen rövid távon, és már a november végi siófoki félmaratonon láttam, hogy milyen sokat fejlődtem a nyár és az ősz során.

Szeged futóverseny
A gyerekek is jól érezték magukat Szegeden

A futóversenyt egybekötöttük egy kicsit hosszabb hétvégés szegedi programmal, így már szombat este a városban aludtunk. Vasárnap reggel ezért nem kellett hajnalban kelni, rohanni, kényelmesen tudtam készülődni, indulni. Az idő majdnem tökéletes futóidő volt. Talán 2-3 fokkal lehetett volna melegebb, de a reggeli 3-4 fokos, egyébként tiszta idő is jó versenyt ígért. Alkalmaztam a Berlinben és New York-ban tanultakat, és egy pulcsi végig rajtam volt a rajtig, amit csak ott dobtam félre, a rendezői pult tövéhez. Dicsérve a rendezőket (hiszen a verseny nyomvonal biztosítása miatt szidom is őket eleget…) a pulcsim a célba érkezéskor is ott volt még, így csak fel kellett kapnom magamra.

Szeretek időben kiérni a versenyekre, mert így van idő felmérni a terepet, átvenni a rajtszámot, beöltözni, mosdóba menni, bemelegíteni. Most is mindenre bőven volt időm, hiszen másfél órával a rajt előtt érkeztem. Tudtam, hogy a 43:00-ás tervezett célidőmmel valahol az élmezőnyben leszek, ezért a bemelegítésnél és a rajtnál elől helyezkedtem, egyrészt, hogy a tömeg ne tartson fel, másrészt, mert a helyezések a beérkezés sorrendjében (bruttó idő alapján) kerülnek kiosztásra. Nem mintha ez lett volna a lényeg, de úgy voltam vele, hogy hátha. Ettől függetlenül persze mindenkinek mértek nettó időt is.

Szeged 10 km futóverseny
Még a rajtra várva

A 10:35-ös rajt után nekiiramodtunk. Egyszerre rajtolt el minden táv (6 km, 10 km, félmaraton és az utóbbi mindenféle váltóban), de szerencsére most a mezőny legelején voltam, ha valami, akkor a tömeg most tényleg nem zavart. Gyorsan kezdtünk, vitt a lendület, a hideg, az előttem lévő futók. Az első kilométert 3:57 alatt futottam le, ami szerintem egyéni rekord (ilyen gyorsan egy kilométert még biztosan nem futottam), a pulzusom 170 felett is termett egyből. Az élmezőnnyel egyébként így sem tudtam tartani a lépést, és bár a második kilométerem is (magamhoz képest) baromi erős lett (4:02), ekkor már jó 10-15-en messze előttem futottak.

Megint olyan terepem jártam, amin még soha. Egyértelműen gyorsabban futottam, mint ami a terv (4:15) volt, de nem tudtam hova tenni ezt a tempót. Azt már tudom, hogy maratonon nem kezdek 4:45-ös tempóval, mert nem fogom bírni a végét (lásd Berlin), ott 5:00 a helyes döntés. Félmaratonon mehet a 4:45-ön belüli tempó, valahol 4:35-4:40 között van a jelenlegi edzettségi állapotomnak megfelelő sebesség. Most már persze így utólag tudom, hogy 10 kilométeren nem kezdhetek 4:00-val, mert akkor nem fogom bírni a végét. Majd januárban a Zúzmarán tökéletesíthetem a verseny taktikám (vagy az edzettségi állapotom). 🙂

A harmadik kilométerre egy nagyon kicsit visszavettem (4:12), de még így is 4.15-ön belül futottam. Éreztem, hogy erős ez így, de olyan régen futottam már 10 km-es versenyen, hogy úgy voltam vele, mindjárt vége, hiszen a harmadán már túl vagyok. Csak egy kicsit tévedtem. 🙂 Egyébként ekkor nagyjából megtörtént a szokásos szegedi kalamajka. Szerencsére nem velem, hanem az előttem futókkal. Nem tudom, hogy a felvezető biciklis hibázott-e, vagy a “forgalom irányító” önkéntes, de a lényeg, hogy akik előttem futottak, előbb rossz irányba indultak, majd utánuk szóltak és korrigáltak. Én mentem utánuk, ahogy a biciklis is vezette a kis társaságot, de szerintem ekkor újfent rossz irányba mentünk. Furcsa volt, mert volt később is önkéntes, rendőrautó zárta le a keresztbe menő forgalmat, tehát elvileg jó helyen voltunk. Ugyanakkor az útvonal biztosan nem az volt, ami előzetesen meg volt hirdetve, ráadásul az élmezőny is eltűnt. Hosszan előre lehetett látni az utcákban, és nem volt sehol senki előttünk – pedig ennyire messze nem húztak el a többiek. Amikor – szerintem – becsatlakoztunk a helyes útvonalba, és egy 180 fokos fordítóval ráfordultunk a hídra, akkor már ott voltak szemben, nem túl messze. Csak érzem, hogy valami nem stimmelt, de szerintem valami nem stimmelt. 🙂

A hídra felfele egy kellemesen hosszú emelkedőn “belassultam”. Ez a kilométerem 4:45-ös lett, ami emelkedőre felfele nem olyan rossz, de persze a 4.15-ös tervezett átlagtól messze van. Egyébként itt meg is előztek ketten, nem tudom, hogy ők hogyan bírták. 🙂 A híd vége felé ért a meglepetés. 4.75-öt mutatott az órám, amikor elfutottam az 5 kilométeres jelzés mellett. Nem nagyon értettem, csak arra tudtam gondolni, hogy a fent írt helyen levágtunk 250 métert a pályából…

Verseny után
A befutó éremmel

A híd után visszafutottunk a híd alá, ahol a félmaraton mezőnye jobbra fordult, a 10 km-es verseny résztvevői pedig balra. Mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag mindenki jobbra ment, az élmezőnyből szinte mindenki félmaratont futott. Szinte hihetetlen milyen tempót mennek, én ekkor már kezdtem kicsit belassulni, úgy, hogy bőven lemaradtam mögöttük, ráadásul csak fele akkora távot vállaltam. Na mindegy, ugye nem másokkal, hanem csak magával versenyzik az ember. Itt frissítettem is egyet, egy High5 IsoGel-t ittam meg. Lehet furcsának hangzik 10 kilométeren frissíteni, de jól esett, és szerintem segített is. Az 5. kilométerem (az órám szerint legalábbis) újra erős lett, 4:12-t hoztam.

A mezőny kettéválása után hirtelen egyedül maradtam. Ekkor azt hittem, hogy második vagyok a távon, csak egy valaki futott aránylag messze előttem. (Később kiderült, hogy volt még valaki, aki sokkal előrébb járt.) A távnál itt volt egy furcsa fordító, egy mellékutcába kellett befutni, lefele lejtőn, visszafele emelkedőn. Ekkor láttam, hogy ki van előttem, illetve, hogy nem sokkal utánam többen is jönnek. Egyébként kaptam egy privát felvezető biciklist, aki innentől szinte végig előttem tekert. Ez jól jött, mert nem kellett nagyon izgulnom a pálya nyomvonala miatt, csak mentem utána. Kb ekkor kezdett kicsit elhagyni az erőm, a 6. kilométer 4:24 lett (a kis emelkedővel együtt).

A 7. kilométer során futottunk visszafele a másik hídon. A hídra az előzetes versenyrajz szerint (amit a múltból okulva sokszor tanulmányoztam) az ott lévő parkolót nagy ívben megkerülve kellett volna felfutnunk, de a biciklis előttem – az útbaigazító önkéntes által mondottakat követve – átvágott a parkolón és a lehető legrövidebb úton fordultunk rá a hídra. Éreztem, hogy itt most megint rövidebb lett a pálya, amit később a 8. kilométert jelölő tábla be is igazolt. A híd nem volt olyan meredek, mint az első, 4:28-as átlag tempóval fel is értem a tetejére, ahonnan már csak lefele, majd egyenesen kellett futni. Ekkor még mindig a harmadik helyen futottam, de éreztem, hogy jönnek mögöttem.

Szeged 10 km
A verseny hivatalos (kék) és valós (piros) útvonala

Igazából a 8. kilométerre lassultam be látványosan. Ez egy lejtővel kezdődött, majd csak vízszintesen kellett futni, mégis 4:35 alatt tettem meg ezt a kilométert. A jobb vádlim is elkezdett fájni. Nem görcsölt, hanem valószínűleg meghúzódott valahol a verseny során (pedig igyekeztem jól bemelegíteni, még kocogtam is kicsit a rajt előtt). De nem ezen múlt, elfogyott az erőm. Vitt előre a verseny tudat, az, hogy már nem sok van hátra, de inkább olyan kötelességből futás volt ez. Nem adtam ki 110%-ot, egy kicsit még tudtam volna erőlködni, de nem éreztem úgy, hogy ez az a verseny, ahol ezt meg kell tennem. A 8. kilométer vége felé le is előztek, előbb egyvalaki, majd kicsit később még egy futó. Visszacsúsztam az ötödik helyre, és bár próbáltam velük menni, de nem sikerült.

A 9. kilométer elején utolértük a 6 kilométeres versenytávon futók végét, ekkor már rájuk is kellett figyelni, mivel a verseny vége nem az úton, hanem a sokkal szűkebb járdán zajlott. Mondjuk elfértünk, csak egyszer-egyszer kellett úgy előzni, hogy necces volt. Valahonnan még volt erőm, mert ez a kilométer 4:29-re sikerült, ami egy enyhe gyorsulást jelent, bár a tervezett 4:15-höz képest messze elmaradtam már ekkor. Az utolsó, 10. kilométer vagy a fent írt okok miatt, vagy mert eleve rosszul volt kimérve a verseny távja, csak fél kilométer lett. Ezt lehoztam 4:26-os átlagsebességgel. Hallottam, amikor előttem bemondták a két 10 kilométeres versenyző nevét, akik megelőztek. Nem voltak olyan messze.

10 km eredmények
A hivatalos időeredmények

Végül a hivatalos időmérés szerint 41:03 alatt futottam le a távot, amit a Polar-om 9.46 km-re mért. Ha az utolsó fél kilométer tempója (4:26) alapján kéne megbecsülnöm a 10 kilométeren valószínűsíthető időmet, akkor az 43:16 lenne. Ez persze csak egy közelítő tipp. A 43:00-ból biztosan kicsúsztam volna, de nem sokkal, és az biztos, hogy a korábbi 44:44-es legjobb időm ezen a távon megdöntöttem (volna). Nem baj, így biztosan marad motiváció a jövő január végi Zúzmara 10 km-es versenyre. 🙂

Szeged 10 km
Oklevél

Természetesen a negatív split sem jött össze. Az első öt kilométert 21:08 alatt futottam le (4:14-es átlag), míg a második ötöt (a fenti becslést alkalmazva) 22:08 alatt (ami 4:26-os átlag). A jobb vádlim tényleg meghúzódott, azóta is érzem, muszáj pihentetnem, pedig indultak volna az edzések. Szinte ugyanaz van vele, mint tavaly ilyenkor. Őszintén bevallom, jól is jön ez a plusz hét pihenő, mert elég sűrű lett most minden így az ünnepek előtt.

Összességében nagyon élveztem, hogy végre rövidebb távon futhatok, versenyezhetek. Tényleg nem kellett tartalékolni, kiadhattam magamból a maximumot sebességet tekintve. Az emelkedők, az éles kanyarok, a kicsit bizonytalan útvonal miatt azért érzem azt, hogy van még bennem egy kis tartalék, a Zúzmarán biztosan meg kell lennie a 43:00-án belüli időnek. 🙂

Hogyan tovább?

November 4-én lefutottam a New York Maratont.

Köszönöm, hogy követtétek a blogomat és a Facebook oldalamat, és hogy velem tartottatok ebben a csodálatos utazásban. Köszönök minden bátorítást, drukkolást és gratulációt!

Mindenkinek sok sikert kívánok!

Így kéne, hogy véget érjen a történet, véget érjen a blog? Volt, amikor így gondoltam. Tényleg csak egy kicsivel több, mint egy éves kalandnak szántam az ötletet, felkészülök, lefutom és jöhet a következő kihívás, utazás, világlátás. De valahogy megtetszett a futás. Írtam már róla, hogy miért szeretem. Elindulni edzeni sokszor nehéz, de közben és utána is nagyon jó érzés. Nem volt olyan edzésem, futásom, amit megbántam voltam. Na jó, a Szegedi Holdfény Félmaratont leszámítva. 🙂 A versenyekről, fejlődésről, eredményekről nem is beszélve. Kicsit a rabja lettem.

Az elmúlt hetekben – sőt, lényegében már hónapokban – sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Az alábbi fő csapásirányok merültek fel.

Ironman

Igen, egy ideje már játszom a gondolattal, hogy ez egy igazán ambiciózus következő kihívás lenne. A maraton is nagy munka volt, de egy ironman az más dimenzió. Sokan mondták, hogy a maraton után válasszak, hogy ultrafutás vagy ironman. Ha ebből kéne választani (egyébként nem kell), akkor nálam egyértelműen az utóbbi lenne a nyerő. De ha maradok a futásnál, félmaratonoknál, maratonoknál, szerintem ott is igazi kihívás az időeredmény javítása, nekem ez is szép cél lenne.

Visszatérve az ironman-re: Gyerekkoromban nagyon sokat futottam és bicikliztem. Azt hiszem, amilyen gyorsan visszajött a futó múltam, valószínűleg ugyanolyan gyorsan visszajönne a biciklis ösztön is. Mondjuk a biciklis edzéseket Pest belvárosában elég nehéz lenne kivitelezni… Úszni viszont nem tudok. Mármint nem fulladok bele a vízbe, de a medencébe hiába úszom kétszer olyan sűrű karcsapásokkal, a “lassú” nyugdíjasok is lehagynak. 🙂 Szóval biztosan borzasztó a technikám, meg kéne tanulnom újra úszni. De ez igazából tetszene a dologban.

Flander Márton
Marci Nagyatádon még 2014-ben

Ami végül eltántorított tőle – átmenetileg? – az a rá fordítandó idő és energia. Egyszer Marci véletlenül az egyik triatlonos tanítványának küldte át az edzéstervét az enyém helyett. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy ebbe egyelőre nem vágok bele. 🙂 Futni hetente négyszer futok, kb kétnaponta. Abban az edzéstervben mindegyik napra volt program, a legtöbbre reggelre és estére is. És még ha nekem, mint amatőrnek valamivel kevesebb is lenne a terhelésem, azt hiszem most nem tudnék, nem akarnék ennyi időt erre áldozni. Marcit is megkérdeztem róla, és bár persze támogatna benne, de azt ő is megerősítette, hogy jelentős időbefektetést igényel a felkészülés.

Abbott World Marathon Majors

Amikor eldöntöttem, hogy New York előtt lefutom a Berlin Maratont is, akkor tudtam meg egyáltalán azt, hogy ez a két verseny az Abbott World Marathon Majors sorozat két állomása. A WMM a világ hat (talán) legnagyobb és leghíresebb maratonját foglalja magában, úgy mint: Tokió, Boston, London, Berlin, Chicago és New York. Aki teljesíti mind a hat versenyt, kap egy külön, hetedik érmet.

Abbott World Marathon Major
Az érem, ami azoknak jár, akik mind a hat versenyt teljesítették

Ez persze csak egy érem, a lényeg számomra a kihívás és az utazás. Bár Londonban és Boston már jártam, szívesen visszatérnék egy-egy verseny erejéig, Chicago és persze Tokió pedig még inkább vonzóvá teszi ezt a sorozatot számomra. Egy kicsit az is mozgatja az egómat, hogy egy aránylag szűk körhöz tartozhatok, ha mind a hat versenyt megcsinálom. A New York Marathon előtt láttam a falat, ahol az összes “Six Star Finisher” fel volt sorolva. Nem számoltam meg, de max kétezren lehetnek. Magyarországról pedig csak hatan voltak a NY-i verseny előtt. Persze még sokan teljesítik majd a sorozatot, mire nekem is meglehet a 6. érmem, addigra nőni fog ez a lista, de azért akkor is majd egy aránylag szűk körhöz tartozhatok.

Félreértés ne essék, ez sokkal inkább elhatározás, szabadidő és pénz kérdése, mint sport teljesítmény. Mármint pont ezt a hatot lefutni. De akkor is kellő motivációd adna nekem a folytatáshoz.

Six Star Finisher
A New York Maraton előtti magyar 6 csillagos versenyzők

Ugyanakkor kicsit lekéstem a szervezésről. Bár jelentkeztem London és Tokió 2019-es sorsolására is, egyik sem sikerült. December 11-én lesz Chicago sorsolása, arra még van esélyem. Mivel azonban két őszi versenyt már lefutottam (Berlin és New York) és Chicago is ősszel van, jól jönne jövőre egy tavaszi verseny is. Boston van még, de oda eleve nincs sorsolás, csak szintidő (amit én kb 1% eséllyel tudnék csak megfutni), vagy nagyon drága jótékonysági indulási jog, esetleg egy-két utazási iroda, de azok jellemzően már 2020-ra is tele vannak.

Igazából azt eldöntöttem már, hogy ezt szeretném megcsinálni. Még próbálom felderíteni, hogy hogyan juthatnék be az egyik tavaszi versenyre, írok majd róla, ha van információ.

Egyedi versenyek

Ha esetleg egyik WMM verseny sem jönne össze jövőre, vagy csak Chicago, akkor sem csüggedek, van még olyan hely ahova szívesen utaznék és persze kötném össze az ott tartózkodást egy futóversennyel.

Hirtelen ötlettől vezérelve pár napja beneveztem a Liege-ben (Belgium) tartandó sörmaratonra, hivatalos nevén “Beer Lovers’ Marathon”. Megtetszettek a promóciós videók, a képek, az egész verseny laza hangulata. 5 kilométerenként vannak sörös frissítőpontok, ahol a legjobb belga söröket lehet végigkóstolni, minden szükséges körítéssel (kocsma hangulat, együttesek, nézők). És erről is szól a maraton, azaz tényleg mindenki megáll és iszik, kóstol. És jelmezben fut.

Legjobb barátom is Belgiumban él átmenetileg, így a versenyt össze tudom kötni egy látogatással is. De ami leginkább vonzott benne, az az, hogy milyen lehet nem versenyszerűen, a pályán a legjobbadat nyújtva lefutni egy maratont. Lehet, hogy furcsán hangzik, de kíváncsi vagyok rá, hogy milyen érzés lassabb tempóban, meg-megállva teljesíteni 42.2 kilométert. A videókat és fényképeket elnézve egyébként hihetetlen elképzelni, hogy tényleg egy teljes maratont teljesíteni kell, és a szintidő is a nagy versenyeken szokásos. Meglátjuk. A felkészülésem mindenesetre nem erre a versenyre fog kifutni. 🙂

Beer Lovers Marathon
Egy a sok sörös frissítőpont közül

A másik úti cél, ami már régóta mozgat, az Izland. Erről is írtam már, amikor a kezdetekről meséltem. Soha nem jött össze, pedig nagyon kíváncsi vagyok az országra, a természetre, a vulkánokra, vízesésekre, gejzírekre. Valahol szembejött velem, hogy Izlandon is tartanak maratonokat, ráadásul nyáron. Ez azért tetszik, mert ott nyáron 10-15 fok van, szinte ideális futóidő, amikor itthon 30-35 fokban kell edzeni.

Reykjavik Marathon
Reykjavik Marathon

A Reykjavik Marathon augusztus 24-én lesz, amit pont össze lehet kötni egy kellemes családi nyaralással. Persze télen is megvan Izland varázsa, de családdal biztos jobb időszak nyáron utazni. A maraton különlegessége, hogy egy kisvárosban (Reykjavik) és környékén, csodaszép környezetben zajlik. Sok hasonló verseny van még persze, számomra Izland felfedezése és a nyári időpont miatt került fel a listámra.

Izland
Izland természeti szépségei

Egyelőre nem gondolkozom több versenyben, a fő célom a World Marathon Majors egy-két futama lenne jövőre, meglátjuk, hogy összejön-e. Még tartok egy-két vasat a tűzben velük kapcsolatban. 🙂

Siófoki félmaraton: elemzés

Nem tudtam mit várhatok ettől a félmaratontól, hiszen lényegében három hete nem edzettem (na jó, volt két futásom), és a New York Maraton előtt is könnyített edzésterhelésem volt már. Most már tudom, hogy jobb erőben voltam tegnapelőtt, mint azt sejthettem volna. Nem csak az 1:40-en belüli, régóta hajkurászott félmaraton lett meg, hanem a magam szintjén hihetetlenül szuper időt futottam. Az 1:35:33-as időre még csak gondolni sem mertem volna, annyira hihetetlennek tűnik még így utólag is.

Siófok félmaraton
A verseny előtt a Balaton parton

Pedig mióta próbáltam már megfutni az 1:40-en belüli félmaratont… Még tavaly, ugyanezen a siófoki versenyen 1:46:26-ot futottam. Akkor az egy fantasztikus eredmény volt számomra. Bár nem sikerült az 1:45-öt megfutnom, ami a titkos vágyam volt, de így is szinte emberfelettit futottam. Ez volt az a verseny, ahol 110%-ot adtam ki magamból. Januárban még futottam egy 44:44-es tíz kilométert, ami megadta az alapot ahhoz, hogy a 3 óra 30 perces maratonra készüljek Marcival. Ugyanúgy Marci fogalmazta meg az 1 óra 40 perces félmaratoni célt. Ami aztán soha nem akart összejönni. Négy félmaraton – négy sikertelen kísérlet.

Prága: 1:42:24. Ma is úgy gondolom, hogy itt meglehetett volna a célom. Jó erőben voltam, de a prágai szűk utcák, a tömeg, és az, hogy kvázi leghátulról indultam, esélytelenné tettek. Kihajtottam magam, több ezer embert leelőztem, de a végére teljesen kimerültem. Ez volt az egyetlen futóverseny amibe belegyalogoltam. Az 1:42:24 PB (personal best) lett így is, de az 1:40-en belüli idő nem lett meg. Csalódott voltam.

Vivicittá: 1:46:01. Prágára egy hétre futottam, ezen a versenyen nem volt célom az 1:40, csak az olasz vendégeinkkel egy jó hangulató, kényelmes futás. Kicsit sajnáltam, mert tökéles idő volt és jó erőben voltam, de ez a verseny akkor nem arról szólt.

Nagyatád: itt is félmaratont futottam volna, természetesen az 1:40-es céllal, de a korábbi belső combhajlítós sérülésem miatt sajnos a verseny kihagyása mellett kellett döntenem.

Szeged: egyértelműen az 1:40-es célért mentem, jól is ment a verseny, de féltávnál eltévedtem. Máig nem értem ez hogyan volt lehetséges, rendkívül bosszant, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy már itt meglett volna az 1:40.

Verseny előtt
Azért a verseny előtt a legtöbben benn melegedtek

De térjünk is vissza Siófokhoz. Már szombat este néztem, hogy vasárnap délelőttre esős időt mondanak, és Budapesten tényleg szemerkélős volt a reggel. Eszembe jutott a tavalyi verseny, ahol pár száz métert terepen-fűben kellett megtenni és hogy ott most mekkora sár lesz majd. Nem vonzott. Őszintén megmondom nem sok kedvem volt elindulni Siófokra. Még az is megfordult a fejemben, hogy tovább alszom, és majd délelőtt kimegyek a Margit-szigetre lefutni a félmaratont. Aztán valahogy erőt vettem magamon és elindultam.

Jól tettem, mert Siófokon végül egész szuper futó idő volt. Nem esett, de ami fontosabb volt, nem is fújt nagyon a szél. Tavaly nagyon durva szél volt, egy szakaszon alig lehetett haladni, annyira szembe fújt, még a Balaton is kiöntött miatta. Szóval ez nem hiányzott. Persze hűvös volt, de nem jéghideg. Futni tökéletes. Végül az autótól a sapkát és a kesztyűt sem vittem magammal. Még át kellett vennem a rajtszámom, beszélgettem pár emberrel, bemelegítettem és beálltam a rajtzónámba.

Nem volt túl szofisztikált tervem a versenyre, 4:45-tel akartam futni minden kilométert, azzal pont meglett volna a egy óra negyven. Persze túl erősen kezdtem, bár ez már nem meglepetés. 🙂 Az első kilométerem 4:28 lett, a második 4:37. Vitt a tömeg, a lendület. Próbáltam kicsit visszavenni a tempót, mert a pulzusom is magasabb volt, mint az ideális (163-164 körül a 155-156 helyett). De nem nagyon sikerült. 🙂 4:33-4:40 közötti kilométerek futottam. Jó tempót lehetett menni, aránylag elől voltam, volt hely bőven. Szerencsére a Balaton parton idén nem kellett a fűben futni, végig térkövön és a part menti beton lapokon lehetett futni, ez nem volt rossz.

Siófok félmaraton
Rajtra várva

A 11-12-13. kilométerekre valamiért belassultam (4:40 körüli időkkel). Aztán beálltam két srác mögé, meg páran még mellém-mögém, és így futottunk sok-sok kilométeren át vagy hatan-heten. Ez nagyon jó volt, mert egyrészt nem légüres térben kellett futnom, másrészt egy leheletnyit gyorsabb tempót diktáltak, mint amit én futottam volna. 4:30-as és azon belüli kilométerek jöttek, a pulzusom pedig 170 fölé kúszott. Kicsit aggódtam, hogy vajon meddig fogom bírni ezt, bár érzésre nem tűnt tarthatatlannak a tempó.

De kitartottam, nem akart eljönni a holtpont. Ezen felbátorodva az utolsó három kilométerhez érve megpróbáltam kicsit fokozni a tempót. Éreztem, hogy itt már bármi lesz, azért végig fogom bírni. Ekkor már biztos voltam benne, hogy simán meglesz az 1:40-es célidőm. Sikerült is a tempóváltás, a 19. és 20. kilométer 4:22 lett (173-as pulzus mellett). Az utolsó, 21. kilométer “csak” 4:27 lett, de így simán meglett a negatív split. A verseny első felét 48:10 alatt, a második felét 47:23 alatt tettem meg.

Kifutottam magam, pláne a táv második felében, amikor húztak, amikor egy nálam gyorsabb csapattal kellett a lépést tartanom. Nélkülük biztosan nem sikerült volna 1:36-on belül futni, mert magamtól nem mentem volna ilyen erős tempót. Ugyanakkor nem készültem el annyira az erőmmel, mint tavaly ugyanitt. Akkor jelentősen belassultam a végén, úgy éreztem, hogy lépni is alig birok. Most ennek nyoma sem volt, bár természetesen azért kihajtottam magam.

Siófok félmaraton
Idén verseny közben nem fényképeztem, ez is még a rajt előtt készült.

Ez volt az első olyan versenyem, ahol tavaly és idén is indultam, ugyanazon a távon. Tavaly itt futottam az első félmaratonom a felkészülés során. Emlékszem, hogy csak pár nappal előtte döntöttem el, hogy lefutom, nem voltam biztos benne, hogy készen állok rá. Ahogy feljebb már írtam, akkor nagyon kihajtottam magam, tényleg szinte meghaltam az utolsó egy-két kilométeren. A lábaim elnehezültek, úgy éreztem, hogy lépni is alig tudok.

Érdekes egyébként, hogy kétféleképpen is lehet mérni a fejlődést. A New York Maraton elemzésében azt írtam, hogy a táv első felét, azaz a félmaratont 1:45:47 alatt futottam le. Csak kicsivel gyorsabban, mint az első félmaratonom, de egy nehezebb, emelkedőkkel tarkított pályán 146-os átlag pulzussal, míg tavaly Siófokon az átlagpulzusom 166 volt. Tehát kb hasonló eredményt egy lényegesen alacsonyabb (és stabilabb) pulzussal tudtam megfutni.

Most fordítva történt, az átlagpulzusom a tegnapelőtti versenyen ugyanúgy 166 volt, mint egy éve. Igaz, nem dőltem ki a végére, azaz a pulzusom nem esett vissza, hanem még fokozni is tudtam, de az átlag az pont ugyanaz volt. És hasonló pulzussal fél perccel gyorsabban tudtam futni az egész versenyen. Egy év munkája, mindegy, hogy így, vagy úgy nézzük. 🙂

Félmaraton elemzés
A tavalyi és az idei siófoki félmaraton adatai

És ha már egy év munkáját nézzük, akkor azért az is látszik, hogy ez nem egy véletlen eredmény volt, hanem egy folyamatos és fokozatos fejlődés, ahogy az a lenti táblázatban is látszik. Most nem rajzoltam belőle grafikont, de stabilan kb 2-3 havonta két percet javult az időeredményem ezen a távon. (A Szigeten és Győrben edzésen futottam ezeket az időket, a többi verseny volt.)

Félmaratonok
Az elmúlt egy év tudatosan gyorsra futott félmaratonjai

Szóval megéri kitartóan edzeni, mert ha sokat is kell rá várni, mint az én esetemben az 1:40-en belüli félmaratonra, azért a sok befektetett munka előbb-utóbb visszaköszön!

Siófok félmaraton

Siófoki félmaraton: célkitűzés

Furcsa érzés arról írni, hogy mit szeretnék elérni a holnapi siófoki K&H félmaratonon. Miért is? Mert néhány napja még abban sem voltam biztos, hogy elmegyek egyáltalán. Mert a New York Maraton óta, az elmúlt szűk három hétben mindössze csak kétszer futottam. Mert miért is kéne lennie egyáltalán célkitűzésnek?

Ez utóbbira a legkönnyebb válaszolnom. Én nem tudok cél nélkül futni, versenyen legalábbis biztos nem. Egyszer futottam “csak úgy”, nem is volt jó érzés. Valamiért azt gondolom, hogy a verseny az verseny, ha nem is a dobogóért vagy első helyért futok, akkor is a legjobbat akarom kihozni magamból, legyen az PB, vagy valamilyen más specifikus cél. Engem nem nagyon vonzanak a befutó érmek, az eddigiek is a gyerekek szobájában vannak, egy dobozban. Egyelőre a New York-i is ott van, bár annak azért egy kicsit előkelőbb helyet szánok. 🙂 De a lényeg, hogy nem a befutó éremért vagy a futópólóért megyek. A verseny hangulata persze szuper, és jó másokkal is összefutni, de a verseny az verseny: egy adott pillanatban lévő, hivatalos szintfelmérő. Ahol az ember – legalábbis én – az adott pillanatban lévő lehető legjobbját szeretné nyújtani. Egyébként kimehetnék 21.1 kilométert a Margit-szigetre is futni, nem lenne akkora macera. Egyszer meg is tettem.

Szóval akkor mi is az a mostani pillanatban lévő lehető legjobbam, amiért Siófokra megyek? Hát erre nem könnyű válaszolni. Alapesetben kapásból rávágnám, hogy a tavasz óta hajkurászott 1:40-en belüli félmaraton, amit eddig még nem sikerült megfutnom. De ugye három hete nem edzettem és a maraton előtti három hét is már inkább regenerációs futásokból állt, csökkentett terheléssel. Sérülés és betegség miatt egyszer-egyszer már hagytam ki egy-két hetet, és tudom, hogy akkor visszaesett a formám, az edzettségem. Ez biztosan most is így van. Mégis, valamiért úgy érzem, hogy még így visszaesve is meglehet az az 1:40-en, aminek igazából már tavasszal meg kellett volna lennie Prágában. Olyan vagyok, hogy muszáj megpróbálnom.

Marci eredetileg egy szintfelmérő futást szánt volna nekem, 5 km bemelegítés, 10 km erősen (ez a szintfelmérő) és utána levezetés. De megkértem, hogy ezt tegyük át a decemberi szegedi versenyre, az pont 10 km, ott megfutom a szintfelmérőt (ami könnyű lesz, hiszen a legjobb 10 kilométerem kell futnom, nem kell kompromisszumot kötnöm versenyen).

Akkor mi a cél Siófokra? Az egy óra negyven percen belüli félmaraton, ami 4:45-ös kilométer átlagot jelent. És hogy mi lesz belőle? Meglátjuk…

TCS NYC Marathon: elemzés

Szeretem a futásaim elemezni, elmélyülni abban, hogy hogyan nézett ki egy verseny, mit éltem meg belül, ahhoz képest mit mutatnak az objektív számok. Egyrészt jó újra átélni a versenyt, másrészt hiszem, hogy sokat lehet belőle tanulni. Ilyenkor tudatosulnak a jól végzett dolgok, a hasznos praktikák és taktikák és ilyenkor lehet levonni azokat a következtetéseket is, amik alapján tovább tudok fejlődni. Hiszem, hogy minden versenyemen volt mit tanulnom és hogy mindegyik közrejátszott abban, hogy a New York Marathon-om jól sikerült.

Rákészülés

Szeptemberben nagyon tudatosan készültem a Berlin maratonra, pontosan kidolgoztam a taktikát, másodpercre beosztottam a versenyem. Fejben is ott voltam, rápihentem a maratonra, úgy éreztem, hogy tökéletes volt a felkészülés és a ráhangolódás. Az már más kérdés, hogy végül nem tartottam be azt, amit elterveztem (és amit megbeszéltünk Marcival) és részben emiatt nem sikerült akkor a 3 óra 30 percen belüli maraton. Ha valaki nem tudná fejből akkor 3:37:49 alatt értem be a célba. 🙂

New York-ra valahogy nem sikerült így ráhangolódnom… A cél nem változott persze, szerettem volna 3 és fél órán belül megfutni a maratont, és igazából a taktika is ugyanaz volt, nem kellett túlgondolni a dolgot. 14-21 kilométerig szigorúan 5 perc körül futni, nem gyorsabban, majd utána gyorsítani kicsit, szép fokozatosan. Igazából az egyetlen dolog amire figyelnem kellett, hogy most már aztán tényleg ne fussam el az elejét. A városnézésekkel sikerült jól lefárasztanom magam, aludni sem aludtam olyan jól a maraton előtti napokban és időm sem nagyon volt azon rágódni, hogy mi lesz majd. Úgy voltam vele, hogy kimegyek a rajthoz, odafigyelek az első felében, hogy ne fussam el aztán majd meglátjuk mi lesz. Az emelkedőktől egy kicsit tartottam, de bíztam benne, hogy ha nem futom el az elejét akkor lesz rá erőm – illetve Berlin tapasztalataiból és a maraton előtti teljesítménydiagnosztika eredményeiből kiindulva sokkal komolyabb frissítéssel készültem, ebben is bíztam, hogy segíteni fog majd.

New York Marathon course
A pálya vonalvezetése, ahogy a Polar-om mérte

A rajt előtt

Az előző bejegyzésben, ami elsősorban egy élménybeszámoló volt, röviden leírtam már, hogy hogyan is zajlottak a rajt előtti események. Itt az elemzés esetében inkább az a lényeg, hogy New York-ban elég fárasztó a maraton előtti reggel. 4:45-kor kellett kelnem ahhoz, hogy bejussak a Time Square közelébe (amihez egyébként én aránylag közel laktam), ahonnan a buszok indultak Staten Island-re. A buszom 6-kor indult és arról nem sokkal 8 után tudtam leszállni a rajtfalunál. 8:50 és 9:20 között kellett beállni a rajtzónába a 9:50-kor (illetve pár perccel később) történő rajthoz. Összességében több mint 5 órával a rajt előtt kellett kelnem. Persze minden maratonra szeret időben kiérni az ember és rászánni a szükséges időt a készülődésre, de ez szerintem már egy kicsit fárasztó volt. Persze a drukk és a hangulat miatt ezt nem éreztem annyira.

Azt is írtam már, hogy gyönyörű időnk volt. A verseny előtti napokban meleg, párás idő volt, sokszor esővel. Utána pedig hűvös, de folyamatosan esős idő. Egyedül vasárnap sütött egész nap hét ágra a nap, mégis futáshoz ideális hűvös idő volt (6-7 fok lehetett, legalábbis az elején. A rajt előtt elkelt még a hosszúnadrág és a pulcsi, de futni már rövidnadrágban és rövid ujjú pólóban terveztem. Az elején ez persze még hűvös volt, főleg a Verrazzano-Narrows hídon, ahol fújt a szél, mi pedig ráadásul az alsó szinten, árnyékban futottunk. Később azonban már tudtam, hogy jól döntöttem amikor a rövid szettet választottam, féltáv után pedig már kezdett meleg lenni. De összességében igazi futó idő volt, nagyon nagy szerencsénk volt vele.

Verrazzano-Narrows Bridge
A rajtzóna hátulról nézve, háttérben a Verrazzano-Narrows híd

A verseny első fele

A verseny első felében egyetlen egy célom volt: ne fussam el, tartsam az 5 perces kilométerenkénti tempót, ne legyek gyorsabb. Ez a legelején egyszerű volt, hiszen az első másfél kilométer enyhén emelkedős, a leghosszabb és legnagyobb hídra kellett felfutnunk. Szerencsére itt együtt futottam egy magyar párral, beszélgettünk kicsit és visszahúztuk egymást a földre, hogy ne fussuk el az elejét. Lehet, hogy emiatt, lehet, hogy amiatt mert tényleg próbáltam nagyon tudatos lenni, de lehet, hogy csak amiatt sikerült végül “lassúnak” maradnom, mert nem voltam annyira robbanékony, mint általában egy futóverseny elején.

Valószínűleg a sok városnézés és szokásosnál kevesebb alvás miatt nem voltam igazán kipihent. Már a verseny legeleljén, ha nem is 1.5 kilométernél, de 4-5 kilométernél már úgy éreztem magam, mint máskor ilyen tempó mellett a 20-25. kilométernél. Nem voltam fáradt, tudtam, hogy ebben még nagyon-nagyon sok kilométer van, de nem is voltam tele energiával, nem voltam kicsattanó formában. Azért átfutott az agyamon, hogy mi lesz itt, ha már most így érzem magam, lehet, hogy 30-nál vagy 35-nél lépni sem tudok majd.

Ahogy írtam, lehet, hogy a tudatosság miatt, de inkább a fent leírt fáradtság miatt nem is okozott gondot az 5 perces kilométer átlagot tartanom, pont elég fárasztó volt így is futni, nem hiányzott a gyorsabb tempó. Minden második-harmadik kilométernél lévő frissítő ponton ittam egy kis vizet (pár másodpercet belesétálva). Voltak akik gyorsabb tempót futva elfutottak mellettem (főleg az elején, még a hídon), de összességében nagyon jól együtt mozgott a mezőny. Azt már írtam az élménybeszámolóban is, hogy szemben Berlinnel, ahol kb 30 kilométerig nagyon nagy tömeg volt és nehéz volt előzni, de még az is nagy koncentrációt igényelt, hogy ne lépjek rá az előttem futóra és hogy engem se rúgjanak fel, itt egy-két szűkebb részt és kanyart leszámítva meglepően szellősen lehetett haladni. Nem hiába, New York sugárútjai nagyon szélesek, simán elfértünk rajta. Ez egy nagyon-nagyon pozitív dolog, el sem lehet mondani, hogy mennyire. Tudtam a saját tempómban futni, sőt, egész jól együtt mozgott az egész mezőny, előzni sem kellett sokat illetve engem sem előztek olyan sokat. Ez biztos sok felesleges energia felemésztésétől kímélt meg.

New York Marathon
Brooklyn: látszik, hogy szellősen lehet futni, pedig ez még a verseny eleje.

Az első 5 kilométert a hivatalos mérés szerint 5:05-ös átlagtempóban, a második ötöt pedig 4:55-ös átlagtempóban tettem meg, tehát az első 10 kilométeren pont összejött az 5:00-ás átlag (frissítésekkel együtt mondjuk). Ahhoz képest, hogy csak néhányszor pillantottam rá az órámra, egész jól tartottam. A csuklómon egyébként volt egy papír tempó jelző, ami mérföldenként mutatta, hogy a 3:30-as befutó időhöz melyik mérföldnél milyen időeredményt kell futnom. Ehhez képest gyakorlatilag az egész versenyen 20-40 másodperc hátrányban voltam (amiből a végén ugye 35 másodperc lett). De ekkor ezzel még nem foglalkoztam, tényleg csak arra figyeltem, hogy ne fussak gyorsabban (de persze lassabban sem).

A következő 10 kilométer első fele elég eseménytelenül telt – igazából hasonlóan az első tízhez. Majdnem végig nyíl egyenesen, széles sugárúton kellett futni. Élveztem a futást, ekkor sokat videóztam, fényképeztem, élveztem a zenélő bandákat, a szurkolás hangulatát. A monotonitást a frissítő pontok törték meg. Volt egy-két kisebb lejtő és emelkedő, de ezek igazából semmik voltak (a későbbiekhez képest). Tudtam tartani a tervezett időm, 10-15 között 5:03-as átlagot mentem.

Hangulat (videó még a verseny első feléből)

A 14. kilométernél volt az első komolyabb emelkedő. Nem volt hosszú, pár száz méteres lehetett, de elég meredek volt (városi versenyhez képest). Itt szurkoltak úgy az emberek, mintha a Tour de France egy hegyi befutóján lettünk volna. 🙂 A szurkolás nagy élmény volt, de az emelkedőnek azért nem örültem annyira. Magát a 14. kilométert 5:15 alatt tettem meg és pulzusom is felment kicsit, bár még ekkor is 150 alatt maradt. Erre egyébként végig a verseny első felében nagyon büszke voltam, a félmaratont kb 147-es, 148-as átlag pulzussal futottam le, ez szerintem az én esetemben nagyon jó. (Csak emlékeztető képpen, a tavaly novemberi siófoki félmaratonon úgy futottam kicsit gyengébb időt félmaratonon, mint most New Yorkban a maraton első felén, emelkedőkkel, hogy ott 166 volt az átlag pulzusom. Azt hiszem ebből is nagyon jól látszik az elmúlt egy év edzésmunkája.)

New York Marathon
Az egyik kisebb hídra kaptatunk fel éppen

A 14. kilométernél lévő nagy emelkedőt a korábban már megszokott normális futás követte. Itt-ott volt egy-két kisebb emelkedő, egy kicsit talán több kanyar, de egyébként széles, egyenes utakon futottunk. A 15-20 km közötti távot 4:59-es átlaggal tettem meg. Ez jól hangzik, bár igazság szerint itt lemaradtam kicsit. Marcival eredetileg azt beszéltük, hogy 14 kilométer (azaz egyharmad táv) után kezdek el kicsit gyorsítani. Nem nagyon, csak úgy 5:00-ról mondjuk 4:55-re. Csak úgy finoman, érzésre. Én ezt felülbíráltam magamban, úgy voltam vele, hogy lefutom a félmaratont ebben a biztonsági tempóban és majd utána gyorsítok ha tudok. Fáradtnak éreztem magam, nem esett volna jól gyorsítani (bár 5 másodperc szinte semmi, ez inkább fejben dől el). Szóval a tervem az volt, hogy kihúzom 21 kilométerig 5:00-val és majd a verseny második felében behozom az így elvesztett 35 másodpercet, nem nagy dolog, nem ezen fog múlni. És bár a végén pont 35 másodperccel kerültem három és fél órán kívülre, de tényleg nem ezen múlt. 🙂

Lényegében az első 20 kilométert 1:40:09 alatt futottam, ami kb pont 5 perc / kilométeres átlag. Szuper voltam, tényleg büszke vagyok rá, mert kb most először sikerült nem elfutnom az elejét egy fontos versenynek. (A félmaratonom ideje 1:45:47 lett, ezzel ugye féltávnál 47 másodperc hátrányban voltam a 3:30-as célomhoz képest.)

Frissítés

A frissítésre még jobban oda akartam figyelni New York-ban, mint Berlinben. A budapesti Spar 30 km-es versenyen már teszteltem az új taktikám, miszerint sokkal többet frissítek. Az eredeti ötletem az volt, hogy 20-25 percenként iszom egy High5 IsoGel-t, így kilenc darabot vittem magammal. Egyet kidobtam a verseny előtt, mert nem igazán fért be a futó övtáskámba. Szóval végül nyolc géllel indultam neki, a sótablettát viszont elhagytam. Lehet egy-kettő kellett volna, de igazából otthon felejtettem.

Sűrűn voltak frissítő pontok, 2-3 kilométerenként, és én mindenhol ittam egy kis vizet (plusz ittam a gélt 20-25 percenként). A verseny első felében nem éreztem magam szomjasnak, de ettől függetlenül mindig megálltam inni. És a géleket is fegyelmezetten megittam. Szerintem jó döntés volt, érzésem szerint ennek (is) köszönhető, hogy bírtam a táv második felét. A banán azért nagyon hiányzott, szívesen ettem volna, készültem is rá és tervben is volt. De hát nem volt, csak víz és Gatorade.

A frissítésem egyébként egész jól működött kb a táv háromnegyedéig. 30+ felett már nagyon kívántam volna a banánt. Aztán kicsivel 3 óra futás előtt elfogyott az utolsó gélem is. Ezután egyszer vagy kétszer ittam Gatorade-et, igazából jól esett, nem okozott semmilyen gondot. A végén már volt banán is, de akkor már nem kívántam a szilárd tápanyagot, maradt a Gatorade és a víz.

New York Marathon running

A verseny második fele

A félmaraton kapuja pont kisebb híd tetején volt, ami azt jelenti, hogy újra emelkedőzhettem kicsit, ami az időn is meglátszott (5:09-es kilométer). Erről a hídról egyébként gyönyörű látvány tárult elénk Dél-Manhattan-re, tényleg csodaszép volt. Az emelkedőnek azért annyira nem örültem, bár összességében jól ment (az idő is teljesen rendben volt és a pulzusom is csak 153-ig ment fel).

A legnagyobb kihívás azonban a 24. és 25. kilométereknél várt. Ez a Queensboro Bridge volt, ami átvezet az East River-en Queens-ből Manhattan-be. Elég nagy és hosszú a híd, és ami a New York-i hidakra jellemző, nagyon meredek. A budapesti hidak ezekhez képest kis gyalogátkelő helyek. Megnéztem Google-ön, a híd 107 méter magas és 40 méterről indul rá fel az út, azaz 67 métert kellett szintben legyőzni. A távolság is elég nagy szerencsére, szerintem kb bő egy kilométer volt, amíg elfutottam a közepéig, tehát az emelkedés szöge nem olyan vészes, de ettől függetlenül nagyon nem esett jól itt futni. A pulzusom 154-ig ment fel (ez emelkedőn egyébként nagyon jó), viszont az időm 5:24 volt ezen a kilométeren, ami egy nem tervezett fél perces hátrányt adott. Ami jó volt, hogy bár nem diktáltam valami őrült tempót, de erősen tudtam futni, azaz a pulzusom alacsony maradt, és bizony, itt azért sok-sok embert megelőztem. Itt már többen belegyalogoltak, sokan csak lelassultak.

Egyébként ezen a hídon értek utol a 3:30-as iramfutók. Nagyon meglepődtem rajta, nem tudtam, hogy hogyan kerülnek mögém, amikor én 40+ másodperc hátrányban vagyok a mérföldenkénti ellenőrző pontoknál. (Arra jutottam, hogy valószínűleg a rajtzóna végéből indultak, azaz 1-2 perccel mögülem, és ahhoz képest voltak időben a 3:30-hoz.) De jó volt, hogy jöttek, mert felspannoltak, nem hagytam, hogy megelőzzenek. 🙂 Tényleg nagyon jó volt, mert folyamatosan biztattak minket, hogy menjünk, most nyomjuk meg, ezt a hidat le kell győzni és hasonlóak. A híd a közepétől már lejtett, ott egy kicsit megnyomtam, a legvége meg egyenesen durván meredek volt lefele, ott nagyon oda kellett figyelni, nehogy elbotoljak vagy meghúzódjon a lábam. Volt még két éles kanyar és gyakorlatilag a 26. kilométernél a First Avenue elején találtam magam. A 20-25 kilométer közötti ötöst 5:05-ös átlagtempóval tettem meg, azaz gyakorlatilag itt vesztettem a legtöbbet időben a tervezett tempómhoz képest, amiben nem kis szerepe volt a két hídnak. Ezt egyébként belülről csak kicsit érzékeltem, tudtam, hogy lassabb voltam, mint kellett volna, de úgy voltam vele, hogy megpróbálom a hátralévő részt egy kicsit megnyomni, ezt még be lehet hozni.

New York Marathon
A Queensboro Bridge madártávlatból

A 26-tól a 32. kilométerig nyíl egyenesen futottunk a First Avenue-n északra. Az egyenes csak az irányban volt egyenes, szintben azért inkább úgy mondanám, hogy hullámzott. Hosszú, elnyújtott, laposabb emelkedők és lejtők váltották egymást. Az út hihetetlen széles volt, a futók (abban a tempóban, ahol én mentem) egyáltalán nem alkottak nagy tömeget rajta. Azt sem mondanám, hogy szellősen voltunk, de kényelmesen lehetett a saját tempóban futni. Itt még be is álltam egy-egy rövidebb időre valaki mögé, mert néha olyan egyedül éreztem magam, hogy rájöttem, hogy egyedül futni nehezebb, mint tömegben. 🙂

Nagyon sok volt még hátra, nem akartam túl korán minden energiám kiadni, de itt azért egy kicsit odaléptem. Igyekeztem ésszel, az emelkedőn egy kicsit lassítani, a lejtőkön jobban megnyomni. A 25-30 közötti szakaszt hivatalosan pont 4:52-es átlaggal tettem meg, mindezt frissítésekkel együtt, úgy, hogy még a Queensboro híd emelkedőjének a vége benne volt. Kilométer bontásban volt egy 4:40-es kilométerem is. Valahol 32 és 34 kilométer között futhattunk Bronx-ban, ami kanyargós volt, és mind be-, mind kifutni egy-egy hídon kellett, amik ugyan jelentősen kisebbek voltak, mint a Queensboro Bridge, de azért megint csak emelkedőket jelentettek. Itt a hidakon lassultam (itt láttam utoljára a 3:30-as iramfutókat, utána végleg leelőztem őket), de egyébként erősebb tempót mentem és megint csak futottam egy 4:40-es kilométert (amiért cserébe 160-as pulzust kellett áldoznom).

New York Marathon
A Polar Flow grafikonja a sebességemről és a pulzusomról

Kb a 34-től a 39. kilométerig következett a Fifth Avenue, amikor is visszafele futottunk Manhattan-ben, a Central Park közepéig (és ott aztán be a parkba). Tartottam ettől a résztől, mert mondták, hogy emelkedik, nehéz lesz majd. Legnagyobb meglepetésemre az eleje, illetve az első fele teljesen sík volt, jól lehetett rajta menni. Igyekeztem is kicsit összeszedni magam, újra kb csak 40+ másodperc lemaradásban voltam a karomon lévő mérföldenkénti számlálómhoz képest, nagyon szerettem volna, hogy meglegyen. Nem rohantam, nem sprinteltem, de erősebben futottam. Itt volt jó pár 4:50-en belüli kilométerem. A 30-35 közötti hivatalos átlagtempóm is 4:56 lett.

Valahol a 37-38. kilométer környékén fogyhattam el. Itt már elkezdett emelkedni a pálya, kicsit be is szűkült. Nagyon sokan szurkoltak, hatalmas hangulat lehetett, de én itt elsősorban már csak magamra figyeltem, belülre fókuszáltam. Az utolsó gélem is elfogyott, az itt következő frissítőpontnál ittam Getorade-t is, és a szokásosnál egy kicsit hosszabban ittam a vizet (5:21-es lett a kilométerem). Lélekben ekkor gondoltam először arra, hogy na ez nem lesz meg, egy-két perccel csak, de biztosan kicsúszok belőle.

Aztán valahonnan azért tudtam erőt meríteni, jöttek újból az 5 percen belüli kilométerek. Kb a 38. kilométer környékén tértünk be a Central Park-ba, ahol az út kicsit szűkebb volt, elég sokat kanyargott össze-vissza, és hát igen csak hepe-hupás, dombos volt. Nem voltak nagy hegyek, de a sok kis emelkedő sem esett jól. Viszont vitt a hitem, hogy talán meglehet a három és fél órán belüli idő, sikerült gyorsítanom, a 40. kilométerem 4:45-ön belül volt. A 35. és 40. kilométer közötti 5 kilométert 5:01-es átlagtempóban futottam le, ami annak fényében így utólag elég komoly, hogy volt benne egy hosszú emelkedő és a már említett 5:21-es kilométer.

New York Marathon
Ez már csak egy-két száz méterre készült a befutótól

Sajnos a Central Parkban realizálódott az is, hogy nem lesz meg a 3:30. Az órámat figyeltem, próbáltam számolni, hogy milyen gyorsan kéne ahhoz futnom, hogy meglegyen a cél. Futottam is, ez az a kilométer ami 4:45-ön belül sikerült, ahogy fent írtam. Az órám már rég elhagyta a 40 kilométert és vártam, hogy mikor jön már a 40 kilométeres kapu (mérföld kapuk mérföldenként voltak, de kilométer kapuk csak minden 5-nél). De csak nem akart jönni. Azt tudtam, hogy megint többet fogok futni, mint 42.2 kilométer (Berlinben 43.07 kilométert mért az órám), de nem tudtam, hogy pontosan hány száz méterrel mér előrébb. Jöttek-mentek a dombok és kanyarok és csak nem akart jönni az a 40-es kapu én pedig egyre csalódottabb lettem, ahogy teltek a másodpercek. Végül megláttam, de még akkor is kellett kb 15 másodperc mire átfutottam alatta. Akkor már tudtam, hogy 2.2 kilométer van hátra és bőven 4:30 alatt kéne futnom, úgy, hogy még emelkedők és dombok vannak hátra. Sajnos tudtam, hogy esélytelen.

Szubjektíven úgy éreztem, hogy visszaveszek. Ha kicsúszok, mindegy, hogy 1 vagy 2 perccel. Mentem azért tisztességesen, de nem sprinteltem, nem köptem ki a tüdőm. A vádlim is elkezdett feszülni, éreztem, hogy be fog görcsölni ha így megyek tovább. Közben kiértem a Central Park sarkához, ahol végig kellett futnunk a délkeleti csücskétől az északnyugatiig – ezt az edzésemről már tudtam, hogy egy hálátlan szakasz, végig emelkedik. Nem mint egy hegy, csak sunyin, laposan, de 41 kilométerrel a lábamban már nagyon nem esett jól. Itt nagyon sok szurkoló volt, de nem tudtam már őszintén mosolyogni rájuk. Mentem, amennyire bírtam, amennyire a lábam hagyta. Nem teljes erővel, mert nem akartam, hogy a lábam görcsöljön, de valószínűleg nem is volt már bennem több.

Aztán még a végére jött egy vicces jelenet. Visszafordultunk, be a Central Park-ba, kb a finisre (ami nem egy hosszú egyenes, hanem több, kisebb kanyarral tarkított hepehupás rész, a végén egy nagyobbacska dombbal), ahol kinn volt a 800 méteres tábla, mármint, hogy már csak 800 méter van a célig. Valahogy rápillantottam az órámra és hirtelen nem tudtam hogy mit osszak mivel vagy mit szorozzak, de úgy éreztem, hogy meglehet az a 3:30, ezért jól rákapcsolatam. Főleg mikor megláttam a következő kaput, amire úgy emlékeztem, hogy az a 200 méteres. Hujj, de megörültem, így – bár nem értettem hogyan – de tényleg meglehet! Mentem is jó erősen. 🙂 Aztán odaértem és láttam, hogy ez nem a 200 méteres, hanem a 400 méteres kapu. Kész, ennyin múlt. 200 méter átlag tempóban 1 perc, megnyomva nyilván kevesebb, de nem lesz belőle 10 másodperc. 🙂 Ekkor újra tudtam, hogy nem lesz meg, de úgy voltam vele, hogy most már mindegy, megyek, úgy is mindjárt vége, és hát legyen legalább 3:31-en belüli, hogy 3:30-cal kezdődjön. Így is lett, 3:30:35 alatt értem be. A 40. kilométer utáni 2195 métert 4:59-es kilométer átlaggal tettem meg, ami azért nem rossz egy maraton végén (legalábbis nekem), főleg úgy, hogy nem kis szint is volt benne. Arról nem is beszélve, hogy ugyanezt a 2195 métert Berlinben 5:58-as átlag sebességel tudtam, teljesen sík terepen.

New York marathon speed
Érdekes ábra, amely a sebességem mutatja a maraton egyes szakaszain.

Egyebek

Örülök, hogy futottam Berlinben a maratonon és New York előtt még a budapesti Spar 30 km-en, mert azt hiszem majdnem mindent kitapasztaltam, megszoktam. A cipőm most is szuper volt, még mindig a fehér Saucony-ban futok, nem volt vele semmi gond, nem fájt a lábam, nem oldódott ki a cipőfűző. A kidörzsölődés ellenszerét is megtaláltam már Berlin előtt, körbetekerem magam a kineziológiai tapasszal és ennyi elég is. A gélek, zsebkendő és telefon cipelésére pedig a Compressport Freebelt öve vált be, tényleg szuper, nem zavar, hogy rajtam van, nem esik ki belőle semmi és tényleg sok mindent magammal tudok vinni. A tapaszt és az övet is ajánlották – köszönöm még egyszer a tippeket, mindkettő szuper megoldás volt a gondjaimra. A New York maratonon tényleg úgy indultam már, mint egy profi, minden összeállt, semmiben nem volt kétségem. 🙂

Összegzés

Bár 35 másodperccel kicsúsztam az álom időmből, mégis 110%-osan elégedett vagyok. Végül is a 3:30:35 az 3:30-cal kezdődik, nem? 🙂 Nincs bennem hiányérzet, maximálisan kifutottam magam, sikerült beosztanom az erőmet (nem futottam el az elejét) és hát Berlinhez képest egy sokkal nehezebb pályán több, mint 7 percet faragtam az időeredményemen másfél hónap alatt.

New York-ra nem készültem külön tervvel, kb a Berlinre készült terv volt érvényben, amit csak annyiban kellett volna módosítanom, hogy máshol voltak a frissítők és több is – de kb érvényesnek tekinthetjük. A tervhez képest nagyjából végig jól teljesítettem, a végén is ugye csak 35 másodperccel maradtam el tőle. A számokból az látszik, hogy a saját tervemhez képest majdnem végig jól mentem. A 20-25. kilométer között azért “jelentősebb” hátrányba kerültem a Queensboro híd jelentette komolyabb emelkedő miatt, de azt vissza tudtam hozni utána a First Avenue-n. De vagy azért, mert sokat kivettek az emelkedők, vagy csak szimplán nem bírtam, de az utolsó 7 kilométeren nem tudtam gyorsulni, nem tudtam hozni a 4:50 körüli tempót, “csak” az 5:00-át. Ez az a 35 másodperc, ami hiányzott.

New York tempó
A tervezett és a tényleges tempóm összehasonlítása

Berlinhez viszonyítva természetesen látványos a fejlődés. A táblázatra nézve szembetűnő a “lassan járj tovább érsz” tanulsága. Annak ellenére, hogy a táv első felében, sőt, az első 25 kilométeren több, mint két perccel lassabb voltam Berlinhez képest, a végén ez több, mint hét perc előnyre fordult. Nem nagy különbségek, pár perc 25 kilométeren, pár másodperc különbség a tempóban 5 kilométeres átlagokban, mégis látható, hogy a végén mennyit számít. Gyakorlatilag amíg Berlinben 25 kilométer után elkezdtem lassulni, 30 kilométer után pedig látványosan belassultam, addig most még gyorsulni is tudtam – igaz ezt nem tudtam a végéig tartani, az utolsó 7 kilométeren csak az 5:00-ás átlagot tudtam hozni.

New York Marathon
Berlin és New York összehasonlítása

Megjegyzésként azért hozzáteszem, hogy Berlinhez hasonlóan a saját Polar M400-as órám szerint megint többet futottam 42.2 kilométernél, egész pontosan 42.92 kilométert. Szóval nem hivatalosan azért bőven megvan a 3:30-on belüli maratonom. 🙂

És ami még fontos, legalábbis futó szakmai szemmel: a negatív split összejött. A táv első felét 1:45:47 alatt futottam le, míg a másodikat 1:44:48 alatt. Tökéletes! 🙂

Tanulságok

Nagyon sokat adott nekem ez a New York Maraton, élmény szempontjából is, de szakmailag is. Ez utóbbi tekintetében a legfontosabb tanulságok, röviden, összefoglalva:

  • Jó ötlet volt Berlinben futni egy “elő-maratont”. Sok tapasztalatot szereztem ott, amit New York-ban hasznosítani tudtam.
  • Ilyen tapasztalat volt, hogy komolyabb frissítésre van szükségem. Bár nem bírtam az utolsó 7 kilométert a tervezett tempóban futni, de az is nyilvánvaló, hogy nem a két maraton közötti 6-7 hetes edzés alatt erősödtem és gyorsultam annyit, hogy egy sokkal nehezebb pályán 7 perccel jobb időt fussak. Ebben igen is szerepe volt a jobb frissítésnek, több gélnek.
  • Ahogyan szerepe volt annak is, hogy végre sikerült nem elfutnom a verseny elejét. Ahogyan írtam, csak két perccel voltam lassabb a táv első felében, mint Berlinben, mégis a sokszorosát tudtam visszavenni ennek a verseny második felében (nyilván minden más hatással együttvéve).
  • Számomra a hangulatnál és az egyébként tényleg különleges atmoszféránál többet jelentett, hogy szélesek voltak az utak, ezért kevésbé volt tömeg, jobban tudtam a saját tempómat futni, kevésbé kellett állandóan másokra figyelni.
  • A New York-i pálya nehéz, nagyon nehéz. Autóval, sétálva nem tűnnek olyan vészesnek az emelkedők, ez nem egy hegyi terepfutó verseny, de maratonhoz képest igenis komoly kihívást jelent itt a szintkülönbség, főleg a Queensboro Bridge és a Central Park a végén. Azért kíváncsi vagyok, hogy hasonló taktikával, frissítéssel, edzettséggel milyen időt tudok majd futni egy nagyjából sík pályán.

Marathon Finisher
Egy kötelező kép a befutó után, már éremmel a nyakamban