Generali Night Run

Az előző két évben valahogy nem éreztem túl nagy késztetést arra, hogy részt vegyek ezen a versenyen. Sőt, igazság szerint eleinte idén sem, aztán az utolsó pillanatban mégis regisztráltam. Ez sem annyira a verseny miatt volt, de mivel a chicago-i futós csapatból néhányan eljöttek és megbeszéltünk a verseny utánra egy sörözést, gondoltam akkor már futok is. Nem bántam meg. 🙂

Egyébként korábban pont azért nem szerettem ezt a versenyt, mert nem lehet igazán verseny tempót menni rajta. Mármint a várban lévő emelkedők miatt nem lehet olyan időket futni, mint síkon (az én esetemben mondjuk Siófokon), és nekem innentől egy kicsit elvette a verseny jellegét a dolog. Tudom, hülyeség, de valahogy nekem eddig ez is számított. Idén nem volt ilyen gond, síkon sem tudtam volna jó időt futni. 🙂

A Parlament, még odafele gyaloglás közben.

Előzmények, célkitűzés

Az nem titok, hogy nem vagyok túlzottan formában, március óta nem edzem rendesen, mármint edzésterv alapján, és csak heti egyszer-kétszer járok el terepre futni, akkor is inkább jólesően, mint teljesítményt leadni. Szóval eredetileg azt terveztem, hogy mindenféle időkényszer nélkül, egyszerűen csak futok egy jólesőt. A verseny előtt ez annyiban konkretizálódott, hogy Peti, az egyik chicago-i futótárs az egyik 5 perces iramfutó volt a versenyen, ezért vele terveztem tartani a lépést, esetleg az utolsó néhány kilométeren megelőzni. Ekkor még optimista voltam, mert bár tudtam, hogy kétszer meg kell mászni a várat, valahogy úgy számoltam, hogy azért az 5 perces tempót a félmaratonon, még a jelenlegi edzetlenségemet is figyelembe véve kéne tudnom hozni.

Fényfestés a Lánc-hídon, szintén még a verseny előtt.

A rajt előtt

A zempléni családi nyaralásból pont szombat délután, a verseny napján értünk haza. Szinte csak arra volt idő, hogy elszaladtam a rajtcsomagért (nem szeretem a ruhatárat használni, mondjuk nem tudom miért), hazamentem, kicsit rákészültem a versenyre, átöltöztem és már mentem is vissza, hogy kb 9-re odaérjek, és tudjak még beszélgetni a verseny előtt. Már odafele ahogy gyalogoltam a Duna-parton, éreztem, hogy szép lesz itt futni, Budapest gyönyörű az éjszakai fényekben.

Nem készültem túlságosan a félmaratonra. Hoztam magammal három gélt, két sótablettát és kb ennyi. Még a bemelegítésről is nagyjából elfeledkeztem. Az útvonalat próbáltam értelmezni a térképen, de hamar feladtam, csak annyi volt meg, hogy össze-vissza fogunk menni. Lényeg a lényeg, túl sokat nem készültem sem fejben, sem egyébként a versenyre.

Még a rajt előtt. Először nem tetszett ez a Tokióban kapott futópóló, de minél többet látom, annál jobban megszeretem. 🙂

A verseny

A rajt után elkezdtem kényelmesen kocogni. Páran elmentek mellettem, pár ember mellett én futottam el, a lényeg az volt, hogy a saját kényelmes tempómban mentem az első néhány száz méteren. Ami hamar kiderült, hogy ez kevés lesz. Bár Peti (az 5 perces iramfutó) mögül rajtoltam, de a rajt utáni egy-két percben csak távolodott tőlem. Látszott, hogy ez a kényelmes tempó nem lesz elég, ahhoz, hogy tartsam vele a lépést. Mondjuk túlságosan nem aggódtam, annyira azért már vagyok rutinos, hogy egy félmaraton nem az első pár száz méteren dől el, sőt, egy kicsit visszafogottabb kezdés még előnyös is akár, legalábbis jobb, mint elfutni az elejét. Azért pár száz méter után rágyorsítottam kicsit és az első kilométer végére utolértem az 5 perces iramfutókat.

Innentől unalmasabb kilométerek következtek. Még soha nem futottam iramfutók mögött, ez volt az első ilyen versenyem. Egyszerűen beálltam mögéjük, egy kisebb csoportba és nem foglalkoztam semmivel, csak futottam velük az ő tempójukban. Ez egyébként elég kényelmes volt, nem kellett kényszeresen az órámat figyelnem, hogy mi a tempóm, főleg az első néhány kilométer után, amit szinte másodpercre pontosan 5 percre hoztak, megbíztam bennük. Lelkileg tényleg nagy segítség volt, hogy csak a futásra kellett koncentrálnom.

A rakpart szép volt, a hidak, a parlament kivilágítva, a fordítóban zene, jó hangulat. Az első kihívás az első emelkedő volt fel a várba. Ezt becsülettel megfutottam az iramfutók mögött, bár persze felfele lassabban. Cserébe lefele gyorsabb tempót mentünk, a 11. és 12. kilométert 4:45-ön belül futottuk, pedig a második már inkább sík volt, mint lejtő. Ekkor kicsivel voltam túl a fél távon és azért éreztem, hogy tempót megyünk, ez nem az a kellemes kis kocogás volt. Meleg is volt, és a második körben a rakparton a szél is feltámadt, persze mindig szembe fújt. 🙂

A rakpartos kilométereket a fordítóig még jól bírtam. A fordítónál muszáj volt megállnom a frissítő pontnál. Ittam kicsit többet, bevettem a sótablettáim. Bőven lemaradtam az iramfutók mögött. Az is megfordult a fejemben, hogy innentől már csak kocogok, az utolsó 5 kilométer levezetés lesz, legalább tudom hol tartok, mennyit estem vissza teljesítményben. Igazából fejben már erre készültem, mikor láttam, hogy többen is ott vannak éppen előttem azok közül, akikkel az 5 perces iramfutókkal futottunk együtt. Ők is hosszabban frissítettek. És persze mások nem adták fel ilyen könnyen, a frissítést kihagyó iramfutók után eredtek. Úgyhogy gyors újratervezés és beálltam mögéjük, egye fene, egy ideig még megyek velük. Aztán ez olyan jól sikerült, hogy a többségüket szép lassan lehagytam. Nem mentem valami hú de nagy tempót, de közelebb kerültem Petihez, a második emelkedőre futás előtt már nem volt olyan messze.

De aztán valamiért ez a felzárkózás sokat kivett belőlem. Az emelkedő alján szinte automatikusan gyaloglásba váltottam. Itt adtam igazán fel, úgy voltam vele, hogy eddig bírtam. Azért a gyaloglásom az elég lendületes volt, bár mentek el mellettem akiket korábban leelőztem, de nem túl gyorsan, látszott, hogy felfele futni sem sokkal gyorsabb, mint lendületesen gyalogolni. Kétszer, talán háromszor gyalogoltam egy rövidebb szakaszt, majd az emelkedő második felét már futottam újra. Nem is volt olyan meredek, meg valahogy helyrebillentem fejben. De az 5 perces iramfutókat többet már nem láttam.

Aztán lefele begyújtottam a rakétákat, már ami a jelenlegi formámnál annak számít, és két 4:30-on belüli kilométerrel, és viszonylag sok embert előzve zártam a versenyt. A befutó időm 1:44:56 lett, de a verseny (szokás szerint, mint megtudtam) kicsit rövidebb volt, a Stryd-om 20.85 km-t mért. Azaz egy percet még hozzáadhatunk, a hivatalos félmaratoni időm valahol 1 óra 46 perc lett volna.

A célban, szokás szerint boldogan. 🙂

Értékelés

A célban kifejezetten boldog voltam. Végül nem kocogtam, hanem tényleg kihajtottam magam, maximum pár százalék maradt bennem, de nem sok. Ez most erre volt elég, az edzéseim újrakezdése előtt egy jó állapotfelmérő volt. Bár az emelkedők miatt nehéz a korábbi versenyeimmel összehasonlítani, érzésre úgy gondolom, hogy a félmaratoni tempóm visszacsúszott az 5 perces, illetve síkon valószínűleg a csak kicsit azon belüli teljesítményre. Nem rossz, de azért innen munkás lesz visszahozni a bőven 4:30-on belüli tempót ezen a távon.

A chicago-i csapatunk Generali Night Run-on indult különítménye.

Verőce Éjszakai Trail

Több, mint egy hete volt ez a verseny, amely számomra az első hazai terepfutó verseny volt, ráadásul az első részben éjszakai versenyem, mármint terepen, mert az Ultrabalatonon azért mindig jut éjszakai etap nekem is. Nem is annyira emlékszem már, hogy mikor és miért neveztem, de valamikor pár héttel a verseny előtt, valószínűleg egy Facebook posztban jött velem szemben az esemény, és megtetszett. Az is, hogy terepverseny, az is, hogy a Börzsönyben van, és ez az éjszakai élmény is, főleg, hogy elvileg van egy élő nevezésem a 100 miles of Istria versenyre, amelynek egy része éjszaka van. Szóval gondoltam gyakorlásnak jó lesz. Ugyanebből a megfontolásból neveztem a legkisebb távra, amely 16 km volt (volt még 27 km és 50 km), mondván, életemben először fogok éjszaka erdőben futni, nem kéne túlerőltetni a dolgot, először csak kóstoljuk meg milyen lesz.

Az elmúlt hónapokban elsősorban terepen futok, heti egyszer, maximum kétszer, szóval mondhatni, hogy teljesen formán kívül vagyok, de terepen azért gyűjtögettem a kilométereket. A Börzsöny pedig kifejezetten tetszett így nagy reményekkel vártam a versenyt, mármint nem a teljesítmény vagy az időeredmény vonatkozásában, hanem az élvezeti faktort tekintve.

Pályabejárás

Ilyet sem csináltam még, de az is igaz, hogy a tavalyi izlandi Laugavegur Ultramarathon-t leszámítva nem is voltam még soha terepfutó versenyen. Végig az járt a fejemben a verseny előtti néhány hétben, hogy nekem ide el kell majd mennem lefutni előre az útvonalat, mert egyébként biztosan el fogok tévedni. Nem vagyok egyébként ennyire elveszett, de hiába olvassa át az ember az útvonalat, hiába van letöltve a track az órájára, nekem eddig azért mindig sikerült egy-két elágazást benézni, és versenyen nem olyan kellemes néhány száz méter után visszafutni és új irányt venni. Abban pedig semmilyen tapasztalatom nem volt, hogy mennyire lesz jelölve a pálya, mennyire tudok majd másokkal együtt futni, mennyire leszek csak magamra utalva.

Végül a szombat éjszakai verseny előtti csütörtök délután, munka után jutottam ki Verőcére, és vághattam neki a 16 kilométeres távnak. Egy kellemes futást terveztem, de az elején egyből éreztem, hogy kemény lesz ez. Alig egy kilométerrel a rajt után már jött is az első durva emelkedő. Összesen négy hegyre kell felmászni a távon, és azért van bőven szint, az első két hegy számomra inkább mászós, mint futós volt, és a harmadik sem volt az, melyet végig tudtam volna futni.

A négy hegy szintrajza a Suunto órámon – a második felfele kifejezetten meredek volt…

Nem akarom most a teljes pályabejárós futásom leírni, hiszen akkor mit írnék a versenyről. 🙂 A lényeg a négy hegy és a csalódás volt számomra. Csalódás? Igen, az volt. A versenytáv szerintem kevesebb, mint harmada van erdőben, a többi rész murvás úton, aszfalt úton, a város határában, néhol a városon belül. Tudom, tudom, én vagyok a hunyó, miért nem néztem utána és hasonlóak, de egész egyszerűen eszembe sem jutott. Valamiért azt hittem, hogy ha terepfutó verseny, akkor végig erdőben lesz majd. 🙂 Azért azt már most előrebocsátom, hogy bár emiatt (és a várható eső miatt) még azon is gondolkoztam, hogy el sem megyek a versenyre, végül nagyon jól éreztem magam és kifezetten tetszett a verseny. De akkor csütörtökön, a verseny előtt két nappal tényleg csalódott voltam.

De a távot lefutottam, két-három kisebb tévesztéssel az útvonal is megvolt, a célt teljesítettem, nem ismeretlen közegben vágok majd neki a szombati versenynek, kiismertem az emelkedőket, meddig kell tartalékolni, meg persze hol mikor merre kanyarodni. Végül 2 óra 5 perc alatt futottam le a 16 kilométert, így nagyon szolidan egy 2 órán belüli beérkezést tűztem ki a verseny céljának, no meg, hogy ha lehet, legyek a mezőny első felében, bár nem voltam benne biztos, hogy erre az edzettségi állapotom alapot ad majd.

A verseny előtt

Amint utaltam már rá, a verseny napján némileg bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem. Egyrészt a pályabejárós futás nem hagyott bennem túl mély nyomott, a pálya több része kifejezetten nem tetszett, csalódás volt. Ráadásul a péntek estét néhány baráttal italozással és pókerezéssel töltöttük, hajnalban kerültem ágyba, és bár tudtam egy kicsit szombat délután is aludni, azt azért nem mondanám, hogy csúcsformában voltam. Plusz az eső is esett aznap, nagyon gondolkoztam, hogy kell-e nekem sárban csúsznom sötétben. 🙂 De aztán összekaptam magam és elindultam Verőcére, ahol a rajt és a cél volt.

A verseny előtti meditációm. 🙂 Valószínűleg éppen a Facebook oldalamra posztolok valamit.

Bár már sok futóversenyen jártam, a terep és az éjszaka miatt azért kicsit izgatott voltam. Időben érkeztem, kényelmesen át tudtam venni a rajtszámom és az időmérő chip-et, amit a bokámra kellett erősítenem. Nem zavart egyáltalán, meg is feledkeztem róla. A rajtszámnak elhoztam a rajtszámtartó övem, a biztosító tűkért nem vagyok annyira oda.

Az időmérő chip a bokámon.

Volt még idő kis ráhangolódásra, bemelegítésre, egyedül a szúnyogokra kellett figyelni, azok voltak bőven. A Duna-part egyébként nagyon békés, egyben meseszép volt, a lemenő nap fényei tükröződtek a folyó felszínén. A versenyközpont helyszínválasztása tökéletes volt, itt készülődni, majd a futás után itt pihenni, hát igen jó volt.

A Duna-part a verseny rajtja előtt.

A verseny

Este 8-kor indultak a 16 és 27 kilométeres táv versenyzői, és csak éjfélkor az 50 km-es ultramaratonisták. A koncepció az volt, hogy mi még naplementekor indulunk és majd ránk sötétedik, míg a leghosszabb távon futók éjszaka indulnak, és a napfelkeltét élhetik át az erdőben. Nem voltunk sokan, talán százötvenen a becslésem szerint, akik 8-kor rajtoltak. A verseny első kilométere még nagyjából sík volt, előbb egy bicikliúton, majd szélesebb murvás úton kellett futni, ami után kezdődött is a kaptató az első hegyre fel. Számomra meglepő módon egyben maradt a mezőny, és engem is beleértve egy-egy meredekebb szakaszt kivéve inkább futottunk, mint sétáltunk. Én a pályabejáró futásomból pontosan tudtam, hogy viszonylag hosszú ez az emelkedő, és még vár ránk több is, így igyekeztem beosztani az erőmet, ugyanakkor azért persze vitt előre a versenyszellem is, túl sok gyaloglást nem engedhettem meg magamnak. 🙂

A verseny legeleje, útban az első hegy felé.

Az első hegycsúcsot elérve kezdőtött az első lejtmenet és az első erdei szakasz. Már ez előtt is, de itt is láttam, hogy az útvonal nagyon korrekten ki van jelölve. A földön mindenhol rózsaszín (vagy lila?) nyilak, a fákon pedig fényvisszaverős szalag. Mondanám, hogy eltéveszteni sem lehetett. Mondjuk nekem nagyon nagy magabiztosságot adott a két nappal korábbi pályabejárásom, a nyilak és szalagok inkább csak megerősítést adtak, de nem kellett az órám folyamatosan ellenőriznem, hogy jó helyen járok-e, mikor jön egy kanyar és ilyenek. Tényleg jó döntés volt előtte lefutni a track-et.

Visszatérve a futásra, jött az első lejtős és egyben erdős rész, amit nagyon élveztem. Kezdett esteledni, de még nem volt szükség a fejlámpára, ugyanakkor ilyen későn én még nem futottam erdőben. A mezőny számomra továbbra is meglepő módon még együtt volt, mármint előttem is futottak ketten-hárman látótávolságon belül, és mögöttem is jöttek páran. Egyáltalán nem voltam egyedül. Igyekeztem is felzárkózni az előttem lévőkre, hogy tuti ne kelljen az útvonallal foglalkoznom, csak követnem valakit. Ez a szakasz kifejezetten tetszett, igazi vadregényes erdei rész volt.

A pályát jelölő fényvisszaverő szalag – mondjuk a fényvisszaverésre csak a táv végefelé volt szükségem.

A második hegymenet volt a legkeményebb, ez volt a legmeredekebb. Ezt én csak erős ütemben sétálva tudtam megmászni. Volt egy-két futó, aki futva 🙂 elhadat mellettem, én nem értettem ezt hogyan tudják véghezvinni. Azért gyalogolva is sikerült egy-két embert utolérni és megelőzni, de többen kb együtt haladtunk. A második hegy utáni lejtmenet teknikásabb volt az elsőnél, az erdeti út nyomvájus és vízmosásos volt, sok helyen rögös, a végén pedig csúszós. Itt a pályabejárásnál inkább szenvedtem, de most vitt a lendület és a verseny hangulata, egész tempósan mentem lefele, meg is előztem egy-két embert. Így értem el a verseny féltávjához, ahol egyrészt kettéágazott a mezőny (a 16 km-es mezőny visszafele vette az irányt, a 27-esek továbbfutottak), másrészt itt volt a frissítő pont. Én azt most kihagytam. Egyrészt hoztam magammal zsákban vizet, melynek még biztosan több, mint a fele megvolt, másrészt négy gélt, amiből a tervek szerint kettőt elfogyasztottam már. Nem láttam értelmét, hogy miért álljak meg, így inkább nekivágtam a kisebb egyenes szakasz utáni harmadik emelkedőnek.

Még világosban.

A harmadik emelkedő végig aszfalt úton vezetett, nem volt olyan meredek, de cserébe hosszú. Gondoltam versenyen vagyok, ezt most megpróbálom megfutni, nem fogok annyit gyalogolni rajta, mint a pályabejáró futás alkalmával. Kezdett sötétedni is, meleg sem volt, ez is segített – no nem sokat, mert azért izzadtam rendesen. A becsületemre legyen mondva, sokáig kitartottam. Azért a vége felé egyszer-kétszer bele kellett gyalogolnom, de szépen haladtam. Itt már jobban szétszakadt a mezőny, távolabb voltak egymástól a futók. Néha mellettem ment el valaki, nekem is sikerült több embert megelőznöm. Nem mintha helyezésekért versenyeztem volna, de azért mindig jó egy rövid távú célnak az előtted futót kinézni és kitartani, futni, odatenni magad azért, hogy előbb-utóbb utólérd és megelőzd. A harmadik hegy tetejére utol is értem két futót, akik közül az egyiket megelőzve a másik mögé pedig beállva tudtam le a verseny egyetlen igazi éjszakai erdei szakaszát. Ez egyébként meseszép volt, ködfoltos, vékony ösvényen, fejlámpával, tényleg nagyon tetszett. Azért jó volt, hogy futhattam valaki után és nem teljesen egyedül voltam. 🙂

Az egyetlen sötétben teljesített rövid erdei szakasz végén.

Viszont nagyon rövid volt és utána újra aszfalt út következett. A lejtő után egy hosszabb sík szakasz jött, ahol erőre kaptam és egész jó tempót tudtam menni, elszakadtam a korábban előttem futótól és innentől már végig egyedül voltam, csak én és a sötét, mármint miután elhagytam a várost és újra közvilágítás nélküli részen futhattam. Ez már a negyedik emelkedő volt, ami bár nem volt rövid, de viszonylag enyhébb, így ezt majdnem végig tudtam futni. Föld úton vitt az itiner, az egyik oldalt (kihalt?) házak, a másik oldalon a természet, a fejlámpám fénye elsősorban arra szolgált, hogy ne lépjek pocsolyába. Itt már tényleg egyedül voltam, sem magam előtt nem láttam senkit, sem mögöttem. Bár fáradtam már, de tudtam, hogy közel a vége, így kitartottam. Nem mentem nagy tempót, elég volt nekem, hogy nem gyaloglom felfele, hanem kocogom. Ekkor már éreztem, hogy meglesz az 1 óra 45 percen belüli időm, ami pár kilométerrel korábban még nem tűnt annyira reálisnak.

Az utolsó csúcsot is megjárva jött egy rövidebb lejtős rész, ahol azért figyelni kellett fejlámpával, majd a már ismert bevezető szakasz, előbb murván, majd a bicikli úton, és a várva várt befutó a célba. Meglepetésemre nem voltak még benn túl sokan, Megkaptam az érmem, pihentem egyet, a kötelező célfotó majd kis frissítés (sós perec és cola) és utána még pihentem jó 20 percet. Bár a nevezéshez járt egy kisebb vacsora is (valamilyen tészta), de az az igazság, hogy nem voltam egyáltalán éhes így inkább hazafele vettem az irányt.

A célban a befutó éremmel.

Összegzés

Nagyon jó kis verseny volt ez a Verőce Éjszaka Trail, nagyon jól éreztem magam, és a saját magam kreálta várakozásokkal ellentétben nagyon tetszett a pálya is. Sötétben valahogy minden más volt, és a verseny miatt az emelkedők kihívása maradt meg bennem, nem az, hogy mennyi volt az aszfalt rész vagy milyen kilátás lett volna nappal. Szóval tényleg szuper élmény volt!

Nagyon hasznos volt bejárnom előtte az útvonalat. Nem gondolom, hogy nagyon eltévedtem volna, de nem volt bennem az ideg, hogy mikor merre kell majd menni, egyszerűen egy stressz faktort kivett a futásból. Járulékos haszna volt, hogy jobban be tudtam osztani az erőm, mind fejben, mind fizikailag, mert tudtam, hogy mikor mi jön.

Végül a 16 kilométeres távon 70 indulóból a 14. lettem, azaz bőven sikerült a mezőny első felében végeznem, ami a másik célom volt, ezzel is abszolút elégedett voltam. Mondjuk az első 4 helyezett 1 óra 20 percen belül hozta le a távot, ez nem is értem, hogy hogyan lehetséges… 🙂

A befutó érem.

UTT 32 km – pokoljárás 32 fokban

Nem tudom mi visz rá valakit, hogy nyári 30+ fokos melegben, tűző napon, árnyék nélküli aszfalt úton fusson órákon keresztül. Nem is tudom, hogy engem mi vett rá. 🙂

Előzmények

Hát az úgy kezdődött, hogy két hete még semmilyen versenyre sem készülten. Aztán egyik nap felhívott volt kollégám, Peti, hogy lenne egy hely a volt cégem csapatában az UTT-n. Nem sokat tudtam az Ultra Tisza-tóról, sőt, konkrétan semmit, csak azt, hogy helyileg kb hol van. De persze, hogy volt kedvem hozzá, Viszont másnap kaptam egy emailt, hogy a még tavalyi nevezésem a július 5-i Pitztal Gletschermarathon-ra él, és a versenyt megtartják, egy virtuális maraton keretében, azaz mindenki ott futja, ahol tudja. Így szóltam Petinek, hogy mégsem fog összejönni az UTT, de ő javasolta, hogy menjek, úgy is többen lemondták a csapatból, fussam le ott a maratont. Újfent nem gondolkoztam, mondtam rendben, csináljuk.

A gát belső oldala Sarudnál, ahol indultam. Háttérben a gát tetején a váltópont.

Célkitűzés / Motiváció

Volt is, meg nem is. Feldobott, hogy találkozhatok volt kollégákkal. De az UTT-ről szinte semmit sem tudtam, nem is mozgatott meg annyira. A maratoni kihívás tetszett. Illetve a benne rejlő kísérlet lehetősége. Tudtam, hogy egyáltalán nem készültem rá, alig edzettem, de kíváncsi voltam, hogy ha nagyon könnyen futom, magamhoz képest lassan, akkor le tudom-e futni nem belehalósan, beosztva az energiámat.

Mivel korábban 5 perces tempó környékén futottam maratont (félmaratont meg 4:30-as tempón belül), bár az edzések elmaradtak, úgy voltam vele, hogy ha megcélzok egy 6 perces tempót, akkor annak még így is elég kényelmesnek kell lennie, és 4 óra 15 percen belül kell végezzek. Tudtam, hogy lesznek nehéz részek, ahogy az az eddigi egy “könnyebb” maratonomon, a Liege Beer Lovers’ Marathon-on is volt, de arra nem voltam felkészülve, ami az időjárás szempontjából várt rám.

Még futás előtt, a sarudi váltóponton.

Felkészülés

A felkészülésem lényege pont az volt, hogy nem készültem fel egyáltalán. Persze ezt nem javaslom senkinek. 🙂 Még soha verseny előtt nem voltam ennyire formán kívű. Igazából 2017 ősze óta edzek, és néhány kisebb sérülést leszámítva folyamatosan edzésben voltam. Nem minden versenyre csúcsformában érkeztem, de edzésben voltam. Hát most nem. A járvány kezdete, március eleje óta nem tudtam rendszeresen eljárni futni. Hetente egyszer, néha-néha kétszer futottam, azt sem edzéstervvel, hanem csak úgy, jólesően, elsősorban terepen. Ha lehet nem felkészülni rendesen egy maratonra, akkor azt pontosan így kell csinálni. 🙂

Ezeket nem mentségként, vagy kifogásként írom. A verseny előtt a fent írtaktól függetlenül meg voltam róla győződve, hogy kellően kényelmes tempóval még így is simán le tudok futni egy maratont. Van egy elméletem, ami persze nem az enyém, csak én is ezt a nézetet osztom, azaz, hogy nem a távolság, hanem az iram öl. Ezt már kipróbáltam a gyakorlatban és igaznak bizonyult. Pont ezt a tételt akartam újra bizonyítani, azaz, hogy nem távolság (maraton) a fontos, hanem az iram (a terveimnek megfelelően a felkészülés nélküli nagyon lassú tempó). Én továbbra is úgy gondolom, hogy ez igaz és működött volna, csak egy dologgal nem számoltam: a hőséggel és a tűző nappal.

Az én rajtom pillanata.

A frissítést nem gondoltam túl, a szokásoshoz nyúltam: fél óránként egy High5 ISO gél, óránként két sótabletta és sok víz.

Ami nem sikerült a “felkészülésben”:

  • Tudatos és rendszeres edzések, kilométergyűjtés,
  • Előző napi sörözés, borozás (mármint ez megvolt, csak maraton előtt nem kéne),
  • Meleghez szoktatás, szokás.

Amit azért így is sikerült:

  • Alvás megvolt, a maraton előtti két nap 8-8 órát aludtam, ez nálam inkább ritka,
  • Mindent egy nappal előbb összepakoltam, semmi sem maradt otthon, nem kellett izgulni, kapkodni,
  • Időben leérni a Tisza-tóhoz, akklimatizálódni.

Versenybeszámoló

Ahogy a híres idézet szól az Oscar című filmből: “tudtam, csak nem sejtettem” hogy nagyon meleg lesz. 🙂 Nyilván néztem időjárás jelentést, meg mikor elindultunk 11-kor Budapestről, akkor nem lehetett kétségem, hogy milyen idő vár rám, de mégis. Utólag belegondolva, talán egyszer vagy kétszer futottam versenyen ilyen időben. És akkor sem ilyen időtartamot.

Fenn a gáton – itt még jó erőben, jó kedvűen. 🙂

Az én távom Sarudtól Tiszaörvényig szólt, 43.5 kilométer. A végső terv végül az volt, hogy az UTT versenyében 32.3 kilométer után Tiszaderzsen leváltanak, és én a versenyen kívül “kocogom le” a maratoni táv végét. Ennek később még volt jelentősége, hiszen végül is így tudtam kiszállni 32.3 kilométer után, mert eleve ott terveztük a csapat váltást. De erről később.

Ahogy közeledett a váltásom és az én rajtom tervezett időpontja, beálltam a váltóponthoz. Lilla, a biciklis kísérőnk már ott volt, előre tekert. Szólt, hogy kicsit pihen, majd utánam jön. Betettem a kis kosarába a táskám a frissítéssel, majd a váltás után elkezdtem futni, korábbi önmagamhoz képest viszonylag lassan. Kicsit elfutottam az elejét, mert az első kilométer 5:30 lett, majd utána három kilométeren át hoztam az 5:45 körüli tempót (a tervezett 6 percesek helyett). Egy idő után arra figyeltem, hogy 150 alatt maradjon a pulzusom. Ez egyébként meglepetés volt, iyen tempónál 130 fölé sem szokott menni, nyilván a meleg és a tűző nap megtette a hatását. A 150-es határt is csak azért lőttem be, mert ezt adta akkor és ott a kb 6 perces tempó. A tempó tényleg kényelmesnek tűnt és bár meleg volt, kicsit fújt a szél, nem éreztem rosszul magam. Az első 2-3 kilométeren még gyönyörködtem a tájban, a széles gáton, a tó felöli oldalon sátrazó horgászokban, a gát oldalán levágott füvet bálázó gépben. Mivel az első fél órában a biciklis kísérőm, Lilla, még nem jött velem, ezért egyedül futottam. De teljesen egyedül, se előttem, se mögöttem nem volt egy futó sem, és mivel viszonylag későn indultam (fél 3 után) és már visszafele, ezért szembe sem futott már senki. Néha egy-két biciklis elment valamelyik irányban, de egyébként teljesen kihalt volt minden. Ekkor még nem sejtettem, hogy végig ez lesz majd.

Napszemüveg,

Szóval az első néhány kilométer viszonylag eseménytelenül, a tervezetthez képest kicsit gyorsabb, de kényelmes tempóban telt, izgalmak nélkül. Mivel itt még nem jött velem Lilla, ezért vártam már az első frissítő pontot, ami kb az 5. kilométernél meg is érkezett. Egy kis víz, illetve kértem egy kis jeget a sapkám alá. Soha nem futottam még jéggel, nem tudtam milyen lesz, de mivel baromi nagy hőség volt, nagyon jól esett. A sapkám alá tettem egy marokkal, majd azt fel a fejemre. Egész jól megtartotta a jeget, nem potyogott ki. Az elején, az első 1-2 percben kicsit hideg volt, néha át kellett rendeznem, ha túl sokáig volt egy helyen. Aztán pár perc alatt megszokta a fejem, utána már kellemes volt. Mire végeztem és újra mozgásba lendültem, utolért Lilla is, pont jókor, meg tudtam ejteni az első fél órás frissítőmet a táskámból.

A rá következő egy, másfél óra jól telt. Sokat beszélgettünk, élveztem, hogy nem kell egyedül futnom, mert egyébként baromira egyedül lettem volna. Futótársak szinte sehol, a táj egyhangú, szinte mindvégig ugyanaz a látvány, szinte csak a frissítőpontok és a váltópontok hoztak egy kis változatosságot. Innentől egyébként tartottam a frissítési tervet, minden váltópontnál ittam vizet (ha nem volt, akkor 10-15 percenként egyébként is a kulacsomból), tettem jeget a sapkámba, pontról pontra egyre többet, illetve a fél óránként tervezett gélt és óránként tervezett kettő sótablettát is elfogyasztottam.

Sokáig jól ment a futás. Az egyetlen árulkodó jel a folyamatosan emelkedő pulzusom volt. A 7. kilométer után már nem tudtam 150 alatt tartani, pedig a frissítések miatt többször kicsúsztam a 6 perces kilométer átlagokból is. Rekkenő hőség volt, bár nem délben, hanem délután 3 után futottam, de szinte függőlegesen tűzött lefele a nap. A gát aszfaltja ontotta magából a hőt. Rajtam sapka, abban jég, napszemüveg, ez sokat segített, de nyilván nem fáztam. A gát roppant egyhangú és unalmas volt. Mindenhol csak ugyanaz. Minden kanyar mögött ugyanaz a kép. Tényleg csak néhány kilométerenként törte meg az egyhangúságot egy frissítőpont vagy egy strand.

Lillával, a biciklis kísérőmmel. Ez már a vége fele van, talán látszik is az arcomon. 🙂 No meg a jég a sapkám alatt. 🙂

Másfél óra, 15 kilométer után értünk Kiskörére. Itt majdnem eltévedtem. Illetve tudtam, hogy jó helyen járok, mégsem láttam, hogy merre tovább. Úgy szóltak rám, hogy merre menjek, a frissítőpont a fák mögé kanyarodó úton volt elbújba. Bár a szervezés úgy általában profi volt (a frissítőpontok és váltópontok szerintem teljesen rendben voltak, mindenki kedves volt, segített, a kocsiknak több helyen is mindkét irány ki volt táblázva), az útvonal jelölése azért hagyott némi kívánni valót maga után. Én sehol sem láttam felfestve, hogy merre van az arra. Nyilván nem a puszta közepén a gáton hiányoltam ezt, hanem néhány olyan kereszteződésben (elsősorban egyébként Kisköre előtt és Kiskörén), ahol azért szerintem nem volt 100%-ig egyértelmű, hogy merre kell haladni. Mindegy, végül nem volt gond belőle.

Kiskörén szinte üdítően hatott a kis emelkedő fel a vízerőműre, majd a lejtő, meg úgy egyébként a pillanatnyi környezetváltozás is. De sajnos néhány száz méter múlva már újra ugyanolyan egyhangú volt minden. Az egyetlen változás, hogy nem szembőn, hanem kicsit oldalról, majd néhány kilométer múlva hátulról sütött a nap. Itt még kilométerekig tudtam menni a tervezett tempót, nem volt egyértelmű lejtmenet a teljesítményemben, vagy holtpont. A jég mindig nagyon jól esett, meg egyre többet ittam, de félmaratonig nem volt semmi gond.

Ha jól emlékszem, valahol a 24-25. kilométer környékén mondhattam Lillának, hogy szóljon a többieknek, hogy nem futok majd tovább a tervezett váltóponttól (amiről egyébként azt hittem, hogy nem 32, hanem 30 kilométer után van kicsivel). Szerencsére mivel az elején írtak miatt egyébként is váltást terveztünk (és én az UTT versenyén kívül futottam volna tovább a maratont), ezért ez nem okozott túl nagy felfordulást.

Ez már a verseny után készült. Azt hiszem azért látszik a fáradtság az arcomon.

Van, hogy az ember fejben adja fel, és van, hogy a test fárad el. Azt szokták mondani, hogy a tested, megfelelő önkontroll és kitartás mellett sokkal tovább bírja, mint ahogy fejben gondolod. Ez szerintem is így van. És én most elsősorban fejben fáradtam el, fejben adtam fel. Mármint 24-25 kilométernél még egész jól voltam, amikor eldöntöttem, hogy 30-nál (ami 32 lett) befejezem. Miért? Egyrészt a rutin miatt, ami ha nem is évtizedes, de azért van már valamennyi. Tudtam, hogy hiába vagyok még egész jól 24-25-nél, 30-nál, 35-nél és 40-nél ez már teljesen más lesz. Tudtam, hogy mire odaérek a váltóponthoz, már bőven hulla fáradt leszek, és fejben is nagyon nehéz lesz. Másrészt bevallom, már az alap motivációval is voltak gondok. Amikor New York-ban odaálltam a rajtvonalhoz, tudtam, hogy én azt a maratont lefutom, ha kell, négykézláb mászok be a célba, de nem adom fel. Ha nem ilyen elhatározással állsz neki a rajtnak, ha csak egy kicsi kompromisszum is felsejlik (ki lehet állni, fel lehet adni, van B opció), akkor 30+ kilométernél, amikor már tényleg nagyon nehéz, akkor fejben is nehéz lesz ellenállni a csábításnak, odakoncentrálni, kitartani. Legalábbis én így működöm. Egyik kollégám már a verseny előtt javasolta, hogy álljak ki 30-nál, nincs értelme ilyen hőségben, felkészülés nélkül erőltetni a dolgot. Ezzel elültette a bogarat a fejemben, de függetlenül tőle már én is eljátszottam a gondolattal. Egyszerűen ott volt ez a lehetséges B opció, és mivel sem az UTT maga (főleg, hogy az utolsó szakaszt versenyen kívül futottam volna), sem egy virtuális maraton nem jelentett igazi kihívást, igazi verseny hangulatot, így utólag egyértelmű, hogy fejben voltam gyenge, mert könnyű volt újratervezni és kiállni.

Viszont sem akkor, sem azóta nem bántam meg a döntésem. A 28. kilométerig még tartottam a 6 perces tempót, de ebben már az is benne volt, hogy tudtam, hogy nemsokára vége, mehetek nyugodtan. Aztán az utolsó 4-5 kilométeren tényleg egyre jobban elfogyott az erőm, elfáradtam. Lilla meg is jegyezte, hogy egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén már nem nagyon voltam partner semmilyen párbeszédben. 🙂 Többször hosszasan, gyalogolva frissítettem, a végén itt-ott már úgy egyébként is belegyalogoltam. Nehezen emésztettem meg, hogy bár úgy rémlett, hogy kb 30 és fél kilométernél lesz a váltópont, végül ez csak 32.3-nál jött el. Az utolsó 1-2 kilométer már tényleg kínszenvedés volt. Hasonló állapotot persze átéltem már, sőt, rosszabbat is Chicago-ban, de a verseny egy kicsit későbbi szakaszában, olyan 35 kilométer felett. Nincs mit szépíteni, az utolsó 1-2 kilométerre szépen kikészültem. Aztán mikor megláttam a váltókaput, azért egy utolsó jó kilométert még össze tudtam tenni, de nem tudom mi lett volna velem, ha még 10 kilométert tovább kell mennem. Az biztos, hogy extrém sok gyaloglás lett volna benne.

A közös befutó után a célkapu előtt, éremmel a nyakamban.

Szóval a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy kiálltam, feladtam. Ha tüzes vassal böködnek, akkor összeszorított fogakkal valahogy leküzdöm a hátra lévő távot, de nem láttam értelmét. Ez nem az a verseny volt és nem olyan körülmények, ahol erre szükségem volt. Egyedül egy kicsit azt sajnálom, hogy így utólag nem egyértelmű, hogy csak a hőség készített ki, vagy pedig ilyen edzésmunka és nem-felkészülés mellett egyébként is elfogytam volna a maratoni távon. A kettőnek együtt viszont egyértelmű az eredménye. 🙂 Nagyon tisztelem azokat, akik előző nap tényleg ultra távokat futottak ezen a versenyen, nekem ez egyértelműen nem ment volna, nem is értem, hogy ilyen időben, ilyen ingerszegény körülmények között hogyan tudtak ilyen teljesítményt nyújtani – gratulálok!

Hogyan tetszett az UTT?

Ami jó volt:

  • Maga a Tisza-tó egy jó hely, én szégyenszemre nem jártam még erre. Láttam több jó strandot is amerre futottam, szerintem ide még “civilben” visszatérek a családdal.
  • A jég a frissítő pontokon. Soha nem futottam még jéggel, de hamar megszerettem.

Ami nem jött be:

  • A meleg, a hőség. Ki az a hülye, aki a nap közepén, órákon át fut a tűző napon? 🙂
  • Az útvonal. Szinte teljesen sík volt, ez ideális egy maratonhoz, de olyan egyhangú, hogy hihetetlen. Minden kis kanyar mögött újra ugyanaz a látvány. Csak a gát, és más semmi.
  • Számomra az UTT-nek nem volt egyáltalán verseny hangulata. Persze lehet, hogy a magányos ultrának soha nincs is, és az igazi ultrafutókat csak zavarja a “tömeg”, de nekem nagyon furcsa volt, hogy a több, mint 32 kilométer és 3 óra alatt ha jól számolom így utólag akkor összesen 5 futóval találkoztam.

A fentieket figyelembe véve azt hiszem, hogy jövőre nem ez lesz az a verseny amire legelőször fogok jönni. Azt is mondanám, hogy többet ide nem jövök, de ismerem magam, lehet, hogy jövőre is itt leszek (bár most nem így gondolom). 🙂

Utólag azért szépen csillog ez a bufutó érem is, és büszke vagyok, hogy ilyen melegben lefutottam ezt a 32 kilométert.

Karanténhatás

Sok-sok hete, sőt, most már hónapok óta em írtam már bejegyzést ide a blogra. Még a japán utam sem írtam meg, az utolsó rövid irományom a Tokió maraton törléséről szólt még február 17-én. Ha úgy vesszük, számomra azzal kezdődött a mostani versenyek nélküli időszak, akkor itthon még nem voltak verseny halasztások és törlések, nem volt karantén. Most így utólag belegondolva, bár kicsit bátor volt, de szuper szerencsés, hogy elutaztunk Japánba, eleve hatalmas élmény volt, a mostani helyzetet tekintve pedig ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk.

Japán csodálatos volt, külön könyvet lehetne írni az ott szerzett élményekről, még így is, hogy a maraton elmaradt.

Szóval nem nagyon volt kedvem és időm írni az elmúlt hetekben. Ez talán két okra vezethető vissza: egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt bevallom, a motivációm is csökkent.

Mint mindenki másnak, nekem is megváltozott az életem. Sajnos sokan maradtak munka nélkül, mások home office-ban dolgoznak, van aki bizakodó, van aki borulátó. Mindenkinek mást hozott ez a helyzet. Nekem extrém sok munkát, amivel azért valószínűleg a szerencsésebbek közé tartozom. Ugyanakkor ilyen sokat, heteken keresztül nagyon rég nem dolgoztam. Napi minimum 14 óráról van szó, ami tényleg reggeltől estig történő munkavégzést jelent. Emellett amennyire megoldható, igyekszem a családommal is időt tölteni, így gyakorlatilag a futásra szánt idő eltűnt a hétköznapjaimból. És nem csak az időről van szó, hanem a fáradtságról is. Amikor egyszer-kétszer mégis el tudtam menni hétköznap futni, akkor is csak a lelkem miatt tettem, sport értéke olyan sok nem volt, komolyabb tempót nem tudtam futni.

Persze továbbra is tartom, hogy végső soron azért igaz az a mondás, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja. Ha lenne egy-egy nagyon motiváló cél, egy közelgő nagyobb verseny és kihívás, valahogy én is megoldanám az edzéseket. Őszintén be kell valljam, hogy bizony, a motivációm is csökkent. Persze, hiányoznak a versenyek, mint mindenki másnak is. Nem csak a versenyek hangulata miatt, hanem mert igazából a versenykörülmények azok, ahol ki lehet, legalábbis én ki tudom magamból hozni a maximumot. Azokra lehet úgy készülni, hogy heteken keresztül 110%-ot beleadsz. Persze mini célokat most is találok, futni egy-két Strava csúcsot egy-egy szakaszon, de ez azért nem az igazi.

Hiányoznak a versenyek.

Megvan a jó oldala is a mostani helyzetnek. Amikor eljutok futni, akkor viszont szabadon futok. Nincs edzésterv, nincs szigorúan egy-egy naphoz vagy napszakhoz kötve a futás. Nekem most a hétvégi futások maradtak, azok viszont tényleg kötetlenül. Igyekszem mindig terepre menni, új helyeket felfedezni. Jártam a Pilisben, viszonylag sokat a közelben lévő Nagy-Kevélyen és környékén, nemrég pedig a Budai-hegységet is meglátogattam, a budaörsi dombok nagyon tetszettek. Nagyon megszerettem a terepfutást, mindig tartogat valami újat, kihívást. És hát persze a természet is csodálatos, az erdők, mezők, hegycsúcsok – szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak végül a dolgok.

Budaörsi dombok.

Aztán a folytatást majd meglátjuk. Azért ha egyszer visszatér minden a normális kerékvágásba én is szeretnék visszatérni a futóversenyekre. Biztos lesz egy kis idő, amíg visszahozom a formám, de legalább lesz megint miért hajtani. Tokióra és Londonra elvileg érvényes nevezésem van, majd meglátjuk, hogy 2021 vagy 2022 lesz belőlük, Boston pedig eddig sem volt még a kanyarban sem, szóval lényegében semmi sem változott, csak kaptam egy kis időt kikapcsolódásra, terepfutásra, ami egyébként jókor is jött. 🙂

A Nagy-Kevély csúcsán.

Tokyo Marathon 2020: törölve…

Nem nagyon jutok még szóhoz, kicsit túl sok az érzelem is benne ahhoz, hogy objektíven és tárgyszerűen írjak a mai napról…

Mi történt?

Ma kora reggel előbb a sajtó szellőztette meg, majd a délelőtt folyamán a szervezők is bejelentették, hogy a koronavírus kockázatai miatt elmarad a 2020-as tokiói maraton, egész pontosan csak a 200 elit atlétának tartják meg (mint olimpiai kvalifikációs verseny).

Elég hirtelen jött a hír, hiszen bár persze mondhatnánk, hogy ez végig a levegőben lógott, ugyanakkor a hivatalos tájékoztatások eddig végig arról szóltak, hogy biztosan meg lesz tartva a verseny, egyedül a Kínából érkező kínai futókat kérték meg arra, hogy gondolják át, hogy tényleg indulni akarnak-e, cserébe ingyenes 2021-es indulási jogot biztosítanak a szervezők, ha otthon maradnak. Hajnalban már olyan hírek jöttek, hogy az idősebb korosztályoknak tiltják meg az indulást, mint a leginkább kockázatoknak kitett korcsoport, majd kora reggel már a teljes világsajtó tele volt ilyen-olyan forrásokra hivatkozva azzal, hogy nem lesz maraton. Ezt végül a szervezők az esemény hivatalos honlapján erősítették meg valamikor késődélelőtt.

A hivatalos tájékoztatás a honlapon.

A témáról sokan sokféleképpen gondolkodnak. Az egyik véglet szerint már régen le kellett volna mondani a versenyt, sőt, bárki aki egyáltalán utazik és repülőre ül ezekben a hetekben az felelőtlen és egyrészt magának keresi bajt, másrészt embertársai egészségét kockáztatja. A másik véglet szerint a koronavírus csak egy influenza és az egész túl van aggódva ilyen-olyan okok miatt. Szerintem, mint mindig, az igazság valahol a kettő között van. Én megértem a szervezőket annyiból, hogy a vírus kockázatot jelent, és bármilyen kicsi is a kockázat, attól az még kockázat. Ebből következően a legbiztosabb döntés az, ha nem tartják meg a versenyt. Persze ez nyilván hatalmas presztízs veszteség is és hallani olyan információkat is (amikről ki tudja igazak-e), hogy a World Marathon Majors-t támogató Abbott sem tudott előre a döntésről és nem is annyira örülnek neki, de ez most már mind történelem, verseny – nekem – biztosan nem lesz.

Mi lesz most?

Tekintettel arra, hogy mi feleségemmel egy 10 napos utazást terveztünk Japánba kettesben, és már mindent leszerveztünk, lefoglaltunk, kitaláltunk és nem utolsó sorban beleéltük magunkat, bennem egy percig nem volt kérdés, hogy a maraton elmaradása ellenére elutazunk. Soha nem jártunk még Japánban, nagyon kíváncsiak vagyunk mindketten a kultúrára, Tokióra, Kyotóra. Ami pedig a vírust illeti (főleg így, hogy nem lesz maraton), pont ugyanakkora kockázata van szerintem Japánban lenni, mint Németországban vagy az USA-ban.

Még azon gondolkozom, hogy lehet, hogy március 1-jén lefutom a maratont egy helyi tokiói parkban egyedül. 🙂

Kyoto

A verseny szervezői egyébként indulási jogot ígértek mindenkinek 2021-re, akinek 2020-ra érvényes nevezése volt, azzal a feltétellel, hogy a regisztrációs díjat újra ki kell fizetni. Na ez is megér egy külön sztorit, de ebbe most nem megyek bele, mert ennél több / jobb / részletesebb tájékoztatást csak április 1-jére ígértek a szervezők… De ha minden jól megy, akkor ha most nem is, 2021-ben meglesz a 4. csillagom – legalábbis nagyon remélem!

Kaposvári dombos félmaraton: versenyek edzésképpen

Versenyek edzésképpen

Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?

Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.

Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.

Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.

Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.

Kométa 10. Futófarsang

Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.

A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.

A light-os reggelim. 🙂

A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.

A rajt előtt.

Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)

A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.

Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂

A befutó

Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂

A felújított színház a befutó érmen és valójában.

Párhuzamos versenyek

Egy futóverseny sok mindenről szól, szólhat. Van aki az abszolút vagy korcsoportos győzelemért, dobogóért fut. Van aki az egyéni legjobbját szeretné megdönteni az adott távon. Van aki csak úgy edzésképpen fut egyet, és vannak, akik csak a hangulat, a jó idő, szurkolók, zene, barátok és buli miatt vesznek részt egy-egy versenyen. Persze mindenki aki teljesíti az adott távot, az megérdemli a befutó érmet, és joggal lehet büszke magára. Én most két futótípusról, két párhuzamos versenyről írnék néhány gondolatot.

Az egyik az “igazi” futóverseny. Az utóbbi években szinte már nincs nagyobb futóverseny chip kontrollos időmérés nélkül, az elsőtől az utolsó helyezettig pontos időeredménnyel és persze helyezéssel. Igen, egy Vivicittán vagy Spar Maratonon én is meg tudom nézni, hogy abszolút helyezésben hány ezredik lettem. 🙂 Nyilván túl nagy jelentősége nincs, hogy egy versenyen mondjuk 3000 indulóból 500. lettem, de mégis egy objektív visszajelzést ad a teljesítményről. Az első tízben (gondolom én) már minden másodpercnek és helyezésnek jelentősége van, és egy negyedik helyezett biztosan sokat tudna mesélni, hogy mennyire bántja, hogy nem állhatott fel a dobogóra, vagy egy ezüstérmes, hogy mit gondol arról, hogy mi hiányzott neki az első helyhez. Ez szerintem egy sima, nagyobb országos futóversenyen is így lehet, és akkor még nem beszéltünk OB-ről, nemzetközi versenyről, olimpiáról, stb.

Ezek szerencsére tőlem nagyon távol állnak, valószínűleg nem is értem, nem is érthetem az élsportolók világát. Hogy őszinte legyek, nekem nem is hiányzik. Minden ilyen sikerben rengeteg, de tényleg rengeteg munka és lemondás van. A lényeg, hogy végső soron minden verseny arról szól, hogy ki nyeri meg, még ha nem is minden versenyző ezzel a céllal indul. Ez különösen igaz a futásra, ahol talán egyedüli sportként elmondható, hogy az igazi elit atléták (legyen szó akár nemzetközi versenyről Kipchoge-val, vagy egy hazai nagyobb futóversenyről Jenkei Péterrel vagy Csere Gáspárral) együtt futnak a “tömeggel”, bárkivel, aki benevezett az adott futóversenyre. Na jó, azért sokáig nem futnak együtt velük. 🙂 Ez egy verseny, melyben a nagyon is objektív időeredmény dönt, a helyezések egyértelműek. Az első gyorsabb volt, mint a második, aki a harmadik helyezettet múlta felül és így tovább.

Mégis, minden futóverseny egy másik dimenzióban is zajlik, sőt, csak ott zajlik igazán. Azt a néhány tucat elit atlétát leszámítva, akik a dobogóért, a tényleges helyezésekért küzdenek, a futók többsége párhuzamos versenyeket fut. Mindenki a saját maga versenyét, elsősorban az idővel és saját (a legtöbbször korábbi) önmagával szemben. Valaki, a mezőny felénél, az elit atlétákhoz képest nevetséges tempóval és leendő befutó idővel éppen élete versenyét futja. Hónapokig edzett erre a napra, lehet, hogy ugyanúgy izgult, ha nem jobban az előző éjszaka, mint a leendő győztes, és most saját képességeihez mérten ugyanúgy küzd, hogy egy tavalyi saját időeredményét néhány perccel megjavítsa. Eltökélt, fárad ugyan, de nem adja fel, az utolsó energiáit mozgósítja. Nem mintha összességében bármi is múlna rajta, mégis úgy fut, mintha a dobogóért küzdene egy olimpián. A teste a legszívesebben feladná, sétálna egy kicsit, de nem teheti, az elméje nem engedi, kontroll alatt tartja. Az elmúlt hónapok munkájának gyümölcse lesz, ha meg tudja futni amit eltervezett, amiért jött.

Vajon összemérhető a leendő győztes erőfeszítése a fenti lelkes amatőr erőfeszítésével? A sportteljesítmény nyilván nem, ez nem is kérdés, ez a szép a futásban, nagyon objektív. De az erőfeszítés, a kitartás, a saját magához képesti legjobb, vagy annál is kicsivel jobb nyújtása, a kitűzött cél akarása talán igen?

Sőt, tovább is tudok menni, ha kicsit el akarok rugaszkodni a normálistól. Félreértés ne essék, nyilván sokkal nagyobb sportteljesítmény két óra alatt lefutni a maratont, mint két és fél óra alatt, ami sokkal nehezebb és komolyabb feladat, mint három óra alatt, amit össze sem lehet hasonlítani egy négy órás maraton teljesítésével. Ezt én is így gondolom. De van ennek egy másik oldala is. Ha három óra alatt lefutod a maratont, akkor lényegében 25%-kal kevesebbet futottál időben, mint aki négy óra alatt futja le. A táv ugyanaz, a sportteljesítmény és a nehézség nem kérdés, melyik esetben a nagyobb, de mégis, aki három óra alatt lefutja, az egy órával kevesebbet fut, küzd, hajt – a maga szintjén – mint aki négy óra alatt futja le a távot. Nem? Tudom nem mindenkinél vagyok népszerű ezzel a megközelítéssel és nem is állítom, hogy ez így feltétlenül igaz, csak a gondolat kísérlet kedvéért írtam le. Azért valami lehet benne.

Nincs túl sok összehasonlítási alapom, de arra emlékszem, hogy amikor 2017 novemberében Siófokon lefutottam az első félmaratonom, 1:46:27 időeredménnyel, akkor ugyanúgy meghaltam a versenypályán, mint most 2019 őszén, amikor 1:33:19-et futottam. 13 perccel gyorsabb voltam, 13 perccel kevesebbet kellett futnom, hajtanom, kitartanom, odatennem magam. Mondjuk nem rémlik, hogy emiatt könnyebb lett volna. 🙂

Az objektív időeredmény alapján osztják a helyezéseket. Sajnos vagy nem sajnos, a küzdés, hogy magához képest ki mennyit tudott kihozni egy versenyből, hogy milyen erőfeszítést tett bele, az nem értékelhető, külső szemlélő számára nem látható. Pedig milyen szép is lenne ebben is helyezéseket osztani!…

2019-es évértékelő, 2020-as célkitűzések

Nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, hiába közeledett az év vége, majd teltek a hetek a januárból, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak írni. Lehet, hogy azért, mert 2019-ben, saját magam számára, olyan kimagasló futóeredményem nem jött össze. Ettől persze még egy csodálatos év volt, jó versenyekkel, örömfutásokkal.

Visszatekintés 2019-re

2018-ban szinte a semmiből (hiszen 2017 vége felé kezdtem el futni) jött össze a 3 óra 30 perces maraton (New York), egy 1:35:33-as félmaraton (Siófok) és a 10 kilométert is sikerült akkor év végén 43 perc környékén futnom (Szeged). Folyamatos és látványos volt a fejlődésem, ezért a 2019-es célkitűzéseket sem apróztam el:

  • 10 kilométer 41 perc alatt,
  • Félmaraton 1 óra 30 perc alatt,
  • Maraton stabilan 3 óra 30 perc alatt,
  • Laugavegur (ultramaraton) lefutni.

10 kilométeres versenyt nem is futottam 2019-ben. Tavasszal futottam a Vivicitta félmaratont párban, ahol a rám eső szakasz 10.4 km volt, és amin a 10 kilométeres időeredményt fókuszban tartva álltam neki. A teljes távot 42:39 alatt futottam le, amiből a 10 kilométer – a saját órám mérése szerint – 40:49 volt. Tehát ha innen nézzük, ez a cél sikerült, bár nem egy hivatalos ilyen távú verseny keretein belül.

A 2019-es Vivicitta verseny után az Ultrabalaton csapatunk. 🙂

A félmaratonnál egyértelműen elszámoltam magam, vagy pedig nem edzettem eleget és elég hatékonyan ahhoz, hogy legyen reális esélyem elérni a másfél órán belüli szintidőt. Az év első felében futottam néhány félmaratont (Kaposvár, Dabas), de ezekre elsősorban edzés jelleggel mentem, egyiken sem a PB volt a cél. Mire eljött a szokásos novemberi siófoki félmaraton időpontja – tanulva a Chicago Marathon tapasztalataiból – meg sem próbáltam másfél órán belüli félmaratont futni, csak az volt a célom, hogy simán meglegyen a PB, azaz 1 óra 35 percen belül érjek be, ami sikerült is, az új egyéni csúcsom a távon 1:33:19. De ez azért még nagyon messze van a másfél órától, most már tudom, hogy ezen a szinten is milyen sokat számít 2-3 perc, milyen nagy edzettségbeli és teljesítménybeli különbség van egy 1:33-as és egy 1:30-as félmaraton között.

A novemberi siófoki félmaraton után a Chicago-i csapatunk.

Visszanéztem a félmaratoni időeredményeim (nem az összeset, csak azokat, amikor tudatosan PB-t akartam futni), az érzés mellett az adatok is visszaigazolják, hogy a fejlődés üteme az idő múlásával lassul. Azaz míg 2017-ről 2018-ra kb 10 percet tudtam javítani, addig 2018-ról 2019-re már csak 2-3 percet. Tudom, ez sok minden mással is összefügg (például az edzettségemmel, kipihentségemmel, időjárással, stb), de mégis biztos, hogy van benne valami.

Félmaraton időeredményeim
Az eddigi két év félmaratoni időeredményeim

Maratont kettőt futottam 2019-ben, egyet buli jelleggel, LIege-ben, a sörös maratont, és egy Majort, Chicago-t, amit korábban elemeztem már. Itt is elszámoltam magam, nekiindultam egy 3 óra 20 perces célidőnek, amit nem bírtam, ezért csúnyán elvéreztem. De továbbra is úgy gondolom, hogy a 3:30-on belüli idő magabiztosan meglett volna, ha az annak megfelelő tempóban indulok neki. Nem baj, tapasztalatnak nagyon jó volt.

Chicago Marathon 2019

2019-ben azért voltak még olyan versenyek, futások, amikre büszke vagyok. Futottam 4 km-t 15:20 alatt (Wekerle Székelykapu Futás), Szénás kört 3 óra 13 percen belül és az Ultrabalatonon is elértük a célként kitűzött 3. helyett a hét fős csapatunkkal. Ezekre mind jó szívvel, sikerként gondolok vissza.

Céljaim 2020-ra

Most már egy fokkal megfontoltabb vagyok, de persze szeretnék fejlődni, ezét az alábbi célokat fogalmazom meg saját magam számára 2020-ra:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

Hogy ezek mennyire reálisak? Szeretném hinni hogy azok, illetve pontosabban, hogy lesz időm, energiám és kitartásom az elérésükhöz szükséges edzés munkát elvégeznem, mert végső soron ezen fog múlni.

És hogy milyen versenyekkel tervezek? Még változhat a program, de most ezeket látom előre:

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

Persze tudom, hogy a fentieken kívül lesznek még versenyeim, akár edzés jelleggel is, szívesen visszamennék a dabasi futóversenyre, de ha jó időpontban lesz, akkor a Mercedes Benz Gyárfutásra is, és hátha egyszer egy Wizzair félmaraton is összejön, majd meglátjuk. Mindenesetre az biztos, hogy izgalmas lesz ez a 2020-as év!

A 3. siófoki félmaratonom elemzése

Célkitűzés

Igen, kicsit tartottam ettől a versenytől. Az október eleji teljesítménydiagnosztika elméletben, majd az október közepi Chicago Marathon gyakorlatban is megmutatta, hogy nem járok sokkal előrébb, mint tavaly ősszel. Valószínűleg állóképességben, edzésmunkában igen, de a sok munka, kialvatlanság és fáradtság, illetve a nem éppen helyes táplálkozás miatt ez nem látszik, nem tudom kihozni magamból maximálisan, ami bennem van.

És mivel tavaly itt Siófokon egy nagyon jó versenyen szuper időt futottam, tudtam, hogy nehéz lesz az akkori időmet megdöntenem, és nem egy rutin PB-t fogok összehozni, hanem tényleg meg kell érte dolgoznom, szenvednem (ha összejön egyáltalán). Még idén év elején kitűztem magam elé, hogy 1 óra 30 percen belüli félmaratont fussak. Hát ezt tudtam, hogy teljesen esélytelen, meg sem akartam próbálni, nem lett volna értelme. Úgy voltam vele, hogy ha jobbat futok, mint tavaly (1:35:33), akkor már elégedett leszek. Ez ugye pont az ellentéte annak, ahogy Chicago előtt gondolkodtam. 🙂 A hivatalos célom úgy szólt, hogy 1:35-ön belül érjek be, amit végig 4:30-as tempóval kívántam elérni, esetleg a végén rágyorsítva, ha még marad bennem valami addigra. Ezzel vágtam neki a vasárnapnak.

Előkészületek

Szerencsére Chicago óta az elmúlt 3-4 hét már könnyebb volt, többet is aludtam, kicsit kipihentebb is vagyok úgy általában. Pénteken és szombaton is sikerült időben lefeküdnöm, ezért úgy nagy általánosságban kipihenten állhattam neki a versenynek vasárnap.

Ez már a harmadik félmaratonom Siófokon, még 2017-ben az egyik első (egész pontosan második) futóversenyem volt. Szeretek ide járni, mert többé-kevésbé ideális futóidő van, sík a pálya, szép a helyszín, Balatonpart. 2017-ben ez volt az első félmaratonom, tavaly itt futottam meg az első 1 óra 40 perc alatti félmaratonom (egyből 1:35:33 lett).

Idén nagyszerű időnk volt, már-már túl meleg. Tavaly és tavaly előtt hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban futottam, idén tudtam, hogy elég lesz a rövid nadrág és a rövid póló. Nem is tévedtem, melegem persze nem volt, de már a verseny előtt is kellemesen sütött a nap.

Két hattyú a napsütéses Balaton vízén.

Szokásom szerint időben érkeztem, volt időm kicsit sétálni, sütkérezni a napsütéses Balaton partján, beszélgetni néhány ismerőssel. Maximum 5 perc átmozgatást, bemelegítést végezhettem, bekaptam egy sótablettát és egy gélt, és indultam a rajtzónába, kb 10 perccel a rajt előtt. Itt találkoztam az edzőmmel, Flander Marcival, aki bevállalta ezt a hétvégét a tanítványai segítésére, és előre egyeztettük, hogy ezt a félmaratont velem fogja lefutni. Sokat nem volt időnk beszélgetni, mert pontban 10-kor kezdődött is a verseny. A terv az volt, hogy az első kört, a verseny felét megfutom 4:30-as tempóban, aztán meglátom hogyan vagyok és ha tudok, gyorsítok kicsit.

A rajt előtt Bódis Tamás köszöntötte Bogár Jánost, nagyszerű pillanat volt.

A verseny első fele

Most már elég rutinos futó vagyok ahhoz, hogy tudjam, a verseny első fele mindig csalóka. Elhiteti veled, hogy jó formában vagy, hogy ez könnyen meglesz. Ilyenkor kell nagyon észnél lenni, egyrészt, hogy nehogy elhidd, hogy készülj fejben a nehéz részre, ne érjen váratlanul, mert jönni fog. Másrészt, hogy nehogy elfusd az elejét, és a hamis érzet miatt esetleg gyorsabban fuss, mint ahogy tervezted, és mint ahogy kéne.

De mint írtam, már elég rutinos vagyok. És ezúttal tényleg sikerült koncentrálnom és tudatosan lassítani, nem elfutni az elejét. Főleg az első kilométeren, furcsa és nem túl jó érzés volt direkt odafigyelni és lassabban futni, mint ahogy a szívem vitt volna, de sikerült. Ugyanakkor valamiért fordítva is működött a dolog, mert most nem éreztem azt, hogy az első 10 kilométer úgy elszállt volna, huss. Már a 2. és 3. kilométernél figyeltem a távolságjelző pontokat, nem is tudom volt-e ilyen valaha nálam verseny közben. A tempó jó volt egyébként, nem volt túl fárasztó, de azért laza sem. Csak arra figyeltem, hogy 4:30-on belül fussak, de ne sokkal, csak néhány másodperccel.

Elmondásból tudom, hogy sokkal jobb időnk volt, mint szombaton, amikor még esett is. A talaj itt-ott vizes volt még, egy-két helyen ha leveleken futottam még csúszott is, de nem volt ebből gond. A szél sem volt Chicago-hoz mérhető, bár azért volt olyan szakasz, ahol kicsit erősebben fújt. Frissítésben követtem a tervet, 25 percenként (összesen háromszor) bevettem egy gélt és az első két alkalommal sótablettát is. Szerintem ez rendben is volt, nem érzem úgy, hogy kevés lett volna, vagy ezen múlt.

Ami még feltűnt, főleg visszafele, az első kör végéhez közeledve a Balaton partján, hogy sokkal több néző és szurkoló volt, mint az elmúlt két évben. Én ezt a nagyon szép, szinte tavaszias időnek tudom be, de ahol voltak szurkolók, ott tényleg jó hangulatot csináltak, nem volt olyan kihalt, magányos a verseny, mint mondjuk tavaly.

Az első kör ha nem is hamar, de elszállt, különösebb megerőltetés vagy meglepetés nélkül. Éreztem azért, hogy nagy a tempóm, mármint magamhoz képest, meg sem fordult a fejemben, hogy gyorsítsunk, mondtam is Marcinak, hogy 15-16-ig tartsuk ezt a 4:25 körüli tempót, aztán majd ott fokozhatunk egyet (gondoltam akkor…).

Flander Marci edzőmmel még a rajt előtt.

A verseny második fele (ami a háromnegyedének érződött)

A következő kilométereken sikerült tartanom a tempót, de egyre emelkedő pulzus mellett. Az első 10 kilométeren 162-ről 165-ig ment fel, utána már kicsit lendületesebben emelkedett, a 17. kilométernél már 170 volt. Ez egyébként szinte pontosan ugyanaz a profil, mint a tavalyi versenyen, azzal az eltéréssel, hogy akkor a végét jobban sikerült megnyomnom és 175-ig fokoznom a pulzusom, most pedig visszaestem kicsit és 167-tel értem célba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Szépen teltek a kilométerek és ahogy írtam, tudtam tartani a 4:25 körüli, sőt, inkább azon belüli tempót. Ez egy jó szakasza volt a versenynek, mert egyrészt utolértem Erdélyi Tamást (szia Tamás! 🙂 ), aki Chicago-ban nagyon szuper, 3 óra 15 percen belüli időt futott (aztán mikor ezt észrevette, azért kicsit ellépett tőlem), másrészt szépen lassan, de folyamatosan sikerült előznöm a futókat. Tényleg egy lassú folyamat volt ez, de mindig jó érzés, mikor utólérsz olyan futókat, akikkel korábban nem tudtad (vagy nem akartad) tartani a lépést és elmész mellettük.

Eljött a már említett 15-16. kilométer, de szerencsére Marci nem kérdezte meg, hogy akkor gyorsítunk-e, nekem elég kihívás volt, hogy tudjam tartani az eddigi tempót (4:25). Ez még sikerült is néhány kilométerig, egész pontosan a 18. kilométer végéig. Ez volt az első holtpont időszaka. Bódis Tamás fogalmazott úgy egy podcast-ban, hogy a holtpont az nem más, mint amikor a feladáson gondolkozol. No nem a verseny feladásán, csak az előre kitűzött célod feladásán. Nekem ekkor átfutott az agyamon, hogy nem adhatom fel, nem tehetem meg, hogy nem futok 1:35-ön belül. Nem tehetem meg a blogom és Facebook oldalam követőivel szemben, akik közül sokaknak – remélem – hogy motivációt, inspirációt nyújtok. Nem tehetem meg az edzőmmel, Marcival szemben, aki ott fut mellettem, eljött egy számára érdektelen futóversenyre a középmezőnyben futni, csak hogy bátorítson, motiváljon. Nem tehetem meg a családommal szemben, akitől olyan sok időt elvesz a hobbim nap, mint nap. És nem tehetem meg legfőképpen magammal szemben, hiszen egész évben edzettem, készültem. És eldöntöttem, hogy megyek tovább, nem érdekelnek a körülények.

Szóval a 16-17-18. kilométereket ennek a szellemében futottam és tartottam ki, tudtam hozni a 4:25-ös kilométerek még. Ekkor már visszafele futottunk a Balaton parton, és én már éreztem, hogy ez sok lesz. Még próbáltam tartani a tempót, éreztem ugyan, hogy lassulok, de a 19. kilométer már 4:31 lett.

Az utolsó előtti kilométeren (ami 4:41 átlag tempójú lett) 90%-ban elfogytam, 10%-ban pedig kicsit tudatosan lassítottam. Nem is jó szó az, hogy tudatosan lassítani. Ilyenkor, a verseny végén, amikor már kihajtottad magad, de még van hátra két kilométer, ha nem adsz bele mindent, ha nem szorítod össze a fogad és koncentrálsz csak arra, hogy fuss, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy lassulsz. Magadtól, nem tudatosan. Ami nekem ebben tudatos volt, az az a rész, hogy engedtem fejben a csábításnak, hogy kicsit könnyebb legyen. Ez volt a második holtpont. Ekkor már tudtam, hogy az 1 óra 35 percen belüli célba érkezésem simán meglesz, a fő cél teljesítve. Plusz fél perccel jobb eredményért pedig nem éreztem, hogy meg kéne “halnom” a pályán.

Marci még tett egy kisérletet, hogy húzzon, az utolsó egy kilométeren beállt elém és hajtott, hogy menjek vele, amit csak egy-kétszáz méterig tudtam, utána visszalassultam újra. Ahogy írtam, az erőm elfogyott, fejben pedig nem tudtam most beletenni azt a kicsi pluszt, ami ahhoz kellett volna, hogy egy kicsivel még jobb eredményt érjek el. Azért amikor a cél előtt néhány tíz méterrel intett, hogy fussak fel mellé, hogy együtt érkezzünk be, akkor hirtelen oda tudtam sprintelni mellé. 🙂

Azért annak örülök, hogy az utolsó két kilométer nagy visszaesése azt jelentette, hogy 4:25 helyett 4:40-es kilométereket futottam, tehát bár sokkal rosszabbnak éltem meg, de csak 15 másodperccel lassultam, és a lassú tempó is jobb, mint amivel tavaly év elején átlagban futottam egy félmaratont. Azért nem olyan rossz ez. 🙂

A jól megérdemelt befutó éremmel a nyakamban.

Értékelés

Nagyon elégedett vagyok az 1:33:19-es idővel és boldog, hogy sikerült tavalyhoz képest több, mint két percet javítanom. A másfél órás idő tényleg messze lett volna, esélytelen, jó, hogy meg sem próbáltam. Utólag visszatekintve úgy érzem, hogy a maximum, amit kihozhattam volna ebből a napból az az utolsó 2-3 kilométeren az az összesen kb 20-30 másodperc, ami fejben dőlt el. Tehát legjobb esetben is “csak” egy 1:33-on belüli félmaratont.

A tavalyi és a mostani siófoki félmaratonom részletes időadatai. Tavaly azért az utolsó 5 kilométert meg tudtam nyomni, idén az első 15-öt. 🙂

Megnéztem az eredménylistát is, vasárnap a 944 indulóból a 67., férfiak közül 603 főből a 60. helyezett lettem. A korcsoportomban (M35) pedig 98 főből a 10. Ha a szombati napot is hozzánézem, akkor az összes 1896 indulóból 93. helyen értem volna célba, az 1123 férfiból a 82. helyen, a korcsoportomban pedig 171 főből 16. helyen. Tudom, nem jelent semmit és felesleges nézegetni, de nekem azért jó látni, hogy kb az első 10%-ban vagyok.

Örülök és boldog vagyok, hogy az év nem egy csalódással, egy nem sikerült versennyel (Chicago Marathon) ér véget, hanem sikerrel, egy félmaraton egyéni csúccsal. Sokat dolgoztam idén érte, és folytatom, hogy jövőre még gyorsabb legyek. Egy kis odafigyeléssel, kipihentebb életmóddal, jobb táplálkozással, erősítő edzésekkel és hasonlóan odaadó edzésmunkával nincs kétségem afelől, hogy még sok tartalék, fejlődési lehetőség van bennem. De erről majd egy későbbi bejegyzésben.

A verseny után a chicago-i maraton magyar különítményének egy részével még beültünk egy közös ebédre. Nagyon jó volt újra találkozni és megosztani az élményeket, jövő évi terveket!

Chicago Marathon: elemzés

Másfél hete futottam a harmadik Abbott World Marathon Majors versenyem Chicagoban. Természetesen nem vagyok maradéktalanul elégedett, hiszen nem sikerült a célidőm megfutnom, de boldognak boldog vagyok, szuper hosszú hétvége, szuper verseny volt! Az utazással kapcsolatos élményeimről már írtam, ez itt most a maratonom elemzése.

Előzmények

Nem túl jó előjelekkel fordultam rá az idei évi fő versenyemre. Sok munka, fáradtság, egy tavalyi értékeket hozó teljesítménydiagnosztika. Mégis, nagyon vártam a versenyt, és hittem benne, hogy akarattal, odaadással meg fogom tudni futni a célként kitűzött 3 óra 20 percen belüli maratont.

Az edzéseim nem mindig sikerültek jól, de ezt az érzést már ismerem. New York előtt is voltak olyan edzések, amiket nem tudtam úgy végigcsinálni, ahogy elterveztem őket, ahogy Marci, az edzőm megírta őket. Ilyen edzések most is akadtak. Sajnos a munka tényleg maga alá temetett az utolsó két hónapban, néhány edzés ki is maradt, többet pedig igencsak fáradtan tudtam csak megcsinálni. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, csak a már említett teljesítménydiagnosztika hozta ki, hogy stresszes és fáradt vagyok.

Ráhangolódás

Mivel nem a belvárosban laktunk, ezért időben fel kellett kelnünk és indulnunk a rajt helyszínére. Visszafele számoltunk: 7:30-kor volt a rajt, 7:20-ig kellett beállni a rajtzónákba, kb 6-ra szerettünk volna odaérni. 5:15-kor ment a buszunk, 4 után nem sokkal keltünk ha jól emlékszem.

Már csütörtökön kiutaztunk Chicago-ba, így az időeltolódással és átállással nem volt gond, meg egyébként is, ez a könnyebb irány ilyen szempontból. Természetesen pénteken és szombaton lejártuk a lábunkat, de ez már csak a szokásos. 🙂 Még szombaton kikészítettem mindent, nem volt kérdés, hogy miben futok, miben megyek, ráadásul már a maratonokban is kezdek egyre tapasztaltabb lenni, nem nagyon aggódtam semmi miatt. Aludni is jól aludtam.

A verseny előtt

Csípős hideg volt, néhány fok lehetett csak, néha kicsit fújt a szél. A buszon, metrón nem volt gond ezzel. 6 előtt ott voltunk már, megkerestük a mi bejáratunkat és meglepően gyorsan be is jutottunk. Egy biztonsági ellenőrzés volt csak, ilyenkor szinte semmit nem lehet bevinni a versenyre, táskának is csak az expo-n direkt erre a célra adott átlátszó műanyag táskát lehet bevinni. Szóval hamar benn voltunk Erdélyi Tamással, akivel együtt érkeztem erre a maratonra.

Tamással a bejáratnál még sötétben.

Tamást elkísértem a rajtzónánkhoz tartozó ruhatárhoz. Én soha nem adok le táskát, valamiért nem szeretem, nálam van minden, amire szükségem van. Azért ezeken a nagy nemzetközi versenyeken vannak távolságok. 5-10 percet biztosan gyalogoltunk, mire megérkeztünk a ruhatárhoz. A gyaloglás egyébként kifejezetten jól esett, mert nagyon hideg volt. Én ide is egy eldobható tréning nadrágot és pulcsit hoztam, Tamás keményebb volt, ő be volt öltözve, de a ruhatárban tervezte hagyni a meleg ruháit. Ezt egy idő után ezt meg is tette.

Még bőven a start előtt, háttérben a várossal.

Sajnos meleg tea vagy kávé helyett csak hideg víz és energia ital volt a frissítő, amiből ittam néhány pohárral. Bevettem a verseny előtti sótablettám és energia gélem, majd beálltunk a sorba a WC-hez. Ezzel el is ment a maradék időnk nagyjából, mert mire végeztünk, indultunk a rajtzónába, ahova kb csak 5 perccel a zárása előtt sikerült beállnunk. Előrébb furakodtunk kicsit, egész az elejére, majd vártuk a felvezető műsort.

Ami nem jött… Az eddigi három (Berlin, New York és most Chicago) nagy nemzetközi maratonom közül itt volt a legrosszabb a verseny előtti műsor, a hangulat, az egésznek a körítése. Néhány mondat a szpíkertől, az amerikai himnusz, egy-két zene, és már azt vettük észre, hogy tart is a verseny. Persze több hullámban indultunk, mire odaértünk a start vonalra, már nagyon futhatnékunk volt. Megnyomtam az órámon az indító gombot, és indult is a maratonom!

A rajt előtti pillanatok.

A terv

A tervem elég egyszerű volt. Nekiindulok 4:45-ös tempóban, ami a 3 óra 20 perces maratonhoz kell, futom, amíg tudom, utána majd összeszorítom a fogam és a szívem visz előre és megcsinálom 3 óra 20 percen belül. Sejtettem, hogy valószínűleg kemény lesz, de jó erőben éreztem magam.

Az időjárás

Az időjárás szinte tökéletes volt. Pénteken esett az eső, szombaton viharos szél volt és még hidegebb, vasárnapra viszont majdnem tökéletes futó idő állt össze. Hideg volt, reggel 5-6 fok, de ez a futáshoz (és persze nem a várakozáshoz) tökéletes. Az ég tiszta volt, eső nem volt várható. Egyedül a szél volt ami zavaró volt, a verseny elejétől a végéig folyamatosan erősödött, de szerencsére csak néhány helyen fújt. Ott viszont fújt, nem túl kellemesen, általában szemben. De kibírható volt, nem ezen ment el a versenyem.

Az első 25 kilométer

Nekiindultam a tervezett tempómban, ami egyébként nagyjából egyezett a tömeg tempójával is. Persze azért sok lassabb futó is volt (szerintem charity indulók), volt kerülgetés is, de nem én kerülgettem a tömeget, hanem a tömeg a lassabb futókat. Igyekeztem egy-egy jó tempót menő futó mögé beállni és menni mögöttük, egyrészt, hogy ne kelljen a tempóm folyamatosan figyelnem (de persze ezt tettem), másrészt hátha fognak valamit a menetszélből.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az első kilométerek hamar elszálltak. Nekem szerencsém volt, mert a Stryd miatt nem GPS-es jeladásra hagyatkoztam, ami köztudottan borzasztó Chicago-ban. A verseny utáni beszélgetésekből tudom, hogy mindenkinek össze-vissza mért és mutatott az órája, mind távolságra (jellemzően 44 kilométer feletti távval a teljes versenyen), mint tempóra (akár több mint egy perccel gyorsabb tempót is mutatva a legjobb kilométerre, mint ami valójában volt). Nekem a Stryd 42.19 km-t mért a maratonra, végig hihető tempót mutatott, és majdnem végig szinkronban a pálya melletti kilométer jelzésekkel. Egyébként nagyon szuper volt, hogy nem csak mérföld jelzések voltak és nem csak minden 5. kilométert írták ki (mint New York-ban), hanem minden egyes kilométert. A lényeg, hogy távolság és tempó szempontjából is teljes kontroll alatt tartottam a versenyt.

Azt azonban már az elején is tudtam, hogy keményebb befejezésre kell készülnöm, mint New York-ban. Egyrészt éreztem magamon is, hogy ez a tempó komolyabb érzetre, mint anno. Ott az első 10-20 kilométer könnyű kocogásnak tűnt, úgy kellett visszafognom magam. Most, bár nem volt különösebben fárasztó a tempó, de éreztem, hogy ez azért már futás, nem kocogás, hanem tempó. Ezt visszaigazolták a pulzus adataim is. New York-ban az első 5 kilométeren 145 alatt, a verseny első felében pedig 150 alatt maradt a pulzusom. Most Chicago-ban 150 volt az első 5 km, majd 153-154 a verseny további része a feléig. Persze ez nem ért váratlanul, a verseny előtti hetek edzései kb ezt jelezték előre.

A kilométerek teltek, én pedig csak mentem. Igyekeztem egy-egy futót kinézni, és vele tartani a lépést, mögötte menni. Általában azért 1-2 kilométerenként váltanom kellett, mert vagy a másik futó volt túl gyors, vagy én akartam gyorsabban menni, mint akit követtem. A 15. km után egyre jobban nyomasztott a vizelési inger is. Ez sem volt ismeretlen, eddig minden maratonom hasonlóan futottam le, hiába mentem el mindig előtte WC-re. Általában egy idő után alábbhagy, vagy már nem arra figyelek rá. 🙂 Itt most nem hagyott annyira alább, és mivel elég jó időt mentem, majdnem minden kilométeren jobbat, mint a tervezett 4:45, ezért a 20 és 21. kilométer között kiálltam egy mobil WC-be. Ilyet még soha nem csináltam versenyen, de most valamiért úgy éreztem, hogy jól fog jönni. Egyrészt, a 3:20-hoz kifutottam féltávig akkora előnyt, hogy belefért, másrészt meg legalább pihenek egy kicsit gondoltam.

Egyébként az első 20 kilométert közel 4:40-es átlaggal hoztam le, ami elég jó tempó, és bár éreztem, hogy fáradok kicsit, és tudom persze most már személyes tapasztalatból is, hogy a maraton 30 felett kezdődik csak, mégis úgy voltam vele, hogy jó lesz ez, majd összeszorítom a fogam és megyek, megcsinálom, meg tudom csinálni. Maraton közben sokat számolok fejben, azzal is megy az idő, szóval tudtam, hogy ha ezt az átlag tempót tudom tartani, akkor 3:17:30 lehet belőle. Azt persze tudtam, hogy nem fogom tudni tartani, de így a fenti szám azt jelentette, hogy van 2 perc 30 másodperc előnyöm, aminek köszönhetően majd spórolhatok. Ismerős gondolatok tavaly Berlinből, csak ekkor még nem tudtam, hogy hasonló vége lesz a dolognak. 🙂

A mellékhelyiséges megállóval elpihentem közel másfél percet, végül a félmaratont hivatalosan 1:39:56 alatt futottam meg, amivel éppen a 3 óra 20 perces célidőn belüli fele volt meg a távnak. Ekkor azért éreztem, hogy ez durva lenne, ha még egyszer ennyit, ilyen tempóban (már sokkal fáradtabban) meg tudnék futni. De ekkor még nem engedtem el a dolgot, futottam tovább, egészen kb a 23. kilométerig. Ekkor jött az Adams Street, aminek nem azért emlékszem a nevére, mert egy olyan híres utca Chicago-ban, hanem mert itt fogytam el először. Ezen a kb 2 kilométeres szakaszon szembe szél volt, néha egy-egy erősebb lökéssel. Itt még mentem a tempóm, de éreztem, hogy ez már nehéz, nem hogy végig, de túl hosszan sem fogom tudni bírni.

Ezúttal ezt az egyetlen egy képet csináltam futás közben, közel a táv feléhez.

A frissítésről

Egy maratonnak mindig kiemelt része a frissítés. Berlinben megtanultam, hogy erre nagyon oda kell figyelni és lényegében a New York-ban alkalmazott teknikát követtem most is. 20 percenként ittam egy gélt, mellé néhány korty vizet ahol tudtam, és kb óránként egy sótablettát. Egyedül itt hibáztam, mert a szokásos elfogyott, az expo-n nem kaptam, év végül a Tamástól kölcsön kapott más fajta tablettával futottam. Nem hiszem, hogy ezen múlt, inkább az elmúlt két hónap fáradtságán, de nem volt tökéletes.

A 25. és 35. kilométer között

Ahogy írtam, a 25. kilométer környékén, az Adams Street-en fogytam el először. Valahol a 25. kilométernél találkoztam össze Cseke Mátyással, aki éppen Magyar Dávidnál állt meg egy pillanatra frissíteni. Egyébként hihetetlen, hogy pont így és pont akkor botlottam beléjük, amikor ők is találkoztak. Mint kiderült Mátyás kb két perccel mögöttem volt időben (mert ennyivel előttem indult), de jobb erőben volt, mondtam is neki, hogy hajrá, menjen, ne várjon rám. Szerencsére 10-20 méterrel mögötte tudtam tartani vele a lépést, de ekkor már körülbelül 5:00-ás tempóban futottunk. (Mátyás végül egyébként 3 óra 30 percen belül ért célba).

Igazából nem bántam, hogy vissza kellett vennem, éreztem, hogy a 4:45-ön belüli tempót nem bírnám végig, valahogy meg is könnyebbültem, hogy akkor innen már csak lekocogom a bemelegítő és levezető tempómban a maratont. Hihetetlen, hogy ez már a negyedik maratonom volt (hiszen futottam egyet Liege-ben is a nyár elején), mégis még mindig be tudok dőlni az ilyen gondolatoknak!? 🙂 Az 5 perces tempó kényelmesebbnek és lelkileg is könnyebbnek tűnt a 4:45-ös után, ráadásul ahogy számolgattam még 3 óra 25 percen belüli beérkezést ígért, amivel azért bőven elégedett lettem volna.

Aztán ahogy teltek múltak a kilométerek, az 5 perces tempóból 5:15-ös lett, majd az 5:15-ösből 5:30-as… (Egész pontosan a 25-30 közötti szakaszt 5:05-ös átlaggal futottam, a 30-35 közöttit pedig 5:20-assal). Valahogy elfogyott az erőm, természetes módon lassultam le. Szinte észre sem vettem, de érzetre hasonló erő kifejtéssel egyre lassabban futottam. A pulzusom stabilan 153-155 körül volt, a csökkenő tempó ellenére. New York-ban ilyenkor tudtam rákapcsolni és az előtte lévő 150-1-2-3-as pulzusról 160 közelébe emelni (és gyorsulni), itt ilyenről szó sem volt. Nem is nagyon tudtam ellenkezni, itt-ott próbáltam egy kicsit gyorsabbnak lenni, de csak rövid ideig sikerült és éreztem, hogy ilyen sokkal a vége előtt ezt nem jó erőltetni. A frissítéseket terv szerint vettem magamhoz, de nem éreztem, hogy igazából segítenének (persze ki tudja milyen lett volna nélkülük). Ha nagyon akarom, ezt a részt még meg tudtam volna nyomni, de akkor biztos, hogy sokkal előbb összeomlok, mint így. Azt gondolom jó döntés volt, hogy hagytam visszalassulni magam.

Az 5:25-ös iramfutók is bőven elhagytak már, én mégis azt számoltam, hogy ha innen akár 5:30-cal is futom végig a maradék 7-8 kilométert, akkor is simán meglesz a 3 óra 30 belüli idő és legalább egy PB, ami azért nem rossz. Újabb hiba, a verseny neheze számomra még hátra volt!

Az utolsó 7 kilométer

Azt mondják, hogy egy maraton 30 felett kezdődik. Vagy 35 felett. Van benne valami. 🙂 Nekem ezúttal 35-nél kezdődött a neheze. Sikerült újra eljátszanom azt, amit tavaly Berlinben, szinte pontosan ugyanazt…

A 34. kilométert még éppen 5:30-as tempón belül futottam. A 35-36 már azon kívül, de még 6 percen belül, majd a 6 percből is kicsúsztam, a 38. kilométert 6:56 alatt tettem meg. Ez persze azt jelentette, hogy itt-ott belesétáltam már, pedig még nagyon sok volt hátra. A frissítőpontoknál ettem egy-egy banánt, sétáltam, amíg ittam, de egy-egy félreeső ponton is sétáltam kicsit. Nehéznek tűnt a kocogás is. Nyilván elengedtem fejben is kicsit a dolgot, tudtam, hogy innen már nem lesz meg 3 és fél órán belül, hogy a kísérlet nem sikerült, hiába voltam úgy vele, hogy majd fejből és erőből megoldom, van olyan, amikor ez nem megy.

A 39. és 40. kilométerekre egy kicsit összekaptam magam, no nem kell valami nagy dologra gondolni, csak 6:30 alá hoztam a tempót, azaz csak egyszer-egyszer sétáltam bele. A lábam ugyanakkor egyre jobban fájt és a végére a bal vádlim teljesen be is görcsölt. A 41. kilométerben többször félre kellett állnom nyújtani egy kicsit, hogy utána tudjam folytatni. Ezt a kilométert egy valószínűleg amerikai, kopasz, kigyúrt, tetovált nagyobb darab emberrel szinte együtt tettem meg. Hol ő sétált bele, hol én nyújtottam, folyamatosan előzgettük egymást. Emlékszem rá, mert nem lehetett nem észrevenni, folyamatosan hangosan káromkodott. 🙂 Kedvem lett volna röviden értekezni vele a maraton utolsó 1-2 kilométerének nehézségéről, de a megjelenése és a hangulata miatt nem mertem hozzá szólni.

Aztán eljött az utolsó kilométer, amiben én is kicsit magamra találtam. No nem kell nagy dologra gondolni, csak valamiért a lábam engedett és nem görcsölt újra, így tudtam a lassú tempóm (6 perc / km) kocogni. Az utolsó néhány száz méteren hatalmas szembe szél volt, ez borzasztó volt, még eszembe is jutott, hogy milyen jó, hogy nem néhány másodpercen múlik a 3 óra 20 percen belüli maratonom, mert ez azért odavágna neki. Majd jött a “híres” rámpa, amin át be kell futni a Grant Park-ba. A szélvihar után az emelkedő szinte már jól esett, majd jött a célegyenes, ahol még arra is volt erőm figyelni, hogy nagy ívben forduljak rá, nehogy 42.2 kilométer előtt kelljen a Suunto órám megállítani. 🙂 Néhány másodperc múlva pedig áthaladtam a célvonalon.

A cél előtti utolsó méterek.

A célban

Érdekes érzés egy maratonon célba érni. Valahogy mindegy milyen idővel teszed meg, boldog vagy és örülsz, hogy lefutottad (hogy vége van). Én is nagyon-nagyon boldog voltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire nem sikerült a célom elérnem, hogy még New York-nál is 6 és fél perccel gyengébb időt futottam egy könnyebb pályán, hogy milyen nehézségeken és szenvedésen mentem át előtte nem sokkal: csak boldog és büszke voltam.

Már nem emlékszem pontosan mi milyen sorrendben következett a célban. Kaptunk egy flaska vizet, majd a befutó érmet, jöttek a fényképészek, az alufólia (vagy hogy hívják a melegen tartó fémes színű takarót), egy dobozos sör (ami jég hideg volt, alig bírtam fogni), majd a befutó csomag (amiben sok minden volt, de én kb csak arra használtam, hogy beletettem a vizem maradékát).

A kivezető szakasz.

Bár Tamással azt beszéltük, hogy az E betűnél találkozunk a Family Reunion területen, nekem a célterület mögött, de még a kijárat előtt le kellett ülnöm pihennem egy kicsit. Jól esett ülve kinyújtani a lábaim, a sört letenni a földre, természetesen posztoltam egy képet az éremmel, és felhívtam Skype-on a gyerekeket. Sütött a nap, ülve kellemes meleg volt. Aztán erőt vettem magamon és elmentem Tamáshoz, akinek sikerült 3 óra 15 percen belül, fantasztikus idővel célba érnie, majd együtt a ruhatárba, készítettünk néhány képet egymásról és igazából indultunk is vissza a szállásra tusolni.

Összegzés

Természetesen csalódott vagyok, hogy nem sikerült a célként kitűzött 3 óra 20 percet megfutnom. A konkrét időeredmény miatt nem vagyok csalódott, bevállaltam a komolyabb tempót, ami azzal jár, hogy ha nem bírom, akkor jön a fal és a végén sokkal rosszabb idővel érek be, mint amire egyébként képes lennék. 100%-ig biztos vagyok abban, hogy ha eleve arra megyek, hogy 3:30-on belül érjek célba, akkor az viszonylag magabiztosan sikerült volna. De akkor soha nem tudom meg mi lett volna ha, bírtam volna-e a 3:20-hoz szükséges tempót. Most már tudom, hogy nem. Ez is ér valamit, ez is egy tanulság.

Chicago élményéből, a futótársakkal töltött időből, a maraton lefutásából semmit nem von le az, hogy a célom nem sikerült, egy fantasztikus hétvége és egy nagyon jó verseny volt, örülök, hogy ott lehettem!

Hogyan tovább? Erről talán majd egy legközelebbi bejegyzésben, ami fix, az 2020 március 1-jén Tokió, ami már csak bő négy hónap, szinte mindjárt itt van.