Wekerle Székelykapu Futás

Általában nagyobb futóversenyekre járok, kivételek talán a szegedi versenyek, bár igazság szerint ehhez a Wekerle futáshoz képest az is egy nagyobbnak számít. 🙂 Természetesen külön története van, hogy most mégis miért voltam itt.

Még 2018 elején történt, hogy a Kilimandzsáró megmászására készülve néhányszor elmentem futni is. 4-5 kilométereket futottam és csak néhány alkalomról volt szó. Ebben az időben hívott Jani barátom a wekerlei futóversenyre, ami egy rövid, 4 kilométeres, helyi kis futóverseny. Emlékszem, hogy már akkor célidőkben gondolkoztam, és valahogy megszületett a fejemben, hogy milyen jó lenne ezt a 4 kilométert 20 percen belül lefutni. De arra is emlékszem, hogy ezen a néhány edzésen, amikor 4-5 kilométereket futottam, soha nem sikerült 20 percen belülre kerülnöm. Általában nem bírtam végig az 5 perc / km-es tempót és belassultam. Akkor elég hamar felhagytam a futással és a versenyre sem mentem el végül…

Most, több, mint két évvel később, úgy alakult, hogy Janinak és nekem is jó volt a verseny időpontja, és hát mivel azóta futok is rendszeresen, így nem okozott gondot merészebb célkitűzést tennem. Tudtam, hogy a mostani edzettségi állapotomban nem okozhat gondot 4 kilométeren 16 perc alá kerülni, sőt, ha nagyon merész vagyok, akkor akár a 15 perces célt is kitűzhettem volna. Ami ez ellen szólt az az UltraBalaton, hiszen pont egy hete futottam, és azért még bőven éreztem a lábaimban.

Még soha nem futottam ilyen rövid versenyt. 🙂 Az eddigi legrövidebb távom 10 kilométer volt, illetve 9.46 a tavaly év végi szegedi versenyen. Egy kicsit vonzott ez a rövid táv, ahol (azt hittem) nem kell beosztani az erőt, lehet menni teljes energiával és gyorsan véget ér az egész. Tényleg csak azt nem tudtam, mennyire fogom érezni még az UB-t, illetve persze aggódtam, nehogy megsérüljek a nem tökéletes fizikai állapotom miatt.

Wekerle futás
Valahol félúton.

A versenyről nem fogok tudni sokat írni, tényleg gyors volt. 🙂 Reggel még esett az eső, de mire megérkeztünk nagyjából elállt. Regisztráltunk, felvettük a rajtszámot. Ez nem chip-es volt, valahogy kézzel írták a befutó időket az önkéntesek. Mivel rövid, gyors verseny volt, számomra nagy sebességgel, ezért úgy döntöttem, hogy bemelegítek rá. Két kilométert kocogtam, 5:30-as tempóban. Közben az eső kezdett felszáradni, a napon már meleg volt, és persze nagyon párás a levegő.

10:15-kor volt a rajt egy rövid bemelegítés után. Wekerle-telepen kellett egy kört futni, hosszú egyenes szakaszokkal, ez kedvező volt. Az is, hogy a bemelegítés után a rajtzóna elejébe érkeztem meg, így gyakorlatilag a második sorból tudtam rajtolni. Az első száz méter után már egész elől voltam, utána aránylag sokáig (több száz méterig) a negyedik helyen futottam. Persze ahogy lenni szokott, most is jól elfutottam a verseny elejét. Csak a szokásos, mindenki gyorsan rajtol, én is, meg persze igyekeztem tartani a lépést az elől menőkkel. Az első kilométert 3:33 alatt futottam le (ami számomra új rekord), ráadásul folyamatosan lassulva, azaz bőven voltak 3.15-ön belüli száz métereim is.

Wekerle futás futó mozgás
Micsoda futó mozgás! 🙂 Ez egyébként már a befutó szakasz, itt sprinteltem. 🙂

Nagyjából öt és fél percig (másfél kilométerig) bírtam a 3:45-ös tempót, utána belassultam kicsit, már 4 perc / km-en kívülre kerültem. A második kilométerem 3:57 lett, a harmadik pedig 4:12 (igaz itt nagyon enyhén kicsit emelkedett is a pálya). Valahol itt, kb három kilométernél volt a mélypont, idáig folyamatosan kicsit lassultam. Ekkor voltak már rövid szakaszaim 4:15-ön kívül is. Aztán a végére kicsit összeszedtem magam, stabilan 4:10-en belül (de 4:00-án kívül) futottam, a végén, a célegyenesre ráfordulva még sprintelni is volt erőm, az utolsó száz méteren a végére még 3:15 alá is kerültem.

Wekerle futás cél
Érkezem a célba.

Végül 15 perc 20 másodperc alatt teljesítettem a távot, ami sokkal jobb, mint a minimálisan kitűzött 16 perces határ. A 15:00 – legalábbis ezen a szinten – azért messze volt. Szerencsére nem éreztem az UB-t, jól tudtam menni, nem fájt a lábam. Persze a verseny közben többször is hálát adtam, hogy csak 4 kilométeres a verseny, és nem több. 🙂 Előzetesen (a 16 perces idővel) az első húszba vártam magam, végül abszolút 12. lettem.

Wekerle futás Strava
Wekerle Székelykapu Futás adatai a Strava-ról.

Jó verseny volt, nem bántam meg, hogy eljöttem. Az első futóversenyem volt, ahol sem pólót, sem befutó érmet nem kaptunk. 🙂 És az első futóversenyem volt, ahol ilyen rövid távot futottam. Azt kifejezetten élveztem, hogy gyors volt, hamar véget ért. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ez összességében jobban bejön, mint a félmaraton vagy a maraton, nyilván teljesen más az egész. De egynek jó volt! 🙂

Wekerle futás után
A verseny legjobb része – utána, egy sörrel. 🙂

Ultrabalaton 2019

Tavaly azt írtam az Ultrabalatonnal kapcsolatban, hogy “Néha azok lesznek a legjobb bulik, amikhez semmi kedvünk.” Az ideihez nagyon is volt kedvem és kicsit tartottam is tőle, hogy éppen emiatt esetleg csalódni fogok. Hát nem csalódtam, sikerült még a tavalyi versenyt is felülmúlni, mind hangulatban és persze eredményben is. Bár az esőt kihagytam volna. 🙂

Aki követi a Facebook oldalam annak biztos nem árulok el nagy titkot, ha azzal kezdem, hogy sikerült elérni a nagy célunkat és 3. helyen végeztünk a kategóriánkban (7 fős férfik – hiszen ha egy férfi is van a csapatodban, akkor az már annak számít). Sőt, az összes csapat közül is (akik vagy 1500-an voltak) a 29. helyen végeztünk, ami szeritem elég nagy szó – bár nyilván nem fair összehasonlítani a 2-3 fős csapatok teljesítményét a 10-13 fős csapatokkal. De mindegy is, hiszen az eredmény mellett legalább ugyanilyen fontos az élmény, a hangulat és persze maga a futás is.

A csapatunk: jövőreinkábbátússzuk (7 futó, 2 biciklis kísérő).
Felső sor, futók, balról jobbra: Péter, Gábor, én :), Zsófi, Csilla, Niki, Bence.
Alsó sor, biciklis kísérők: Linda, Laci.

Ráhangolódás

Tavalyi csapatunk magja megmaradt, de azért volt néhány tervezett és sajnos váratlan változás is. Végül négyen futottunk tavaly is (Niki, Csilla, Peti és én), három újoncunk volt (Zsófi, Gábor és Bence), akiknek az UB is új volt. A két biciklis kísérő közül Laci tavaly is jött velünk, míg Linda tavaly futott, idén sajnos csak kísérni tudott. Elég furcsán telt a szombat, mivel mi csak 16:50-re kaptuk meg a rajt időpontunkat, ezért egész nap nézhettem Facebook-on és Strava-n, hogy ki hol tart már a versenyben. Olyan futhatnékom volt már. 🙂 Mi csak koradélután találkoztunk Balatonfüreden. Egy rendes ebéd nem jött össze, de legalább a versenyközpontban sikerült pizzához jutnia annak aki éhes volt – köztük nekem is. Azért az jó volt, hiszen meleg ételt legközelebb csak vasárnap délután láttunk.

Nekem bejött egyébként a balatonfüredi indulás. Mondjuk valószínűleg bárhonnan indulunk és bárhogy néz ki a versenyközpont, nekem megfelelt volna, szóval azt hiszem nem én vagyok a legkritikusabb résztvevő ebből a szempontból. Volt mosdó, büfé, nagy parkoló (bár parkolni így is nehéz volt) és persze a rajtzóna, ahol megint együtt indulhattunk jelképesen – Niki pedig első futóként a gyakorlatban is.

A rajt fotó, az indulás előtti pillanatokban.

Célkitűzés

Két célkitűzésem, illetve célkitűzésünk is volt a XIII. UltraBalatonra. Ahogy a bevezetőben említettem már, csapatként megálmodtuk, hogy szeretnénk a 3. helyen végezni a kategóriánkban. Ezt kizárólag a tavalyi eredmények alapján döntöttük el. 🙂 Tavaly ötödikek lettünk. Volt két csapat, akik űridőt mentek (bőven 15 órán belül végeztek és összetettben is 4. és 5. legjobb csapat lettek) őket esélyünk sem volt megelőzni. Tavaly mi 19 óra 5 percet futottunk, előttünk két csapat végzett nem sokkal 18:21 és 18:38-as időkkel. Azt lőttük be, hogy őket meg tudjuk előzni és így harmadikok lehetünk. Mindenki fejlődött a csapatunkban tavalyhoz képest és az új csapattagok is erősítést jelentettek. Persze soha nem lehet tudni, hogy más csapatokban milyen mozgások, cserék, fejlődések vannak és új csapat is bármikor berobbanhat, de azért reménykedtünk, hogy ha nem lesz meglepetés, akkor elsősorban rajtunk fog múlni, hogy meg tudjuk-e futni a harmadik helyet. A szakaszkalkulátor – biztonsági ráhagyással – 17 óra 51 perces időeredményt hozott ki nekünk, de a ráhagyás miatt biztosak voltunk benne, hogy ennél azért jobbak leszünk.

Ami a saját egyéni célkitűzésem illeti, az edzőmmel, Marcival, rövid üzenetváltás alapján abban maradtunk, hogy mindhárom szakaszomon megpróbálok 4:30-as kilométerenkénti átlag tempót futni. Az első szakaszon a sok emelkedő miatt, az utolsón pedig a fáradtság miatt jelentős kihívásként tekintettem erre a célra, de bíztam benne, hogy az első szakaszon a frissesség segít majd, az utolsón pedig a teljesen sík terep.

Első futásom

Egész nap nagyon futhatnékom volt már, ezért örültem, hogy én indulhatok másodiknak. Tavaly én futottam utoljára a csapatból az első szakaszon. Bár akkor ez jól jött ki, de idén nem tudtam volna olyan nyugodtan kivárni a sorom. 🙂 A Pécsely-Balatonakali közötti három kis szakaszból álló távot kaptam meg, ami 13.1 kilométer és nagyon dimbes-dombos. Azaz sok benne az emelkedő, de legalább a lejtő is. Tudtam, hogy a Pécsely-Dörgicse közötti két szakaszt (8.8 km) kell “túlélnem”, mert utána már majdnem végig lejt az útvonal Akaliig. Sokszor eszembe jutott még az UB hétvége előtt, hogy vajon örüljek-e ennek a szakasznak, vagy sem. Nyilván síkon könnyebb futni, kicsit tartottam tőle, hogy jól kikészülök majd rögtön az első futásomon, és meghalok a későbbi szakaszaimon. De aztán úgy voltam vele, hogy egész tavalyi évben a New York-i emelkedőkre edzettem, idén Izlandon sem kis szintkülönbség lesz, a kaposvári félmaratonon is domboztam és a Szénás-kör hegyeit is megmásztuk kétszer az elmúlt hónapokban, szóval ki más futhatna itt, ha nem én!? 🙂

Ultrabalaton 2019 első szakasz térkép
Az első futásom (13.1 km) első szakaszának (4.4 km) térképe és szintrajza. És a második szakaszon volt még további 62 méter szint.

Mire oda értünk, hogy futnom kellett, már nagyon indulhatnékom volt és teljesen pozitív hangulatban voltam. Vártam a dombokat, és azért ott volt a fejemben, hogy a végén végig lejt majd, az milyen jó lesz. 🙂 Neki is eredtem ahogy megkaptam a váltóbotot (órát?) és végre élvezhettem a futást. Kicsit gyorsan indultam (4:05 körüli tempóval az első 2 kilométeren), de hát ezt már megszoktam magamtól. Egyébként is úgy voltam vele, hogy hamar jön majd az emelkedő, akkor úgy is belassulok.

Az emelkedő el is jött. Nagyjából négy kilométeren át, 187 méterről 329 méterig kellett felkapaszkodni, hol lankásabb, hol meredekebb szakaszon. Gyakorlatilag két hosszabb, meredekebb rész volt benne, közte egy kicsit laposabbal. Ezen a kb négy kilométeres “hegyi” szakaszon 5:09-es, 4:55-ös, 4:35-ös (ez a laposabb rész) és 4:44-es tempót futottam kilométer átlagban. Azt kell, hogy mondjam, hogy még magamat is megleptem. Teljesen jó erőben futottam fel, nem haltam meg, a pulzusom stabilan 167 volt, ami magas, de még messze nem 170 feletti (ami mondjuk 1-1 keményebb félmaraton második felében volt). Érdekes módon nem is tűntek olyan vészesen meredeknek a hegyek, mint ahogy előre elképzeltem őket. Lehet, hogy tényleg jót tett a Szénás kör, vagy csak kipihent és nagyon motivált voltam. Mindenesetre belül nagyon büszke voltam magamra. 🙂

Innen még hátra volt több, mint a távom fele, 7 kilométer, de tudtam, hogy már végig lejteni fog. Bár tavaly az autóból nagyobb lejtők rémlettek, de azért így is sokkal könnyebb volt lefele futni, vagy akár csak vízszintesen. Itt 3:46 és 4:20 közötti kilométereket futottam, átlagban 4:05 lehetett és nem szakadtam meg. Ekkor már az járt a fejemben, hogy azért lesz még két szakaszom. Érdekes módon itt előztek meg ketten is, úgy húztak el mellettem, mintha én csak sétáltam volna. 🙂

Ultrabalaton eső szakasz Strava
Az első futásom összefoglalója a Strava-n (a jelzett szakaszok néhol átfedésben vannak egymással).

Összességében nagyon jól esett az első futásom, és úgy éreztem, hogy sokkal jobban is sikerült, mint ahogy gondoltam volna. Bár tartottam az emelkedőktől, végül a tervezett 4:30-as átlag tempónál gyorsabban, 4:20-szal tudtam le ezt a 13.1 kilométert. Ami miatt egyedül kicsit csalódott voltam, és nem is értettem igazán, hogy összetettben “csak” a 6. helyen álltunk a kategóriánkban. És bár a hegyi szakaszokon én 3. és 2. lettem, a lejtős szakaszon “csak” 5. a kategóriánkon belül. Na mindegy, itt még csak kb a verseny 10%-ánál tartottunk, csak emlékszem, hogy ezen megakadt a szemem és egy kicsit el is gondolkoztam, hogy lehet nem lesz meg ez a 3. hely…

Futások között

Azt hittem, hogy idén – mivel két autóval mentünk és a teljes távon heten futottunk szemben azzal, hogy tavaly ketten csak az elején és a végén futottak és csak öten mentünk körbe egy autóval – kicsit nyugodtabb lesz a tempó, többet lehet majd pihenni, esetleg aludni is fogok tudni. Hát ezek az elgondolások nem jöttek be. Részben azért, mert kicsit rövidebb távokat futottunk, mint tavaly, részben pedig azért mert jelentősen gyorsabban. Nem éreztem azt, hogy idén könnyebb vagy gyorsabb lenne a logisztika. És volt még egy nehezítő tényező: sokkal többen voltak idén, mint tavaly, és így a kísérő autókból is több volt. Viszonylag sok váltópont közelében elég nagy dugó alakult ki, főleg az északi parton. Volt ahol 5-10 percet simán sorba kellett ahhoz állni, hogy tudjunk parkolni egyáltalán.

Az első futásom kb háromnegyed 7-kor hagytam abba és a másodiknak negyed 11-kor indultam neki, tehát kb négy és fél órám volt közöttük. Ez bőven elég volt pihenni. Ettem egy-két szendvicset, kávéztunk is Zsófival. 🙂

Varga Pincészet

Időközben minden csapattárs futott és igen kitett magáért mindenki, szuper időeredmények születtek! Nem akarok senkit kiemelni, mert magához képest szerintem mindenki nagyszerű időt futott. Ekkor már a 3. helyen álltunk a kategóriánkban. Az első két csapat – a tavalyi évhez hasonlóan idén is – űrbéli tempót ment, a nyomukba érni sem volt esélyünk. De úgy nézett ki, hogy a harmadik helyért szoros csata lesz.

Második futásom

A második futások sorát én kezdtem elsőnek. Még a futásra készülődve rájöttem, hogy ennek a futásnak az eleje (az első szakasz) az egybeesik a tavalyi második futásom utolsó szakaszával. Így a 13.1 kilométerből az első 6 nem volt ismeretlen. 🙂 Tudtam, hogy egy hosszabb részt megint kukk sötétben, béka kuruttyulástól hangosan kell megfutnom majd, ahol tényleg elkel majd a fejlámpa. Így is lett.

Különösebb tervem nem volt erre a 13.1 kilométerre. Kb csak az, amiben Marcival maradtunk, azaz kb 4:30-as átlagban lehozni. Éreztem, hogy azért az első futás kivett belőlem, mégis erősen indultam, az első két kilométeren 4:01-et és 4:06-ot mentem. Szerencsére időben kapcsoltam, hogy ezt nem fogom bírni és ráálltám egy kb 4:20-4:25-ös tempóra. Nyilván nehezebb volt futni, mint elsőre, még ha nem is volt szint ezen a szakaszon. Próbáltam a tempót tartani, ami erőfeszítésbe került, ennél tudtam volna kényelmesebben is futni. 🙂 Ugyanakkor tudatosan figyeltem is arra, hogy ne hajtsam nagyon ki magam. Tavaly nagyon megszenvedtem az utolsó szakaszon, nem akartam még egyszer átélni ugyanazt. Az utolsó 5 kilométeren már inkább 4:25-4:30 közötti kilométereket futottam. 8.1 kilométernél még frissítettem is (egy kis iso ami ki volt téve meg egy szőlőcukor) először a versenyen. Egyébként nagyon jó futó idő volt, kicsit hideg, de még nem esett (csak villámlott), pont jó. Azért örültem amikor a Tesco ponton átadhattam a chip-et és kis levezető kocogás után pihenhettem, megihattam egy alkoholmentes sört.


A második futásom összefoglalója a Strava-n (a jelzett szakaszok néhol átfedésben vannak egymással).

Összességében elégedett vagyok a második futásommal is. A célt elértem, bőven 4:30-on belül volt, és tényleg tudtam arra figyelni, hogy maradjon még bennem a harmadik etapra is, ahogy majd nemsokára kiderül. 🙂

Szervezés, váltópontok

A Tesco váltópont valami fantasztikus volt, nagyon örülök így utólag, hogy pont ott fejezhettem be egy futást. Jó hangulat, Balaton-part, de ami nekem a legfontosabb volt, ingyen ropi és alkoholmentes sör (de volt még saláta, joghurt is).

A Tesco-s váltópont egy kis pihenéssel és snack party-val. 🙂

Én egyébként nagyon elégedett vagyok a szervezéssel. Persze olvastam negatív tapasztalatokat is, és nekem is lenne néhány fejlesztő javaslatom (elsősorban a parkolásra gondolok, de az útvonal kitáblázására, jelölésére is), de összességében szerintem nagyon sokat emelkedett a színvonal tavalyhoz képest és nagyon kitettek magukért a szervezők, önkéntesek. Külön tetszett, hogy minden váltóponton hangosan szóltak mindig, hogy kihez kell futni, hol kell csippantani. Mindenhol volt bőven frissíteni való, pedig körülbelül az utolsók között indultunk (igaz, utána jó gyorsan futottunk). A parkolók többségénél is jó volt a szervezés, irányítás, ezen lepődtem meg a legjobban. Igaz ugyanakkor, hogy azzal a forgalomirányító sem tudott mit kezdeni amikor 100 autó érkezik 20-30 helyre. Szóval van min javítani jövőre is, de le a kalappal a több száz önkéntes előtt, ők is ember felettit nyújtottak.

Valamivel az én második futásom után már tíz percen felüli előnyünk volt a dobogón, de azt nem mondanám, hogy megnyugtatott volna minket. Még túl sok volt hátra és az idő is rosszra fordult.

Megjött a vihar

Már az én második szakaszomon is látszottak a villámok, és bár az utánam futó Niki még megúszta a vihart, Bence már nem – bár ő még talán nem ázott bőrig, Zsófival ellentétben. Innentől valahogy az az érzésünk volt, hogy bármerre is mentünk, valahogy mindig pont minket követett az eső. Előrementünk a kocsival a váltópontig, nem esett, reggel már itt-ott kék volt az ég, de mire megérkezett a futónk, akit váltani kellett, újra esni kezdett. És ez így ment váltópontról váltópontra. Amikor nem esett, akkor jött a viharos szél. A szombat nap közbeni meleget és napsütést megúsztuk a késői rajttal, de az esőt és a szelet nem.

Harmadik futásom

Ettől tartottam a legjobban, a tavalyi rossz tapasztalatok miatt. Akkor bár hirtelen megszervezve kaptam egy harmadik szakaszt is a kettő helyett, de az elején jó erőben éreztem magam. Aztán ahogy teltek a kilométerek, úgy fogytam el, és a végén talán jobban meg is szenvedtem, mint a New York maratonon. Na ezt szerettem volna minden áron elkerülni.

Nem úgy indult ez a 10.5 kilométeres táv, hogy jó emlék lesz. Azt hittem végig nyíl egyenes és sík lesz, ehhez képest az elején volt egy-két kanyar, valami alagút és egy jókora domb is. Messze nem volt akkora, mint az első szakaszomon, elvileg csak 28 méter szint volt benne, de sem fizikailag, sem mentálisan nem esett jól. Igazából k*rva szarul esett. 🙂 Mentem fel rá, de fájt a mellkasom, éreztem, hogy alig van erőm. Csak száz-kétszáz méter lehetett, de kellett vagy egy-két kilométer mire kihevertem. Az első négy kilométert 4:35-4:40 közötti tempóban futottam, ami így utólag megnézve elég pozitív, mert azt hittem sokkal lassabb vagyok.

Én valamikor és valahol éjszaka.

Aztán szép lassan magamhoz tértem, ráálltam a 4:30-as tempóra és vitt előre a lábam. Esegetett az eső, de nem szakadt, az út egyenes és unalmas volt, egyedül a tócsákat és a kátyukat, illetve az autókat kellett kerülgetni, de nem volt vészes. Mentálisan nagyon jól fel tudtam építeni ezt a futásom, mert három szakaszból állt: az első 5 km, a második 3.5 km az utolsó pedig 2 kilométer volt. Egyre rövidebb szakaszok, ez nagyon jót tett a lelkemnek. Kíváncsi voltam meddig bírom, de a 4. kilométer után tényleg stabilan tudtam tartani a 4:30-at. Persze fáradt voltam, jól esett volna már odaérni, de attól messze voltam, mint tavaly, hogy mindjárt itt halok meg. Sőt, azt terveztem, hogy az utolsó két kilométert még meghúzom majd egy kicsit. Végül beértem csak az utolsóval, az 4:22 lett. 🙂

Elmondhatatlanul boldog voltam a beérkezés után. Egyrészt mert tudtam, hogy vége, a csapatból én futottam le először az összes szakaszom. De ennél sokkal többet jelentett, hogy bírtam végig erővel, sőt az utolsó kilométeren még kicsit gyorsítani is tudtam.

A harmadik futásom összefoglalója a Stravan: az elején a számomra váratlan dombbal.

Finish

Én hajnali négy után pár perccel fejeztem be a futásom, de még az összes csapattársamnak volt szakasza, volt akinek kettő is. Őszinte leszek, nem bántam, hogy nekem csak egy vizes szakasz jutott és az is szuper volt, amikor végre átöltözhettem teljesen száraz ruhába. Még bő 5 órás futás volt előttünk, ami nekem már csak vezetéssel és parkolásokkal telt, no meg persze a csapattársak buzdításával és az eredmények nézegetésével. Szerencsére ahogy telt az idő, úgy lett egyre biztosabb a harmadik helyünk. Gábor, az utolsó futónk már azért futhatta az utolsó szakaszát, hogy sikerüljön 17 órán belül célba érkezni. Bár ő erről nem tudott, megtette a magáét, és végül 16 óra 56 perc és 44 másodperc alatt futottuk le heten a Balaton körüli 220.1 kilométert.

Azért kora reggel már nem mindig hágott tetőfokára a hangulat… 🙂

A verseny után megkaptuk az érmeket, és boldogan konstatáltuk, hogy amiért jöttünk, megcsináltuk, megvan a 3. hely és a garantált indulási jog 2020-ra. Azt kell, hogy mondjam, hogy szinte boldogabb voltam, illetve még vagyok is így három nappal a verseny után, mint a maratonjaim teljesítése után. Erős mezőnyben, erős versenyben, a maximumot kihozva magunkból magabiztosan hoztuk a harmadik helyet, amiért a legtöbbünk hónapok óta edzett. Mondanám, hogy ez is csak egy verseny volt a sok közül, de nem tudom. Ez az idei évben eddig A VERSENY volt!

Dobogón

Zsófinak hála szerencsére volt hol zuhanyozni Balatonfüreden, rendeltünk pizzát, majd volt aki beszélgetett, én aludni próbáltam. Délután fél négyre mentünk vissza az eredményhirdetésre, ahol számomra meglepően sokan voltak. Eljött a pillanat, amiért maradtunk és amit annyira vártunk: dobogóra állhattunk a 2019-es UltraBalatonon! Szerintem mi voltunk a legboldogabb harmadik helyezett csapat. 🙂 A végén már azt fényképezték a pódium mellett, ahogy mindegyikőnk fényképezkedik a kupával. 🙂

A sátor még az eredményhirdetés előtti pillanatokban.
Dobogón a csapat!

Regeneráció

Ma szerda reggel van, amikor befejezem ezt a bejegyzést és szerencsére teljesen jól vagyok. Tegnap este volt egy 50 perces nagyon laza futásom már, és bár persze hétfőn még éreztem a combom és a vádlim, összességében teljesen jól vagyok. Össze sem lehet hasonlítani a tavalyi állapotommal, amikor lépni is alig tudtam másnap.

Ebben biztosan sokat segített a jobb kondim és állóképességem, illetve az is, hogy idén a szakaszaim után Marci tanácsára mindig kocogtam még lassan pár percet, illetve igyekeztem autóba szállás előtt nyújtani amennyire én szoktam. Az utolsó futásom után még egy rövid hengerezést is megejtettem, szóval tényleg mindent megtettem azért, hogy hétfőn ne mankóval kelljen közlekednem.

Összegzés

Azt hiszem mindannyian nagyon boldogok vagyunk, mert kitaláltuk, elterveztük és megvalósítottuk, amit akartunk – mindezt szuper idővel és egy nagyon jó hangulatú versenyen, hétvégén.

Az első 15 helyezett 7 fős férfi csapat 2019-ben.

Az látszik, hogy a csapatoknál nagy fejlődés volt. A tavalyi 19:04-es időnk, amivel akkor 5-ek voltunk, idén csak 9. helyre lett volna elég. Tavaly még 18:20-as idővel dobogóra lehetett állni ebben a kategóriában, idén azzal éppen nem csak 6. lett volna a tavalyi bronzérmes, ahhoz képest majd másfél órával jobb idővel lettünk harmadikok. Csak az első két helyezett kimagasló teljesítménye nem változott, csak a sorrendjük. 🙂

Saját magam szempontjából is sikeres versenyt zártam. Az első szakaszra vagyok a legbüszkébb, mert a sok szint ellenére nagyon jó tempóban sikerült teljesítenem, ráadásul úgy, hogy nem készítettem teljesen ki magam a későbbi futásokra. Persze a harmadik, utolsó futással is maximálisan elégedett vagyok, hiszen míg tavaly teljesen belassultam és meghaltam, addig idén nagyjából sikerült tartani a tervezett erős tempót és kicsit még rá is gyorsítani a vége fele. Idén a harmadik, utolsó szakaszom futottam olyan gyorsan, mint tavaly a legelsőt – ez mindent elmond a fejlődésről.

Azt hiszem továbbra is kedvenc versenyem marad az UltraBalaton, és mivel megnyertük az indulási jogot 2020-ra, biztosan jövünk még ide!

Motivációs dilemmák

Az előző blogbejegyzésemben, ami a Vivicittáról szólt, írtam már róla, hogy idén eddig milyen kevés versenyen voltam, és hogy ennek egyrészt a motiváció hiánya volt az oka. No persze nincs itt a világ vége, szeretek futni, minden edzést megcsinálok lelkiismeretesen, a fejlődésem is látványos. A verseny viszont más, számomra annak valahogy mindig extra tétje van. Tudom, hogy hülyeség, de ahogy írtam, én akkor szeretek versenyre menni, ha van egy jó cél, egy olyan időeredmény, ami egy következő lépcsőfok, amit addig még nem sikerült elérnem, egy PB. Tudom, hogy lehet és van értelme a futás élményéért versenyre menni, a hangulatért, az éremért, de engem mégis az mozgat meg, hogy hivatalos, mért körülmények között teljesíthetek egy távot, ideális esetben olyan gyorsan, ahogy még sosem. És mivel szerencsére fejlődök, ezért ez ha nem is minden versenyen, de azért sokszor megadatik. Számomra ez is a futás, a verseny célja. Ne értsétek félre, én mélyen tisztelem azokat a futó társaimat, akik örömfutni mennek el egy-egy versenyre, akik társaságban, jókat beszélgetve teljesítik a távot. Van akit a befutóérem dob fel. Mindenki más. Engem a fejlődés, az előrelépés, a gyorsulás motivál, az önt el olyan jó érzéssel, amiért érdemes csinálnom, ami kitartóvá tesz a későbbi edzéseken is, a szürke hétköznapok során.

Az előző gondolatmenetet folytatva, mivel én a versenyek többségén valami olyasmit szeretnék elérni, amit előtte még nem, ezért általában tisztességesen meg is kell küzdeni. Így, most már több, mint másfél éves futó múlttal, tisztán látom, hogy mekkora különbség van mondjuk 95%-os, 100%-os és 105%-os (erőn felüli) teljesítmények között. A kerek számok nyilván csak példák, de a lényeg, hogy van különbség, hogy hogyan állok neki egy versenynek és mit adok ki magamból. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy 95%-ig elég könnyű eljutni. Ha odafigyelek, odakoncentrálok, odateszem magam, futok rendesen, ahogy elterveztem, akkor az megvan. Ezzel el is lehet érni egy előre kiszámolt, eltervezett eredményt. Ilyen versenyem volt például a most februári kaposvári dombos félmaraton, ami egy erős edzésnél több volt, de nem legjobb időt mentem futni.

A 100% az – az én mércém szerint – egy kicsit több ennél. Vagy azért, mert közbejön néhány nem várt nehézség (ténylegesen kicsit hosszabb a táv, több az emelkedő, melegebb van, bármi, de Te mégis tartod az előzetes célodat, mintha ideális körülmények lennének), vagy mert egy lapáttal rá tudsz tenni a sima tempóra. Nekem például ilyen versenyem volt a tavaly novemberi siófoki félmaraton, ahol az eddigi legjobbamat futottam félmaratonon. A hivatalos célom 1 óra 40 perc alá kerülni volt, de végül 1:35:33-at futottam, azaz lényegesen jobbat. Ehhez kellett az is, hogy jó erőben érezzem magam, és az, hogy a verseny második felének nagy része alatt összeálljon egy boly, akikkel “muszáj” volt tartanom a lépést. Pont egy kicsit futottak csak gyorsabban, mint ahogy én terveztem, de még tudtam velük tartani a lépést. Aztán végül 2-3 kilométerrel a vége előtt elengedtem őket, bár egy kicsit tudtam gyorsítani, de velük már nem tudtam tartani a lépést. Mi történt? Természetesen nagyon elfáradtam. De ha meglett volna az a kis plusz motiváció még, akkor egy 100%-os verseny helyett lehetett volna 105%-os. És mi hiányzott? Hát az, hogy akkor már tisztán láttam, hogy nagyon bőven megfutom az 1:40 alatti félmaratont. Nem volt más célom. Ott verseny közben nem olyan egyszerű váltani, hogy akkor 1:36 vagy 1.35 alatt akarok futni. Kell későbbre is kihívás. Most jó lesz ahogy lesz. Félreértés ne essék. Gyorsultam az utolsó 2-3 kilométeren. Nagyon kész voltam az erőmmel. Nehéz volt már futni. Tényleg nem tudtam tartani a lépést a bollyal. De tudom – mivel már volt 105%-os versenyem is – hogy az a kicsi plusz hiányzott mentálisan. Ha nagyon kell, ha nagyon akarom, akkor tudtam volna még egy kicsit meghalni. 🙂 És lehet, hogy 1:35-ön belül futok. Erre még visszatérek.

Szóval a 105%-os versenyek. Két-három ilyen versenyem volt eddig biztosan, az egyik a tavaly januári Zúzmara 10 km. Az egy tökéletes verseny volt, nagyon jól is sikerült, negatív splittel, és ott aztán tényleg mindent kiadtam magamból, a végén levegőt is alig kaptam. Közben is erőlködtem, szúrt az oldalam is, többször is kemény erőfeszítésbe került, hogy tartsam azt a tempót, amit kitűztem. Nagyon-nagyon boldog voltam a 44:44-es időmmel, akkor nekem ez nagyon sokat jelentett. Lehet, hogy a New York Marathon is ilyen verseny volt. Azért nem vagyok biztos benne, mert egy maraton 42 kilométere nagyon hosszú, nagyon jól be kell osztani az erőt, nehéz úgy tekinteni rá, hogy 105%-ot kiadsz – amikor a verseny első felében még jól esik a kocogás. Persze a második fele az nagyon más. Szóval lehet, hogy az is egy 105%-os verseny volt. Berlinben meghaltam, ott elfogyott az erőm. Természetesen nagyon nehéz volt, de ott elengedtem az idő elvásárokat és csak valahogy be akartam érni a végén. Az más fajta motiváció, más fajta történet. 🙂

De hogy miért is vettem most elő ezt a témát? És mi a dilemmám? Az, hogy nagyon nehéz fejben 105%-os teljesítményre sarkallni a testemet akkor, amikor tudom, hogy ideális esetben fél-egy év múlva akkor már egy 95%-os erőfeszítés is elég lesz egy akár jobb eredmény elérésére is. Konkrétabban: Miért haljak meg 2018 tavaszán Prágában egy 1:40-en belüli félmaratonért, ha ősszel, ugyanakkora erőfeszítéssel már percekkel jobb időt futok? Miért adjak ki 105%-ot 2018 januárjában a Vivicittán egy akkor hihetetlen jónak tűnő 44:44-es 10 kilométerért, ha később (igaz, ez 15 hónappal később) egy “csak” 100%-os erőfeszítéssel simán 42 percen belül futom a 10 kilométert? És egy bármilyen holnapi versenyen miért viseljem el a fizikai fájdalmat és a rendkívül nehéz körülményeket, ha tudom, hogy 6-12 hónap múlva kisebb erőfeszítéssel is jobb időt fogom majd futni? Akár egy edzésen is, nemhogy versenyen?

Néha fáj futás közben.

Nyilván tudom én a választ. Csak verseny szituációban, mikor meg kell lépned, hogy 100% helyett 105%-ot adj ki magadból, amikor fáj a levegő vétel, amikor legszívesebben lassítanál (esetleg belegyalogolnál), akkor is ott vannak ezek a gondolatok a fejedben. És egy verseny – még ha 10 kilométeres is – hosszú. Telnek a másodpercek, percek, Neked lépned kell egyik lábbal a másik után, és közben nem hagynak nyugodni a gondolatok. Jön egy emelkedő. Visszalassítsak? Vagy nyomjam meg kicsit? Megéri?

Most már kiismertem magam, hogy ez hogyan megy nálam. Ha a PB a cél, vagy egy konkrét kihívást jelentő időeredmény, akkor ki tudok adni magamból 105%-ot. Ha nem, mondjuk mert simán megvan a cél 100%-kal is, akkor verseny közben már nem tudom felpörgetni magam, hogy még annál is jobbat fussak. Nagyon sok múlik (nálam) a verseny előtti célkitűzésen, elhatározáson. Ha az megvan, ha az kőbe van vésve, akkor a verseny közben már nem bírálom felül, mindent megteszek érte. Kiadom magamból a 105%-ot.

Mindazonáltal azért érdekel a kérdés, hogy azok, akik a minél jobb időeredményért futnak, és folyamatos fejlődésben vannak (azaz ha nem is egyik napról a másikra, de a hónapok és negyedévek során gyorsulnak), azok hogyan tudják motiválni magukat egy-egy versenyen, hogy a maximumnál is többet adjanak ki magukból egy akár csak 10-20-30 másodperccel jobb időeredmény elérése céljából.

Vivicitta 2019

Nem is tudom hol kezdjem… Talán a lényeg röviden összefoglalva:

  • Utólag jöttem rá, hogy ez a 10.4 km (félmaraton párban) volt számomra 2019 első félévének fő versenye.
  • Először futottam váltót.
  • Először melegítettem be 20-25 perc futással egy futóversenyre.
  • Bőven megfutottam a célként kitűzött 42 percen belüli 10 kilométert.
  • És még dobogón is álltam és kupát is kaptam. 🙂

Versenynaptár

Hogyan lett egy váltóban futott félmaraton a félév első számú versenye számomra? Tavaly biztosan nem gondoltam volna, hogy így lesz. 2018-ban szinte minden hónapra szükségem volt valamilyen versenyre. A kedvenc távom a félmaraton volt, az év során elég sok versenyen próbáltam megfutni azt a bűvös 1 óra 40 percen belüli célidőt. A tavalyi Vivicittára is úgy érkeztem, hogy előtte lévő hétvégén futottam a kicsit csalódást jelentő prágai félmaratont, és szinte lelki beteg voltam, hogy úgy alakult, hogy a Vivicittán nem tudtam újra megpróbálni a célidőn belüli tempót.

Ehhez képest idén eddig egyetlen versenyen voltam, a kaposvári dombos félmaratonon, kizárólag a helyszín és a dombos edzés miatt, lényegében nem is verseny céllal. A januári Zúzmara 10 kilométert az év végi pihenők miatt kihagytam, és valahogy idén a félmaratonok sem mozgattak meg. A Vivicittára először persze félmaratonra jelentkeztem, de egyáltalán nem bántam amikor Péter megkeresett, hogy fussuk váltóban. Az elmúlt hónapokban egyébként is egy kicsit jobban mozgattak a rövidebb távok (10 kilométer), de a fő ok inkább a szuper jól sikerült novemberi siófoki félmaraton volt, ahol 1:35:33-at futottam. Az a verseny túl jól sikerült, előtte-utána pihentem, úgy éreztem az év első hónapjaiban, hogy nem állok készen arra, hogy ezt az időt megdöntsem. Tudom, hogy hülyeség, de úgy voltam vele, hogy akkor nincs is értelme versenyezni. Persze edzeni edzettem tisztességgel, de számomra a versenynek akkor van értelme, ha van tétje. A tét nekem pedig eddig mindig egy jobb idő (PB) megfutása volt. Szóval amikor februárban döntenem kellett Péter kéréséről nem sokat gondolkoztam rajta.

Az pedig csak most utólag esett le, hogy bár megyek még Szénás kört futni, lesz egy általam nagyon várt UltraBalaton, jelentkeztem idén is a kecskeméti 25 kilométeres Mercedes gyár futásra, és hát persze ne feledkezzünk meg a liege-i Beer Lovers’ maratonról és az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ról, de ezek közül egyik sem az a számomra klasszikus verseny lesz. Klasszikus verseny alatt én azt értem, amikor egy adott távon (10 km, félmaraton, maraton) a lehető legjobb időt akarom futni, ami számomra egyet jelent a personal best-tel (PB-vel). Tudom, ezzel lehet vitatkozni, de a belső motiváció makacs dolog, én az ilyen versenyekre tudok versenyszellemmel felpörögni. A többi nekem inkább edzés vagy örömfutás (ami persze szintén fontos).

A verseny előtti este megvolt a tészta parti, a kedvenc sajtos-tejfölös tésztával. 🙂

Célkitűzés

Ilyen előzmények mellett sokáig nem találtam a célom a Vivicittára. Persze tudtam, hogy tisztességgel lefutom majd, de egy ideig zavart, hogy nem pont 10 km (hanem a második futónak 10.4), így nehéz 10 kilométerre PB-t futni. Aztán egy idő után ezt elengedtem, és megfogalmazódott benne, hogy a hivatalos versenytávtól függetlenül én az órámon mért 10 kilométeren akarok PB-t futni. Még tavaly decemberben Szegeden futottam 10 kilométeres versenyt (ami 9.6 km lett). Ott 43 perc alá szerettem volna kerülni, ami csak a rövidebb táv miatt sikerült, 10 kilométeren már kicsúsztam volna belőle. Idén február végén futottam a Velencei-tó partján egy 10 kilométerre kihegyezett edzést, ott 42:21-re javítottam az egyéni csúcsom. Adta magát, hogy a Vivicittán a cél a 42 perc alá kerülés legyen.

Kicsit tartottam tőle, mert bár Velencén nem hajtottam ki magam teljesen, maradt bennem tartalék, de tudtam, hogy ahhoz képest a budapesti helyszín kicsit több kanyart és szintet tartalmaz. Jó erőben éreztem magam az utolsó 2-3 hét edzésein, tudtam, hogy meg tudom futni a 42 perc alatti 10 kilométert (a saját órámon mérve), de azt is tudtam, hogy azért nem lesz egyszerű. Még év elején, amikor összeírtam a 2019-es futással kapcsolatos céljaim, akkor év végére azt tűztem ki, hogy 41 perc alá kell kerülnöm (a 40 perc alatti idő maradt álom, nem cél).

A verseny előtti napokban már kristály tisztán tudtam, hogy a cél a 42 perc alatti 10 km, és emellett teljes szívvel el tudtam köteleződni. Megjött a verseny hangulatom. 🙂

A verseny előtt

Az unalmas részletekkel nem terhelnélek Titeket. A versenyre sikerült jól rápihennem (főleg péntekről szombatra aludtam sokat), mindent előre kikészítettem, vasárnap időben elindultam. A félmaraton a Margit-szigeten kezdődött 9-kor, de mivel mi Péterrel párban futottuk és én a második futó voltam, nekem kb 9:30-ra kellett a Petőfi híd budai oldalának közelébe mennem, a váltóponthoz. Persze szeretek inkább előbb érkezni, ezért 9-re már ott is voltam.

Ekkor ért az első meglepetés. Azt hiszem mondhatom, hogy az elmúlt másfél évben viszonylag sok futóversenyen voltam, de olyanon még nem, ahol 30 perccel a rajt előtt szinte senki nem volt még néhány szervezőt leszámítva. Nyilván a Margit-szigeten fél órával a rajt előtt már tömeg volt, de nem úgy a váltóponton. Egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy vajon jó helyen vagyok-e? 🙂 Aztán eszembe jutott, hogy a váltók közül azért mi az aránylag gyorsabbak közé tartozunk, és habár én 9:45 körül tervezek indulni, sokan lesznek olyanok, akik bőven 10 vagy fél 11 után fognak váltani. Ők nyilván nem jönnek ki reggel 9-re.

A szinte üres váltópont 9 után nem sokkal.

A másik ami hamar kiderült, hogy hideg volt. Ideális futóverseny idő volt, nem esett, nem sütött a nap, hűvös volt, de nem jéghideg. Persze ami ideális futáshoz, az nem az várakozáshoz. Én pedig rövid nadrágban, rövid pólóval terveztem futni (ez jó döntés volt), és nem készültem melegebb ruhával, hiszen a váltóponton ruhatár sem volt. Tudtam persze, hogy hűvös lesz, de úgy voltam vele, hogy majd csak eltelik az a 20-30 perc (ami ugye 45 lett). Főleg emiatt viszonylag könnyű volt meghozni egy olyan döntést, amit eddig mindig kerültem. Elmentem a környéken kocogni 20-25 percet, mint bemelegítés. Nyilván korábban is sokszor olvastam, hogy ez milyen hasznos és szükséges, de hát ki az, aki egy félmaraton lefutása előtt (amit ráadásul ki akar maxolni) elmegy még néhány kilométert kocogni, még ha természetesen nem is túl nagy intenzitással? Én biztos nem, legalábbis eddig nem. A hideg miatt viszont úgy voltam, hogy ez is jobb, mint fázni, és hát mit árthat néhány kilométer 5:30-as tempóban, mikor a versenyen úgy is majd 4:10 körüli átlagban kell futnom? Nem is ártott semmit, sőt, valószínűleg mint bemelegítés segített is abban, hogy a hirtelen magas intenzitástól és a gyors tempótól nem lett semmi sérülésem. Azt nem tudom, hogy hosszabb távok előtt fogok-e kocogni majd bemelegítésként a jövőben, de a rövidebb versenyek előtt szinte biztosan.

Egy kicsit később, bár tömeg jól láthatóan még mindig nincsen.

Váltás

Még soha nem futottam váltót. Persze nem olyan nagy dolog ez, technikailag nem egy lehetetlen kihívás. A váltóponton a rajtszámok alapján vannak amolyan karámok kialakítva, ahol a konkrét váltások megtörténnek. Az egyik rendező mondta, hogy elvileg az első futónak be kéne futnia a karám szélén elhelyezett szalag mögé, ott átadni az övet, amin a váltót jelző rajtszám (van egyéni rajtszám is) és az időmérő chip van, és akkor futhat ki a szalag mögül a váltó második párja. Gyorsan azt is hozzátette, hogy ez a gyakorlatban persze nem így működik. Aki meglátja a társát, az kilép a szalag mögül, ki így (egy helyben állva) ki úgy (elé futva, vagy vele együtt futva) átveszi az övet és már futhat is. Az övet persze fel kell csatolnia.

A váltó nagy előnye, hogy láthatod a versenyben elől lévő futókat szemből is, nem csak hátulról (vagy onnan sem). 🙂

Én nagyjából csak az első tíz váltást láttam, mert Péter gyors volt. 🙂 Ritkán jöttek a futók, jól látható volt, hogy ki jön, nem okozott gondot a váltás. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a mezőny közepén, amikor tucatjaival jönnek a váltások, akkor azért elég nagy fejetlenség és tömeg lehet. Nem tudom…

De a lényeg, hogy jött Péter, megkaptam az övet és már indultam is. Az első meglepetés az volt, hogy egyből mellettem termett egy biciklis, aki közölte, hogy mi vagyunk az első Telekomos váltó (a dolgozói kategóriában), úgy hogy hajrá! Nekem több se kellett, egyből elkezdtem sprintelni. 🙂 Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy az órám sem kapcsoltam be, ezt gyorsan orvosoltam.

Kilátás a karámból. 🙂

A verseny

Előzetesen nagyjából arra készültem, hogy minden kilométert 4:10 körüli tempóban futok majd. Ez 10 kilométeren kiadja a 42 percen belüli célidőt. És mi az amiben jó vagyok? Hát abban, hogy elfussam a verseny elejét! Úgyhogy ezt most is gyakoroltam. 🙂 Az első mért kilométerem 3:48 lett (ami 1 km-en éppen PB nekem), majd 3:57, 3:59. De még a 4. és 5. kilométer is 4:10-en belüli lett (4:02 és 4:07). Láttam persze, hogy gyorsabban futok, mint terveztem (és mint kéne), de olyan jó erőben voltam, hogy úgy voltam vele, a 10 km az szinte sprint táv, kihúzom a végéig. Azért persze nem pont így alakult. 🙂

Végül az első 5 kilométert 19:54 alatt futottam le, ami számomra hihetetlen eredmény. Azt tudtam edzésről, hogy tudok egy kilométert futni 4 percen belül (eddig 3:49 volt a legjobb időm), de az – edzés körülmények között – eléggé ki volt maxolva. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy tudok 5 kilométert átlagban 4 percen belüli tempóval futni (azaz 20 percen belül). De arra sem, hogy az első 3 kilométer mindegyikét 4 percen belül futnám.

Persze amilyen szépen, jól és “könnyen” ment az első 5 kilométer, annak rendje és módja szerint eljött a holtpont is. 4:10-en kívüli kilométerek jöttek (4:11, 4:15, 4:11), és ezekért az időkért meg kellett szenvednem. Gondolkodtam is rajta, hogy szükségem van nekem erre? Miért olyan nagy dolog 42 percen belül futni a 10 kilométert? Miért nem kocogom le kényelmesen a távot? És mennyire örültem, hogy nem félmaratoni távon indultam! 🙂

Persze ekkor már tudtam azt is, hogy simán meglesz a 42 percen belüli 10 kilométerem, nem is volt meg az a plusz motiváció, hogy 110%-on fussam az utolsó kilométereket. Nem volt könnyű, megszenvedtem ezért az időért, de nem haltam bele. Az utolsó 2 km 4:09 és 4:08 lett. Azt hittem kicsit megnyomtam őket, volt benne emelkedő a Margít-hídra fel (és persze egy kis lejtő is a Margit-szigetre befutva), de végül is az időeredmények nem azt mutatják, hogy olyan nagyon nekigyorsultam volna. 🙂 Azért az utolsó száz métereken jó erőben voltam, ott egy kicsit gyorsultam is, de nem estem össze a célban. Nagyon jó versenyt futottam.

A célban én kaptam meg Péter befutó érmét is, érdekes érzés volt két éremmel a nyakamban sétálni (egy ideig).

Dobogón

A végig engem kísérő privát biciklis miatt tudtam, hogy végig az első helyen állunk a Telekom dolgozói páros váltóban. Ezért nem okozott meglepetést, hogy a célban szóltak, hogy megnyertük (bár nem értettem tisztán hirtelen), de a lényeg, hogy 10:50-re mehettünk a színpadhoz kupa átadásra. Tudom, hogy csak a dolgozói kategóriát nyertük meg (a férfi párosok között 7-ek lettünk, abszolútban 12-ek), de nekem így is nagyon szuper élmény volt dobogóra állni (illetve ülni…) és átvenni egy kupát. A gyerekek nagyon örültek neki otthon.

A dobogón a Telekom dolgozói kupa átadása után.

Ráadásul a verseny után volt egy kis UltraBalaton csapat találkozó, kiegészülve az új tagokkal, szinte majdnem mindenki futott a Vivicittán. Úgy érzem nagyon jó kis csapatunk van idén, mind csapategységet, mind futó tudást tekintve, nagyon várom már a májusi versenyt.

Az UltraBalaton csapatunk tagjai elég jól szerepeltek a Vivicittán – a fiúk az egy kupájukkal éppen csak felfértek a képre. 🙂

Jó dolog volt egy kupát kapni, de visszatérve a lényegre, a mai napig nagyon büszke vagy a 40:49-es időeredményemre 10 kilométeren. Persze ha hivatalos 10 kilométeres verseny lett volna, akkor biztosan kicsúsztam volna a 41 percből, hiszen tapasztalatból tudom, hogy olyankor az óra mindig egy-kétszáz méterrel többet mér. De ezt most el tudom engedni, lesz majd még hivatalos 10 kilométeres verseny is, és hát ott már biztosan a pár hónapja még csak álomnak gondolt 40 perces időn belülre kerülni lesz a cél!

Csupa Personal Best a rövid távokon!

Az azért megdöbbentő, hogy milyen gyors emberek vannak! Bár a Telekom dolgozói váltót toronymagasan megnyertük, az összes páros váltó között a 12-ek lettünk, úgy, hogy voltak olyan párosok, akik bőven 10 percnél többet vertek ránk. De még ha csak magamat nézem, akkor is több, mint egy tucatnyian voltak gyorsabban nálam a második futók közül. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mi váltó eredményünk (amit ugye ketten futottunk, fél-fél távon) az az egyéni versenyben a 164. helyre lett volna elég! Hihetetlen milyen futók vannak!

Telekom dolgozói váltó eredménye.
A páros váltó verseny eredménye.
Azt hiszem azért látszik a képen, hogy én boldog voltam a kupával (és az időeredményemmel)!

Laugavegur: 2015-ös videós beszámoló

Írtam már röviden a Laugavegur Ultra Marathon-ról, tegnap viszont találtam a YouTube-on egy hosszabb videót is róla, ami sokkal látványosabban mutatja be, hogy mi várható a verseny útvonalán. A videót Kerry, egy kanadai hosszútávfutó készítette a 2015-ös versenyen. Ez egy sima videó, nincs benne drón, speciális vágások és effektek vagy zene, semmi, csak maga ahogy fut és persze a táj – ami gyönyörű.

Akinek nincs ideje vagy kedve végignézni a videót, azoknak készítettem belőle egy rövid, fényképes bemutatót. A képek minősége nem éppen tökéletes főleg a sokszor párás és egyébként is folyamatosan mozgásban lévő kamera miatt. De azért egy rövid bemutatóra alkalmasak, ahogy mondani szokták a képek többet mondanak minden leírásánál.

A videót végignézve egyébként három dolog maradt meg bennem:

  1. A szél. Mindenhol fúj, sokszor annyira, hogy azt sem lehet hallani, mit mond Kerry. Fúj a hegytetőn, a völgyben, felfele és lefele menet is. Erre biztos készülnöm kell majd, nehogy itthon hagyjam a sapkám! 🙂
  2. Hó. Sokkal több van, mint a leírások alapján gondoltam. Azt hittem esetleg a csúcson lesz majd, de a videó alapján az a benyomásom, hogy a verseny teljes első felében sokszor hóban kell futni.
  3. Patakok. Ebből is sokkal több van, mint gondoltam. Kettő nagyobbról írtak a leírásban, és ez helytálló, de van sokkal több kisebb is, amiken szintén át kell gázolni.

Na akkor lássuk a képeket, itt-ott rövidebb leírásokkal:

Ez még a buszból van fényképezve. A rajtra a legtöbben busszal mennek Reykjavíkból, mert néhány kisebb folyón át kell gázolni, és nem javasolják, hogy saját autóval próbálkozz. A videó alapján nem olyan vészes egyébként, de 55 kilométer lefutása után biztos nem akarnék vezetni vissza 4-5 órát.
A rajt falu, ahol mindenki készülődik.
A rajt utáni másodpercek. Rögtön egy kisebb hegyet kell megmászni, ami inkább séta, mint futás. Így a rajt utáni percek is inkább sétálással, mint futással telnek.
Az említett első hegy. Egy szűk, köves ösvény vezet felfele.
Ez már fenn van, ahol már lehet futni is, lényegében itt kezdődik a verseny.
És az első hó, amiből még sokat fogunk látni. Sok helyen egy szűk, latyakos ösvény van kitaposva benne, nem tudom mennyivel egyszerűbb ott futni, mint a havon, nem vagyok biztos benne.
Attól tartok, hogy a videó és a fényképek nem adják teljesen vissza a hegyek tényleges meredekségét. A háttérben vannak a futók.
Már közel a csúcs.
Újabb havas, kaptató szakasz. Néhányan rövid nadrágban futottak, de a többség hosszú nadrágban volt.
A havas és a földes szakaszok váltakoznak a verseny első felében.
Egy újabb szép nagy hómező.
Hőforrás a Laugavegur Trail mentén.
Ki egyenesen, ki cikk-cakkozva futott fel erre a kisebb hegyre a hóban.
Ahogy egyre inkább felfele ér az út, úgy lesz egyre több a hó.
Az első frissítő pont. Általában egy autó, egy kisebb faház és egy asztalra kipakolt frissítők jelentik a civilizációt.
A hóban megbújnak néha ehhez hasonló hasadékok, érdemes odafigyelni futás közben.
Szintén a hátteret érdemes figyelni, lehet látni, hogy honnan jönnek a futók.
A völgyben egy kristálytiszta vízű patak van, annyira tiszta, hogy szinte nem is látszik.
Ilyen kisebb patakból legalább tízet, ha nem többet keresztezett Kerry.
A láthatáron egy újabb frissítő pont.
Na így néz ki konkrétan egy frissítő asztal.
És egy újabb, ezúttal kicsit nagyobbacska patakocska. 🙂
Lávamező.
A verseny a Laugavegur Trail útvonalán halad, amin sok túrázó megy végig Izlandon. Gyalog négy naposnak ajánlják a túrát. A nézők is a túrázók közül kerülnek ki, és valóban buzdítanak, drukkolnak.
Ez is ritka: hídon lehet átkelni egy patakon.
Az egyik nagyobb folyó.
Ez itt kb a féltáv. A folyón történő átkelés után lehetőség van ruha és cipő cserére, amivel nyilván mindenki él is. Ide a szervezők hozzák ki a váltó csomagot, és viszik is le a célhoz, amit itt hagysz.
A cipőcsere.
Újabb frissítő pont a háttérben. Innen már kevesebb a hó egyébként, az útvonal is lefele tart, a táj is kevésbé dimbes-dombos, inkább sík.
Nyomokban már fű is előfordul. 🙂
A távolban már a célfalu látszik.
És a befutó.
A célban lehetőség van hőforrásokban melegedni egy kicsit, mielőtt a busz visszaindul.

Szénás kör és spontán terep maraton

Egy hónapja írhatta ki Niki, az UltraBalaton csapatunk fő szervezője az UB-s csoportunkban, hogy lenne-e kedvünk lefutni a Szénás kört egyik hétvégén. Bevallom, nem sokat hallottam előtte róla, csak a Facebook oldala jött néha szembe velem, a teljesítők érmes fényképeivel. De mivel Izlandra nem ártana egy kicsit aktívabban terepen edzenem, ezért nem volt kérdés, hogy én benne leszek. Végül Zsófi csatlakozott még hozzánk, így hárman készültünk a körre.

A Szénás kör hivatalos weboldalán könnyű volt minden infót megtalálni. Természetesen mi a kis körre (31 km) készültünk, nem hiszem, hogy valaha le fogom futni a nagy kört (75 km), de persze soha ne mondd, hogy soha. 🙂 Szerintem az ötlet nagyon jó, mármint az, hogy van egy pálya, amit előzetesen beregisztrálva bármikor lefuthatsz, és ha szintidőn belül végzel (és rendezed a nevezési díjat, ami 3500 Ft volt), akkor megkapod az érmet (és esetleg ajándékot). Biztos vagyok benne, hogy egyre népszerűbbek lesznek a közeljövőben ezek a “versenyek”, mert sokkal rugalmasabbak, mint a nagy tömegrendezvények.

Szénás kör térképen
A kis Szénás kör útvonala

Szóval regisztráltunk, megbeszéltük a dátumot (március utolsó napja), én pedig előkészültem még: kinyomtattam az útvonalat, letöltöttem a kör gps track-jét, próbálgattam a Suunto navigációját.

Maga a kis kör Solymárról indul, a Jegenye völgyön át Remeteszőlős érintésével a Nagy-Kopasz hegyre, majd Nagykovácsi érintésével a Nagy-Szénás hegyre, utána pedig vissza Solymárra. Bár elolvastam az itinert, hogy mikor merre kell futni, mikor vezet felfele az út és lefele, de igazság szerint nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Nem aggódtam túl a dolgot, főleg azért, mert tudtam, hogy Zsófinak ez lesz az első 31 km-es futása, ráadásul terepen, így sejtettem, hogy én fogok tudni tartalékolni, kényelmes tempóban futni. Még előző este összekészítettem a hátizsákot, energia szeleteket, néhány gélt, ruhát.

Szénás körre összekészülve.
Én szeretek előre összepakolni a “verseny” előtti este, hogy reggel ne kelljen gondolkozni. 🙂

Reggel 8 előtt nem sokkal találkoztunk Solymáron, a Templon téren. Rövid bemelegítés, egyeztetés, majd a megadott helyen leolvastuk a QR kódot a telefonunkkal, megadtuk a rajtszámunkat és kezdődhetett is a futás. Szerencsére Solymárról hamar kiértünk, átfutottunk egy kis szántón és már is egy erdőben futhattunk. Az elején még kicsit hideg volt, fázott a kezünk-lábunk, de ahogy várható volt ez gyorsan elmúlt. 🙂 A Jegenye völgy és a Paprikás-patak csodaszép, ide biztos, hogy visszajövünk még a gyerekekkel is.

Szénás kör rajt
A rajt boldog pillanata (háttérben a QR kóddal).

Budaligeten belül volt az első komolyabb emelkedő, egy sima aszfaltos utca. Itt már belesétáltunk – később is így tettünk minden komolyabb emelkedőnél. Ha egyedül vagyok, lehet felmegyek rajta, de az az igazság, hogy a legtöbbször nekem is jól esett, hogy nem kell szenvedni felfele, hanem csak erősebben gyalogolni. Az aszfaltos rész után újra erdőbe vetettük magunkat. Hát, itt több volt a séta, mint a futás. 🙂 Budaligeten 210 méterről másztunk 300 méterre, itt az erdőben tovább 412 méterre. A kilátás a tetőről azonban mindenért kárpótolt minket.

Szénás kör panoráma kép
Az első csúcson (ami még a kettő “nagy” csúcs előtt van).

Innen már “csak” le kellett ereszkedni a Remeteszőlős szélénél lévő zenélő kúthoz, ahol az első ellenőrző pont volt. Hát ez kemény menet volt, nehezebb, mint felfele. Sziklás és meredek talaj, ami később inkább már csak földes, de sokkal csúszósabb volt. Kellett rendesen a fákba kapaszkodni. Szerintem lassabban haladtunk, mint felfele. 🙂 De végül megérkeztünk az első ellenőrző ponthoz, ahol kicsit pihentünk, megmosakodtunk és persze beolvastuk a QR kódot. Ekkor voltunk kb 8 kilométernél (se), és pár perccel több, mint 1 óra telt el. Ekkor még úgy tűnt, hogy meg tudjuk 4 órán belül csinálni a kört.

A zenélő kút – tényleg zenélt! 🙂

Innen egy kicsi városi (falusi?) futás következett, át Remeteszőlősön, majd a Nagykovácsi utat keresztezve újra egy erdőben találtuk magunkat. Én olvastam az itinerben, hogy innen most jó 2-3 kilométer emelkedő következik, amit egy futó kolléga meg is erősített, amint elhaladt mellettünk. Felfele többnyire sétáltunk, ahol enyhébb volt az emelkedő, vagy egyenes volt a talaj, ott futottunk. Egy helyen kicsit eltévedtünk (egyébként már másodszor, csak míg elsőre pár tíz méter után észrevettem, itt most pár száz métert futottunk, mire szóltam, hogy vissza kéne fordulni), gyanús is volt, hogy lejt a terep. 🙂 A második ellenőrző pont 16 kilométernél és 510 méteren volt. Kód olvasás, frissítés, és már indultunk is tovább (a Nagy-Kopasz hegyi kilátóig, főleg sétálva futás helyett). Ez volt az első hegy csúcsa a maga 557 méterével.

Második ellenőrző pont
QR kód olvasás a gyakorlatban.
Nagy-Kopasz kilátó
A Csergezán Pál kilátó a Nagy-Kopasz hegyen. Nem mentünk fel rá… 🙂

Innen egy ideig lefele vitt az út, előbb erdőben, majd rét és mező szélén, egészen amíg el nem értünk Nagykovácsi széléig. Ez a rész nagyon szép volt, az egyenesen vagy lejtőn futás miatt jobban is tudtuk élvezni a tájat és a környezetet, sokat beszélgettünk. Egy-egy helyen csodás kilátás tárult elénk. “Sajnos” megláttuk azt a hegyet is, amit utána kellett megmásznunk, hát, messziről sem tűnt kicsinek.

Szénás kör
Kilátás egy erdő széli pontról.

Ahogy kiértünk az erdőből úgy éreztük azt is, hogy egyre melegebb van, a napon kifejezetten kellemetlen volt már futni, csak az segített, hogy még mindig főleg lefele haladtunk. Nagykovácsi szélén volt egy kék kút, ott tartottunk egy kis pihenőt (mosakodás, kulacstöltés).

Ekkor következett egy kb 3 kilométeres szakasz, ami számomra a legnehezebb volt, főleg mentálisan. Poros, kavicsos autóúton kellett haladni, ami enyhén (hol kicsit jobban) emelkedett. Az itiner leírása alapján én azt vártam, hogy lesz itt 3 kilométer (szintről nem írt semmit), utána pedig ráfordulunk a Kutya-hegyre, ahol jön az igazi emelkedő, a második hegymászás. Most már tudom így utólag, hogy a szint több mint felét megtettük ezen a poros 3 kilométeren, de akkor valahogy csak a vége felé esett le, hogy ez a helyzet. Egyébként meg csak küzdöttük a métereket, hol futva, hol sétálva, már melegben, sokszor napon.

Egy forgókapun értünk vissza az erdőbe, és egy kis egyenes után jött is az igazi hegymenet. Itt meg sem próbáltunk futni, végig kaptattunk, tűző napon. Ez már nekem sem esett jól. Ráadásul a Kutya-hegy még nem a csúcspontja volt a körnek. 🙂 Jött egy kis lejtő, majd a talányos nevű jellegfa, mielőtt a végső emelkedőt megláttuk volna.

Szénás kör jellegfa.
A jellegfa.

A Nagy-Szénásra sem próbáltunk meg futni, kizárólag a gyaloglás jöhetett szóba. Sajnos a fénykép nem adja vissza a tényleges meredekséget…

Szénás kör, Nagy-Kopaszra felfele.
A Nagy-Kopasz hegyre felfele.

Nagykovácsitól a csúcsig több, mint 200 métert küzdöttünk le, de ha valami megérte, akkor ez biztosan. A Nagy-Kopasz tetejéről nem láttunk semmit, mert a kilátót kihagytuk, itt viszont – fák híján – nem állt semmi a kilátásunk útjába. Tényleg csodás volt onnan körbenézni a tájon, szinte teljes 360 fokban!

Szénás kör
A Nagy-Szénáson nagyon sok turista volt.
Nagy-Szénás
Erre vitt tovább a Szénás kör útvonala.

Itt a csúcson egyébként már 26.6 km-nél jártunk (hivatalosan a táv itt 25.7 km), és az időnk 3 óra 36 perc volt. Így biztos volt, hogy a 4 órából kicsúszunk, de az is, hogy bőven be tudjuk fejezni az 5 órás szintidőn belül. Ráadásul innen már csak lefele vitt az út, legelőször a harmadik ellenőrző pontig, ami egy kis pihenő helyen volt. Helyenként elég meredek volt lefele az ösvény, nem mindenhol lehetett normálisan, tempósan futni, de a gravitáció általában megoldotta a feladatot. Zsófi hősiesen küzdötte le az utolsó kilométereket, Solymárra beérve pedig tényleg már csak az utolsó kilométer volt előttünk. A művelődési házhoz visszaérve leolvastuk a cél QR kódját és rövid keresés után megtaláltuk a Mandula kávézót is, ahol egy kis frissítő elfogyasztásának kíséretében az érmeket is átvehettük.

Szénás kör érem
Az első teljesítéskor bronzérem jár, majd ezüst és a harmadiknál már arany.

A kávézóban egyébként volt szerencsénk a kör alapítójával, főszervezőjével találkozni, beszélgetni, nagyon kedves és motivált volt, látszott, hogy ez a hobbija. Mindkettőnk a fiaink születésnapján töltöttük ott a délelőttöt, meg is beszéltük, hogy sietnünk kell haza a születésnapozásra. 🙂 A búcsú előtt még a kötelező csoportkép, ami aztán a Szénes kör Facebook oldalára is kikerült. Végül 4 óra 20 perc alatt teljesítettük a távot, sétákkal, pihenéssel, fényképezésekkel együtt. Jól esett, nagyon jó kis futás volt. Büszke vagyok magunkra! 🙂

Manula kávézó
A “célfotó” az éremmel a Mandula kávézó udvarán.

A kis Szénás kör hivatalos távja 31.1 km, mi az eltévedésekkel 32 kilométert futottunk. Már kvázi előre eldöntöttük Nikivel, hogy ráhúzunk még egy kicsit és futunk egy maratoni távot, azaz 42.2 km-t. Így elköszöntünk Zsófitól és újra nekivágtunk a körnek, mármint az első kilométereknek. Kicsit gyorsabb tempót mentünk, de időközben két dolog változott. Egyrészt baromi meleg lett. Persze csak huszon pár fok (mi lesz majd nyáron!?), de nem esett jól. Másrészt a Jegenye völgyben iszonyat tömeg lett. Családok kirándultak, babakocsival, biciklikkel, és tényleg nagyon sokan voltak. Ahhoz képest, hogy reggel 8-kor szinte egy lelket sem láttunk, ez meglepett. Persze mi is visszajövünk majd gyerekekkel, tényleg szép hely, de így egy kicsit zavaros volt futni. Azért letudtuk, kellett még egy kis kitérőt tennünk a kilométerek miatt, és a végén Solymáron is köröztünk egyet, de meglett a 42.2. km.

A Szénás kör utáni kávézós, érem átadós fél órát nem számítva nem állítottam meg egyszer sem az órát, így lett 5 óra 18 perces terep maratoni időm. Ez 7:32-es átlag tempó, ami szörnyen lassú (New York-ban gyakorlatilag megvolt az 5:00-ás kilométer átlagom), mégis nagyon élveztem ezt a vasárnapot. És egyúttal újfent bebizonyosodott, hogy nem a táv, hanem a tempó öl. Nem mondom, hogy nem esett jól megállni a végén, vagy hogy nem fáradtam volna el. Nem lenne igaz. De sok edzés többet kivett belőlem, mint ez a kényelmes tempójú maraton. Este azért jól esett lefeküdni, de másnap már nem is éreztem a lábaimban a kilométereket. Most kedd reggel már alig várom a délutáni tempósabb futást.

Visszatérve a Szénás körre, még van néhány gyakorlati tapasztalat, amit megosztanék Veletek. Az egyik a Suunto-ra letöltött gps track. A navigáció végül igencsak hasznosnak bizonyult. Háromszor tévedtünk el (kétszer kicsit, egyszer nagyon) és mindháromszor a navigáció mentett meg. Én végig a papírra nyomtatott itinerrel futottam, és néztem, hogy mikor hol hogyan merre. Volt olyan szakasz, ami nagyon részletesen le volt írva, elvéteni sem lehetett, de azért olyan is, ami szinte megemlítve sem volt, és kicsit tanácstalan lettem volna a navigáció nélkül.

Szénás kör
A papír végig a kezemben volt, és sokszor olvasgattam is futás közben. 🙂

Szóval az van, hogy van amire nagyon jó ez a navigáció, és van amire tökéletesen alkalmatlan. Én, aki autós navigációkhoz (mondjuk Waze) szokott, nagyon fapadosnak érzem az egészet. Nem mutat semmilyen utakat, sem aszfaltos, sem turistát, csak egy kék csíkot, ami a követendő út. És persze északot, illetve úgy helyezi a “térképet”, hogy mindig előre van az előre. Viszont ha egy Y elágazáshoz érsz, akkor ez alapján biztosan nem mondod meg, hogy balra vagy jobbra. Erre tökéletesen alkalmatlan a navigáció. Ha T elágazáshoz érsz, vagy nagyon élesen fordul egyik vagy másik irányba a követendő út, akkor azért jó esélyed van. Amire viszont a legjobb, és ezt háromszor is bizonyította a gyakorlatban, hogy ha letérsz az útról, akkor azt hamar észreveszed. Egyszerűen elhagyod a kék vonalat a kijelzőn. Ráadásul nem csak az utat mutatja, hanem a szintet is (a teljes táv megbontásában, azaz látod, mikor és mekkora hegyek jönnek). Ez szuper funkció. Összességében nagyon hasznos volt, biztos, hogy fogom használni még.

Kétszer futottam már a Panoráma körön a hátizsákommal és a camel bag-gel, így nagy meglepetés nem ért. Kényelmes így inni, futás közben, csak a számba kapva a szívókát. A zsebkendőt (persze náthás voltam még) és a telefont is jól bele lehet tenni az oldalsó zsebekbe. A hátsó zsebhez jól jön a baráti segítség, vagy muszáj levenni a táskát, de a hasznosság felül írja a kényelmet. Összességében teljesen jó volt, nem volt zavaró, nem dörzsölt ki, nem akadályozott semmiben. Egyedül a víz lötykölődése az, ami idegesít, ez ellen nem tudom mit lehetne tenni…

Április végén Nikivel (és lehet, hogy még egy UB-s csapattárssal) újra lefutjuk a távot, megyünk az ezüst éremért. 🙂 Abban biztos vagyok, hogy 4 órán belül végzünk majd, de nem tudom mennyivel. Sok szakaszon gyorsabbak leszünk, de az emelkedőket nem hiszem, hogy lényegesen gyorsabban tudnánk teljesíteni. Azért nem olyan egyszerű ez a 31 kilométer a sok szinttel. És hát az aranyérmet sem hagyhatom ki, most játszom a gondolattal, hogy valamikor, majd a nyár elején, szigorúan kora hajnalban, egyszer neki vágok majd egyedül is és megnézem, hogy mi az a maximum ami kifér belőlem ezen a körön. 🙂

Szürke hétköznapok

Már több, mint egy hónapja, a kaposvári farsangi félmaraton óta nem írtam új bejegyzést a blogra. Azóta nem voltam versenyen, és még három hétig nem is leszek (az április 14-i Vivicittáig) és hát bevallom, futás szempontjából kevés izgalmas dolog történt velem. Vagy lehet, hogy történtet, csak ahogy telnek a futással töltött hónapok (lassan évek), ezek egyre inkább megszokott dolgokká válnak.

Futó cipő csere

Tavaly nyár vége óta a Saucony ISO Guide Everun cipőben róttam a kilómétereket. Nagyon bejött ez a cipő, maximálisan kényelmes. Legnagyobb meglepetésemre a maratonokon is teljes mértékben kényelmes volt, erről írtam is egy külön bejegyzésben a berlini maraton után. Nem nagyon akartam megválni tőle, de hát a vége felé már 1200+ kilométer volt benne. Sokáig úgy voltam vele, hogy ahogy eddig is, most is bemegyek és veszek majd egy cipőt, amit ajánlanak, tetszik és kényelmes. Aztán szerencsére meggondoltam magam és online megrendeltem ugyanezt a cipőt, ugyanabban a méretben. Kicsit aggódtam, hogy az online rendelés miatt biztos jó lesz-e, de az előzőhöz hasonlóan pont a lábamra illik, mintha rá öntötték volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy maradok egy cipőnél, szeretem a változatosságot, sok mindent kipróbálni, de ez a cipő tényleg annyira jó nekem, hogy nem akartam kockáztatni.

A régi és az új cipőm – nem nehéz kitalálni melyik melyik 🙂

Az első terep futó cipőm

A fenti aszfaltra való futó cipő vétellel szinte egyidőben (ugyanazon a héten) megvettem az első terep cipőmet is. Eddig ha terepre mentem (talán összesen kétszer vagy háromszor) mindig valamelyik régebbi cipőmet használtam, de nem voltak igazán kényelmesek a lábamnak. Az egyik hétvégére terepfutás volt előírva, előtte elmentem egy boltba (ezúttal a Marathonman üzletébe) és néhány cipő felpróbálása után egy Salomon-t (Pro Max) választottam. Fel is avattam rögtön, nagyon kényelmes. A fűzőjét még kicsit szoknom kell, elég egyedi megoldása van (ahogy a képen látszik).

Terep futó cipő
Az első terep futó cipőm: Salomon Pro Max

Terepfutások

Az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra készülve egyre többet fogok futni terepen. Ez egyelőre nálam a Hármashatárhegyet jelenti, ott jövök-megyek különféle utakon és egyelőre nagyon élvezem. Az az igazság, hogy mind a sík, aszfalton futásnak, mind az erdőben, terepen futásnak megvan a maga szépsége, és nekem mindkettő bejön. Síkon jól lehet edzeni, iramfutásokat, fartlekeket, fokozókat futni és ami az én kocka agyamnak tetszik, hogy jól összehasonlíthatóak az eredmények, a fejlődés. Terepen ez utóbbi így kevésbé igaz, cserébe viszont ott van a környezet, annak változatossága. És hát persze egy-egy komolyabb dombra, hegyecskére is kihívás felkapaszkodni.

Jövő hét végén megyünk páran az UltraBalaton csapatból a Szénás Körre, nagyon várom már! Jó lesz újra társaságban és terepen futni, ráadásul kíváncsi vagyok milyen ez a QR-es pont leolvasás, illetve kipróbálom, hogy a gyakorlatban hogyan is működik a Suunto órán ez az előre letöltött útvonal követés.

Szénás kör
Egy hét és Szénás kör!

Tempóváltás

Szintén az elmúlt néhány hét fejleménye, hogy a korábbi, nagyjából az egész tavalyi évben használt tempó zónáimat gyorsabbra vettük Marcival. Érett már ez egy ideje, de most léptük meg. És igazából egész könnyen ment, sőt néha-néha egy-egy edzés alkalmával ezeken is gyorsítunk. Jó érzés gyorsabban futni, egész pontosan az, hogy képes vagyok rá. Emlékszem még tavaly, hasonlóan az év elején mekkora kihívás volt a 4:30-as erős tempó, mennyire oda kellett tennem magam 10 kilométeren, hogy 45 percen belül érjek célja. Most már a 42 perces határt ostromlom, legutóbb – igaz, csak edzésen, nem versenyen – 42:21-et futottam, azaz 4:15-ös átlagon belül, és még maradt bennem tartalék.

Futó tempóim 2018 és 2019
2018-as és 2019-es edzés tempóim

Tavaly januárban a Zúzmarán 4:25 volt a leggyorsabb kilométerem, tavaly májusban az UltraBalatonon futottam egy 4:11-es kilométert, decemberben a szegedi versenyen pedig már 3:59-es tempóm volt – ráadásul mindegyik kb 10 kilométeres versenyen, azaz nem egy kilométerre kihozva a maximumot. De edzésről most már tudom, hogy egy kilométeren simán megy a 3:45-ön belüli tempó is, persze max csak egy kilométeren. Látványos a fejlődés és ez mindig egy pozitív visszacsatolás, energiát és motivációt ad a jövőre nézve.

Közelgő versenyek

Három hét múlva Vivicittá, ahol a félmaratoni táv felét fogom lefutni váltóban. Nagyon várom, mert valahogy most jobban mozgatnak a rövid távú (10 km) futások. Voltam ugyan idén már egy félmaratonon Kaposváron, de azt inkább csak dombos edzés miatt. Bár persze a félmaraton fele kicsit több, mint 10 kilométer, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy verseny körülmények között milyen tempót fogok tudni menni.

Május 11-12 az UltraBalaton, amit talán a legjobban várok a tavaszi versenyek közül. A társaság, a hangulat, a verseny csapat jellege miatt nagyon más mint bármelyik másik verseny, de éppen ez benne a jó.

Aztán már itt is lesz június és július, a Liege Beer Marathon és a Laugavegur Ultra Marathon!

Nahát! Így visszaolvasva, egész sok minden történt ebben a bő egy hónapban, érdemes volt írni róla! 🙂

Kaposvári farsangi dombos félmaraton

Talán az első olyan versenyem volt a hétvégi kaposvári félmaraton, amin tisztán edzés jelleggel vettem részt, tényleg bármiféle időeredmény elvárása nélkül. Olyannyira igaz ez, hogy még a verseny rajtjának pillanatában sem gondoltam semmi konkrét időeredményre, hogy hány óra hány percen belül “illene” beérni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul, ahogy alakul.

Ebben persze nagy segítségemre volt magának a versenynek a híre, azaz az útvonala, amelyik öt dombon át vezet. A honlapról is, de főleg a korábbi évek résztvevőitől kapott információk alapján kifejezetten nehéz a pálya, az öt dombot tényleg meg kell mászni, azok közül is az utolsó a legnehezebb. Mivel eddig gyakorlatilag valamennyi versenyem vízszintes terepen zajlott (még a New York Marathon-t is ide számítom, hiába kellett több hidat is megmászni), a félmaratonok között pedig az eddigi szinteket a Budapesten vagy Prágában lévő hidak jelentették, ezért elképzelésem sem lehetett arról, hogy mi vár rám, illetve mi lenne a reális célidő ilyen körülmények között. Ez segített abban, hogy ne is fogalmazzak meg magamnak ilyet.

A másik segítség Marci volt, az edzőm. Egyrészt kicsit féltette a lábamat, nehogy meghúzódjon az emelkedőkön egy mondjuk úgy számomra nem az idei év fő versenyén, másrészt leírta, hogy ő tavaly futott ezen a versenyen, és az utolsó dombon bizony ő is belegyalogolt, ezt javasolja nekem is. Meg azt, hogy ha egy kicsit is érzem, hogy nem esnek jól a lábamnak az emelkedők (vagy a térdet igénybe vevő lejtők), akkor ne gondolkozzak, azonnal álljak ki, nehogy összeszedjek valami komolyabb sérülést. Ez is segített abban, hogy ne ezen a versenyen akarjam a legjobb félmaratonom megfutni (ami nem is ment volna persze).

Harmat-Szabó Gábor fut

Akkor mégis miért vettem részt rajta? Egyrészt azért, mert Kaposváron volt, ami feleségem, Ildi révén szinte második szülővárosom. Ami ennél egy kicsit jobban motivált, az pont a dombos kihívás. Úgy voltam vele, hogy edzésnek pont tökéletes egy ilyen verseny, ahol komolyabb dombokra kell felfutni verseny körülmények között. Kicsit unalmas a Margit-sziget feljáróján minden héten emelkedőzni 10-szer, 15-ször, ez majd éppen kellő változatosságot ad, miközben tudom gyakorolni az emelkedőzéseket, edzeni a nyári izlandi szintkülönbségekre.

Extra üde színfoltot adott a versenynek, hogy ez egy farsangi félmaraton volt, így nagyon sokan jelmezben, beöltözve vettek rajta részt. Én ezt főleg a rajt előtt láttam csak, de jó volt végignézni az ötletes ruhákon, csapatjelmezeken. Az egész versenynek jó volt a hangulata, és a szervezés is profi volt, a szegedi versenyekkel ellentétben nem kellett tartanom az eltévedéstől. A pálya főleg aszfalton vezetett, de egy-két helyen kellett földön (sárban) is futni, és volt egy lefelé vezető lépcsős szakasz is, az mondjuk nem volt annyira futóverseny barát szerintem. A frissítőállomások száma és minősége is rendben volt, bár én csak vizet ittam, a géles frissítést megoldottam a saját magam által vitt 3 darab High5 Iso géllel. A célban a jéghideg vizet egy kicsit kevésnek éreztem (jól esett volna egy meleg tea vagy citromos sör), de volt Kométa kóstoló (hot dog azt hiszem), amiből én nem ettem, de ahogy láttam, népszerű volt.

A versenyre azt az iránymutatást kaptam Marcitól, hogy az emelkedőket óvatosan fussam, egyébként meg próbáljam meg tartani az 5 perc per kilométeres tempót. Az utolsó dombon – ahogy írtam már – nyugodtan gyalogoljak bele. Nem néztem előre utána, hogy pontosan mekkora dombok várnak rám, csak azt tudtam, hogy öt darab lesz és az utolsó a legmeredekebb. Az 5 perces tempóból és a dombokból kiindulva valahol 1 óra 50 és 55 perc közé vártam magam, de ettől függetlenül tényleg úgy indultam neki a versenynek, hogy egy jót fogok aznap futni.

A verseny eleje egy kissé lejtős szakasz volt, majd egy híd (felfele-lefele), majd egy hosszabb vízszintes rész következett. Az 5 perces tempót persze nem sikerült tartanom, mármint visszafogni magam, jó szokásomhoz híven kicsit elfutottam az elejét, 4:45 körüli időkkel. Sőt, a 4:45-öt tartottam az első kisebb emelkedőn is (mint kiderült, ez még nem az egyike volt az öt dombnak), majd egy hosszabb vízszintes, nagyon enyhén lejtős szakaszon futottam 4:21-et. Mielőtt azonban nagyon gondolkozhattam volna, hogy bölcs dolog-e ilyen erősen kezdeni, jött is az első domb.

Mind az öt domb elején ki volt táblázva a domb neve, illetve hogy mliyen hosszan hány méter szintemelkedés vár ránk. Sajnos, pont a dombok miatt, nem voltam olyan kedvemben, hogy fényképezzek futás közben, így csak az emlékek vannak meg, hogy egy-egy domb kb 600 és 1200 méter közötti szakaszt és jellemzően 55-65 méter szintemelkedést jelentett, kivétel az utolsó domb, ami ha jól emlékszem 440 méter alatt volt 60 méter szint.

Kaposvár domb futás
Éppen felfele az egyik kisebb dombra.

Az első dombon aránylag vígan felfutottam, nem éreztem olyan hosszúnak, és a tempóm is 5:15 volt, ami a szintet figyelembe véve egész jó. Persze a pulzusom cserébe felment 170 felé, ami azért jelezte, hogy ez nem lesz sétagalopp, ráadásul ez még csak a verseny első négy kilométere volt. Minden rossznak megvan a jó párja, és ami rossz a dombokban, hogy fel kell rájuk futni, annak a jó párja a leereszkedés róluk. Persze figyelki kell a térdekre, főleg, amikor nem hosszú lapos lejtő van, hanem rövid meredek, de azért mindig jobban esik lefele futni, mint felfele. 🙂 Ennek megfelelően a következő kilométereken (bár az edzésterv szerint kb 5 perces tempót kellett volna hoznom) gyors voltam, 4:30-as tempó is átlagos volt, de voltak szakaszok, ahol 4 perces tempó környékén is futottam.

A második domb hat és fél kilométernél várt ránk, és ez egy kicsit hosszabb, elnyújtott, folyamatos emelkedő volt. 5:20 körüli tempóban futottam fel rá, 171-es pulzussal, amit erősnek éreztem. Szép lassan le is előztem néhány futót. Emlékszem, az egész olyan lassúnak tűnt, nagyon monotonnak. Domb után újra lejtő, 4:10 körüli rohanás, majd egy frissítőpont és következett a verseny szerintem legdurvább dombja. Azért mondom ezt, mert erre felfutottam, az utolsó nyilván húzósabb volt, de arra (spoiler) gyalogoltam, ezért nem éltem meg olyan durvának. 🙂 Szóval itt majdnem egy kilométeren át kellett aránylag meredeken felfele futni, a tempóm is lassabb volt, 6 perc körüli, és a pulzusom is magasabb, 173. Itt éreztem először azt, hogy lehet, hogy egy kicsit túl keményen nyomom, és ez majd vissza fog ütni, hiszen a harmadik domb tetején kb pont féltávnál jártunk csak. Azt láttam, hogy az időm szuper, ha így megyek tovább, simán meglesz 1 óra 45 percen belül a félmaraton, amit, a szinteket figyelembe véve, szupernek gondoltam. És persze ilyenkor meg is történik a kattanás, a mentális horgony ledobása. Innentől megvolt a cél, nekem ezt a versenyt 1 óra 45 percen belül kell befejeznem. Hogy miért? Csak. 🙂

Kaposvár farsangi félmaraton.
Mindig érdekesek az olyan pályaszakaszok, ahol másokkal szemben futhatsz, én szeretem őket.

Egy hosszabb lejtő, majd egy hosszabb egyenes szakasz következett, ahol egy kicsit azért visszavettem, hagytam, hogy páran elfussanak mellettem. Azért itt is 4:30-4:45 között futottam, de nem erőltettem jobban, pedig a lejtőn biztosan ment volna. 13 kilométernél jött még egy domb, amiben titkon reménykedtem, hogy talán elszámoltam valamit, és ez már az utolsó, de persze nem az volt. Talán ez nem volt olyan vészes, 5:30-as átlaggal felmásztam rá. Hosszabb plató, majd lejtő, ugyanúgy 4:45, majd 4:30-as tempóban. Ez ugye jóval gyorsabb volt, mint az előírt 5 perces edzés, de nem adtam bele mindent, kicsit tartalékoltam.

Elérkezett a várva várt utolsó domb is, a legmeredekebb, ha jól emlékszem 440 méteres távon kb 60 méter emelkedő. Tényleg vártam, mert az már korábban fejben eldőlt, hogy én itt gyalogolni fogok. Persze fölfele, de azért mégis csak egy kis pihenő, egy kis séta. Örültem, mikor láttam, hogy az előttem futók is egyből gyaloglásra váltanak a domb alján, én is így tettem. Végül tényleg pihenés lett belőle, mert kb 162-es pulzussal kaptattam felfele, azaz nem erőltettem meg magam. Volt egy srác, aki felfutott, nagyon keményen nyomta, minden tiszteletem az övé. A dombtető után jött egy kis saras lefele vezető rész, majd a már említett meredek lépcsők, ahol inkább arra kellett vigyázni, hogy nehogy elcsússzak és elessek, majd újra az aszfalt, előbb lefele, majd nagyjából vízszintesen. A dombról még lerohantam 4:20-szal, a domb alján, a 17 kilométeres táblánál viszont gyorsan osztottam-szoroztam, és kijött, hogy ha kb 5 perces tempóban futom le az utolsó négy vízszintes kilométert, akkor simán megleszek 1 óra 45-ön belül. Mivel elsősorban edzeni jöttem, el is döntöttem, hogy nem erőltetem túl, kb levezetem ezt az utolsó 3-4 kilométert. Ez így is lett, 5 perc körüli időket futottam, és végül 1:44:31 alatt futottam le a távot.

Kaposvári félmaraton célidő

Én ezt egy elég jó időnek tartom. Nem szakadtam meg, nem adtam magamból ki mindent, de azért odatettem magam, nem egy laza futás volt ez. És persze az öt domb és az összességében lefutott 300 méter emelkedő még inkább széppé teszi ezt az eredményt.

Kaposvári félmaraton Polar adatok
A kaposvári dombos félmaraton főbb adatai a Polar által mérve (pulzus, tempó és szint).

Persze kíváncsi voltam, hogy ez a teljesítmény, sík terepen vajon mire lett volna elég. Azt érzésből tudom, hogy a legjobb időmet, a siófoki 1:35:33-at biztosan nem közelítettem volna meg, hiszen egyáltalán nem hajtottam annyira ki magam, mint akkor ott. Kapóra jött, hogy a Strava elemzései között van egy olyan funkció, hogy GAP, amit még soha nem használtam. Ez a Grade Adjusted Pace, azaz a program kiszámolja, hogy az emelkedőn vagy lejtőn futott valós idődből milyen teoretikus idő következne, ha mindezt sík terepen futottam volna. Ez arra jó, hogy az egyes, eltérő szinteket tartalmazó futásokat össze lehessen hasonlítani. Ez jól hangzik, de természetesen nem tudom, hogy mennyire reálisan számol az algoritmus. Azt persze látom, hogy emelkedőn gyorsabb tempókat hoz ki GAP-nak, míg lejtőkön lassabbakat, de hogy arányaiban stimmel-e, azt hiszem számomra örök rejtély marad. De lényeg, ami a lényeg, a GAP alapján a félmaratoni távot 1:40:54 alatt tettem volna meg, ha a verseny sík terepen lett volna. Ez érzésre reális. Az is jó érzés, hogy az utolsó 3-4 kilométeren biztosan be tudtam volna hozni 1 óra 40 perc alá, ha akarom és meghajtom.

Kaposvári félmaraton
Boldogan, a céltól már csak pár méterre.

Összességében jól éreztem magam, jó kis verseny volt. Tetszett a változatosság, hogy valami más ez a verseny, nem a szokásos sík 21.1 km. Kicsit ki is voltam már éhezve a versenyre, hiszen utoljára december elején, közel két hónapja futottam versenyen. Most megint várni kell majd egy kicsit, a következő megmérettetés az április közepi Viviccitá lesz.

Suunto 9: további tesztek

Múlt hét szombaton és vasárnap további teszteknek vetettem alá az új Suunto 9-es sportórám – önmagában is és a Polar M430-assal összehasonlítva. Arról írtam már, hogy elsősorban szubjektíven mit gondolok a Suunto-ról, most próbáltam egy kicsit objektívebb oldalról is megnézni.

Szombaton egy 30 perces laza, átmozgató edzésre vittem magammal mindkét órát. Felvettem mindkettő pulzusmérő mellkaspántját, és mindkettővel végigmértem az edzésem. A kihívás az órák számára az volt, hogy nagyon sok kanyarral, sokszor magas házak között futottam, a végén pedig néhány repülővel zártam az edzést. Vasárnap Kaposváron versenyen futottam egy félmaratont, igen sok szinttel és persze magas pulzussal. Itt is vittem mindkét órát, viszont aznap csak a Polar-ral mértem pánttal a pulzust, a Suunto-val ki akartam próbálni a csuklón történő mérést. Lássuk, miket tapasztaltam.

Ami szombatról jó hír volt, bár valamilyen szinten természetesnek kéne vennem, hogy pulzumérő mellkaspánttal mindkét óra folyamatosan pontosan ugyanazokat az értékeket mérte. Egyszer sem volt egy pulzuspontnyi eltérés sem. Ha valami nem is lenne pontos esetleg a méréssel, akkor egyszerre és pont ugyanúgy nem pontos egyik órán sem. 🙂 A lényeg, hogy a pulzusban, pánttal lehet bízni. Ez adta az ötletet egyébként ahhoz, hogy másnap kipróbáljam a Suunto csuklón történő pulzusmérését, miközben a Polar-ral a pánttal mérem, mint referencia.

Ahogy írtam, a szombati rövid edzés nem volt könnyű terep az óráknak, mert a sok derékszögű kanyar és a sokszor magas épületek között történő futás tapasztalatom szerint nem tesz jót a megbízható tempó mérésnek. A lenti grafikonok elemzésén túl, illetve attól függetlenül és az előtt igyekeztem minél többet figyelni futás közben az órákat, hogy az egyes kanyarokban hogyan reagálnak. A futás során igyekeztem végig nagyjából 5:10-es tempóban futni. Nyilván ezt így érzésre nem tudom teljesen pontosan tartani, de a lényeg, hogy nagyjából egy tempóban futottam, azaz a végén található repülőket kivéve biztos nem futottam 4:30-on belüli időket. Azt azért érzi az ember. 🙂

Polar M430
Polar M430 fél órás átmozgató edzés tempója.
Suunto 9
Suunto 9 fél órás átmozgató edzés tempója.

Az elején látszik, hogy mindkét óra küzdött egy kicsit. Elindultam, és kb 25-30 másodpercre rá vettem is egy éles kanyart, ráadásul nagy házak tövében futottam. Egyik óra sem mért igazán jól. A Polar jó 55 másodpercig 5:45 vagy afölötti időket mutatott, majd – ahogy a grafikonon is látható – jól bekompenzált a másik irányban, azaz 4:30-on belüli időkkel. A Suunto ezt durvábban, de rövidebb ideig adta elő. Ő mutatott 9 percen kívüli időket is (lásd az első meredek beesés a grafikonon), majd egy rövid kompenzálás (4:30-as tempó) után viszonylag hamar hozta stabilan az 5:10 körüli időt. Gyakorlatilag 2 perc futás után már elég vízszintes a tempó görbéje. A Polar-nak kellett 5 perc (és az első megállás egy lámpánál), hogy utána viszonylag jól mérjen.

A második szakasz 5 perctől kb 20 percig tartott, ez két megállás közötti folyamatos futás volt, persze kanyarokkal azért. A grafikonok skálabeosztása egy kicsit más, ezért nem fair egy az egyben összehasonlítani őket, de ami látszik rajtuk, azt élőben is úgy éltem meg: a Suunto a sok kanyar és magas épületek ellenére viszonylag stabilan mért, a Polar-nak sokkal nagyobb volt a kilengése. Ebben az 5 perctől 20 percig terjedő szakaszban a Suunto leggyorsabb értéke 4:38 volt (a rögtön indulás utáni kilengést nem számítva), leglassabb értéke 5:45. Ugyanez a Polar esetében 4:13 és 6:07. Ezt személyesen is tapasztaltam. Kanyarokban a Suunto is kicsit belassult, majd kicsit kompenzált, de a kilengés általában a Polar-nál nagyobb és hosszabb ideig tartó volt.

Az edzés végi repülők esetében nehéz összehasonlítást tennem. Az öt kiugró csúcs mindkét óra esetében látszik. A maximális sebességemre eltérő értékeket adnak, de hogy melyik a jó, azt tényleg nem lehet megmondani. A Polar általában később kezdett mérni, azaz már jó 5-10 másodperce sprinteltem, mire elkezdett a tempó az órán is rendesen lefele pörögni – ebben a Suunto jóval gyorsabb volt. A Suunto gyorsabb maximális sebességeket mért, általában 3:30 körüli maximális tempót mutatva, a Polar-nál ez megállt 4:00 körül. A sprint utáni visszaállás esetében is gyorsabb volt a Suunto, igaz, saját szubjektív érzésre én azt is lassúnak ítélem meg. 🙂

Összességében úgy éltem meg az edzést, hogy nyilván nagyjából mindkét óra jól mér. A Suunto 5.77 km-t, a Polar 5.71 km-t mért, az előbbi 5:12-es átlagtempót, az utóbbi 5:15-öset. Egy hobbifutónak elvileg ennyi elég kéne, hogy legyen, nem ezen fog múlni egy 1 óra 45 perces vagy 1 óra 40 perces maraton. Mégis, határozottan az a benyomásom volt, hogy a Suunto sokkal kisebb és kevesebb ideig tartó kilengésekkel mért, azaz amikor a futás hevében éppen csak rápillantok az órára, akkor nagyobb eséllyel látom a valósághoz közeli állapotot, mint a Polar esetében. Persze mivel már gyakorlott futó vagyok, és általában jól bejáratott útvonalakon futok, ezért azt is tudom, hogy mikor érdemes és mikor nem ránézni az órára. Összességében tehát úgy gondolom, hogy volt különbség a két óra között, de azért nem ezen múlik egy edzés sikeressége. A különbség okát sem tudom, a Suunto egy új óra, a Polar másfél éves, lehet, emiatt volt a tapasztalt jelenség. Lehet, hogy csak a mostanában tapasztalható Polar-os technikai mizériák miatt. Mert igen, persze ezen a két nap is csak Other outdoor activity-t tudtam indítani…

Térjünk is át a vasárnapra, a verseny során tapasztaltakra. Ez egy kedvezőbb pálya volt az órák számára, hiszen jórészt szabadon kellett futni, nem nagy házak között, sokszor egyenesen, bár persze itt is voltak kanyarok. Szint az öt domb miatt volt bőven, és a tesztre jutó idő is bőven több volt, mint fél óra, hiszen nagyjából 1 óra 45 perc alatt futottam le a félmaratoni távot.

Ezen a nap engem személy szerint sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy vajon a Suunto hogyan fog csuklón pulzust mérni, mint az, hogy a két óra közül melyik hogyan teljesít a tempó, távolság, szintkülönbség mérésében. Kezdjük is a pulzussal.

Polar M430
Polar M430 kaposvári félmaraton pulzusa, mellkaspánttal mérve.
Suunto 9
Suunto 9 kaposvári félmaraton pulzusa, az órával a csuklón mérve.

A bal csuklómon volt a Suunto óra, jobb oldalra a Polar-t vettem fel, ami ugye mellkaspánttal mérte a pulzust. Pár perc alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a csuklómérés nem ér semmit. A grafikonokon is látszik, hogy amíg a Polar a rajt után szép egyenletesen elkezdett emelkedni, 150-re, majd 160-ra és afölé, addig a Suunto a csuklón mérve egészen fals adatokat adott, már három perccel a rajt után 180 feletti pulzust mérve. Ahogy teltek a percek, egyrészt a tempóból és érzésre, másrészt a mellkaspánttal mért pulzussal összehasonlítva egészen biztosan voltam benne, hogy a csuklós mérés úgy rossz, ahogy van. 165 helyett stabilan 185-190-et mért a Suunto. Már éppen elengedtem volna a dolgot, hogy akkor ezzel le is van tudva a teszt, amikor eszembe jutott, hogy lehet, szorosabbra kéne húzni az óra szíját. Már eleve nem volt laza, de tudom, hogy az Apple Watch is sokkal pontosabban mért anno, mikor még azt használtam futáshoz, akkor, ha jó szoros volt a csuklón. Szóval húztam rajta még egyet és csoda történt! Tényleg jó szoros lett, de még nem az a nagyon kellemetlen. Viszont ettől kezdve elkezdett meglepően jól mérni. A grafikonon is látszik, hogy hirtelen visszaesett a mért pulzus 185 körüli értékekről 160-165 közé. Innentől, amikor ránéztem, nagyjából ugyanazt mutatta, mint a Polar, ami mellkaspánttal mért, jellemzően 1-2 pulzusponttal mutatott magasabb értéket csak, de soha nem többel. Néztem lejtőn, emelkedőn, magas pulzusnál, alacsonyabbnál – innentől megbízhatóan mért. A grafikonokat összehasonlítva azért látszik, hogy a Suunto-nál több a hirtelen, kis hegyes kiszúrás, a Polar (mármint a mellkaspánt) stabilabban mért, de még így is, összességében nagyon meglepően jól mért a Suunto csuklón. Szerintem én továbbra is mellkaspánttal fogok edzeni, de most már tudom, hogy nem történik semmi gond, ha egyszer-egyszer esetleg otthon felejteném, vagy majd a nyári nagy melegben nem lesz kedvem felvenni. A lényeg, hogy tényleg jó szorosra kell állítani a csuklón az órát, és akkor egész pontosan fog mérni.

Nézzük akkor a távolságot, tempót és szintet, hogyan mért a Polar M430 és a Suunto 9-es. Ami már a verseny közben is feltűnt, az az, hogy a távolságot ezúttal mindkét óra szinte ugyanúgy mérte. Ugyanakkor jelezték a kilométerenkénti split-eket, és a végén mindkét óra 21.19 km-t mért a teljes távra. Ebből már nyilván az sem meglepetés, hogy átlagtempóra is mindkettő 4:56-ot mért. Ez nekem egy pozitív csalódás volt, kicsit tartottam attól, hogy majd nagyon mást mérnek, aztán úgysem lehet megmondani, hogy melyik volt a jó, vagy melyik állt közelebb a valósághoz. A verseny hivatalos távja hiába félmaraton, egyrészt soha nem lehet tudni, hogy tényleg pont annyi-e, másrészt minden futó egyéni útvonala egy kicsit más (több).

Polar M430 kaposvári félmaraton tempó grafikonja.
Suunto 9 kaposvári félmaraton tempó grafikonja.

Persze megint más a grafikonok beosztása, ezért nehéz egy az egyben összehasonlítani őket, de egy kicsit jobban megnézve őket látszik, hogy nagyon hasonló a két ábra mintázata. Ugyanott látszanak a frissítőállomások (nagyon rövid beszúrások lefele), az emelkedők (lapos U alakok), a nagy lejtők (a dombok teteje közel 4 perces tempóval), a nagy beszakadás jobb oldalt, ami az utolsó hegyre történő fölgyaloglást mutatja. Ezen a versenyen eléggé hasonló tempókat mért a két óra, a maximális sebesség is ugyanaz kb. Igyekeztem emlékezetből és a pályára visszagondolva minél több pontot megnézni, összehasonlítani, nincsenek nagy különbségek a két mérés között. Még a kanyarokat is egész jól mérte a két óra, alig lassultak be (majd korrigáltak gyorsítva). Talán – megerősítve a szombaton tapasztaltakat – a Polar csak ott nyújtott gyengébb teljesítményt, ahol hirtelen volt több meredek irányváltás. A pálya végén egy felüljáróra kellett felfutni, és mind a felvezető út, mind a levezető út egy csigalépcső szerű, széles feljáró volt. Ez azon túl, hogy a táv legvégén már nem esett túl jól, kicsit nehéz is az óráknak, hiszen kis helyen futunk körbe-körbe (a szint pedig emelkedik, majd a másik végén csökken). Itt a Suunto 5:30-5:45-ös sebességet mért, ami teljesen reális, felfele lassultam és lefele sem lehetett túl gyorsan futni a kanyarok miatt. A Polar itt beesett 9 perces tempó alá, a grafikonon is látszik legjobboldalt a két beszakadás nem sokkal a verseny vége előtt. Ezt leszámítva mindkét óra stabilan hasonlót mért.

Ami még talán érdekes lehet, az a szintkülönbségek mérése. Ezt én egyébként nem nagyon szoktam figyelni, általában nem futok túl szintes terepeken. Egyszer a Polar mért több száz méter szintet a Margit-szigeten, arra azért felkaptam a fejem, de az is csak egyszer fordult elő. 🙂 Mivel a kaposvári verseny az öt domb leküzdéséről is szól, ezért nem meglelő, hogy mindkét márka szintet bemutató grafikonja szépen visszaadja mind az öt dombot. Ami számomra szintén nem volt meglepő, de azért már nem annyira jó hír, hogy egyik órának sem sikerült azonos magasságra kihoznia a rajtot és a célt (miközben ezek pontosan egy helyen voltak). A Polar-nál a 156 méteres tengerszint feletti magasságú rajtról 140 méterig jutottunk el a célba, a Suunto-nál 139 méterről 154-re. 🙂 Az utolsó, legmagasabb domb a Polar-nál 202 méteres, a Suunto-nál 200 méteres. A domb (Ivánfa-hegy) hivatalosan 212 méter magas, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a legmagasabb pontjáig futottunk. Ránézésre egyébként a görbék megfelelnek a valóságnak, először egy kicsi lejtőn futottunk, majd volt egy kis dombocska, utána jött az öt nagy domb, amiből az elsőnek és az utolsó előttinek volt egy hosszabb platója, és végül az utolsó, legmeredekebb, legmagasabb domb (hegy?). A legvégén pedig a felüljáró és egy kis szint a célig. Itt biztos vagyok benne, hogy a Suunto mért félre, egyáltalán nem volt akkora emelkedő a végén, mint amit a grafikonja jelez.

Polar M430 kaposvári félmaratonon mért szintkülönbségei.
Suunto 9 kaposvári félmaratonon mért szintkülönbségei.

Az én következtetésem az, hogy hobbi futó célnak biztosan megfelel mindkét óra. Nem ezeken az órákon fog múlni egy sikeres félmaratoni vagy maratoni felkészülés vagy célba érkezés. Apróságokat lehet elemezgetni köztük, de a lényeg az edzésmunka, a motiváció, a kitartás. Ezeknek azért az órához nem sok köze van. 🙂 A két tesztem alapján a Suunto egy kicsit biztosabb, kisebb és rövidebb ideig tartó kilengésekkel méri a kanyarokat. De önmagában ez a különbség biztosan nem ér annyit, amennyi az árkülönbség a két óra között. Azt inkább a szubjektív benyomásoknál kell keresni.

Suunto 9: gyorselemzés

Gyorsan történt. Egy-két hete fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy esetleg egy új sport órát nézhetnék, de gyorsan el is hesegettem. Hiszen a Polar M400-asom csak 14-15 hónapja van meg, és bár őszintén bevallom, egy kicsit meguntam, de teljesen jól működött, fölöslegesnek tűnt újat venni. Csak hát sajnos ahogy gyarló emberként a mobiltelefonokat is cseréljük 1-2 évente, hiába nincs semmi bajuk, egy sportóra is sokszor hasonló cipőben jár.

“Szerencsémre” pár napra rá segítségemre sietett a technika ördöge, ugyanis tényleg elkezdett hülyeségeket csinálni a Polar-om. Majdnem mindig ugyanazon az útvonalon futok, ezért tudom, hol hogyan mér az óra. Mivel nem katonai GPS-ről van szó, a kanyarokban, nagy házak között néha “belassul”, utána korrigál egy gyorsabb tempóval. Ezeket már megszoktam. De az utóbbi napokban itt is extrém értékeket mutatott néha. Majd jöttek a pulzus kiugrások, volt, hogy 210 felett mért, kétszer is. Gyorsan elemet cseréltem a pántban, hátha ez volt a baja. Ez többet nem is fordult elő, de jött az újabb baki: valahogy eltűnt a futó mód az órából, csak “Other outdoor activity”-t lehetett indítani. (Ott persze újra be kellett állítani hogy én miket szeretnék futás közben az órán látni.) Ez bezavarta a Training Peaks-et is. Mindent meg lehetett oldani persze, csak plusz idő és idegeskedés volt. Szinkronizáltam az órát, utána volt megint futó mód, de mire másnap edzettem volna, már megint eltűnt. Utólag most már tudom, hogy valami globális Polar hibajelenséggel van dolgunk, mert többen is írtátok, hogy nektek is eltűnt a futó mód és csak Other outdoor activity-tek van pár napja. Biztos megoldják majd az illetékesek, de nálam végül egymásra talált a vágy egy új sportóra iránt és a Polar technikai problémái. Múlt hét vasárnap megvettem a Suunto 9-es órámat.

Suunto 9

Magát a Suunto márkát többen is ajánlották mikor a Facebook oldalamon látták, hogy problémák vannak a Polar-ral, ezúton is köszönöm nekik. Mégis, a végső lökést egy szombati blogbejegyzés adta – tökéletes időzítéssel. Bár nem rendszeresen, de sokat szoktam olvasni Thaller János (alias Jánosfut) blogját. Futó életem szinte első heteiben találtam rá, amikor rámijesztettek a pulzuskontrollal kapcsolatban. Írtam is róla. Szóval azóta nyomon követem a blogját. És mit ad Isten, most hétvégén pont egy Suunto 9-es órát tesztelt, illetve arról jelent meg új bejegyzése. El is olvastam gyorsan, és fejben már szinte el is dőlt, hogy lesz egy ilyen órám. János blogbejegyzése a Suunto 9 Baro Balck tesztről ITT olvasható. Tekintettel arra, hogy az én órám is majdnem pont ilyen (csak nem Baro, azaz nincs benne barométer), és hogy János igen alaposan és objektíven leírt róla mindent, ezért én a továbbiakban inkább a szubjektív részekre összpontosítok, egyébként is inkább azt szoktam tenni. 🙂

Az óra a Polar M400-ashoz képest szuper jól néz ki. Persze nem fair az összehasonlítás, nyilván nagyon más kategória a kettő. Érintőképernyős, színes, szagos. 🙂 Mondjuk az én ízlésemnek már egy kicsit túl nagy. Míg az Apple Watch-ot simán tudom viselni egy ing alatt, addig a Suunto 9-et már kényelmetlen alá betuszkolni. Persze elsősorban csak futáshoz vettem, mégis, annyira megtetszett, illetve nagyon sok funkciót lefed, amit az Apple Watch is tud, hogy egyelőre teszt jelleggel egész nap hordom.

Suunto 9

De nézzük a lényeget, a futó funkciókat. Előre kell bocsátanom, hogy már a Polar-nál sem használtam ki az órában rejlő lehetőségek 90%-át, és ez valószínűleg még hatványozottabban igaz lesz a Suunto-ra. Eleve, ha nem hordom egész nap (lépésszámlálás, pulzus mérés, alvás mérés, stb), ráadásul a rendelkezésre álló 100+ sport funkcióból csak a futást használom, már éppen eléggé marginálisra szűkítettem le a használatát.

A megvétel, majd bekapcsolás után jönnek az alap beállítások, ezek elég egyszerűek, gyorsan kivitelezhetőek. Utána viszont következik az, ami az egész óra (illetve szerintem a Suunto márka) egyik nagy negatívuma, legalábbis számomra. Jön az applikáció telepítése telefonra, illetve laptop-ra. Ekkor kiderül, hogy kettő felület is van: a Suunto és a Movescount. Nagy Suunto-soknak biztos nem új a dolog, de én azt sem tudtam, hogy melyik micsoda, akkor most melyiket is kéne telepíteni, melyiket mire kell használni. A telefonomra mindkét applikációt le tudtam tölteni, a webes felületen csak a Movescount van (a Suunto ott inkább terméktámogatás, support, nem sport felület), de persze, hogy nehezebb legyen, a laptopra is le kellett tölteni egy programot, ami az órát szinkronizálja (az Suunto). Kiderült, hogy a Suunto mobilos app és a Movescount között nincs átjárás, mindkét helyen regisztrálni kell, megadni az adatokat. Közben lehet szinkronizálni mindkettőt a telefonnal, van ami átmegy, van ami nem. Legalábbis én ezt tapasztaltam belőle. Az első, szerda reggeli edzésem után meg mindkét program feltöltötte az edzéseredményt a Training Peaks-re, így ott lett két edzésem is. (Persze az egyiket kitöröltem utólag.)

Most már okosabb vagyok, ugyanis elolvastam az alábbiakat a Suunto hivatalos honlapján:

Suunto and Movescount
Hogyan használjuk együtt a Suunto App-ot és a Movescount-ot? Röviden: sehogy 🙂

Szerintem ez azért elég gáz. Mármint az, hogy a Suunto és a Movescount két külön felület, az egyik a régi (Movescount, amit gondolom emiatt sokan használnak) a másik az új (Suunto App, amit próbálnak bevezetni, csak ezt fejlesztik már) és nincs átjárás a kettő között. Sőt, azt javasolják, hogy a kettő együtt ne legyen telepítve a telefonon, mert kiakasztja az órát. Hát ez azért elég furcsa, nem??

Nekem egyébként teljesen megfelel a Suunto App, de azért az már leesett, hogy a Movescount (még) sokkal több mindent tud, akár beállítások terén, akár elemzések terén. Szóval végül a telefonomon a Suunto App lesz, a laptopon a Movescount oldalt fogom nézni. Most, hogy így pár nap alatt már kiismertem magam, nem olyan vészes ez a dolog, de azért nem túl kényelmes, és okozott némi kellemetlenséget az elején.

Az iPhone-om sporttal kapcsolatos képernyője, rajta a Suunto és a Movescount (az utóbbit azóta töröltem a telefonról).

Mindent összevetve a Suunto felülete is egy a sok közül. Ismerem már a Polar-t, a Strava-t, a Training Peaks-et. Végső soron mindegyiknél hasonlókat kell beállítani és megadni, hol kicsit többet és részletesebben, hol kicsit kevesebbet. Szerintem csak főleg megszokás kérdése, hogy ki melyiket preferálja. Persze ha már van egy-egy kialakult szokás, akkor nehéz lehet egy új felületet kezelni, de én még szerencsére aránylag rugalmas vagyok ebben. Bár mondjuk arra még nem jöttem rá, hogy a Suunto-ban hogyan lehet előre úgynevezett “Phased” edzésprogramot megírni, amit utána segít az órád végrehajtani. (Phased alatt azt értem, hogy mondjuk 20 perc bemelegítés, majd 2 perc lendületes tempó – 1 perc erős tempó, a tempók között 1-1 perc könnyű kocogás és mindez mondjuk nyolcszor.) Igazság szerint a Suunto beállítási lehetőségekben talán kicsit szegényebb, mint a Polar. Érdekes, hogy a pulzus zónákat csak a telefonon lehet beállítani, az applikációban és a Movescount weboldalán nem. Mindegy, számomra ezek marginális dolgok, de itt azért még van hova fejlődni a Suunto esetében.

Természetesen itt is testre lehet szabni az órán megjelenő információkat. Több óraképet lehet összeállítani előre megadott sablonokból vagy teljesen szabadon, és egy-egy óraképen is bármi lehet gyakorlatilag. Az adatok is dizájnosabbak, de grafikonokat is ki lehet rakni. Én meg is alkottam a sajátom, amit a Polar-on is a leggyakrabban használtam. Bár az óra tud csuklón pulzust mérni, én valahogy nem bízom ebben (ráadásul télen én a pulóver tetejére szoktam az órát felvenni, nem közvetlenül a csuklómra ), ezért vettem hozzá pulzus mérő mellkaspántot is. Könnyű volt összekapcsolni az órával, megfelelően mért.

Az óra futás közben teljesen jól használható. Egyszerű elindítani, szünetet tartani (Pause) és megállítani (End). Érintőképernyős, lehet a nézeteket menet közben váltani. Zárolni is lehet, ha valaki esetleg attól tart, hogy elállítja. Én egy képernyőt szeretek nézni futás közben (táv, idő, tempó és pulzus), ezért nekem ez nem olyan kulcskérdés. Persze a Suunto sem katonai GPS, a már ismert helyeken ő is belassult, majd kompenzált. Viszont mintha a szinteket sokkal jobban mérné (így egy-két alkalom után).

Edzés után, ahogy már írtam, két felületen is lehet elemezni a teljesítményt: a Suunto mobil applikáción és a Movescount weboldalon. Itt beszéljenek helyettem inkább a képek.

Suunto App: Térkép (van külön sebességre és pulzusra is).
Suunto App: Az edzés után a fenti főbb adatokat láthatod, illetve van még egy második oldal is, lentebb:
Suunto App: Pulzus alakulása és a pulzus tartományokban eltöltött idő.
Suunto App: Tempó alakulása
Suunto App: Split-ek főbb adatai (alapból 1 km-es split-ek vannak, de természetesen ez állítható).
A Movescount oldalam fejléce.
Movescount: Elég sok edzés adat látható, nem hiszem, hogy itt hiányérzete lehet bárkinek.
Movescount: A térkép hasonló, egy kis szín-intenzitással megbolondítva, illetve a futás során készített fényképeket is ráteszi. Aranyos. 🙂
Movescount: A grafikai elemzés is elég sokrétű, bármit bármivel össze lehet hasonlítani.
Movecount: Split-ek, egy kicsit több adattal, mint a Suunto App-ban.
Movescount: És egy furcsa grafikon, ami érdekesnek tűnik, de még tanulnom kell. 🙂

Tényleg az látszik, hogy a Movescount egy sokkal kifinomultabb, részletesebb platform, több elemzési lehetőséggel. Ugyanakkor már nem fejlesztik tovább, és a jövő a Suunto App lesz, ami viszont most még nincs azon a szinten, mint a Movescount. Meglátjuk, melyikre szokom rá… A szinkronizálás a mobilos applikációval elég gyors és egyszerű. A laptophoz (Movescount-hoz) természetesen kábel kell, ez elég körülményes már a mai világban.

Amiben biztosan veri a Polar-t (és az Apple Watch-ot is) a Suunto 9 az az üzemideje. A hivatalos leírás szerint sima óra módban (nem megvilágítva a kijelzőt) 120 óra az üzemideje – de aktív sportolással is 24 óra. Ezek hihetetlen számok. És a gyakorlat alátámasztja. Hétfőn este feltöltöttem, kedden kezdtem el hordani, rajtam volt egész nap. Szerdán abban futottam egy órát, majd csütörtökön 40 percet szürkületben, végig enyhén megvilágítva a kijelzőt, hogy lássam. Egyébként meg csak simán használtam napközben, és a teszt miatt abban is aludtam. Csütörtök este 57%-on volt (ekkor feltöltöttem újra). A Polar-t én nem hordtam napközben, általában 3 edzést bírt. Az Apple Watch nálam kb 2 napot bírt, de mondjuk azt sokkal intenzívebben használtam napközben. Szóval hihetetlen üzemideje van, ez nálam egy nagyon nagy plusz. És Izlandon is jól jön majd a Laugavegur Ultra Marathon-on, nem vagyok benne biztos, hogy a Polar végig bírta volna szuflával.

A Suunto 9 szürkületkor, enyhe háttérvilágítással.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy amivel jobban tetszik nekem a Suunto 9 a Polar-nál, az főleg szubjektív: jobban néz ki, óraként is viselhető, nem csak sportoláshoz. Tényleg okosóra (össze lehet szinkronizálni a telefonnal, legalábbis iPhone-nal, és megjelennek rajta az üzenetek, email-ek, értesítések, rezeg, ha hívnak), bár – vigyázat, szintén szubjektív! – szerintem az Apple Watch-csal azért nincs egy szinten. És persze mellette szól még az újdonság varázsa. 🙂 Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem, szeretem viselni és futni benne. Jó érzés, jól néz ki. De az is igaz, hogy a célnak a Polar M400-as is teljesen megfelelt, főleg azon a szinten, amire én használtam (táv, idő, tempó és pulzus), plusz az a néhány utólagos elemzés. Ettől függetlenül, ha valakinek van rá anyagi forrása, csak ajánlani tudom. Egy dologban viszont verhetetlen a Suunto 9-es mind az Apple Watch-hoz, mind a Polar M400-hoz képest. Ez pedig az üzemidő.