Több, mint egy hete volt ez a verseny, amely számomra az első hazai terepfutó verseny volt, ráadásul az első részben éjszakai versenyem, mármint terepen, mert az Ultrabalatonon azért mindig jut éjszakai etap nekem is. Nem is annyira emlékszem már, hogy mikor és miért neveztem, de valamikor pár héttel a verseny előtt, valószínűleg egy Facebook posztban jött velem szemben az esemény, és megtetszett. Az is, hogy terepverseny, az is, hogy a Börzsönyben van, és ez az éjszakai élmény is, főleg, hogy elvileg van egy élő nevezésem a 100 miles of Istria versenyre, amelynek egy része éjszaka van. Szóval gondoltam gyakorlásnak jó lesz. Ugyanebből a megfontolásból neveztem a legkisebb távra, amely 16 km volt (volt még 27 km és 50 km), mondván, életemben először fogok éjszaka erdőben futni, nem kéne túlerőltetni a dolgot, először csak kóstoljuk meg milyen lesz.
Az elmúlt hónapokban elsősorban terepen futok, heti egyszer, maximum kétszer, szóval mondhatni, hogy teljesen formán kívül vagyok, de terepen azért gyűjtögettem a kilométereket. A Börzsöny pedig kifejezetten tetszett így nagy reményekkel vártam a versenyt, mármint nem a teljesítmény vagy az időeredmény vonatkozásában, hanem az élvezeti faktort tekintve.
Pályabejárás
Ilyet sem csináltam még, de az is igaz, hogy a tavalyi izlandi Laugavegur Ultramarathon-t leszámítva nem is voltam még soha terepfutó versenyen. Végig az járt a fejemben a verseny előtti néhány hétben, hogy nekem ide el kell majd mennem lefutni előre az útvonalat, mert egyébként biztosan el fogok tévedni. Nem vagyok egyébként ennyire elveszett, de hiába olvassa át az ember az útvonalat, hiába van letöltve a track az órájára, nekem eddig azért mindig sikerült egy-két elágazást benézni, és versenyen nem olyan kellemes néhány száz méter után visszafutni és új irányt venni. Abban pedig semmilyen tapasztalatom nem volt, hogy mennyire lesz jelölve a pálya, mennyire tudok majd másokkal együtt futni, mennyire leszek csak magamra utalva.
Végül a szombat éjszakai verseny előtti csütörtök délután, munka után jutottam ki Verőcére, és vághattam neki a 16 kilométeres távnak. Egy kellemes futást terveztem, de az elején egyből éreztem, hogy kemény lesz ez. Alig egy kilométerrel a rajt után már jött is az első durva emelkedő. Összesen négy hegyre kell felmászni a távon, és azért van bőven szint, az első két hegy számomra inkább mászós, mint futós volt, és a harmadik sem volt az, melyet végig tudtam volna futni.
A négy hegy szintrajza a Suunto órámon – a második felfele kifejezetten meredek volt…
Nem akarom most a teljes pályabejárós futásom leírni, hiszen akkor mit írnék a versenyről. 🙂 A lényeg a négy hegy és a csalódás volt számomra. Csalódás? Igen, az volt. A versenytáv szerintem kevesebb, mint harmada van erdőben, a többi rész murvás úton, aszfalt úton, a város határában, néhol a városon belül. Tudom, tudom, én vagyok a hunyó, miért nem néztem utána és hasonlóak, de egész egyszerűen eszembe sem jutott. Valamiért azt hittem, hogy ha terepfutó verseny, akkor végig erdőben lesz majd. 🙂 Azért azt már most előrebocsátom, hogy bár emiatt (és a várható eső miatt) még azon is gondolkoztam, hogy el sem megyek a versenyre, végül nagyon jól éreztem magam és kifezetten tetszett a verseny. De akkor csütörtökön, a verseny előtt két nappal tényleg csalódott voltam.
De a távot lefutottam, két-három kisebb tévesztéssel az útvonal is megvolt, a célt teljesítettem, nem ismeretlen közegben vágok majd neki a szombati versenynek, kiismertem az emelkedőket, meddig kell tartalékolni, meg persze hol mikor merre kanyarodni. Végül 2 óra 5 perc alatt futottam le a 16 kilométert, így nagyon szolidan egy 2 órán belüli beérkezést tűztem ki a verseny céljának, no meg, hogy ha lehet, legyek a mezőny első felében, bár nem voltam benne biztos, hogy erre az edzettségi állapotom alapot ad majd.
A verseny előtt
Amint utaltam már rá, a verseny napján némileg bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem. Egyrészt a pályabejárós futás nem hagyott bennem túl mély nyomott, a pálya több része kifejezetten nem tetszett, csalódás volt. Ráadásul a péntek estét néhány baráttal italozással és pókerezéssel töltöttük, hajnalban kerültem ágyba, és bár tudtam egy kicsit szombat délután is aludni, azt azért nem mondanám, hogy csúcsformában voltam. Plusz az eső is esett aznap, nagyon gondolkoztam, hogy kell-e nekem sárban csúsznom sötétben. 🙂 De aztán összekaptam magam és elindultam Verőcére, ahol a rajt és a cél volt.
A verseny előtti meditációm. 🙂 Valószínűleg éppen a Facebook oldalamra posztolok valamit.
Bár már sok futóversenyen jártam, a terep és az éjszaka miatt azért kicsit izgatott voltam. Időben érkeztem, kényelmesen át tudtam venni a rajtszámom és az időmérő chip-et, amit a bokámra kellett erősítenem. Nem zavart egyáltalán, meg is feledkeztem róla. A rajtszámnak elhoztam a rajtszámtartó övem, a biztosító tűkért nem vagyok annyira oda.
Az időmérő chip a bokámon.
Volt még idő kis ráhangolódásra, bemelegítésre, egyedül a szúnyogokra kellett figyelni, azok voltak bőven. A Duna-part egyébként nagyon békés, egyben meseszép volt, a lemenő nap fényei tükröződtek a folyó felszínén. A versenyközpont helyszínválasztása tökéletes volt, itt készülődni, majd a futás után itt pihenni, hát igen jó volt.
A Duna-part a verseny rajtja előtt.
A verseny
Este 8-kor indultak a 16 és 27 kilométeres táv versenyzői, és csak éjfélkor az 50 km-es ultramaratonisták. A koncepció az volt, hogy mi még naplementekor indulunk és majd ránk sötétedik, míg a leghosszabb távon futók éjszaka indulnak, és a napfelkeltét élhetik át az erdőben. Nem voltunk sokan, talán százötvenen a becslésem szerint, akik 8-kor rajtoltak. A verseny első kilométere még nagyjából sík volt, előbb egy bicikliúton, majd szélesebb murvás úton kellett futni, ami után kezdődött is a kaptató az első hegyre fel. Számomra meglepő módon egyben maradt a mezőny, és engem is beleértve egy-egy meredekebb szakaszt kivéve inkább futottunk, mint sétáltunk. Én a pályabejáró futásomból pontosan tudtam, hogy viszonylag hosszú ez az emelkedő, és még vár ránk több is, így igyekeztem beosztani az erőmet, ugyanakkor azért persze vitt előre a versenyszellem is, túl sok gyaloglást nem engedhettem meg magamnak. 🙂
A verseny legeleje, útban az első hegy felé.
Az első hegycsúcsot elérve kezdőtött az első lejtmenet és az első erdei szakasz. Már ez előtt is, de itt is láttam, hogy az útvonal nagyon korrekten ki van jelölve. A földön mindenhol rózsaszín (vagy lila?) nyilak, a fákon pedig fényvisszaverős szalag. Mondanám, hogy eltéveszteni sem lehetett. Mondjuk nekem nagyon nagy magabiztosságot adott a két nappal korábbi pályabejárásom, a nyilak és szalagok inkább csak megerősítést adtak, de nem kellett az órám folyamatosan ellenőriznem, hogy jó helyen járok-e, mikor jön egy kanyar és ilyenek. Tényleg jó döntés volt előtte lefutni a track-et.
Visszatérve a futásra, jött az első lejtős és egyben erdős rész, amit nagyon élveztem. Kezdett esteledni, de még nem volt szükség a fejlámpára, ugyanakkor ilyen későn én még nem futottam erdőben. A mezőny számomra továbbra is meglepő módon még együtt volt, mármint előttem is futottak ketten-hárman látótávolságon belül, és mögöttem is jöttek páran. Egyáltalán nem voltam egyedül. Igyekeztem is felzárkózni az előttem lévőkre, hogy tuti ne kelljen az útvonallal foglalkoznom, csak követnem valakit. Ez a szakasz kifejezetten tetszett, igazi vadregényes erdei rész volt.
A pályát jelölő fényvisszaverő szalag – mondjuk a fényvisszaverésre csak a táv végefelé volt szükségem.
A második hegymenet volt a legkeményebb, ez volt a legmeredekebb. Ezt én csak erős ütemben sétálva tudtam megmászni. Volt egy-két futó, aki futva 🙂 elhadat mellettem, én nem értettem ezt hogyan tudják véghezvinni. Azért gyalogolva is sikerült egy-két embert utolérni és megelőzni, de többen kb együtt haladtunk. A második hegy utáni lejtmenet teknikásabb volt az elsőnél, az erdeti út nyomvájus és vízmosásos volt, sok helyen rögös, a végén pedig csúszós. Itt a pályabejárásnál inkább szenvedtem, de most vitt a lendület és a verseny hangulata, egész tempósan mentem lefele, meg is előztem egy-két embert. Így értem el a verseny féltávjához, ahol egyrészt kettéágazott a mezőny (a 16 km-es mezőny visszafele vette az irányt, a 27-esek továbbfutottak), másrészt itt volt a frissítő pont. Én azt most kihagytam. Egyrészt hoztam magammal zsákban vizet, melynek még biztosan több, mint a fele megvolt, másrészt négy gélt, amiből a tervek szerint kettőt elfogyasztottam már. Nem láttam értelmét, hogy miért álljak meg, így inkább nekivágtam a kisebb egyenes szakasz utáni harmadik emelkedőnek.
Még világosban.
A harmadik emelkedő végig aszfalt úton vezetett, nem volt olyan meredek, de cserébe hosszú. Gondoltam versenyen vagyok, ezt most megpróbálom megfutni, nem fogok annyit gyalogolni rajta, mint a pályabejáró futás alkalmával. Kezdett sötétedni is, meleg sem volt, ez is segített – no nem sokat, mert azért izzadtam rendesen. A becsületemre legyen mondva, sokáig kitartottam. Azért a vége felé egyszer-kétszer bele kellett gyalogolnom, de szépen haladtam. Itt már jobban szétszakadt a mezőny, távolabb voltak egymástól a futók. Néha mellettem ment el valaki, nekem is sikerült több embert megelőznöm. Nem mintha helyezésekért versenyeztem volna, de azért mindig jó egy rövid távú célnak az előtted futót kinézni és kitartani, futni, odatenni magad azért, hogy előbb-utóbb utólérd és megelőzd. A harmadik hegy tetejére utol is értem két futót, akik közül az egyiket megelőzve a másik mögé pedig beállva tudtam le a verseny egyetlen igazi éjszakai erdei szakaszát. Ez egyébként meseszép volt, ködfoltos, vékony ösvényen, fejlámpával, tényleg nagyon tetszett. Azért jó volt, hogy futhattam valaki után és nem teljesen egyedül voltam. 🙂
Az egyetlen sötétben teljesített rövid erdei szakasz végén.
Viszont nagyon rövid volt és utána újra aszfalt út következett. A lejtő után egy hosszabb sík szakasz jött, ahol erőre kaptam és egész jó tempót tudtam menni, elszakadtam a korábban előttem futótól és innentől már végig egyedül voltam, csak én és a sötét, mármint miután elhagytam a várost és újra közvilágítás nélküli részen futhattam. Ez már a negyedik emelkedő volt, ami bár nem volt rövid, de viszonylag enyhébb, így ezt majdnem végig tudtam futni. Föld úton vitt az itiner, az egyik oldalt (kihalt?) házak, a másik oldalon a természet, a fejlámpám fénye elsősorban arra szolgált, hogy ne lépjek pocsolyába. Itt már tényleg egyedül voltam, sem magam előtt nem láttam senkit, sem mögöttem. Bár fáradtam már, de tudtam, hogy közel a vége, így kitartottam. Nem mentem nagy tempót, elég volt nekem, hogy nem gyaloglom felfele, hanem kocogom. Ekkor már éreztem, hogy meglesz az 1 óra 45 percen belüli időm, ami pár kilométerrel korábban még nem tűnt annyira reálisnak.
Az utolsó csúcsot is megjárva jött egy rövidebb lejtős rész, ahol azért figyelni kellett fejlámpával, majd a már ismert bevezető szakasz, előbb murván, majd a bicikli úton, és a várva várt befutó a célba. Meglepetésemre nem voltak még benn túl sokan, Megkaptam az érmem, pihentem egyet, a kötelező célfotó majd kis frissítés (sós perec és cola) és utána még pihentem jó 20 percet. Bár a nevezéshez járt egy kisebb vacsora is (valamilyen tészta), de az az igazság, hogy nem voltam egyáltalán éhes így inkább hazafele vettem az irányt.
A célban a befutó éremmel.
Összegzés
Nagyon jó kis verseny volt ez a Verőce Éjszaka Trail, nagyon jól éreztem magam, és a saját magam kreálta várakozásokkal ellentétben nagyon tetszett a pálya is. Sötétben valahogy minden más volt, és a verseny miatt az emelkedők kihívása maradt meg bennem, nem az, hogy mennyi volt az aszfalt rész vagy milyen kilátás lett volna nappal. Szóval tényleg szuper élmény volt!
Nagyon hasznos volt bejárnom előtte az útvonalat. Nem gondolom, hogy nagyon eltévedtem volna, de nem volt bennem az ideg, hogy mikor merre kell majd menni, egyszerűen egy stressz faktort kivett a futásból. Járulékos haszna volt, hogy jobban be tudtam osztani az erőm, mind fejben, mind fizikailag, mert tudtam, hogy mikor mi jön.
Végül a 16 kilométeres távon 70 indulóból a 14. lettem, azaz bőven sikerült a mezőny első felében végeznem, ami a másik célom volt, ezzel is abszolút elégedett voltam. Mondjuk az első 4 helyezett 1 óra 20 percen belül hozta le a távot, ez nem is értem, hogy hogyan lehetséges… 🙂
Nemrég terepfutó helyszínekről írtam, ahol az elmúlt hónapokban futottam. Ezúttal inkább a tapasztalataim próbálom összefoglalni, részben saját magamnak, részben hátha segít valakinek.
Terepfutás terén teljesen kezdőnek számítottam néhány hónapja, amikor a karatén helyzet a hegyekbe űzött (persze lényegében még mindig az vagyok). Hiába futottam az elmúlt években néhány Szénás kört és Panoráma kört, vagy voltam tavaly életem első terepfutó versenyén Izlandon, a Laugavegur Ultramaratonon, ezek valahogy kivételes, egyedi alkalmak voltak, és bár beépültek a tapasztalatok, az elmúlt hónapokban mégis többet tanultam a terepfutásról, mint korábban.
Felszerelés
Azt hiszem ez az egyetlen pont, amivel nem volt gondom már. Tavaly vettem és használtam már terepcipőt, hátizsákot, ivózsákot. Más nem is kellett. Idén beruháztam még egy kompressziós szárra, de előtte sem éreztem annyira szükségét, és azóta sem érzem, hogy használt volna, de jól néz ki. 🙂 Egyedül túrabotom nincs, de valahogy ennek a hiányát sem érzem annyira égetőnek.
A jó terepcipő egyébként vizes, saras, csúszós körülmények között tényleg jól jön, ezt tapasztaltam. De az is igaz, hogy sima aszfalt cipőben, jó időben, normál ösvényeken sem volt semmi problémám. És egy 3-4 órás futásnál a hátizsák és a víz sem maradhat el, ezek tényleg minimum felszerelések. Bár futottam terepen ezek nélkül, de azok jellemzően maximum másfél órás időtartamok voltak.
Én mást jellemzően nem viszek magammal. Mármint a futó öltözet, a sportóra, a fejpánt alap, ezekről nem is írok külön. De szerintem a magyar terepekre, néhány órás futásra ennél több nem kell.
A Nagy Kevély tetején.
Track
Ha valamit nagyon megtanultam akkor az az, hogy egy jó track letöltve a futóórára minden jó futás alapja. Na jó, nem akarok ilyen végletesen fogalmazni, nyilván számít, hogy hol fut az ember, mennyire új helyen, milyen célja van, stb. Eleinte én is előre letöltött útvonaltervvel futottam a Kevélyen, de most már csak úgy kimegyek, és ha új utakon is futok, mindig tudom körülbelül merre vagyok, hova tartok.
De én kifejezetten szeretek és igénylem, hogy minél többször új útvonalon, új helyeken fussak. Sok bosszúságtól, telefon nézegetéstől és eltévedéstől tud megkímélni, ha van egy jó útvonal letöltve az órámra. De a hangsúly a jón van. Ugyanis nekem sikerült egyszer-kétszer megjárnom…
Hamar rájöttem, hogy a track fontos, így ráálltam arra, hogy eldöntöttem, hogy hova megyek futni, majd kerestem neten egy számomra megfelelő, letölthető útvonal tervet. Általában a kiindulási pont és a táv volt mérvadó, néha tudtam válogatni is. Persze nagyjából megnéztem, hogy mi vár rám, merre fogok futni, de a track-et pont azért töltöttem le, hogy ne kelljen minden egyes apró részletét memorizálni az útnak, majd az órám mutatja. Ez egyébként általában az esetek nagy százalékában tényleg jól működött. De néhány probléma rendszeresen jelentkezett eleinte:
Az én mostani Suunto órámon egy kék vonallal jelzi az irányt, hogy merre kell futnom. Alternatív útvonalakat, ösvényeket nem jelöl, csak egy kék vonal van. Amikor jön egy 90 fokos kanyar, azt könnyű észrevenni, a megfelelő irányba fordulni. De ha egy Y elágazódás jön, ott néha már nehezebb az óra alapján kitalálni, hogy akkor balra vagy jobbra, főleg, ha közben folyamatosan kanyarog az út. Párszor megjártam már, egy idő után láttam, hogy nem a kék vonalon futok, jött a visszafordulás.
Volt olyan is, amikor egyszerűen elment a GPS jel 1-2 kilométerre. Egy mélyebb szurdokban futottam, és bár azt hittem, hogy nem volt elágazás, mire visszajött a GPS jel már nem ott jártam, ahol kellett volna. Visszafutva észrevettem egy kisebb ösvényt leágazni a fő csapásról, ott kellett volna befordulnom. Persze GPS jel nélkül nehéz…
Az eddigi legnagyobb eltévedésem egy hibás gps track-nek volt köszönhető. Már annyira rutinná vált a letöltés, hogy meg sem néztem az útvonalat. A Börzsönyben futottam, és sikerült egy olyan track-et letöltenem, ahol aki korábban futotta biztos GPS jel gondjai voltak. A lényeg, hogy bizonyos szakaszokat légvonalban kötött össze a track, én pedig nem tudtam mitévő legyek. Az út egyenesen ment, a jel pedig jobbra be az erdő közepébe. Persze én a jelet követtem, lett is belőle jó kis eltévedés, az erdő mélyének megjárása.
Amikor még óra mellett papírról is tájékozódtam az első Szénás körömön. 🙂
Távolság, terepviszonyok
Terepen minden relatív. 10 kilométer síkon nekem általában 50 percen belüli, terepen van, hogy másfél óra. Minden attól függ, hogy milyenek a terepviszonyok, a szint, a talaj, az ösvény minősége, hányszor tévedek el. Az aszfaltos edzéseimnél tökélyre fejlesztettem azt, hogy egy-egy edzést percre pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor fejezem be. Kiléptem a kapun mondjuk 17 óra 10 perckor és tudtam, hogy 18 óra 17 perckor fogok végezni. Terepen nincs ilyen. Illetve lenne, ha mindig ugyanott futnék, de én nem ilyen vagyok.
Érdemes megfelelő időt szánni a futásokra. A kilométer önmagában semmit nem mond, a szint is fontos információ. És az is igaz, hogy terepen, ahol szép kilátás van, egy patak, egy őz, valami más, ami megfogja a tekinteted, akkor megállsz, gyönyörködsz egy kicsit. Minél több ilyen van, annál később végzel. Az az igazság, hogy a hétvégi hosszú futásaim terepen kilométerben rövidebbek, időben hosszabbak, mint korábban aszfalton.
Frissítés
A megfelelő frissítés elengedhetetlen része a terepen való futásnak. Persze én is voltam már olyan rövidebb terepen történő futáson, amikor nem vittem magammal semmit, de azért ez nem ideális. Nyilván időjárás függő is, meg távolság és időtartam függő, plusz az sem mindegy, hogy milyen vízvételi lehetőségek vannak útközben, de azért egy 2-3 órás, 20+ kilométeres, szintes edzésnél, főleg késő tavasszal, nyáron, nehéz elképzelni, hogy ne vigyem magammal a hátizsákot és az ivózsákot. Egyébként én vízen kívül sokszor nem is viszek magammal semmit. Néha egy-egy szelet nasit (műzli szeletet) vagy egy-két zselét, de kb csak ennyit.
Számomra a karantén nagy előnye lett, hogy rászoktam a terepfutásra, nagyon élvezem, teljesen feltölt és mindig új helyszíneket ismerhetek meg.
Múlt hét vasárnap, június 7-én futottam le a Szénás kör testvérét, a Bükkös kört. Több szempontból is különleges volt az alkalom. Egyrészt mert több hónap után először futhattam társaságban. Nikivel és Csillával, rutinos Szénás kör teljesítőként vágtunk neki a 31 kilométernek. Másrészt ez volt az első futásom ezen a körön, és bár már egy éve játszottunk a gondolatával, csak most jutottunk el odáig, hogy le is fussuk.
Emlékszem még milyen sokat készültem az első Szénás körömre. Hogy kell nevezni, milyenek lesznek vajon a QR kódos ellenőrző pontok, kinyomtattam az útvonalat, sőt, azzal a kezemben futottunk végig. Persze regisztrálni most is kellett, és az útvonaltervet most is elhoztam papír alapon, de már csak a pontok pontos helye miatt kellett elővennem. Tudtam, hogy az egyetlen fontos dolog, hogy a gps track az órámon legyen, ha az megvan, komoly gond nem lehet.
Én gps track nélkül, bármilyen pontos is a leírás, biztos nem mernék nekivágni az útvonalnak.
A többiekkel 9 órára beszéltük meg a rajtot, ami Szentendre belvárosában van, a Bükkös-patak torkolatához közel. Régen biztos szívesebben indultam volna 6-7 körül, de a mostani helyzetben örültem, hogy kicsit alhatok tovább. Persze azért az árnyoldala is megvolt a késő reggeli indulásnak, már 9-kor egész meleg volt és tűzött a nap, éreztük, hogy ez meleg nap lesz.
A start kód beolvasása után indultunk is, a patak melletti úton a Pilis felé, kifelé Szentendréről. A városban szép a Bükkös-patak partja, aki ott lakik, biztos szívesen jár ki a partjához, futni is szép volt mellette, de azért persze messze nem olyan, mint Solymár mellett a Paprikás-patak melletti első kilométerek. Az aszfalt utat hamarosan a patak melletti földes ösvény következett, majd egy kicsit kietlenebb táj, a város és a természet határán. Megmondom őszintén, ez a rész nekem nem annyira tetszett. Átfutottunk Izbég városrészen, kb hasonlóan mint ahogy a Szénás kör visz át Remeteszőlősön. Itt utána újabb kihalt városszéli mezei rész jött, majd egy rövidebb szakasz a főút mellett. Hát, nem haltunk bele, de azért nem ideális. Szarvashegyre aszfalt, majd murvás kihalt utcákon kapaszkodtunk fel, itt azért lelkiismeret furdalás nélkül gyalogoltunk, majd elértük az első ellenőrző pontot.
Ez már a 8. kilométer utáni erdei szakasz, ez tényleg nagyon szép volt!
Ez az első 6 kilométer nekem inkább csalódás volt. Persze ki kell vezetnie az útnak Szentendre belvárosából és azt elhiszem, hogy ez a legjobb opció rá, de én valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már kocsiba ülök és úgy megyek el futni, akkor biztos nem Szentendre belvárosába mennék, hanem egyből a Pilisbe, ha nem is Pilisszentlászlóig (12. kilométer a körön), de legalább Szentendrén kívülre. Ha én megyek el futni, ezt az első 6 kilométert biztos megspóroltam volna magamnak.
Viszont innentől stílust váltott a kör, beértünk az erdőbe. Egy kisebb gerincen futottunk végig, majd jött még egy murvás útszakasz, de cserébe szép kilátással a hegyekre, majd a 8. kilométernél bevágtunk jobbra egy kisebb ösvényre és innen már tényleg az erdő mélyén futottunk. Ez egy nagyon szép rész volt, főleg felfele, így a sétákkal tarkított részeken volt idő a gyönyörű környeztet nézni, a madarak csiripelését hallgatni. Persze összejött egy kisebb eltévedés is, de nem volt vészes. A 12. kilométernél értünk Pilisszentlászlóra, amin át kellett futnunk. Itt volt a második ellenőrző pont. Itt már jártam korábban, az idei első Pilisben tett terepfutásom alkalmával, az innentől jövő kilométerek ismerősök voltak.
Csilla és Niki
Szerintem ez a szakasz volt a Bükkös-kör legszebb része. Egy ideig lejtmenetben lehetett futni, a kinti meleg és napsütéses idő ellenére hűvösben és az árnyas fák alatt. A föld is vizes, sáros volt. Kis híd, kötelező fotó. 🙂
Mivel általában egyedül futok, ritka rólam az egész alakos kép, gyorsan kihasználtam, hogy többen voltunk. 🙂
Hamarosan elértünk a Bükkös-patakhoz, melynek völgye meseszép! Meglepő módon kiránduló is alig volt, szinte csak a mienk volt az egész erdő. Nehéz szavakkal visszaadni ezt a részt, néhány száz méteren egyszerűen csak sétáltunk és élveztük az erdőt, hiába volt teljesen sík és jól futható a rész.
Átkelés a Bükkös-patakon. 🙂
A völgy után kiértünk a Sikárosi-réthez, ami más szempontból lélegzet elállító. Itt is jártam már, többször is, de a rét és a kilátás látványa miatt mindig megéri ide visszatérni.
A Sikárosi-rét egy szeglete.
Innen a korábbi futásomhoz képest más irányban folytattuk az utunk, visszatértünk az erdőbe. Nem sokkal később jöttem rá, hogy én már erre is jártam, egy másik futás alkalmával, csak akkor az ellenkező irányból futottam. Az emlékeim, és az útleírás miatt is tudtam, hogy innen bizony egy hosszú emelkedő veszi kezdetét, melynek vége a Bölcső-hegy lesz. Mivel spóroltunk az erőnkkel, ezért a hegymenet nagy részét sétálva tettük meg, sokat beszélgetve – hiszen ez is a lényege a társas futásoknak. A táj változó volt, végig erdő, de hol kisebb ösvény, hol szélesebb föld út.
Még a hosszú emelkedő alján. Itt, ezen a fatörzsön is álltam már pár hete. Érdekes volt látni, hogy mennyit változott az erdő, a környék csupán néhány hét alatt, mindent benőtt a természet.
Sajnos én tudtam, hogy a Bölcső-hegy az nem a Nagy-Szénás. Itt nincs meseszép kilátás, sőt, szinte semmilyen kilátás. A kis hegytetőt körbenőtték a fák, kilátó nincs, illetve csak valami régebbi kilátónak a maradéka, négy beton oszlop. Ezek egyikén volt a harmadik QR kód. A hegycsúcsról 700 méter ereszkedéssel érhető el a Lajos-forrás, melyre nagyon vártunk már, jól esett a friss hideg víz. Itt már 21 kilométeren túl voltunk, és azt is tudtuk, hogy innen már csak lefele vezet az út, ami ilyenkor lelkileg jól jön. Nem terveztünk vágtatni, inkább csak végig kocogni, jól eső tempóban.
A Lajos-forrás és a Kő-hegy közötti bő 3.5 kilométer volt a kör utolsó szép része, legalábbis számomra. Erdőben, enyhén lejtős utakon. A Kő-hegyen lévő menedékházhoz azért már fáradtan érkeztünk, én a legszívesebben ott leültem volna ebédelni és sörözni egyet. És milyen jól tettem volna! 🙂 Mert bár nyilván a hátralévő 6 kilométer teljesítése is hozzá tartozik a távhoz, de egyrészt azt már tudtuk, hogy nem leszünk 4 órán belül (ami az egyetlen valamire való kis célunk volt, bár túl sokat nem tettünk érte), azt viszont nem, hogy hasonlóan az első 6 kilométerhez, ez az utolsó 6 sem lesz a kedvenc részünk.
Kő-hegy
A hegyről hol meredekebb, hol lankásabb széles murvás úton ereszkedtünk le, amely eleinte még az erdőben vezetett, de később kiértünk belőle és a nagy nyílt pusztaságon haladt át. Bár volt egy-két pont, ahonnan tényleg szép volt a kilátás a távolba, összességben nekem ez a rész nem nagyon jött be, sem a táj, sem a tűző napsütés, árnyék nélkül. Mikor már nagyon kitikkadtunk, szerencsére egy kis ösvényen át levágtunk, vissza a Bükkös-patakhoz, ahol reggel az ellenkező irányban már futottunk. Itt legalább újra hűs lett, de ezen az utolsó 2-3 kilométeren tényleg már csak azt vártuk, hogy megérkezzünk. Ahogy írtam az elején, városhoz képest nagyon hangulatos a patakpart, terepfutáshoz képest nyilván nem annyira.
A végeláthatatlan murvás útszakasz.
Végül 4 óra 25 perc alatt teljesítettük a távot, kb annyi idő alatt, mint az első Szénás körünket bő egy évvel ezelőtt. Öröm futás volt, élveztük a természetet, beszélgettünk, ez így volt kerek.
A célban lőtt privát képünk, éremmel a nyakunkban.
A Bükkös körre én nem hiszem, hogy vissza megyek még egyszer. Amennyire szeretem és rendszeresen futom és fogom is futni a Szénás kört, nekem annyira nem jött be a testvére. Ennek két fő oka van:
Számomra az első és az utolsó 6 kilométer nem nyújtja azt az élményt, természetközeli futást, amit szeretnék kapni egy ilyen instant körtől. Ahogy írtam már, ha ki akarok menni a Pilisbe futni és autóba kell ülnöm, akkor nem Szentendre belvárosába fogok menni, hanem egyből a Pilisbe. Vagy megspórolom ezt a 12 kilométert, vagy ha lefutom, akkor azt is az erdőben. Egy dolog szól mellette, ha futás után tudsz maradni Szentendrén, akkor az nyilván nagyon hangulatos, egy ebéd a 31 kilométer után, vagy egy sör, vagy fagyi Szentendre óvárosának utcáin.
A körön nincs kiemelkedő pont, amiért érdemes küzdeni, ami olyan kilátást ad, mint a Nagy-Szénás például. Azaz az igazság, hogy szinte egy ilyen pont sincs. Persze a Bükkös-patak völgye meseszép, és vannak még tetszetős helyek, aki szeret a természetbe futni, az azért nem fog csalódni, de szerintem nem lehet összehasonlítani a Szénás körrel. Ott a Remeteszőlős feletti hegy, a kis zenélő kút, a Nagy-Kopasz, ahol fel lehet menni a kilátóba, ha akarsz, és persze maga a Nagy-Szénás, amitől eláll a lélegzeted. Ráadásul időzítve is jól van, hiszen onnan már csak 5-6 km a cél. A Bükkös-kör Bölcső-hegye, ami a nagy csúcs, amiért hosszan küzdesz, hogy felérj rá, kifejezetten csalódás. Egy sima kis hegy sima kis átlagos kilátását sem adja. Persze a Lajos-forrás utána dob egy kicsit rajta, de tényleg csak egy kicsit.
Ettől még nem bánom, hogy futottam itt, egyszer mindenképpen ki akartam próbálni, és aki még nem járt a Pilisben, annak is bátran ajánlom, mint egy kezdő túrát. Nekem a következő köröm azt hiszem újra a Szénás kör lesz. 🙂
A karantén alatt megakadtak a szokásos edzéseim, lényegében szüneteltetem őket. Amikor összejön, ritkán, azért igyekszem elmenni hétköznap is futni, de futás szempontjából a stabil pont most kizárólag a hétvégi hosszúk. Ezeket viszont kivétel nélkül terepen ejtem meg, egyre több hegységet, útvonalat felfedezve.
Kevélyek
A karanténhelyzet elején a közelben kezdtem. Tudtam, hogy a Nagy-Kevély ott van tőlem pár kilométerre, mégsem jött ki soha úgy a lépés (vagy edzésterv), hogy felfedezhettem volna. Aztán eljött március második fele, amikor is gondoltam egyet és a vasárnapi hosszú futást, otthonról indulva a Nagy-Kevély irányába vettem. Persze ez csak félig, vagy inkább csak harmadig volt terepfutás, hiszen oda és vissza az aszfalton róttam a kilométereket, mégis nagyon jól esett. Először kapaszkodtam fel a meredek hegyoldalon és láttam meg azt a csodás kilátást, ami a sziklás hegytetőről tárul az ott álló szeme elé. Láttam a távolban a Megyeri hidat, tudtam, hogy kb odáig fogok lefutni hazafele, olyan távolinak tűnt, pedig tényleg csak pár kilométer.
Láblógatás a Nagy-Kevély egy sziklájáról.
A Kevélyekhez még jó párszor visszatértem, kezdtem kiismerni magam a különböző utakon és a környéken. Ürömön rátaláltam egy dombos rekortánra, ott is futottam párszor, és a Strava szakaszokat is megismerve néhányszor “felsprinteltem” a Kis-Kevélyre, hogy enyém legyen a korona. 🙂 Nem egy hatalmas erdő, viszonylag gyorsan bejárhatóak az erdei utak, de közel van, és a kilátás tényleg fantasztikus a csúcsról és a közeléből. Biztosan sokszor fogok még erre futni!
És a kötelező ugrálós kép a Nagy-Kevélyről. 🙂
Pilis
A Kevélyek után (illetve közben) új terepre vágytam, időben és térben a Budai-hegység mellett a Pilis az, ami közel van hozzám. A Nagy-Kevélyről nyíló kilátás mellett régóta szemeztem már a Prédikálószékkel, hiszen ha van lélegzetelállító kilátás, akkor az az! Talán ami korábban visszatartott (a szigorú aszfaltos edzésterv mellett), hogy egy erdei túrát meg kell tervezni, jól ki kell gondolni, hogy merre megy az ember, könnyű eltévedni. Legalábbis korábban azt hittem. 🙂 Azért az első Panoráma-körös bolyongásaim során nem egyszer eltévedtem kicsit, vagy álltam percekig a telefonnal a kezemben a helyes utat keresve. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, már én is előre letöltött track-kel futok, a Suunto órám pedig mutatja a helyes utat.
A Pilis egyes részei tényleg nagyon hangulatosak, nem csoda, hogy sok a kiránduló.
Így történt ez április első hétvégéjén is, amikor egy távra szimpatikus track-et letöltve elautóztam Pilisszentlászlóra és nyakamba vettem az erdőt, hogy a végén a Prédikálószék tetején állhassak. A futás első fele nagyon tetszett, erdőben, mezőn, madárcsicsergés közepette, a Bükkös-patak mellett, hol kicsit felfele, hol kicsit lefele, de viszonylag futós tempóban. Aztán jött a meglepetés. A Vadálló-kövekhez feljutni minden volt, csak nem terepfutás. 🙂 Inkább hegymászás. Persze így is nagyon élveztem, a látvány felemelő volt, de nem tagadom, kicsit ki is készültem. A Vadálló-kövektől a Prédikálószék már csak egy rövid emelkedőzés volt, és az ott fogadó látvány minden képzeletem felülmúlta. Tényleg nehéz szavakkal leírni, és szerintem a képek sem adják vissza teljesen. A kanyargó Duna egyszerűen meseszép. Ide még biztosan visszajövök! Ráadásul a visszaút a hegy sokkal lankásabb oldalán vezetett, ami a lejtmenet mellett azzal is megnyugtatott, hogy egy következő alkalommal ebből az irányból futva (és nem mászva) is megközelíthető a hely. Most, hogy leírtam ezt a rövid beszámolót, egyből kedvet is kaptam hozzá. 🙂
Kilátás a Prédikálószék kilátójából. A kép tényleg nem adja vissza a látványt.
Később jártam még egyszer a Pilisben, és bár más utat terveztem, azért néhány kilométer erejéig egybeesett a kettő. Míg az előbbi inkább szélesebb túristautas futás volt, ez alkalommal kijutott bőven az eltévedésből, a szűk ösvényekből. Kellemes érzés volt terepen ismerős utakon járni.
Zselic
Családi okokból Kaposváron viszonylag sokat járok, de eddig csak a Deseda körül futottam, ami szintén csodaszép, de azért mégis csak aszfalt. Előző nap kirándultunk egy rövidet a Csillagparkban, így egyből adta magát, hogy én másnap oda visszamegyek és futok egyet. A gondot ezúttal is a megfelelő track begyűjtése jelentette. A Zselic nem volt tele futó útvonalakkal, örültem, hogy találtam egy olyat, ami körút, a kiinduló pontja megfelelelő helyen van és a táv is olyan, mint amit én elképzeltem.
A Zselic is nagyon szép, itt láttam őzeket, bár sajnos az útvonal egy jó része nem az erdőben vezetett, hanem széles föld úton, majd aszfalton. Nem bántam, tényleg jól éreztem magam, az erdei részek az őzekkel pedig mindenért kárpótoltak. De itt már éreztem, hogy ezek a látatlanul letöltött track-ek azért kicsit zsákbamacskák. Sokat segítenek, hiszen nem kell előre tervezgetni az útvonalat, aggódni, hogy eltévedek, de ha valahol először megyek (ami igencsak jellemző, hiszen szeretek mindig új helyeket felfedezni), akkor ki tudja mit hoz éppen a sors, milyen utakat, terepviszonyokat.
A Zselicből nem is egy erdei képet hoztam, hanem egy mezőn álló gémeskutat.
Budai-hegység
Amilyen közel van, olyan sokat kellett várni, hogy ide is eljussak. Ez persze nem igaz, hiszen tavaly gyakorlatilag ha terepre mentem, akkor csak itt futottam, szóval nem volt teljesen ismeretlen, de ezúttal olyan útvonalon akartam menni, ami útba ejti a Budaörsi kopárokat és a Sorrento sziklákat. Nem is bántam meg, nagyon hangulatos futásom volt. A budaörsi dombokról egyből az izlandi Laugavegur ultramaratonra asszociáltam. Persze az átkötés némileg túlzó, de ott voltak ilyen kopár dombok, ahonnan messze előre be lehetett látni az ösvényeket, utakat.
A Budaörsi kopárok egy része – fantasztikus volt itt is a kilátás!
A másik jellemzője a Budai-hegységnek, hogy sokan vannak. Túrázók, biciklisek, futók, kutyasétáltatók. Ez persze nem gond, de összehasonlítva a Zseliccel vagy a Börzsönnyel, azok szinte kihaltnak tűnnek a Budaihoz képest. Persze a főbb útvonalakon a Pilisben is kisebb tömeg van. Engem ez nem zavar, minél többen vannak a természetben, annál jobb, de aki szereti a magányos, erdő mélyén futásokat, annak azt hiszem más irányba kell keresgélnie.
Börzsöny
A legfrissebb élményem a Börzsöny, most hétvégéről. Már sok-sok hete kinéztem magamnak egy track-et, de a távolság miatt csak most jutottam el oda, hogy le is tudjam futni. Illetve megpróbáljam, mert magát a track-et azt nem sikerült követnem. 🙂 Tényleg izgatott voltam, hogy vajon milyen lesz ez a hegység, mert bár egyszer-kétszer már jártam erre fele, de nem nagyon emlékeztem rá. Nem csalódtam. Talán ez volt az első igazi, helyenként vadregényes terepfutásom.
Egyes részeken kis erdei ösvényeken vezetett az utam, balra őzek, szinte minden kanyarban egy-kettő, jobbra a fenséges kilátás a fák lombkoronája között. Aztán a Kámor-hegy után egy sűrű, sötét erdő következett, ahol a lejtmenet miatt nagyszerű sebességgel szeltem az utat, ugrottam át a kidőlt fatörzseken, egyensúlyoztam a dőlt úton, kerültem ki a sziklákat. Szélesebb utak következtek, az eső elkerült, de nedves, csúszós, sarak kilométerek következtek. Negyed óránként teljesen más fajta táj tárult elém.
Meseszép tavaszi erdei kilátás.
A végén megtörtént a szokásos eltévedés, csak most sokkal durvábban. Így utólag most már tudom, hogy nem éppen a legjobb track-et töltöttem le, sok volt benne a légvonal, így hát én is az erdő mélyén kötöttem ki. Egy ideig ez izgalmas és kalandos volt, majd már inkább zavaró és bár itt is láttam őzeket, rókát, a végén azért megörültem egy földútnak, és az elvesztegetett idő miatt fel is adtam a track további követését, a Csóványos megmászását, és visszafele vettem az utam. Nem bántam meg egyáltalán, a Börzsöny tényleg az eddigi legszebb helyszínem volt, és a Csóványos megmászása miatt is vissza kell még ide térnem.
Ha már aszfalton kell futni az legalább legyen ilyen, nem? 🙂
2017 szeptember vége óta futok, és rá egy évre, 2018 szeptemberében voltam először terepen, akkor a Hármashatár-hegyen jártam. Lényegében akkor kezdtem el viszonylag többet terepen futni, miután beneveztem az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra 2019 júliusára. Idén tavasszal többször is voltam a Hármashatár-hegyen, a Panoráma-körön, illetve már négyszer teljesítettem a Szénás-kört is – de erről még kicsit később.
Eddig egyetlen egy terep versenyem volt, a már említett izlandi ultramaraton, a maga 55 kilométerével és meseszép tájaival. Akkor azért megtapasztalhattam, hogy ez más világ – így utólag már tudom, hogy egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Persze ettől még teljesítettem, és nagyon tetszett, annyira, hogy nem sokkal utána be is neveztem 2020-ra egy tavaszi 67 kilométeres terep versenyre (100 Miles of Istria). Azóta neveztem a Salomon Szentendre Trail-re is (54 km). Ezek miatt továbbra is tervezek terepen futni és edzeni, amikor tehetem, bár a fő célok továbbra is a városi maratonok. Ezért kaptam is az alkalmon, amikor tegnapra 2 óra kötetlen hosszú futás volt előírva, akár terepen.
Az eddigi futásokat társaságtól, hangulattól, időjárástól függően kétszer négy órán kívül, kétszer pedig éppen csak négy órán belül fejeztük be. Nagyon jók voltak ezek a közös Szénás-körök és nem cserélném el őket semmi pénzért, de mindig is ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer meg akarom egyedül is futni. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy hogyan és mennyire bírnám, mennyire halnék bele, és persze milyen idővel tudnám megfutni.
A korábbi 3 óra 57 és 59 perces közös teljesítésekből kiindulva azt a célt tűztem ki magamnak, hogy 3 óra 30 percen belül érjek be, azzal már maradéktalanul elégedett lettem volna. Úgy éreztem, hogy a lányokkal a futható részeket általában jól megfutottuk, csak az emelkedőket sétáltuk végig, ott éreztem azt, hogy van bennem tartalék. Persze nyilván egyedül a többi részen is kicsit gyorsabbnak képzeltem magam, de úgy voltam vele, hogy majd több emelkedőt is megfutok, és így összejön az a fél óra plusz, amivel 3:30-on belül meg tudok érkezni.
Szokásomhoz híven más szombat este kikészítettem mindent, vasárnap hatkor keltem, fél hét után nem sokkal indultam autóval Solymárra, ahova hét után néhány perccel meg is érkeztem. Tökéletes futóidő ígérkezett, ilyen kora reggel egy kicsit hideg, 1-2 fok, de napközben is maximum 8-10 fok, napsütéssel, csapadék nélkül. Az elmúlt két napban már nem esett, bíztam benne, hogy jól járható lesz az út. Rövid bemelegítés, nekivetkőzés, hátizsák fel és már indultam is a rajt kódot beolvasni és indítani az órám.
Az egyetlen dolog amire az első percekből emlékszem az az, hogy szétfagy a kezem. 🙂 Kicsit fújt a szél is, de alapból nagyon hideg volt, tényleg 1-2 fok, ráadásul a futás menetszele is hűtötte a karomat. Nem is értettem, hogy miért nem hoztam kesztyűt, hiszen a futótáskában jól elfér ha már nincs rá szükség. Egyszerűen nem számítottam rá, hogy ilyen hideg lesz. Alig vártam, hogy beérjek az erdőbe, hátha ott kicsit melegebb lesz, de nem volt. 🙂
A kép talán nem adja vissza annyira, de sok helyen zúzmarától volt fehér a talaj.
Aztán persze ahogy szép lassan bemelegedtem (ahogy jöttek a kisebb emelkedők) a kézfejem is felengedett. Nemsokára a nap is kisütött. Tényleg tökéletes futóidő volt, kellemesen hűvös. A Paprikás-patak mellett még itt-ott foltokban volt talajmenti fagy, zúzmara, befagyott pocsoják. De később ilyet már nem láttam, a napsütésben felengedett a talaj. A futós részeken kellemes tempót vettem fel, de jól haladtam, de a komolyabb emelkedőket ugyanúgy gyalogoltam, mint a közös futásokon. Egyedül a kisebb emelkedőket kocogtam, úgy voltam vele, hogy inkább tartalékolok a táv második felére, nehogy idő előtt elfogyjak.
A Suunto-m már egész megszoktam terepfutáshoz, a navigációja nem rossz (bár lennének fejlesztési javaslataim), és az is sokat segített, hogy már ötödszörre futóttam ezt az útvonalat, így szerencsére ezúttal már egyszer sem tévedtem el. Frissítésnek csak egy ivótasak vizet és hat gélt vittem, amiket kb fél órás ütemben ittam meg. Mással nem készültem, azt már kitapasztaltam, hogy futás közben én nem nagyon szeretek és nem is igen tudok szilárdat enni (akár csokit, akár mogyorót, bármit). De jó volt ez így.
Az első QR kódos ponthoz, a remeteszőlősi zenélő ivókúthoz 53 perc alatt értem. 50-55 perc között terveztem, szóval terv szerint haladtam. Ezúttal nem kellett megmosdanom a kútban, mivel nem volt meleg, így hamar tovább tudtam indulni. A felállás nem változott: a futható részeket futottam, biztosan gyorsabban, mint csapatban, de nem hajtottam ki magam, a pulzusom átlagban bőven 150 alatt maradt. Az emelkedőket (a kisebbeket kivéve) továbbra is gyalogoltam. Igyekeztem persze lendületesebben, amolyan teljesítmény túrásan, de azért mégis csak gyaloglás volt.
Én és az erdő – az egyik legszebb tisztás az útvonalon.
A második QR pont a Nagy-Kopasz-hegy alatt van. Idáig néhány nagyobb kaptató mellett sokat lehetett futni is és szerintem jó tempót mentem. 1 óra 40 és 45 perc között terveztem megérkezni és valahogy így is sikerült. A kódot leolvastam, de előbb a térerő hiánya, majd valószínűleg a telefon hibája miatt nem tudtam megnyitni és bejelentkezni. Innen felgyalogoltam a kilátóig, majd egy hosszabb lejtmenet következett Nagykovácsiig. Ezt jól megfutottam, lefele persze könnyű, de azért a nedves falevelekkel borított talajon mindig kérdés volt, hogy hova merjek lépni. Végig kezemben a telefonnal futottam és próbáltam a második ponton bejelentkezni, de végül csak Nagykovácsiból kifelé jártam sikerrel, mikor újra indítottam a telefonom. A hivatalos időm így 2 óra 11 perc lett itt, de ekkor már kvázi félúton jártam a 2. és a 3. pont között.
A Nagykovácsiból a Kutya-hegyre vezető út első fele egy sunyi, azaz lapos, de hosszú emelkedő. Ezt fejben nagyon összetettem előre, hogy na ezt majd én jól megfutom most végig. A gyakorlatban már nem így nézett ki. Futottam sokat, de a kicsit emelkedősebb részeket – az erőbeosztás címszavával – itt is lendületesen gyalogoltam. A szakasz második részét, ami pedig konkrétan a hegymászás volt a Kutya-hegyre, azt kérdés sem volt, hogy gyalogolom. Biztos van aki itt felfut, de hogy ki!? 🙂 Itt azt számolgattam, hogy valahol 2 óra 55 perc és 3 óra között kell megérkeznem a 3. QR kódos ponthoz, és onnan kb fél órával számolva simán beérek 3:30-on belül, ha odateszem magam, még akár 3:20-on belül is. A Kutya-hegy utáni, Nagy-Szénás előtti köztes szakaszt lendületesen megfutottam, a Szénásra felkaptattam, majd a kötelező néhány fénykép után lekocogtam a 3. ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre 2:47-et mutatott az időmérő, mikor beírtam a kódomat, ez pedig elég nagy lendületet adott a hátralévő szakaszra.
Kilátás a Nagy-Szénásról.
Mivel innen már majdnem végig lejt az út, és egyszer-kétszer csapatban is jó kis tempóban megfutottuk (30-35 perc alatt), nem számítottam rá, hogy sokkal gyorsabb leszek, mint korábban. Esetleg 3 óra 20 percen belülre vártam magam, ha kicsit megnyomom, gondoltam. Megnyomtam. Azért az első 1-2 kilométer után már éreztem, hogy ez jó kis tempó, biztosan sokkal gyorsabb leszek, és ez végül igaz volt a teljes 5.5 kilométeres szakaszra. A lejtősebb részeken végig 5 perces tempón belül futottam, de az utolsó két kilométert (jó nagy lejtőn persze), 4:35-tel és 4:17-tel futottam. Végül 25 perc alatt tettem meg ezt a szakaszt és végül összesen 3 óra 12 perc és 43 másodperces idővel tettem meg a teljes Szénás-kört.
Megmondom őszintén, hogy tényleg elég nagy meglepetésként ért ez a jó időeredmény. Hiába futottam már ötödször ezt a távot, a Kutya-hegyre felfele kaptatva még azon izgultam, hogy nehogy kicsússzak a 3:30-as célidőmből. Erre 3:12 alatt értem be, tényleg a legnagyobb meglepetésemre.
Én a célban, a Mandula Kávézónál, a téves aranyérmemmel (azt hittem a 3. után minden teljesítésnél arany jár és ezt kértem a kávézóban…).
Szuper érzés ez az időeredmény, tényleg felülmúlta a várakozásomat. A Szénás-kör oldalán az eredményeket böngészve most utólag kiderült számomra, hogy ez az eredményem az 1566 szintidőn belüli teljesítés közül a 67. helyen áll, amivel nagyon boldog vagyok. Sőt, ha kiszűröm a többszörös teljesítőket, akkor az időm az 51. legjobb. Mondjuk az első tíz időeredményt elnézve nem is értem, hogy ők hogyan tudták olyan időkkel lefutni a távot. Az első négy időeredmény meg két és fél órán belüli, egészen hihetetlen, minden tiszteletem az övék.
A tíz leggyorsabb teljesítés a kis Szénás-körön.
Az én esetemben sok munkával reálisan teljesíthető cél lehet 3 órán belülre kerülni. Ha kihagyom a sok fényképezést biztosan nyerek néhány percet. 🙂 Ehhez még edzeni sem kell. A többi meg csak sok gyakorlás, terepfutás. Biztosan visszajövök még ide, vonz ez a kihívás, hogy 3 órán belül fussam meg a Szénás-kört!
A saját eredményem, a 2. pont reális ideje valahol 1:42:30 körül lehetett…
Már eltelt jó pár nap az első terepfutó versenyem, és egyben az első ultramaratonom óta, de még mindig emésztgetem a történteket. Vegyes érzéseim vannak, mert sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, mégis (majdnem) végig élveztem. Az egyértelmű, hogy nem voltam felkészülve arra, ami várt, és még úgy is, hogy nem volt különösebb elvárásom magammal szemben az időeredményt illetően, volt olyan szakasz, amikor tényleg azon gondolkoztam, hogy vajon be fogom tudni-e egyáltalán fejezni a versenyt. Ugyanakkor szinte végig sikerült megélnem azt a csodát, amit ezen a tájon jelentett futni nekem, szavakkal leírni, de még képekkel visszaadni sem lehet igazán. Azért persze megpróbálom. 🙂
Célkitűzés
Így utólag már itt látszik, hogy mekkora tévedésben voltam az egész kihívás tekintetében. Mert bár ezt a versenyt nem annyira versenynek fogtam fel, mint inkább egy teljesítménytúrának, amin csak végigmenni kell, és közben élvezni a környezetet, a tájat, azért amikor meg kellett adni egy várható célidőt (ami alapján a szakaszos rajtba beosztották a futókat), elkezdett járni az agyam. Ez még hónapokkal ezelőtt volt, gyakorlatilag nulla tereptapasztalatom volt. Csak abból tudtam kiindulni, hogy síkon a maratont három és fél óra alatt futottam. Valahogy ebből betippeltem a hat órás szintidőt, ha jól emlékszem talán valakit megkérdeztem, hogy mit gondol róla, azt mondta reális, szóval ezt adtam meg. Az elmúlt hónapok 4 óra körüli 32 kilométeres Szénás-kör teljesítéseiből, még ha nem is a maximumon futottam őket, azért sejtettem már, hogy ez egy kicsit optimista tipp volt. A 6 órásra belőtt szintidőm alapján a négyből az első rajtzónába kerültem, sárga rajtszámot kaptam. Persze nem csináltam belőle presztízs kérdést, ha nem hat, hanem hét óra alatt érek be, akkor sem dől össze a világ, de azért a hat óra ledobott egy mentális horgonyt, amire később még visszatérek.
A verseny előtti nap, a rajtszám átvételénél.
Készülődés
A verseny július 13-án, szombaton volt, mi a családdal kedden érkeztünk Izlandra, azaz bőven időben. Persze nem pihenni jöttünk, hanem bejárni a szigetet. Szerdán és csütörtökön egyből a hard core részeket (Westfjords) autóztuk be, sok kirándulással. A péntek végül lazább lett, Reykjavíkban maradtunk, és mint kiderült, kellett is az idő az előkészületekre.
Egyrészt ez volt az első terepfutó versenyem, ráadásul a folyókon történő átkelések miatt a féltávnál volt lehetőség cipő és ruha cserére (amihez plusz egy hátizsákot kellett pakolni, amit odavittek előre nekünk futóknak), és mint kiderült az otthoni utazás előtti nagy rohanásban nem is sikerült minden szükséges felszerelést elhoznom, így a plusz egy hátizsákot, egy széldzsekit, illetve a frissítéshez szükséges géleket (ez utóbbiakat legalább tudatosan) Reykjavíkban kellett beszereznem a verseny előtti napon. Nem volt vészes, végül kaptam mindent, de azért elment vele 2-3 óra.
A verseny 55 kilométeres útvonala Landmannalaugartól Húsadalurig.
Utána pedig jöhetett a szükséges dolgok összekészítése, bepakolása. Az ember azt hinné, hogy ez egy férninak megvan 10-15 perc alatt, de nem! 🙂 Ha őszinte akarok lenni összességében ezzel is elment vagy 2-3 óra. Megdöbbentő! Még szerencse, hogy tényleg nem szerveztünk semmilyen plusz programot aznapra. Külön ki kellett gondolnom, hogy mit veszek fel a futáshoz (rajthoz), mert abban kellett menni már a buszhoz. Kellett egy hátizsák a már említett féltávhoz, száraz ruhákkal, cipővel. Kellett egy másik hátizsák, amit a buszon vittem magammal és igazából a verseny utáni száraz “civil” ruhát tartalmazta, plusz papucsot, törölközőt a fürdéshez, szendvicseket és vizet az odaútra. És volt még maga a futós hátizsák a versenyre, camel bag-gel, frissítőkkel, sapkával, kesztyűvel, és persze a kötelező síppal és space blanket-tel, ami nélkül el sem indulhatsz a versenyen és tényleg szigorúan ellenőrizték a rajtnál. Este azért sikerült úgy lefeküdnöm aránylag időben, hogy mindennel megvoltam.
A táv szintrajza, a főbb frissítő és ellenőrző pontokkal.
A verseny előtt
A verseny napja nekem 3:30-kor kezdőtött, akkor keltem. Nem szeretem kicentizni a dolgokat, a nyugodt készülődés híve vagyok, még ha emiatt egy kicsit korábban is kell kelni. A buszok 4:30-kor indultak, én szerettem volna 4:15-re odaérni, ami kb azt jelentette, hogy 4:00-kor el kellett a szállásunkról indulnom autóval.
A buszok a rajtzóna színkódjai alapján voltak beosztva, így én beültem a másodikba, ami sárga és piros indulóknak volt fenntartva. Egy idősebb, helyi izlandi futó ült mellém, akivel kicsit beszélgettünk. Erre a buszra szállt fel a másik magyar induló, Erdélyi Tamás is, akivel itt találkoztam először, bár Chicago-ba együtt utazunk majd. 🙂
Erdélyi Tamással, a rajt helyszínén.
Az ódaút hosszú volt, 4:30-kor indultunk, és 8:20-ra értünk Landmannalaugarba, a rajt helyszínére. A kettő között volt egy fél órás pihenő, ahol reggelit szerveztek. Én erre nem fizettem be, nem akartam valami ismeretlen vagy a szokásostól eltérő reggelivel megalapozni a hosszú versenyt, ezért az előre csomagolt szalámis sajtos szendvicseim ettem meg.
A reggeli pihenő helyszínén állnak a buszaink (legalábbis egy részük).Az utolsó egy órát a helyi föld utakon tettük már meg, nem volt sem gyors, sem kényelmes, de a táj itt is gyönyörű volt már.
Landmannalaugar egy túristaút, a Laugavegur Trail kiinduló pontja. Ezt 3-4 nap alatt szokták legyalogolni, a verseny ezt a túraútvonalat követi. A rajt helyszínén nem sok minden volt, egy kis épület, sok sátor és autó (részben az egyénileg érkezett futók, részben a turisták miatt), néhány kihelyezett mobil vécék. Még a rajt helyszínt is éppen akkor, a rajt előtt 20 perccel alakították ki, a molinót már akkor feszítették ki, amikor én a rajtzóna felé indultam.
Így nézett ki a bázis.Így pedig a rajt helyszíne, a rajtzónák. A molinót éppen most feszítik ki.
A rajtzónába belépéskor szigorúan vették, hogy van-e nálam síp és space blanket (nem tudom mi a helyes magyar megfelelője). Közös bemelegítés nem volt, néhány szó hangzott csak el, és utána indult is a verseny!
A verseny első fele
A verseny legeleje egy szűk emelkedővel kezdődött, amire külön fel is hívták a figyelmünket, hogy csak ésszel, egy 55 kilométeres verseny nem az első pár száz méteren fog múlni, vigyázzunk egymásra. Az emelkedő előtt volt egy rövid sík rész, ahol egyből megtorpant a mezőny, mert egy patak keresztezte, amin egy keskenyebb palló vezetett át. Elég furcsa helyszín egy futóverseny rajtjának, még ha csak néhány százan is voltunk, de hát ilyenek a terep viszonyai, szemmel láthatóan nem akartak semmihez sem hozzányúlni a szervezők. A rövid emelkedős szakaszt többnyire sétálva tettük meg a tömegben, majd jöttek a kicsit szélesebb és vízszintes részek, ahol már lehetett futni.
Az első emelkedő – és még mennyi jött ezután. 🙂
Az első tíz kilométer főleg emelkedett. Azt tanácsolták – főleg az első bálozóknak, mint én – hogy az emelkedőket gyalogoljuk, az emelkedők közötti részeket fussuk. A verseny első szakasza 600 méterről 1100 méterre vezetett fel. A terep nehéz volt, egyrészt a szint miatt, másrészt a talaj miatt, ami sok helyen kicsit süppedősebb homok volt, apró kavicsos, sóder szerű. A táj viszont gyönyörű volt. Nagyon sokat megálltam fényképezni, szinte minden dombtetőn. Az emelkedőket azért lendületesen gyalogoltam, a pulzusom bőven 155 körül volt.
Egy laposabb rész a verseny elején két emelkedő között.Emelkedő, ezúttal egy geotermikus mezőn.
A 25 oldalas verseny leírásban azt olvastam, hogy a terepviszonyokat figyelembe véve a következő idő beosztást javasolják:
20% az első 10 km-re (a csúcsig).
20% az első ellenőrző pontig (22 km).
30% a második ellenőrző pontik (38 km).
30% a célig (55 km).
Az útvonal első részének leírása a hivatalos tájékoztatóban.
Ezek alapján, illetve a nem tudom honnan vett 6 órás célidőm alapján az jött ki, hogy 1 óra 15 perc alatt kell felérnem a csúcsig. Még úgy is voltam vele, hogy nem sietek, betartom a felfele gyaloglásokat. Valahol az első szakasz felénél, vagy még annál is előbb ért utol Erdélyi Tamás, aki 5 perccel utánam rajtolt piros rajtszámmal. Egy kicsit együtt futottunk, beszélgettünk, majd egy emelkedős részen ő futott tovább, én inkább gyalogoltam. Persze ekkor még tudtam volna vele tartani a lépést, de úgy voltam, hogy inkább tartalékolok a verseny 90%-ára, ami még előttem volt. Később derült ki, hogy így is elfutottam az elejét, csak ezt akkor még nem tudtam. 🙂
Gyönyörű kilátás az egyik domb tetejéről.
Ahogy telt az idő, fogytak a kilométerek, egyre jobban láttam, hogy biztosan nem fogok 1 óra 15 perc alatt felérni a csúcsra. 5-6 kilométernél 1 óra 20 percet tippeltem, de aztán kezdett ez is túl optimistának tűnni. Ráadásul – ahogy írtam – ekkor még azt hittem, hogy legalább tartalékolok az energiáimmal, de később kiderült, hogy még ez sem volt igaz, saját magamhoz képest ez inkább hajtás volt, mint tartalékolás. Egyre több piros futó haladt el mellettem, sőt, az egyik fotózás során még egy zöld rajtszámot is láttam. Az egyetlen mentségem az lehetett, hogy tényleg nagyon sokszor álltam meg fotózni. A táj lélegzet elállító volt.
Tovább a hegyek felé.
Egyébként ahogy láttam, hogy a 10 kilométer nem lesz meg célidőn belül (azaz a teljes táv sem lesz meg biztosan 6 óra alatt), ezt az idő eredmény kényszer dolgot el is engedtem teljesen. Eleve nagyon sokat fényképeztem, és tudatosan igyekeztem kiélvezni, hogy itt lehetek, hogy lefuthatom ezt a versenyt, amire hónapokat vártam. Minden egyes dombon azt hittem, hogy ennél szebb látvány már nem tárulhat a szemem elé, de mindig tévedtem.
Dombra fel!Újabb gyönyörű kilátás, a fényképek tényleg nem adják vissza, amit élőben láttam.
Ami még zavart, hogy a ruházattal kicsit mellé lőttem. A völgyben állva persze még jól jött a széldzseki, a lábam sem fázott a hosszú nadrágban, és elég bátornak tűntek a rövidnadrágos, esetleg rövid ujjú pólót viselő futók. Persze a hegymenetben jól beizzadtam, és az első kilométereken szél sem volt nagyon. Kicsit sajnáltam, hogy így beöltöztem. Ekkor még nem tudtam, hogy később majd a sapka is előkerül. 🙂 Csak az nyugtatott, hogy még sokat megyünk felfele, egyre hidegebb lesz, jól jön még ez a melegebb ruházat majd. Meg hát úgy beizzadtam, hogy levenni sem tartottam célszerűnek a dzsekit, akkor biztos lett volna a megfázás.
A csúcsra tartva előkerültek a hómezők is, ekkor még csak az út mellett.Aztán jöttek azok a hómezők is, amiken át kellett futni. Nem volt egyszerű, mert süppedt a hó, nehéz volt benne lépni.Amerre az útvonal vezet, gyönyörű dombok, geotermikus mezők.Dombról le, dombra fel – a geotermikus mező egyébként nem csak pára volt, hanem erős, büdös kénes szaga volt, nem a legideálisabb a futáshoz.Az egyik völgy a sok hegy között.Egy kisebb hegymenet.Látszik merről vezetett az út fel az egyik dombtetőre.Megkértem az egyik túrázót az egyik dombtetőn, hogy csináljon rólam egy képet – a háttérben az útvonal.A csúcshoz közeledve egyre több volt a hó, ami nem könnyítette meg a futást.Pedig a korábbi évekhez képest – a tapasztalt indulók elbeszélései alapján – alig volt idén hó. 🙂
Végül 1 óra 25 percnél értem el a 10 kilométeres pontot, ami a hegycsúcs túloldalán volt, pár száz méter lejtmenet után. Csak egy banánt vettem magamhoz, nem álltam meg lényegében, vizet is csak a 22 kilométeres ellenrőző pontnál terveztem tölteni. Itt egy kicsit könnyebb szakasz következett, a térképről is emlékeztem, hogy ugyan lesz még egy emelkedő, de utána meredek lefele következik, majd egy síkabb rész.
A hegycsúcs mögött, a 10 kilométeres frissítő pont.
Persze a valóságban szinte semmi nem változott, a következő 12 kilométerből 9-10 km ugyanolyan nagyon nehéz volt, mint az első 10. Egyrészt volt még bőven felfele menet. Másrészt a sík máshogy nézett ki a térképen, mint a valóságban. Vagy hómezővel borított sík volt, amiben nagyon nehéz volt futni (mert süppedt), vagy igen gyakran 3-5-10 méteres mélységű vályatokkal volt megtűzdelve a sík terep, amikbe le kellett futni, majd felgyalogolni a túloldalon. Itt még erőm teljében voltam, lendületesen vettem a lefele részeket, felfele gyalogoltam, bár azt is lendületesen. Ahogy az lenni szokott, ekkor még nem éreztem, hogy ezek milyen sokat kivesznek belőlem.
Ilyenek is voltak: mini gleccser híd egy zöld völgy felett.Ilyen kis kanyonok voltak a térképen síknak jelzett szakaszokon: egyik oldalt le, másikon fel.Így nézett ki a fennsík.Hómező.Az utolsó nagy hegyre fel!Egy fénykép visszafele nézve.
Volt egy-két nagyon durva hegymenet, ami hegymászásnak is beillett volna. Az egyik ilyen tetején volt a második csúcs. Innen mind visszafele, mind előrefele valami eszméletlen látvány tárult elém. Szerencsére itt voltak túristák is, megkértem az egyiket, hogy csináljanak rólam egy-két képet. 🙂 A másik irányban inne pár száz méterre már látszódott a tó, aminek a partján volt a 22 kilométeres ellenőrző állomás. Innen már csak lefele vezetett az út (a kanyonokat leszámítva).
A második csúcsonKilátás a másik irányba pár száz méterrel odébb.
A hegytető vízszíntes része a már említett kanyonokba történé le-fel futásokat jelentette. Majd eljött a tudott nagy ereszkedés, amikor is több száz métert futottunk lefele egy rövid szakaszon. Ez is elég megterhelő rész volt, tényleg nagyon meredek volt, tele apró kövel, kétszer jól meg is csúsztam, hálát adtam, hogy nem estem el. Fájtak a lábujjaim a sok ereszkedéstől, nagyon örültem, amikor véget ért.
Olyan gyönyörű volt a táj, hogy nehéz volt a talajra is figyelni, hogy hova lépek.
Egy rövidebb vízszintes szakasz következett, majd az első kisebb folyón történő átkelés. Annak ellenére, hogy az előzetes tájékoztatóban azt írták, hogy ez még száraz lábbal megúszható köveken ugrálva, ez az adott pillanatban nem volt igaz, megvolt az első folyón átgázolós élményem. Annyira egyébként nem volt vészes, mint amennyire tartottam tőle. Nem az átgázolástól, hanem hogy utána milyen lesz teljesen átázott cipőben és zokniban futni. Hamar meg lehetett szokni, egyáltalán nem volt rossz érzés, nem hátráltatott.
A folyón át vezetett az út, bár ez talán még inkább csak egy nagyobb patak volt.
Innen már csak két-három kilométer tényleg főképp síkon futás volt hátra az első ellenőrző pontig. Eleinte jól ment, de a frissítő pont előtt egy kilométerrel elkezdett eléggé fájni a jobb lábam, a combom alsó, belső része. Ez még soha nem fájt, teljesen ismeretlen érzés volt, nagyon furcsa volt. Tudtam futni, de kellemetlen volt, főleg a tudat, hogy még 33 kilométer hátra van a versenyből, hogy fogom én ezt lefutni. Lényegében ez volt az első síkon futott szakaszom, közel 20 kilométer hegyre fel vagy hegyről le menet után, nagyon furcsa érzés volt.
A tényleg sík szakasz.Az első ellenőrző pont még tisztes távolból.
Ide egyébként 2 óra 50 perc alatt értem a 6 órás célidőhöz tartozó 2 óra 30 perc helyett, de ekkor már ezzel nem foglalkoztam.
Frissítés
A frissítőpont nem volt túl nagy, két asztal, az egyiken mini kakaós vagy fahéjas mini bukta szerű süti és perec, a másikon víz és Gatorade. Mire ideértem az egyik adag előre bekészített zselém pont elfogyott, így azt a flakont Gatorade-del töltöttem fel.
A frissítésre való felkészülésem mondjuk úgy, hogy nem tankönyvekbe való volt… 🙂 Az egész azzal kezdődött, hogy itthonról nem vittem semmit, csak kettő sótablettát. Itthon a High 5 ISO Gel-t használom, nekem bejött, hogy nem kell hozzá vizet innom és az íze is tetszik. New York-ba vittem, de a repülőút miatt (vagy a rá dobált súlyok miatt) a legtöbb zacskó szivárogni kezdett. Most is nagyon sokat pakoltunk, nem akartam ezt újra bekockáztatni, úgy voltam vele, hogy majd kinn veszek.
A verseny előtti nap – miközben hátizsákot, széldzsekit is vettem – ezért többek között azzal telt, hogy megpróbáltam Reykjavíkban High 5 ISO Gel-t venni. Persze nem sikerült, sőt, eleve gélt sem volt olyan egyszerű találni. (High 5 ISO Gel-t végül egy sima nagyobb vegyes boltban láttam, de persze csak már a verseny után.) Végül találtam egy sport boltot, ahol narancsos SIS gélt tudtam venni, ilyet még sose próbáltam, de legalább ez is olyan volt, amihez nem kell külön vizet inni utána. Mivel a szervezők kérték, hogy ha lehet a géleket töltsük kulacsba, ne a verseny közben nyissuk őket, a szemetelés minimálisra szorítása érdekében, ezért ezt megfogadva én is két kézbe fogható, egyenként 250 milliliteres kulacsba töltöttem a géleket. Aztán persze sokaknál láttam a hagyományos gélt, de nem bántam meg, hogy kiporcióztam, mert egyrészt nem kellett a bontogatással bajlódnom, másrészt sokkal gyakrabban tudtam így kicsiket kortyolni belőle.
A SIS narancsos gélek és az egyik flaska, amibe töltöttem őket.
A gélen kívül a már említett két sótablettát vittem magammal (amit féltávnál vettem be), egy zacskó kesudiót és egy mogyorót, illetve három Snickers-t. Ez utóbbiakhoz végül hozzá sem nyúltam, csak gélen, Gatorade-en és vizen éltem hét és fél órán keresztül, no meg a két frissítő állomásnál magamhoz vett fahéjas buktán és perecen. Mondanom sem kell, hogy igazából Gatorade-et is itt ittam először, a Berlin és New York maratonok utolsó frissítő pontját leszámítva. Viszont nagyon bejött, pedig nem is tudom mi volt pontosan. Kék színű volt, ami tetszett, hogy más íze volt, mint az én narancsos gélemnek és nem is volt annyira sűrű, inkább víz állagú volt. A lényeg, hogy adott egy kis változatosságot és mivel a gyomrommal nagyon szerencsés vagyok, semmi gondot nem okozott. De ezt (mármint, hogy egy ilyen hosszú versenyen teljesen új gélekkel és frissítőkkel futtok) ne csináljátok utánam, szerintem a futók kisebbsége az, akinek ezt minden gond nélkül beveszi a gyomra. 🙂
A mélypont
A frissítő pont után papíron sík, a valóságban a már jól ismert általam csak kanyonos terepnek nevezett szakasz következett, azaz egyik patakvölgyből föl, majd hamarosan le a következőbe, azért, hogy onnan a patak túloldalán újra fel lehessen kapaszkodni a szemközti dombra. Az egyik első patakon (kisebb folyón) szépen át is kellett gázolni. Azért egyre több sík rész is volt köztük, de emlékszem, hogy itt is minden felfele menetet gyalogoltam. Ekkor már nem az erőm tartalékolása miatt, hanem mert csak ennyire volt erőm. A jobb combom szerencsére már nem fájt, legalább ez nyugtathatott.
A ritka alkalmak egyike, valamiért az egyik folyón egy híd volt! 🙂A táj egy részen sziklás, köves volt, de legalább sík.
Nemsokára feltűnt a látóhatáron az egyik nagyobb folyó, amin kifeszített kötél mellett kellett átgázolni. Vártam már, nem is annyira a féltáv miatt, hanem, hogy át tudjak öltözni, le tudjam venni az eddigre már nagyon melegnek bizonyult széldzsekim és a teljesen átázott pólóm alatta. Ide a féltávhoz, a folyó túloldalára hozták az előre leadott táskákat, amibe a váltócipőt és a száraz ruhákat tettem. A széldzseki egyébként függetlenül attól, hogy melegnek bizonyult, végül is nem volt rossz választás, mert a hegytetőkön, havas síkságokon nagyon is fújt a szél, tudom, hogy ott jó szolgálatot tett. Ott még a sapka is előkerült, egyszerűen fel kellett vennem, mert izzadt a fejem, és olyan hideg szél fújt, hogy biztosan megfáztam volna.
Talán ez volt a legnagyobb folyó, amin át kellett gázolni. A háttérben láthatóak a féltávhoz hozott hátizsákok.
A folyón átkelést elrontottam. 🙂 Az előző két-három kisebb folyóból indultam ki, és gondoltam levideózom, lefotózom, ami azzal járt, hogy az ideálisnál sokkal lassabban keltem át rajta. A lábam teljesen szétfagyott, de úgy, hogy már nagyon fájt. A végén persze kisiettem, de hiába, a parton gyalogolva is nagyon-nagyon fájt. Megkerestem a táskámat, leültem és megpróbáltam valahogy levenni a lábamról a vizes cipőm és zoknim. Nem ment egyszerűen, még mindig fázott és fájt a lábam, ráadásul a part is nedves volt, nem volt túl komfortos leülni és a magam alá terített széldzsekin öltözni.
A folyóparton ülve, megszabadulva a vizes cipőtől és zoknitól.
Ráadásul ahogy levettem a cipőm és a zoknim, éreztem, hogy nagyon feszülnek a combjaim, szinte fájtak. Ez is eddig ismeretlen érzés volt, biztos a sok szinttől (mind fel, mind le), alakult ki, ott ülve nehéz volt elképzelni, hogy hogyan lesz még ebből futás. Mindenesetre szép lassan átöltöztem, lett száraz zoknim és cipőm, rövidnadrágom és egy rövid ujjú pólóm is. Jó érzés volt megszabadulni a pulóvertől és a széldzsekitől, de talán még jobb érzés volt tiszta és friss ruhában nekiindulni a második szakasznak. Amilyen mélyponton voltam pár perccel előtte ott a patak parton ülve, olyan jól esett átöltözve útnak indulni, előbb száz-kétszáz métert sétálva megtenni, majd végre tényleg síkon futni.
Sokan egyébként nem éltek a lehetőséggel és a folyón átkelve egyből futottak tovább. Persze spóroltak vele 5-10 percet, de számomra nagyon jó befektetés volt ez az idő, sokkal jobb hangulatban indultam tovább és a felesleges meleg ruhám is hátrahagyhattam.
A verseny második fele
A féltáv után a táj is teljesen megváltozott, mintha egy új verseny kezdődött volna. A 26 és 38 kilométer közötti szakasz egy-két kisebb dombot leszámítva tényleg nagyjából sík volt, bár voltak benne sunyi, lapos, elnyújtott enyhe emelkedők, de kanyonok nem. 🙂 Cserébe megkaptuk a szelet, ami szinte viharos volt a végeláthatatlan síkságon, és persze – legalábbis érzésre – mindig szemből fújt. Mégis, a sík terep miatt hálás voltam, lassú, de egyenleges kocogásban kezdtem neki ennek a 12 kilométernek. Persze ha arra gondoltam, hogy mennyi van még hátra, akkor az nagyon soknak tűnt, de igyekeztem csak a 38. kilométernél lévő második ellenőrző pontra fókuszálni, az még belátható távolságon belül volt.
A kősivatag, kicsit egyhangúbb tájjal.
Az időjárás egyébként nagyon változó volt. Amikor éppen nem fújt a szél és sütött a nap, hirtelen nagyon melegnek lett. De általában fújt a viharos szél, a fejem fázott is, fel is vettem hamar a fejpántom, amit a fülemre is ráhúztam. Így kibírható volt. A táj egyhangú volt, nagy, lapos síkság, de azért folyton változó. A sivatag jellege végig megmaradt, de előbb kisebb-nagyobb kövekkel, majd teljesen lapos lett, amolyan barna-fekete homokos síkság, a távolban nagy, zöld hegyekkel. Majd a hegyek dombokká szelídültek, de a zöld is kiveszett belőlük és tényleg egy nagy kősivatagban éreztem magam.
Oldalt azért feltűntek nagy zöld hegyek a fekete homok óceánban.
Az erőmmel elkészültem, csak arra volt elég, hogy lassan kocogjak a sík szakaszokon, az emelkedőket, még ha kisebbek is voltak, gyalogoltam. Sőt, hogy őszinte legyek, vártam őket, nagyon jól esett a kocogás helyett a séta. Azért szép csendben fogytak a kilométerek, a kedvem is jobbra derült, innen már éreztem, hogy ez biztosan meglesz, csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt. A hivatalos cut-off time-ok, azaz azok az idők, amikorra be kellett érni a második ellenőrző pontra (6 óra 30 perc) vagy a célba (9 óra 30 perc) nem fenyegettek, azzal úgy voltam, hogy innen már gyalogolva is hozom, így csak a verseny és a táj élvezete maradt hátra, amit igyekeztem maximálisan ki is használni.
Így kígyózott az út a sivatagon keresztül, messze előre lehetett látni, hogy hol járnak a gyorsabb futók.
Nagyon jó érzés volt egyébként úgy futni, hogy nem hajszoltam valami jó időeredményt. Néha persze gáznak éreztem, hogy sárga rajtszámmal ilyen “lassú” vagyok, és hogy inkább a zöldek mezőnyében futok már, de szerencsére láttam egy-két sorstársat, kékeket pedig nem. 🙂 Szóval jó érzés volt kényelmesen futni (még ha ezúttal ez inkább a fáradtság miatt volt), bármikor megállni egy-két fényképet és videót csinálni, a két nagyobb frissítő ponton pedig elidőzni pár percet, enni-inni, beszélgetni, és nem csak átrohanni rajtuk. Lesz még erre lehetőségem majd Chicago-ban. 🙂
Én és a táj 🙂
Az nagyon jó volt egyébként, hogy a terepviszonyok miatt gyakorlatilag egy percig sem kellett aggódni amiatt, hogy elvétem az útvonalat. Persze a túraösvény a legtöbb helyen jól látható volt, de azért bőven lett volna lehetőség rossz irányt venni. Az útvonalat kis narancssárga zászlókkal jelölték itt-ott, de az az igazság, hogy a legtöbbször nem ezek voltak segítségemre, hanem az, hogy a terep miatt (fák teljes hiánya, sok dombtető) gyakorlatilag mindig láttam az előttem futókat, úgy, ahogy a mögöttem jövőket is. Néhol ez kiábrándító volt, mert akár több kilométerre előttem is láttam, hogy merre megy az út (mennyit kell még egyenesen futni…), de a legtöbbször hasznosnak éreztem.
Egy ideig furcsán néztem azokra, akik túrabotokkal futottak, de aztán rájöttem, hogy lehet nem is volt ez olyan hülyeség tőlük. Persze csak páran voltak, és a legtöbbször nem hiányzott a cipelésük.
Voltak futók, akikkel hosszú kilométereken át együtt futottunk, de ahogy az lenni szokott, az ismerős arcok előbb-utóbb szép lassan vagy elhúztak, vagy lemaradtak – és jöttek helyettük mások a következő kilométerekre. Beszélgetni nem nagyon volt kedvem, ahogy nagyon másnak sem, csak néhány “még egy rohadt emelkedő” vagy hasonló félmondat voltak a párbeszédek.
A síkság egyhangúságát néha megtörte egy-két kisebb domb.A legtöbb túrázó hangosan buzdította a futókat, voltak akik ilyen-olyan mutatvánnyal is készültek, mint a képen látható család.Kár, hogy a szelet nem lehet visszaadni egy fényképpel. 🙂Az aránylag nagyobb lejtő a második ellenőrző pont (38. km) előtt.
Az idő lassan de biztosan telt, cserébe a kilométerek ugyanúgy lassan, de biztosan fogytak. Eljött a 38. kilométer, ahol a második ellenőrző és frissítő pont volt. Itt igénybe vettem a mellékhelyiséget, megmostam az arcom, utánatöltöttem a Gatorade flakonom, néhány kakaós csigát és sós perecet felmarkoltam és pár perc pihenő után folytattam az utam. A frissítőpont után gyalogoltam, amíg megettem az útravalót, majd jöhetett az újabb lassú kocogás, ami stílszerűen egy emelkedővel kezdődött. Bár még a vége felé volt két kisebb frissítőpont, innen már az 55 kilométer volt a cél, azaz még 17 kilométer volt hátra. Soknak tűnt, de az addigra beállt tempómban azért tudtam, hogy szép lassan le fogom ezt kocogni. Azért mint kiderült, várt még rám egy-két kihívás…
A második ellenőrző pont. Jobban kiépített volt, mint az első.
Újabb kanyonos szakaszok következtek, felváltva sík részekkel. A táj is változatos volt, kősivatagtól kezdve füves-mezős részeken át, kis cserjékig minden volt. Sokszor bele kellett gyalogolnom a futásokba, még úgy is, hogy igazából lassú tempót mentem. A pulzusom is alacsony volt, egyszerűen csak fáradt voltam. Emlékszem, 42 kilométernél jót mosolyogtam, hogy most érne véget egy maraton, nekem pedig még hátra van 13 kilométer… Persze nem lehet összehasonlítani az eddigi maratonjaim ezzel a terepfutással, nagyon más volt a tempó, a terep, a környezet. De jól esett volna megállni itt is 42 kilométernél. 🙂 Viszont részben pont ezért a +13 kilométerért is jöttem.
Ennél a folyóvölgyben azért szerencsére volt híd. 🙂Kilátás egy gleccserre az előző folyóvölgy túloldalának tetejéről.Nem jó érzés amikor meglátod, hogy újabb emelkedő következik…Semmi extra, csak egy szokásos “kanyon” az elvileg sík szakaszon. 🙂Itt is sejti már az ember, hogy a szembe lévő platóra biztosan egy kanyonon át fog vezetni az út… 🙂És így is van! 🙂A táj és a kilátás azért sok mindenért kárpótolt.Volt 1-2 kilométer köves sivatagos rész is.
A legnagyobb kihívás ami hátra volt egy viszonylag nagy hegy volt a vége előtt körülbelül 5 kilométerrel. Tudtam, hogy lesz, csak azt hittem kisebb lesz. 🙂 Ami viszont nagyon váratlan volt, hogy bár lendületesen akartam felgyalogolni rá, nem tudtam, mert annyira megfájdult a jobb lábam, ott ahol már a verseny egy korábbi szakaszában is, síkon. Próbáltam úgy menni, hogy a bal lábamról lépjek nagyobbakat, de akkor a bal combom is megfájdult. Kicsit pihentem, nyújtottam, majd kénytelen voltam sokkal lassabb tempóban felgyalogolni a hegyre. Szerencsére ez ment, bár kicsit aggódtam, hogy pont itt a vége előtt nem sokkal fogok majd lerobbanni. Amelyik hegyre felmegyünk, arról le is kell jönni, és ekkor kiderült, hogy az intenzív lefele futás sem megy már, ekkor máshol fájtak a lábaim. A lényeg, hogy ezt is lassabb tempóban kellett teljesítenem. Úgy látszik, hogy a verseny első 20 kilométere megtette a magáét, nem vagyok én hozzászokva ilyen szintekhez…
Ez a hegy – nem tudom mennyire látszik a képen, élőben látszott, hogy merre futnak fel a gyorsabb futók rajta.Kilátás a hegy tetejéről.
A völgyben jött az utolsó folyó, amin át kellett kelni, itt már tanultam a korábbi hibámból, és ezúttal olyan gyorsan lépkedtem át benne, amilyen gyorsan csak tudtam. Így is nagyon hideg volt, de pár másodperc alatt elmúlt a jeges fájdalom.
Az átkelő pont kicsit még messzebbről.És egészen közelről. Szerencsére ez volt az utolsó folyó.
A túlparton kis frissítő pont volt, majd ezúttal már egy erdei úton kellett futnunk a maradék négy kilométert. Ekkor már lassan futottam, majd egy kisebb csoporthoz verődtem, akik mögött már nem akartam lemaradni, ekkor gyorsabb tempót mentem, igaz, majdnem végig lejtett a terep. Egész sokan álltak az út mellett, tapsoltak, biztattak minket, nagyon jó érzés volt.
Megjelentek a fák is az út mellett.Innen már csak a völgybe kellett leereszkedni, ideális terep egy befutóhoz.
Pont azt számolgattam, hogy még másfél-két kilométer van a célig, amikor egyszer csak egy kanyar után megláttam a völgyet és a befutót, kb száz méter volt már csak hátra. Biztosan rövidebb volt a táv, mint 55 kilométer, ezt többen is mondták a verseny után. Mindenesetre nagyon kellemes meglepetés volt, nem panaszkodtam. Átfutottam a célkapun, készült néhány fénykép, megkaptam az érmem és egyszerűen csak boldog voltam!
A célfotó
A verseny után
Volt egy frissítő sátor a cél után, itt ittam egy sprite-ot és egy kólát, valamit talán ettem is, majd jöhetett az átöltözős sátor. Tudtam, hogy lesz meleg vízes fürdési lehetőség, hoztam is törölközőt, papucsot. Hát az mondanom sem kell, hogy nagyon jól esett. Utána átöltöztem civil ruhába, és jöhetett egy korsó sör, majd a meleg vacsora, amire befizettem, az is szuper volt.
A vacsorám. Valószínűleg bármit megettem volna, de ez kifejezetten finom volt és jól esett.
Tamással csak néhány szót tudtunk váltani, ő még várta az osztrák barátait, mire én végeztem a vacsorával már nem találtam. Fáradt voltam, az egyik első busszal indultam vissza Reykjavíkba. Itt még volt egy kalandos átkelésünk egy megáradt folyón, ahol az előttünk lévő személyautót kis híján elvitte a víz, de végül valamikor 9 körül épségben hazaérkeztünk. Elfáradtam, de azért tudtam sétálni, nem amortizáltam le magam teljesen.
A szervezésről
Pár szóban szeretnék megemlékezni a szervezésről is, mert nagyon profi volt. A rajtszám átvétel csütörtökön és pénteken volt, én a második napon tudtam abszolválni. Gyors volt, semmi extra, megkaptam a rajtcsomagot, némi útbaigazítást, csináltam egy fényképet, illetve a féltávos csomagom kellett leadni.
A Laugavegur Ultra Marathon nem egy körverseny, hanem egy túraútvonalat kell végigfutni, amiről ITT írtam bővebben. A rajt a sziget belseje felé van, onnan kell a part felé futni. Ez azt jelenti, hogy terep-buszokkal viszik be a versenyzőket a rajt helyszínéhez, ahol rövid idő van készülődni, majd indul a verseny. Néhány egészségügyi ellenőrző pontot leszámítva kettő nagyobb frissítőpont van a verseny útvonalán, benn a hegyekben. Ide sem volt egyszerű megszervezni, hogy legyen minden, ami a frissítéshez szükséges, a víz sem a csapból folyik ott. Az utolsó frissítőponton, az utolsó folyón történő átkelés után, a céltól kb 3 kilométerre láttam, hogy az ott lévő frissítő ponthoz egy idős bácsi egy talicskán tolta a meredek hegyi úton lefele a kólát és energiaitalt, nem kicsit erőlködve. Minden tiszteletem az övé és a szervezőké, hogy ezt a versenyt ilyen színvonalon meg tudták rendezni! Minden nagyon profi volt, és ahogy Erdélyi Tamás mondta, egy versenyen már a legelején látszik, hogy profi-e vagy sem a szervezés. Ez az volt.
Egyebek
Az egyik amiről röviden írni akartam még, az a Suunto órám. Elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem töltőt vinni magammal Izlandra. Kb 80%-on volt, mikor kiutaztunk, végig rajtam volt napközben, és persze a verseny előtt jöttem rá, hogy nem vittem hozzá töltőt. 60%-on kezdtem meg vele a versenyt, és 7.5 óra folyamatos használat után még maradt 25% – amivel végig tudtam használni még amíg Izlandon voltunk. Azért ezt a Polar-ommal nem abszolváltam volna. 🙂
Aminek még örültem, hogy fizikailag aránylag jól abszolváltam az első terep ultramaratonom. Nyilván elfáradtam és másnap azért volt bőven izomlázam, de ezt leszámítva nem volt semmi komoly bajom. Nem jártam úgy, mint egy zombi, nem dörzsölt ki a nadrág vagy a póló, nem lettek vízhólyagjaim, nem estek le a körmeim. Szóval ebből a szempontból minden rendben volt.
Bár nem versenyként tekintettem erre az 55 kilométerre, és nem is sikerült úgy, ahogy elterveztem (már amennyire elterveztem), azért kíváncsi voltam a hivatalos eredményekre természetesen. A hivatalos időeredményem 7:29:50 lett, amivel 231. lettem az 551 indulóból, tehát bőven a mezőny első felében végeztem. Ez azért nem olyan rossz, tekintettel arra, hogy ez volt az első terep versenyem és az első ilyen távú hosszú futásom. Biztos vagyok benne, hogy céltudatosabb felkészüléssel és rutinosabban ezen az időn sokat tudnék még javítani. Az első helyezett egyébként egy izlandi srác lett (kb mindig ő nyer), 4 óra 32 perc alatt teljesítette a távot. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet ilyen gyorsan futni ilyen terepen!?… (Ja, a 355 férfi indulóból 182. lettem, a korosztályomban (30-39 közötti férfiak) pedig 92 indulóból 47.
Összegzés
Nagyon jó verseny volt a Laugavegur Ultra Marathon, örülök, hogy ott lehettem és lefuthattam ebben a csodálatos környezetben. Az tény, hogy nem voltam rá felkészülve, de mivel viszonylag korán elengedtem a dolgot, ezért szinte végig élvezni tudtam és megélni azt a csodát, amit a gyönyörű izlandi tájon történő futás jelentett. A szintek és a terepviszonyok komoly kihívást jelentettek, de maga a távolság, az 55 kilométer (a visszafogott tempóban) nem volt vészes, nem az volt a szűk keresztmetszet. Meglátjuk lesz-e folytatás…
Írtam már röviden a Laugavegur Ultra Marathon-ról, tegnap viszont találtam a YouTube-on egy hosszabb videót is róla, ami sokkal látványosabban mutatja be, hogy mi várható a verseny útvonalán. A videót Kerry, egy kanadai hosszútávfutó készítette a 2015-ös versenyen. Ez egy sima videó, nincs benne drón, speciális vágások és effektek vagy zene, semmi, csak maga ahogy fut és persze a táj – ami gyönyörű.
Akinek nincs ideje vagy kedve végignézni a videót, azoknak készítettem belőle egy rövid, fényképes bemutatót. A képek minősége nem éppen tökéletes főleg a sokszor párás és egyébként is folyamatosan mozgásban lévő kamera miatt. De azért egy rövid bemutatóra alkalmasak, ahogy mondani szokták a képek többet mondanak minden leírásánál.
A videót végignézve egyébként három dolog maradt meg bennem:
A szél. Mindenhol fúj, sokszor annyira, hogy azt sem lehet hallani, mit mond Kerry. Fúj a hegytetőn, a völgyben, felfele és lefele menet is. Erre biztos készülnöm kell majd, nehogy itthon hagyjam a sapkám! 🙂
Hó. Sokkal több van, mint a leírások alapján gondoltam. Azt hittem esetleg a csúcson lesz majd, de a videó alapján az a benyomásom, hogy a verseny teljes első felében sokszor hóban kell futni.
Patakok. Ebből is sokkal több van, mint gondoltam. Kettő nagyobbról írtak a leírásban, és ez helytálló, de van sokkal több kisebb is, amiken szintén át kell gázolni.
Na akkor lássuk a képeket, itt-ott rövidebb leírásokkal:
Ez még a buszból van fényképezve. A rajtra a legtöbben busszal mennek Reykjavíkból, mert néhány kisebb folyón át kell gázolni, és nem javasolják, hogy saját autóval próbálkozz. A videó alapján nem olyan vészes egyébként, de 55 kilométer lefutása után biztos nem akarnék vezetni vissza 4-5 órát.A rajt falu, ahol mindenki készülődik.A rajt utáni másodpercek. Rögtön egy kisebb hegyet kell megmászni, ami inkább séta, mint futás. Így a rajt utáni percek is inkább sétálással, mint futással telnek.Az említett első hegy. Egy szűk, köves ösvény vezet felfele.Ez már fenn van, ahol már lehet futni is, lényegében itt kezdődik a verseny.És az első hó, amiből még sokat fogunk látni. Sok helyen egy szűk, latyakos ösvény van kitaposva benne, nem tudom mennyivel egyszerűbb ott futni, mint a havon, nem vagyok biztos benne.Attól tartok, hogy a videó és a fényképek nem adják teljesen vissza a hegyek tényleges meredekségét. A háttérben vannak a futók.Már közel a csúcs.Újabb havas, kaptató szakasz. Néhányan rövid nadrágban futottak, de a többség hosszú nadrágban volt.A havas és a földes szakaszok váltakoznak a verseny első felében.Egy újabb szép nagy hómező.Hőforrás a Laugavegur Trail mentén.Ki egyenesen, ki cikk-cakkozva futott fel erre a kisebb hegyre a hóban.Ahogy egyre inkább felfele ér az út, úgy lesz egyre több a hó.Az első frissítő pont. Általában egy autó, egy kisebb faház és egy asztalra kipakolt frissítők jelentik a civilizációt.A hóban megbújnak néha ehhez hasonló hasadékok, érdemes odafigyelni futás közben.Szintén a hátteret érdemes figyelni, lehet látni, hogy honnan jönnek a futók.A völgyben egy kristálytiszta vízű patak van, annyira tiszta, hogy szinte nem is látszik.Ilyen kisebb patakból legalább tízet, ha nem többet keresztezett Kerry.A láthatáron egy újabb frissítő pont.Na így néz ki konkrétan egy frissítő asztal.És egy újabb, ezúttal kicsit nagyobbacska patakocska. 🙂Lávamező.A verseny a Laugavegur Trail útvonalán halad, amin sok túrázó megy végig Izlandon. Gyalog négy naposnak ajánlják a túrát. A nézők is a túrázók közül kerülnek ki, és valóban buzdítanak, drukkolnak.Ez is ritka: hídon lehet átkelni egy patakon.Az egyik nagyobb folyó.Ez itt kb a féltáv. A folyón történő átkelés után lehetőség van ruha és cipő cserére, amivel nyilván mindenki él is. Ide a szervezők hozzák ki a váltó csomagot, és viszik is le a célhoz, amit itt hagysz.A cipőcsere.Újabb frissítő pont a háttérben. Innen már kevesebb a hó egyébként, az útvonal is lefele tart, a táj is kevésbé dimbes-dombos, inkább sík.Nyomokban már fű is előfordul. 🙂A távolban már a célfalu látszik.És a befutó.A célban lehetőség van hőforrásokban melegedni egy kicsit, mielőtt a busz visszaindul.
Egy hónapja írhatta ki Niki, az UltraBalaton csapatunk fő szervezője az UB-s csoportunkban, hogy lenne-e kedvünk lefutni a Szénás kört egyik hétvégén. Bevallom, nem sokat hallottam előtte róla, csak a Facebook oldala jött néha szembe velem, a teljesítők érmes fényképeivel. De mivel Izlandra nem ártana egy kicsit aktívabban terepen edzenem, ezért nem volt kérdés, hogy én benne leszek. Végül Zsófi csatlakozott még hozzánk, így hárman készültünk a körre.
A Szénás kör hivatalos weboldalán könnyű volt minden infót megtalálni. Természetesen mi a kis körre (31 km) készültünk, nem hiszem, hogy valaha le fogom futni a nagy kört (75 km), de persze soha ne mondd, hogy soha. 🙂 Szerintem az ötlet nagyon jó, mármint az, hogy van egy pálya, amit előzetesen beregisztrálva bármikor lefuthatsz, és ha szintidőn belül végzel (és rendezed a nevezési díjat, ami 3500 Ft volt), akkor megkapod az érmet (és esetleg ajándékot). Biztos vagyok benne, hogy egyre népszerűbbek lesznek a közeljövőben ezek a “versenyek”, mert sokkal rugalmasabbak, mint a nagy tömegrendezvények.
A kis Szénás kör útvonala
Szóval regisztráltunk, megbeszéltük a dátumot (március utolsó napja), én pedig előkészültem még: kinyomtattam az útvonalat, letöltöttem a kör gps track-jét, próbálgattam a Suunto navigációját.
Maga a kis kör Solymárról indul, a Jegenye völgyön át Remeteszőlős érintésével a Nagy-Kopasz hegyre, majd Nagykovácsi érintésével a Nagy-Szénás hegyre, utána pedig vissza Solymárra. Bár elolvastam az itinert, hogy mikor merre kell futni, mikor vezet felfele az út és lefele, de igazság szerint nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Nem aggódtam túl a dolgot, főleg azért, mert tudtam, hogy Zsófinak ez lesz az első 31 km-es futása, ráadásul terepen, így sejtettem, hogy én fogok tudni tartalékolni, kényelmes tempóban futni. Még előző este összekészítettem a hátizsákot, energia szeleteket, néhány gélt, ruhát.
Én szeretek előre összepakolni a “verseny” előtti este, hogy reggel ne kelljen gondolkozni. 🙂
Reggel 8 előtt nem sokkal találkoztunk Solymáron, a Templon téren. Rövid bemelegítés, egyeztetés, majd a megadott helyen leolvastuk a QR kódot a telefonunkkal, megadtuk a rajtszámunkat és kezdődhetett is a futás. Szerencsére Solymárról hamar kiértünk, átfutottunk egy kis szántón és már is egy erdőben futhattunk. Az elején még kicsit hideg volt, fázott a kezünk-lábunk, de ahogy várható volt ez gyorsan elmúlt. 🙂 A Jegenye völgy és a Paprikás-patak csodaszép, ide biztos, hogy visszajövünk még a gyerekekkel is.
A rajt boldog pillanata (háttérben a QR kóddal).
Budaligeten belül volt az első komolyabb emelkedő, egy sima aszfaltos utca. Itt már belesétáltunk – később is így tettünk minden komolyabb emelkedőnél. Ha egyedül vagyok, lehet felmegyek rajta, de az az igazság, hogy a legtöbbször nekem is jól esett, hogy nem kell szenvedni felfele, hanem csak erősebben gyalogolni. Az aszfaltos rész után újra erdőbe vetettük magunkat. Hát, itt több volt a séta, mint a futás. 🙂 Budaligeten 210 méterről másztunk 300 méterre, itt az erdőben tovább 412 méterre. A kilátás a tetőről azonban mindenért kárpótolt minket.
Az első csúcson (ami még a kettő “nagy” csúcs előtt van).
Innen már “csak” le kellett ereszkedni a Remeteszőlős szélénél lévő zenélő kúthoz, ahol az első ellenőrző pont volt. Hát ez kemény menet volt, nehezebb, mint felfele. Sziklás és meredek talaj, ami később inkább már csak földes, de sokkal csúszósabb volt. Kellett rendesen a fákba kapaszkodni. Szerintem lassabban haladtunk, mint felfele. 🙂 De végül megérkeztünk az első ellenőrző ponthoz, ahol kicsit pihentünk, megmosakodtunk és persze beolvastuk a QR kódot. Ekkor voltunk kb 8 kilométernél (se), és pár perccel több, mint 1 óra telt el. Ekkor még úgy tűnt, hogy meg tudjuk 4 órán belül csinálni a kört.
A zenélő kút – tényleg zenélt! 🙂
Innen egy kicsi városi (falusi?) futás következett, át Remeteszőlősön, majd a Nagykovácsi utat keresztezve újra egy erdőben találtuk magunkat. Én olvastam az itinerben, hogy innen most jó 2-3 kilométer emelkedő következik, amit egy futó kolléga meg is erősített, amint elhaladt mellettünk. Felfele többnyire sétáltunk, ahol enyhébb volt az emelkedő, vagy egyenes volt a talaj, ott futottunk. Egy helyen kicsit eltévedtünk (egyébként már másodszor, csak míg elsőre pár tíz méter után észrevettem, itt most pár száz métert futottunk, mire szóltam, hogy vissza kéne fordulni), gyanús is volt, hogy lejt a terep. 🙂 A második ellenőrző pont 16 kilométernél és 510 méteren volt. Kód olvasás, frissítés, és már indultunk is tovább (a Nagy-Kopasz hegyi kilátóig, főleg sétálva futás helyett). Ez volt az első hegy csúcsa a maga 557 méterével.
QR kód olvasás a gyakorlatban.A Csergezán Pál kilátó a Nagy-Kopasz hegyen. Nem mentünk fel rá… 🙂
Innen egy ideig lefele vitt az út, előbb erdőben, majd rét és mező szélén, egészen amíg el nem értünk Nagykovácsi széléig. Ez a rész nagyon szép volt, az egyenesen vagy lejtőn futás miatt jobban is tudtuk élvezni a tájat és a környezetet, sokat beszélgettünk. Egy-egy helyen csodás kilátás tárult elénk. “Sajnos” megláttuk azt a hegyet is, amit utána kellett megmásznunk, hát, messziről sem tűnt kicsinek.
Kilátás egy erdő széli pontról.
Ahogy kiértünk az erdőből úgy éreztük azt is, hogy egyre melegebb van, a napon kifejezetten kellemetlen volt már futni, csak az segített, hogy még mindig főleg lefele haladtunk. Nagykovácsi szélén volt egy kék kút, ott tartottunk egy kis pihenőt (mosakodás, kulacstöltés).
Ekkor következett egy kb 3 kilométeres szakasz, ami számomra a legnehezebb volt, főleg mentálisan. Poros, kavicsos autóúton kellett haladni, ami enyhén (hol kicsit jobban) emelkedett. Az itiner leírása alapján én azt vártam, hogy lesz itt 3 kilométer (szintről nem írt semmit), utána pedig ráfordulunk a Kutya-hegyre, ahol jön az igazi emelkedő, a második hegymászás. Most már tudom így utólag, hogy a szint több mint felét megtettük ezen a poros 3 kilométeren, de akkor valahogy csak a vége felé esett le, hogy ez a helyzet. Egyébként meg csak küzdöttük a métereket, hol futva, hol sétálva, már melegben, sokszor napon.
Egy forgókapun értünk vissza az erdőbe, és egy kis egyenes után jött is az igazi hegymenet. Itt meg sem próbáltunk futni, végig kaptattunk, tűző napon. Ez már nekem sem esett jól. Ráadásul a Kutya-hegy még nem a csúcspontja volt a körnek. 🙂 Jött egy kis lejtő, majd a talányos nevű jellegfa, mielőtt a végső emelkedőt megláttuk volna.
A jellegfa.
A Nagy-Szénásra sem próbáltunk meg futni, kizárólag a gyaloglás jöhetett szóba. Sajnos a fénykép nem adja vissza a tényleges meredekséget…
A Nagy-Kopasz hegyre felfele.
Nagykovácsitól a csúcsig több, mint 200 métert küzdöttünk le, de ha valami megérte, akkor ez biztosan. A Nagy-Kopasz tetejéről nem láttunk semmit, mert a kilátót kihagytuk, itt viszont – fák híján – nem állt semmi a kilátásunk útjába. Tényleg csodás volt onnan körbenézni a tájon, szinte teljes 360 fokban!
A Nagy-Szénáson nagyon sok turista volt.Erre vitt tovább a Szénás kör útvonala.
Itt a csúcson egyébként már 26.6 km-nél jártunk (hivatalosan a táv itt 25.7 km), és az időnk 3 óra 36 perc volt. Így biztos volt, hogy a 4 órából kicsúszunk, de az is, hogy bőven be tudjuk fejezni az 5 órás szintidőn belül. Ráadásul innen már csak lefele vitt az út, legelőször a harmadik ellenőrző pontig, ami egy kis pihenő helyen volt. Helyenként elég meredek volt lefele az ösvény, nem mindenhol lehetett normálisan, tempósan futni, de a gravitáció általában megoldotta a feladatot. Zsófi hősiesen küzdötte le az utolsó kilométereket, Solymárra beérve pedig tényleg már csak az utolsó kilométer volt előttünk. A művelődési házhoz visszaérve leolvastuk a cél QR kódját és rövid keresés után megtaláltuk a Mandula kávézót is, ahol egy kis frissítő elfogyasztásának kíséretében az érmeket is átvehettük.
Az első teljesítéskor bronzérem jár, majd ezüst és a harmadiknál már arany.
A kávézóban egyébként volt szerencsénk a kör alapítójával, főszervezőjével találkozni, beszélgetni, nagyon kedves és motivált volt, látszott, hogy ez a hobbija. Mindkettőnk a fiaink születésnapján töltöttük ott a délelőttöt, meg is beszéltük, hogy sietnünk kell haza a születésnapozásra. 🙂 A búcsú előtt még a kötelező csoportkép, ami aztán a Szénes kör Facebook oldalára is kikerült. Végül 4 óra 20 perc alatt teljesítettük a távot, sétákkal, pihenéssel, fényképezésekkel együtt. Jól esett, nagyon jó kis futás volt. Büszke vagyok magunkra! 🙂
A “célfotó” az éremmel a Mandula kávézó udvarán.
A kis Szénás kör hivatalos távja 31.1 km, mi az eltévedésekkel 32 kilométert futottunk. Már kvázi előre eldöntöttük Nikivel, hogy ráhúzunk még egy kicsit és futunk egy maratoni távot, azaz 42.2 km-t. Így elköszöntünk Zsófitól és újra nekivágtunk a körnek, mármint az első kilométereknek. Kicsit gyorsabb tempót mentünk, de időközben két dolog változott. Egyrészt baromi meleg lett. Persze csak huszon pár fok (mi lesz majd nyáron!?), de nem esett jól. Másrészt a Jegenye völgyben iszonyat tömeg lett. Családok kirándultak, babakocsival, biciklikkel, és tényleg nagyon sokan voltak. Ahhoz képest, hogy reggel 8-kor szinte egy lelket sem láttunk, ez meglepett. Persze mi is visszajövünk majd gyerekekkel, tényleg szép hely, de így egy kicsit zavaros volt futni. Azért letudtuk, kellett még egy kis kitérőt tennünk a kilométerek miatt, és a végén Solymáron is köröztünk egyet, de meglett a 42.2. km.
A Szénás kör utáni kávézós, érem átadós fél órát nem számítva nem állítottam meg egyszer sem az órát, így lett 5 óra 18 perces terep maratoni időm. Ez 7:32-es átlag tempó, ami szörnyen lassú (New York-ban gyakorlatilag megvolt az 5:00-ás kilométer átlagom), mégis nagyon élveztem ezt a vasárnapot. És egyúttal újfent bebizonyosodott, hogy nem a táv, hanem a tempó öl. Nem mondom, hogy nem esett jól megállni a végén, vagy hogy nem fáradtam volna el. Nem lenne igaz. De sok edzés többet kivett belőlem, mint ez a kényelmes tempójú maraton. Este azért jól esett lefeküdni, de másnap már nem is éreztem a lábaimban a kilométereket. Most kedd reggel már alig várom a délutáni tempósabb futást.
Visszatérve a Szénás körre, még van néhány gyakorlati tapasztalat, amit megosztanék Veletek. Az egyik a Suunto-ra letöltött gps track. A navigáció végül igencsak hasznosnak bizonyult. Háromszor tévedtünk el (kétszer kicsit, egyszer nagyon) és mindháromszor a navigáció mentett meg. Én végig a papírra nyomtatott itinerrel futottam, és néztem, hogy mikor hol hogyan merre. Volt olyan szakasz, ami nagyon részletesen le volt írva, elvéteni sem lehetett, de azért olyan is, ami szinte megemlítve sem volt, és kicsit tanácstalan lettem volna a navigáció nélkül.
A papír végig a kezemben volt, és sokszor olvasgattam is futás közben. 🙂
Szóval az van, hogy van amire nagyon jó ez a navigáció, és van amire tökéletesen alkalmatlan. Én, aki autós navigációkhoz (mondjuk Waze) szokott, nagyon fapadosnak érzem az egészet. Nem mutat semmilyen utakat, sem aszfaltos, sem turistát, csak egy kék csíkot, ami a követendő út. És persze északot, illetve úgy helyezi a “térképet”, hogy mindig előre van az előre. Viszont ha egy Y elágazáshoz érsz, akkor ez alapján biztosan nem mondod meg, hogy balra vagy jobbra. Erre tökéletesen alkalmatlan a navigáció. Ha T elágazáshoz érsz, vagy nagyon élesen fordul egyik vagy másik irányba a követendő út, akkor azért jó esélyed van. Amire viszont a legjobb, és ezt háromszor is bizonyította a gyakorlatban, hogy ha letérsz az útról, akkor azt hamar észreveszed. Egyszerűen elhagyod a kék vonalat a kijelzőn. Ráadásul nem csak az utat mutatja, hanem a szintet is (a teljes táv megbontásában, azaz látod, mikor és mekkora hegyek jönnek). Ez szuper funkció. Összességében nagyon hasznos volt, biztos, hogy fogom használni még.
Kétszer futottam már a Panoráma körön a hátizsákommal és a camel bag-gel, így nagy meglepetés nem ért. Kényelmes így inni, futás közben, csak a számba kapva a szívókát. A zsebkendőt (persze náthás voltam még) és a telefont is jól bele lehet tenni az oldalsó zsebekbe. A hátsó zsebhez jól jön a baráti segítség, vagy muszáj levenni a táskát, de a hasznosság felül írja a kényelmet. Összességében teljesen jó volt, nem volt zavaró, nem dörzsölt ki, nem akadályozott semmiben. Egyedül a víz lötykölődése az, ami idegesít, ez ellen nem tudom mit lehetne tenni…
Április végén Nikivel (és lehet, hogy még egy UB-s csapattárssal) újra lefutjuk a távot, megyünk az ezüst éremért. 🙂 Abban biztos vagyok, hogy 4 órán belül végzünk majd, de nem tudom mennyivel. Sok szakaszon gyorsabbak leszünk, de az emelkedőket nem hiszem, hogy lényegesen gyorsabban tudnánk teljesíteni. Azért nem olyan egyszerű ez a 31 kilométer a sok szinttel. És hát az aranyérmet sem hagyhatom ki, most játszom a gondolattal, hogy valamikor, majd a nyár elején, szigorúan kora hajnalban, egyszer neki vágok majd egyedül is és megnézem, hogy mi az a maximum ami kifér belőlem ezen a körön. 🙂
Az idei évem fő versenye – a Chicago Marathon mellett – az izlandi 55 kilométeres terepfutó verseny, a Laugavegur Ultra Marathon.
Nagyon röviden már írtam róla, de eljött az ideje, hogy egy kicsit jobban bemutassam Nektek a versenyt, és persze magam is jobban megismerjem, hogy pontosan mire is vállalkoztam. 🙂
A Laugavegu Ultra Marathont 23. alkalommal rendezik meg idén, és a szervezők csak szimplán 55 kilométeres hegyi futóversenynek hívják. Pár százan indulnak (indulhatnak) rajta, túlnyomórészt izlandiak, bár évről évre egyre több a külföldi is. 2019-ben már a résztvevők 35%-a nem helyi. A résztvevők listáját itt lehet böngészni. A legnagyobb nemzetközi résztvevői csapat Kanadából, Németországból, az Egyesült Királyságból és az USA-ból érkezik. Magyar egyedül leszek, mert Erdélyi Tamás osztrák színekben versenyez. 🙂
A Wikipédia a következőt írja a Laugavegur-ról: “A Laugavegur híres túraútvonal Délnyugat-Izlandon, a hőforrásairól ismert Landmannalaugartól Thorsmork jégvájta völgyéig. Arról nevezetes, hogy mindössze 55 km-es hosszán változatos tájak járhatók be. Az út jellemzően 2-4 nap alatt járható be.”
A verseny nagyjából a fent leírt túraútvonalat követi, július közepén, abban a néhány hétben, amikor egyáltalán túrázható a vidék. A talaj így is elég változatos lesz: homok, kavics, fű, hó, jég, folyók és patakok. Bár gyakorlatilag semmi terep vagy mezei rutinom nincs, mert csak hébe-hóba futottam nem aszfalton, a legjobban nem a tereptől, hanem a patakoktól, folyóktól tartok. Több kisebb-nagyobb folyón is át kell kelni, a tavalyi képek alapján csak szimplán átfutva, átgyalogolva rajtuk. Ennek a gondolatával még barátkoznom kell…
Persze még nagyon sokat kell majd készülnöm és edzenem a versenyre, nem csak futással, hanem taktikával, praktikával, tapasztalattal. Nyilván ez messze nem a legnehezebb terepverseny, sőt, hívhatnánk szimplán mezei futásnak is, nekem mégis teljesen ismeretlen jelenleg még ez a közeg. Visszagondolva a maratonra, ott is hónapok során tapasztaltam ki a megfelelő verseny stratégiát, a frissítést, a szükséges eszközöket, ruházatot. Nem lesz ez máshogy most sem. De még bőven van időm szerencsére.
A verseny útvonala Landmannalaugar-tól Húsadalur-ig.
Kinek javasolják a versenyt? Aki rendszeresen fut, jó kondícióban van és volt már legalább 30 kilométeres terep versenyeken. Az első kettővel nincs gond, az utolsó pontot meg igyekszem kipipálni július közepéig. Egyébként a futás és a verseny mellett ez számomra egy igazi kirándulás lesz, gyönyörű tájakon, remélhetőleg normális időjárással.
Az 55 kilométer szintideje 9 és fél óra. A 22 km-es frissítő pontot 4 órán belül kell elhagyni, a 38 km-est pedig 6 és fél órán belül, ahhoz, hogy folytatni lehessen a versenyt. Persze szokatlan viszonyok lesznek, és az szintemhez képest emelkedők és lejtők is lesznek bőven, de azért emberi számítás szerint nem kell ezen idők miatt aggódnom.
Az útvonal szinttérképe – látható, hogy az első 10 km lesz majd elsősorban kihívás. És a két folyó…
Az odajutás kalandos lesz, hiszen a verseny helyszíne elég messze van a fővárostól, a rajt pedig ráadásul a sziget belsejében lesz. 4:30-kor indulnak majd a buszok Reykjavík-ból és 8:30-ra érkeznek meg Landmannalaugar-ba, a rajt faluba. A verseny 9-kor kezdődik. Érdekes, hogy csak fél órát szánnak a készülődésre, biztos meg van az oka… A buszok a céltól, Thorsmork-ból este 6 és 8 között indulnak majd vissza. Hosszú nap lesz.
Egyelőre még ismerkedem a ruházkodási és frissítési szabályokkal (például gélt csak kulacsba vagy víztartó zsákba keverve lehet vinni, nehogy valaki véletlenül szemeteljen), az útvonallal, szintekkel, javasolt stratégiával. Ezekről is írok majd a későbbiekben, ahogy én is haladok az információk összegyűjtésével.
Tegnap megvolt az első terepfutásom. Illetve majdnem az első, mert tavasszal futottam már egyszer részben terepen, amikor a Kamara-erdőbe mentem. Most azért egy komolyabb futásra készültem, ami mind időben és távban, és mint kiderült, szintben is valóra vált. A tavaszi erdei poroszkáláshoz képest most azért megszenvedtem a terepen. 🙂
A Facebook-on kapott tanácsok alapján úgy döntöttem, hogy a Hármashatár-hegyre megyek. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan ismerős vagyok arrafelé, bár egyszer-kétszer már jártam ott. Éppen emiatt a start pontot is ott jelöltem ki, ahol ismerős vagyok (és nem ott, ahol a legtöbb futós oldal írta). Bár nézegettem térképeket, meg hogy milyen futó utak és körök vannak és merre fele, de aztán úgy döntöttem, hogy nem bonyolítom túl a dolgot, megyek amerre a lábam visz, maximum félidőben visszafordulok majd.
Persze sikerült jól beválasztanom a kezdést, mert az első kilométer végig emelkedett, néha egész komolyan. Utána láttam meg, hogy a tetőn (Virágos-nyereg) is van parkoló, kezdhettem volna ott is. Ha lesz legközelebb, biztosan így fogok tenni, mert nem volt olyan jó érzés egyből egy komoly emelkedőzéssel kezdeni. Fenn a tetőn már összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzet, úgy indultam el, hogy majdnem végig egyenesen vagy enyhe lejtőn kellett futnom. Szép volt a táj, volt kilátás, itt már élveztem a terepfutást.
A Virágos-nyereg közelében, még fitten és üdén
Az első szakaszt inkább mezőhöz hasonlítanám, utána jött egy erdei rész. Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, vagy hova megyek, egyszerűen csak futottam. Igyekeztem úgy, hogy aránylag széles utat kövessek, nem tértem le kisebb ösvényekre. Viszonylag sok biciklis, túrázó és futó jött velem szemben, így azért tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egy dolog zavart csak, hogy végig lefele mentem – mivel mindenképpen az autómhoz kellett visszaérnem, ez tudtam, hogy azt jelenti, hogy meglesz ennek a böjtje, ugyanennyit kell majd felfele is futnom.
Mindig lehetett valami érdekeset találni
A nagy lefele futásnak az lett a vége, hogy Hűvösvölgybe kerültem. Itt gondolkoztam, hogy vagy visszafordulok, és visszafutok ugyanazon az úton, amerre jöttem, vagy megpróbálok egy kört futni és a hegy másik oldalán visszajutni a kiinduló ponthoz. Ez utóbbira szavaztam, mégis csak izgalmasabb ismeretlen utakon menni, mint ugyanott vissza. Az Ördög-árok mentén haladtam (ezt akkor nem tudtam) és egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor véget ért az erdei út és lakott környezetbe jutottam. Ekkor kellett először elővennem a telefonom és megnézni a térképem, hogy mi legyen.
Legnagyobb meglepetésemre két jó hírt is találtam egyből. Egyrészt láttam, hogy nincs messze a Fenyőgyöngye, amiről tudtam, hogy onnan indul a Panoráma kör, azaz onnan visszajuthatok a Hármashatár-hegyre, másrészt az oda vezető úton útba esett a Libanoni Cédrus, Budapest legöregebb fája. 15+ éve jártam ennél a fánál egyszer-kétszer, így legalább tudtam, hogy hol vagyok. 🙂
A Libanoni Cédrus
Itt egy kicsit aszfalt úton kellett haladnom, a Fenyőgyöngyétől viszont újra erdőben. Azt olvastam, hogy egy kis emelkedővel kezdődik az út, de azért amerre végül jártam az nem kicsi volt. Nem a Panoráma utat követtem, mert fejből nem is emlékeztem rá, hogy pontosan merre visz (most már tudom, hogy a kék jelzésről hol kellett volna letérnem a zöldre), hanem végig a kék jelzést, ami felvitt a hegytetőre, a kilátóhoz. Felfele elég kemény volt az út, a kisebb emelkedőkön igyekeztem futni, de nagyon sokszor bele kellett gyalogolnom. Igyekeztem gyalogolni is tempósan, bőven volt 160 pulzusom és izzadtam is rendesen.
A Hármashatár-hegy csúcsán
A kilátó után már tudtam, hogy vissza fogok érni az autóhoz. Nem a lankásabb oldalon mentem, valamiért nem mertem már letérni a kék jelzésről. Ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, mert egy-két elég komoly szurdokon kellett átkelnem, ahol még sétálva sem éreztem biztonságban magam, olyan meredek volt. Végül aztán megérkeztem vissza a Virágos-nyereghez, innen már csak egy rövid lefele vezető út volt vissza az autóhoz. Itt láttam azt is, hogy hol van a zöld jelzés vége, ami valószínűleg egy futhatóbb útvonal.
Egy meredekebb szakasz, bár a fénykép nem adja vissza a valóságot…
Összességében nagyon jól esett egyet terepen futni, kellett már a változatosság. Tényleg fantasztikus érzés volt az erdei környezet, a kilátásról már nem is beszélve. Most elég nagy izgalmat vitt a táv második felébe, hogy nem annyira tudtam merre is járok, hogyan fogok visszajutni a kocsihoz, milyen ismeretlen terepviszonyok jönnek még. Ha még egyszer futnék, akkor ebből a szempontból is nyugodtabb, kikapcsolóbb lenne a futás. Ami kicsit a terepfutás ellen szól, az az, hogy tényleg nagyon figyelni kell a lábunk elé. Persze a szélesebb utakon futni is jobb volt, de a kék jelzés a Fenyőgyöngyétől a Virágos-nyeregig azért nem az a klasszikus egyszerű futóterep. Már most sok volt a levél, az ágak, valamint rengeteg kő és kavics. Szóval észnél kellett lenni, hogy ne legyen esés vagy elcsúszás a futó kaland vége. A szintek viszont tetszettek, még akkor is ha kemények voltak, és sokszor bele is gyalogoltam. Éreztem futás után a lábam, és ez most jól esett.
A futásom útvonala
A tempóm és a szintek (Strava)
Nyilván az edzéseim túlnyomó többsége továbbra is a városban lesz, tempósabb futásokat lényegében csak ott lehet menni. De ha úgy alakul majd, akkor visszajövök még a terepre, mert nagyon tetszett.
