London marathon: elemzés

Az eddigi nagy maratonjaimhoz (Berlin, New York, Chicago) képest nem nagyon beszélhetünk komoly elemzésről, hiszen nem is készültem fel rendesen és nem is volt igazi tervem, célkitűzésem a versenyre. Mégis, szerintem érdemes megosztani a tapasztalataimat, egyrészt Veletek, másrészt magamnak is összefoglalni, levonni a következtetéseket.

Ahogy a London Marathonhoz írt előzményekben írtam, a felkészülésem enyhén szólva is hagyott maga után némi kívánni valót. Gyakorlatilag csak két hónapot készültem a maratonra és összesen 200 kilométert futottam, a leghosszabb futásom 15.2 km volt. Nem vagyok rá büszke, de ennyi jött össze, a nevezésem pedig nem szerettem volna bukni, így nem volt kérdés, hogy futok Londonban. Utólag azt mondom, nagyon jól döntöttem, az egyik, ha nem a legjobb maratonom volt hangulatra, érzésre.

Mégis mit lehet akkor ezen a futáson elemezni? Azért van egy-két tanulság, a saját magam számára mindenképpen.

Az eredmény

Mindenek előtt a tények. A hivatalos időm 4:42:29 lett, azaz bőven egy órával lassabb voltam, mint Berlinben és Chicago-ban és 70+ perccel lassabb, mint az eddigi legjobb időm New York-ból. Mindezt egy jókora pozitív, azaz kedvezőtlen split-tel, mert féltávnál 2:11:31-et mutatott az óra, azaz a verseny második felében sokkal lassabb voltam, mint az első felében. Tehát még ilyen alacsony tempónál is sikerült elfutnom az elejét. 🙂

Az egyik legjobb hangulat a Tower Bridge-en és utána volt

Tempó

Sokat gondoltam a verseny előtt, hogy mégis milyen tempóban kéne futnom. Előzetesen, óvatosan, de olyan négy és fél, öt óra közötti beérkezést tippeltem, ami 6:20 – 7:05 közötti tempót jelent. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálok 6:30-on egy kicsit kívül kocogni, az olyan kényelmesnek tűnt.

Persze a verseny elején elvitt a hév, szokás szerint. No nem úgy, mint anno, hogy a gyors tempó helyett még gyorsabban futottam, csak úgy a nagyon lassú helyett kicsit lassút futottam. Láttam az órámon, hogy kicsit gyorsabban futok, mint 6:30, de beleestem a szokásos csapdába, hogy az elején ez olyan könnyűnek tűnt. Nekem olyan 6:15-6:20 körüli idők rémlettek az első 10 kilométerről, de utólag visszanézve az első 5 km az 6:09 volt, majd a következő 2x5km 6:15 körül. Nem nagy különbség persze, de arra pont jó volt, hogy a mostani lassabb tempómhoz képest pont elfussam az elején.

Ezt egyébként elég korán éreztem. Körülbelül csak az első 10 kilométer volt az, ami nagyon könnyen ment. A korábbi maratonokon azért inkább az első 20. Itt már a 11. kilométerben éreztem a fáradtságot. Persze semmi vészes, éppen csak, de azért vagyok már olyan rutinos maraton futó, hogy tudtam, hogy ez nem jó jel. Ennek ellenére nem mondhatni, hogy érdemben lassítottam volna, 6:15-ről 6:20-ra esett csak vissza a negyedik öt kilométerem.

Körülbelül pont féltávnál kellett jobban visszavennem. Ott kezdett el először húzódni a jobb lábam. Előbb a vádlim kicsit, majd az alább hagyott, de a sípcsont melletti elülső izmomat (vajon mi lehet a neve?) egyre jobban éreztem a lépéseknél. Feszült, kicsit fájt, éreztem, hogy ez az a fajta érzés, aminek a végén előbb-utóbb görcs lesz. Nem segített a jókedvemen az, hogy tényleg csak éppen féltáv után jártunk, nem a 35. kilométernél. Kicsit komolyabban visszavettem a tempót, 20-tól 25-ig 6:37 volt az átlagom, majd a rákövetkező 5 kilométeren már csak 6:49. Tudatosan futottam egyre lassabban, hogy kíméljem a lábam, de az is tudatos volt, hogy futottam, eldöntöttem, hogy 30-ig nem gyalogolok bele.

Ez a kép a célhoz közel kb 1-1.5 km-re készült már

3:12:27-nél értem a 30. kilométerhez. Innen már 110%-ig biztos volt, hogy ezt a versenyt biztosan befejezem, még ha végig gyalogolva is. No nem mintha eddig kételkedtem volna benne, de az az érdekes, hogy először éreztem egy maratonon azt, hogy a maradék 12, majd kicsit később 10 kilométer az nem sok, hanem pont, hogy kevés. Olyan belátható, bekocogható. 30. kilométer után sétáltam bele először, eleinte csak a frissítő pontoknál, majd később a kisebb emelkedőknél is, megint később már rendszeresen. Nem csináltam belőle problémát, kocogtam pár száz métert, majd kis gyaloglás, újabb kocogás, újabb gyaloglás.

Amennyire így vissza tudok emlékezni, talán olyan 30-34 kilométer között volt a mélypont. Itt volt a legnehezebb futni, itt kocogtam a leglassabban, itt volt a gyaloglások után a legnehezebb elindulni. Lelkileg jól voltam, nem zavart ez egyáltalán, tényleg élveztem a hangulatot, a szurkolást, azt, hogy ott lehettem. De azért futni nehéz volt.

Aztán valahogy 34 után kicsit könnyebb lett minden. Elkezdtem többet futni és kevesebbet gyalogolni, és érzetre is túllendültem a holtponton. 7:40-es átlag tempóból feljavultam 7:15 körülre (a gyaloglásokat is beleszámolva), de talán tényleg az volt a lényeg, hogy érzésre jobban voltam. Persze a pályán is visszaértünk a belváros felé, folyamatos volt a szurkolás, és ahogy számolgattam fejben egyre biztosabb lett az is, hogy a célbaérkezést meg fogom csinálni 5 órán belül. Az utolsó két kilométert már egész jól bírtam (de azért persze még bele-belegyalogoltam), végül kerek 7:00-át átlagtempóval zártam és értem célba.

A célvonal mögött sem estem össze, teljesen jól voltam. Persze éreztem a lábam, jól esett megállni, kicsit megtámasztani magam, de utána még órákat talpon voltam és szerencsére másnap sem voltak komolyabb mozgással kapcsolatos gondjaim. Azért egy-egy óra ülés vagy fekvés után azért kellett néhány perc, hogy bemozgassam magam.

Az eddigi négy Major maratonom részidői és tempói
A pulzusom a verseny során: azt hiszem látszik, hogy hol kezdtem el gyalogolni. 🙂
Tempó grafikon a verseny alatt, a lefele mutató tüskék a gyaloglások

Frissítés

Hát ezt majdnem nagyon elrontottam, be kell vallanom. Itthonról géleket nem akartam vinni, csak sótablettát. Úgy voltam vele, hogy majd amit a pályán adnak, az ehhez a tempóhoz elég lesz. Aztán persze a sótablettákat is itthon hagytam. Londonban végül elég körülményesen az utolsó pillanatban sikerült valamilyen ottani sótablettát szereznem, és akkor már vettem néhány szokásos High5 vizes gélt is, pont volt a boltban. Nagyon jól tettem.

Az az igazság, hogy az egyik nagy tanulság számomra, hogy frissítésből sosem elég. Én mindegyik ponton ittam vizet, ahol volt iso, ott azt is, majdnem mindig két pohárral. Ittam/ettem a géleket, kb 25 percenként, sajátot is, illetve mikor adtak a pályán, azt is. És mindig mikor ittam/ettem nagyon jól esett és farkas éhesen küldtem le őket és még egyszer annyit meg tudtam volna inni/enni. Lehet az sok lett volna, nem tudom, az az igazság, hogy nekem szerencsére még soha semmi bajom nem volt ezektől. A lényeg, hogy nagyon örülök, hogy végül vittem géleket és sikerült sótablettát vennem, el sem tudom képzelni mi lett volna nélkülük…

Pálya, útvonal

Nagyon élveztem a maratont, de annak is örülök, hogy nem célverseny volt. Az az igazság, hogy a pálya nem igazán alkalmas szerintem a leggyorsabb maratonod lefutására. Persze lehet ez csak +/- 10 percet jelent, de akinek minden perc számít, annak Berlin vagy New York sokkal jobb választás.

Miért mondom ezt? Az szerintem csak a kisebbik gond, hogy nagyon sok kanyar van az útvonalban, és ezekből is sok az élesebb. Ez sem segít, hiszen be kell sorolni, a mezőny összetömörödik az ideális íven, vesztesz a lendületből majd újra fel kell gyorsítani, az meg energiába kerül. A nagyobb gond az, hogy az út sok helyen keskeny a tömeg meg nagy. Nekem most teljesen jó volt, elkocogtam, de amikor néha-néha előzni akartam, akkor nehéz volt. Persze most hátrébb, sűrűbb mezőnyben futottam, mint az eddigi maratonjaimon, de eddig ez volt a legszűkebb pálya, amin futottam, és ezt mások, nálam gyorsabbak is mondták, hogy elől is nehéz volt előzni, illetve rengeteg energiába került.

Összegzés

Teljesen elégedett vagyok mind az idővel, mind ahogy bírtam a versenyt. Még ha sötétben is tapogatóztam, sikerült a tippelt idővel lefutnom a maratont, ráadásul közérzetre jobban, mint amennyire esetleg aggódtam rajta.

A célban

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Verified by MonsterInsights