Ultrabalaton 2020

Tartottam ettől a versenytől, sőt, igazság szerint kicsit reménykedtem is abban, hogy talán elmarad majd. A tavalyi és azelőtti 7 fős csapatból még a 2019-es sikeren felbuzdulva, illetve új kihívásokat keresve, 3 fős csapatra váltottunk, és Nikivel és Zsófival eredetileg fejenként kb 75 kilométert futva terveztük megkerülni a Balatont.

A legutóbbi versenyem, a Generali Night Run óta elkezdtem egyszer edzeni, kb egy hónapig tartott, aztán szeptember elejétől újra bedurrant a munka és én heti egyszer jutok csak el futni. Szóval nem számítottam túl sok jóra, és még időben szóltam a lányoknak, hogy ha van kedvük és motivációjuk, akkor szívesen átadok nekik még néhány kilométert. Így lett végül a leosztás Zsófinak 87 km, Nikinek 82, nekem pedig 54 km, a lányoknak négy, nekem három részletben. Valahogy úgy voltam vele, mint nyáron az UTT előtt, hogy bár az edzettségi állapotom nem indokolja ezt a versenyt és ezt a távot, de majd lassan futok, és akkor nem lehet baj. Hát, ez egyszer már nem jött be, most sem. De ne szaladjunk ennyire előre. 🙂

Előkészületek

Mivel péntek reggel 8:30-kor volt a rajt, idén sikerült összehozni, hogy előző este lemenjünk Füredre és ott aludjunk. Örültem, hogy végül meg tudtam oldani munka fronton a csütörtök estét és a pénteket, és egy aránylag nagyobb alvás is belefért a napba. Sokat nem gondolkoztam, összepakoltam mindent egy nagy táskába, amire szükség lehet, a kocsi elbírja. Itt most sok időnk lesz az egyes váltások között, nem kell mindennek kéznél lennie, lehet készülődni a kocsiban is majd. Szerencsére semmit nem hagytam otthon.

A versenyközpontban sok teendőnk már nem volt, csak egy csapatfotó készítése. A három futót elkísérte a három férj/feleség, így összesen hatan voltunk, eredetileg két biciklis kísérő (egymást váltva) és egy sofőr. Mivel ketten mindig a pályán voltak, így a kocsiban négyen kényelmesen elfértünk, legalábbis így terveztük az elkövetkező 22-23 órát. Az összes 3 fős csapatnak 8:30-kor volt a közös rajtja, ez egy kicsit furcsa volt a Covid-os óvintézkedések közepette, de a lényeg, hogy elrajtoltunk.

A csapat!

Mivel az én első szakaszom csak fél 2-kor volt, Niki rövidebb futását pedig Zsófi egy maratonnal követte, így volt bőven időnk kávézni, majd ebédelni egyet. Az idő szuper volt, kicsit hűvös, de a napon már érződött, hogy azért meleg nap lesz. Egyáltalán nem bántam, hogy az előrejelzések szerint nem fogunk megázni, egyáltalán nem kellemes egy ilyen versenyen, ahogy azt a másnapi csapatok biztosan meg is tudják erősíteni. 🙂 Lassan elérkezett az én rajtom időpontja is.

Ez még a rajt előtt készült, magabiztosan. 🙂

Első szakaszom

Idén a Varga Pincészettől Balatongyörökig futottam, ami pont 21.1 kilométer volt a kiírás szerint. Ez már a harmadik Ultrabalatonom, de még sosem futottam át a pincészeten. Hát… Egynek jó volt, de én azt hittem, hogy hosszabb, nagyobb, érdekesebb. A fénykép azért jó lett. 🙂

A Varga pincészetben.

Lehet, hogy többet kellett volna készülnöm a szakaszaimra, de engem nagyon durván meglepett, hogy a tervezett sík szakasz helyett dimbes-dombos, sőt, hegyes szakaszt futottam. A Badacsony megkerülésénél azért annyira nem volt meglepő, hogy nem sík, hanem dombos, nem volt vészes egyébként, csak a lelkemnek nem tett túl jót. 🙂 Átlagban 5:20 körüli tempót mentem, ami gyorsabb volt, mint amit nagyon biztonsági tempónak kitaláltam (6 perc körüli), de a lányok mellett nem engedhettem meg a lazsálást, és egyébként egész jól is bírtam.

Majd Badacsonytörmedic után jött a kellemetlen meglepetés. Elkezdett emelkedni az út, majd egyszer csak megláttuk Lacival, a biciklis kísérőmmel a Szigligeti várat. Elég hamar egyértelmű lett, hogy a Szigligeti várat meg kell másznunk. Nincs mit szépíteni, ez durva volt. A nap is sütött, kifejezetten meleg volt már. A nagyon meredek részeken belegyalogoltam, de egyébként a táv nagyját becsületesen lefutottam. A vár utáni lejtő után egy frissítőpont, majd onnan már nagyjából sík szakasz következett. Itt 13 kilométeren voltam túl, azaz hátra volt még 8, síkon.

A Szigligeti vár, még az emelkedő elején.

És igazából pont ezen a sík szakaszon fogytam el először. Végig figyeltem rá, hogy a pulzusom 165 alatt vagy körül maradjon, és a kaptató után ez valahogy 5:45-ös tempó környékére állt be. Tudtam volna gyorsabban menni, de egyrészt nem akartam a pulzust elengedni, másrészt tudtam, hogy van még két futásom, nem most kell kiadnom magamból mindent. Azért furcsa volt, hogy ilyen alacsony tempónál ilyen magas a pulzusom, és mint később kiderült, valószínűleg csalt is az órám, mert nem húztam elég szorosra a szíját a csuklómon.

Mindenesetre innen nagyjából stabilan, ezzel a tempóval mentem tovább. Összefutottam ismerősökkel, ez nagyon jó motiváció volt, igazi futó ünnep. A végén persze örültem, hogy beértem, de összességében egy jól eső, erős futás volt. Csak ne lett volna még kettő hátra. 🙂

Az első szakaszom 20.6 km volt, 1 óra 55 perc alatt tettem meg 5:36-os átlag tempóval.

Az első futásom utolsó másodpercei.

Második szakaszom

A következő szakaszom előtt, ami Balatonlelle kelet és Zamárdi között volt, laza 5-6 óra pihenőm volt, mert a lányok megint hosszúkat futottak. Volt egy kis pihenés, kipróbáltam az egyik biciklis kísérőnk e-bike-ját, találkoztunk apósommal, aki vendégül látott minket frissítőkre, majd átautóztunk Balatonlellére, ahol én készülődtem a második futásomra.

Nem éreztem magam egyébként túlságosan fáradtnak, viszont a géleket elfelejtettem, így saját frissítés nélkül vágtam neki a távnak. A déli part mindig sokkal monotonabb, mint az északi, hosszú egyenesek vannak, kis kanyar, majd újabb hosszú egyenes. Kevés a változatosság. Viszont cserébe majdnem teljesen sík. Gyors átszervezést követően ezen a szakaszon feleségem, Ildi kísért biciklivel, ilyen sem volt még soha. 🙂 Az első kilométereket alig 5:30-as tempón kívül tettem meg, viszont jól meghúztam az órám szíját, így a csuklómon immár jól mérte a pulzusom, az ehhez a tempóhoz teljesen reális 140-145 körüli értékekkel futottam. Ekkor tudtam, hogy az első etap során mutatott gyanúsan magas értékek tényleg falsok voltak.

A második szakaszom előtt.

Ahogy telt az idő, fogytak a kilométerek, úgy fogytam el én is folyamatosan. A táv felénél lassultam vissza 5:45 körüli tempóra, majd a 16. kilométertől tovább lassultam és már bőven 6 perces tempón kívül futottam. Egyre nehezebb volt a futás. Illetve nem is kifejezetten nehéz volt, hanem egyszerűen elfogyott az erőm. Azt éreztem, hogy csak vánszorgok, és néha-néha már megálltam inni (ami jó kifogás volt arra, hogy sétáljak pár másodpercet). Szerencsére Ildi kísért biciklivel, aki előtt nem tudok olyan lassan futni, hogy szóvá tegye, ez egyébként kifejezetten jól esett ebben a szituációban. Most nem volt miért motiválni, nem múlt 5-10 percen semmi.

Az sem tett túl jót a lelkemnek, hogy amikor az utolsó frissítőponton jártam, akkor bár tudtam, hogy onnan kb 6 kilométer van hátra, ott mégis az volt kiírva, hogy a következő váltópontig hátralévő távolság 4.5 km. Nyilván az utolsó másfél kilométeren minden kanyarban azt vártam, hogy na hátha itt lesz már vége. Persze nem volt. 🙂 Teljesen kimerülve értem a váltáshoz, az utolsó két kilométeren (a kis sétákkal együtt) 6:45-tel haladtam már csak.

Az volt az érdekes egyébként, hogy nem fájt semmim, nem a lábam fáradt el, hanem a testem. Egyszerűen ki voltam merülve. 145 fölé nem ment a pulzusom a táv során. A váltóponton gyorsan összeettem és összeittam ezt-azt, majd ugyanezt tettem a kocsiban is, és kihasználva, hogy volt szűk három órám az utolsó szakaszom előtt, még aludni is tudtam egy kicsit.

A második szakaszom 20.9 km volt, 2 óra 6 perc alatt tettem meg 6:04-es átlag tempóval.

Harmadik szakaszom

Eddigi futó életem leglassabb futása következett. Balatonakarattyától Balatonfűzfőig, egy számomra teljesen új szakasz, itt még sosem futottam. Nem voltak illúzióim, fáradt voltam már a futás előtt, mégis csak hajnali négy volt, egy óra alvással egy kocsiban, két futással a hátam mögött. De legalább idén nem esett. 🙂

Az utolsó szakaszom rajtja – magamat már nem akartam fényképezni. 🙂

6:45 körüli tempóval kezdtem, és nagyjából ezt is tartottam végig. Egyszer-egyszer becsúszott lejtmenetben egy 6:30-as tempó, amit néhány sétálós frissítős szakaszon kompenzáltam, nehogy túl gyors legyek. Viccet félretéve, még a legelején, amikor elkezdtem futni, akkor sem futottam soha 6 percen kívüli ezreket. Félelmetes volt megélni, hogy a 6:45 az a tempó, amivel el tudtam kocogni. Nem haltam meg, egyszerűen csak nem volt bennem semmi erő.

Valahogy sikerült néhány száz métert eltévednem, ami azzal járt, hogy kihagytam az egyetlen frissítő pontot a szakaszon. Az utolsó néhány kilométerre átlendültem a lelki holtponton és a nem túl acélos tempómat azért stabilan tartva tettem egyik lábam a másik elé. Még az is lehet, hogy ilyen tempóban tovább is tudtam volna futni. 🙂 Mindenesetre ettől függetlenül nagyon megörültem, mikor megláttam a váltópontot.

A harmadik szakaszom 11.3 km volt, 1 óra 17 perc alatt tettem meg 6:47-es átlag tempóval.

Összegzés

Elég rossz érzésem volt a futásaim után bennem. Nem volt semmi elégedettség, hogy milyen jó, hogy lefutottam három részletben 54 kilométert. Elvégre ennyit futottam már egyszer egyben is, Izlandon. Azt hiszem csalódott voltam. Tudtam, hogy nem vagyok top formában, de a valóság még a legrosszabb elképzeléseim is alulmúlta. Az utolsó 11 kilométerem 6:45-ös tempóját egyszerűen nem tudtam hova tenni, és az az igazság, hogy máig nem tudom. Furcsa érzés volt a három fős csapatban a leggyengébb láncszemnek lenni. Persze Niki és Zsófi is megszenvedett, de ők mégis csak 80+ kilométert futottak, és talán még gyorsabb tempóban is, mint én.

A három fős futó csapatunk: jövőreseússzukát

Azóta gondolkodom rajta, hogy mi történhetett. Nyilván nem voltam edzésben, ez nem kérdés. A futás attól szép, hogy annyit tudsz kivenni belőle, amennyit beleteszel. Én most nem sokat tudtam beletenni, nem is várhattam, hogy sokat tudok kivenni. De mégis… Az edzetlenséghez hozzájött még persze a sok munka, fáradtság, kialvatlanság. Én még arra is gondoltam, hogy esetleg valami betegség bujkált bennem, más racionális magyarázatot nem nagyon találtam erre a teljesítményre.

Azért így másfél hét távlatából visszatekintve már megszépültek az emlékek. Azért mégiscsak körbefutottuk hárman a Balatont (végül 22 óra 24 perces idővel), barátokkal és Ildivel töltöttem egy hétvégét, összefutottam ismerősökkel, és nem utolsó sorban ezt is megéltem, tapasztaltabb lettem. Azért kellett a most hétvégi Spar Maraton is (váltóban), ahol 10 kilométert futottam és a körülményekhez képest újra gyors voltam, de erről a következő bejegyzésben.

És a teljes csapat, biciklis kísérőkkel kiegészülve.

Generali Night Run

Az előző két évben valahogy nem éreztem túl nagy késztetést arra, hogy részt vegyek ezen a versenyen. Sőt, igazság szerint eleinte idén sem, aztán az utolsó pillanatban mégis regisztráltam. Ez sem annyira a verseny miatt volt, de mivel a chicago-i futós csapatból néhányan eljöttek és megbeszéltünk a verseny utánra egy sörözést, gondoltam akkor már futok is. Nem bántam meg. 🙂

Egyébként korábban pont azért nem szerettem ezt a versenyt, mert nem lehet igazán verseny tempót menni rajta. Mármint a várban lévő emelkedők miatt nem lehet olyan időket futni, mint síkon (az én esetemben mondjuk Siófokon), és nekem innentől egy kicsit elvette a verseny jellegét a dolog. Tudom, hülyeség, de valahogy nekem eddig ez is számított. Idén nem volt ilyen gond, síkon sem tudtam volna jó időt futni. 🙂

A Parlament, még odafele gyaloglás közben.

Előzmények, célkitűzés

Az nem titok, hogy nem vagyok túlzottan formában, március óta nem edzem rendesen, mármint edzésterv alapján, és csak heti egyszer-kétszer járok el terepre futni, akkor is inkább jólesően, mint teljesítményt leadni. Szóval eredetileg azt terveztem, hogy mindenféle időkényszer nélkül, egyszerűen csak futok egy jólesőt. A verseny előtt ez annyiban konkretizálódott, hogy Peti, az egyik chicago-i futótárs az egyik 5 perces iramfutó volt a versenyen, ezért vele terveztem tartani a lépést, esetleg az utolsó néhány kilométeren megelőzni. Ekkor még optimista voltam, mert bár tudtam, hogy kétszer meg kell mászni a várat, valahogy úgy számoltam, hogy azért az 5 perces tempót a félmaratonon, még a jelenlegi edzetlenségemet is figyelembe véve kéne tudnom hozni.

Fényfestés a Lánc-hídon, szintén még a verseny előtt.

A rajt előtt

A zempléni családi nyaralásból pont szombat délután, a verseny napján értünk haza. Szinte csak arra volt idő, hogy elszaladtam a rajtcsomagért (nem szeretem a ruhatárat használni, mondjuk nem tudom miért), hazamentem, kicsit rákészültem a versenyre, átöltöztem és már mentem is vissza, hogy kb 9-re odaérjek, és tudjak még beszélgetni a verseny előtt. Már odafele ahogy gyalogoltam a Duna-parton, éreztem, hogy szép lesz itt futni, Budapest gyönyörű az éjszakai fényekben.

Nem készültem túlságosan a félmaratonra. Hoztam magammal három gélt, két sótablettát és kb ennyi. Még a bemelegítésről is nagyjából elfeledkeztem. Az útvonalat próbáltam értelmezni a térképen, de hamar feladtam, csak annyi volt meg, hogy össze-vissza fogunk menni. Lényeg a lényeg, túl sokat nem készültem sem fejben, sem egyébként a versenyre.

Még a rajt előtt. Először nem tetszett ez a Tokióban kapott futópóló, de minél többet látom, annál jobban megszeretem. 🙂

A verseny

A rajt után elkezdtem kényelmesen kocogni. Páran elmentek mellettem, pár ember mellett én futottam el, a lényeg az volt, hogy a saját kényelmes tempómban mentem az első néhány száz méteren. Ami hamar kiderült, hogy ez kevés lesz. Bár Peti (az 5 perces iramfutó) mögül rajtoltam, de a rajt utáni egy-két percben csak távolodott tőlem. Látszott, hogy ez a kényelmes tempó nem lesz elég, ahhoz, hogy tartsam vele a lépést. Mondjuk túlságosan nem aggódtam, annyira azért már vagyok rutinos, hogy egy félmaraton nem az első pár száz méteren dől el, sőt, egy kicsit visszafogottabb kezdés még előnyös is akár, legalábbis jobb, mint elfutni az elejét. Azért pár száz méter után rágyorsítottam kicsit és az első kilométer végére utolértem az 5 perces iramfutókat.

Innentől unalmasabb kilométerek következtek. Még soha nem futottam iramfutók mögött, ez volt az első ilyen versenyem. Egyszerűen beálltam mögéjük, egy kisebb csoportba és nem foglalkoztam semmivel, csak futottam velük az ő tempójukban. Ez egyébként elég kényelmes volt, nem kellett kényszeresen az órámat figyelnem, hogy mi a tempóm, főleg az első néhány kilométer után, amit szinte másodpercre pontosan 5 percre hoztak, megbíztam bennük. Lelkileg tényleg nagy segítség volt, hogy csak a futásra kellett koncentrálnom.

A rakpart szép volt, a hidak, a parlament kivilágítva, a fordítóban zene, jó hangulat. Az első kihívás az első emelkedő volt fel a várba. Ezt becsülettel megfutottam az iramfutók mögött, bár persze felfele lassabban. Cserébe lefele gyorsabb tempót mentünk, a 11. és 12. kilométert 4:45-ön belül futottuk, pedig a második már inkább sík volt, mint lejtő. Ekkor kicsivel voltam túl a fél távon és azért éreztem, hogy tempót megyünk, ez nem az a kellemes kis kocogás volt. Meleg is volt, és a második körben a rakparton a szél is feltámadt, persze mindig szembe fújt. 🙂

A rakpartos kilométereket a fordítóig még jól bírtam. A fordítónál muszáj volt megállnom a frissítő pontnál. Ittam kicsit többet, bevettem a sótablettáim. Bőven lemaradtam az iramfutók mögött. Az is megfordult a fejemben, hogy innentől már csak kocogok, az utolsó 5 kilométer levezetés lesz, legalább tudom hol tartok, mennyit estem vissza teljesítményben. Igazából fejben már erre készültem, mikor láttam, hogy többen is ott vannak éppen előttem azok közül, akikkel az 5 perces iramfutókkal futottunk együtt. Ők is hosszabban frissítettek. És persze mások nem adták fel ilyen könnyen, a frissítést kihagyó iramfutók után eredtek. Úgyhogy gyors újratervezés és beálltam mögéjük, egye fene, egy ideig még megyek velük. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy a többségüket szép lassan lehagytam. Nem mentem valami hú de nagy tempót, de közelebb kerültem Petihez, a második emelkedőre futás előtt már nem volt olyan messze.

De aztán valamiért ez a felzárkózás sokat kivett belőlem. Az emelkedő alján szinte automatikusan gyaloglásba váltottam. Itt adtam igazán fel, úgy voltam vele, hogy eddig bírtam. Azért a gyaloglásom az elég lendületes volt, bár mentek el mellettem akiket korábban leelőztem, de nem túl gyorsan, látszott, hogy felfele futni sem sokkal gyorsabb, mint lendületesen gyalogolni. Kétszer, talán háromszor gyalogoltam egy rövidebb szakaszt, majd az emelkedő második felét már futottam újra. Nem is volt olyan meredek, meg valahogy helyrebillentem fejben. De az 5 perces iramfutókat többet már nem láttam.

Aztán lefele begyújtottam a rakétákat, már ami a jelenlegi formámnál annak számít, és két 4:30-on belüli kilométerrel, és viszonylag sok embert előzve zártam a versenyt. A befutó időm 1:44:56 lett, de a verseny (szokás szerint, mint megtudtam) kicsit rövidebb volt, a Stryd-om 20.85 km-t mért. Azaz egy percet még hozzáadhatunk, a hivatalos félmaratoni időm valahol 1 óra 46 perc lett volna.

A célban, szokás szerint boldogan. 🙂

Értékelés

A célban kifejezetten boldog voltam. Végül nem kocogtam, hanem tényleg kihajtottam magam, maximum pár százalék maradt bennem, de nem sok. Ez most erre volt elég, az edzéseim újrakezdése előtt egy jó állapotfelmérő volt. Bár az emelkedők miatt nehéz a korábbi versenyeimmel összehasonlítani, érzésre úgy gondolom, hogy a félmaratoni tempóm visszacsúszott az 5 perces, illetve síkon valószínűleg a csak kicsit azon belüli teljesítményre. Nem rossz, de azért innen munkás lesz visszahozni a bőven 4:30-on belüli tempót ezen a távon.

A chicago-i csapatunk Generali Night Run-on indult különítménye.

Verőce Éjszakai Trail

Több, mint egy hete volt ez a verseny, amely számomra az első hazai terepfutó verseny volt, ráadásul az első részben éjszakai versenyem, mármint terepen, mert az Ultrabalatonon azért mindig jut éjszakai etap nekem is. Nem is annyira emlékszem már, hogy mikor és miért neveztem, de valamikor pár héttel a verseny előtt, valószínűleg egy Facebook posztban jött velem szemben az esemény, és megtetszett. Az is, hogy terepverseny, az is, hogy a Börzsönyben van, és ez az éjszakai élmény is, főleg, hogy elvileg van egy élő nevezésem a 100 miles of Istria versenyre, amelynek egy része éjszaka van. Szóval gondoltam gyakorlásnak jó lesz. Ugyanebből a megfontolásból neveztem a legkisebb távra, amely 16 km volt (volt még 27 km és 50 km), mondván, életemben először fogok éjszaka erdőben futni, nem kéne túlerőltetni a dolgot, először csak kóstoljuk meg milyen lesz.

Az elmúlt hónapokban elsősorban terepen futok, heti egyszer, maximum kétszer, szóval mondhatni, hogy teljesen formán kívül vagyok, de terepen azért gyűjtögettem a kilométereket. A Börzsöny pedig kifejezetten tetszett így nagy reményekkel vártam a versenyt, mármint nem a teljesítmény vagy az időeredmény vonatkozásában, hanem az élvezeti faktort tekintve.

Pályabejárás

Ilyet sem csináltam még, de az is igaz, hogy a tavalyi izlandi Laugavegur Ultramarathon-t leszámítva nem is voltam még soha terepfutó versenyen. Végig az járt a fejemben a verseny előtti néhány hétben, hogy nekem ide el kell majd mennem lefutni előre az útvonalat, mert egyébként biztosan el fogok tévedni. Nem vagyok egyébként ennyire elveszett, de hiába olvassa át az ember az útvonalat, hiába van letöltve a track az órájára, nekem eddig azért mindig sikerült egy-két elágazást benézni, és versenyen nem olyan kellemes néhány száz méter után visszafutni és új irányt venni. Abban pedig semmilyen tapasztalatom nem volt, hogy mennyire lesz jelölve a pálya, mennyire tudok majd másokkal együtt futni, mennyire leszek csak magamra utalva.

Végül a szombat éjszakai verseny előtti csütörtök délután, munka után jutottam ki Verőcére, és vághattam neki a 16 kilométeres távnak. Egy kellemes futást terveztem, de az elején egyből éreztem, hogy kemény lesz ez. Alig egy kilométerrel a rajt után már jött is az első durva emelkedő. Összesen négy hegyre kell felmászni a távon, és azért van bőven szint, az első két hegy számomra inkább mászós, mint futós volt, és a harmadik sem volt az, melyet végig tudtam volna futni.

A négy hegy szintrajza a Suunto órámon – a második felfele kifejezetten meredek volt…

Nem akarom most a teljes pályabejárós futásom leírni, hiszen akkor mit írnék a versenyről. 🙂 A lényeg a négy hegy és a csalódás volt számomra. Csalódás? Igen, az volt. A versenytáv szerintem kevesebb, mint harmada van erdőben, a többi rész murvás úton, aszfalt úton, a város határában, néhol a városon belül. Tudom, tudom, én vagyok a hunyó, miért nem néztem utána és hasonlóak, de egész egyszerűen eszembe sem jutott. Valamiért azt hittem, hogy ha terepfutó verseny, akkor végig erdőben lesz majd. 🙂 Azért azt már most előrebocsátom, hogy bár emiatt (és a várható eső miatt) még azon is gondolkoztam, hogy el sem megyek a versenyre, végül nagyon jól éreztem magam és kifezetten tetszett a verseny. De akkor csütörtökön, a verseny előtt két nappal tényleg csalódott voltam.

De a távot lefutottam, két-három kisebb tévesztéssel az útvonal is megvolt, a célt teljesítettem, nem ismeretlen közegben vágok majd neki a szombati versenynek, kiismertem az emelkedőket, meddig kell tartalékolni, meg persze hol mikor merre kanyarodni. Végül 2 óra 5 perc alatt futottam le a 16 kilométert, így nagyon szolidan egy 2 órán belüli beérkezést tűztem ki a verseny céljának, no meg, hogy ha lehet, legyek a mezőny első felében, bár nem voltam benne biztos, hogy erre az edzettségi állapotom alapot ad majd.

A verseny előtt

Amint utaltam már rá, a verseny napján némileg bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem. Egyrészt a pályabejárós futás nem hagyott bennem túl mély nyomott, a pálya több része kifejezetten nem tetszett, csalódás volt. Ráadásul a péntek estét néhány baráttal italozással és pókerezéssel töltöttük, hajnalban kerültem ágyba, és bár tudtam egy kicsit szombat délután is aludni, azt azért nem mondanám, hogy csúcsformában voltam. Plusz az eső is esett aznap, nagyon gondolkoztam, hogy kell-e nekem sárban csúsznom sötétben. 🙂 De aztán összekaptam magam és elindultam Verőcére, ahol a rajt és a cél volt.

A verseny előtti meditációm. 🙂 Valószínűleg éppen a Facebook oldalamra posztolok valamit.

Bár már sok futóversenyen jártam, a terep és az éjszaka miatt azért kicsit izgatott voltam. Időben érkeztem, kényelmesen át tudtam venni a rajtszámom és az időmérő chip-et, amit a bokámra kellett erősítenem. Nem zavart egyáltalán, meg is feledkeztem róla. A rajtszámnak elhoztam a rajtszámtartó övem, a biztosító tűkért nem vagyok annyira oda.

Az időmérő chip a bokámon.

Volt még idő kis ráhangolódásra, bemelegítésre, egyedül a szúnyogokra kellett figyelni, azok voltak bőven. A Duna-part egyébként nagyon békés, egyben meseszép volt, a lemenő nap fényei tükröződtek a folyó felszínén. A versenyközpont helyszínválasztása tökéletes volt, itt készülődni, majd a futás után itt pihenni, hát igen jó volt.

A Duna-part a verseny rajtja előtt.

A verseny

Este 8-kor indultak a 16 és 27 kilométeres táv versenyzői, és csak éjfélkor az 50 km-es ultramaratonisták. A koncepció az volt, hogy mi még naplementekor indulunk és majd ránk sötétedik, míg a leghosszabb távon futók éjszaka indulnak, és a napfelkeltét élhetik át az erdőben. Nem voltunk sokan, talán százötvenen a becslésem szerint, akik 8-kor rajtoltak. A verseny első kilométere még nagyjából sík volt, előbb egy bicikliúton, majd szélesebb murvás úton kellett futni, ami után kezdődött is a kaptató az első hegyre fel. Számomra meglepő módon egyben maradt a mezőny, és engem is beleértve egy-egy meredekebb szakaszt kivéve inkább futottunk, mint sétáltunk. Én a pályabejáró futásomból pontosan tudtam, hogy viszonylag hosszú ez az emelkedő, és még vár ránk több is, így igyekeztem beosztani az erőmet, ugyanakkor azért persze vitt előre a versenyszellem is, túl sok gyaloglást nem engedhettem meg magamnak. 🙂

A verseny legeleje, útban az első hegy felé.

Az első hegycsúcsot elérve kezdőtött az első lejtmenet és az első erdei szakasz. Már ez előtt is, de itt is láttam, hogy az útvonal nagyon korrekten ki van jelölve. A földön mindenhol rózsaszín (vagy lila?) nyilak, a fákon pedig fényvisszaverős szalag. Mondanám, hogy eltéveszteni sem lehetett. Mondjuk nekem nagyon nagy magabiztosságot adott a két nappal korábbi pályabejárásom, a nyilak és szalagok inkább csak megerősítést adtak, de nem kellett az órám folyamatosan ellenőriznem, hogy jó helyen járok-e, mikor jön egy kanyar és ilyenek. Tényleg jó döntés volt előtte lefutni a track-et.

Visszatérve a futásra, jött az első lejtős és egyben erdős rész, amit nagyon élveztem. Kezdett esteledni, de még nem volt szükség a fejlámpára, ugyanakkor ilyen későn én még nem futottam erdőben. A mezőny számomra továbbra is meglepő módon még együtt volt, mármint előttem is futottak ketten-hárman látótávolságon belül, és mögöttem is jöttek páran. Egyáltalán nem voltam egyedül. Igyekeztem is felzárkózni az előttem lévőkre, hogy tuti ne kelljen az útvonallal foglalkoznom, csak követnem valakit. Ez a szakasz kifejezetten tetszett, igazi vadregényes erdei rész volt.

A pályát jelölő fényvisszaverő szalag – mondjuk a fényvisszaverésre csak a táv végefelé volt szükségem.

A második hegymenet volt a legkeményebb, ez volt a legmeredekebb. Ezt én csak erős ütemben sétálva tudtam megmászni. Volt egy-két futó, aki futva 🙂 elhadat mellettem, én nem értettem ezt hogyan tudják véghezvinni. Azért gyalogolva is sikerült egy-két embert utolérni és megelőzni, de többen kb együtt haladtunk. A második hegy utáni lejtmenet teknikásabb volt az elsőnél, az erdeti út nyomvájus és vízmosásos volt, sok helyen rögös, a végén pedig csúszós. Itt a pályabejárásnál inkább szenvedtem, de most vitt a lendület és a verseny hangulata, egész tempósan mentem lefele, meg is előztem egy-két embert. Így értem el a verseny féltávjához, ahol egyrészt kettéágazott a mezőny (a 16 km-es mezőny visszafele vette az irányt, a 27-esek továbbfutottak), másrészt itt volt a frissítő pont. Én azt most kihagytam. Egyrészt hoztam magammal zsákban vizet, melynek még biztosan több, mint a fele megvolt, másrészt négy gélt, amiből a tervek szerint kettőt elfogyasztottam már. Nem láttam értelmét, hogy miért álljak meg, így inkább nekivágtam a kisebb egyenes szakasz utáni harmadik emelkedőnek.

Még világosban.

A harmadik emelkedő végig aszfalt úton vezetett, nem volt olyan meredek, de cserébe hosszú. Gondoltam versenyen vagyok, ezt most megpróbálom megfutni, nem fogok annyit gyalogolni rajta, mint a pályabejáró futás alkalmával. Kezdett sötétedni is, meleg sem volt, ez is segített – no nem sokat, mert azért izzadtam rendesen. A becsületemre legyen mondva, sokáig kitartottam. Azért a vége felé egyszer-kétszer bele kellett gyalogolnom, de szépen haladtam. Itt már jobban szétszakadt a mezőny, távolabb voltak egymástól a futók. Néha mellettem ment el valaki, nekem is sikerült több embert megelőznöm. Nem mintha helyezésekért versenyeztem volna, de azért mindig jó egy rövid távú célnak az előtted futót kinézni és kitartani, futni, odatenni magad azért, hogy előbb-utóbb utólérd és megelőzd. A harmadik hegy tetejére utol is értem két futót, akik közül az egyiket megelőzve a másik mögé pedig beállva tudtam le a verseny egyetlen igazi éjszakai erdei szakaszát. Ez egyébként meseszép volt, ködfoltos, vékony ösvényen, fejlámpával, tényleg nagyon tetszett. Azért jó volt, hogy futhattam valaki után és nem teljesen egyedül voltam. 🙂

Az egyetlen sötétben teljesített rövid erdei szakasz végén.

Viszont nagyon rövid volt és utána újra aszfalt út következett. A lejtő után egy hosszabb sík szakasz jött, ahol erőre kaptam és egész jó tempót tudtam menni, elszakadtam a korábban előttem futótól és innentől már végig egyedül voltam, csak én és a sötét, mármint miután elhagytam a várost és újra közvilágítás nélküli részen futhattam. Ez már a negyedik emelkedő volt, ami bár nem volt rövid, de viszonylag enyhébb, így ezt majdnem végig tudtam futni. Föld úton vitt az itiner, az egyik oldalt (kihalt?) házak, a másik oldalon a természet, a fejlámpám fénye elsősorban arra szolgált, hogy ne lépjek pocsolyába. Itt már tényleg egyedül voltam, sem magam előtt nem láttam senkit, sem mögöttem. Bár fáradtam már, de tudtam, hogy közel a vége, így kitartottam. Nem mentem nagy tempót, elég volt nekem, hogy nem gyaloglom felfele, hanem kocogom. Ekkor már éreztem, hogy meglesz az 1 óra 45 percen belüli időm, ami pár kilométerrel korábban még nem tűnt annyira reálisnak.

Az utolsó csúcsot is megjárva jött egy rövidebb lejtős rész, ahol azért figyelni kellett fejlámpával, majd a már ismert bevezető szakasz, előbb murván, majd a bicikli úton, és a várva várt befutó a célba. Meglepetésemre nem voltak még benn túl sokan, Megkaptam az érmem, pihentem egyet, a kötelező célfotó majd kis frissítés (sós perec és cola) és utána még pihentem jó 20 percet. Bár a nevezéshez járt egy kisebb vacsora is (valamilyen tészta), de az az igazság, hogy nem voltam egyáltalán éhes így inkább hazafele vettem az irányt.

A célban a befutó éremmel.

Összegzés

Nagyon jó kis verseny volt ez a Verőce Éjszaka Trail, nagyon jól éreztem magam, és a saját magam kreálta várakozásokkal ellentétben nagyon tetszett a pálya is. Sötétben valahogy minden más volt, és a verseny miatt az emelkedők kihívása maradt meg bennem, nem az, hogy mennyi volt az aszfalt rész vagy milyen kilátás lett volna nappal. Szóval tényleg szuper élmény volt!

Nagyon hasznos volt bejárnom előtte az útvonalat. Nem gondolom, hogy nagyon eltévedtem volna, de nem volt bennem az ideg, hogy mikor merre kell majd menni, egyszerűen egy stressz faktort kivett a futásból. Járulékos haszna volt, hogy jobban be tudtam osztani az erőm, mind fejben, mind fizikailag, mert tudtam, hogy mikor mi jön.

Végül a 16 kilométeres távon 70 indulóból a 14. lettem, azaz bőven sikerült a mezőny első felében végeznem, ami a másik célom volt, ezzel is abszolút elégedett voltam. Mondjuk az első 4 helyezett 1 óra 20 percen belül hozta le a távot, ez nem is értem, hogy hogyan lehetséges… 🙂

A befutó érem.

UTT 32 km – pokoljárás 32 fokban

Nem tudom mi visz rá valakit, hogy nyári 30+ fokos melegben, tűző napon, árnyék nélküli aszfalt úton fusson órákon keresztül. Nem is tudom, hogy engem mi vett rá. 🙂

Előzmények

Hát az úgy kezdődött, hogy két hete még semmilyen versenyre sem készülten. Aztán egyik nap felhívott volt kollégám, Peti, hogy lenne egy hely a volt cégem csapatában az UTT-n. Nem sokat tudtam az Ultra Tisza-tóról, sőt, konkrétan semmit, csak azt, hogy helyileg kb hol van. De persze, hogy volt kedvem hozzá, Viszont másnap kaptam egy emailt, hogy a még tavalyi nevezésem a július 5-i Pitztal Gletschermarathon-ra él, és a versenyt megtartják, egy virtuális maraton keretében, azaz mindenki ott futja, ahol tudja. Így szóltam Petinek, hogy mégsem fog összejönni az UTT, de ő javasolta, hogy menjek, úgy is többen lemondták a csapatból, fussam le ott a maratont. Újfent nem gondolkoztam, mondtam rendben, csináljuk.

A gát belső oldala Sarudnál, ahol indultam. Háttérben a gát tetején a váltópont.

Célkitűzés / Motiváció

Volt is, meg nem is. Feldobott, hogy találkozhatok volt kollégákkal. De az UTT-ről szinte semmit sem tudtam, nem is mozgatott meg annyira. A maratoni kihívás tetszett. Illetve a benne rejlő kísérlet lehetősége. Tudtam, hogy egyáltalán nem készültem rá, alig edzettem, de kíváncsi voltam, hogy ha nagyon könnyen futom, magamhoz képest lassan, akkor le tudom-e futni nem belehalósan, beosztva az energiámat.

Mivel korábban 5 perces tempó környékén futottam maratont (félmaratont meg 4:30-as tempón belül), bár az edzések elmaradtak, úgy voltam vele, hogy ha megcélzok egy 6 perces tempót, akkor annak még így is elég kényelmesnek kell lennie, és 4 óra 15 percen belül kell végezzek. Tudtam, hogy lesznek nehéz részek, ahogy az az eddigi egy “könnyebb” maratonomon, a Liege Beer Lovers’ Marathon-on is volt, de arra nem voltam felkészülve, ami az időjárás szempontjából várt rám.

Még futás előtt, a sarudi váltóponton.

Felkészülés

A felkészülésem lényege pont az volt, hogy nem készültem fel egyáltalán. Persze ezt nem javaslom senkinek. 🙂 Még soha verseny előtt nem voltam ennyire formán kívű. Igazából 2017 ősze óta edzek, és néhány kisebb sérülést leszámítva folyamatosan edzésben voltam. Nem minden versenyre csúcsformában érkeztem, de edzésben voltam. Hát most nem. A járvány kezdete, március eleje óta nem tudtam rendszeresen eljárni futni. Hetente egyszer, néha-néha kétszer futottam, azt sem edzéstervvel, hanem csak úgy, jólesően, elsősorban terepen. Ha lehet nem felkészülni rendesen egy maratonra, akkor azt pontosan így kell csinálni. 🙂

Ezeket nem mentségként, vagy kifogásként írom. A verseny előtt a fent írtaktól függetlenül meg voltam róla győződve, hogy kellően kényelmes tempóval még így is simán le tudok futni egy maratont. Van egy elméletem, ami persze nem az enyém, csak én is ezt a nézetet osztom, azaz, hogy nem a távolság, hanem az iram öl. Ezt már kipróbáltam a gyakorlatban és igaznak bizonyult. Pont ezt a tételt akartam újra bizonyítani, azaz, hogy nem távolság (maraton) a fontos, hanem az iram (a terveimnek megfelelően a felkészülés nélküli nagyon lassú tempó). Én továbbra is úgy gondolom, hogy ez igaz és működött volna, csak egy dologgal nem számoltam: a hőséggel és a tűző nappal.

Az én rajtom pillanata.

A frissítést nem gondoltam túl, a szokásoshoz nyúltam: fél óránként egy High5 ISO gél, óránként két sótabletta és sok víz.

Ami nem sikerült a “felkészülésben”:

  • Tudatos és rendszeres edzések, kilométergyűjtés,
  • Előző napi sörözés, borozás (mármint ez megvolt, csak maraton előtt nem kéne),
  • Meleghez szoktatás, szokás.

Amit azért így is sikerült:

  • Alvás megvolt, a maraton előtti két nap 8-8 órát aludtam, ez nálam inkább ritka,
  • Mindent egy nappal előbb összepakoltam, semmi sem maradt otthon, nem kellett izgulni, kapkodni,
  • Időben leérni a Tisza-tóhoz, akklimatizálódni.

Versenybeszámoló

Ahogy a híres idézet szól az Oscar című filmből: “tudtam, csak nem sejtettem” hogy nagyon meleg lesz. 🙂 Nyilván néztem időjárás jelentést, meg mikor elindultunk 11-kor Budapestről, akkor nem lehetett kétségem, hogy milyen idő vár rám, de mégis. Utólag belegondolva, talán egyszer vagy kétszer futottam versenyen ilyen időben. És akkor sem ilyen időtartamot.

Fenn a gáton – itt még jó erőben, jó kedvűen. 🙂

Az én távom Sarudtól Tiszaörvényig szólt, 43.5 kilométer. A végső terv végül az volt, hogy az UTT versenyében 32.3 kilométer után Tiszaderzsen leváltanak, és én a versenyen kívül “kocogom le” a maratoni táv végét. Ennek később még volt jelentősége, hiszen végül is így tudtam kiszállni 32.3 kilométer után, mert eleve ott terveztük a csapat váltást. De erről később.

Ahogy közeledett a váltásom és az én rajtom tervezett időpontja, beálltam a váltóponthoz. Lilla, a biciklis kísérőnk már ott volt, előre tekert. Szólt, hogy kicsit pihen, majd utánam jön. Betettem a kis kosarába a táskám a frissítéssel, majd a váltás után elkezdtem futni, korábbi önmagamhoz képest viszonylag lassan. Kicsit elfutottam az elejét, mert az első kilométer 5:30 lett, majd utána három kilométeren át hoztam az 5:45 körüli tempót (a tervezett 6 percesek helyett). Egy idő után arra figyeltem, hogy 150 alatt maradjon a pulzusom. Ez egyébként meglepetés volt, iyen tempónál 130 fölé sem szokott menni, nyilván a meleg és a tűző nap megtette a hatását. A 150-es határt is csak azért lőttem be, mert ezt adta akkor és ott a kb 6 perces tempó. A tempó tényleg kényelmesnek tűnt és bár meleg volt, kicsit fújt a szél, nem éreztem rosszul magam. Az első 2-3 kilométeren még gyönyörködtem a tájban, a széles gáton, a tó felöli oldalon sátrazó horgászokban, a gát oldalán levágott füvet bálázó gépben. Mivel az első fél órában a biciklis kísérőm, Lilla, még nem jött velem, ezért egyedül futottam. De teljesen egyedül, se előttem, se mögöttem nem volt egy futó sem, és mivel viszonylag későn indultam (fél 3 után) és már visszafele, ezért szembe sem futott már senki. Néha egy-két biciklis elment valamelyik irányban, de egyébként teljesen kihalt volt minden. Ekkor még nem sejtettem, hogy végig ez lesz majd.

Napszemüveg,

Szóval az első néhány kilométer viszonylag eseménytelenül, a tervezetthez képest kicsit gyorsabb, de kényelmes tempóban telt, izgalmak nélkül. Mivel itt még nem jött velem Lilla, ezért vártam már az első frissítő pontot, ami kb az 5. kilométernél meg is érkezett. Egy kis víz, illetve kértem egy kis jeget a sapkám alá. Soha nem futottam még jéggel, nem tudtam milyen lesz, de mivel baromi nagy hőség volt, nagyon jól esett. A sapkám alá tettem egy marokkal, majd azt fel a fejemre. Egész jól megtartotta a jeget, nem potyogott ki. Az elején, az első 1-2 percben kicsit hideg volt, néha át kellett rendeznem, ha túl sokáig volt egy helyen. Aztán pár perc alatt megszokta a fejem, utána már kellemes volt. Mire végeztem és újra mozgásba lendültem, utolért Lilla is, pont jókor, meg tudtam ejteni az első fél órás frissítőmet a táskámból.

A rá következő egy, másfél óra jól telt. Sokat beszélgettünk, élveztem, hogy nem kell egyedül futnom, mert egyébként baromira egyedül lettem volna. Futótársak szinte sehol, a táj egyhangú, szinte mindvégig ugyanaz a látvány, szinte csak a frissítőpontok és a váltópontok hoztak egy kis változatosságot. Innentől egyébként tartottam a frissítési tervet, minden váltópontnál ittam vizet (ha nem volt, akkor 10-15 percenként egyébként is a kulacsomból), tettem jeget a sapkámba, pontról pontra egyre többet, illetve a fél óránként tervezett gélt és óránként tervezett kettő sótablettát is elfogyasztottam.

Sokáig jól ment a futás. Az egyetlen árulkodó jel a folyamatosan emelkedő pulzusom volt. A 7. kilométer után már nem tudtam 150 alatt tartani, pedig a frissítések miatt többször kicsúsztam a 6 perces kilométer átlagokból is. Rekkenő hőség volt, bár nem délben, hanem délután 3 után futottam, de szinte függőlegesen tűzött lefele a nap. A gát aszfaltja ontotta magából a hőt. Rajtam sapka, abban jég, napszemüveg, ez sokat segített, de nyilván nem fáztam. A gát roppant egyhangú és unalmas volt. Mindenhol csak ugyanaz. Minden kanyar mögött ugyanaz a kép. Tényleg csak néhány kilométerenként törte meg az egyhangúságot egy frissítőpont vagy egy strand.

Lillával, a biciklis kísérőmmel. Ez már a vége fele van, talán látszik is az arcomon. 🙂 No meg a jég a sapkám alatt. 🙂

Másfél óra, 15 kilométer után értünk Kiskörére. Itt majdnem eltévedtem. Illetve tudtam, hogy jó helyen járok, mégsem láttam, hogy merre tovább. Úgy szóltak rám, hogy merre menjek, a frissítőpont a fák mögé kanyarodó úton volt elbújba. Bár a szervezés úgy általában profi volt (a frissítőpontok és váltópontok szerintem teljesen rendben voltak, mindenki kedves volt, segített, a kocsiknak több helyen is mindkét irány ki volt táblázva), az útvonal jelölése azért hagyott némi kívánni valót maga után. Én sehol sem láttam felfestve, hogy merre van az arra. Nyilván nem a puszta közepén a gáton hiányoltam ezt, hanem néhány olyan kereszteződésben (elsősorban egyébként Kisköre előtt és Kiskörén), ahol azért szerintem nem volt 100%-ig egyértelmű, hogy merre kell haladni. Mindegy, végül nem volt gond belőle.

Kiskörén szinte üdítően hatott a kis emelkedő fel a vízerőműre, majd a lejtő, meg úgy egyébként a pillanatnyi környezetváltozás is. De sajnos néhány száz méter múlva már újra ugyanolyan egyhangú volt minden. Az egyetlen változás, hogy nem szembőn, hanem kicsit oldalról, majd néhány kilométer múlva hátulról sütött a nap. Itt még kilométerekig tudtam menni a tervezett tempót, nem volt egyértelmű lejtmenet a teljesítményemben, vagy holtpont. A jég mindig nagyon jól esett, meg egyre többet ittam, de félmaratonig nem volt semmi gond.

Ha jól emlékszem, valahol a 24-25. kilométer környékén mondhattam Lillának, hogy szóljon a többieknek, hogy nem futok majd tovább a tervezett váltóponttól (amiről egyébként azt hittem, hogy nem 32, hanem 30 kilométer után van kicsivel). Szerencsére mivel az elején írtak miatt egyébként is váltást terveztünk (és én az UTT versenyén kívül futottam volna tovább a maratont), ezért ez nem okozott túl nagy felfordulást.

Ez már a verseny után készült. Azt hiszem azért látszik a fáradtság az arcomon.

Van, hogy az ember fejben adja fel, és van, hogy a test fárad el. Azt szokták mondani, hogy a tested, megfelelő önkontroll és kitartás mellett sokkal tovább bírja, mint ahogy fejben gondolod. Ez szerintem is így van. És én most elsősorban fejben fáradtam el, fejben adtam fel. Mármint 24-25 kilométernél még egész jól voltam, amikor eldöntöttem, hogy 30-nál (ami 32 lett) befejezem. Miért? Egyrészt a rutin miatt, ami ha nem is évtizedes, de azért van már valamennyi. Tudtam, hogy hiába vagyok még egész jól 24-25-nél, 30-nál, 35-nél és 40-nél ez már teljesen más lesz. Tudtam, hogy mire odaérek a váltóponthoz, már bőven hulla fáradt leszek, és fejben is nagyon nehéz lesz. Másrészt bevallom, már az alap motivációval is voltak gondok. Amikor New York-ban odaálltam a rajtvonalhoz, tudtam, hogy én azt a maratont lefutom, ha kell, négykézláb mászok be a célba, de nem adom fel. Ha nem ilyen elhatározással állsz neki a rajtnak, ha csak egy kicsi kompromisszum is felsejlik (ki lehet állni, fel lehet adni, van B opció), akkor 30+ kilométernél, amikor már tényleg nagyon nehéz, akkor fejben is nehéz lesz ellenállni a csábításnak, odakoncentrálni, kitartani. Legalábbis én így működöm. Egyik kollégám már a verseny előtt javasolta, hogy álljak ki 30-nál, nincs értelme ilyen hőségben, felkészülés nélkül erőltetni a dolgot. Ezzel elültette a bogarat a fejemben, de függetlenül tőle már én is eljátszottam a gondolattal. Egyszerűen ott volt ez a lehetséges B opció, és mivel sem az UTT maga (főleg, hogy az utolsó szakaszt versenyen kívül futottam volna), sem egy virtuális maraton nem jelentett igazi kihívást, igazi verseny hangulatot, így utólag egyértelmű, hogy fejben voltam gyenge, mert könnyű volt újratervezni és kiállni.

Viszont sem akkor, sem azóta nem bántam meg a döntésem. A 28. kilométerig még tartottam a 6 perces tempót, de ebben már az is benne volt, hogy tudtam, hogy nemsokára vége, mehetek nyugodtan. Aztán az utolsó 4-5 kilométeren tényleg egyre jobban elfogyott az erőm, elfáradtam. Lilla meg is jegyezte, hogy egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén már nem nagyon voltam partner semmilyen párbeszédben. 🙂 Többször hosszasan, gyalogolva frissítettem, a végén itt-ott már úgy egyébként is belegyalogoltam. Nehezen emésztettem meg, hogy bár úgy rémlett, hogy kb 30 és fél kilométernél lesz a váltópont, végül ez csak 32.3-nál jött el. Az utolsó 1-2 kilométer már tényleg kínszenvedés volt. Hasonló állapotot persze átéltem már, sőt, rosszabbat is Chicago-ban, de a verseny egy kicsit későbbi szakaszában, olyan 35 kilométer felett. Nincs mit szépíteni, az utolsó 1-2 kilométerre szépen kikészültem. Aztán mikor megláttam a váltókaput, azért egy utolsó jó kilométert még össze tudtam tenni, de nem tudom mi lett volna velem, ha még 10 kilométert tovább kell mennem. Az biztos, hogy extrém sok gyaloglás lett volna benne.

A közös befutó után a célkapu előtt, éremmel a nyakamban.

Szóval a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy kiálltam, feladtam. Ha tüzes vassal böködnek, akkor összeszorított fogakkal valahogy leküzdöm a hátra lévő távot, de nem láttam értelmét. Ez nem az a verseny volt és nem olyan körülmények, ahol erre szükségem volt. Egyedül egy kicsit azt sajnálom, hogy így utólag nem egyértelmű, hogy csak a hőség készített ki, vagy pedig ilyen edzésmunka és nem-felkészülés mellett egyébként is elfogytam volna a maratoni távon. A kettőnek együtt viszont egyértelmű az eredménye. 🙂 Nagyon tisztelem azokat, akik előző nap tényleg ultra távokat futottak ezen a versenyen, nekem ez egyértelműen nem ment volna, nem is értem, hogy ilyen időben, ilyen ingerszegény körülmények között hogyan tudtak ilyen teljesítményt nyújtani – gratulálok!

Hogyan tetszett az UTT?

Ami jó volt:

  • Maga a Tisza-tó egy jó hely, én szégyenszemre nem jártam még erre. Láttam több jó strandot is amerre futottam, szerintem ide még “civilben” visszatérek a családdal.
  • A jég a frissítő pontokon. Soha nem futottam még jéggel, de hamar megszerettem.

Ami nem jött be:

  • A meleg, a hőség. Ki az a hülye, aki a nap közepén, órákon át fut a tűző napon? 🙂
  • Az útvonal. Szinte teljesen sík volt, ez ideális egy maratonhoz, de olyan egyhangú, hogy hihetetlen. Minden kis kanyar mögött újra ugyanaz a látvány. Csak a gát, és más semmi.
  • Számomra az UTT-nek nem volt egyáltalán verseny hangulata. Persze lehet, hogy a magányos ultrának soha nincs is, és az igazi ultrafutókat csak zavarja a “tömeg”, de nekem nagyon furcsa volt, hogy a több, mint 32 kilométer és 3 óra alatt ha jól számolom így utólag akkor összesen 5 futóval találkoztam.

A fentieket figyelembe véve azt hiszem, hogy jövőre nem ez lesz az a verseny amire legelőször fogok jönni. Azt is mondanám, hogy többet ide nem jövök, de ismerem magam, lehet, hogy jövőre is itt leszek (bár most nem így gondolom). 🙂

Utólag azért szépen csillog ez a bufutó érem is, és büszke vagyok, hogy ilyen melegben lefutottam ezt a 32 kilométert.

Karanténhatás

Sok-sok hete, sőt, most már hónapok óta em írtam már bejegyzést ide a blogra. Még a japán utam sem írtam meg, az utolsó rövid irományom a Tokió maraton törléséről szólt még február 17-én. Ha úgy vesszük, számomra azzal kezdődött a mostani versenyek nélküli időszak, akkor itthon még nem voltak verseny halasztások és törlések, nem volt karantén. Most így utólag belegondolva, bár kicsit bátor volt, de szuper szerencsés, hogy elutaztunk Japánba, eleve hatalmas élmény volt, a mostani helyzetet tekintve pedig ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk.

Japán csodálatos volt, külön könyvet lehetne írni az ott szerzett élményekről, még így is, hogy a maraton elmaradt.

Szóval nem nagyon volt kedvem és időm írni az elmúlt hetekben. Ez talán két okra vezethető vissza: egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt bevallom, a motivációm is csökkent.

Mint mindenki másnak, nekem is megváltozott az életem. Sajnos sokan maradtak munka nélkül, mások home office-ban dolgoznak, van aki bizakodó, van aki borulátó. Mindenkinek mást hozott ez a helyzet. Nekem extrém sok munkát, amivel azért valószínűleg a szerencsésebbek közé tartozom. Ugyanakkor ilyen sokat, heteken keresztül nagyon rég nem dolgoztam. Napi minimum 14 óráról van szó, ami tényleg reggeltől estig történő munkavégzést jelent. Emellett amennyire megoldható, igyekszem a családommal is időt tölteni, így gyakorlatilag a futásra szánt idő eltűnt a hétköznapjaimból. És nem csak az időről van szó, hanem a fáradtságról is. Amikor egyszer-kétszer mégis el tudtam menni hétköznap futni, akkor is csak a lelkem miatt tettem, sport értéke olyan sok nem volt, komolyabb tempót nem tudtam futni.

Persze továbbra is tartom, hogy végső soron azért igaz az a mondás, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja. Ha lenne egy-egy nagyon motiváló cél, egy közelgő nagyobb verseny és kihívás, valahogy én is megoldanám az edzéseket. Őszintén be kell valljam, hogy bizony, a motivációm is csökkent. Persze, hiányoznak a versenyek, mint mindenki másnak is. Nem csak a versenyek hangulata miatt, hanem mert igazából a versenykörülmények azok, ahol ki lehet, legalábbis én ki tudom magamból hozni a maximumot. Azokra lehet úgy készülni, hogy heteken keresztül 110%-ot beleadsz. Persze mini célokat most is találok, futni egy-két Strava csúcsot egy-egy szakaszon, de ez azért nem az igazi.

Hiányoznak a versenyek.

Megvan a jó oldala is a mostani helyzetnek. Amikor eljutok futni, akkor viszont szabadon futok. Nincs edzésterv, nincs szigorúan egy-egy naphoz vagy napszakhoz kötve a futás. Nekem most a hétvégi futások maradtak, azok viszont tényleg kötetlenül. Igyekszem mindig terepre menni, új helyeket felfedezni. Jártam a Pilisben, viszonylag sokat a közelben lévő Nagy-Kevélyen és környékén, nemrég pedig a Budai-hegységet is meglátogattam, a budaörsi dombok nagyon tetszettek. Nagyon megszerettem a terepfutást, mindig tartogat valami újat, kihívást. És hát persze a természet is csodálatos, az erdők, mezők, hegycsúcsok – szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak végül a dolgok.

Budaörsi dombok.

Aztán a folytatást majd meglátjuk. Azért ha egyszer visszatér minden a normális kerékvágásba én is szeretnék visszatérni a futóversenyekre. Biztos lesz egy kis idő, amíg visszahozom a formám, de legalább lesz megint miért hajtani. Tokióra és Londonra elvileg érvényes nevezésem van, majd meglátjuk, hogy 2021 vagy 2022 lesz belőlük, Boston pedig eddig sem volt még a kanyarban sem, szóval lényegében semmi sem változott, csak kaptam egy kis időt kikapcsolódásra, terepfutásra, ami egyébként jókor is jött. 🙂

A Nagy-Kevély csúcsán.

Tokyo Marathon 2020: törölve…

Nem nagyon jutok még szóhoz, kicsit túl sok az érzelem is benne ahhoz, hogy objektíven és tárgyszerűen írjak a mai napról…

Mi történt?

Ma kora reggel előbb a sajtó szellőztette meg, majd a délelőtt folyamán a szervezők is bejelentették, hogy a koronavírus kockázatai miatt elmarad a 2020-as tokiói maraton, egész pontosan csak a 200 elit atlétának tartják meg (mint olimpiai kvalifikációs verseny).

Elég hirtelen jött a hír, hiszen bár persze mondhatnánk, hogy ez végig a levegőben lógott, ugyanakkor a hivatalos tájékoztatások eddig végig arról szóltak, hogy biztosan meg lesz tartva a verseny, egyedül a Kínából érkező kínai futókat kérték meg arra, hogy gondolják át, hogy tényleg indulni akarnak-e, cserébe ingyenes 2021-es indulási jogot biztosítanak a szervezők, ha otthon maradnak. Hajnalban már olyan hírek jöttek, hogy az idősebb korosztályoknak tiltják meg az indulást, mint a leginkább kockázatoknak kitett korcsoport, majd kora reggel már a teljes világsajtó tele volt ilyen-olyan forrásokra hivatkozva azzal, hogy nem lesz maraton. Ezt végül a szervezők az esemény hivatalos honlapján erősítették meg valamikor késődélelőtt.

A hivatalos tájékoztatás a honlapon.

A témáról sokan sokféleképpen gondolkodnak. Az egyik véglet szerint már régen le kellett volna mondani a versenyt, sőt, bárki aki egyáltalán utazik és repülőre ül ezekben a hetekben az felelőtlen és egyrészt magának keresi bajt, másrészt embertársai egészségét kockáztatja. A másik véglet szerint a koronavírus csak egy influenza és az egész túl van aggódva ilyen-olyan okok miatt. Szerintem, mint mindig, az igazság valahol a kettő között van. Én megértem a szervezőket annyiból, hogy a vírus kockázatot jelent, és bármilyen kicsi is a kockázat, attól az még kockázat. Ebből következően a legbiztosabb döntés az, ha nem tartják meg a versenyt. Persze ez nyilván hatalmas presztízs veszteség is és hallani olyan információkat is (amikről ki tudja igazak-e), hogy a World Marathon Majors-t támogató Abbott sem tudott előre a döntésről és nem is annyira örülnek neki, de ez most már mind történelem, verseny – nekem – biztosan nem lesz.

Mi lesz most?

Tekintettel arra, hogy mi feleségemmel egy 10 napos utazást terveztünk Japánba kettesben, és már mindent leszerveztünk, lefoglaltunk, kitaláltunk és nem utolsó sorban beleéltük magunkat, bennem egy percig nem volt kérdés, hogy a maraton elmaradása ellenére elutazunk. Soha nem jártunk még Japánban, nagyon kíváncsiak vagyunk mindketten a kultúrára, Tokióra, Kyotóra. Ami pedig a vírust illeti (főleg így, hogy nem lesz maraton), pont ugyanakkora kockázata van szerintem Japánban lenni, mint Németországban vagy az USA-ban.

Még azon gondolkozom, hogy lehet, hogy március 1-jén lefutom a maratont egy helyi tokiói parkban egyedül. 🙂

Kyoto

A verseny szervezői egyébként indulási jogot ígértek mindenkinek 2021-re, akinek 2020-ra érvényes nevezése volt, azzal a feltétellel, hogy a regisztrációs díjat újra ki kell fizetni. Na ez is megér egy külön sztorit, de ebbe most nem megyek bele, mert ennél több / jobb / részletesebb tájékoztatást csak április 1-jére ígértek a szervezők… De ha minden jól megy, akkor ha most nem is, 2021-ben meglesz a 4. csillagom – legalábbis nagyon remélem!

Kaposvári dombos félmaraton: versenyek edzésképpen

Versenyek edzésképpen

Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?

Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.

Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.

Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.

Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.

Kométa 10. Futófarsang

Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.

A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.

A light-os reggelim. 🙂

A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.

A rajt előtt.

Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)

A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.

Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂

A befutó

Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂

A felújított színház a befutó érmen és valójában.

Párhuzamos versenyek

Egy futóverseny sok mindenről szól, szólhat. Van aki az abszolút vagy korcsoportos győzelemért, dobogóért fut. Van aki az egyéni legjobbját szeretné megdönteni az adott távon. Van aki csak úgy edzésképpen fut egyet, és vannak, akik csak a hangulat, a jó idő, szurkolók, zene, barátok és buli miatt vesznek részt egy-egy versenyen. Persze mindenki aki teljesíti az adott távot, az megérdemli a befutó érmet, és joggal lehet büszke magára. Én most két futótípusról, két párhuzamos versenyről írnék néhány gondolatot.

Az egyik az “igazi” futóverseny. Az utóbbi években szinte már nincs nagyobb futóverseny chip kontrollos időmérés nélkül, az elsőtől az utolsó helyezettig pontos időeredménnyel és persze helyezéssel. Igen, egy Vivicittán vagy Spar Maratonon én is meg tudom nézni, hogy abszolút helyezésben hány ezredik lettem. 🙂 Nyilván túl nagy jelentősége nincs, hogy egy versenyen mondjuk 3000 indulóból 500. lettem, de mégis egy objektív visszajelzést ad a teljesítményről. Az első tízben (gondolom én) már minden másodpercnek és helyezésnek jelentősége van, és egy negyedik helyezett biztosan sokat tudna mesélni, hogy mennyire bántja, hogy nem állhatott fel a dobogóra, vagy egy ezüstérmes, hogy mit gondol arról, hogy mi hiányzott neki az első helyhez. Ez szerintem egy sima, nagyobb országos futóversenyen is így lehet, és akkor még nem beszéltünk OB-ről, nemzetközi versenyről, olimpiáról, stb.

Ezek szerencsére tőlem nagyon távol állnak, valószínűleg nem is értem, nem is érthetem az élsportolók világát. Hogy őszinte legyek, nekem nem is hiányzik. Minden ilyen sikerben rengeteg, de tényleg rengeteg munka és lemondás van. A lényeg, hogy végső soron minden verseny arról szól, hogy ki nyeri meg, még ha nem is minden versenyző ezzel a céllal indul. Ez különösen igaz a futásra, ahol talán egyedüli sportként elmondható, hogy az igazi elit atléták (legyen szó akár nemzetközi versenyről Kipchoge-val, vagy egy hazai nagyobb futóversenyről Jenkei Péterrel vagy Csere Gáspárral) együtt futnak a “tömeggel”, bárkivel, aki benevezett az adott futóversenyre. Na jó, azért sokáig nem futnak együtt velük. 🙂 Ez egy verseny, melyben a nagyon is objektív időeredmény dönt, a helyezések egyértelműek. Az első gyorsabb volt, mint a második, aki a harmadik helyezettet múlta felül és így tovább.

Mégis, minden futóverseny egy másik dimenzióban is zajlik, sőt, csak ott zajlik igazán. Azt a néhány tucat elit atlétát leszámítva, akik a dobogóért, a tényleges helyezésekért küzdenek, a futók többsége párhuzamos versenyeket fut. Mindenki a saját maga versenyét, elsősorban az idővel és saját (a legtöbbször korábbi) önmagával szemben. Valaki, a mezőny felénél, az elit atlétákhoz képest nevetséges tempóval és leendő befutó idővel éppen élete versenyét futja. Hónapokig edzett erre a napra, lehet, hogy ugyanúgy izgult, ha nem jobban az előző éjszaka, mint a leendő győztes, és most saját képességeihez mérten ugyanúgy küzd, hogy egy tavalyi saját időeredményét néhány perccel megjavítsa. Eltökélt, fárad ugyan, de nem adja fel, az utolsó energiáit mozgósítja. Nem mintha összességében bármi is múlna rajta, mégis úgy fut, mintha a dobogóért küzdene egy olimpián. A teste a legszívesebben feladná, sétálna egy kicsit, de nem teheti, az elméje nem engedi, kontroll alatt tartja. Az elmúlt hónapok munkájának gyümölcse lesz, ha meg tudja futni amit eltervezett, amiért jött.

Vajon összemérhető a leendő győztes erőfeszítése a fenti lelkes amatőr erőfeszítésével? A sportteljesítmény nyilván nem, ez nem is kérdés, ez a szép a futásban, nagyon objektív. De az erőfeszítés, a kitartás, a saját magához képesti legjobb, vagy annál is kicsivel jobb nyújtása, a kitűzött cél akarása talán igen?

Sőt, tovább is tudok menni, ha kicsit el akarok rugaszkodni a normálistól. Félreértés ne essék, nyilván sokkal nagyobb sportteljesítmény két óra alatt lefutni a maratont, mint két és fél óra alatt, ami sokkal nehezebb és komolyabb feladat, mint három óra alatt, amit össze sem lehet hasonlítani egy négy órás maraton teljesítésével. Ezt én is így gondolom. De van ennek egy másik oldala is. Ha három óra alatt lefutod a maratont, akkor lényegében 25%-kal kevesebbet futottál időben, mint aki négy óra alatt futja le. A táv ugyanaz, a sportteljesítmény és a nehézség nem kérdés, melyik esetben a nagyobb, de mégis, aki három óra alatt lefutja, az egy órával kevesebbet fut, küzd, hajt – a maga szintjén – mint aki négy óra alatt futja le a távot. Nem? Tudom nem mindenkinél vagyok népszerű ezzel a megközelítéssel és nem is állítom, hogy ez így feltétlenül igaz, csak a gondolat kísérlet kedvéért írtam le. Azért valami lehet benne.

Nincs túl sok összehasonlítási alapom, de arra emlékszem, hogy amikor 2017 novemberében Siófokon lefutottam az első félmaratonom, 1:46:27 időeredménnyel, akkor ugyanúgy meghaltam a versenypályán, mint most 2019 őszén, amikor 1:33:19-et futottam. 13 perccel gyorsabb voltam, 13 perccel kevesebbet kellett futnom, hajtanom, kitartanom, odatennem magam. Mondjuk nem rémlik, hogy emiatt könnyebb lett volna. 🙂

Az objektív időeredmény alapján osztják a helyezéseket. Sajnos vagy nem sajnos, a küzdés, hogy magához képest ki mennyit tudott kihozni egy versenyből, hogy milyen erőfeszítést tett bele, az nem értékelhető, külső szemlélő számára nem látható. Pedig milyen szép is lenne ebben is helyezéseket osztani!…

2019-es évértékelő, 2020-as célkitűzések

Nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, hiába közeledett az év vége, majd teltek a hetek a januárból, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak írni. Lehet, hogy azért, mert 2019-ben, saját magam számára, olyan kimagasló futóeredményem nem jött össze. Ettől persze még egy csodálatos év volt, jó versenyekkel, örömfutásokkal.

Visszatekintés 2019-re

2018-ban szinte a semmiből (hiszen 2017 vége felé kezdtem el futni) jött össze a 3 óra 30 perces maraton (New York), egy 1:35:33-as félmaraton (Siófok) és a 10 kilométert is sikerült akkor év végén 43 perc környékén futnom (Szeged). Folyamatos és látványos volt a fejlődésem, ezért a 2019-es célkitűzéseket sem apróztam el:

  • 10 kilométer 41 perc alatt,
  • Félmaraton 1 óra 30 perc alatt,
  • Maraton stabilan 3 óra 30 perc alatt,
  • Laugavegur (ultramaraton) lefutni.

10 kilométeres versenyt nem is futottam 2019-ben. Tavasszal futottam a Vivicitta félmaratont párban, ahol a rám eső szakasz 10.4 km volt, és amin a 10 kilométeres időeredményt fókuszban tartva álltam neki. A teljes távot 42:39 alatt futottam le, amiből a 10 kilométer – a saját órám mérése szerint – 40:49 volt. Tehát ha innen nézzük, ez a cél sikerült, bár nem egy hivatalos ilyen távú verseny keretein belül.

A 2019-es Vivicitta verseny után az Ultrabalaton csapatunk. 🙂

A félmaratonnál egyértelműen elszámoltam magam, vagy pedig nem edzettem eleget és elég hatékonyan ahhoz, hogy legyen reális esélyem elérni a másfél órán belüli szintidőt. Az év első felében futottam néhány félmaratont (Kaposvár, Dabas), de ezekre elsősorban edzés jelleggel mentem, egyiken sem a PB volt a cél. Mire eljött a szokásos novemberi siófoki félmaraton időpontja – tanulva a Chicago Marathon tapasztalataiból – meg sem próbáltam másfél órán belüli félmaratont futni, csak az volt a célom, hogy simán meglegyen a PB, azaz 1 óra 35 percen belül érjek be, ami sikerült is, az új egyéni csúcsom a távon 1:33:19. De ez azért még nagyon messze van a másfél órától, most már tudom, hogy ezen a szinten is milyen sokat számít 2-3 perc, milyen nagy edzettségbeli és teljesítménybeli különbség van egy 1:33-as és egy 1:30-as félmaraton között.

A novemberi siófoki félmaraton után a Chicago-i csapatunk.

Visszanéztem a félmaratoni időeredményeim (nem az összeset, csak azokat, amikor tudatosan PB-t akartam futni), az érzés mellett az adatok is visszaigazolják, hogy a fejlődés üteme az idő múlásával lassul. Azaz míg 2017-ről 2018-ra kb 10 percet tudtam javítani, addig 2018-ról 2019-re már csak 2-3 percet. Tudom, ez sok minden mással is összefügg (például az edzettségemmel, kipihentségemmel, időjárással, stb), de mégis biztos, hogy van benne valami.

Félmaraton időeredményeim
Az eddigi két év félmaratoni időeredményeim

Maratont kettőt futottam 2019-ben, egyet buli jelleggel, LIege-ben, a sörös maratont, és egy Majort, Chicago-t, amit korábban elemeztem már. Itt is elszámoltam magam, nekiindultam egy 3 óra 20 perces célidőnek, amit nem bírtam, ezért csúnyán elvéreztem. De továbbra is úgy gondolom, hogy a 3:30-on belüli idő magabiztosan meglett volna, ha az annak megfelelő tempóban indulok neki. Nem baj, tapasztalatnak nagyon jó volt.

Chicago Marathon 2019

2019-ben azért voltak még olyan versenyek, futások, amikre büszke vagyok. Futottam 4 km-t 15:20 alatt (Wekerle Székelykapu Futás), Szénás kört 3 óra 13 percen belül és az Ultrabalatonon is elértük a célként kitűzött 3. helyett a hét fős csapatunkkal. Ezekre mind jó szívvel, sikerként gondolok vissza.

Céljaim 2020-ra

Most már egy fokkal megfontoltabb vagyok, de persze szeretnék fejlődni, ezét az alábbi célokat fogalmazom meg saját magam számára 2020-ra:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

Hogy ezek mennyire reálisak? Szeretném hinni hogy azok, illetve pontosabban, hogy lesz időm, energiám és kitartásom az elérésükhöz szükséges edzés munkát elvégeznem, mert végső soron ezen fog múlni.

És hogy milyen versenyekkel tervezek? Még változhat a program, de most ezeket látom előre:

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

Persze tudom, hogy a fentieken kívül lesznek még versenyeim, akár edzés jelleggel is, szívesen visszamennék a dabasi futóversenyre, de ha jó időpontban lesz, akkor a Mercedes Benz Gyárfutásra is, és hátha egyszer egy Wizzair félmaraton is összejön, majd meglátjuk. Mindenesetre az biztos, hogy izgalmas lesz ez a 2020-as év!

A 3. siófoki félmaratonom elemzése

Célkitűzés

Igen, kicsit tartottam ettől a versenytől. Az október eleji teljesítménydiagnosztika elméletben, majd az október közepi Chicago Marathon gyakorlatban is megmutatta, hogy nem járok sokkal előrébb, mint tavaly ősszel. Valószínűleg állóképességben, edzésmunkában igen, de a sok munka, kialvatlanság és fáradtság, illetve a nem éppen helyes táplálkozás miatt ez nem látszik, nem tudom kihozni magamból maximálisan, ami bennem van.

És mivel tavaly itt Siófokon egy nagyon jó versenyen szuper időt futottam, tudtam, hogy nehéz lesz az akkori időmet megdöntenem, és nem egy rutin PB-t fogok összehozni, hanem tényleg meg kell érte dolgoznom, szenvednem (ha összejön egyáltalán). Még idén év elején kitűztem magam elé, hogy 1 óra 30 percen belüli félmaratont fussak. Hát ezt tudtam, hogy teljesen esélytelen, meg sem akartam próbálni, nem lett volna értelme. Úgy voltam vele, hogy ha jobbat futok, mint tavaly (1:35:33), akkor már elégedett leszek. Ez ugye pont az ellentéte annak, ahogy Chicago előtt gondolkodtam. 🙂 A hivatalos célom úgy szólt, hogy 1:35-ön belül érjek be, amit végig 4:30-as tempóval kívántam elérni, esetleg a végén rágyorsítva, ha még marad bennem valami addigra. Ezzel vágtam neki a vasárnapnak.

Előkészületek

Szerencsére Chicago óta az elmúlt 3-4 hét már könnyebb volt, többet is aludtam, kicsit kipihentebb is vagyok úgy általában. Pénteken és szombaton is sikerült időben lefeküdnöm, ezért úgy nagy általánosságban kipihenten állhattam neki a versenynek vasárnap.

Ez már a harmadik félmaratonom Siófokon, még 2017-ben az egyik első (egész pontosan második) futóversenyem volt. Szeretek ide járni, mert többé-kevésbé ideális futóidő van, sík a pálya, szép a helyszín, Balatonpart. 2017-ben ez volt az első félmaratonom, tavaly itt futottam meg az első 1 óra 40 perc alatti félmaratonom (egyből 1:35:33 lett).

Idén nagyszerű időnk volt, már-már túl meleg. Tavaly és tavaly előtt hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban futottam, idén tudtam, hogy elég lesz a rövid nadrág és a rövid póló. Nem is tévedtem, melegem persze nem volt, de már a verseny előtt is kellemesen sütött a nap.

Két hattyú a napsütéses Balaton vízén.

Szokásom szerint időben érkeztem, volt időm kicsit sétálni, sütkérezni a napsütéses Balaton partján, beszélgetni néhány ismerőssel. Maximum 5 perc átmozgatást, bemelegítést végezhettem, bekaptam egy sótablettát és egy gélt, és indultam a rajtzónába, kb 10 perccel a rajt előtt. Itt találkoztam az edzőmmel, Flander Marcival, aki bevállalta ezt a hétvégét a tanítványai segítésére, és előre egyeztettük, hogy ezt a félmaratont velem fogja lefutni. Sokat nem volt időnk beszélgetni, mert pontban 10-kor kezdődött is a verseny. A terv az volt, hogy az első kört, a verseny felét megfutom 4:30-as tempóban, aztán meglátom hogyan vagyok és ha tudok, gyorsítok kicsit.

A rajt előtt Bódis Tamás köszöntötte Bogár Jánost, nagyszerű pillanat volt.

A verseny első fele

Most már elég rutinos futó vagyok ahhoz, hogy tudjam, a verseny első fele mindig csalóka. Elhiteti veled, hogy jó formában vagy, hogy ez könnyen meglesz. Ilyenkor kell nagyon észnél lenni, egyrészt, hogy nehogy elhidd, hogy készülj fejben a nehéz részre, ne érjen váratlanul, mert jönni fog. Másrészt, hogy nehogy elfusd az elejét, és a hamis érzet miatt esetleg gyorsabban fuss, mint ahogy tervezted, és mint ahogy kéne.

De mint írtam, már elég rutinos vagyok. És ezúttal tényleg sikerült koncentrálnom és tudatosan lassítani, nem elfutni az elejét. Főleg az első kilométeren, furcsa és nem túl jó érzés volt direkt odafigyelni és lassabban futni, mint ahogy a szívem vitt volna, de sikerült. Ugyanakkor valamiért fordítva is működött a dolog, mert most nem éreztem azt, hogy az első 10 kilométer úgy elszállt volna, huss. Már a 2. és 3. kilométernél figyeltem a távolságjelző pontokat, nem is tudom volt-e ilyen valaha nálam verseny közben. A tempó jó volt egyébként, nem volt túl fárasztó, de azért laza sem. Csak arra figyeltem, hogy 4:30-on belül fussak, de ne sokkal, csak néhány másodperccel.

Elmondásból tudom, hogy sokkal jobb időnk volt, mint szombaton, amikor még esett is. A talaj itt-ott vizes volt még, egy-két helyen ha leveleken futottam még csúszott is, de nem volt ebből gond. A szél sem volt Chicago-hoz mérhető, bár azért volt olyan szakasz, ahol kicsit erősebben fújt. Frissítésben követtem a tervet, 25 percenként (összesen háromszor) bevettem egy gélt és az első két alkalommal sótablettát is. Szerintem ez rendben is volt, nem érzem úgy, hogy kevés lett volna, vagy ezen múlt.

Ami még feltűnt, főleg visszafele, az első kör végéhez közeledve a Balaton partján, hogy sokkal több néző és szurkoló volt, mint az elmúlt két évben. Én ezt a nagyon szép, szinte tavaszias időnek tudom be, de ahol voltak szurkolók, ott tényleg jó hangulatot csináltak, nem volt olyan kihalt, magányos a verseny, mint mondjuk tavaly.

Az első kör ha nem is hamar, de elszállt, különösebb megerőltetés vagy meglepetés nélkül. Éreztem azért, hogy nagy a tempóm, mármint magamhoz képest, meg sem fordult a fejemben, hogy gyorsítsunk, mondtam is Marcinak, hogy 15-16-ig tartsuk ezt a 4:25 körüli tempót, aztán majd ott fokozhatunk egyet (gondoltam akkor…).

Flander Marci edzőmmel még a rajt előtt.

A verseny második fele (ami a háromnegyedének érződött)

A következő kilométereken sikerült tartanom a tempót, de egyre emelkedő pulzus mellett. Az első 10 kilométeren 162-ről 165-ig ment fel, utána már kicsit lendületesebben emelkedett, a 17. kilométernél már 170 volt. Ez egyébként szinte pontosan ugyanaz a profil, mint a tavalyi versenyen, azzal az eltéréssel, hogy akkor a végét jobban sikerült megnyomnom és 175-ig fokoznom a pulzusom, most pedig visszaestem kicsit és 167-tel értem célba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Szépen teltek a kilométerek és ahogy írtam, tudtam tartani a 4:25 körüli, sőt, inkább azon belüli tempót. Ez egy jó szakasza volt a versenynek, mert egyrészt utolértem Erdélyi Tamást (szia Tamás! 🙂 ), aki Chicago-ban nagyon szuper, 3 óra 15 percen belüli időt futott (aztán mikor ezt észrevette, azért kicsit ellépett tőlem), másrészt szépen lassan, de folyamatosan sikerült előznöm a futókat. Tényleg egy lassú folyamat volt ez, de mindig jó érzés, mikor utólérsz olyan futókat, akikkel korábban nem tudtad (vagy nem akartad) tartani a lépést és elmész mellettük.

Eljött a már említett 15-16. kilométer, de szerencsére Marci nem kérdezte meg, hogy akkor gyorsítunk-e, nekem elég kihívás volt, hogy tudjam tartani az eddigi tempót (4:25). Ez még sikerült is néhány kilométerig, egész pontosan a 18. kilométer végéig. Ez volt az első holtpont időszaka. Bódis Tamás fogalmazott úgy egy podcast-ban, hogy a holtpont az nem más, mint amikor a feladáson gondolkozol. No nem a verseny feladásán, csak az előre kitűzött célod feladásán. Nekem ekkor átfutott az agyamon, hogy nem adhatom fel, nem tehetem meg, hogy nem futok 1:35-ön belül. Nem tehetem meg a blogom és Facebook oldalam követőivel szemben, akik közül sokaknak – remélem – hogy motivációt, inspirációt nyújtok. Nem tehetem meg az edzőmmel, Marcival szemben, aki ott fut mellettem, eljött egy számára érdektelen futóversenyre a középmezőnyben futni, csak hogy bátorítson, motiváljon. Nem tehetem meg a családommal szemben, akitől olyan sok időt elvesz a hobbim nap, mint nap. És nem tehetem meg legfőképpen magammal szemben, hiszen egész évben edzettem, készültem. És eldöntöttem, hogy megyek tovább, nem érdekelnek a körülények.

Szóval a 16-17-18. kilométereket ennek a szellemében futottam és tartottam ki, tudtam hozni a 4:25-ös kilométerek még. Ekkor már visszafele futottunk a Balaton parton, és én már éreztem, hogy ez sok lesz. Még próbáltam tartani a tempót, éreztem ugyan, hogy lassulok, de a 19. kilométer már 4:31 lett.

Az utolsó előtti kilométeren (ami 4:41 átlag tempójú lett) 90%-ban elfogytam, 10%-ban pedig kicsit tudatosan lassítottam. Nem is jó szó az, hogy tudatosan lassítani. Ilyenkor, a verseny végén, amikor már kihajtottad magad, de még van hátra két kilométer, ha nem adsz bele mindent, ha nem szorítod össze a fogad és koncentrálsz csak arra, hogy fuss, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy lassulsz. Magadtól, nem tudatosan. Ami nekem ebben tudatos volt, az az a rész, hogy engedtem fejben a csábításnak, hogy kicsit könnyebb legyen. Ez volt a második holtpont. Ekkor már tudtam, hogy az 1 óra 35 percen belüli célba érkezésem simán meglesz, a fő cél teljesítve. Plusz fél perccel jobb eredményért pedig nem éreztem, hogy meg kéne “halnom” a pályán.

Marci még tett egy kisérletet, hogy húzzon, az utolsó egy kilométeren beállt elém és hajtott, hogy menjek vele, amit csak egy-kétszáz méterig tudtam, utána visszalassultam újra. Ahogy írtam, az erőm elfogyott, fejben pedig nem tudtam most beletenni azt a kicsi pluszt, ami ahhoz kellett volna, hogy egy kicsivel még jobb eredményt érjek el. Azért amikor a cél előtt néhány tíz méterrel intett, hogy fussak fel mellé, hogy együtt érkezzünk be, akkor hirtelen oda tudtam sprintelni mellé. 🙂

Azért annak örülök, hogy az utolsó két kilométer nagy visszaesése azt jelentette, hogy 4:25 helyett 4:40-es kilométereket futottam, tehát bár sokkal rosszabbnak éltem meg, de csak 15 másodperccel lassultam, és a lassú tempó is jobb, mint amivel tavaly év elején átlagban futottam egy félmaratont. Azért nem olyan rossz ez. 🙂

A jól megérdemelt befutó éremmel a nyakamban.

Értékelés

Nagyon elégedett vagyok az 1:33:19-es idővel és boldog, hogy sikerült tavalyhoz képest több, mint két percet javítanom. A másfél órás idő tényleg messze lett volna, esélytelen, jó, hogy meg sem próbáltam. Utólag visszatekintve úgy érzem, hogy a maximum, amit kihozhattam volna ebből a napból az az utolsó 2-3 kilométeren az az összesen kb 20-30 másodperc, ami fejben dőlt el. Tehát legjobb esetben is “csak” egy 1:33-on belüli félmaratont.

A tavalyi és a mostani siófoki félmaratonom részletes időadatai. Tavaly azért az utolsó 5 kilométert meg tudtam nyomni, idén az első 15-öt. 🙂

Megnéztem az eredménylistát is, vasárnap a 944 indulóból a 67., férfiak közül 603 főből a 60. helyezett lettem. A korcsoportomban (M35) pedig 98 főből a 10. Ha a szombati napot is hozzánézem, akkor az összes 1896 indulóból 93. helyen értem volna célba, az 1123 férfiból a 82. helyen, a korcsoportomban pedig 171 főből 16. helyen. Tudom, nem jelent semmit és felesleges nézegetni, de nekem azért jó látni, hogy kb az első 10%-ban vagyok.

Örülök és boldog vagyok, hogy az év nem egy csalódással, egy nem sikerült versennyel (Chicago Marathon) ér véget, hanem sikerrel, egy félmaraton egyéni csúccsal. Sokat dolgoztam idén érte, és folytatom, hogy jövőre még gyorsabb legyek. Egy kis odafigyeléssel, kipihentebb életmóddal, jobb táplálkozással, erősítő edzésekkel és hasonlóan odaadó edzésmunkával nincs kétségem afelől, hogy még sok tartalék, fejlődési lehetőség van bennem. De erről majd egy későbbi bejegyzésben.

A verseny után a chicago-i maraton magyar különítményének egy részével még beültünk egy közös ebédre. Nagyon jó volt újra találkozni és megosztani az élményeket, jövő évi terveket!