Wekerle Székelykapu Futás

Általában nagyobb futóversenyekre járok, kivételek talán a szegedi versenyek, bár igazság szerint ehhez a Wekerle futáshoz képest az is egy nagyobbnak számít. 🙂 Természetesen külön története van, hogy most mégis miért voltam itt.

Még 2018 elején történt, hogy a Kilimandzsáró megmászására készülve néhányszor elmentem futni is. 4-5 kilométereket futottam és csak néhány alkalomról volt szó. Ebben az időben hívott Jani barátom a wekerlei futóversenyre, ami egy rövid, 4 kilométeres, helyi kis futóverseny. Emlékszem, hogy már akkor célidőkben gondolkoztam, és valahogy megszületett a fejemben, hogy milyen jó lenne ezt a 4 kilométert 20 percen belül lefutni. De arra is emlékszem, hogy ezen a néhány edzésen, amikor 4-5 kilométereket futottam, soha nem sikerült 20 percen belülre kerülnöm. Általában nem bírtam végig az 5 perc / km-es tempót és belassultam. Akkor elég hamar felhagytam a futással és a versenyre sem mentem el végül…

Most, több, mint két évvel később, úgy alakult, hogy Janinak és nekem is jó volt a verseny időpontja, és hát mivel azóta futok is rendszeresen, így nem okozott gondot merészebb célkitűzést tennem. Tudtam, hogy a mostani edzettségi állapotomban nem okozhat gondot 4 kilométeren 16 perc alá kerülni, sőt, ha nagyon merész vagyok, akkor akár a 15 perces célt is kitűzhettem volna. Ami ez ellen szólt az az UltraBalaton, hiszen pont egy hete futottam, és azért még bőven éreztem a lábaimban.

Még soha nem futottam ilyen rövid versenyt. 🙂 Az eddigi legrövidebb távom 10 kilométer volt, illetve 9.46 a tavaly év végi szegedi versenyen. Egy kicsit vonzott ez a rövid táv, ahol (azt hittem) nem kell beosztani az erőt, lehet menni teljes energiával és gyorsan véget ér az egész. Tényleg csak azt nem tudtam, mennyire fogom érezni még az UB-t, illetve persze aggódtam, nehogy megsérüljek a nem tökéletes fizikai állapotom miatt.

Wekerle futás
Valahol félúton.

A versenyről nem fogok tudni sokat írni, tényleg gyors volt. 🙂 Reggel még esett az eső, de mire megérkeztünk nagyjából elállt. Regisztráltunk, felvettük a rajtszámot. Ez nem chip-es volt, valahogy kézzel írták a befutó időket az önkéntesek. Mivel rövid, gyors verseny volt, számomra nagy sebességgel, ezért úgy döntöttem, hogy bemelegítek rá. Két kilométert kocogtam, 5:30-as tempóban. Közben az eső kezdett felszáradni, a napon már meleg volt, és persze nagyon párás a levegő.

10:15-kor volt a rajt egy rövid bemelegítés után. Wekerle-telepen kellett egy kört futni, hosszú egyenes szakaszokkal, ez kedvező volt. Az is, hogy a bemelegítés után a rajtzóna elejébe érkeztem meg, így gyakorlatilag a második sorból tudtam rajtolni. Az első száz méter után már egész elől voltam, utána aránylag sokáig (több száz méterig) a negyedik helyen futottam. Persze ahogy lenni szokott, most is jól elfutottam a verseny elejét. Csak a szokásos, mindenki gyorsan rajtol, én is, meg persze igyekeztem tartani a lépést az elől menőkkel. Az első kilométert 3:33 alatt futottam le (ami számomra új rekord), ráadásul folyamatosan lassulva, azaz bőven voltak 3.15-ön belüli száz métereim is.

Wekerle futás futó mozgás
Micsoda futó mozgás! 🙂 Ez egyébként már a befutó szakasz, itt sprinteltem. 🙂

Nagyjából öt és fél percig (másfél kilométerig) bírtam a 3:45-ös tempót, utána belassultam kicsit, már 4 perc / km-en kívülre kerültem. A második kilométerem 3:57 lett, a harmadik pedig 4:12 (igaz itt nagyon enyhén kicsit emelkedett is a pálya). Valahol itt, kb három kilométernél volt a mélypont, idáig folyamatosan kicsit lassultam. Ekkor voltak már rövid szakaszaim 4:15-ön kívül is. Aztán a végére kicsit összeszedtem magam, stabilan 4:10-en belül (de 4:00-án kívül) futottam, a végén, a célegyenesre ráfordulva még sprintelni is volt erőm, az utolsó száz méteren a végére még 3:15 alá is kerültem.

Wekerle futás cél
Érkezem a célba.

Végül 15 perc 20 másodperc alatt teljesítettem a távot, ami sokkal jobb, mint a minimálisan kitűzött 16 perces határ. A 15:00 – legalábbis ezen a szinten – azért messze volt. Szerencsére nem éreztem az UB-t, jól tudtam menni, nem fájt a lábam. Persze a verseny közben többször is hálát adtam, hogy csak 4 kilométeres a verseny, és nem több. 🙂 Előzetesen (a 16 perces idővel) az első húszba vártam magam, végül abszolút 12. lettem.

Wekerle futás Strava
Wekerle Székelykapu Futás adatai a Strava-ról.

Jó verseny volt, nem bántam meg, hogy eljöttem. Az első futóversenyem volt, ahol sem pólót, sem befutó érmet nem kaptunk. 🙂 És az első futóversenyem volt, ahol ilyen rövid távot futottam. Azt kifejezetten élveztem, hogy gyors volt, hamar véget ért. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ez összességében jobban bejön, mint a félmaraton vagy a maraton, nyilván teljesen más az egész. De egynek jó volt! 🙂

Wekerle futás után
A verseny legjobb része – utána, egy sörrel. 🙂

Ultrabalaton 2019

Tavaly azt írtam az Ultrabalatonnal kapcsolatban, hogy “Néha azok lesznek a legjobb bulik, amikhez semmi kedvünk.” Az ideihez nagyon is volt kedvem és kicsit tartottam is tőle, hogy éppen emiatt esetleg csalódni fogok. Hát nem csalódtam, sikerült még a tavalyi versenyt is felülmúlni, mind hangulatban és persze eredményben is. Bár az esőt kihagytam volna. 🙂

Aki követi a Facebook oldalam annak biztos nem árulok el nagy titkot, ha azzal kezdem, hogy sikerült elérni a nagy célunkat és 3. helyen végeztünk a kategóriánkban (7 fős férfik – hiszen ha egy férfi is van a csapatodban, akkor az már annak számít). Sőt, az összes csapat közül is (akik vagy 1500-an voltak) a 29. helyen végeztünk, ami szeritem elég nagy szó – bár nyilván nem fair összehasonlítani a 2-3 fős csapatok teljesítményét a 10-13 fős csapatokkal. De mindegy is, hiszen az eredmény mellett legalább ugyanilyen fontos az élmény, a hangulat és persze maga a futás is.

A csapatunk: jövőreinkábbátússzuk (7 futó, 2 biciklis kísérő).
Felső sor, futók, balról jobbra: Péter, Gábor, én :), Zsófi, Csilla, Niki, Bence.
Alsó sor, biciklis kísérők: Linda, Laci.

Ráhangolódás

Tavalyi csapatunk magja megmaradt, de azért volt néhány tervezett és sajnos váratlan változás is. Végül négyen futottunk tavaly is (Niki, Csilla, Peti és én), három újoncunk volt (Zsófi, Gábor és Bence), akiknek az UB is új volt. A két biciklis kísérő közül Laci tavaly is jött velünk, míg Linda tavaly futott, idén sajnos csak kísérni tudott. Elég furcsán telt a szombat, mivel mi csak 16:50-re kaptuk meg a rajt időpontunkat, ezért egész nap nézhettem Facebook-on és Strava-n, hogy ki hol tart már a versenyben. Olyan futhatnékom volt már. 🙂 Mi csak koradélután találkoztunk Balatonfüreden. Egy rendes ebéd nem jött össze, de legalább a versenyközpontban sikerült pizzához jutnia annak aki éhes volt – köztük nekem is. Azért az jó volt, hiszen meleg ételt legközelebb csak vasárnap délután láttunk.

Nekem bejött egyébként a balatonfüredi indulás. Mondjuk valószínűleg bárhonnan indulunk és bárhogy néz ki a versenyközpont, nekem megfelelt volna, szóval azt hiszem nem én vagyok a legkritikusabb résztvevő ebből a szempontból. Volt mosdó, büfé, nagy parkoló (bár parkolni így is nehéz volt) és persze a rajtzóna, ahol megint együtt indulhattunk jelképesen – Niki pedig első futóként a gyakorlatban is.

A rajt fotó, az indulás előtti pillanatokban.

Célkitűzés

Két célkitűzésem, illetve célkitűzésünk is volt a XIII. UltraBalatonra. Ahogy a bevezetőben említettem már, csapatként megálmodtuk, hogy szeretnénk a 3. helyen végezni a kategóriánkban. Ezt kizárólag a tavalyi eredmények alapján döntöttük el. 🙂 Tavaly ötödikek lettünk. Volt két csapat, akik űridőt mentek (bőven 15 órán belül végeztek és összetettben is 4. és 5. legjobb csapat lettek) őket esélyünk sem volt megelőzni. Tavaly mi 19 óra 5 percet futottunk, előttünk két csapat végzett nem sokkal 18:21 és 18:38-as időkkel. Azt lőttük be, hogy őket meg tudjuk előzni és így harmadikok lehetünk. Mindenki fejlődött a csapatunkban tavalyhoz képest és az új csapattagok is erősítést jelentettek. Persze soha nem lehet tudni, hogy más csapatokban milyen mozgások, cserék, fejlődések vannak és új csapat is bármikor berobbanhat, de azért reménykedtünk, hogy ha nem lesz meglepetés, akkor elsősorban rajtunk fog múlni, hogy meg tudjuk-e futni a harmadik helyet. A szakaszkalkulátor – biztonsági ráhagyással – 17 óra 51 perces időeredményt hozott ki nekünk, de a ráhagyás miatt biztosak voltunk benne, hogy ennél azért jobbak leszünk.

Ami a saját egyéni célkitűzésem illeti, az edzőmmel, Marcival, rövid üzenetváltás alapján abban maradtunk, hogy mindhárom szakaszomon megpróbálok 4:30-as kilométerenkénti átlag tempót futni. Az első szakaszon a sok emelkedő miatt, az utolsón pedig a fáradtság miatt jelentős kihívásként tekintettem erre a célra, de bíztam benne, hogy az első szakaszon a frissesség segít majd, az utolsón pedig a teljesen sík terep.

Első futásom

Egész nap nagyon futhatnékom volt már, ezért örültem, hogy én indulhatok másodiknak. Tavaly én futottam utoljára a csapatból az első szakaszon. Bár akkor ez jól jött ki, de idén nem tudtam volna olyan nyugodtan kivárni a sorom. 🙂 A Pécsely-Balatonakali közötti három kis szakaszból álló távot kaptam meg, ami 13.1 kilométer és nagyon dimbes-dombos. Azaz sok benne az emelkedő, de legalább a lejtő is. Tudtam, hogy a Pécsely-Dörgicse közötti két szakaszt (8.8 km) kell “túlélnem”, mert utána már majdnem végig lejt az útvonal Akaliig. Sokszor eszembe jutott még az UB hétvége előtt, hogy vajon örüljek-e ennek a szakasznak, vagy sem. Nyilván síkon könnyebb futni, kicsit tartottam tőle, hogy jól kikészülök majd rögtön az első futásomon, és meghalok a későbbi szakaszaimon. De aztán úgy voltam vele, hogy egész tavalyi évben a New York-i emelkedőkre edzettem, idén Izlandon sem kis szintkülönbség lesz, a kaposvári félmaratonon is domboztam és a Szénás-kör hegyeit is megmásztuk kétszer az elmúlt hónapokban, szóval ki más futhatna itt, ha nem én!? 🙂

Ultrabalaton 2019 első szakasz térkép
Az első futásom (13.1 km) első szakaszának (4.4 km) térképe és szintrajza. És a második szakaszon volt még további 62 méter szint.

Mire oda értünk, hogy futnom kellett, már nagyon indulhatnékom volt és teljesen pozitív hangulatban voltam. Vártam a dombokat, és azért ott volt a fejemben, hogy a végén végig lejt majd, az milyen jó lesz. 🙂 Neki is eredtem ahogy megkaptam a váltóbotot (órát?) és végre élvezhettem a futást. Kicsit gyorsan indultam (4:05 körüli tempóval az első 2 kilométeren), de hát ezt már megszoktam magamtól. Egyébként is úgy voltam vele, hogy hamar jön majd az emelkedő, akkor úgy is belassulok.

Az emelkedő el is jött. Nagyjából négy kilométeren át, 187 méterről 329 méterig kellett felkapaszkodni, hol lankásabb, hol meredekebb szakaszon. Gyakorlatilag két hosszabb, meredekebb rész volt benne, közte egy kicsit laposabbal. Ezen a kb négy kilométeres “hegyi” szakaszon 5:09-es, 4:55-ös, 4:35-ös (ez a laposabb rész) és 4:44-es tempót futottam kilométer átlagban. Azt kell, hogy mondjam, hogy még magamat is megleptem. Teljesen jó erőben futottam fel, nem haltam meg, a pulzusom stabilan 167 volt, ami magas, de még messze nem 170 feletti (ami mondjuk 1-1 keményebb félmaraton második felében volt). Érdekes módon nem is tűntek olyan vészesen meredeknek a hegyek, mint ahogy előre elképzeltem őket. Lehet, hogy tényleg jót tett a Szénás kör, vagy csak kipihent és nagyon motivált voltam. Mindenesetre belül nagyon büszke voltam magamra. 🙂

Innen még hátra volt több, mint a távom fele, 7 kilométer, de tudtam, hogy már végig lejteni fog. Bár tavaly az autóból nagyobb lejtők rémlettek, de azért így is sokkal könnyebb volt lefele futni, vagy akár csak vízszintesen. Itt 3:46 és 4:20 közötti kilométereket futottam, átlagban 4:05 lehetett és nem szakadtam meg. Ekkor már az járt a fejemben, hogy azért lesz még két szakaszom. Érdekes módon itt előztek meg ketten is, úgy húztak el mellettem, mintha én csak sétáltam volna. 🙂

Ultrabalaton eső szakasz Strava
Az első futásom összefoglalója a Strava-n (a jelzett szakaszok néhol átfedésben vannak egymással).

Összességében nagyon jól esett az első futásom, és úgy éreztem, hogy sokkal jobban is sikerült, mint ahogy gondoltam volna. Bár tartottam az emelkedőktől, végül a tervezett 4:30-as átlag tempónál gyorsabban, 4:20-szal tudtam le ezt a 13.1 kilométert. Ami miatt egyedül kicsit csalódott voltam, és nem is értettem igazán, hogy összetettben “csak” a 6. helyen álltunk a kategóriánkban. És bár a hegyi szakaszokon én 3. és 2. lettem, a lejtős szakaszon “csak” 5. a kategóriánkon belül. Na mindegy, itt még csak kb a verseny 10%-ánál tartottunk, csak emlékszem, hogy ezen megakadt a szemem és egy kicsit el is gondolkoztam, hogy lehet nem lesz meg ez a 3. hely…

Futások között

Azt hittem, hogy idén – mivel két autóval mentünk és a teljes távon heten futottunk szemben azzal, hogy tavaly ketten csak az elején és a végén futottak és csak öten mentünk körbe egy autóval – kicsit nyugodtabb lesz a tempó, többet lehet majd pihenni, esetleg aludni is fogok tudni. Hát ezek az elgondolások nem jöttek be. Részben azért, mert kicsit rövidebb távokat futottunk, mint tavaly, részben pedig azért mert jelentősen gyorsabban. Nem éreztem azt, hogy idén könnyebb vagy gyorsabb lenne a logisztika. És volt még egy nehezítő tényező: sokkal többen voltak idén, mint tavaly, és így a kísérő autókból is több volt. Viszonylag sok váltópont közelében elég nagy dugó alakult ki, főleg az északi parton. Volt ahol 5-10 percet simán sorba kellett ahhoz állni, hogy tudjunk parkolni egyáltalán.

Az első futásom kb háromnegyed 7-kor hagytam abba és a másodiknak negyed 11-kor indultam neki, tehát kb négy és fél órám volt közöttük. Ez bőven elég volt pihenni. Ettem egy-két szendvicset, kávéztunk is Zsófival. 🙂

Varga Pincészet

Időközben minden csapattárs futott és igen kitett magáért mindenki, szuper időeredmények születtek! Nem akarok senkit kiemelni, mert magához képest szerintem mindenki nagyszerű időt futott. Ekkor már a 3. helyen álltunk a kategóriánkban. Az első két csapat – a tavalyi évhez hasonlóan idén is – űrbéli tempót ment, a nyomukba érni sem volt esélyünk. De úgy nézett ki, hogy a harmadik helyért szoros csata lesz.

Második futásom

A második futások sorát én kezdtem elsőnek. Még a futásra készülődve rájöttem, hogy ennek a futásnak az eleje (az első szakasz) az egybeesik a tavalyi második futásom utolsó szakaszával. Így a 13.1 kilométerből az első 6 nem volt ismeretlen. 🙂 Tudtam, hogy egy hosszabb részt megint kukk sötétben, béka kuruttyulástól hangosan kell megfutnom majd, ahol tényleg elkel majd a fejlámpa. Így is lett.

Különösebb tervem nem volt erre a 13.1 kilométerre. Kb csak az, amiben Marcival maradtunk, azaz kb 4:30-as átlagban lehozni. Éreztem, hogy azért az első futás kivett belőlem, mégis erősen indultam, az első két kilométeren 4:01-et és 4:06-ot mentem. Szerencsére időben kapcsoltam, hogy ezt nem fogom bírni és ráálltám egy kb 4:20-4:25-ös tempóra. Nyilván nehezebb volt futni, mint elsőre, még ha nem is volt szint ezen a szakaszon. Próbáltam a tempót tartani, ami erőfeszítésbe került, ennél tudtam volna kényelmesebben is futni. 🙂 Ugyanakkor tudatosan figyeltem is arra, hogy ne hajtsam nagyon ki magam. Tavaly nagyon megszenvedtem az utolsó szakaszon, nem akartam még egyszer átélni ugyanazt. Az utolsó 5 kilométeren már inkább 4:25-4:30 közötti kilométereket futottam. 8.1 kilométernél még frissítettem is (egy kis iso ami ki volt téve meg egy szőlőcukor) először a versenyen. Egyébként nagyon jó futó idő volt, kicsit hideg, de még nem esett (csak villámlott), pont jó. Azért örültem amikor a Tesco ponton átadhattam a chip-et és kis levezető kocogás után pihenhettem, megihattam egy alkoholmentes sört.


A második futásom összefoglalója a Strava-n (a jelzett szakaszok néhol átfedésben vannak egymással).

Összességében elégedett vagyok a második futásommal is. A célt elértem, bőven 4:30-on belül volt, és tényleg tudtam arra figyelni, hogy maradjon még bennem a harmadik etapra is, ahogy majd nemsokára kiderül. 🙂

Szervezés, váltópontok

A Tesco váltópont valami fantasztikus volt, nagyon örülök így utólag, hogy pont ott fejezhettem be egy futást. Jó hangulat, Balaton-part, de ami nekem a legfontosabb volt, ingyen ropi és alkoholmentes sör (de volt még saláta, joghurt is).

A Tesco-s váltópont egy kis pihenéssel és snack party-val. 🙂

Én egyébként nagyon elégedett vagyok a szervezéssel. Persze olvastam negatív tapasztalatokat is, és nekem is lenne néhány fejlesztő javaslatom (elsősorban a parkolásra gondolok, de az útvonal kitáblázására, jelölésére is), de összességében szerintem nagyon sokat emelkedett a színvonal tavalyhoz képest és nagyon kitettek magukért a szervezők, önkéntesek. Külön tetszett, hogy minden váltóponton hangosan szóltak mindig, hogy kihez kell futni, hol kell csippantani. Mindenhol volt bőven frissíteni való, pedig körülbelül az utolsók között indultunk (igaz, utána jó gyorsan futottunk). A parkolók többségénél is jó volt a szervezés, irányítás, ezen lepődtem meg a legjobban. Igaz ugyanakkor, hogy azzal a forgalomirányító sem tudott mit kezdeni amikor 100 autó érkezik 20-30 helyre. Szóval van min javítani jövőre is, de le a kalappal a több száz önkéntes előtt, ők is ember felettit nyújtottak.

Valamivel az én második futásom után már tíz percen felüli előnyünk volt a dobogón, de azt nem mondanám, hogy megnyugtatott volna minket. Még túl sok volt hátra és az idő is rosszra fordult.

Megjött a vihar

Már az én második szakaszomon is látszottak a villámok, és bár az utánam futó Niki még megúszta a vihart, Bence már nem – bár ő még talán nem ázott bőrig, Zsófival ellentétben. Innentől valahogy az az érzésünk volt, hogy bármerre is mentünk, valahogy mindig pont minket követett az eső. Előrementünk a kocsival a váltópontig, nem esett, reggel már itt-ott kék volt az ég, de mire megérkezett a futónk, akit váltani kellett, újra esni kezdett. És ez így ment váltópontról váltópontra. Amikor nem esett, akkor jött a viharos szél. A szombat nap közbeni meleget és napsütést megúsztuk a késői rajttal, de az esőt és a szelet nem.

Harmadik futásom

Ettől tartottam a legjobban, a tavalyi rossz tapasztalatok miatt. Akkor bár hirtelen megszervezve kaptam egy harmadik szakaszt is a kettő helyett, de az elején jó erőben éreztem magam. Aztán ahogy teltek a kilométerek, úgy fogytam el, és a végén talán jobban meg is szenvedtem, mint a New York maratonon. Na ezt szerettem volna minden áron elkerülni.

Nem úgy indult ez a 10.5 kilométeres táv, hogy jó emlék lesz. Azt hittem végig nyíl egyenes és sík lesz, ehhez képest az elején volt egy-két kanyar, valami alagút és egy jókora domb is. Messze nem volt akkora, mint az első szakaszomon, elvileg csak 28 méter szint volt benne, de sem fizikailag, sem mentálisan nem esett jól. Igazából k*rva szarul esett. 🙂 Mentem fel rá, de fájt a mellkasom, éreztem, hogy alig van erőm. Csak száz-kétszáz méter lehetett, de kellett vagy egy-két kilométer mire kihevertem. Az első négy kilométert 4:35-4:40 közötti tempóban futottam, ami így utólag megnézve elég pozitív, mert azt hittem sokkal lassabb vagyok.

Én valamikor és valahol éjszaka.

Aztán szép lassan magamhoz tértem, ráálltam a 4:30-as tempóra és vitt előre a lábam. Esegetett az eső, de nem szakadt, az út egyenes és unalmas volt, egyedül a tócsákat és a kátyukat, illetve az autókat kellett kerülgetni, de nem volt vészes. Mentálisan nagyon jól fel tudtam építeni ezt a futásom, mert három szakaszból állt: az első 5 km, a második 3.5 km az utolsó pedig 2 kilométer volt. Egyre rövidebb szakaszok, ez nagyon jót tett a lelkemnek. Kíváncsi voltam meddig bírom, de a 4. kilométer után tényleg stabilan tudtam tartani a 4:30-at. Persze fáradt voltam, jól esett volna már odaérni, de attól messze voltam, mint tavaly, hogy mindjárt itt halok meg. Sőt, azt terveztem, hogy az utolsó két kilométert még meghúzom majd egy kicsit. Végül beértem csak az utolsóval, az 4:22 lett. 🙂

Elmondhatatlanul boldog voltam a beérkezés után. Egyrészt mert tudtam, hogy vége, a csapatból én futottam le először az összes szakaszom. De ennél sokkal többet jelentett, hogy bírtam végig erővel, sőt az utolsó kilométeren még kicsit gyorsítani is tudtam.

A harmadik futásom összefoglalója a Stravan: az elején a számomra váratlan dombbal.

Finish

Én hajnali négy után pár perccel fejeztem be a futásom, de még az összes csapattársamnak volt szakasza, volt akinek kettő is. Őszinte leszek, nem bántam, hogy nekem csak egy vizes szakasz jutott és az is szuper volt, amikor végre átöltözhettem teljesen száraz ruhába. Még bő 5 órás futás volt előttünk, ami nekem már csak vezetéssel és parkolásokkal telt, no meg persze a csapattársak buzdításával és az eredmények nézegetésével. Szerencsére ahogy telt az idő, úgy lett egyre biztosabb a harmadik helyünk. Gábor, az utolsó futónk már azért futhatta az utolsó szakaszát, hogy sikerüljön 17 órán belül célba érkezni. Bár ő erről nem tudott, megtette a magáét, és végül 16 óra 56 perc és 44 másodperc alatt futottuk le heten a Balaton körüli 220.1 kilométert.

Azért kora reggel már nem mindig hágott tetőfokára a hangulat… 🙂

A verseny után megkaptuk az érmeket, és boldogan konstatáltuk, hogy amiért jöttünk, megcsináltuk, megvan a 3. hely és a garantált indulási jog 2020-ra. Azt kell, hogy mondjam, hogy szinte boldogabb voltam, illetve még vagyok is így három nappal a verseny után, mint a maratonjaim teljesítése után. Erős mezőnyben, erős versenyben, a maximumot kihozva magunkból magabiztosan hoztuk a harmadik helyet, amiért a legtöbbünk hónapok óta edzett. Mondanám, hogy ez is csak egy verseny volt a sok közül, de nem tudom. Ez az idei évben eddig A VERSENY volt!

Dobogón

Zsófinak hála szerencsére volt hol zuhanyozni Balatonfüreden, rendeltünk pizzát, majd volt aki beszélgetett, én aludni próbáltam. Délután fél négyre mentünk vissza az eredményhirdetésre, ahol számomra meglepően sokan voltak. Eljött a pillanat, amiért maradtunk és amit annyira vártunk: dobogóra állhattunk a 2019-es UltraBalatonon! Szerintem mi voltunk a legboldogabb harmadik helyezett csapat. 🙂 A végén már azt fényképezték a pódium mellett, ahogy mindegyikőnk fényképezkedik a kupával. 🙂

A sátor még az eredményhirdetés előtti pillanatokban.
Dobogón a csapat!

Regeneráció

Ma szerda reggel van, amikor befejezem ezt a bejegyzést és szerencsére teljesen jól vagyok. Tegnap este volt egy 50 perces nagyon laza futásom már, és bár persze hétfőn még éreztem a combom és a vádlim, összességében teljesen jól vagyok. Össze sem lehet hasonlítani a tavalyi állapotommal, amikor lépni is alig tudtam másnap.

Ebben biztosan sokat segített a jobb kondim és állóképességem, illetve az is, hogy idén a szakaszaim után Marci tanácsára mindig kocogtam még lassan pár percet, illetve igyekeztem autóba szállás előtt nyújtani amennyire én szoktam. Az utolsó futásom után még egy rövid hengerezést is megejtettem, szóval tényleg mindent megtettem azért, hogy hétfőn ne mankóval kelljen közlekednem.

Összegzés

Azt hiszem mindannyian nagyon boldogok vagyunk, mert kitaláltuk, elterveztük és megvalósítottuk, amit akartunk – mindezt szuper idővel és egy nagyon jó hangulatú versenyen, hétvégén.

Az első 15 helyezett 7 fős férfi csapat 2019-ben.

Az látszik, hogy a csapatoknál nagy fejlődés volt. A tavalyi 19:04-es időnk, amivel akkor 5-ek voltunk, idén csak 9. helyre lett volna elég. Tavaly még 18:20-as idővel dobogóra lehetett állni ebben a kategóriában, idén azzal éppen nem csak 6. lett volna a tavalyi bronzérmes, ahhoz képest majd másfél órával jobb idővel lettünk harmadikok. Csak az első két helyezett kimagasló teljesítménye nem változott, csak a sorrendjük. 🙂

Saját magam szempontjából is sikeres versenyt zártam. Az első szakaszra vagyok a legbüszkébb, mert a sok szint ellenére nagyon jó tempóban sikerült teljesítenem, ráadásul úgy, hogy nem készítettem teljesen ki magam a későbbi futásokra. Persze a harmadik, utolsó futással is maximálisan elégedett vagyok, hiszen míg tavaly teljesen belassultam és meghaltam, addig idén nagyjából sikerült tartani a tervezett erős tempót és kicsit még rá is gyorsítani a vége fele. Idén a harmadik, utolsó szakaszom futottam olyan gyorsan, mint tavaly a legelsőt – ez mindent elmond a fejlődésről.

Azt hiszem továbbra is kedvenc versenyem marad az UltraBalaton, és mivel megnyertük az indulási jogot 2020-ra, biztosan jövünk még ide!

Vivicitta 2019

Nem is tudom hol kezdjem… Talán a lényeg röviden összefoglalva:

  • Utólag jöttem rá, hogy ez a 10.4 km (félmaraton párban) volt számomra 2019 első félévének fő versenye.
  • Először futottam váltót.
  • Először melegítettem be 20-25 perc futással egy futóversenyre.
  • Bőven megfutottam a célként kitűzött 42 percen belüli 10 kilométert.
  • És még dobogón is álltam és kupát is kaptam. 🙂

Versenynaptár

Hogyan lett egy váltóban futott félmaraton a félév első számú versenye számomra? Tavaly biztosan nem gondoltam volna, hogy így lesz. 2018-ban szinte minden hónapra szükségem volt valamilyen versenyre. A kedvenc távom a félmaraton volt, az év során elég sok versenyen próbáltam megfutni azt a bűvös 1 óra 40 percen belüli célidőt. A tavalyi Vivicittára is úgy érkeztem, hogy előtte lévő hétvégén futottam a kicsit csalódást jelentő prágai félmaratont, és szinte lelki beteg voltam, hogy úgy alakult, hogy a Vivicittán nem tudtam újra megpróbálni a célidőn belüli tempót.

Ehhez képest idén eddig egyetlen versenyen voltam, a kaposvári dombos félmaratonon, kizárólag a helyszín és a dombos edzés miatt, lényegében nem is verseny céllal. A januári Zúzmara 10 kilométert az év végi pihenők miatt kihagytam, és valahogy idén a félmaratonok sem mozgattak meg. A Vivicittára először persze félmaratonra jelentkeztem, de egyáltalán nem bántam amikor Péter megkeresett, hogy fussuk váltóban. Az elmúlt hónapokban egyébként is egy kicsit jobban mozgattak a rövidebb távok (10 kilométer), de a fő ok inkább a szuper jól sikerült novemberi siófoki félmaraton volt, ahol 1:35:33-at futottam. Az a verseny túl jól sikerült, előtte-utána pihentem, úgy éreztem az év első hónapjaiban, hogy nem állok készen arra, hogy ezt az időt megdöntsem. Tudom, hogy hülyeség, de úgy voltam vele, hogy akkor nincs is értelme versenyezni. Persze edzeni edzettem tisztességgel, de számomra a versenynek akkor van értelme, ha van tétje. A tét nekem pedig eddig mindig egy jobb idő (PB) megfutása volt. Szóval amikor februárban döntenem kellett Péter kéréséről nem sokat gondolkoztam rajta.

Az pedig csak most utólag esett le, hogy bár megyek még Szénás kört futni, lesz egy általam nagyon várt UltraBalaton, jelentkeztem idén is a kecskeméti 25 kilométeres Mercedes gyár futásra, és hát persze ne feledkezzünk meg a liege-i Beer Lovers’ maratonról és az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ról, de ezek közül egyik sem az a számomra klasszikus verseny lesz. Klasszikus verseny alatt én azt értem, amikor egy adott távon (10 km, félmaraton, maraton) a lehető legjobb időt akarom futni, ami számomra egyet jelent a personal best-tel (PB-vel). Tudom, ezzel lehet vitatkozni, de a belső motiváció makacs dolog, én az ilyen versenyekre tudok versenyszellemmel felpörögni. A többi nekem inkább edzés vagy örömfutás (ami persze szintén fontos).

A verseny előtti este megvolt a tészta parti, a kedvenc sajtos-tejfölös tésztával. 🙂

Célkitűzés

Ilyen előzmények mellett sokáig nem találtam a célom a Vivicittára. Persze tudtam, hogy tisztességgel lefutom majd, de egy ideig zavart, hogy nem pont 10 km (hanem a második futónak 10.4), így nehéz 10 kilométerre PB-t futni. Aztán egy idő után ezt elengedtem, és megfogalmazódott benne, hogy a hivatalos versenytávtól függetlenül én az órámon mért 10 kilométeren akarok PB-t futni. Még tavaly decemberben Szegeden futottam 10 kilométeres versenyt (ami 9.6 km lett). Ott 43 perc alá szerettem volna kerülni, ami csak a rövidebb táv miatt sikerült, 10 kilométeren már kicsúsztam volna belőle. Idén február végén futottam a Velencei-tó partján egy 10 kilométerre kihegyezett edzést, ott 42:21-re javítottam az egyéni csúcsom. Adta magát, hogy a Vivicittán a cél a 42 perc alá kerülés legyen.

Kicsit tartottam tőle, mert bár Velencén nem hajtottam ki magam teljesen, maradt bennem tartalék, de tudtam, hogy ahhoz képest a budapesti helyszín kicsit több kanyart és szintet tartalmaz. Jó erőben éreztem magam az utolsó 2-3 hét edzésein, tudtam, hogy meg tudom futni a 42 perc alatti 10 kilométert (a saját órámon mérve), de azt is tudtam, hogy azért nem lesz egyszerű. Még év elején, amikor összeírtam a 2019-es futással kapcsolatos céljaim, akkor év végére azt tűztem ki, hogy 41 perc alá kell kerülnöm (a 40 perc alatti idő maradt álom, nem cél).

A verseny előtti napokban már kristály tisztán tudtam, hogy a cél a 42 perc alatti 10 km, és emellett teljes szívvel el tudtam köteleződni. Megjött a verseny hangulatom. 🙂

A verseny előtt

Az unalmas részletekkel nem terhelnélek Titeket. A versenyre sikerült jól rápihennem (főleg péntekről szombatra aludtam sokat), mindent előre kikészítettem, vasárnap időben elindultam. A félmaraton a Margit-szigeten kezdődött 9-kor, de mivel mi Péterrel párban futottuk és én a második futó voltam, nekem kb 9:30-ra kellett a Petőfi híd budai oldalának közelébe mennem, a váltóponthoz. Persze szeretek inkább előbb érkezni, ezért 9-re már ott is voltam.

Ekkor ért az első meglepetés. Azt hiszem mondhatom, hogy az elmúlt másfél évben viszonylag sok futóversenyen voltam, de olyanon még nem, ahol 30 perccel a rajt előtt szinte senki nem volt még néhány szervezőt leszámítva. Nyilván a Margit-szigeten fél órával a rajt előtt már tömeg volt, de nem úgy a váltóponton. Egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy vajon jó helyen vagyok-e? 🙂 Aztán eszembe jutott, hogy a váltók közül azért mi az aránylag gyorsabbak közé tartozunk, és habár én 9:45 körül tervezek indulni, sokan lesznek olyanok, akik bőven 10 vagy fél 11 után fognak váltani. Ők nyilván nem jönnek ki reggel 9-re.

A szinte üres váltópont 9 után nem sokkal.

A másik ami hamar kiderült, hogy hideg volt. Ideális futóverseny idő volt, nem esett, nem sütött a nap, hűvös volt, de nem jéghideg. Persze ami ideális futáshoz, az nem az várakozáshoz. Én pedig rövid nadrágban, rövid pólóval terveztem futni (ez jó döntés volt), és nem készültem melegebb ruhával, hiszen a váltóponton ruhatár sem volt. Tudtam persze, hogy hűvös lesz, de úgy voltam vele, hogy majd csak eltelik az a 20-30 perc (ami ugye 45 lett). Főleg emiatt viszonylag könnyű volt meghozni egy olyan döntést, amit eddig mindig kerültem. Elmentem a környéken kocogni 20-25 percet, mint bemelegítés. Nyilván korábban is sokszor olvastam, hogy ez milyen hasznos és szükséges, de hát ki az, aki egy félmaraton lefutása előtt (amit ráadásul ki akar maxolni) elmegy még néhány kilométert kocogni, még ha természetesen nem is túl nagy intenzitással? Én biztos nem, legalábbis eddig nem. A hideg miatt viszont úgy voltam, hogy ez is jobb, mint fázni, és hát mit árthat néhány kilométer 5:30-as tempóban, mikor a versenyen úgy is majd 4:10 körüli átlagban kell futnom? Nem is ártott semmit, sőt, valószínűleg mint bemelegítés segített is abban, hogy a hirtelen magas intenzitástól és a gyors tempótól nem lett semmi sérülésem. Azt nem tudom, hogy hosszabb távok előtt fogok-e kocogni majd bemelegítésként a jövőben, de a rövidebb versenyek előtt szinte biztosan.

Egy kicsit később, bár tömeg jól láthatóan még mindig nincsen.

Váltás

Még soha nem futottam váltót. Persze nem olyan nagy dolog ez, technikailag nem egy lehetetlen kihívás. A váltóponton a rajtszámok alapján vannak amolyan karámok kialakítva, ahol a konkrét váltások megtörténnek. Az egyik rendező mondta, hogy elvileg az első futónak be kéne futnia a karám szélén elhelyezett szalag mögé, ott átadni az övet, amin a váltót jelző rajtszám (van egyéni rajtszám is) és az időmérő chip van, és akkor futhat ki a szalag mögül a váltó második párja. Gyorsan azt is hozzátette, hogy ez a gyakorlatban persze nem így működik. Aki meglátja a társát, az kilép a szalag mögül, ki így (egy helyben állva) ki úgy (elé futva, vagy vele együtt futva) átveszi az övet és már futhat is. Az övet persze fel kell csatolnia.

A váltó nagy előnye, hogy láthatod a versenyben elől lévő futókat szemből is, nem csak hátulról (vagy onnan sem). 🙂

Én nagyjából csak az első tíz váltást láttam, mert Péter gyors volt. 🙂 Ritkán jöttek a futók, jól látható volt, hogy ki jön, nem okozott gondot a váltás. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a mezőny közepén, amikor tucatjaival jönnek a váltások, akkor azért elég nagy fejetlenség és tömeg lehet. Nem tudom…

De a lényeg, hogy jött Péter, megkaptam az övet és már indultam is. Az első meglepetés az volt, hogy egyből mellettem termett egy biciklis, aki közölte, hogy mi vagyunk az első Telekomos váltó (a dolgozói kategóriában), úgy hogy hajrá! Nekem több se kellett, egyből elkezdtem sprintelni. 🙂 Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy az órám sem kapcsoltam be, ezt gyorsan orvosoltam.

Kilátás a karámból. 🙂

A verseny

Előzetesen nagyjából arra készültem, hogy minden kilométert 4:10 körüli tempóban futok majd. Ez 10 kilométeren kiadja a 42 percen belüli célidőt. És mi az amiben jó vagyok? Hát abban, hogy elfussam a verseny elejét! Úgyhogy ezt most is gyakoroltam. 🙂 Az első mért kilométerem 3:48 lett (ami 1 km-en éppen PB nekem), majd 3:57, 3:59. De még a 4. és 5. kilométer is 4:10-en belüli lett (4:02 és 4:07). Láttam persze, hogy gyorsabban futok, mint terveztem (és mint kéne), de olyan jó erőben voltam, hogy úgy voltam vele, a 10 km az szinte sprint táv, kihúzom a végéig. Azért persze nem pont így alakult. 🙂

Végül az első 5 kilométert 19:54 alatt futottam le, ami számomra hihetetlen eredmény. Azt tudtam edzésről, hogy tudok egy kilométert futni 4 percen belül (eddig 3:49 volt a legjobb időm), de az – edzés körülmények között – eléggé ki volt maxolva. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy tudok 5 kilométert átlagban 4 percen belüli tempóval futni (azaz 20 percen belül). De arra sem, hogy az első 3 kilométer mindegyikét 4 percen belül futnám.

Persze amilyen szépen, jól és “könnyen” ment az első 5 kilométer, annak rendje és módja szerint eljött a holtpont is. 4:10-en kívüli kilométerek jöttek (4:11, 4:15, 4:11), és ezekért az időkért meg kellett szenvednem. Gondolkodtam is rajta, hogy szükségem van nekem erre? Miért olyan nagy dolog 42 percen belül futni a 10 kilométert? Miért nem kocogom le kényelmesen a távot? És mennyire örültem, hogy nem félmaratoni távon indultam! 🙂

Persze ekkor már tudtam azt is, hogy simán meglesz a 42 percen belüli 10 kilométerem, nem is volt meg az a plusz motiváció, hogy 110%-on fussam az utolsó kilométereket. Nem volt könnyű, megszenvedtem ezért az időért, de nem haltam bele. Az utolsó 2 km 4:09 és 4:08 lett. Azt hittem kicsit megnyomtam őket, volt benne emelkedő a Margít-hídra fel (és persze egy kis lejtő is a Margit-szigetre befutva), de végül is az időeredmények nem azt mutatják, hogy olyan nagyon nekigyorsultam volna. 🙂 Azért az utolsó száz métereken jó erőben voltam, ott egy kicsit gyorsultam is, de nem estem össze a célban. Nagyon jó versenyt futottam.

A célban én kaptam meg Péter befutó érmét is, érdekes érzés volt két éremmel a nyakamban sétálni (egy ideig).

Dobogón

A végig engem kísérő privát biciklis miatt tudtam, hogy végig az első helyen állunk a Telekom dolgozói páros váltóban. Ezért nem okozott meglepetést, hogy a célban szóltak, hogy megnyertük (bár nem értettem tisztán hirtelen), de a lényeg, hogy 10:50-re mehettünk a színpadhoz kupa átadásra. Tudom, hogy csak a dolgozói kategóriát nyertük meg (a férfi párosok között 7-ek lettünk, abszolútban 12-ek), de nekem így is nagyon szuper élmény volt dobogóra állni (illetve ülni…) és átvenni egy kupát. A gyerekek nagyon örültek neki otthon.

A dobogón a Telekom dolgozói kupa átadása után.

Ráadásul a verseny után volt egy kis UltraBalaton csapat találkozó, kiegészülve az új tagokkal, szinte majdnem mindenki futott a Vivicittán. Úgy érzem nagyon jó kis csapatunk van idén, mind csapategységet, mind futó tudást tekintve, nagyon várom már a májusi versenyt.

Az UltraBalaton csapatunk tagjai elég jól szerepeltek a Vivicittán – a fiúk az egy kupájukkal éppen csak felfértek a képre. 🙂

Jó dolog volt egy kupát kapni, de visszatérve a lényegre, a mai napig nagyon büszke vagy a 40:49-es időeredményemre 10 kilométeren. Persze ha hivatalos 10 kilométeres verseny lett volna, akkor biztosan kicsúsztam volna a 41 percből, hiszen tapasztalatból tudom, hogy olyankor az óra mindig egy-kétszáz méterrel többet mér. De ezt most el tudom engedni, lesz majd még hivatalos 10 kilométeres verseny is, és hát ott már biztosan a pár hónapja még csak álomnak gondolt 40 perces időn belülre kerülni lesz a cél!

Csupa Personal Best a rövid távokon!

Az azért megdöbbentő, hogy milyen gyors emberek vannak! Bár a Telekom dolgozói váltót toronymagasan megnyertük, az összes páros váltó között a 12-ek lettünk, úgy, hogy voltak olyan párosok, akik bőven 10 percnél többet vertek ránk. De még ha csak magamat nézem, akkor is több, mint egy tucatnyian voltak gyorsabban nálam a második futók közül. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mi váltó eredményünk (amit ugye ketten futottunk, fél-fél távon) az az egyéni versenyben a 164. helyre lett volna elég! Hihetetlen milyen futók vannak!

Telekom dolgozói váltó eredménye.
A páros váltó verseny eredménye.
Azt hiszem azért látszik a képen, hogy én boldog voltam a kupával (és az időeredményemmel)!

Laugavegur: 2015-ös videós beszámoló

Írtam már röviden a Laugavegur Ultra Marathon-ról, tegnap viszont találtam a YouTube-on egy hosszabb videót is róla, ami sokkal látványosabban mutatja be, hogy mi várható a verseny útvonalán. A videót Kerry, egy kanadai hosszútávfutó készítette a 2015-ös versenyen. Ez egy sima videó, nincs benne drón, speciális vágások és effektek vagy zene, semmi, csak maga ahogy fut és persze a táj – ami gyönyörű.

Akinek nincs ideje vagy kedve végignézni a videót, azoknak készítettem belőle egy rövid, fényképes bemutatót. A képek minősége nem éppen tökéletes főleg a sokszor párás és egyébként is folyamatosan mozgásban lévő kamera miatt. De azért egy rövid bemutatóra alkalmasak, ahogy mondani szokták a képek többet mondanak minden leírásánál.

A videót végignézve egyébként három dolog maradt meg bennem:

  1. A szél. Mindenhol fúj, sokszor annyira, hogy azt sem lehet hallani, mit mond Kerry. Fúj a hegytetőn, a völgyben, felfele és lefele menet is. Erre biztos készülnöm kell majd, nehogy itthon hagyjam a sapkám! 🙂
  2. Hó. Sokkal több van, mint a leírások alapján gondoltam. Azt hittem esetleg a csúcson lesz majd, de a videó alapján az a benyomásom, hogy a verseny teljes első felében sokszor hóban kell futni.
  3. Patakok. Ebből is sokkal több van, mint gondoltam. Kettő nagyobbról írtak a leírásban, és ez helytálló, de van sokkal több kisebb is, amiken szintén át kell gázolni.

Na akkor lássuk a képeket, itt-ott rövidebb leírásokkal:

Ez még a buszból van fényképezve. A rajtra a legtöbben busszal mennek Reykjavíkból, mert néhány kisebb folyón át kell gázolni, és nem javasolják, hogy saját autóval próbálkozz. A videó alapján nem olyan vészes egyébként, de 55 kilométer lefutása után biztos nem akarnék vezetni vissza 4-5 órát.
A rajt falu, ahol mindenki készülődik.
A rajt utáni másodpercek. Rögtön egy kisebb hegyet kell megmászni, ami inkább séta, mint futás. Így a rajt utáni percek is inkább sétálással, mint futással telnek.
Az említett első hegy. Egy szűk, köves ösvény vezet felfele.
Ez már fenn van, ahol már lehet futni is, lényegében itt kezdődik a verseny.
És az első hó, amiből még sokat fogunk látni. Sok helyen egy szűk, latyakos ösvény van kitaposva benne, nem tudom mennyivel egyszerűbb ott futni, mint a havon, nem vagyok biztos benne.
Attól tartok, hogy a videó és a fényképek nem adják teljesen vissza a hegyek tényleges meredekségét. A háttérben vannak a futók.
Már közel a csúcs.
Újabb havas, kaptató szakasz. Néhányan rövid nadrágban futottak, de a többség hosszú nadrágban volt.
A havas és a földes szakaszok váltakoznak a verseny első felében.
Egy újabb szép nagy hómező.
Hőforrás a Laugavegur Trail mentén.
Ki egyenesen, ki cikk-cakkozva futott fel erre a kisebb hegyre a hóban.
Ahogy egyre inkább felfele ér az út, úgy lesz egyre több a hó.
Az első frissítő pont. Általában egy autó, egy kisebb faház és egy asztalra kipakolt frissítők jelentik a civilizációt.
A hóban megbújnak néha ehhez hasonló hasadékok, érdemes odafigyelni futás közben.
Szintén a hátteret érdemes figyelni, lehet látni, hogy honnan jönnek a futók.
A völgyben egy kristálytiszta vízű patak van, annyira tiszta, hogy szinte nem is látszik.
Ilyen kisebb patakból legalább tízet, ha nem többet keresztezett Kerry.
A láthatáron egy újabb frissítő pont.
Na így néz ki konkrétan egy frissítő asztal.
És egy újabb, ezúttal kicsit nagyobbacska patakocska. 🙂
Lávamező.
A verseny a Laugavegur Trail útvonalán halad, amin sok túrázó megy végig Izlandon. Gyalog négy naposnak ajánlják a túrát. A nézők is a túrázók közül kerülnek ki, és valóban buzdítanak, drukkolnak.
Ez is ritka: hídon lehet átkelni egy patakon.
Az egyik nagyobb folyó.
Ez itt kb a féltáv. A folyón történő átkelés után lehetőség van ruha és cipő cserére, amivel nyilván mindenki él is. Ide a szervezők hozzák ki a váltó csomagot, és viszik is le a célhoz, amit itt hagysz.
A cipőcsere.
Újabb frissítő pont a háttérben. Innen már kevesebb a hó egyébként, az útvonal is lefele tart, a táj is kevésbé dimbes-dombos, inkább sík.
Nyomokban már fű is előfordul. 🙂
A távolban már a célfalu látszik.
És a befutó.
A célban lehetőség van hőforrásokban melegedni egy kicsit, mielőtt a busz visszaindul.

Kaposvári farsangi dombos félmaraton

Talán az első olyan versenyem volt a hétvégi kaposvári félmaraton, amin tisztán edzés jelleggel vettem részt, tényleg bármiféle időeredmény elvárása nélkül. Olyannyira igaz ez, hogy még a verseny rajtjának pillanatában sem gondoltam semmi konkrét időeredményre, hogy hány óra hány percen belül “illene” beérni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul, ahogy alakul.

Ebben persze nagy segítségemre volt magának a versenynek a híre, azaz az útvonala, amelyik öt dombon át vezet. A honlapról is, de főleg a korábbi évek résztvevőitől kapott információk alapján kifejezetten nehéz a pálya, az öt dombot tényleg meg kell mászni, azok közül is az utolsó a legnehezebb. Mivel eddig gyakorlatilag valamennyi versenyem vízszintes terepen zajlott (még a New York Marathon-t is ide számítom, hiába kellett több hidat is megmászni), a félmaratonok között pedig az eddigi szinteket a Budapesten vagy Prágában lévő hidak jelentették, ezért elképzelésem sem lehetett arról, hogy mi vár rám, illetve mi lenne a reális célidő ilyen körülmények között. Ez segített abban, hogy ne is fogalmazzak meg magamnak ilyet.

A másik segítség Marci volt, az edzőm. Egyrészt kicsit féltette a lábamat, nehogy meghúzódjon az emelkedőkön egy mondjuk úgy számomra nem az idei év fő versenyén, másrészt leírta, hogy ő tavaly futott ezen a versenyen, és az utolsó dombon bizony ő is belegyalogolt, ezt javasolja nekem is. Meg azt, hogy ha egy kicsit is érzem, hogy nem esnek jól a lábamnak az emelkedők (vagy a térdet igénybe vevő lejtők), akkor ne gondolkozzak, azonnal álljak ki, nehogy összeszedjek valami komolyabb sérülést. Ez is segített abban, hogy ne ezen a versenyen akarjam a legjobb félmaratonom megfutni (ami nem is ment volna persze).

Harmat-Szabó Gábor fut

Akkor mégis miért vettem részt rajta? Egyrészt azért, mert Kaposváron volt, ami feleségem, Ildi révén szinte második szülővárosom. Ami ennél egy kicsit jobban motivált, az pont a dombos kihívás. Úgy voltam vele, hogy edzésnek pont tökéletes egy ilyen verseny, ahol komolyabb dombokra kell felfutni verseny körülmények között. Kicsit unalmas a Margit-sziget feljáróján minden héten emelkedőzni 10-szer, 15-ször, ez majd éppen kellő változatosságot ad, miközben tudom gyakorolni az emelkedőzéseket, edzeni a nyári izlandi szintkülönbségekre.

Extra üde színfoltot adott a versenynek, hogy ez egy farsangi félmaraton volt, így nagyon sokan jelmezben, beöltözve vettek rajta részt. Én ezt főleg a rajt előtt láttam csak, de jó volt végignézni az ötletes ruhákon, csapatjelmezeken. Az egész versenynek jó volt a hangulata, és a szervezés is profi volt, a szegedi versenyekkel ellentétben nem kellett tartanom az eltévedéstől. A pálya főleg aszfalton vezetett, de egy-két helyen kellett földön (sárban) is futni, és volt egy lefelé vezető lépcsős szakasz is, az mondjuk nem volt annyira futóverseny barát szerintem. A frissítőállomások száma és minősége is rendben volt, bár én csak vizet ittam, a géles frissítést megoldottam a saját magam által vitt 3 darab High5 Iso géllel. A célban a jéghideg vizet egy kicsit kevésnek éreztem (jól esett volna egy meleg tea vagy citromos sör), de volt Kométa kóstoló (hot dog azt hiszem), amiből én nem ettem, de ahogy láttam, népszerű volt.

A versenyre azt az iránymutatást kaptam Marcitól, hogy az emelkedőket óvatosan fussam, egyébként meg próbáljam meg tartani az 5 perc per kilométeres tempót. Az utolsó dombon – ahogy írtam már – nyugodtan gyalogoljak bele. Nem néztem előre utána, hogy pontosan mekkora dombok várnak rám, csak azt tudtam, hogy öt darab lesz és az utolsó a legmeredekebb. Az 5 perces tempóból és a dombokból kiindulva valahol 1 óra 50 és 55 perc közé vártam magam, de ettől függetlenül tényleg úgy indultam neki a versenynek, hogy egy jót fogok aznap futni.

A verseny eleje egy kissé lejtős szakasz volt, majd egy híd (felfele-lefele), majd egy hosszabb vízszintes rész következett. Az 5 perces tempót persze nem sikerült tartanom, mármint visszafogni magam, jó szokásomhoz híven kicsit elfutottam az elejét, 4:45 körüli időkkel. Sőt, a 4:45-öt tartottam az első kisebb emelkedőn is (mint kiderült, ez még nem az egyike volt az öt dombnak), majd egy hosszabb vízszintes, nagyon enyhén lejtős szakaszon futottam 4:21-et. Mielőtt azonban nagyon gondolkozhattam volna, hogy bölcs dolog-e ilyen erősen kezdeni, jött is az első domb.

Mind az öt domb elején ki volt táblázva a domb neve, illetve hogy mliyen hosszan hány méter szintemelkedés vár ránk. Sajnos, pont a dombok miatt, nem voltam olyan kedvemben, hogy fényképezzek futás közben, így csak az emlékek vannak meg, hogy egy-egy domb kb 600 és 1200 méter közötti szakaszt és jellemzően 55-65 méter szintemelkedést jelentett, kivétel az utolsó domb, ami ha jól emlékszem 440 méter alatt volt 60 méter szint.

Kaposvár domb futás
Éppen felfele az egyik kisebb dombra.

Az első dombon aránylag vígan felfutottam, nem éreztem olyan hosszúnak, és a tempóm is 5:15 volt, ami a szintet figyelembe véve egész jó. Persze a pulzusom cserébe felment 170 felé, ami azért jelezte, hogy ez nem lesz sétagalopp, ráadásul ez még csak a verseny első négy kilométere volt. Minden rossznak megvan a jó párja, és ami rossz a dombokban, hogy fel kell rájuk futni, annak a jó párja a leereszkedés róluk. Persze figyelki kell a térdekre, főleg, amikor nem hosszú lapos lejtő van, hanem rövid meredek, de azért mindig jobban esik lefele futni, mint felfele. 🙂 Ennek megfelelően a következő kilométereken (bár az edzésterv szerint kb 5 perces tempót kellett volna hoznom) gyors voltam, 4:30-as tempó is átlagos volt, de voltak szakaszok, ahol 4 perces tempó környékén is futottam.

A második domb hat és fél kilométernél várt ránk, és ez egy kicsit hosszabb, elnyújtott, folyamatos emelkedő volt. 5:20 körüli tempóban futottam fel rá, 171-es pulzussal, amit erősnek éreztem. Szép lassan le is előztem néhány futót. Emlékszem, az egész olyan lassúnak tűnt, nagyon monotonnak. Domb után újra lejtő, 4:10 körüli rohanás, majd egy frissítőpont és következett a verseny szerintem legdurvább dombja. Azért mondom ezt, mert erre felfutottam, az utolsó nyilván húzósabb volt, de arra (spoiler) gyalogoltam, ezért nem éltem meg olyan durvának. 🙂 Szóval itt majdnem egy kilométeren át kellett aránylag meredeken felfele futni, a tempóm is lassabb volt, 6 perc körüli, és a pulzusom is magasabb, 173. Itt éreztem először azt, hogy lehet, hogy egy kicsit túl keményen nyomom, és ez majd vissza fog ütni, hiszen a harmadik domb tetején kb pont féltávnál jártunk csak. Azt láttam, hogy az időm szuper, ha így megyek tovább, simán meglesz 1 óra 45 percen belül a félmaraton, amit, a szinteket figyelembe véve, szupernek gondoltam. És persze ilyenkor meg is történik a kattanás, a mentális horgony ledobása. Innentől megvolt a cél, nekem ezt a versenyt 1 óra 45 percen belül kell befejeznem. Hogy miért? Csak. 🙂

Kaposvár farsangi félmaraton.
Mindig érdekesek az olyan pályaszakaszok, ahol másokkal szemben futhatsz, én szeretem őket.

Egy hosszabb lejtő, majd egy hosszabb egyenes szakasz következett, ahol egy kicsit azért visszavettem, hagytam, hogy páran elfussanak mellettem. Azért itt is 4:30-4:45 között futottam, de nem erőltettem jobban, pedig a lejtőn biztosan ment volna. 13 kilométernél jött még egy domb, amiben titkon reménykedtem, hogy talán elszámoltam valamit, és ez már az utolsó, de persze nem az volt. Talán ez nem volt olyan vészes, 5:30-as átlaggal felmásztam rá. Hosszabb plató, majd lejtő, ugyanúgy 4:45, majd 4:30-as tempóban. Ez ugye jóval gyorsabb volt, mint az előírt 5 perces edzés, de nem adtam bele mindent, kicsit tartalékoltam.

Elérkezett a várva várt utolsó domb is, a legmeredekebb, ha jól emlékszem 440 méteres távon kb 60 méter emelkedő. Tényleg vártam, mert az már korábban fejben eldőlt, hogy én itt gyalogolni fogok. Persze fölfele, de azért mégis csak egy kis pihenő, egy kis séta. Örültem, mikor láttam, hogy az előttem futók is egyből gyaloglásra váltanak a domb alján, én is így tettem. Végül tényleg pihenés lett belőle, mert kb 162-es pulzussal kaptattam felfele, azaz nem erőltettem meg magam. Volt egy srác, aki felfutott, nagyon keményen nyomta, minden tiszteletem az övé. A dombtető után jött egy kis saras lefele vezető rész, majd a már említett meredek lépcsők, ahol inkább arra kellett vigyázni, hogy nehogy elcsússzak és elessek, majd újra az aszfalt, előbb lefele, majd nagyjából vízszintesen. A dombról még lerohantam 4:20-szal, a domb alján, a 17 kilométeres táblánál viszont gyorsan osztottam-szoroztam, és kijött, hogy ha kb 5 perces tempóban futom le az utolsó négy vízszintes kilométert, akkor simán megleszek 1 óra 45-ön belül. Mivel elsősorban edzeni jöttem, el is döntöttem, hogy nem erőltetem túl, kb levezetem ezt az utolsó 3-4 kilométert. Ez így is lett, 5 perc körüli időket futottam, és végül 1:44:31 alatt futottam le a távot.

Kaposvári félmaraton célidő

Én ezt egy elég jó időnek tartom. Nem szakadtam meg, nem adtam magamból ki mindent, de azért odatettem magam, nem egy laza futás volt ez. És persze az öt domb és az összességében lefutott 300 méter emelkedő még inkább széppé teszi ezt az eredményt.

Kaposvári félmaraton Polar adatok
A kaposvári dombos félmaraton főbb adatai a Polar által mérve (pulzus, tempó és szint).

Persze kíváncsi voltam, hogy ez a teljesítmény, sík terepen vajon mire lett volna elég. Azt érzésből tudom, hogy a legjobb időmet, a siófoki 1:35:33-at biztosan nem közelítettem volna meg, hiszen egyáltalán nem hajtottam annyira ki magam, mint akkor ott. Kapóra jött, hogy a Strava elemzései között van egy olyan funkció, hogy GAP, amit még soha nem használtam. Ez a Grade Adjusted Pace, azaz a program kiszámolja, hogy az emelkedőn vagy lejtőn futott valós idődből milyen teoretikus idő következne, ha mindezt sík terepen futottam volna. Ez arra jó, hogy az egyes, eltérő szinteket tartalmazó futásokat össze lehessen hasonlítani. Ez jól hangzik, de természetesen nem tudom, hogy mennyire reálisan számol az algoritmus. Azt persze látom, hogy emelkedőn gyorsabb tempókat hoz ki GAP-nak, míg lejtőkön lassabbakat, de hogy arányaiban stimmel-e, azt hiszem számomra örök rejtély marad. De lényeg, ami a lényeg, a GAP alapján a félmaratoni távot 1:40:54 alatt tettem volna meg, ha a verseny sík terepen lett volna. Ez érzésre reális. Az is jó érzés, hogy az utolsó 3-4 kilométeren biztosan be tudtam volna hozni 1 óra 40 perc alá, ha akarom és meghajtom.

Kaposvári félmaraton
Boldogan, a céltól már csak pár méterre.

Összességében jól éreztem magam, jó kis verseny volt. Tetszett a változatosság, hogy valami más ez a verseny, nem a szokásos sík 21.1 km. Kicsit ki is voltam már éhezve a versenyre, hiszen utoljára december elején, közel két hónapja futottam versenyen. Most megint várni kell majd egy kicsit, a következő megmérettetés az április közepi Viviccitá lesz.

TCS NYC Marathon: VIP Runner

Adós voltam még egy bejegyzéssel a New York Marathon-ról. Ígértem, hogy írok arról is, hogy milyen volt VIP runner-nek lenni, volt-e valami értelme, hogyan éltem meg ezt a dolgot. Különösebb oka nem volt annak, hogy elhúzódott ez a történet, igazából elfelejtettem – de jobb később, mint soha. Írtam már külön élménybeszámolót New York-ról és magáról a New York Marathon-ról is, és természetesen elemeztem is a versenyt. Most akkor lássuk mit is jelentett pontosan az, hogy valaki VIP futó a New York Marathon-on!

Kezdjük is rögtön azzal, hogy hogyan lettem VIP runner? Azt már többször írtam, hogy szállást egy lakáscsere portál segítségével találtunk. Végül teljesen ingyen (illetve azért cserébe, hogy a New York-iak a mi lakásunkban lakhatnak Budapesten) töltöttünk el két hetet Manhattan-ben, a Central Park-hoz elég közel. Pár hónappal a verseny előtt szólt a cserepartner, hogy a maraton előtti 1-2 napban jönnének ők is, illetve még 1-2 futó a lakásba (mármint a saját lakásukba, amiben mi laktunk kinn New York-ban). A kényelmetlenséget kompenzálandó felajánlotta, hogy cserébe tud nekem és Ildinek adni egy VIP Pass-t. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy mit is jelent ez, de hát úgy voltam vele, hogy persze, jöjjenek, legalább megismerem őket és ha lesz 1-2 másik futó is, akkor együtt tudunk majd hangolódni a versenyre.

Az később derült ki, hogy a házigazdáink elég közel állnak a New York Road Runners klubhoz, a férj ha jól emlékszem 14 New York maratont futott már korábban. A VIP Pass-okat is így szerezte, illetve kapta őket.

A VIP Pass-t a verseny előtt az Expo-n vehettem át. Igazából itt már egyből élni lehetett az egyik első előnyével, ugyanis az Expo bejáratánál volt egy elkülönített Blue Room nevű hely, ahol sorbanállás nélkül lehetett átvenni a rajtszámot és a rajt csomagot, pólót, illetve fényképezkedni. Persze az jó volt, hogy nem kellett sorba állni és tényleg pikk-pakk meglett minden, de mivel egyébként is meg akartuk nézni az expot, végül bementünk a tömegbe és végigjártunk mindent. 🙂

New York Marathon Expo, Blue Room.
Fénykép a Blue Room-ban, sorbanállás nélkül.

A VIP futókat köszöntő hivatalos levél szerint a VIP Runner státusz a következő előnyökkel jár:

  • A már említett elsőbbségi rajtszám és rajtcsomag felvétel,
  • Külön transzport a rajthoz,
  • Külön VIP sátor a rajtfaluban,
  • Külön kijárat a célterületről (közel a célhoz).
VIP Runner
A VIP futókat üdvözlő levél eleje.

A csomaghoz járt egy ezüst színű VIP matrica, ami a rajtszámon volt feltüntetve, a jobb felső sarokban. Természetesen ez csak a rendezőknek kellettek, hogy tudják ellenőrizni az egyes pontokon a jogosultságot.

New York Marathon BIB.
A rajtszám, rajta a jobb felső sarokban az ezüst színű VIP Runner címkével.

Eljött a verseny napja, és az egyik VIP-s lehetőség a külön buszjárat volt. Itt kicsit gondban vagyok az összehasonlítással, hiszen én csak ezen a VIP buszon ültem, nem tudom milyen lehetett a sima buszokon vagy a kompon. Elmondásokból tudom, hogy elvileg a sima buszokra sorba kell állni, és érdemes volt időben kiérni, mert aránylag hosszú volt a sor. Ha ez így volt, akkor a VIP busz tényleg élvez annyi előnyt, hogy nem kellett sorba állni. Szinte ugyanonnan indultak, de sor az nem volt. Kicsit kellett várni, amíg megtelt a busz, de utána már indult is. Ezt leszámítva viszont szerintem semmiben nem különbözhetett a mi buszunk az összes többitől. Ugyanott ment, ugyanúgy belassult a Verazzano-Narrows hídon, ugyanúgy 40-50 perc volt a hídon lévő utolsó szakasz, mire szép lassan beértünk a rajtfaluhoz és szerintem ugyanott tehetett le minket a busz, mint bárki mást.

A rajtfalu – ami gyakorlatilag tényleg egy falu – meglepően jól szervezetett és felszerelt volt. Ugyan túl sok tapasztalatom nincs, hiszen csak Berlinben voltam korábban maratonon, de ahhoz képest is sokkal több minden volt ott. Ásványvizet mindenhol osztottak, de úgy hallottam, hogy étel is volt bőven, ráadásul ingyen. Ehhez képest a VIP sátor, ahova én mehettem lényegében csak 1-2 dologban tudott többet. Ráadásul elég nagy tömeg volt a sátorban, és úgy összességében nem VIP hangulat uralkodott. 🙂

VIP sátor.
Bejárat a VIP sátorba.
VIP sátor.
Ezt a képet viszonylag korán lőttem a VIP sátorban, amikor még “kevesen” voltak. 🙂

Itt is sok étel volt (ingyen), lehet, hogy kicsit nagyobb választékkal, gyümölcsökkel, ahogy a képen látszik.

Gyümölcsök a VIP sátorban.
Gyümölcsök a VIP sátorban.
Reggeli a VIP sátorban.
A reggeliző asztal egy része a VIP sátorban.

Elképzelhető, hogy a mobil WC-khez is kisebb sor állt, mint kinnt, de belül is simán kellett 10-15 percet sorba állni. (Ráadásul mint később kiderült a rajt zónákban is volt WC, ahol senki nem volt, mivel szerintem senki nem gondolt arra, hogy ott is lesznek majd…) Az egyetlen, ami talán tényleg nagy hozzáadott érték volt, az a meleg volt a sátorban. Kinn azért elég csípős volt a reggel, azt a másfél órát, ami a rajtig volt, kényelmesebb volt eltölteni a meleg sátorban. A földön is lehetett ülni, mert valami szőnyeg féle volt leterítve.

A verseny alatt természetesen mindenki magára volt utalva, nem volt VIP gyorsító sáv, de még csak VIP frissítő stand sem. 🙂

A célba érkezés után megkaptuk az érmeket, volt egy külön rész, ahol fényképezkedni lehetett, megkaptuk a befutó csomagot, majd a VIP futók egyből balra fordulhattak, a legelső kijárathoz. Itt volt még egy kis rész, ahol megkaptam a poncsóm (mivel nem ruhatáraztam), és gyakorlatilag már kinn is voltam a Central Park West sugárúton. Ez, be kell vallanom, nagyon praktikus volt, ugyanis a kijárat – rajtszámtól függően – akár a park túlvégén is lehetett volna, ami több, mint 2 km gyaloglást jelentett volna…

A VIP csomaghoz tartozott még, hogy Ildi, mint kísérő, a célzónában felállított VIP sátorban brunch-olhatott volna, amíg én futok és beérek, illetve a befutónál a fő tribünön tapsolhatott volna nekem – ha élt volna ezzel, és nem előttem meg utánam futkorászik a városban, hogy fényképezzen. 🙂

New York Marathon Blue Line Lounge
Ildi VIP nyakbavalója a Blue Line Lounge-ba, amit végül nem is használt.

Adja magát a kérdés, összegzésképpen, hogy megérte?

Hát persze, hogy megérte, hiszen kvázi ajándékba kaptam a lehetőséget! Örülök, hogy kipróbálhattam, mert valószínűleg magamtól soha nem fizetnék be egy ilyenre. Próbáltam neten utánanézni, hogy mennyibe kerülhet ez a VIP Runner dolog, de nem nagyon találtam róla árakat. Lehet, hogy eleve csak meghívásos alapon működik. Ha fizetni kell érte, az amerikaiakat ismerve, biztos nem 10 dollárba kerül… Minimum százba, szerintem. Hogy annyiért is megérte volna? Nem hiszem. Lényegében csak a meleg sátor és a célban a korai kijárat volt az igazi extra. 10-20 dollárt lehet, hogy fizetnék ezekért, de sokkal többet biztosan nem.

Laugavegur Ultra Marathon

Az idei évem fő versenye – a Chicago Marathon mellett – az izlandi 55 kilométeres terepfutó verseny, a Laugavegur Ultra Marathon.

Nagyon röviden már írtam róla, de eljött az ideje, hogy egy kicsit jobban bemutassam Nektek a versenyt, és persze magam is jobban megismerjem, hogy pontosan mire is vállalkoztam. 🙂

A Laugavegu Ultra Marathont 23. alkalommal rendezik meg idén, és a szervezők csak szimplán 55 kilométeres hegyi futóversenynek hívják. Pár százan indulnak (indulhatnak) rajta, túlnyomórészt izlandiak, bár évről évre egyre több a külföldi is. 2019-ben már a résztvevők 35%-a nem helyi. A résztvevők listáját itt lehet böngészni. A legnagyobb nemzetközi résztvevői csapat Kanadából, Németországból, az Egyesült Királyságból és az USA-ból érkezik. Magyar egyedül leszek, mert Erdélyi Tamás osztrák színekben versenyez. 🙂

A Wikipédia a következőt írja a Laugavegur-ról: “A Laugavegur híres túraútvonal Délnyugat-Izlandon, a hőforrásairól ismert Landmannalaugartól Thorsmork jégvájta völgyéig. Arról nevezetes, hogy mindössze 55 km-es hosszán változatos tájak járhatók be. Az út jellemzően 2-4 nap alatt járható be.”

A verseny nagyjából a fent leírt túraútvonalat követi, július közepén, abban a néhány hétben, amikor egyáltalán túrázható a vidék. A talaj így is elég változatos lesz: homok, kavics, fű, hó, jég, folyók és patakok. Bár gyakorlatilag semmi terep vagy mezei rutinom nincs, mert csak hébe-hóba futottam nem aszfalton, a legjobban nem a tereptől, hanem a patakoktól, folyóktól tartok. Több kisebb-nagyobb folyón is át kell kelni, a tavalyi képek alapján csak szimplán átfutva, átgyalogolva rajtuk. Ennek a gondolatával még barátkoznom kell…

Persze még nagyon sokat kell majd készülnöm és edzenem a versenyre, nem csak futással, hanem taktikával, praktikával, tapasztalattal. Nyilván ez messze nem a legnehezebb terepverseny, sőt, hívhatnánk szimplán mezei futásnak is, nekem mégis teljesen ismeretlen jelenleg még ez a közeg. Visszagondolva a maratonra, ott is hónapok során tapasztaltam ki a megfelelő verseny stratégiát, a frissítést, a szükséges eszközöket, ruházatot. Nem lesz ez máshogy most sem. De még bőven van időm szerencsére.

A verseny útvonala Landmannalaugar-tól Húsadalur-ig.

Kinek javasolják a versenyt? Aki rendszeresen fut, jó kondícióban van és volt már legalább 30 kilométeres terep versenyeken. Az első kettővel nincs gond, az utolsó pontot meg igyekszem kipipálni július közepéig. Egyébként a futás és a verseny mellett ez számomra egy igazi kirándulás lesz, gyönyörű tájakon, remélhetőleg normális időjárással.

Az 55 kilométer szintideje 9 és fél óra. A 22 km-es frissítő pontot 4 órán belül kell elhagyni, a 38 km-est pedig 6 és fél órán belül, ahhoz, hogy folytatni lehessen a versenyt. Persze szokatlan viszonyok lesznek, és az szintemhez képest emelkedők és lejtők is lesznek bőven, de azért emberi számítás szerint nem kell ezen idők miatt aggódnom.

Az útvonal szinttérképe – látható, hogy az első 10 km lesz majd elsősorban kihívás. És a két folyó…

Az odajutás kalandos lesz, hiszen a verseny helyszíne elég messze van a fővárostól, a rajt pedig ráadásul a sziget belsejében lesz. 4:30-kor indulnak majd a buszok Reykjavík-ból és 8:30-ra érkeznek meg Landmannalaugar-ba, a rajt faluba. A verseny 9-kor kezdődik. Érdekes, hogy csak fél órát szánnak a készülődésre, biztos meg van az oka… A buszok a céltól, Thorsmork-ból este 6 és 8 között indulnak majd vissza. Hosszú nap lesz.

Egyelőre még ismerkedem a ruházkodási és frissítési szabályokkal (például gélt csak kulacsba vagy víztartó zsákba keverve lehet vinni, nehogy valaki véletlenül szemeteljen), az útvonallal, szintekkel, javasolt stratégiával. Ezekről is írok majd a későbbiekben, ahogy én is haladok az információk összegyűjtésével.

Ember tervez…

Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy ne úgy alakuljanak a dolgok 2019-ben, ahogy elterveztem őket. Na jó, azért nem olyan nagy dologról van szó: az idei évre tervezett első versennyel, a Zúzmara 10 km-ével kapcsolatban döntöttem úgy, Marcival történt rövid egyeztetést követően, hogy nem megyek el rá, kihagyom.

Pedig a tavalyi év egyik legjobban sikerült versenye volt számomra, egy éve januárban futottam a könnyen megjegyezhető 44:44-es időmet (10 km-en), ami akkor nagyon nagy siker volt számomra. Főleg emiatt elég jó emlékekkel gondolok vissza erre a versenyre, és nem is volt kérdés, hogy idén januárra is benevezek. Meg is tettem még tavaly ősszel. Azért is vártam ezt a versenyt, mert valamiért az én versenynaptáramban év végén, év elején vannak a 10 km-es versenyek, tavasszal-ősszel a félmaratonoké, maratonoké a főszerep. Arról már írtam, hogy miért szeretek néha ilyen rövidebb távon versenyt futni, Szeged után pedig pont maradt bennem annyi hiányérzet (elsősorban a pálya csupán 9.5 km-es hossza miatt), amiért a megfelelő motiváció is megvolt kezdetben a Zúzmarára.

Akkor miért döntöttem mégis a lemondás mellett?

Elsősorban egy érzés miatt. Nem éreztem azt a kihívást, hogy nekem jövő hét vasárnap versenyeznem kéne. Számomra a verseny azt jelenti, hogy van egy kihívást jelentő célom, amiért küzdhetek. Az egy évvel ezelőtti 44:44 után, a sikeres őszi versenyek, a 41:03-as szegedi 9.5 km után számomra ez a cél most ezen a távon a 43 percen belüli időeredmény. Ezzel kapcsolatban érzem azt, hogy nem állok készen rá.

A november 4-i New York Maraton után néhány hét pihenőt beszéltünk meg Marcival. Bár kb hetente egyszer elmentem kocogni, edzeni igazából nem edzetten. Az extra pihenő nagyon jót tett, mert november végén szuper időt futottam a siófoki félmaratonon (1:35:33), majd újabb rápihenés után a már említett december eleji szegedi verseny is összességében jól sikerült. Ami már kevésbé, hogy azon a versenyen sérült le a jobb vádlim, az utolsó kilométeren már eléggé fájt. Emiatt az eredetileg kb hat hetesre tervezett pihenőm kényszerűségből meghosszabbodott. Lényegében csak december utolsó két hetében, karácsony előtt kezdtem el óvatosan edzeni, de még január elején is éreztem a vádlim, ezért csak könnyített edzéseim voltak.

A fentiek miatt lényegében kb két hónap kihagyásom volt, és míg az első hetekben igazán jól jött az extra pihenő, fel is töltődtem (ami látszik a verseny eredményeken is), addigra mostanra nagyon leültem már, legalábbis ami az edzettséget, robbanékonyságot illeti.

A másik ok, hogy az évi főversenyeim kivételével a többi versenyen elsősorban azért indulok, hogy megtörjék a felkészülés, az edzések monotonitását (és persze azért is, hogy lássam a fejlődésem). Mivel lényegében szinte el sem kezdtem még edzeni, ez most nem annyira aktuális. 🙂 Most az is elég motivációt jelent számomra, hogy egyáltalán normális edzéseket végezhetek.

Tudom, hogy fejlődök a futásom során, nem csak edzettséget tekintve, hanem mentálisan is. Egy éve, de lehet, hogy fél éve még nem tudtam volna elengedni egy versenyt. Most büszke vagyok, hogy aránylag könnyen meghoztam ezt a döntést, és a mindenáron versenyzés helyett tudok az edzéseimre koncentrálni. Februárban úgy is jön már a következő esemény, a kaposvári dombos félmaraton.

Célkitűzések 2019-re

Lassan itt az év vége és bár én nem vagyok az a nagy újévi fogadalmakat tevő ember, de azért 2019 mégiscsak egy új év lesz, én pedig szeretem az új kezdeteket. Most már több, mint egy év aktív futó múlttal a hátam mögött sokkal magabiztosabban merek tervezni, ami a következő év céljait illeti, mint tavaly ilyenkor – bár a fix pont már akkor is megvolt, a november 4-i New York maraton.

Arról már korábban is írtam, hogy szeretem a versenyeket. Egyrészt számomra tényleg szükségesek, hogy megtörjék a felkészülés monoton egyhangúságát. Másrészt tényleg jó erőfelmérőnek tartom őket, amikor az ember egy adott távon 100%-ban odateszi magát és kiderülhet, hogy hol is tart a felkészülésben, (ideális esetben) mennyit fejlődött a korábbi önmagához képest. A futópólók vagy a befutó érmek nem érdekelnek, azok csak a versenyek velejárói.

2019-ben végül két olyan versenyt találtam, ami az év fő eseménye lesz, amikre az egész éves felkészülésem ki fog futni. Az egyik az izlandi Laugavegur ultra maraton júliusban, a másik pedig az Abbott World Marathon Majors következő tagja, a Chicago Marathon október közepén. De nézzük a teljes verseny listát:

  • január 13, 4. Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál, 10 km
  • február 13, Kométa 9. Farsangi Félmaraton Kaposvár, 21.1 km
  • április 14, 34. Telekom Vivicittá Városfédő Futás, 21.1 km
  • május 11-12, XIII. NN Ultrabalaton, csapatban, kb 30 km
  • június 9, Beer Lovers’ Marathon, Liege, 42.2 km
  • július 13, 23rd Laugavegur Ultra Marathon, terep, 55 km
  • szeptember 8, 34. Wizz Air Budapest Félmaraton, 21.1 km
  • szeptember 29, 34. Spar Budapest Maraton Fesztivál, 10 km
  • október 13, Chicago Marathon, 42.4 km

A fentieken kívül még tervezek három-négy versenyt, ha úgy alakul és belefér. Ezeknek még nincs meg az időpontja: Mercedes Benz futás, 25 km várhatóan május végén; egy szegedi éjszakai félmaraton valamikor a nyár vége felé, és a már mondhatni szokásos két év végi versenyem, a K&H Balaton Félmaraton (november vége) és a szegedi 10 km-es jótékonysági futás december elején. Illetve lehet, hogy nem ártana egy terepfutó versenyre is elmennem az izlandi túra előtt, csak hogy legalább részben tudjam, hogy mire számíthatok. Ezekkel egyáltalán nem vagyok képben, jöhetnek az ajánlások! 🙂

Boston Maraton – elnapolva

Az egyik célom, hosszú távon, hogy lefussam az Abbott World Marathon Majors (WMM) hat versenyét, amiből kettőt már teljesítettem (Berlint és New York-ot). A Chicago-i verseny szintén ősszel van, így 2019 végére ha minden jól megy, teljesítem a három őszi versenyt. Marad majd London, Boston és Tokió, a három tavaszi verseny. Mivel Boston és London nagyon közel van egymáshoz, ezért logikusan adódna, hogy egyik évben Bostont, másik évben Londont és Tokiót lehet megfutni. Ezért szerettem volna 2019-ben Bostont megfutni, mert akkor 2020-ra “csak” London és Tokió maradt volna, utóbbi egy hosszabb Japán felfedező nyaralással egybekötve.

Sajnos Bostonra a legnehezebb bejutni. Ide van a legkevesebb utazási iroda, sorsolás pedig egyáltalán nincs is. Bár többen biztattatok, hogy meg tudom futni a szintidőt, én azért erre kevés esélyt látok. Nem lehetetlen, de az az igazság, hogy nem akarom az egész életem ennek alárendelni. Marci szerint is kb 5% esélyem lenne rá – amely kihívást szívesen elfogadnám, de be kell vallanom, azért tényleg nem ez a legfontosabb dolog az életemben. És 3 óra 30 percről 3 órán belüli maratonra fejlődni nem kis munka, sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre gondolná az ember.

Nem baj, ezt most elengedtem. Egyrészt tényleg ráérek teljesíteni a WMM-t, mindegy, hogy 2020-ban, vagy 2021-ben, esetleg később végzek vele. Nem kell mindent azonnal és gyorsan kipipálni az életben. Másrészt talán 2020-ban sikerül utazási irodánál indulási jogot szereznem. Legutolsó sorban pedig meglátom mennyit fejlődök jövőre a maratoni távon, lőtávon belülre kerülhet-e a szintidő.

10 kilométeres versenyek

Jövőre – ugyanúgy, mint idén – három 10 kilométeres versenyen tervezek indulni. Szeretem ezt a távot, mert ez az, amin mindent bele lehet adni az elejétől, nem kell a verseny második felére spórolni. Ez persze így nem igaz szó szerint, de a lényeg, hogy ez egy amolyan sprint táv, amin közel maximális sebességgel lehet futni. Január elején megyek a Zúzmarára, itt szeretném megfutni a Szegeden elmaradt 43 perces időt. A másik két verseny ősszel lesz, Chicago előtt valószínűleg bevállalom ezt a távot a Spar Maraton Fesztiválon, majd ugyanúgy év végén, Szegeden. Jó lenne és szépen hangzó cél, hogy kerüljek 40 perc alá, de ez azért esélytelennek tűnik – Marcival egyeztetve 2019-re a reálisabb 41 perces célt tűzöm ki.

Félmaraton cél 2019-re

Jövőre is félmaratonból fogom a legtöbb versenyt futni, tavasszal, nyáron és ősszel is. Idén az egész évet átívelő célom az 1 óra 40 perc alatti félmaraton volt, amit valós edzettségi állapotom tekintve már tavasszal Prágában meg kellett volna futnom, de végül csak november végén sikerült, Siófokon. Igaz, akkor jelentősen túl is teljesítettem a célt, 1:35:33-as idővel. Már a verseny legvégén tudtam, hogy 2019-ben szeretnék másfél órán belüli félmaratont futni, és ez így is lesz! 🙂

Laugavegur Ultra Marathon, Izland

Egyértelműen a 2019-es év (egyik?) fő versenye az izlandi ultra maraton lesz. Nagyon beleszerettem ebben a versenybe, amit Erdélyi Tamásnak köszönhetek. Mármint egyáltalán azt, hogy tudomást szereztem róla, ezúton is köszönöm! Izland már régóta az utazási vágyaim között szerepel, de hosszú évek óta nem akart összejönni. Amióta összekötöttem a futást az utazással, azóta tudom, hogy fogok Izlandon maratont futni. Meg is néztem, hogy milyen maratonok vannak a tűz és jég szigetén és meg is találtam a Reykjavík városában megrendelésre kerülő versenyt. Külön tetszett benne, hogy nyáron van, amikor ott kellemes 10-15 fokos idő van, itthon pedig 40 fok. Maga a maraton egyébként nem tűnt túl izgalmasnak abban a kicsi izlandi városkában, de úgy voltam vele, hogy az előtte és utána lévő körutazás majd kárpótol érte.

Mikor pár hete megosztottam ezt a tervem a Facebook oldalamon, akkor linkelte be Tamás az alábbi videót a már említett ultra maratonról:

Első látásra beleszerettem, tudtam, hogy én itt jövőre futni fogok. 🙂 Tetszik a táj, az, hogy ez tényleg Izland (nem “csak” egy kisváros maratonja, mint ami Reykjavík lett volna), és persze az is, hogy valami teljesen új ahhoz képest, amit eddig futottam: 55 km és terepfutás. Egyikben sincs szinte semmi tapasztalatom. Ez is vonz, mint kihívás. Magára a versenyre egyébként nincs kifejezett célom, csak annyi, hogy lefussam és hogy végig bírjam. Aztán lehet, hogy ez majd még változik, de egyelőre nem nagyon tudom hova belőni magát a terepfutást (ilyen komoly szinttel) és az 55 kilométert sem.

Chicago Marathon

Az év másik fő versenye a Chicago-ban megrendezésre kerülő, számomra sorban a harmadik WMM verseny lesz. Ez három hónapra az izlandi ultramaraton után lesz és jövőre az egyetlen olyan maratonom, amire nagyon készülni tervezek. (A Liege sör-maraton inkább kikapcsolódás és poén lesz, attól függetlenül, hogy ott is le kell futni 42 kilométert.) Külön célom nincs rá, talán annyi, hogy biztosan és stabilan 3:30 alatt fussam, az ne is legyen kérdés, hogy meglesz-e.Meglátjuk, hogy New York-hoz képest plusz egy év alatt mennyit tudok fejlődni, lesz-e értelme Bostonban szintidőben gondolkodni.

Összefoglalás

Összefoglalva a főbb céljaim 2019-re:

  • 10 km: 41 perc alatt
  • Félmaraton: 1 óra 30 perc alatt
  • Maraton: stabilan 3 óra 30 perc alatt (Chicago)
  • Laugavegur: lefutni

Szeged, Hózápor 10 km

Vasárnap én is megfutottam az idei utolsó versenyem. Több szempontból is vártam a szegedi IV. Jótékonysági Félmaraton 10 kilométeres futamát. Egyrészt itt voltam tavaly is, egy számomra emlékezetes versenyen, másrészt a rövidebb versenytáv is nagyon tetszett. Végre nem maraton, nem 30 km, nem félmaraton. Egy amolyan “sprint” táv, ahol nem kell beosztani az erőt, nem kell folyamatosan az órát figyelni. Csak menni előre, ahogy tud az ember, hiszen úgy is mindjárt itt a verseny vége. 🙂 Na persze ez nem egészen így van, ezt most megtanultam (újra)…

Bár készülnöm ugye nem sikerült a versenyre, hiszen a New York Maraton óta gyakorlatilag pihenek, mégis a célkitűzés egyértelműen az egyéni legjobbam megdöntése volt, amit még januárban futottam ilyen távon, a Zúzmarán (44:44). Sőt, Marcitól végül a 43:00-ás célkitűzést kaptam, ami átlagban kb 4:15-ös kilométerenkénti tempót jelent. Nem tűnt lehetetlennek, főleg azért, mert január óta tényleg nem futottam ilyen rövid távon, és már a november végi siófoki félmaratonon láttam, hogy milyen sokat fejlődtem a nyár és az ősz során.

Szeged futóverseny
A gyerekek is jól érezték magukat Szegeden

A futóversenyt egybekötöttük egy kicsit hosszabb hétvégés szegedi programmal, így már szombat este a városban aludtunk. Vasárnap reggel ezért nem kellett hajnalban kelni, rohanni, kényelmesen tudtam készülődni, indulni. Az idő majdnem tökéletes futóidő volt. Talán 2-3 fokkal lehetett volna melegebb, de a reggeli 3-4 fokos, egyébként tiszta idő is jó versenyt ígért. Alkalmaztam a Berlinben és New York-ban tanultakat, és egy pulcsi végig rajtam volt a rajtig, amit csak ott dobtam félre, a rendezői pult tövéhez. Dicsérve a rendezőket (hiszen a verseny nyomvonal biztosítása miatt szidom is őket eleget…) a pulcsim a célba érkezéskor is ott volt még, így csak fel kellett kapnom magamra.

Szeretek időben kiérni a versenyekre, mert így van idő felmérni a terepet, átvenni a rajtszámot, beöltözni, mosdóba menni, bemelegíteni. Most is mindenre bőven volt időm, hiszen másfél órával a rajt előtt érkeztem. Tudtam, hogy a 43:00-ás tervezett célidőmmel valahol az élmezőnyben leszek, ezért a bemelegítésnél és a rajtnál elől helyezkedtem, egyrészt, hogy a tömeg ne tartson fel, másrészt, mert a helyezések a beérkezés sorrendjében (bruttó idő alapján) kerülnek kiosztásra. Nem mintha ez lett volna a lényeg, de úgy voltam vele, hogy hátha. Ettől függetlenül persze mindenkinek mértek nettó időt is.

Szeged 10 km futóverseny
Még a rajtra várva

A 10:35-ös rajt után nekiiramodtunk. Egyszerre rajtolt el minden táv (6 km, 10 km, félmaraton és az utóbbi mindenféle váltóban), de szerencsére most a mezőny legelején voltam, ha valami, akkor a tömeg most tényleg nem zavart. Gyorsan kezdtünk, vitt a lendület, a hideg, az előttem lévő futók. Az első kilométert 3:57 alatt futottam le, ami szerintem egyéni rekord (ilyen gyorsan egy kilométert még biztosan nem futottam), a pulzusom 170 felett is termett egyből. Az élmezőnnyel egyébként így sem tudtam tartani a lépést, és bár a második kilométerem is (magamhoz képest) baromi erős lett (4:02), ekkor már jó 10-15-en messze előttem futottak.

Megint olyan terepem jártam, amin még soha. Egyértelműen gyorsabban futottam, mint ami a terv (4:15) volt, de nem tudtam hova tenni ezt a tempót. Azt már tudom, hogy maratonon nem kezdek 4:45-ös tempóval, mert nem fogom bírni a végét (lásd Berlin), ott 5:00 a helyes döntés. Félmaratonon mehet a 4:45-ön belüli tempó, valahol 4:35-4:40 között van a jelenlegi edzettségi állapotomnak megfelelő sebesség. Most már persze így utólag tudom, hogy 10 kilométeren nem kezdhetek 4:00-val, mert akkor nem fogom bírni a végét. Majd januárban a Zúzmarán tökéletesíthetem a verseny taktikám (vagy az edzettségi állapotom). 🙂

A harmadik kilométerre egy nagyon kicsit visszavettem (4:12), de még így is 4.15-ön belül futottam. Éreztem, hogy erős ez így, de olyan régen futottam már 10 km-es versenyen, hogy úgy voltam vele, mindjárt vége, hiszen a harmadán már túl vagyok. Csak egy kicsit tévedtem. 🙂 Egyébként ekkor nagyjából megtörtént a szokásos szegedi kalamajka. Szerencsére nem velem, hanem az előttem futókkal. Nem tudom, hogy a felvezető biciklis hibázott-e, vagy a “forgalom irányító” önkéntes, de a lényeg, hogy akik előttem futottak, előbb rossz irányba indultak, majd utánuk szóltak és korrigáltak. Én mentem utánuk, ahogy a biciklis is vezette a kis társaságot, de szerintem ekkor újfent rossz irányba mentünk. Furcsa volt, mert volt később is önkéntes, rendőrautó zárta le a keresztbe menő forgalmat, tehát elvileg jó helyen voltunk. Ugyanakkor az útvonal biztosan nem az volt, ami előzetesen meg volt hirdetve, ráadásul az élmezőny is eltűnt. Hosszan előre lehetett látni az utcákban, és nem volt sehol senki előttünk – pedig ennyire messze nem húztak el a többiek. Amikor – szerintem – becsatlakoztunk a helyes útvonalba, és egy 180 fokos fordítóval ráfordultunk a hídra, akkor már ott voltak szemben, nem túl messze. Csak érzem, hogy valami nem stimmelt, de szerintem valami nem stimmelt. 🙂

A hídra felfele egy kellemesen hosszú emelkedőn “belassultam”. Ez a kilométerem 4:45-ös lett, ami emelkedőre felfele nem olyan rossz, de persze a 4.15-ös tervezett átlagtól messze van. Egyébként itt meg is előztek ketten, nem tudom, hogy ők hogyan bírták. 🙂 A híd vége felé ért a meglepetés. 4.75-öt mutatott az órám, amikor elfutottam az 5 kilométeres jelzés mellett. Nem nagyon értettem, csak arra tudtam gondolni, hogy a fent írt helyen levágtunk 250 métert a pályából…

Verseny után
A befutó éremmel

A híd után visszafutottunk a híd alá, ahol a félmaraton mezőnye jobbra fordult, a 10 km-es verseny résztvevői pedig balra. Mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag mindenki jobbra ment, az élmezőnyből szinte mindenki félmaratont futott. Szinte hihetetlen milyen tempót mennek, én ekkor már kezdtem kicsit belassulni, úgy, hogy bőven lemaradtam mögöttük, ráadásul csak fele akkora távot vállaltam. Na mindegy, ugye nem másokkal, hanem csak magával versenyzik az ember. Itt frissítettem is egyet, egy High5 IsoGel-t ittam meg. Lehet furcsának hangzik 10 kilométeren frissíteni, de jól esett, és szerintem segített is. Az 5. kilométerem (az órám szerint legalábbis) újra erős lett, 4:12-t hoztam.

A mezőny kettéválása után hirtelen egyedül maradtam. Ekkor azt hittem, hogy második vagyok a távon, csak egy valaki futott aránylag messze előttem. (Később kiderült, hogy volt még valaki, aki sokkal előrébb járt.) A távnál itt volt egy furcsa fordító, egy mellékutcába kellett befutni, lefele lejtőn, visszafele emelkedőn. Ekkor láttam, hogy ki van előttem, illetve, hogy nem sokkal utánam többen is jönnek. Egyébként kaptam egy privát felvezető biciklist, aki innentől szinte végig előttem tekert. Ez jól jött, mert nem kellett nagyon izgulnom a pálya nyomvonala miatt, csak mentem utána. Kb ekkor kezdett kicsit elhagyni az erőm, a 6. kilométer 4:24 lett (a kis emelkedővel együtt).

A 7. kilométer során futottunk visszafele a másik hídon. A hídra az előzetes versenyrajz szerint (amit a múltból okulva sokszor tanulmányoztam) az ott lévő parkolót nagy ívben megkerülve kellett volna felfutnunk, de a biciklis előttem – az útbaigazító önkéntes által mondottakat követve – átvágott a parkolón és a lehető legrövidebb úton fordultunk rá a hídra. Éreztem, hogy itt most megint rövidebb lett a pálya, amit később a 8. kilométert jelölő tábla be is igazolt. A híd nem volt olyan meredek, mint az első, 4:28-as átlag tempóval fel is értem a tetejére, ahonnan már csak lefele, majd egyenesen kellett futni. Ekkor még mindig a harmadik helyen futottam, de éreztem, hogy jönnek mögöttem.

Szeged 10 km
A verseny hivatalos (kék) és valós (piros) útvonala

Igazából a 8. kilométerre lassultam be látványosan. Ez egy lejtővel kezdődött, majd csak vízszintesen kellett futni, mégis 4:35 alatt tettem meg ezt a kilométert. A jobb vádlim is elkezdett fájni. Nem görcsölt, hanem valószínűleg meghúzódott valahol a verseny során (pedig igyekeztem jól bemelegíteni, még kocogtam is kicsit a rajt előtt). De nem ezen múlt, elfogyott az erőm. Vitt előre a verseny tudat, az, hogy már nem sok van hátra, de inkább olyan kötelességből futás volt ez. Nem adtam ki 110%-ot, egy kicsit még tudtam volna erőlködni, de nem éreztem úgy, hogy ez az a verseny, ahol ezt meg kell tennem. A 8. kilométer vége felé le is előztek, előbb egyvalaki, majd kicsit később még egy futó. Visszacsúsztam az ötödik helyre, és bár próbáltam velük menni, de nem sikerült.

A 9. kilométer elején utolértük a 6 kilométeres versenytávon futók végét, ekkor már rájuk is kellett figyelni, mivel a verseny vége nem az úton, hanem a sokkal szűkebb járdán zajlott. Mondjuk elfértünk, csak egyszer-egyszer kellett úgy előzni, hogy necces volt. Valahonnan még volt erőm, mert ez a kilométer 4:29-re sikerült, ami egy enyhe gyorsulást jelent, bár a tervezett 4:15-höz képest messze elmaradtam már ekkor. Az utolsó, 10. kilométer vagy a fent írt okok miatt, vagy mert eleve rosszul volt kimérve a verseny távja, csak fél kilométer lett. Ezt lehoztam 4:26-os átlagsebességgel. Hallottam, amikor előttem bemondták a két 10 kilométeres versenyző nevét, akik megelőztek. Nem voltak olyan messze.

10 km eredmények
A hivatalos időeredmények

Végül a hivatalos időmérés szerint 41:03 alatt futottam le a távot, amit a Polar-om 9.46 km-re mért. Ha az utolsó fél kilométer tempója (4:26) alapján kéne megbecsülnöm a 10 kilométeren valószínűsíthető időmet, akkor az 43:16 lenne. Ez persze csak egy közelítő tipp. A 43:00-ból biztosan kicsúsztam volna, de nem sokkal, és az biztos, hogy a korábbi 44:44-es legjobb időm ezen a távon megdöntöttem (volna). Nem baj, így biztosan marad motiváció a jövő január végi Zúzmara 10 km-es versenyre. 🙂

Szeged 10 km
Oklevél

Természetesen a negatív split sem jött össze. Az első öt kilométert 21:08 alatt futottam le (4:14-es átlag), míg a második ötöt (a fenti becslést alkalmazva) 22:08 alatt (ami 4:26-os átlag). A jobb vádlim tényleg meghúzódott, azóta is érzem, muszáj pihentetnem, pedig indultak volna az edzések. Szinte ugyanaz van vele, mint tavaly ilyenkor. Őszintén bevallom, jól is jön ez a plusz hét pihenő, mert elég sűrű lett most minden így az ünnepek előtt.

Összességében nagyon élveztem, hogy végre rövidebb távon futhatok, versenyezhetek. Tényleg nem kellett tartalékolni, kiadhattam magamból a maximumot sebességet tekintve. Az emelkedők, az éles kanyarok, a kicsit bizonytalan útvonal miatt azért érzem azt, hogy van még bennem egy kis tartalék, a Zúzmarán biztosan meg kell lennie a 43:00-án belüli időnek. 🙂