Verőce Éjszakai Trail

Több, mint egy hete volt ez a verseny, amely számomra az első hazai terepfutó verseny volt, ráadásul az első részben éjszakai versenyem, mármint terepen, mert az Ultrabalatonon azért mindig jut éjszakai etap nekem is. Nem is annyira emlékszem már, hogy mikor és miért neveztem, de valamikor pár héttel a verseny előtt, valószínűleg egy Facebook posztban jött velem szemben az esemény, és megtetszett. Az is, hogy terepverseny, az is, hogy a Börzsönyben van, és ez az éjszakai élmény is, főleg, hogy elvileg van egy élő nevezésem a 100 miles of Istria versenyre, amelynek egy része éjszaka van. Szóval gondoltam gyakorlásnak jó lesz. Ugyanebből a megfontolásból neveztem a legkisebb távra, amely 16 km volt (volt még 27 km és 50 km), mondván, életemben először fogok éjszaka erdőben futni, nem kéne túlerőltetni a dolgot, először csak kóstoljuk meg milyen lesz.

Az elmúlt hónapokban elsősorban terepen futok, heti egyszer, maximum kétszer, szóval mondhatni, hogy teljesen formán kívül vagyok, de terepen azért gyűjtögettem a kilométereket. A Börzsöny pedig kifejezetten tetszett így nagy reményekkel vártam a versenyt, mármint nem a teljesítmény vagy az időeredmény vonatkozásában, hanem az élvezeti faktort tekintve.

Pályabejárás

Ilyet sem csináltam még, de az is igaz, hogy a tavalyi izlandi Laugavegur Ultramarathon-t leszámítva nem is voltam még soha terepfutó versenyen. Végig az járt a fejemben a verseny előtti néhány hétben, hogy nekem ide el kell majd mennem lefutni előre az útvonalat, mert egyébként biztosan el fogok tévedni. Nem vagyok egyébként ennyire elveszett, de hiába olvassa át az ember az útvonalat, hiába van letöltve a track az órájára, nekem eddig azért mindig sikerült egy-két elágazást benézni, és versenyen nem olyan kellemes néhány száz méter után visszafutni és új irányt venni. Abban pedig semmilyen tapasztalatom nem volt, hogy mennyire lesz jelölve a pálya, mennyire tudok majd másokkal együtt futni, mennyire leszek csak magamra utalva.

Végül a szombat éjszakai verseny előtti csütörtök délután, munka után jutottam ki Verőcére, és vághattam neki a 16 kilométeres távnak. Egy kellemes futást terveztem, de az elején egyből éreztem, hogy kemény lesz ez. Alig egy kilométerrel a rajt után már jött is az első durva emelkedő. Összesen négy hegyre kell felmászni a távon, és azért van bőven szint, az első két hegy számomra inkább mászós, mint futós volt, és a harmadik sem volt az, melyet végig tudtam volna futni.

A négy hegy szintrajza a Suunto órámon – a második felfele kifejezetten meredek volt…

Nem akarom most a teljes pályabejárós futásom leírni, hiszen akkor mit írnék a versenyről. 🙂 A lényeg a négy hegy és a csalódás volt számomra. Csalódás? Igen, az volt. A versenytáv szerintem kevesebb, mint harmada van erdőben, a többi rész murvás úton, aszfalt úton, a város határában, néhol a városon belül. Tudom, tudom, én vagyok a hunyó, miért nem néztem utána és hasonlóak, de egész egyszerűen eszembe sem jutott. Valamiért azt hittem, hogy ha terepfutó verseny, akkor végig erdőben lesz majd. 🙂 Azért azt már most előrebocsátom, hogy bár emiatt (és a várható eső miatt) még azon is gondolkoztam, hogy el sem megyek a versenyre, végül nagyon jól éreztem magam és kifezetten tetszett a verseny. De akkor csütörtökön, a verseny előtt két nappal tényleg csalódott voltam.

De a távot lefutottam, két-három kisebb tévesztéssel az útvonal is megvolt, a célt teljesítettem, nem ismeretlen közegben vágok majd neki a szombati versenynek, kiismertem az emelkedőket, meddig kell tartalékolni, meg persze hol mikor merre kanyarodni. Végül 2 óra 5 perc alatt futottam le a 16 kilométert, így nagyon szolidan egy 2 órán belüli beérkezést tűztem ki a verseny céljának, no meg, hogy ha lehet, legyek a mezőny első felében, bár nem voltam benne biztos, hogy erre az edzettségi állapotom alapot ad majd.

A verseny előtt

Amint utaltam már rá, a verseny napján némileg bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem. Egyrészt a pályabejárós futás nem hagyott bennem túl mély nyomott, a pálya több része kifejezetten nem tetszett, csalódás volt. Ráadásul a péntek estét néhány baráttal italozással és pókerezéssel töltöttük, hajnalban kerültem ágyba, és bár tudtam egy kicsit szombat délután is aludni, azt azért nem mondanám, hogy csúcsformában voltam. Plusz az eső is esett aznap, nagyon gondolkoztam, hogy kell-e nekem sárban csúsznom sötétben. 🙂 De aztán összekaptam magam és elindultam Verőcére, ahol a rajt és a cél volt.

A verseny előtti meditációm. 🙂 Valószínűleg éppen a Facebook oldalamra posztolok valamit.

Bár már sok futóversenyen jártam, a terep és az éjszaka miatt azért kicsit izgatott voltam. Időben érkeztem, kényelmesen át tudtam venni a rajtszámom és az időmérő chip-et, amit a bokámra kellett erősítenem. Nem zavart egyáltalán, meg is feledkeztem róla. A rajtszámnak elhoztam a rajtszámtartó övem, a biztosító tűkért nem vagyok annyira oda.

Az időmérő chip a bokámon.

Volt még idő kis ráhangolódásra, bemelegítésre, egyedül a szúnyogokra kellett figyelni, azok voltak bőven. A Duna-part egyébként nagyon békés, egyben meseszép volt, a lemenő nap fényei tükröződtek a folyó felszínén. A versenyközpont helyszínválasztása tökéletes volt, itt készülődni, majd a futás után itt pihenni, hát igen jó volt.

A Duna-part a verseny rajtja előtt.

A verseny

Este 8-kor indultak a 16 és 27 kilométeres táv versenyzői, és csak éjfélkor az 50 km-es ultramaratonisták. A koncepció az volt, hogy mi még naplementekor indulunk és majd ránk sötétedik, míg a leghosszabb távon futók éjszaka indulnak, és a napfelkeltét élhetik át az erdőben. Nem voltunk sokan, talán százötvenen a becslésem szerint, akik 8-kor rajtoltak. A verseny első kilométere még nagyjából sík volt, előbb egy bicikliúton, majd szélesebb murvás úton kellett futni, ami után kezdődött is a kaptató az első hegyre fel. Számomra meglepő módon egyben maradt a mezőny, és engem is beleértve egy-egy meredekebb szakaszt kivéve inkább futottunk, mint sétáltunk. Én a pályabejáró futásomból pontosan tudtam, hogy viszonylag hosszú ez az emelkedő, és még vár ránk több is, így igyekeztem beosztani az erőmet, ugyanakkor azért persze vitt előre a versenyszellem is, túl sok gyaloglást nem engedhettem meg magamnak. 🙂

A verseny legeleje, útban az első hegy felé.

Az első hegycsúcsot elérve kezdőtött az első lejtmenet és az első erdei szakasz. Már ez előtt is, de itt is láttam, hogy az útvonal nagyon korrekten ki van jelölve. A földön mindenhol rózsaszín (vagy lila?) nyilak, a fákon pedig fényvisszaverős szalag. Mondanám, hogy eltéveszteni sem lehetett. Mondjuk nekem nagyon nagy magabiztosságot adott a két nappal korábbi pályabejárásom, a nyilak és szalagok inkább csak megerősítést adtak, de nem kellett az órám folyamatosan ellenőriznem, hogy jó helyen járok-e, mikor jön egy kanyar és ilyenek. Tényleg jó döntés volt előtte lefutni a track-et.

Visszatérve a futásra, jött az első lejtős és egyben erdős rész, amit nagyon élveztem. Kezdett esteledni, de még nem volt szükség a fejlámpára, ugyanakkor ilyen későn én még nem futottam erdőben. A mezőny számomra továbbra is meglepő módon még együtt volt, mármint előttem is futottak ketten-hárman látótávolságon belül, és mögöttem is jöttek páran. Egyáltalán nem voltam egyedül. Igyekeztem is felzárkózni az előttem lévőkre, hogy tuti ne kelljen az útvonallal foglalkoznom, csak követnem valakit. Ez a szakasz kifejezetten tetszett, igazi vadregényes erdei rész volt.

A pályát jelölő fényvisszaverő szalag – mondjuk a fényvisszaverésre csak a táv végefelé volt szükségem.

A második hegymenet volt a legkeményebb, ez volt a legmeredekebb. Ezt én csak erős ütemben sétálva tudtam megmászni. Volt egy-két futó, aki futva 🙂 elhadat mellettem, én nem értettem ezt hogyan tudják véghezvinni. Azért gyalogolva is sikerült egy-két embert utolérni és megelőzni, de többen kb együtt haladtunk. A második hegy utáni lejtmenet teknikásabb volt az elsőnél, az erdeti út nyomvájus és vízmosásos volt, sok helyen rögös, a végén pedig csúszós. Itt a pályabejárásnál inkább szenvedtem, de most vitt a lendület és a verseny hangulata, egész tempósan mentem lefele, meg is előztem egy-két embert. Így értem el a verseny féltávjához, ahol egyrészt kettéágazott a mezőny (a 16 km-es mezőny visszafele vette az irányt, a 27-esek továbbfutottak), másrészt itt volt a frissítő pont. Én azt most kihagytam. Egyrészt hoztam magammal zsákban vizet, melynek még biztosan több, mint a fele megvolt, másrészt négy gélt, amiből a tervek szerint kettőt elfogyasztottam már. Nem láttam értelmét, hogy miért álljak meg, így inkább nekivágtam a kisebb egyenes szakasz utáni harmadik emelkedőnek.

Még világosban.

A harmadik emelkedő végig aszfalt úton vezetett, nem volt olyan meredek, de cserébe hosszú. Gondoltam versenyen vagyok, ezt most megpróbálom megfutni, nem fogok annyit gyalogolni rajta, mint a pályabejáró futás alkalmával. Kezdett sötétedni is, meleg sem volt, ez is segített – no nem sokat, mert azért izzadtam rendesen. A becsületemre legyen mondva, sokáig kitartottam. Azért a vége felé egyszer-kétszer bele kellett gyalogolnom, de szépen haladtam. Itt már jobban szétszakadt a mezőny, távolabb voltak egymástól a futók. Néha mellettem ment el valaki, nekem is sikerült több embert megelőznöm. Nem mintha helyezésekért versenyeztem volna, de azért mindig jó egy rövid távú célnak az előtted futót kinézni és kitartani, futni, odatenni magad azért, hogy előbb-utóbb utólérd és megelőzd. A harmadik hegy tetejére utol is értem két futót, akik közül az egyiket megelőzve a másik mögé pedig beállva tudtam le a verseny egyetlen igazi éjszakai erdei szakaszát. Ez egyébként meseszép volt, ködfoltos, vékony ösvényen, fejlámpával, tényleg nagyon tetszett. Azért jó volt, hogy futhattam valaki után és nem teljesen egyedül voltam. 🙂

Az egyetlen sötétben teljesített rövid erdei szakasz végén.

Viszont nagyon rövid volt és utána újra aszfalt út következett. A lejtő után egy hosszabb sík szakasz jött, ahol erőre kaptam és egész jó tempót tudtam menni, elszakadtam a korábban előttem futótól és innentől már végig egyedül voltam, csak én és a sötét, mármint miután elhagytam a várost és újra közvilágítás nélküli részen futhattam. Ez már a negyedik emelkedő volt, ami bár nem volt rövid, de viszonylag enyhébb, így ezt majdnem végig tudtam futni. Föld úton vitt az itiner, az egyik oldalt (kihalt?) házak, a másik oldalon a természet, a fejlámpám fénye elsősorban arra szolgált, hogy ne lépjek pocsolyába. Itt már tényleg egyedül voltam, sem magam előtt nem láttam senkit, sem mögöttem. Bár fáradtam már, de tudtam, hogy közel a vége, így kitartottam. Nem mentem nagy tempót, elég volt nekem, hogy nem gyaloglom felfele, hanem kocogom. Ekkor már éreztem, hogy meglesz az 1 óra 45 percen belüli időm, ami pár kilométerrel korábban még nem tűnt annyira reálisnak.

Az utolsó csúcsot is megjárva jött egy rövidebb lejtős rész, ahol azért figyelni kellett fejlámpával, majd a már ismert bevezető szakasz, előbb murván, majd a bicikli úton, és a várva várt befutó a célba. Meglepetésemre nem voltak még benn túl sokan, Megkaptam az érmem, pihentem egyet, a kötelező célfotó majd kis frissítés (sós perec és cola) és utána még pihentem jó 20 percet. Bár a nevezéshez járt egy kisebb vacsora is (valamilyen tészta), de az az igazság, hogy nem voltam egyáltalán éhes így inkább hazafele vettem az irányt.

A célban a befutó éremmel.

Összegzés

Nagyon jó kis verseny volt ez a Verőce Éjszaka Trail, nagyon jól éreztem magam, és a saját magam kreálta várakozásokkal ellentétben nagyon tetszett a pálya is. Sötétben valahogy minden más volt, és a verseny miatt az emelkedők kihívása maradt meg bennem, nem az, hogy mennyi volt az aszfalt rész vagy milyen kilátás lett volna nappal. Szóval tényleg szuper élmény volt!

Nagyon hasznos volt bejárnom előtte az útvonalat. Nem gondolom, hogy nagyon eltévedtem volna, de nem volt bennem az ideg, hogy mikor merre kell majd menni, egyszerűen egy stressz faktort kivett a futásból. Járulékos haszna volt, hogy jobban be tudtam osztani az erőm, mind fejben, mind fizikailag, mert tudtam, hogy mikor mi jön.

Végül a 16 kilométeres távon 70 indulóból a 14. lettem, azaz bőven sikerült a mezőny első felében végeznem, ami a másik célom volt, ezzel is abszolút elégedett voltam. Mondjuk az első 4 helyezett 1 óra 20 percen belül hozta le a távot, ez nem is értem, hogy hogyan lehetséges… 🙂

A befutó érem.

UTT 32 km – pokoljárás 32 fokban

Nem tudom mi visz rá valakit, hogy nyári 30+ fokos melegben, tűző napon, árnyék nélküli aszfalt úton fusson órákon keresztül. Nem is tudom, hogy engem mi vett rá. 🙂

Előzmények

Hát az úgy kezdődött, hogy két hete még semmilyen versenyre sem készülten. Aztán egyik nap felhívott volt kollégám, Peti, hogy lenne egy hely a volt cégem csapatában az UTT-n. Nem sokat tudtam az Ultra Tisza-tóról, sőt, konkrétan semmit, csak azt, hogy helyileg kb hol van. De persze, hogy volt kedvem hozzá, Viszont másnap kaptam egy emailt, hogy a még tavalyi nevezésem a július 5-i Pitztal Gletschermarathon-ra él, és a versenyt megtartják, egy virtuális maraton keretében, azaz mindenki ott futja, ahol tudja. Így szóltam Petinek, hogy mégsem fog összejönni az UTT, de ő javasolta, hogy menjek, úgy is többen lemondták a csapatból, fussam le ott a maratont. Újfent nem gondolkoztam, mondtam rendben, csináljuk.

A gát belső oldala Sarudnál, ahol indultam. Háttérben a gát tetején a váltópont.

Célkitűzés / Motiváció

Volt is, meg nem is. Feldobott, hogy találkozhatok volt kollégákkal. De az UTT-ről szinte semmit sem tudtam, nem is mozgatott meg annyira. A maratoni kihívás tetszett. Illetve a benne rejlő kísérlet lehetősége. Tudtam, hogy egyáltalán nem készültem rá, alig edzettem, de kíváncsi voltam, hogy ha nagyon könnyen futom, magamhoz képest lassan, akkor le tudom-e futni nem belehalósan, beosztva az energiámat.

Mivel korábban 5 perces tempó környékén futottam maratont (félmaratont meg 4:30-as tempón belül), bár az edzések elmaradtak, úgy voltam vele, hogy ha megcélzok egy 6 perces tempót, akkor annak még így is elég kényelmesnek kell lennie, és 4 óra 15 percen belül kell végezzek. Tudtam, hogy lesznek nehéz részek, ahogy az az eddigi egy “könnyebb” maratonomon, a Liege Beer Lovers’ Marathon-on is volt, de arra nem voltam felkészülve, ami az időjárás szempontjából várt rám.

Még futás előtt, a sarudi váltóponton.

Felkészülés

A felkészülésem lényege pont az volt, hogy nem készültem fel egyáltalán. Persze ezt nem javaslom senkinek. 🙂 Még soha verseny előtt nem voltam ennyire formán kívű. Igazából 2017 ősze óta edzek, és néhány kisebb sérülést leszámítva folyamatosan edzésben voltam. Nem minden versenyre csúcsformában érkeztem, de edzésben voltam. Hát most nem. A járvány kezdete, március eleje óta nem tudtam rendszeresen eljárni futni. Hetente egyszer, néha-néha kétszer futottam, azt sem edzéstervvel, hanem csak úgy, jólesően, elsősorban terepen. Ha lehet nem felkészülni rendesen egy maratonra, akkor azt pontosan így kell csinálni. 🙂

Ezeket nem mentségként, vagy kifogásként írom. A verseny előtt a fent írtaktól függetlenül meg voltam róla győződve, hogy kellően kényelmes tempóval még így is simán le tudok futni egy maratont. Van egy elméletem, ami persze nem az enyém, csak én is ezt a nézetet osztom, azaz, hogy nem a távolság, hanem az iram öl. Ezt már kipróbáltam a gyakorlatban és igaznak bizonyult. Pont ezt a tételt akartam újra bizonyítani, azaz, hogy nem távolság (maraton) a fontos, hanem az iram (a terveimnek megfelelően a felkészülés nélküli nagyon lassú tempó). Én továbbra is úgy gondolom, hogy ez igaz és működött volna, csak egy dologgal nem számoltam: a hőséggel és a tűző nappal.

Az én rajtom pillanata.

A frissítést nem gondoltam túl, a szokásoshoz nyúltam: fél óránként egy High5 ISO gél, óránként két sótabletta és sok víz.

Ami nem sikerült a “felkészülésben”:

  • Tudatos és rendszeres edzések, kilométergyűjtés,
  • Előző napi sörözés, borozás (mármint ez megvolt, csak maraton előtt nem kéne),
  • Meleghez szoktatás, szokás.

Amit azért így is sikerült:

  • Alvás megvolt, a maraton előtti két nap 8-8 órát aludtam, ez nálam inkább ritka,
  • Mindent egy nappal előbb összepakoltam, semmi sem maradt otthon, nem kellett izgulni, kapkodni,
  • Időben leérni a Tisza-tóhoz, akklimatizálódni.

Versenybeszámoló

Ahogy a híres idézet szól az Oscar című filmből: “tudtam, csak nem sejtettem” hogy nagyon meleg lesz. 🙂 Nyilván néztem időjárás jelentést, meg mikor elindultunk 11-kor Budapestről, akkor nem lehetett kétségem, hogy milyen idő vár rám, de mégis. Utólag belegondolva, talán egyszer vagy kétszer futottam versenyen ilyen időben. És akkor sem ilyen időtartamot.

Fenn a gáton – itt még jó erőben, jó kedvűen. 🙂

Az én távom Sarudtól Tiszaörvényig szólt, 43.5 kilométer. A végső terv végül az volt, hogy az UTT versenyében 32.3 kilométer után Tiszaderzsen leváltanak, és én a versenyen kívül “kocogom le” a maratoni táv végét. Ennek később még volt jelentősége, hiszen végül is így tudtam kiszállni 32.3 kilométer után, mert eleve ott terveztük a csapat váltást. De erről később.

Ahogy közeledett a váltásom és az én rajtom tervezett időpontja, beálltam a váltóponthoz. Lilla, a biciklis kísérőnk már ott volt, előre tekert. Szólt, hogy kicsit pihen, majd utánam jön. Betettem a kis kosarába a táskám a frissítéssel, majd a váltás után elkezdtem futni, korábbi önmagamhoz képest viszonylag lassan. Kicsit elfutottam az elejét, mert az első kilométer 5:30 lett, majd utána három kilométeren át hoztam az 5:45 körüli tempót (a tervezett 6 percesek helyett). Egy idő után arra figyeltem, hogy 150 alatt maradjon a pulzusom. Ez egyébként meglepetés volt, iyen tempónál 130 fölé sem szokott menni, nyilván a meleg és a tűző nap megtette a hatását. A 150-es határt is csak azért lőttem be, mert ezt adta akkor és ott a kb 6 perces tempó. A tempó tényleg kényelmesnek tűnt és bár meleg volt, kicsit fújt a szél, nem éreztem rosszul magam. Az első 2-3 kilométeren még gyönyörködtem a tájban, a széles gáton, a tó felöli oldalon sátrazó horgászokban, a gát oldalán levágott füvet bálázó gépben. Mivel az első fél órában a biciklis kísérőm, Lilla, még nem jött velem, ezért egyedül futottam. De teljesen egyedül, se előttem, se mögöttem nem volt egy futó sem, és mivel viszonylag későn indultam (fél 3 után) és már visszafele, ezért szembe sem futott már senki. Néha egy-két biciklis elment valamelyik irányban, de egyébként teljesen kihalt volt minden. Ekkor még nem sejtettem, hogy végig ez lesz majd.

Napszemüveg,

Szóval az első néhány kilométer viszonylag eseménytelenül, a tervezetthez képest kicsit gyorsabb, de kényelmes tempóban telt, izgalmak nélkül. Mivel itt még nem jött velem Lilla, ezért vártam már az első frissítő pontot, ami kb az 5. kilométernél meg is érkezett. Egy kis víz, illetve kértem egy kis jeget a sapkám alá. Soha nem futottam még jéggel, nem tudtam milyen lesz, de mivel baromi nagy hőség volt, nagyon jól esett. A sapkám alá tettem egy marokkal, majd azt fel a fejemre. Egész jól megtartotta a jeget, nem potyogott ki. Az elején, az első 1-2 percben kicsit hideg volt, néha át kellett rendeznem, ha túl sokáig volt egy helyen. Aztán pár perc alatt megszokta a fejem, utána már kellemes volt. Mire végeztem és újra mozgásba lendültem, utolért Lilla is, pont jókor, meg tudtam ejteni az első fél órás frissítőmet a táskámból.

A rá következő egy, másfél óra jól telt. Sokat beszélgettünk, élveztem, hogy nem kell egyedül futnom, mert egyébként baromira egyedül lettem volna. Futótársak szinte sehol, a táj egyhangú, szinte mindvégig ugyanaz a látvány, szinte csak a frissítőpontok és a váltópontok hoztak egy kis változatosságot. Innentől egyébként tartottam a frissítési tervet, minden váltópontnál ittam vizet (ha nem volt, akkor 10-15 percenként egyébként is a kulacsomból), tettem jeget a sapkámba, pontról pontra egyre többet, illetve a fél óránként tervezett gélt és óránként tervezett kettő sótablettát is elfogyasztottam.

Sokáig jól ment a futás. Az egyetlen árulkodó jel a folyamatosan emelkedő pulzusom volt. A 7. kilométer után már nem tudtam 150 alatt tartani, pedig a frissítések miatt többször kicsúsztam a 6 perces kilométer átlagokból is. Rekkenő hőség volt, bár nem délben, hanem délután 3 után futottam, de szinte függőlegesen tűzött lefele a nap. A gát aszfaltja ontotta magából a hőt. Rajtam sapka, abban jég, napszemüveg, ez sokat segített, de nyilván nem fáztam. A gát roppant egyhangú és unalmas volt. Mindenhol csak ugyanaz. Minden kanyar mögött ugyanaz a kép. Tényleg csak néhány kilométerenként törte meg az egyhangúságot egy frissítőpont vagy egy strand.

Lillával, a biciklis kísérőmmel. Ez már a vége fele van, talán látszik is az arcomon. 🙂 No meg a jég a sapkám alatt. 🙂

Másfél óra, 15 kilométer után értünk Kiskörére. Itt majdnem eltévedtem. Illetve tudtam, hogy jó helyen járok, mégsem láttam, hogy merre tovább. Úgy szóltak rám, hogy merre menjek, a frissítőpont a fák mögé kanyarodó úton volt elbújba. Bár a szervezés úgy általában profi volt (a frissítőpontok és váltópontok szerintem teljesen rendben voltak, mindenki kedves volt, segített, a kocsiknak több helyen is mindkét irány ki volt táblázva), az útvonal jelölése azért hagyott némi kívánni valót maga után. Én sehol sem láttam felfestve, hogy merre van az arra. Nyilván nem a puszta közepén a gáton hiányoltam ezt, hanem néhány olyan kereszteződésben (elsősorban egyébként Kisköre előtt és Kiskörén), ahol azért szerintem nem volt 100%-ig egyértelmű, hogy merre kell haladni. Mindegy, végül nem volt gond belőle.

Kiskörén szinte üdítően hatott a kis emelkedő fel a vízerőműre, majd a lejtő, meg úgy egyébként a pillanatnyi környezetváltozás is. De sajnos néhány száz méter múlva már újra ugyanolyan egyhangú volt minden. Az egyetlen változás, hogy nem szembőn, hanem kicsit oldalról, majd néhány kilométer múlva hátulról sütött a nap. Itt még kilométerekig tudtam menni a tervezett tempót, nem volt egyértelmű lejtmenet a teljesítményemben, vagy holtpont. A jég mindig nagyon jól esett, meg egyre többet ittam, de félmaratonig nem volt semmi gond.

Ha jól emlékszem, valahol a 24-25. kilométer környékén mondhattam Lillának, hogy szóljon a többieknek, hogy nem futok majd tovább a tervezett váltóponttól (amiről egyébként azt hittem, hogy nem 32, hanem 30 kilométer után van kicsivel). Szerencsére mivel az elején írtak miatt egyébként is váltást terveztünk (és én az UTT versenyén kívül futottam volna tovább a maratont), ezért ez nem okozott túl nagy felfordulást.

Ez már a verseny után készült. Azt hiszem azért látszik a fáradtság az arcomon.

Van, hogy az ember fejben adja fel, és van, hogy a test fárad el. Azt szokták mondani, hogy a tested, megfelelő önkontroll és kitartás mellett sokkal tovább bírja, mint ahogy fejben gondolod. Ez szerintem is így van. És én most elsősorban fejben fáradtam el, fejben adtam fel. Mármint 24-25 kilométernél még egész jól voltam, amikor eldöntöttem, hogy 30-nál (ami 32 lett) befejezem. Miért? Egyrészt a rutin miatt, ami ha nem is évtizedes, de azért van már valamennyi. Tudtam, hogy hiába vagyok még egész jól 24-25-nél, 30-nál, 35-nél és 40-nél ez már teljesen más lesz. Tudtam, hogy mire odaérek a váltóponthoz, már bőven hulla fáradt leszek, és fejben is nagyon nehéz lesz. Másrészt bevallom, már az alap motivációval is voltak gondok. Amikor New York-ban odaálltam a rajtvonalhoz, tudtam, hogy én azt a maratont lefutom, ha kell, négykézláb mászok be a célba, de nem adom fel. Ha nem ilyen elhatározással állsz neki a rajtnak, ha csak egy kicsi kompromisszum is felsejlik (ki lehet állni, fel lehet adni, van B opció), akkor 30+ kilométernél, amikor már tényleg nagyon nehéz, akkor fejben is nehéz lesz ellenállni a csábításnak, odakoncentrálni, kitartani. Legalábbis én így működöm. Egyik kollégám már a verseny előtt javasolta, hogy álljak ki 30-nál, nincs értelme ilyen hőségben, felkészülés nélkül erőltetni a dolgot. Ezzel elültette a bogarat a fejemben, de függetlenül tőle már én is eljátszottam a gondolattal. Egyszerűen ott volt ez a lehetséges B opció, és mivel sem az UTT maga (főleg, hogy az utolsó szakaszt versenyen kívül futottam volna), sem egy virtuális maraton nem jelentett igazi kihívást, igazi verseny hangulatot, így utólag egyértelmű, hogy fejben voltam gyenge, mert könnyű volt újratervezni és kiállni.

Viszont sem akkor, sem azóta nem bántam meg a döntésem. A 28. kilométerig még tartottam a 6 perces tempót, de ebben már az is benne volt, hogy tudtam, hogy nemsokára vége, mehetek nyugodtan. Aztán az utolsó 4-5 kilométeren tényleg egyre jobban elfogyott az erőm, elfáradtam. Lilla meg is jegyezte, hogy egyre kevesebbet beszélgettünk, a végén már nem nagyon voltam partner semmilyen párbeszédben. 🙂 Többször hosszasan, gyalogolva frissítettem, a végén itt-ott már úgy egyébként is belegyalogoltam. Nehezen emésztettem meg, hogy bár úgy rémlett, hogy kb 30 és fél kilométernél lesz a váltópont, végül ez csak 32.3-nál jött el. Az utolsó 1-2 kilométer már tényleg kínszenvedés volt. Hasonló állapotot persze átéltem már, sőt, rosszabbat is Chicago-ban, de a verseny egy kicsit későbbi szakaszában, olyan 35 kilométer felett. Nincs mit szépíteni, az utolsó 1-2 kilométerre szépen kikészültem. Aztán mikor megláttam a váltókaput, azért egy utolsó jó kilométert még össze tudtam tenni, de nem tudom mi lett volna velem, ha még 10 kilométert tovább kell mennem. Az biztos, hogy extrém sok gyaloglás lett volna benne.

A közös befutó után a célkapu előtt, éremmel a nyakamban.

Szóval a lényeg, hogy nem bántam meg, hogy kiálltam, feladtam. Ha tüzes vassal böködnek, akkor összeszorított fogakkal valahogy leküzdöm a hátra lévő távot, de nem láttam értelmét. Ez nem az a verseny volt és nem olyan körülmények, ahol erre szükségem volt. Egyedül egy kicsit azt sajnálom, hogy így utólag nem egyértelmű, hogy csak a hőség készített ki, vagy pedig ilyen edzésmunka és nem-felkészülés mellett egyébként is elfogytam volna a maratoni távon. A kettőnek együtt viszont egyértelmű az eredménye. 🙂 Nagyon tisztelem azokat, akik előző nap tényleg ultra távokat futottak ezen a versenyen, nekem ez egyértelműen nem ment volna, nem is értem, hogy ilyen időben, ilyen ingerszegény körülmények között hogyan tudtak ilyen teljesítményt nyújtani – gratulálok!

Hogyan tetszett az UTT?

Ami jó volt:

  • Maga a Tisza-tó egy jó hely, én szégyenszemre nem jártam még erre. Láttam több jó strandot is amerre futottam, szerintem ide még “civilben” visszatérek a családdal.
  • A jég a frissítő pontokon. Soha nem futottam még jéggel, de hamar megszerettem.

Ami nem jött be:

  • A meleg, a hőség. Ki az a hülye, aki a nap közepén, órákon át fut a tűző napon? 🙂
  • Az útvonal. Szinte teljesen sík volt, ez ideális egy maratonhoz, de olyan egyhangú, hogy hihetetlen. Minden kis kanyar mögött újra ugyanaz a látvány. Csak a gát, és más semmi.
  • Számomra az UTT-nek nem volt egyáltalán verseny hangulata. Persze lehet, hogy a magányos ultrának soha nincs is, és az igazi ultrafutókat csak zavarja a “tömeg”, de nekem nagyon furcsa volt, hogy a több, mint 32 kilométer és 3 óra alatt ha jól számolom így utólag akkor összesen 5 futóval találkoztam.

A fentieket figyelembe véve azt hiszem, hogy jövőre nem ez lesz az a verseny amire legelőször fogok jönni. Azt is mondanám, hogy többet ide nem jövök, de ismerem magam, lehet, hogy jövőre is itt leszek (bár most nem így gondolom). 🙂

Utólag azért szépen csillog ez a bufutó érem is, és büszke vagyok, hogy ilyen melegben lefutottam ezt a 32 kilométert.

Terepen – tapasztalatok

Nemrég terepfutó helyszínekről írtam, ahol az elmúlt hónapokban futottam. Ezúttal inkább a tapasztalataim próbálom összefoglalni, részben saját magamnak, részben hátha segít valakinek.

Terepfutás terén teljesen kezdőnek számítottam néhány hónapja, amikor a karatén helyzet a hegyekbe űzött (persze lényegében még mindig az vagyok). Hiába futottam az elmúlt években néhány Szénás kört és Panoráma kört, vagy voltam tavaly életem első terepfutó versenyén Izlandon, a Laugavegur Ultramaratonon, ezek valahogy kivételes, egyedi alkalmak voltak, és bár beépültek a tapasztalatok, az elmúlt hónapokban mégis többet tanultam a terepfutásról, mint korábban.

Felszerelés

Azt hiszem ez az egyetlen pont, amivel nem volt gondom már. Tavaly vettem és használtam már terepcipőt, hátizsákot, ivózsákot. Más nem is kellett. Idén beruháztam még egy kompressziós szárra, de előtte sem éreztem annyira szükségét, és azóta sem érzem, hogy használt volna, de jól néz ki. 🙂 Egyedül túrabotom nincs, de valahogy ennek a hiányát sem érzem annyira égetőnek.

A jó terepcipő egyébként vizes, saras, csúszós körülmények között tényleg jól jön, ezt tapasztaltam. De az is igaz, hogy sima aszfalt cipőben, jó időben, normál ösvényeken sem volt semmi problémám. És egy 3-4 órás futásnál a hátizsák és a víz sem maradhat el, ezek tényleg minimum felszerelések. Bár futottam terepen ezek nélkül, de azok jellemzően maximum másfél órás időtartamok voltak.

Én mást jellemzően nem viszek magammal. Mármint a futó öltözet, a sportóra, a fejpánt alap, ezekről nem is írok külön. De szerintem a magyar terepekre, néhány órás futásra ennél több nem kell.

A Nagy Kevély tetején.

Track

Ha valamit nagyon megtanultam akkor az az, hogy egy jó track letöltve a futóórára minden jó futás alapja. Na jó, nem akarok ilyen végletesen fogalmazni, nyilván számít, hogy hol fut az ember, mennyire új helyen, milyen célja van, stb. Eleinte én is előre letöltött útvonaltervvel futottam a Kevélyen, de most már csak úgy kimegyek, és ha új utakon is futok, mindig tudom körülbelül merre vagyok, hova tartok.

De én kifejezetten szeretek és igénylem, hogy minél többször új útvonalon, új helyeken fussak. Sok bosszúságtól, telefon nézegetéstől és eltévedéstől tud megkímélni, ha van egy jó útvonal letöltve az órámra. De a hangsúly a jón van. Ugyanis nekem sikerült egyszer-kétszer megjárnom…

Hamar rájöttem, hogy a track fontos, így ráálltam arra, hogy eldöntöttem, hogy hova megyek futni, majd kerestem neten egy számomra megfelelő, letölthető útvonal tervet. Általában a kiindulási pont és a táv volt mérvadó, néha tudtam válogatni is. Persze nagyjából megnéztem, hogy mi vár rám, merre fogok futni, de a track-et pont azért töltöttem le, hogy ne kelljen minden egyes apró részletét memorizálni az útnak, majd az órám mutatja. Ez egyébként általában az esetek nagy százalékában tényleg jól működött. De néhány probléma rendszeresen jelentkezett eleinte:

  • Az én mostani Suunto órámon egy kék vonallal jelzi az irányt, hogy merre kell futnom. Alternatív útvonalakat, ösvényeket nem jelöl, csak egy kék vonal van. Amikor jön egy 90 fokos kanyar, azt könnyű észrevenni, a megfelelő irányba fordulni. De ha egy Y elágazódás jön, ott néha már nehezebb az óra alapján kitalálni, hogy akkor balra vagy jobbra, főleg, ha közben folyamatosan kanyarog az út. Párszor megjártam már, egy idő után láttam, hogy nem a kék vonalon futok, jött a visszafordulás.
  • Volt olyan is, amikor egyszerűen elment a GPS jel 1-2 kilométerre. Egy mélyebb szurdokban futottam, és bár azt hittem, hogy nem volt elágazás, mire visszajött a GPS jel már nem ott jártam, ahol kellett volna. Visszafutva észrevettem egy kisebb ösvényt leágazni a fő csapásról, ott kellett volna befordulnom. Persze GPS jel nélkül nehéz…
  • Az eddigi legnagyobb eltévedésem egy hibás gps track-nek volt köszönhető. Már annyira rutinná vált a letöltés, hogy meg sem néztem az útvonalat. A Börzsönyben futottam, és sikerült egy olyan track-et letöltenem, ahol aki korábban futotta biztos GPS jel gondjai voltak. A lényeg, hogy bizonyos szakaszokat légvonalban kötött össze a track, én pedig nem tudtam mitévő legyek. Az út egyenesen ment, a jel pedig jobbra be az erdő közepébe. Persze én a jelet követtem, lett is belőle jó kis eltévedés, az erdő mélyének megjárása.
Amikor még óra mellett papírról is tájékozódtam az első Szénás körömön. 🙂

Távolság, terepviszonyok

Terepen minden relatív. 10 kilométer síkon nekem általában 50 percen belüli, terepen van, hogy másfél óra. Minden attól függ, hogy milyenek a terepviszonyok, a szint, a talaj, az ösvény minősége, hányszor tévedek el. Az aszfaltos edzéseimnél tökélyre fejlesztettem azt, hogy egy-egy edzést percre pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor fejezem be. Kiléptem a kapun mondjuk 17 óra 10 perckor és tudtam, hogy 18 óra 17 perckor fogok végezni. Terepen nincs ilyen. Illetve lenne, ha mindig ugyanott futnék, de én nem ilyen vagyok.

Érdemes megfelelő időt szánni a futásokra. A kilométer önmagában semmit nem mond, a szint is fontos információ. És az is igaz, hogy terepen, ahol szép kilátás van, egy patak, egy őz, valami más, ami megfogja a tekinteted, akkor megállsz, gyönyörködsz egy kicsit. Minél több ilyen van, annál később végzel. Az az igazság, hogy a hétvégi hosszú futásaim terepen kilométerben rövidebbek, időben hosszabbak, mint korábban aszfalton.

Frissítés

A megfelelő frissítés elengedhetetlen része a terepen való futásnak. Persze én is voltam már olyan rövidebb terepen történő futáson, amikor nem vittem magammal semmit, de azért ez nem ideális. Nyilván időjárás függő is, meg távolság és időtartam függő, plusz az sem mindegy, hogy milyen vízvételi lehetőségek vannak útközben, de azért egy 2-3 órás, 20+ kilométeres, szintes edzésnél, főleg késő tavasszal, nyáron, nehéz elképzelni, hogy ne vigyem magammal a hátizsákot és az ivózsákot. Egyébként én vízen kívül sokszor nem is viszek magammal semmit. Néha egy-egy szelet nasit (műzli szeletet) vagy egy-két zselét, de kb csak ennyit.

Számomra a karantén nagy előnye lett, hogy rászoktam a terepfutásra, nagyon élvezem, teljesen feltölt és mindig új helyszíneket ismerhetek meg.

Bükkös kör

Múlt hét vasárnap, június 7-én futottam le a Szénás kör testvérét, a Bükkös kört. Több szempontból is különleges volt az alkalom. Egyrészt mert több hónap után először futhattam társaságban. Nikivel és Csillával, rutinos Szénás kör teljesítőként vágtunk neki a 31 kilométernek. Másrészt ez volt az első futásom ezen a körön, és bár már egy éve játszottunk a gondolatával, csak most jutottunk el odáig, hogy le is fussuk.

Emlékszem még milyen sokat készültem az első Szénás körömre. Hogy kell nevezni, milyenek lesznek vajon a QR kódos ellenőrző pontok, kinyomtattam az útvonalat, sőt, azzal a kezemben futottunk végig. Persze regisztrálni most is kellett, és az útvonaltervet most is elhoztam papír alapon, de már csak a pontok pontos helye miatt kellett elővennem. Tudtam, hogy az egyetlen fontos dolog, hogy a gps track az órámon legyen, ha az megvan, komoly gond nem lehet.

Én gps track nélkül, bármilyen pontos is a leírás, biztos nem mernék nekivágni az útvonalnak.

A többiekkel 9 órára beszéltük meg a rajtot, ami Szentendre belvárosában van, a Bükkös-patak torkolatához közel. Régen biztos szívesebben indultam volna 6-7 körül, de a mostani helyzetben örültem, hogy kicsit alhatok tovább. Persze azért az árnyoldala is megvolt a késő reggeli indulásnak, már 9-kor egész meleg volt és tűzött a nap, éreztük, hogy ez meleg nap lesz.

A start kód beolvasása után indultunk is, a patak melletti úton a Pilis felé, kifelé Szentendréről. A városban szép a Bükkös-patak partja, aki ott lakik, biztos szívesen jár ki a partjához, futni is szép volt mellette, de azért persze messze nem olyan, mint Solymár mellett a Paprikás-patak melletti első kilométerek. Az aszfalt utat hamarosan a patak melletti földes ösvény következett, majd egy kicsit kietlenebb táj, a város és a természet határán. Megmondom őszintén, ez a rész nekem nem annyira tetszett. Átfutottunk Izbég városrészen, kb hasonlóan mint ahogy a Szénás kör visz át Remeteszőlősön. Itt utána újabb kihalt városszéli mezei rész jött, majd egy rövidebb szakasz a főút mellett. Hát, nem haltunk bele, de azért nem ideális. Szarvashegyre aszfalt, majd murvás kihalt utcákon kapaszkodtunk fel, itt azért lelkiismeret furdalás nélkül gyalogoltunk, majd elértük az első ellenőrző pontot.

Ez már a 8. kilométer utáni erdei szakasz, ez tényleg nagyon szép volt!

Ez az első 6 kilométer nekem inkább csalódás volt. Persze ki kell vezetnie az útnak Szentendre belvárosából és azt elhiszem, hogy ez a legjobb opció rá, de én valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már kocsiba ülök és úgy megyek el futni, akkor biztos nem Szentendre belvárosába mennék, hanem egyből a Pilisbe, ha nem is Pilisszentlászlóig (12. kilométer a körön), de legalább Szentendrén kívülre. Ha én megyek el futni, ezt az első 6 kilométert biztos megspóroltam volna magamnak.

Viszont innentől stílust váltott a kör, beértünk az erdőbe. Egy kisebb gerincen futottunk végig, majd jött még egy murvás útszakasz, de cserébe szép kilátással a hegyekre, majd a 8. kilométernél bevágtunk jobbra egy kisebb ösvényre és innen már tényleg az erdő mélyén futottunk. Ez egy nagyon szép rész volt, főleg felfele, így a sétákkal tarkított részeken volt idő a gyönyörű környeztet nézni, a madarak csiripelését hallgatni. Persze összejött egy kisebb eltévedés is, de nem volt vészes. A 12. kilométernél értünk Pilisszentlászlóra, amin át kellett futnunk. Itt volt a második ellenőrző pont. Itt már jártam korábban, az idei első Pilisben tett terepfutásom alkalmával, az innentől jövő kilométerek ismerősök voltak.

Csilla és Niki

Szerintem ez a szakasz volt a Bükkös-kör legszebb része. Egy ideig lejtmenetben lehetett futni, a kinti meleg és napsütéses idő ellenére hűvösben és az árnyas fák alatt. A föld is vizes, sáros volt. Kis híd, kötelező fotó. 🙂

Mivel általában egyedül futok, ritka rólam az egész alakos kép, gyorsan kihasználtam, hogy többen voltunk. 🙂

Hamarosan elértünk a Bükkös-patakhoz, melynek völgye meseszép! Meglepő módon kiránduló is alig volt, szinte csak a mienk volt az egész erdő. Nehéz szavakkal visszaadni ezt a részt, néhány száz méteren egyszerűen csak sétáltunk és élveztük az erdőt, hiába volt teljesen sík és jól futható a rész.

Átkelés a Bükkös-patakon. 🙂

A völgy után kiértünk a Sikárosi-réthez, ami más szempontból lélegzet elállító. Itt is jártam már, többször is, de a rét és a kilátás látványa miatt mindig megéri ide visszatérni.

A Sikárosi-rét egy szeglete.

Innen a korábbi futásomhoz képest más irányban folytattuk az utunk, visszatértünk az erdőbe. Nem sokkal később jöttem rá, hogy én már erre is jártam, egy másik futás alkalmával, csak akkor az ellenkező irányból futottam. Az emlékeim, és az útleírás miatt is tudtam, hogy innen bizony egy hosszú emelkedő veszi kezdetét, melynek vége a Bölcső-hegy lesz. Mivel spóroltunk az erőnkkel, ezért a hegymenet nagy részét sétálva tettük meg, sokat beszélgetve – hiszen ez is a lényege a társas futásoknak. A táj változó volt, végig erdő, de hol kisebb ösvény, hol szélesebb föld út.

Még a hosszú emelkedő alján. Itt, ezen a fatörzsön is álltam már pár hete. Érdekes volt látni, hogy mennyit változott az erdő, a környék csupán néhány hét alatt, mindent benőtt a természet.

Sajnos én tudtam, hogy a Bölcső-hegy az nem a Nagy-Szénás. Itt nincs meseszép kilátás, sőt, szinte semmilyen kilátás. A kis hegytetőt körbenőtték a fák, kilátó nincs, illetve csak valami régebbi kilátónak a maradéka, négy beton oszlop. Ezek egyikén volt a harmadik QR kód. A hegycsúcsról 700 méter ereszkedéssel érhető el a Lajos-forrás, melyre nagyon vártunk már, jól esett a friss hideg víz. Itt már 21 kilométeren túl voltunk, és azt is tudtuk, hogy innen már csak lefele vezet az út, ami ilyenkor lelkileg jól jön. Nem terveztünk vágtatni, inkább csak végig kocogni, jól eső tempóban.

A Lajos-forrás és a Kő-hegy közötti bő 3.5 kilométer volt a kör utolsó szép része, legalábbis számomra. Erdőben, enyhén lejtős utakon. A Kő-hegyen lévő menedékházhoz azért már fáradtan érkeztünk, én a legszívesebben ott leültem volna ebédelni és sörözni egyet. És milyen jól tettem volna! 🙂 Mert bár nyilván a hátralévő 6 kilométer teljesítése is hozzá tartozik a távhoz, de egyrészt azt már tudtuk, hogy nem leszünk 4 órán belül (ami az egyetlen valamire való kis célunk volt, bár túl sokat nem tettünk érte), azt viszont nem, hogy hasonlóan az első 6 kilométerhez, ez az utolsó 6 sem lesz a kedvenc részünk.

Kő-hegy

A hegyről hol meredekebb, hol lankásabb széles murvás úton ereszkedtünk le, amely eleinte még az erdőben vezetett, de később kiértünk belőle és a nagy nyílt pusztaságon haladt át. Bár volt egy-két pont, ahonnan tényleg szép volt a kilátás a távolba, összességben nekem ez a rész nem nagyon jött be, sem a táj, sem a tűző napsütés, árnyék nélkül. Mikor már nagyon kitikkadtunk, szerencsére egy kis ösvényen át levágtunk, vissza a Bükkös-patakhoz, ahol reggel az ellenkező irányban már futottunk. Itt legalább újra hűs lett, de ezen az utolsó 2-3 kilométeren tényleg már csak azt vártuk, hogy megérkezzünk. Ahogy írtam az elején, városhoz képest nagyon hangulatos a patakpart, terepfutáshoz képest nyilván nem annyira.

A végeláthatatlan murvás útszakasz.

Végül 4 óra 25 perc alatt teljesítettük a távot, kb annyi idő alatt, mint az első Szénás körünket bő egy évvel ezelőtt. Öröm futás volt, élveztük a természetet, beszélgettünk, ez így volt kerek.

A célban lőtt privát képünk, éremmel a nyakunkban.

A Bükkös körre én nem hiszem, hogy vissza megyek még egyszer. Amennyire szeretem és rendszeresen futom és fogom is futni a Szénás kört, nekem annyira nem jött be a testvére. Ennek két fő oka van:

  • Számomra az első és az utolsó 6 kilométer nem nyújtja azt az élményt, természetközeli futást, amit szeretnék kapni egy ilyen instant körtől. Ahogy írtam már, ha ki akarok menni a Pilisbe futni és autóba kell ülnöm, akkor nem Szentendre belvárosába fogok menni, hanem egyből a Pilisbe. Vagy megspórolom ezt a 12 kilométert, vagy ha lefutom, akkor azt is az erdőben. Egy dolog szól mellette, ha futás után tudsz maradni Szentendrén, akkor az nyilván nagyon hangulatos, egy ebéd a 31 kilométer után, vagy egy sör, vagy fagyi Szentendre óvárosának utcáin.
  • A körön nincs kiemelkedő pont, amiért érdemes küzdeni, ami olyan kilátást ad, mint a Nagy-Szénás például. Azaz az igazság, hogy szinte egy ilyen pont sincs. Persze a Bükkös-patak völgye meseszép, és vannak még tetszetős helyek, aki szeret a természetbe futni, az azért nem fog csalódni, de szerintem nem lehet összehasonlítani a Szénás körrel. Ott a Remeteszőlős feletti hegy, a kis zenélő kút, a Nagy-Kopasz, ahol fel lehet menni a kilátóba, ha akarsz, és persze maga a Nagy-Szénás, amitől eláll a lélegzeted. Ráadásul időzítve is jól van, hiszen onnan már csak 5-6 km a cél. A Bükkös-kör Bölcső-hegye, ami a nagy csúcs, amiért hosszan küzdesz, hogy felérj rá, kifejezetten csalódás. Egy sima kis hegy sima kis átlagos kilátását sem adja. Persze a Lajos-forrás utána dob egy kicsit rajta, de tényleg csak egy kicsit.

Ettől még nem bánom, hogy futottam itt, egyszer mindenképpen ki akartam próbálni, és aki még nem járt a Pilisben, annak is bátran ajánlom, mint egy kezdő túrát. Nekem a következő köröm azt hiszem újra a Szénás kör lesz. 🙂

Terepen – helyszínek

A karantén alatt megakadtak a szokásos edzéseim, lényegében szüneteltetem őket. Amikor összejön, ritkán, azért igyekszem elmenni hétköznap is futni, de futás szempontjából a stabil pont most kizárólag a hétvégi hosszúk. Ezeket viszont kivétel nélkül terepen ejtem meg, egyre több hegységet, útvonalat felfedezve.

Kevélyek

A karanténhelyzet elején a közelben kezdtem. Tudtam, hogy a Nagy-Kevély ott van tőlem pár kilométerre, mégsem jött ki soha úgy a lépés (vagy edzésterv), hogy felfedezhettem volna. Aztán eljött március második fele, amikor is gondoltam egyet és a vasárnapi hosszú futást, otthonról indulva a Nagy-Kevély irányába vettem. Persze ez csak félig, vagy inkább csak harmadig volt terepfutás, hiszen oda és vissza az aszfalton róttam a kilométereket, mégis nagyon jól esett. Először kapaszkodtam fel a meredek hegyoldalon és láttam meg azt a csodás kilátást, ami a sziklás hegytetőről tárul az ott álló szeme elé. Láttam a távolban a Megyeri hidat, tudtam, hogy kb odáig fogok lefutni hazafele, olyan távolinak tűnt, pedig tényleg csak pár kilométer.

Láblógatás a Nagy-Kevély egy sziklájáról.

A Kevélyekhez még jó párszor visszatértem, kezdtem kiismerni magam a különböző utakon és a környéken. Ürömön rátaláltam egy dombos rekortánra, ott is futottam párszor, és a Strava szakaszokat is megismerve néhányszor “felsprinteltem” a Kis-Kevélyre, hogy enyém legyen a korona. 🙂 Nem egy hatalmas erdő, viszonylag gyorsan bejárhatóak az erdei utak, de közel van, és a kilátás tényleg fantasztikus a csúcsról és a közeléből. Biztosan sokszor fogok még erre futni!

És a kötelező ugrálós kép a Nagy-Kevélyről. 🙂

Pilis

A Kevélyek után (illetve közben) új terepre vágytam, időben és térben a Budai-hegység mellett a Pilis az, ami közel van hozzám. A Nagy-Kevélyről nyíló kilátás mellett régóta szemeztem már a Prédikálószékkel, hiszen ha van lélegzetelállító kilátás, akkor az az! Talán ami korábban visszatartott (a szigorú aszfaltos edzésterv mellett), hogy egy erdei túrát meg kell tervezni, jól ki kell gondolni, hogy merre megy az ember, könnyű eltévedni. Legalábbis korábban azt hittem. 🙂 Azért az első Panoráma-körös bolyongásaim során nem egyszer eltévedtem kicsit, vagy álltam percekig a telefonnal a kezemben a helyes utat keresve. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, már én is előre letöltött track-kel futok, a Suunto órám pedig mutatja a helyes utat.

A Pilis egyes részei tényleg nagyon hangulatosak, nem csoda, hogy sok a kiránduló.

Így történt ez április első hétvégéjén is, amikor egy távra szimpatikus track-et letöltve elautóztam Pilisszentlászlóra és nyakamba vettem az erdőt, hogy a végén a Prédikálószék tetején állhassak. A futás első fele nagyon tetszett, erdőben, mezőn, madárcsicsergés közepette, a Bükkös-patak mellett, hol kicsit felfele, hol kicsit lefele, de viszonylag futós tempóban. Aztán jött a meglepetés. A Vadálló-kövekhez feljutni minden volt, csak nem terepfutás. 🙂 Inkább hegymászás. Persze így is nagyon élveztem, a látvány felemelő volt, de nem tagadom, kicsit ki is készültem. A Vadálló-kövektől a Prédikálószék már csak egy rövid emelkedőzés volt, és az ott fogadó látvány minden képzeletem felülmúlta. Tényleg nehéz szavakkal leírni, és szerintem a képek sem adják vissza teljesen. A kanyargó Duna egyszerűen meseszép. Ide még biztosan visszajövök! Ráadásul a visszaút a hegy sokkal lankásabb oldalán vezetett, ami a lejtmenet mellett azzal is megnyugtatott, hogy egy következő alkalommal ebből az irányból futva (és nem mászva) is megközelíthető a hely. Most, hogy leírtam ezt a rövid beszámolót, egyből kedvet is kaptam hozzá. 🙂

Kilátás a Prédikálószék kilátójából. A kép tényleg nem adja vissza a látványt.

Később jártam még egyszer a Pilisben, és bár más utat terveztem, azért néhány kilométer erejéig egybeesett a kettő. Míg az előbbi inkább szélesebb túristautas futás volt, ez alkalommal kijutott bőven az eltévedésből, a szűk ösvényekből. Kellemes érzés volt terepen ismerős utakon járni.

Zselic

Családi okokból Kaposváron viszonylag sokat járok, de eddig csak a Deseda körül futottam, ami szintén csodaszép, de azért mégis csak aszfalt. Előző nap kirándultunk egy rövidet a Csillagparkban, így egyből adta magát, hogy én másnap oda visszamegyek és futok egyet. A gondot ezúttal is a megfelelő track begyűjtése jelentette. A Zselic nem volt tele futó útvonalakkal, örültem, hogy találtam egy olyat, ami körút, a kiinduló pontja megfelelelő helyen van és a táv is olyan, mint amit én elképzeltem.

A Zselic is nagyon szép, itt láttam őzeket, bár sajnos az útvonal egy jó része nem az erdőben vezetett, hanem széles föld úton, majd aszfalton. Nem bántam, tényleg jól éreztem magam, az erdei részek az őzekkel pedig mindenért kárpótoltak. De itt már éreztem, hogy ezek a látatlanul letöltött track-ek azért kicsit zsákbamacskák. Sokat segítenek, hiszen nem kell előre tervezgetni az útvonalat, aggódni, hogy eltévedek, de ha valahol először megyek (ami igencsak jellemző, hiszen szeretek mindig új helyeket felfedezni), akkor ki tudja mit hoz éppen a sors, milyen utakat, terepviszonyokat.

A Zselicből nem is egy erdei képet hoztam, hanem egy mezőn álló gémeskutat.

Budai-hegység

Amilyen közel van, olyan sokat kellett várni, hogy ide is eljussak. Ez persze nem igaz, hiszen tavaly gyakorlatilag ha terepre mentem, akkor csak itt futottam, szóval nem volt teljesen ismeretlen, de ezúttal olyan útvonalon akartam menni, ami útba ejti a Budaörsi kopárokat és a Sorrento sziklákat. Nem is bántam meg, nagyon hangulatos futásom volt. A budaörsi dombokról egyből az izlandi Laugavegur ultramaratonra asszociáltam. Persze az átkötés némileg túlzó, de ott voltak ilyen kopár dombok, ahonnan messze előre be lehetett látni az ösvényeket, utakat.

A Budaörsi kopárok egy része – fantasztikus volt itt is a kilátás!

A másik jellemzője a Budai-hegységnek, hogy sokan vannak. Túrázók, biciklisek, futók, kutyasétáltatók. Ez persze nem gond, de összehasonlítva a Zseliccel vagy a Börzsönnyel, azok szinte kihaltnak tűnnek a Budaihoz képest. Persze a főbb útvonalakon a Pilisben is kisebb tömeg van. Engem ez nem zavar, minél többen vannak a természetben, annál jobb, de aki szereti a magányos, erdő mélyén futásokat, annak azt hiszem más irányba kell keresgélnie.

Börzsöny

A legfrissebb élményem a Börzsöny, most hétvégéről. Már sok-sok hete kinéztem magamnak egy track-et, de a távolság miatt csak most jutottam el oda, hogy le is tudjam futni. Illetve megpróbáljam, mert magát a track-et azt nem sikerült követnem. 🙂 Tényleg izgatott voltam, hogy vajon milyen lesz ez a hegység, mert bár egyszer-kétszer már jártam erre fele, de nem nagyon emlékeztem rá. Nem csalódtam. Talán ez volt az első igazi, helyenként vadregényes terepfutásom.

Egyes részeken kis erdei ösvényeken vezetett az utam, balra őzek, szinte minden kanyarban egy-kettő, jobbra a fenséges kilátás a fák lombkoronája között. Aztán a Kámor-hegy után egy sűrű, sötét erdő következett, ahol a lejtmenet miatt nagyszerű sebességgel szeltem az utat, ugrottam át a kidőlt fatörzseken, egyensúlyoztam a dőlt úton, kerültem ki a sziklákat. Szélesebb utak következtek, az eső elkerült, de nedves, csúszós, sarak kilométerek következtek. Negyed óránként teljesen más fajta táj tárult elém.

Meseszép tavaszi erdei kilátás.

A végén megtörtént a szokásos eltévedés, csak most sokkal durvábban. Így utólag most már tudom, hogy nem éppen a legjobb track-et töltöttem le, sok volt benne a légvonal, így hát én is az erdő mélyén kötöttem ki. Egy ideig ez izgalmas és kalandos volt, majd már inkább zavaró és bár itt is láttam őzeket, rókát, a végén azért megörültem egy földútnak, és az elvesztegetett idő miatt fel is adtam a track további követését, a Csóványos megmászását, és visszafele vettem az utam. Nem bántam meg egyáltalán, a Börzsöny tényleg az eddigi legszebb helyszínem volt, és a Csóványos megmászása miatt is vissza kell még ide térnem.

Ha már aszfalton kell futni az legalább legyen ilyen, nem? 🙂

Karanténhatás

Sok-sok hete, sőt, most már hónapok óta em írtam már bejegyzést ide a blogra. Még a japán utam sem írtam meg, az utolsó rövid irományom a Tokió maraton törléséről szólt még február 17-én. Ha úgy vesszük, számomra azzal kezdődött a mostani versenyek nélküli időszak, akkor itthon még nem voltak verseny halasztások és törlések, nem volt karantén. Most így utólag belegondolva, bár kicsit bátor volt, de szuper szerencsés, hogy elutaztunk Japánba, eleve hatalmas élmény volt, a mostani helyzetet tekintve pedig ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk.

Japán csodálatos volt, külön könyvet lehetne írni az ott szerzett élményekről, még így is, hogy a maraton elmaradt.

Szóval nem nagyon volt kedvem és időm írni az elmúlt hetekben. Ez talán két okra vezethető vissza: egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt bevallom, a motivációm is csökkent.

Mint mindenki másnak, nekem is megváltozott az életem. Sajnos sokan maradtak munka nélkül, mások home office-ban dolgoznak, van aki bizakodó, van aki borulátó. Mindenkinek mást hozott ez a helyzet. Nekem extrém sok munkát, amivel azért valószínűleg a szerencsésebbek közé tartozom. Ugyanakkor ilyen sokat, heteken keresztül nagyon rég nem dolgoztam. Napi minimum 14 óráról van szó, ami tényleg reggeltől estig történő munkavégzést jelent. Emellett amennyire megoldható, igyekszem a családommal is időt tölteni, így gyakorlatilag a futásra szánt idő eltűnt a hétköznapjaimból. És nem csak az időről van szó, hanem a fáradtságról is. Amikor egyszer-kétszer mégis el tudtam menni hétköznap futni, akkor is csak a lelkem miatt tettem, sport értéke olyan sok nem volt, komolyabb tempót nem tudtam futni.

Persze továbbra is tartom, hogy végső soron azért igaz az a mondás, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja. Ha lenne egy-egy nagyon motiváló cél, egy közelgő nagyobb verseny és kihívás, valahogy én is megoldanám az edzéseket. Őszintén be kell valljam, hogy bizony, a motivációm is csökkent. Persze, hiányoznak a versenyek, mint mindenki másnak is. Nem csak a versenyek hangulata miatt, hanem mert igazából a versenykörülmények azok, ahol ki lehet, legalábbis én ki tudom magamból hozni a maximumot. Azokra lehet úgy készülni, hogy heteken keresztül 110%-ot beleadsz. Persze mini célokat most is találok, futni egy-két Strava csúcsot egy-egy szakaszon, de ez azért nem az igazi.

Hiányoznak a versenyek.

Megvan a jó oldala is a mostani helyzetnek. Amikor eljutok futni, akkor viszont szabadon futok. Nincs edzésterv, nincs szigorúan egy-egy naphoz vagy napszakhoz kötve a futás. Nekem most a hétvégi futások maradtak, azok viszont tényleg kötetlenül. Igyekszem mindig terepre menni, új helyeket felfedezni. Jártam a Pilisben, viszonylag sokat a közelben lévő Nagy-Kevélyen és környékén, nemrég pedig a Budai-hegységet is meglátogattam, a budaörsi dombok nagyon tetszettek. Nagyon megszerettem a terepfutást, mindig tartogat valami újat, kihívást. És hát persze a természet is csodálatos, az erdők, mezők, hegycsúcsok – szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak végül a dolgok.

Budaörsi dombok.

Aztán a folytatást majd meglátjuk. Azért ha egyszer visszatér minden a normális kerékvágásba én is szeretnék visszatérni a futóversenyekre. Biztos lesz egy kis idő, amíg visszahozom a formám, de legalább lesz megint miért hajtani. Tokióra és Londonra elvileg érvényes nevezésem van, majd meglátjuk, hogy 2021 vagy 2022 lesz belőlük, Boston pedig eddig sem volt még a kanyarban sem, szóval lényegében semmi sem változott, csak kaptam egy kis időt kikapcsolódásra, terepfutásra, ami egyébként jókor is jött. 🙂

A Nagy-Kevély csúcsán.

Tokyo Marathon 2020: törölve…

Nem nagyon jutok még szóhoz, kicsit túl sok az érzelem is benne ahhoz, hogy objektíven és tárgyszerűen írjak a mai napról…

Mi történt?

Ma kora reggel előbb a sajtó szellőztette meg, majd a délelőtt folyamán a szervezők is bejelentették, hogy a koronavírus kockázatai miatt elmarad a 2020-as tokiói maraton, egész pontosan csak a 200 elit atlétának tartják meg (mint olimpiai kvalifikációs verseny).

Elég hirtelen jött a hír, hiszen bár persze mondhatnánk, hogy ez végig a levegőben lógott, ugyanakkor a hivatalos tájékoztatások eddig végig arról szóltak, hogy biztosan meg lesz tartva a verseny, egyedül a Kínából érkező kínai futókat kérték meg arra, hogy gondolják át, hogy tényleg indulni akarnak-e, cserébe ingyenes 2021-es indulási jogot biztosítanak a szervezők, ha otthon maradnak. Hajnalban már olyan hírek jöttek, hogy az idősebb korosztályoknak tiltják meg az indulást, mint a leginkább kockázatoknak kitett korcsoport, majd kora reggel már a teljes világsajtó tele volt ilyen-olyan forrásokra hivatkozva azzal, hogy nem lesz maraton. Ezt végül a szervezők az esemény hivatalos honlapján erősítették meg valamikor késődélelőtt.

A hivatalos tájékoztatás a honlapon.

A témáról sokan sokféleképpen gondolkodnak. Az egyik véglet szerint már régen le kellett volna mondani a versenyt, sőt, bárki aki egyáltalán utazik és repülőre ül ezekben a hetekben az felelőtlen és egyrészt magának keresi bajt, másrészt embertársai egészségét kockáztatja. A másik véglet szerint a koronavírus csak egy influenza és az egész túl van aggódva ilyen-olyan okok miatt. Szerintem, mint mindig, az igazság valahol a kettő között van. Én megértem a szervezőket annyiból, hogy a vírus kockázatot jelent, és bármilyen kicsi is a kockázat, attól az még kockázat. Ebből következően a legbiztosabb döntés az, ha nem tartják meg a versenyt. Persze ez nyilván hatalmas presztízs veszteség is és hallani olyan információkat is (amikről ki tudja igazak-e), hogy a World Marathon Majors-t támogató Abbott sem tudott előre a döntésről és nem is annyira örülnek neki, de ez most már mind történelem, verseny – nekem – biztosan nem lesz.

Mi lesz most?

Tekintettel arra, hogy mi feleségemmel egy 10 napos utazást terveztünk Japánba kettesben, és már mindent leszerveztünk, lefoglaltunk, kitaláltunk és nem utolsó sorban beleéltük magunkat, bennem egy percig nem volt kérdés, hogy a maraton elmaradása ellenére elutazunk. Soha nem jártunk még Japánban, nagyon kíváncsiak vagyunk mindketten a kultúrára, Tokióra, Kyotóra. Ami pedig a vírust illeti (főleg így, hogy nem lesz maraton), pont ugyanakkora kockázata van szerintem Japánban lenni, mint Németországban vagy az USA-ban.

Még azon gondolkozom, hogy lehet, hogy március 1-jén lefutom a maratont egy helyi tokiói parkban egyedül. 🙂

Kyoto

A verseny szervezői egyébként indulási jogot ígértek mindenkinek 2021-re, akinek 2020-ra érvényes nevezése volt, azzal a feltétellel, hogy a regisztrációs díjat újra ki kell fizetni. Na ez is megér egy külön sztorit, de ebbe most nem megyek bele, mert ennél több / jobb / részletesebb tájékoztatást csak április 1-jére ígértek a szervezők… De ha minden jól megy, akkor ha most nem is, 2021-ben meglesz a 4. csillagom – legalábbis nagyon remélem!

Kaposvári dombos félmaraton: versenyek edzésképpen

Versenyek edzésképpen

Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?

Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.

Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.

Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.

Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.

Kométa 10. Futófarsang

Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.

A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.

A light-os reggelim. 🙂

A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.

A rajt előtt.

Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)

A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.

Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂

A befutó

Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂

A felújított színház a befutó érmen és valójában.

Párhuzamos versenyek

Egy futóverseny sok mindenről szól, szólhat. Van aki az abszolút vagy korcsoportos győzelemért, dobogóért fut. Van aki az egyéni legjobbját szeretné megdönteni az adott távon. Van aki csak úgy edzésképpen fut egyet, és vannak, akik csak a hangulat, a jó idő, szurkolók, zene, barátok és buli miatt vesznek részt egy-egy versenyen. Persze mindenki aki teljesíti az adott távot, az megérdemli a befutó érmet, és joggal lehet büszke magára. Én most két futótípusról, két párhuzamos versenyről írnék néhány gondolatot.

Az egyik az “igazi” futóverseny. Az utóbbi években szinte már nincs nagyobb futóverseny chip kontrollos időmérés nélkül, az elsőtől az utolsó helyezettig pontos időeredménnyel és persze helyezéssel. Igen, egy Vivicittán vagy Spar Maratonon én is meg tudom nézni, hogy abszolút helyezésben hány ezredik lettem. 🙂 Nyilván túl nagy jelentősége nincs, hogy egy versenyen mondjuk 3000 indulóból 500. lettem, de mégis egy objektív visszajelzést ad a teljesítményről. Az első tízben (gondolom én) már minden másodpercnek és helyezésnek jelentősége van, és egy negyedik helyezett biztosan sokat tudna mesélni, hogy mennyire bántja, hogy nem állhatott fel a dobogóra, vagy egy ezüstérmes, hogy mit gondol arról, hogy mi hiányzott neki az első helyhez. Ez szerintem egy sima, nagyobb országos futóversenyen is így lehet, és akkor még nem beszéltünk OB-ről, nemzetközi versenyről, olimpiáról, stb.

Ezek szerencsére tőlem nagyon távol állnak, valószínűleg nem is értem, nem is érthetem az élsportolók világát. Hogy őszinte legyek, nekem nem is hiányzik. Minden ilyen sikerben rengeteg, de tényleg rengeteg munka és lemondás van. A lényeg, hogy végső soron minden verseny arról szól, hogy ki nyeri meg, még ha nem is minden versenyző ezzel a céllal indul. Ez különösen igaz a futásra, ahol talán egyedüli sportként elmondható, hogy az igazi elit atléták (legyen szó akár nemzetközi versenyről Kipchoge-val, vagy egy hazai nagyobb futóversenyről Jenkei Péterrel vagy Csere Gáspárral) együtt futnak a “tömeggel”, bárkivel, aki benevezett az adott futóversenyre. Na jó, azért sokáig nem futnak együtt velük. 🙂 Ez egy verseny, melyben a nagyon is objektív időeredmény dönt, a helyezések egyértelműek. Az első gyorsabb volt, mint a második, aki a harmadik helyezettet múlta felül és így tovább.

Mégis, minden futóverseny egy másik dimenzióban is zajlik, sőt, csak ott zajlik igazán. Azt a néhány tucat elit atlétát leszámítva, akik a dobogóért, a tényleges helyezésekért küzdenek, a futók többsége párhuzamos versenyeket fut. Mindenki a saját maga versenyét, elsősorban az idővel és saját (a legtöbbször korábbi) önmagával szemben. Valaki, a mezőny felénél, az elit atlétákhoz képest nevetséges tempóval és leendő befutó idővel éppen élete versenyét futja. Hónapokig edzett erre a napra, lehet, hogy ugyanúgy izgult, ha nem jobban az előző éjszaka, mint a leendő győztes, és most saját képességeihez mérten ugyanúgy küzd, hogy egy tavalyi saját időeredményét néhány perccel megjavítsa. Eltökélt, fárad ugyan, de nem adja fel, az utolsó energiáit mozgósítja. Nem mintha összességében bármi is múlna rajta, mégis úgy fut, mintha a dobogóért küzdene egy olimpián. A teste a legszívesebben feladná, sétálna egy kicsit, de nem teheti, az elméje nem engedi, kontroll alatt tartja. Az elmúlt hónapok munkájának gyümölcse lesz, ha meg tudja futni amit eltervezett, amiért jött.

Vajon összemérhető a leendő győztes erőfeszítése a fenti lelkes amatőr erőfeszítésével? A sportteljesítmény nyilván nem, ez nem is kérdés, ez a szép a futásban, nagyon objektív. De az erőfeszítés, a kitartás, a saját magához képesti legjobb, vagy annál is kicsivel jobb nyújtása, a kitűzött cél akarása talán igen?

Sőt, tovább is tudok menni, ha kicsit el akarok rugaszkodni a normálistól. Félreértés ne essék, nyilván sokkal nagyobb sportteljesítmény két óra alatt lefutni a maratont, mint két és fél óra alatt, ami sokkal nehezebb és komolyabb feladat, mint három óra alatt, amit össze sem lehet hasonlítani egy négy órás maraton teljesítésével. Ezt én is így gondolom. De van ennek egy másik oldala is. Ha három óra alatt lefutod a maratont, akkor lényegében 25%-kal kevesebbet futottál időben, mint aki négy óra alatt futja le. A táv ugyanaz, a sportteljesítmény és a nehézség nem kérdés, melyik esetben a nagyobb, de mégis, aki három óra alatt lefutja, az egy órával kevesebbet fut, küzd, hajt – a maga szintjén – mint aki négy óra alatt futja le a távot. Nem? Tudom nem mindenkinél vagyok népszerű ezzel a megközelítéssel és nem is állítom, hogy ez így feltétlenül igaz, csak a gondolat kísérlet kedvéért írtam le. Azért valami lehet benne.

Nincs túl sok összehasonlítási alapom, de arra emlékszem, hogy amikor 2017 novemberében Siófokon lefutottam az első félmaratonom, 1:46:27 időeredménnyel, akkor ugyanúgy meghaltam a versenypályán, mint most 2019 őszén, amikor 1:33:19-et futottam. 13 perccel gyorsabb voltam, 13 perccel kevesebbet kellett futnom, hajtanom, kitartanom, odatennem magam. Mondjuk nem rémlik, hogy emiatt könnyebb lett volna. 🙂

Az objektív időeredmény alapján osztják a helyezéseket. Sajnos vagy nem sajnos, a küzdés, hogy magához képest ki mennyit tudott kihozni egy versenyből, hogy milyen erőfeszítést tett bele, az nem értékelhető, külső szemlélő számára nem látható. Pedig milyen szép is lenne ebben is helyezéseket osztani!…

2019-es évértékelő, 2020-as célkitűzések

Nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, hiába közeledett az év vége, majd teltek a hetek a januárból, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak írni. Lehet, hogy azért, mert 2019-ben, saját magam számára, olyan kimagasló futóeredményem nem jött össze. Ettől persze még egy csodálatos év volt, jó versenyekkel, örömfutásokkal.

Visszatekintés 2019-re

2018-ban szinte a semmiből (hiszen 2017 vége felé kezdtem el futni) jött össze a 3 óra 30 perces maraton (New York), egy 1:35:33-as félmaraton (Siófok) és a 10 kilométert is sikerült akkor év végén 43 perc környékén futnom (Szeged). Folyamatos és látványos volt a fejlődésem, ezért a 2019-es célkitűzéseket sem apróztam el:

  • 10 kilométer 41 perc alatt,
  • Félmaraton 1 óra 30 perc alatt,
  • Maraton stabilan 3 óra 30 perc alatt,
  • Laugavegur (ultramaraton) lefutni.

10 kilométeres versenyt nem is futottam 2019-ben. Tavasszal futottam a Vivicitta félmaratont párban, ahol a rám eső szakasz 10.4 km volt, és amin a 10 kilométeres időeredményt fókuszban tartva álltam neki. A teljes távot 42:39 alatt futottam le, amiből a 10 kilométer – a saját órám mérése szerint – 40:49 volt. Tehát ha innen nézzük, ez a cél sikerült, bár nem egy hivatalos ilyen távú verseny keretein belül.

A 2019-es Vivicitta verseny után az Ultrabalaton csapatunk. 🙂

A félmaratonnál egyértelműen elszámoltam magam, vagy pedig nem edzettem eleget és elég hatékonyan ahhoz, hogy legyen reális esélyem elérni a másfél órán belüli szintidőt. Az év első felében futottam néhány félmaratont (Kaposvár, Dabas), de ezekre elsősorban edzés jelleggel mentem, egyiken sem a PB volt a cél. Mire eljött a szokásos novemberi siófoki félmaraton időpontja – tanulva a Chicago Marathon tapasztalataiból – meg sem próbáltam másfél órán belüli félmaratont futni, csak az volt a célom, hogy simán meglegyen a PB, azaz 1 óra 35 percen belül érjek be, ami sikerült is, az új egyéni csúcsom a távon 1:33:19. De ez azért még nagyon messze van a másfél órától, most már tudom, hogy ezen a szinten is milyen sokat számít 2-3 perc, milyen nagy edzettségbeli és teljesítménybeli különbség van egy 1:33-as és egy 1:30-as félmaraton között.

A novemberi siófoki félmaraton után a Chicago-i csapatunk.

Visszanéztem a félmaratoni időeredményeim (nem az összeset, csak azokat, amikor tudatosan PB-t akartam futni), az érzés mellett az adatok is visszaigazolják, hogy a fejlődés üteme az idő múlásával lassul. Azaz míg 2017-ről 2018-ra kb 10 percet tudtam javítani, addig 2018-ról 2019-re már csak 2-3 percet. Tudom, ez sok minden mással is összefügg (például az edzettségemmel, kipihentségemmel, időjárással, stb), de mégis biztos, hogy van benne valami.

Félmaraton időeredményeim
Az eddigi két év félmaratoni időeredményeim

Maratont kettőt futottam 2019-ben, egyet buli jelleggel, LIege-ben, a sörös maratont, és egy Majort, Chicago-t, amit korábban elemeztem már. Itt is elszámoltam magam, nekiindultam egy 3 óra 20 perces célidőnek, amit nem bírtam, ezért csúnyán elvéreztem. De továbbra is úgy gondolom, hogy a 3:30-on belüli idő magabiztosan meglett volna, ha az annak megfelelő tempóban indulok neki. Nem baj, tapasztalatnak nagyon jó volt.

Chicago Marathon 2019

2019-ben azért voltak még olyan versenyek, futások, amikre büszke vagyok. Futottam 4 km-t 15:20 alatt (Wekerle Székelykapu Futás), Szénás kört 3 óra 13 percen belül és az Ultrabalatonon is elértük a célként kitűzött 3. helyett a hét fős csapatunkkal. Ezekre mind jó szívvel, sikerként gondolok vissza.

Céljaim 2020-ra

Most már egy fokkal megfontoltabb vagyok, de persze szeretnék fejlődni, ezét az alábbi célokat fogalmazom meg saját magam számára 2020-ra:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

Hogy ezek mennyire reálisak? Szeretném hinni hogy azok, illetve pontosabban, hogy lesz időm, energiám és kitartásom az elérésükhöz szükséges edzés munkát elvégeznem, mert végső soron ezen fog múlni.

És hogy milyen versenyekkel tervezek? Még változhat a program, de most ezeket látom előre:

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

Persze tudom, hogy a fentieken kívül lesznek még versenyeim, akár edzés jelleggel is, szívesen visszamennék a dabasi futóversenyre, de ha jó időpontban lesz, akkor a Mercedes Benz Gyárfutásra is, és hátha egyszer egy Wizzair félmaraton is összejön, majd meglátjuk. Mindenesetre az biztos, hogy izgalmas lesz ez a 2020-as év!