Szürke hétköznapok

Már több, mint egy hónapja, a kaposvári farsangi félmaraton óta nem írtam új bejegyzést a blogra. Azóta nem voltam versenyen, és még három hétig nem is leszek (az április 14-i Vivicittáig) és hát bevallom, futás szempontjából kevés izgalmas dolog történt velem. Vagy lehet, hogy történtet, csak ahogy telnek a futással töltött hónapok (lassan évek), ezek egyre inkább megszokott dolgokká válnak.

Futó cipő csere

Tavaly nyár vége óta a Saucony ISO Guide Everun cipőben róttam a kilómétereket. Nagyon bejött ez a cipő, maximálisan kényelmes. Legnagyobb meglepetésemre a maratonokon is teljes mértékben kényelmes volt, erről írtam is egy külön bejegyzésben a berlini maraton után. Nem nagyon akartam megválni tőle, de hát a vége felé már 1200+ kilométer volt benne. Sokáig úgy voltam vele, hogy ahogy eddig is, most is bemegyek és veszek majd egy cipőt, amit ajánlanak, tetszik és kényelmes. Aztán szerencsére meggondoltam magam és online megrendeltem ugyanezt a cipőt, ugyanabban a méretben. Kicsit aggódtam, hogy az online rendelés miatt biztos jó lesz-e, de az előzőhöz hasonlóan pont a lábamra illik, mintha rá öntötték volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy maradok egy cipőnél, szeretem a változatosságot, sok mindent kipróbálni, de ez a cipő tényleg annyira jó nekem, hogy nem akartam kockáztatni.

A régi és az új cipőm – nem nehéz kitalálni melyik melyik 🙂

Az első terep futó cipőm

A fenti aszfaltra való futó cipő vétellel szinte egyidőben (ugyanazon a héten) megvettem az első terep cipőmet is. Eddig ha terepre mentem (talán összesen kétszer vagy háromszor) mindig valamelyik régebbi cipőmet használtam, de nem voltak igazán kényelmesek a lábamnak. Az egyik hétvégére terepfutás volt előírva, előtte elmentem egy boltba (ezúttal a Marathonman üzletébe) és néhány cipő felpróbálása után egy Salomon-t (Pro Max) választottam. Fel is avattam rögtön, nagyon kényelmes. A fűzőjét még kicsit szoknom kell, elég egyedi megoldása van (ahogy a képen látszik).

Terep futó cipő
Az első terep futó cipőm: Salomon Pro Max

Terepfutások

Az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra készülve egyre többet fogok futni terepen. Ez egyelőre nálam a Hármashatárhegyet jelenti, ott jövök-megyek különféle utakon és egyelőre nagyon élvezem. Az az igazság, hogy mind a sík, aszfalton futásnak, mind az erdőben, terepen futásnak megvan a maga szépsége, és nekem mindkettő bejön. Síkon jól lehet edzeni, iramfutásokat, fartlekeket, fokozókat futni és ami az én kocka agyamnak tetszik, hogy jól összehasonlíthatóak az eredmények, a fejlődés. Terepen ez utóbbi így kevésbé igaz, cserébe viszont ott van a környezet, annak változatossága. És hát persze egy-egy komolyabb dombra, hegyecskére is kihívás felkapaszkodni.

Jövő hét végén megyünk páran az UltraBalaton csapatból a Szénás Körre, nagyon várom már! Jó lesz újra társaságban és terepen futni, ráadásul kíváncsi vagyok milyen ez a QR-es pont leolvasás, illetve kipróbálom, hogy a gyakorlatban hogyan is működik a Suunto órán ez az előre letöltött útvonal követés.

Szénás kör
Egy hét és Szénás kör!

Tempóváltás

Szintén az elmúlt néhány hét fejleménye, hogy a korábbi, nagyjából az egész tavalyi évben használt tempó zónáimat gyorsabbra vettük Marcival. Érett már ez egy ideje, de most léptük meg. És igazából egész könnyen ment, sőt néha-néha egy-egy edzés alkalmával ezeken is gyorsítunk. Jó érzés gyorsabban futni, egész pontosan az, hogy képes vagyok rá. Emlékszem még tavaly, hasonlóan az év elején mekkora kihívás volt a 4:30-as erős tempó, mennyire oda kellett tennem magam 10 kilométeren, hogy 45 percen belül érjek célja. Most már a 42 perces határt ostromlom, legutóbb – igaz, csak edzésen, nem versenyen – 42:21-et futottam, azaz 4:15-ös átlagon belül, és még maradt bennem tartalék.

Futó tempóim 2018 és 2019
2018-as és 2019-es edzés tempóim

Tavaly januárban a Zúzmarán 4:25 volt a leggyorsabb kilométerem, tavaly májusban az UltraBalatonon futottam egy 4:11-es kilométert, decemberben a szegedi versenyen pedig már 3:59-es tempóm volt – ráadásul mindegyik kb 10 kilométeres versenyen, azaz nem egy kilométerre kihozva a maximumot. De edzésről most már tudom, hogy egy kilométeren simán megy a 3:45-ön belüli tempó is, persze max csak egy kilométeren. Látványos a fejlődés és ez mindig egy pozitív visszacsatolás, energiát és motivációt ad a jövőre nézve.

Közelgő versenyek

Három hét múlva Vivicittá, ahol a félmaratoni táv felét fogom lefutni váltóban. Nagyon várom, mert valahogy most jobban mozgatnak a rövid távú (10 km) futások. Voltam ugyan idén már egy félmaratonon Kaposváron, de azt inkább csak dombos edzés miatt. Bár persze a félmaraton fele kicsit több, mint 10 kilométer, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy verseny körülmények között milyen tempót fogok tudni menni.

Május 11-12 az UltraBalaton, amit talán a legjobban várok a tavaszi versenyek közül. A társaság, a hangulat, a verseny csapat jellege miatt nagyon más mint bármelyik másik verseny, de éppen ez benne a jó.

Aztán már itt is lesz június és július, a Liege Beer Marathon és a Laugavegur Ultra Marathon!

Nahát! Így visszaolvasva, egész sok minden történt ebben a bő egy hónapban, érdemes volt írni róla! 🙂

Kaposvári farsangi dombos félmaraton

Talán az első olyan versenyem volt a hétvégi kaposvári félmaraton, amin tisztán edzés jelleggel vettem részt, tényleg bármiféle időeredmény elvárása nélkül. Olyannyira igaz ez, hogy még a verseny rajtjának pillanatában sem gondoltam semmi konkrét időeredményre, hogy hány óra hány percen belül “illene” beérni. Úgy voltam vele, hogy majd alakul, ahogy alakul.

Ebben persze nagy segítségemre volt magának a versenynek a híre, azaz az útvonala, amelyik öt dombon át vezet. A honlapról is, de főleg a korábbi évek résztvevőitől kapott információk alapján kifejezetten nehéz a pálya, az öt dombot tényleg meg kell mászni, azok közül is az utolsó a legnehezebb. Mivel eddig gyakorlatilag valamennyi versenyem vízszintes terepen zajlott (még a New York Marathon-t is ide számítom, hiába kellett több hidat is megmászni), a félmaratonok között pedig az eddigi szinteket a Budapesten vagy Prágában lévő hidak jelentették, ezért elképzelésem sem lehetett arról, hogy mi vár rám, illetve mi lenne a reális célidő ilyen körülmények között. Ez segített abban, hogy ne is fogalmazzak meg magamnak ilyet.

A másik segítség Marci volt, az edzőm. Egyrészt kicsit féltette a lábamat, nehogy meghúzódjon az emelkedőkön egy mondjuk úgy számomra nem az idei év fő versenyén, másrészt leírta, hogy ő tavaly futott ezen a versenyen, és az utolsó dombon bizony ő is belegyalogolt, ezt javasolja nekem is. Meg azt, hogy ha egy kicsit is érzem, hogy nem esnek jól a lábamnak az emelkedők (vagy a térdet igénybe vevő lejtők), akkor ne gondolkozzak, azonnal álljak ki, nehogy összeszedjek valami komolyabb sérülést. Ez is segített abban, hogy ne ezen a versenyen akarjam a legjobb félmaratonom megfutni (ami nem is ment volna persze).

Harmat-Szabó Gábor fut

Akkor mégis miért vettem részt rajta? Egyrészt azért, mert Kaposváron volt, ami feleségem, Ildi révén szinte második szülővárosom. Ami ennél egy kicsit jobban motivált, az pont a dombos kihívás. Úgy voltam vele, hogy edzésnek pont tökéletes egy ilyen verseny, ahol komolyabb dombokra kell felfutni verseny körülmények között. Kicsit unalmas a Margit-sziget feljáróján minden héten emelkedőzni 10-szer, 15-ször, ez majd éppen kellő változatosságot ad, miközben tudom gyakorolni az emelkedőzéseket, edzeni a nyári izlandi szintkülönbségekre.

Extra üde színfoltot adott a versenynek, hogy ez egy farsangi félmaraton volt, így nagyon sokan jelmezben, beöltözve vettek rajta részt. Én ezt főleg a rajt előtt láttam csak, de jó volt végignézni az ötletes ruhákon, csapatjelmezeken. Az egész versenynek jó volt a hangulata, és a szervezés is profi volt, a szegedi versenyekkel ellentétben nem kellett tartanom az eltévedéstől. A pálya főleg aszfalton vezetett, de egy-két helyen kellett földön (sárban) is futni, és volt egy lefelé vezető lépcsős szakasz is, az mondjuk nem volt annyira futóverseny barát szerintem. A frissítőállomások száma és minősége is rendben volt, bár én csak vizet ittam, a géles frissítést megoldottam a saját magam által vitt 3 darab High5 Iso géllel. A célban a jéghideg vizet egy kicsit kevésnek éreztem (jól esett volna egy meleg tea vagy citromos sör), de volt Kométa kóstoló (hot dog azt hiszem), amiből én nem ettem, de ahogy láttam, népszerű volt.

A versenyre azt az iránymutatást kaptam Marcitól, hogy az emelkedőket óvatosan fussam, egyébként meg próbáljam meg tartani az 5 perc per kilométeres tempót. Az utolsó dombon – ahogy írtam már – nyugodtan gyalogoljak bele. Nem néztem előre utána, hogy pontosan mekkora dombok várnak rám, csak azt tudtam, hogy öt darab lesz és az utolsó a legmeredekebb. Az 5 perces tempóból és a dombokból kiindulva valahol 1 óra 50 és 55 perc közé vártam magam, de ettől függetlenül tényleg úgy indultam neki a versenynek, hogy egy jót fogok aznap futni.

A verseny eleje egy kissé lejtős szakasz volt, majd egy híd (felfele-lefele), majd egy hosszabb vízszintes rész következett. Az 5 perces tempót persze nem sikerült tartanom, mármint visszafogni magam, jó szokásomhoz híven kicsit elfutottam az elejét, 4:45 körüli időkkel. Sőt, a 4:45-öt tartottam az első kisebb emelkedőn is (mint kiderült, ez még nem az egyike volt az öt dombnak), majd egy hosszabb vízszintes, nagyon enyhén lejtős szakaszon futottam 4:21-et. Mielőtt azonban nagyon gondolkozhattam volna, hogy bölcs dolog-e ilyen erősen kezdeni, jött is az első domb.

Mind az öt domb elején ki volt táblázva a domb neve, illetve hogy mliyen hosszan hány méter szintemelkedés vár ránk. Sajnos, pont a dombok miatt, nem voltam olyan kedvemben, hogy fényképezzek futás közben, így csak az emlékek vannak meg, hogy egy-egy domb kb 600 és 1200 méter közötti szakaszt és jellemzően 55-65 méter szintemelkedést jelentett, kivétel az utolsó domb, ami ha jól emlékszem 440 méter alatt volt 60 méter szint.

Kaposvár domb futás
Éppen felfele az egyik kisebb dombra.

Az első dombon aránylag vígan felfutottam, nem éreztem olyan hosszúnak, és a tempóm is 5:15 volt, ami a szintet figyelembe véve egész jó. Persze a pulzusom cserébe felment 170 felé, ami azért jelezte, hogy ez nem lesz sétagalopp, ráadásul ez még csak a verseny első négy kilométere volt. Minden rossznak megvan a jó párja, és ami rossz a dombokban, hogy fel kell rájuk futni, annak a jó párja a leereszkedés róluk. Persze figyelki kell a térdekre, főleg, amikor nem hosszú lapos lejtő van, hanem rövid meredek, de azért mindig jobban esik lefele futni, mint felfele. 🙂 Ennek megfelelően a következő kilométereken (bár az edzésterv szerint kb 5 perces tempót kellett volna hoznom) gyors voltam, 4:30-as tempó is átlagos volt, de voltak szakaszok, ahol 4 perces tempó környékén is futottam.

A második domb hat és fél kilométernél várt ránk, és ez egy kicsit hosszabb, elnyújtott, folyamatos emelkedő volt. 5:20 körüli tempóban futottam fel rá, 171-es pulzussal, amit erősnek éreztem. Szép lassan le is előztem néhány futót. Emlékszem, az egész olyan lassúnak tűnt, nagyon monotonnak. Domb után újra lejtő, 4:10 körüli rohanás, majd egy frissítőpont és következett a verseny szerintem legdurvább dombja. Azért mondom ezt, mert erre felfutottam, az utolsó nyilván húzósabb volt, de arra (spoiler) gyalogoltam, ezért nem éltem meg olyan durvának. 🙂 Szóval itt majdnem egy kilométeren át kellett aránylag meredeken felfele futni, a tempóm is lassabb volt, 6 perc körüli, és a pulzusom is magasabb, 173. Itt éreztem először azt, hogy lehet, hogy egy kicsit túl keményen nyomom, és ez majd vissza fog ütni, hiszen a harmadik domb tetején kb pont féltávnál jártunk csak. Azt láttam, hogy az időm szuper, ha így megyek tovább, simán meglesz 1 óra 45 percen belül a félmaraton, amit, a szinteket figyelembe véve, szupernek gondoltam. És persze ilyenkor meg is történik a kattanás, a mentális horgony ledobása. Innentől megvolt a cél, nekem ezt a versenyt 1 óra 45 percen belül kell befejeznem. Hogy miért? Csak. 🙂

Kaposvár farsangi félmaraton.
Mindig érdekesek az olyan pályaszakaszok, ahol másokkal szemben futhatsz, én szeretem őket.

Egy hosszabb lejtő, majd egy hosszabb egyenes szakasz következett, ahol egy kicsit azért visszavettem, hagytam, hogy páran elfussanak mellettem. Azért itt is 4:30-4:45 között futottam, de nem erőltettem jobban, pedig a lejtőn biztosan ment volna. 13 kilométernél jött még egy domb, amiben titkon reménykedtem, hogy talán elszámoltam valamit, és ez már az utolsó, de persze nem az volt. Talán ez nem volt olyan vészes, 5:30-as átlaggal felmásztam rá. Hosszabb plató, majd lejtő, ugyanúgy 4:45, majd 4:30-as tempóban. Ez ugye jóval gyorsabb volt, mint az előírt 5 perces edzés, de nem adtam bele mindent, kicsit tartalékoltam.

Elérkezett a várva várt utolsó domb is, a legmeredekebb, ha jól emlékszem 440 méteres távon kb 60 méter emelkedő. Tényleg vártam, mert az már korábban fejben eldőlt, hogy én itt gyalogolni fogok. Persze fölfele, de azért mégis csak egy kis pihenő, egy kis séta. Örültem, mikor láttam, hogy az előttem futók is egyből gyaloglásra váltanak a domb alján, én is így tettem. Végül tényleg pihenés lett belőle, mert kb 162-es pulzussal kaptattam felfele, azaz nem erőltettem meg magam. Volt egy srác, aki felfutott, nagyon keményen nyomta, minden tiszteletem az övé. A dombtető után jött egy kis saras lefele vezető rész, majd a már említett meredek lépcsők, ahol inkább arra kellett vigyázni, hogy nehogy elcsússzak és elessek, majd újra az aszfalt, előbb lefele, majd nagyjából vízszintesen. A dombról még lerohantam 4:20-szal, a domb alján, a 17 kilométeres táblánál viszont gyorsan osztottam-szoroztam, és kijött, hogy ha kb 5 perces tempóban futom le az utolsó négy vízszintes kilométert, akkor simán megleszek 1 óra 45-ön belül. Mivel elsősorban edzeni jöttem, el is döntöttem, hogy nem erőltetem túl, kb levezetem ezt az utolsó 3-4 kilométert. Ez így is lett, 5 perc körüli időket futottam, és végül 1:44:31 alatt futottam le a távot.

Kaposvári félmaraton célidő

Én ezt egy elég jó időnek tartom. Nem szakadtam meg, nem adtam magamból ki mindent, de azért odatettem magam, nem egy laza futás volt ez. És persze az öt domb és az összességében lefutott 300 méter emelkedő még inkább széppé teszi ezt az eredményt.

Kaposvári félmaraton Polar adatok
A kaposvári dombos félmaraton főbb adatai a Polar által mérve (pulzus, tempó és szint).

Persze kíváncsi voltam, hogy ez a teljesítmény, sík terepen vajon mire lett volna elég. Azt érzésből tudom, hogy a legjobb időmet, a siófoki 1:35:33-at biztosan nem közelítettem volna meg, hiszen egyáltalán nem hajtottam annyira ki magam, mint akkor ott. Kapóra jött, hogy a Strava elemzései között van egy olyan funkció, hogy GAP, amit még soha nem használtam. Ez a Grade Adjusted Pace, azaz a program kiszámolja, hogy az emelkedőn vagy lejtőn futott valós idődből milyen teoretikus idő következne, ha mindezt sík terepen futottam volna. Ez arra jó, hogy az egyes, eltérő szinteket tartalmazó futásokat össze lehessen hasonlítani. Ez jól hangzik, de természetesen nem tudom, hogy mennyire reálisan számol az algoritmus. Azt persze látom, hogy emelkedőn gyorsabb tempókat hoz ki GAP-nak, míg lejtőkön lassabbakat, de hogy arányaiban stimmel-e, azt hiszem számomra örök rejtély marad. De lényeg, ami a lényeg, a GAP alapján a félmaratoni távot 1:40:54 alatt tettem volna meg, ha a verseny sík terepen lett volna. Ez érzésre reális. Az is jó érzés, hogy az utolsó 3-4 kilométeren biztosan be tudtam volna hozni 1 óra 40 perc alá, ha akarom és meghajtom.

Kaposvári félmaraton
Boldogan, a céltól már csak pár méterre.

Összességében jól éreztem magam, jó kis verseny volt. Tetszett a változatosság, hogy valami más ez a verseny, nem a szokásos sík 21.1 km. Kicsit ki is voltam már éhezve a versenyre, hiszen utoljára december elején, közel két hónapja futottam versenyen. Most megint várni kell majd egy kicsit, a következő megmérettetés az április közepi Viviccitá lesz.

Suunto 9: további tesztek

Múlt hét szombaton és vasárnap további teszteknek vetettem alá az új Suunto 9-es sportórám – önmagában is és a Polar M430-assal összehasonlítva. Arról írtam már, hogy elsősorban szubjektíven mit gondolok a Suunto-ról, most próbáltam egy kicsit objektívebb oldalról is megnézni.

Szombaton egy 30 perces laza, átmozgató edzésre vittem magammal mindkét órát. Felvettem mindkettő pulzusmérő mellkaspántját, és mindkettővel végigmértem az edzésem. A kihívás az órák számára az volt, hogy nagyon sok kanyarral, sokszor magas házak között futottam, a végén pedig néhány repülővel zártam az edzést. Vasárnap Kaposváron versenyen futottam egy félmaratont, igen sok szinttel és persze magas pulzussal. Itt is vittem mindkét órát, viszont aznap csak a Polar-ral mértem pánttal a pulzust, a Suunto-val ki akartam próbálni a csuklón történő mérést. Lássuk, miket tapasztaltam.

Ami szombatról jó hír volt, bár valamilyen szinten természetesnek kéne vennem, hogy pulzumérő mellkaspánttal mindkét óra folyamatosan pontosan ugyanazokat az értékeket mérte. Egyszer sem volt egy pulzuspontnyi eltérés sem. Ha valami nem is lenne pontos esetleg a méréssel, akkor egyszerre és pont ugyanúgy nem pontos egyik órán sem. 🙂 A lényeg, hogy a pulzusban, pánttal lehet bízni. Ez adta az ötletet egyébként ahhoz, hogy másnap kipróbáljam a Suunto csuklón történő pulzusmérését, miközben a Polar-ral a pánttal mérem, mint referencia.

Ahogy írtam, a szombati rövid edzés nem volt könnyű terep az óráknak, mert a sok derékszögű kanyar és a sokszor magas épületek között történő futás tapasztalatom szerint nem tesz jót a megbízható tempó mérésnek. A lenti grafikonok elemzésén túl, illetve attól függetlenül és az előtt igyekeztem minél többet figyelni futás közben az órákat, hogy az egyes kanyarokban hogyan reagálnak. A futás során igyekeztem végig nagyjából 5:10-es tempóban futni. Nyilván ezt így érzésre nem tudom teljesen pontosan tartani, de a lényeg, hogy nagyjából egy tempóban futottam, azaz a végén található repülőket kivéve biztos nem futottam 4:30-on belüli időket. Azt azért érzi az ember. 🙂

Polar M430
Polar M430 fél órás átmozgató edzés tempója.
Suunto 9
Suunto 9 fél órás átmozgató edzés tempója.

Az elején látszik, hogy mindkét óra küzdött egy kicsit. Elindultam, és kb 25-30 másodpercre rá vettem is egy éles kanyart, ráadásul nagy házak tövében futottam. Egyik óra sem mért igazán jól. A Polar jó 55 másodpercig 5:45 vagy afölötti időket mutatott, majd – ahogy a grafikonon is látható – jól bekompenzált a másik irányban, azaz 4:30-on belüli időkkel. A Suunto ezt durvábban, de rövidebb ideig adta elő. Ő mutatott 9 percen kívüli időket is (lásd az első meredek beesés a grafikonon), majd egy rövid kompenzálás (4:30-as tempó) után viszonylag hamar hozta stabilan az 5:10 körüli időt. Gyakorlatilag 2 perc futás után már elég vízszintes a tempó görbéje. A Polar-nak kellett 5 perc (és az első megállás egy lámpánál), hogy utána viszonylag jól mérjen.

A második szakasz 5 perctől kb 20 percig tartott, ez két megállás közötti folyamatos futás volt, persze kanyarokkal azért. A grafikonok skálabeosztása egy kicsit más, ezért nem fair egy az egyben összehasonlítani őket, de ami látszik rajtuk, azt élőben is úgy éltem meg: a Suunto a sok kanyar és magas épületek ellenére viszonylag stabilan mért, a Polar-nak sokkal nagyobb volt a kilengése. Ebben az 5 perctől 20 percig terjedő szakaszban a Suunto leggyorsabb értéke 4:38 volt (a rögtön indulás utáni kilengést nem számítva), leglassabb értéke 5:45. Ugyanez a Polar esetében 4:13 és 6:07. Ezt személyesen is tapasztaltam. Kanyarokban a Suunto is kicsit belassult, majd kicsit kompenzált, de a kilengés általában a Polar-nál nagyobb és hosszabb ideig tartó volt.

Az edzés végi repülők esetében nehéz összehasonlítást tennem. Az öt kiugró csúcs mindkét óra esetében látszik. A maximális sebességemre eltérő értékeket adnak, de hogy melyik a jó, azt tényleg nem lehet megmondani. A Polar általában később kezdett mérni, azaz már jó 5-10 másodperce sprinteltem, mire elkezdett a tempó az órán is rendesen lefele pörögni – ebben a Suunto jóval gyorsabb volt. A Suunto gyorsabb maximális sebességeket mért, általában 3:30 körüli maximális tempót mutatva, a Polar-nál ez megállt 4:00 körül. A sprint utáni visszaállás esetében is gyorsabb volt a Suunto, igaz, saját szubjektív érzésre én azt is lassúnak ítélem meg. 🙂

Összességében úgy éltem meg az edzést, hogy nyilván nagyjából mindkét óra jól mér. A Suunto 5.77 km-t, a Polar 5.71 km-t mért, az előbbi 5:12-es átlagtempót, az utóbbi 5:15-öset. Egy hobbifutónak elvileg ennyi elég kéne, hogy legyen, nem ezen fog múlni egy 1 óra 45 perces vagy 1 óra 40 perces maraton. Mégis, határozottan az a benyomásom volt, hogy a Suunto sokkal kisebb és kevesebb ideig tartó kilengésekkel mért, azaz amikor a futás hevében éppen csak rápillantok az órára, akkor nagyobb eséllyel látom a valósághoz közeli állapotot, mint a Polar esetében. Persze mivel már gyakorlott futó vagyok, és általában jól bejáratott útvonalakon futok, ezért azt is tudom, hogy mikor érdemes és mikor nem ránézni az órára. Összességében tehát úgy gondolom, hogy volt különbség a két óra között, de azért nem ezen múlik egy edzés sikeressége. A különbség okát sem tudom, a Suunto egy új óra, a Polar másfél éves, lehet, emiatt volt a tapasztalt jelenség. Lehet, hogy csak a mostanában tapasztalható Polar-os technikai mizériák miatt. Mert igen, persze ezen a két nap is csak Other outdoor activity-t tudtam indítani…

Térjünk is át a vasárnapra, a verseny során tapasztaltakra. Ez egy kedvezőbb pálya volt az órák számára, hiszen jórészt szabadon kellett futni, nem nagy házak között, sokszor egyenesen, bár persze itt is voltak kanyarok. Szint az öt domb miatt volt bőven, és a tesztre jutó idő is bőven több volt, mint fél óra, hiszen nagyjából 1 óra 45 perc alatt futottam le a félmaratoni távot.

Ezen a nap engem személy szerint sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy vajon a Suunto hogyan fog csuklón pulzust mérni, mint az, hogy a két óra közül melyik hogyan teljesít a tempó, távolság, szintkülönbség mérésében. Kezdjük is a pulzussal.

Polar M430
Polar M430 kaposvári félmaraton pulzusa, mellkaspánttal mérve.
Suunto 9
Suunto 9 kaposvári félmaraton pulzusa, az órával a csuklón mérve.

A bal csuklómon volt a Suunto óra, jobb oldalra a Polar-t vettem fel, ami ugye mellkaspánttal mérte a pulzust. Pár perc alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a csuklómérés nem ér semmit. A grafikonokon is látszik, hogy amíg a Polar a rajt után szép egyenletesen elkezdett emelkedni, 150-re, majd 160-ra és afölé, addig a Suunto a csuklón mérve egészen fals adatokat adott, már három perccel a rajt után 180 feletti pulzust mérve. Ahogy teltek a percek, egyrészt a tempóból és érzésre, másrészt a mellkaspánttal mért pulzussal összehasonlítva egészen biztosan voltam benne, hogy a csuklós mérés úgy rossz, ahogy van. 165 helyett stabilan 185-190-et mért a Suunto. Már éppen elengedtem volna a dolgot, hogy akkor ezzel le is van tudva a teszt, amikor eszembe jutott, hogy lehet, szorosabbra kéne húzni az óra szíját. Már eleve nem volt laza, de tudom, hogy az Apple Watch is sokkal pontosabban mért anno, mikor még azt használtam futáshoz, akkor, ha jó szoros volt a csuklón. Szóval húztam rajta még egyet és csoda történt! Tényleg jó szoros lett, de még nem az a nagyon kellemetlen. Viszont ettől kezdve elkezdett meglepően jól mérni. A grafikonon is látszik, hogy hirtelen visszaesett a mért pulzus 185 körüli értékekről 160-165 közé. Innentől, amikor ránéztem, nagyjából ugyanazt mutatta, mint a Polar, ami mellkaspánttal mért, jellemzően 1-2 pulzusponttal mutatott magasabb értéket csak, de soha nem többel. Néztem lejtőn, emelkedőn, magas pulzusnál, alacsonyabbnál – innentől megbízhatóan mért. A grafikonokat összehasonlítva azért látszik, hogy a Suunto-nál több a hirtelen, kis hegyes kiszúrás, a Polar (mármint a mellkaspánt) stabilabban mért, de még így is, összességében nagyon meglepően jól mért a Suunto csuklón. Szerintem én továbbra is mellkaspánttal fogok edzeni, de most már tudom, hogy nem történik semmi gond, ha egyszer-egyszer esetleg otthon felejteném, vagy majd a nyári nagy melegben nem lesz kedvem felvenni. A lényeg, hogy tényleg jó szorosra kell állítani a csuklón az órát, és akkor egész pontosan fog mérni.

Nézzük akkor a távolságot, tempót és szintet, hogyan mért a Polar M430 és a Suunto 9-es. Ami már a verseny közben is feltűnt, az az, hogy a távolságot ezúttal mindkét óra szinte ugyanúgy mérte. Ugyanakkor jelezték a kilométerenkénti split-eket, és a végén mindkét óra 21.19 km-t mért a teljes távra. Ebből már nyilván az sem meglepetés, hogy átlagtempóra is mindkettő 4:56-ot mért. Ez nekem egy pozitív csalódás volt, kicsit tartottam attól, hogy majd nagyon mást mérnek, aztán úgysem lehet megmondani, hogy melyik volt a jó, vagy melyik állt közelebb a valósághoz. A verseny hivatalos távja hiába félmaraton, egyrészt soha nem lehet tudni, hogy tényleg pont annyi-e, másrészt minden futó egyéni útvonala egy kicsit más (több).

Polar M430 kaposvári félmaraton tempó grafikonja.
Suunto 9 kaposvári félmaraton tempó grafikonja.

Persze megint más a grafikonok beosztása, ezért nehéz egy az egyben összehasonlítani őket, de egy kicsit jobban megnézve őket látszik, hogy nagyon hasonló a két ábra mintázata. Ugyanott látszanak a frissítőállomások (nagyon rövid beszúrások lefele), az emelkedők (lapos U alakok), a nagy lejtők (a dombok teteje közel 4 perces tempóval), a nagy beszakadás jobb oldalt, ami az utolsó hegyre történő fölgyaloglást mutatja. Ezen a versenyen eléggé hasonló tempókat mért a két óra, a maximális sebesség is ugyanaz kb. Igyekeztem emlékezetből és a pályára visszagondolva minél több pontot megnézni, összehasonlítani, nincsenek nagy különbségek a két mérés között. Még a kanyarokat is egész jól mérte a két óra, alig lassultak be (majd korrigáltak gyorsítva). Talán – megerősítve a szombaton tapasztaltakat – a Polar csak ott nyújtott gyengébb teljesítményt, ahol hirtelen volt több meredek irányváltás. A pálya végén egy felüljáróra kellett felfutni, és mind a felvezető út, mind a levezető út egy csigalépcső szerű, széles feljáró volt. Ez azon túl, hogy a táv legvégén már nem esett túl jól, kicsit nehéz is az óráknak, hiszen kis helyen futunk körbe-körbe (a szint pedig emelkedik, majd a másik végén csökken). Itt a Suunto 5:30-5:45-ös sebességet mért, ami teljesen reális, felfele lassultam és lefele sem lehetett túl gyorsan futni a kanyarok miatt. A Polar itt beesett 9 perces tempó alá, a grafikonon is látszik legjobboldalt a két beszakadás nem sokkal a verseny vége előtt. Ezt leszámítva mindkét óra stabilan hasonlót mért.

Ami még talán érdekes lehet, az a szintkülönbségek mérése. Ezt én egyébként nem nagyon szoktam figyelni, általában nem futok túl szintes terepeken. Egyszer a Polar mért több száz méter szintet a Margit-szigeten, arra azért felkaptam a fejem, de az is csak egyszer fordult elő. 🙂 Mivel a kaposvári verseny az öt domb leküzdéséről is szól, ezért nem meglelő, hogy mindkét márka szintet bemutató grafikonja szépen visszaadja mind az öt dombot. Ami számomra szintén nem volt meglepő, de azért már nem annyira jó hír, hogy egyik órának sem sikerült azonos magasságra kihoznia a rajtot és a célt (miközben ezek pontosan egy helyen voltak). A Polar-nál a 156 méteres tengerszint feletti magasságú rajtról 140 méterig jutottunk el a célba, a Suunto-nál 139 méterről 154-re. 🙂 Az utolsó, legmagasabb domb a Polar-nál 202 méteres, a Suunto-nál 200 méteres. A domb (Ivánfa-hegy) hivatalosan 212 méter magas, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a legmagasabb pontjáig futottunk. Ránézésre egyébként a görbék megfelelnek a valóságnak, először egy kicsi lejtőn futottunk, majd volt egy kis dombocska, utána jött az öt nagy domb, amiből az elsőnek és az utolsó előttinek volt egy hosszabb platója, és végül az utolsó, legmeredekebb, legmagasabb domb (hegy?). A legvégén pedig a felüljáró és egy kis szint a célig. Itt biztos vagyok benne, hogy a Suunto mért félre, egyáltalán nem volt akkora emelkedő a végén, mint amit a grafikonja jelez.

Polar M430 kaposvári félmaratonon mért szintkülönbségei.
Suunto 9 kaposvári félmaratonon mért szintkülönbségei.

Az én következtetésem az, hogy hobbi futó célnak biztosan megfelel mindkét óra. Nem ezeken az órákon fog múlni egy sikeres félmaratoni vagy maratoni felkészülés vagy célba érkezés. Apróságokat lehet elemezgetni köztük, de a lényeg az edzésmunka, a motiváció, a kitartás. Ezeknek azért az órához nem sok köze van. 🙂 A két tesztem alapján a Suunto egy kicsit biztosabb, kisebb és rövidebb ideig tartó kilengésekkel méri a kanyarokat. De önmagában ez a különbség biztosan nem ér annyit, amennyi az árkülönbség a két óra között. Azt inkább a szubjektív benyomásoknál kell keresni.

Suunto 9: gyorselemzés

Gyorsan történt. Egy-két hete fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy esetleg egy új sport órát nézhetnék, de gyorsan el is hesegettem. Hiszen a Polar M400-asom csak 14-15 hónapja van meg, és bár őszintén bevallom, egy kicsit meguntam, de teljesen jól működött, fölöslegesnek tűnt újat venni. Csak hát sajnos ahogy gyarló emberként a mobiltelefonokat is cseréljük 1-2 évente, hiába nincs semmi bajuk, egy sportóra is sokszor hasonló cipőben jár.

“Szerencsémre” pár napra rá segítségemre sietett a technika ördöge, ugyanis tényleg elkezdett hülyeségeket csinálni a Polar-om. Majdnem mindig ugyanazon az útvonalon futok, ezért tudom, hol hogyan mér az óra. Mivel nem katonai GPS-ről van szó, a kanyarokban, nagy házak között néha “belassul”, utána korrigál egy gyorsabb tempóval. Ezeket már megszoktam. De az utóbbi napokban itt is extrém értékeket mutatott néha. Majd jöttek a pulzus kiugrások, volt, hogy 210 felett mért, kétszer is. Gyorsan elemet cseréltem a pántban, hátha ez volt a baja. Ez többet nem is fordult elő, de jött az újabb baki: valahogy eltűnt a futó mód az órából, csak “Other outdoor activity”-t lehetett indítani. (Ott persze újra be kellett állítani hogy én miket szeretnék futás közben az órán látni.) Ez bezavarta a Training Peaks-et is. Mindent meg lehetett oldani persze, csak plusz idő és idegeskedés volt. Szinkronizáltam az órát, utána volt megint futó mód, de mire másnap edzettem volna, már megint eltűnt. Utólag most már tudom, hogy valami globális Polar hibajelenséggel van dolgunk, mert többen is írtátok, hogy nektek is eltűnt a futó mód és csak Other outdoor activity-tek van pár napja. Biztos megoldják majd az illetékesek, de nálam végül egymásra talált a vágy egy új sportóra iránt és a Polar technikai problémái. Múlt hét vasárnap megvettem a Suunto 9-es órámat.

Suunto 9

Magát a Suunto márkát többen is ajánlották mikor a Facebook oldalamon látták, hogy problémák vannak a Polar-ral, ezúton is köszönöm nekik. Mégis, a végső lökést egy szombati blogbejegyzés adta – tökéletes időzítéssel. Bár nem rendszeresen, de sokat szoktam olvasni Thaller János (alias Jánosfut) blogját. Futó életem szinte első heteiben találtam rá, amikor rámijesztettek a pulzuskontrollal kapcsolatban. Írtam is róla. Szóval azóta nyomon követem a blogját. És mit ad Isten, most hétvégén pont egy Suunto 9-es órát tesztelt, illetve arról jelent meg új bejegyzése. El is olvastam gyorsan, és fejben már szinte el is dőlt, hogy lesz egy ilyen órám. János blogbejegyzése a Suunto 9 Baro Balck tesztről ITT olvasható. Tekintettel arra, hogy az én órám is majdnem pont ilyen (csak nem Baro, azaz nincs benne barométer), és hogy János igen alaposan és objektíven leírt róla mindent, ezért én a továbbiakban inkább a szubjektív részekre összpontosítok, egyébként is inkább azt szoktam tenni. 🙂

Az óra a Polar M400-ashoz képest szuper jól néz ki. Persze nem fair az összehasonlítás, nyilván nagyon más kategória a kettő. Érintőképernyős, színes, szagos. 🙂 Mondjuk az én ízlésemnek már egy kicsit túl nagy. Míg az Apple Watch-ot simán tudom viselni egy ing alatt, addig a Suunto 9-et már kényelmetlen alá betuszkolni. Persze elsősorban csak futáshoz vettem, mégis, annyira megtetszett, illetve nagyon sok funkciót lefed, amit az Apple Watch is tud, hogy egyelőre teszt jelleggel egész nap hordom.

Suunto 9

De nézzük a lényeget, a futó funkciókat. Előre kell bocsátanom, hogy már a Polar-nál sem használtam ki az órában rejlő lehetőségek 90%-át, és ez valószínűleg még hatványozottabban igaz lesz a Suunto-ra. Eleve, ha nem hordom egész nap (lépésszámlálás, pulzus mérés, alvás mérés, stb), ráadásul a rendelkezésre álló 100+ sport funkcióból csak a futást használom, már éppen eléggé marginálisra szűkítettem le a használatát.

A megvétel, majd bekapcsolás után jönnek az alap beállítások, ezek elég egyszerűek, gyorsan kivitelezhetőek. Utána viszont következik az, ami az egész óra (illetve szerintem a Suunto márka) egyik nagy negatívuma, legalábbis számomra. Jön az applikáció telepítése telefonra, illetve laptop-ra. Ekkor kiderül, hogy kettő felület is van: a Suunto és a Movescount. Nagy Suunto-soknak biztos nem új a dolog, de én azt sem tudtam, hogy melyik micsoda, akkor most melyiket is kéne telepíteni, melyiket mire kell használni. A telefonomra mindkét applikációt le tudtam tölteni, a webes felületen csak a Movescount van (a Suunto ott inkább terméktámogatás, support, nem sport felület), de persze, hogy nehezebb legyen, a laptopra is le kellett tölteni egy programot, ami az órát szinkronizálja (az Suunto). Kiderült, hogy a Suunto mobilos app és a Movescount között nincs átjárás, mindkét helyen regisztrálni kell, megadni az adatokat. Közben lehet szinkronizálni mindkettőt a telefonnal, van ami átmegy, van ami nem. Legalábbis én ezt tapasztaltam belőle. Az első, szerda reggeli edzésem után meg mindkét program feltöltötte az edzéseredményt a Training Peaks-re, így ott lett két edzésem is. (Persze az egyiket kitöröltem utólag.)

Most már okosabb vagyok, ugyanis elolvastam az alábbiakat a Suunto hivatalos honlapján:

Suunto and Movescount
Hogyan használjuk együtt a Suunto App-ot és a Movescount-ot? Röviden: sehogy 🙂

Szerintem ez azért elég gáz. Mármint az, hogy a Suunto és a Movescount két külön felület, az egyik a régi (Movescount, amit gondolom emiatt sokan használnak) a másik az új (Suunto App, amit próbálnak bevezetni, csak ezt fejlesztik már) és nincs átjárás a kettő között. Sőt, azt javasolják, hogy a kettő együtt ne legyen telepítve a telefonon, mert kiakasztja az órát. Hát ez azért elég furcsa, nem??

Nekem egyébként teljesen megfelel a Suunto App, de azért az már leesett, hogy a Movescount (még) sokkal több mindent tud, akár beállítások terén, akár elemzések terén. Szóval végül a telefonomon a Suunto App lesz, a laptopon a Movescount oldalt fogom nézni. Most, hogy így pár nap alatt már kiismertem magam, nem olyan vészes ez a dolog, de azért nem túl kényelmes, és okozott némi kellemetlenséget az elején.

Az iPhone-om sporttal kapcsolatos képernyője, rajta a Suunto és a Movescount (az utóbbit azóta töröltem a telefonról).

Mindent összevetve a Suunto felülete is egy a sok közül. Ismerem már a Polar-t, a Strava-t, a Training Peaks-et. Végső soron mindegyiknél hasonlókat kell beállítani és megadni, hol kicsit többet és részletesebben, hol kicsit kevesebbet. Szerintem csak főleg megszokás kérdése, hogy ki melyiket preferálja. Persze ha már van egy-egy kialakult szokás, akkor nehéz lehet egy új felületet kezelni, de én még szerencsére aránylag rugalmas vagyok ebben. Bár mondjuk arra még nem jöttem rá, hogy a Suunto-ban hogyan lehet előre úgynevezett “Phased” edzésprogramot megírni, amit utána segít az órád végrehajtani. (Phased alatt azt értem, hogy mondjuk 20 perc bemelegítés, majd 2 perc lendületes tempó – 1 perc erős tempó, a tempók között 1-1 perc könnyű kocogás és mindez mondjuk nyolcszor.) Igazság szerint a Suunto beállítási lehetőségekben talán kicsit szegényebb, mint a Polar. Érdekes, hogy a pulzus zónákat csak a telefonon lehet beállítani, az applikációban és a Movescount weboldalán nem. Mindegy, számomra ezek marginális dolgok, de itt azért még van hova fejlődni a Suunto esetében.

Természetesen itt is testre lehet szabni az órán megjelenő információkat. Több óraképet lehet összeállítani előre megadott sablonokból vagy teljesen szabadon, és egy-egy óraképen is bármi lehet gyakorlatilag. Az adatok is dizájnosabbak, de grafikonokat is ki lehet rakni. Én meg is alkottam a sajátom, amit a Polar-on is a leggyakrabban használtam. Bár az óra tud csuklón pulzust mérni, én valahogy nem bízom ebben (ráadásul télen én a pulóver tetejére szoktam az órát felvenni, nem közvetlenül a csuklómra ), ezért vettem hozzá pulzus mérő mellkaspántot is. Könnyű volt összekapcsolni az órával, megfelelően mért.

Az óra futás közben teljesen jól használható. Egyszerű elindítani, szünetet tartani (Pause) és megállítani (End). Érintőképernyős, lehet a nézeteket menet közben váltani. Zárolni is lehet, ha valaki esetleg attól tart, hogy elállítja. Én egy képernyőt szeretek nézni futás közben (táv, idő, tempó és pulzus), ezért nekem ez nem olyan kulcskérdés. Persze a Suunto sem katonai GPS, a már ismert helyeken ő is belassult, majd kompenzált. Viszont mintha a szinteket sokkal jobban mérné (így egy-két alkalom után).

Edzés után, ahogy már írtam, két felületen is lehet elemezni a teljesítményt: a Suunto mobil applikáción és a Movescount weboldalon. Itt beszéljenek helyettem inkább a képek.

Suunto App: Térkép (van külön sebességre és pulzusra is).
Suunto App: Az edzés után a fenti főbb adatokat láthatod, illetve van még egy második oldal is, lentebb:
Suunto App: Pulzus alakulása és a pulzus tartományokban eltöltött idő.
Suunto App: Tempó alakulása
Suunto App: Split-ek főbb adatai (alapból 1 km-es split-ek vannak, de természetesen ez állítható).
A Movescount oldalam fejléce.
Movescount: Elég sok edzés adat látható, nem hiszem, hogy itt hiányérzete lehet bárkinek.
Movescount: A térkép hasonló, egy kis szín-intenzitással megbolondítva, illetve a futás során készített fényképeket is ráteszi. Aranyos. 🙂
Movescount: A grafikai elemzés is elég sokrétű, bármit bármivel össze lehet hasonlítani.
Movecount: Split-ek, egy kicsit több adattal, mint a Suunto App-ban.
Movescount: És egy furcsa grafikon, ami érdekesnek tűnik, de még tanulnom kell. 🙂

Tényleg az látszik, hogy a Movescount egy sokkal kifinomultabb, részletesebb platform, több elemzési lehetőséggel. Ugyanakkor már nem fejlesztik tovább, és a jövő a Suunto App lesz, ami viszont most még nincs azon a szinten, mint a Movescount. Meglátjuk, melyikre szokom rá… A szinkronizálás a mobilos applikációval elég gyors és egyszerű. A laptophoz (Movescount-hoz) természetesen kábel kell, ez elég körülményes már a mai világban.

Amiben biztosan veri a Polar-t (és az Apple Watch-ot is) a Suunto 9 az az üzemideje. A hivatalos leírás szerint sima óra módban (nem megvilágítva a kijelzőt) 120 óra az üzemideje – de aktív sportolással is 24 óra. Ezek hihetetlen számok. És a gyakorlat alátámasztja. Hétfőn este feltöltöttem, kedden kezdtem el hordani, rajtam volt egész nap. Szerdán abban futottam egy órát, majd csütörtökön 40 percet szürkületben, végig enyhén megvilágítva a kijelzőt, hogy lássam. Egyébként meg csak simán használtam napközben, és a teszt miatt abban is aludtam. Csütörtök este 57%-on volt (ekkor feltöltöttem újra). A Polar-t én nem hordtam napközben, általában 3 edzést bírt. Az Apple Watch nálam kb 2 napot bírt, de mondjuk azt sokkal intenzívebben használtam napközben. Szóval hihetetlen üzemideje van, ez nálam egy nagyon nagy plusz. És Izlandon is jól jön majd a Laugavegur Ultra Marathon-on, nem vagyok benne biztos, hogy a Polar végig bírta volna szuflával.

A Suunto 9 szürkületkor, enyhe háttérvilágítással.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy amivel jobban tetszik nekem a Suunto 9 a Polar-nál, az főleg szubjektív: jobban néz ki, óraként is viselhető, nem csak sportoláshoz. Tényleg okosóra (össze lehet szinkronizálni a telefonnal, legalábbis iPhone-nal, és megjelennek rajta az üzenetek, email-ek, értesítések, rezeg, ha hívnak), bár – vigyázat, szintén szubjektív! – szerintem az Apple Watch-csal azért nincs egy szinten. És persze mellette szól még az újdonság varázsa. 🙂 Egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem, szeretem viselni és futni benne. Jó érzés, jól néz ki. De az is igaz, hogy a célnak a Polar M400-as is teljesen megfelelt, főleg azon a szinten, amire én használtam (táv, idő, tempó és pulzus), plusz az a néhány utólagos elemzés. Ettől függetlenül, ha valakinek van rá anyagi forrása, csak ajánlani tudom. Egy dologban viszont verhetetlen a Suunto 9-es mind az Apple Watch-hoz, mind a Polar M400-hoz képest. Ez pedig az üzemidő.

TCS NYC Marathon: VIP Runner

Adós voltam még egy bejegyzéssel a New York Marathon-ról. Ígértem, hogy írok arról is, hogy milyen volt VIP runner-nek lenni, volt-e valami értelme, hogyan éltem meg ezt a dolgot. Különösebb oka nem volt annak, hogy elhúzódott ez a történet, igazából elfelejtettem – de jobb később, mint soha. Írtam már külön élménybeszámolót New York-ról és magáról a New York Marathon-ról is, és természetesen elemeztem is a versenyt. Most akkor lássuk mit is jelentett pontosan az, hogy valaki VIP futó a New York Marathon-on!

Kezdjük is rögtön azzal, hogy hogyan lettem VIP runner? Azt már többször írtam, hogy szállást egy lakáscsere portál segítségével találtunk. Végül teljesen ingyen (illetve azért cserébe, hogy a New York-iak a mi lakásunkban lakhatnak Budapesten) töltöttünk el két hetet Manhattan-ben, a Central Park-hoz elég közel. Pár hónappal a verseny előtt szólt a cserepartner, hogy a maraton előtti 1-2 napban jönnének ők is, illetve még 1-2 futó a lakásba (mármint a saját lakásukba, amiben mi laktunk kinn New York-ban). A kényelmetlenséget kompenzálandó felajánlotta, hogy cserébe tud nekem és Ildinek adni egy VIP Pass-t. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy mit is jelent ez, de hát úgy voltam vele, hogy persze, jöjjenek, legalább megismerem őket és ha lesz 1-2 másik futó is, akkor együtt tudunk majd hangolódni a versenyre.

Az később derült ki, hogy a házigazdáink elég közel állnak a New York Road Runners klubhoz, a férj ha jól emlékszem 14 New York maratont futott már korábban. A VIP Pass-okat is így szerezte, illetve kapta őket.

A VIP Pass-t a verseny előtt az Expo-n vehettem át. Igazából itt már egyből élni lehetett az egyik első előnyével, ugyanis az Expo bejáratánál volt egy elkülönített Blue Room nevű hely, ahol sorbanállás nélkül lehetett átvenni a rajtszámot és a rajt csomagot, pólót, illetve fényképezkedni. Persze az jó volt, hogy nem kellett sorba állni és tényleg pikk-pakk meglett minden, de mivel egyébként is meg akartuk nézni az expot, végül bementünk a tömegbe és végigjártunk mindent. 🙂

New York Marathon Expo, Blue Room.
Fénykép a Blue Room-ban, sorbanállás nélkül.

A VIP futókat köszöntő hivatalos levél szerint a VIP Runner státusz a következő előnyökkel jár:

  • A már említett elsőbbségi rajtszám és rajtcsomag felvétel,
  • Külön transzport a rajthoz,
  • Külön VIP sátor a rajtfaluban,
  • Külön kijárat a célterületről (közel a célhoz).
VIP Runner
A VIP futókat üdvözlő levél eleje.

A csomaghoz járt egy ezüst színű VIP matrica, ami a rajtszámon volt feltüntetve, a jobb felső sarokban. Természetesen ez csak a rendezőknek kellettek, hogy tudják ellenőrizni az egyes pontokon a jogosultságot.

New York Marathon BIB.
A rajtszám, rajta a jobb felső sarokban az ezüst színű VIP Runner címkével.

Eljött a verseny napja, és az egyik VIP-s lehetőség a külön buszjárat volt. Itt kicsit gondban vagyok az összehasonlítással, hiszen én csak ezen a VIP buszon ültem, nem tudom milyen lehetett a sima buszokon vagy a kompon. Elmondásokból tudom, hogy elvileg a sima buszokra sorba kell állni, és érdemes volt időben kiérni, mert aránylag hosszú volt a sor. Ha ez így volt, akkor a VIP busz tényleg élvez annyi előnyt, hogy nem kellett sorba állni. Szinte ugyanonnan indultak, de sor az nem volt. Kicsit kellett várni, amíg megtelt a busz, de utána már indult is. Ezt leszámítva viszont szerintem semmiben nem különbözhetett a mi buszunk az összes többitől. Ugyanott ment, ugyanúgy belassult a Verazzano-Narrows hídon, ugyanúgy 40-50 perc volt a hídon lévő utolsó szakasz, mire szép lassan beértünk a rajtfaluhoz és szerintem ugyanott tehetett le minket a busz, mint bárki mást.

A rajtfalu – ami gyakorlatilag tényleg egy falu – meglepően jól szervezetett és felszerelt volt. Ugyan túl sok tapasztalatom nincs, hiszen csak Berlinben voltam korábban maratonon, de ahhoz képest is sokkal több minden volt ott. Ásványvizet mindenhol osztottak, de úgy hallottam, hogy étel is volt bőven, ráadásul ingyen. Ehhez képest a VIP sátor, ahova én mehettem lényegében csak 1-2 dologban tudott többet. Ráadásul elég nagy tömeg volt a sátorban, és úgy összességében nem VIP hangulat uralkodott. 🙂

VIP sátor.
Bejárat a VIP sátorba.
VIP sátor.
Ezt a képet viszonylag korán lőttem a VIP sátorban, amikor még “kevesen” voltak. 🙂

Itt is sok étel volt (ingyen), lehet, hogy kicsit nagyobb választékkal, gyümölcsökkel, ahogy a képen látszik.

Gyümölcsök a VIP sátorban.
Gyümölcsök a VIP sátorban.
Reggeli a VIP sátorban.
A reggeliző asztal egy része a VIP sátorban.

Elképzelhető, hogy a mobil WC-khez is kisebb sor állt, mint kinnt, de belül is simán kellett 10-15 percet sorba állni. (Ráadásul mint később kiderült a rajt zónákban is volt WC, ahol senki nem volt, mivel szerintem senki nem gondolt arra, hogy ott is lesznek majd…) Az egyetlen, ami talán tényleg nagy hozzáadott érték volt, az a meleg volt a sátorban. Kinn azért elég csípős volt a reggel, azt a másfél órát, ami a rajtig volt, kényelmesebb volt eltölteni a meleg sátorban. A földön is lehetett ülni, mert valami szőnyeg féle volt leterítve.

A verseny alatt természetesen mindenki magára volt utalva, nem volt VIP gyorsító sáv, de még csak VIP frissítő stand sem. 🙂

A célba érkezés után megkaptuk az érmeket, volt egy külön rész, ahol fényképezkedni lehetett, megkaptuk a befutó csomagot, majd a VIP futók egyből balra fordulhattak, a legelső kijárathoz. Itt volt még egy kis rész, ahol megkaptam a poncsóm (mivel nem ruhatáraztam), és gyakorlatilag már kinn is voltam a Central Park West sugárúton. Ez, be kell vallanom, nagyon praktikus volt, ugyanis a kijárat – rajtszámtól függően – akár a park túlvégén is lehetett volna, ami több, mint 2 km gyaloglást jelentett volna…

A VIP csomaghoz tartozott még, hogy Ildi, mint kísérő, a célzónában felállított VIP sátorban brunch-olhatott volna, amíg én futok és beérek, illetve a befutónál a fő tribünön tapsolhatott volna nekem – ha élt volna ezzel, és nem előttem meg utánam futkorászik a városban, hogy fényképezzen. 🙂

New York Marathon Blue Line Lounge
Ildi VIP nyakbavalója a Blue Line Lounge-ba, amit végül nem is használt.

Adja magát a kérdés, összegzésképpen, hogy megérte?

Hát persze, hogy megérte, hiszen kvázi ajándékba kaptam a lehetőséget! Örülök, hogy kipróbálhattam, mert valószínűleg magamtól soha nem fizetnék be egy ilyenre. Próbáltam neten utánanézni, hogy mennyibe kerülhet ez a VIP Runner dolog, de nem nagyon találtam róla árakat. Lehet, hogy eleve csak meghívásos alapon működik. Ha fizetni kell érte, az amerikaiakat ismerve, biztos nem 10 dollárba kerül… Minimum százba, szerintem. Hogy annyiért is megérte volna? Nem hiszem. Lényegében csak a meleg sátor és a célban a korai kijárat volt az igazi extra. 10-20 dollárt lehet, hogy fizetnék ezekért, de sokkal többet biztosan nem.

Laugavegur Ultra Marathon

Az idei évem fő versenye – a Chicago Marathon mellett – az izlandi 55 kilométeres terepfutó verseny, a Laugavegur Ultra Marathon.

Nagyon röviden már írtam róla, de eljött az ideje, hogy egy kicsit jobban bemutassam Nektek a versenyt, és persze magam is jobban megismerjem, hogy pontosan mire is vállalkoztam. 🙂

A Laugavegu Ultra Marathont 23. alkalommal rendezik meg idén, és a szervezők csak szimplán 55 kilométeres hegyi futóversenynek hívják. Pár százan indulnak (indulhatnak) rajta, túlnyomórészt izlandiak, bár évről évre egyre több a külföldi is. 2019-ben már a résztvevők 35%-a nem helyi. A résztvevők listáját itt lehet böngészni. A legnagyobb nemzetközi résztvevői csapat Kanadából, Németországból, az Egyesült Királyságból és az USA-ból érkezik. Magyar egyedül leszek, mert Erdélyi Tamás osztrák színekben versenyez. 🙂

A Wikipédia a következőt írja a Laugavegur-ról: “A Laugavegur híres túraútvonal Délnyugat-Izlandon, a hőforrásairól ismert Landmannalaugartól Thorsmork jégvájta völgyéig. Arról nevezetes, hogy mindössze 55 km-es hosszán változatos tájak járhatók be. Az út jellemzően 2-4 nap alatt járható be.”

A verseny nagyjából a fent leírt túraútvonalat követi, július közepén, abban a néhány hétben, amikor egyáltalán túrázható a vidék. A talaj így is elég változatos lesz: homok, kavics, fű, hó, jég, folyók és patakok. Bár gyakorlatilag semmi terep vagy mezei rutinom nincs, mert csak hébe-hóba futottam nem aszfalton, a legjobban nem a tereptől, hanem a patakoktól, folyóktól tartok. Több kisebb-nagyobb folyón is át kell kelni, a tavalyi képek alapján csak szimplán átfutva, átgyalogolva rajtuk. Ennek a gondolatával még barátkoznom kell…

Persze még nagyon sokat kell majd készülnöm és edzenem a versenyre, nem csak futással, hanem taktikával, praktikával, tapasztalattal. Nyilván ez messze nem a legnehezebb terepverseny, sőt, hívhatnánk szimplán mezei futásnak is, nekem mégis teljesen ismeretlen jelenleg még ez a közeg. Visszagondolva a maratonra, ott is hónapok során tapasztaltam ki a megfelelő verseny stratégiát, a frissítést, a szükséges eszközöket, ruházatot. Nem lesz ez máshogy most sem. De még bőven van időm szerencsére.

A verseny útvonala Landmannalaugar-tól Húsadalur-ig.

Kinek javasolják a versenyt? Aki rendszeresen fut, jó kondícióban van és volt már legalább 30 kilométeres terep versenyeken. Az első kettővel nincs gond, az utolsó pontot meg igyekszem kipipálni július közepéig. Egyébként a futás és a verseny mellett ez számomra egy igazi kirándulás lesz, gyönyörű tájakon, remélhetőleg normális időjárással.

Az 55 kilométer szintideje 9 és fél óra. A 22 km-es frissítő pontot 4 órán belül kell elhagyni, a 38 km-est pedig 6 és fél órán belül, ahhoz, hogy folytatni lehessen a versenyt. Persze szokatlan viszonyok lesznek, és az szintemhez képest emelkedők és lejtők is lesznek bőven, de azért emberi számítás szerint nem kell ezen idők miatt aggódnom.

Az útvonal szinttérképe – látható, hogy az első 10 km lesz majd elsősorban kihívás. És a két folyó…

Az odajutás kalandos lesz, hiszen a verseny helyszíne elég messze van a fővárostól, a rajt pedig ráadásul a sziget belsejében lesz. 4:30-kor indulnak majd a buszok Reykjavík-ból és 8:30-ra érkeznek meg Landmannalaugar-ba, a rajt faluba. A verseny 9-kor kezdődik. Érdekes, hogy csak fél órát szánnak a készülődésre, biztos meg van az oka… A buszok a céltól, Thorsmork-ból este 6 és 8 között indulnak majd vissza. Hosszú nap lesz.

Egyelőre még ismerkedem a ruházkodási és frissítési szabályokkal (például gélt csak kulacsba vagy víztartó zsákba keverve lehet vinni, nehogy valaki véletlenül szemeteljen), az útvonallal, szintekkel, javasolt stratégiával. Ezekről is írok majd a későbbiekben, ahogy én is haladok az információk összegyűjtésével.

Ember tervez…

Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy ne úgy alakuljanak a dolgok 2019-ben, ahogy elterveztem őket. Na jó, azért nem olyan nagy dologról van szó: az idei évre tervezett első versennyel, a Zúzmara 10 km-ével kapcsolatban döntöttem úgy, Marcival történt rövid egyeztetést követően, hogy nem megyek el rá, kihagyom.

Pedig a tavalyi év egyik legjobban sikerült versenye volt számomra, egy éve januárban futottam a könnyen megjegyezhető 44:44-es időmet (10 km-en), ami akkor nagyon nagy siker volt számomra. Főleg emiatt elég jó emlékekkel gondolok vissza erre a versenyre, és nem is volt kérdés, hogy idén januárra is benevezek. Meg is tettem még tavaly ősszel. Azért is vártam ezt a versenyt, mert valamiért az én versenynaptáramban év végén, év elején vannak a 10 km-es versenyek, tavasszal-ősszel a félmaratonoké, maratonoké a főszerep. Arról már írtam, hogy miért szeretek néha ilyen rövidebb távon versenyt futni, Szeged után pedig pont maradt bennem annyi hiányérzet (elsősorban a pálya csupán 9.5 km-es hossza miatt), amiért a megfelelő motiváció is megvolt kezdetben a Zúzmarára.

Akkor miért döntöttem mégis a lemondás mellett?

Elsősorban egy érzés miatt. Nem éreztem azt a kihívást, hogy nekem jövő hét vasárnap versenyeznem kéne. Számomra a verseny azt jelenti, hogy van egy kihívást jelentő célom, amiért küzdhetek. Az egy évvel ezelőtti 44:44 után, a sikeres őszi versenyek, a 41:03-as szegedi 9.5 km után számomra ez a cél most ezen a távon a 43 percen belüli időeredmény. Ezzel kapcsolatban érzem azt, hogy nem állok készen rá.

A november 4-i New York Maraton után néhány hét pihenőt beszéltünk meg Marcival. Bár kb hetente egyszer elmentem kocogni, edzeni igazából nem edzetten. Az extra pihenő nagyon jót tett, mert november végén szuper időt futottam a siófoki félmaratonon (1:35:33), majd újabb rápihenés után a már említett december eleji szegedi verseny is összességében jól sikerült. Ami már kevésbé, hogy azon a versenyen sérült le a jobb vádlim, az utolsó kilométeren már eléggé fájt. Emiatt az eredetileg kb hat hetesre tervezett pihenőm kényszerűségből meghosszabbodott. Lényegében csak december utolsó két hetében, karácsony előtt kezdtem el óvatosan edzeni, de még január elején is éreztem a vádlim, ezért csak könnyített edzéseim voltak.

A fentiek miatt lényegében kb két hónap kihagyásom volt, és míg az első hetekben igazán jól jött az extra pihenő, fel is töltődtem (ami látszik a verseny eredményeken is), addigra mostanra nagyon leültem már, legalábbis ami az edzettséget, robbanékonyságot illeti.

A másik ok, hogy az évi főversenyeim kivételével a többi versenyen elsősorban azért indulok, hogy megtörjék a felkészülés, az edzések monotonitását (és persze azért is, hogy lássam a fejlődésem). Mivel lényegében szinte el sem kezdtem még edzeni, ez most nem annyira aktuális. 🙂 Most az is elég motivációt jelent számomra, hogy egyáltalán normális edzéseket végezhetek.

Tudom, hogy fejlődök a futásom során, nem csak edzettséget tekintve, hanem mentálisan is. Egy éve, de lehet, hogy fél éve még nem tudtam volna elengedni egy versenyt. Most büszke vagyok, hogy aránylag könnyen meghoztam ezt a döntést, és a mindenáron versenyzés helyett tudok az edzéseimre koncentrálni. Februárban úgy is jön már a következő esemény, a kaposvári dombos félmaraton.

Célkitűzések 2019-re

Lassan itt az év vége és bár én nem vagyok az a nagy újévi fogadalmakat tevő ember, de azért 2019 mégiscsak egy új év lesz, én pedig szeretem az új kezdeteket. Most már több, mint egy év aktív futó múlttal a hátam mögött sokkal magabiztosabban merek tervezni, ami a következő év céljait illeti, mint tavaly ilyenkor – bár a fix pont már akkor is megvolt, a november 4-i New York maraton.

Arról már korábban is írtam, hogy szeretem a versenyeket. Egyrészt számomra tényleg szükségesek, hogy megtörjék a felkészülés monoton egyhangúságát. Másrészt tényleg jó erőfelmérőnek tartom őket, amikor az ember egy adott távon 100%-ban odateszi magát és kiderülhet, hogy hol is tart a felkészülésben, (ideális esetben) mennyit fejlődött a korábbi önmagához képest. A futópólók vagy a befutó érmek nem érdekelnek, azok csak a versenyek velejárói.

2019-ben végül két olyan versenyt találtam, ami az év fő eseménye lesz, amikre az egész éves felkészülésem ki fog futni. Az egyik az izlandi Laugavegur ultra maraton júliusban, a másik pedig az Abbott World Marathon Majors következő tagja, a Chicago Marathon október közepén. De nézzük a teljes verseny listát:

  • január 13, 4. Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál, 10 km
  • február 13, Kométa 9. Farsangi Félmaraton Kaposvár, 21.1 km
  • április 14, 34. Telekom Vivicittá Városfédő Futás, 21.1 km
  • május 11-12, XIII. NN Ultrabalaton, csapatban, kb 30 km
  • június 9, Beer Lovers’ Marathon, Liege, 42.2 km
  • július 13, 23rd Laugavegur Ultra Marathon, terep, 55 km
  • szeptember 8, 34. Wizz Air Budapest Félmaraton, 21.1 km
  • szeptember 29, 34. Spar Budapest Maraton Fesztivál, 10 km
  • október 13, Chicago Marathon, 42.4 km

A fentieken kívül még tervezek három-négy versenyt, ha úgy alakul és belefér. Ezeknek még nincs meg az időpontja: Mercedes Benz futás, 25 km várhatóan május végén; egy szegedi éjszakai félmaraton valamikor a nyár vége felé, és a már mondhatni szokásos két év végi versenyem, a K&H Balaton Félmaraton (november vége) és a szegedi 10 km-es jótékonysági futás december elején. Illetve lehet, hogy nem ártana egy terepfutó versenyre is elmennem az izlandi túra előtt, csak hogy legalább részben tudjam, hogy mire számíthatok. Ezekkel egyáltalán nem vagyok képben, jöhetnek az ajánlások! 🙂

Boston Maraton – elnapolva

Az egyik célom, hosszú távon, hogy lefussam az Abbott World Marathon Majors (WMM) hat versenyét, amiből kettőt már teljesítettem (Berlint és New York-ot). A Chicago-i verseny szintén ősszel van, így 2019 végére ha minden jól megy, teljesítem a három őszi versenyt. Marad majd London, Boston és Tokió, a három tavaszi verseny. Mivel Boston és London nagyon közel van egymáshoz, ezért logikusan adódna, hogy egyik évben Bostont, másik évben Londont és Tokiót lehet megfutni. Ezért szerettem volna 2019-ben Bostont megfutni, mert akkor 2020-ra “csak” London és Tokió maradt volna, utóbbi egy hosszabb Japán felfedező nyaralással egybekötve.

Sajnos Bostonra a legnehezebb bejutni. Ide van a legkevesebb utazási iroda, sorsolás pedig egyáltalán nincs is. Bár többen biztattatok, hogy meg tudom futni a szintidőt, én azért erre kevés esélyt látok. Nem lehetetlen, de az az igazság, hogy nem akarom az egész életem ennek alárendelni. Marci szerint is kb 5% esélyem lenne rá – amely kihívást szívesen elfogadnám, de be kell vallanom, azért tényleg nem ez a legfontosabb dolog az életemben. És 3 óra 30 percről 3 órán belüli maratonra fejlődni nem kis munka, sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre gondolná az ember.

Nem baj, ezt most elengedtem. Egyrészt tényleg ráérek teljesíteni a WMM-t, mindegy, hogy 2020-ban, vagy 2021-ben, esetleg később végzek vele. Nem kell mindent azonnal és gyorsan kipipálni az életben. Másrészt talán 2020-ban sikerül utazási irodánál indulási jogot szereznem. Legutolsó sorban pedig meglátom mennyit fejlődök jövőre a maratoni távon, lőtávon belülre kerülhet-e a szintidő.

10 kilométeres versenyek

Jövőre – ugyanúgy, mint idén – három 10 kilométeres versenyen tervezek indulni. Szeretem ezt a távot, mert ez az, amin mindent bele lehet adni az elejétől, nem kell a verseny második felére spórolni. Ez persze így nem igaz szó szerint, de a lényeg, hogy ez egy amolyan sprint táv, amin közel maximális sebességgel lehet futni. Január elején megyek a Zúzmarára, itt szeretném megfutni a Szegeden elmaradt 43 perces időt. A másik két verseny ősszel lesz, Chicago előtt valószínűleg bevállalom ezt a távot a Spar Maraton Fesztiválon, majd ugyanúgy év végén, Szegeden. Jó lenne és szépen hangzó cél, hogy kerüljek 40 perc alá, de ez azért esélytelennek tűnik – Marcival egyeztetve 2019-re a reálisabb 41 perces célt tűzöm ki.

Félmaraton cél 2019-re

Jövőre is félmaratonból fogom a legtöbb versenyt futni, tavasszal, nyáron és ősszel is. Idén az egész évet átívelő célom az 1 óra 40 perc alatti félmaraton volt, amit valós edzettségi állapotom tekintve már tavasszal Prágában meg kellett volna futnom, de végül csak november végén sikerült, Siófokon. Igaz, akkor jelentősen túl is teljesítettem a célt, 1:35:33-as idővel. Már a verseny legvégén tudtam, hogy 2019-ben szeretnék másfél órán belüli félmaratont futni, és ez így is lesz! 🙂

Laugavegur Ultra Marathon, Izland

Egyértelműen a 2019-es év (egyik?) fő versenye az izlandi ultra maraton lesz. Nagyon beleszerettem ebben a versenybe, amit Erdélyi Tamásnak köszönhetek. Mármint egyáltalán azt, hogy tudomást szereztem róla, ezúton is köszönöm! Izland már régóta az utazási vágyaim között szerepel, de hosszú évek óta nem akart összejönni. Amióta összekötöttem a futást az utazással, azóta tudom, hogy fogok Izlandon maratont futni. Meg is néztem, hogy milyen maratonok vannak a tűz és jég szigetén és meg is találtam a Reykjavík városában megrendelésre kerülő versenyt. Külön tetszett benne, hogy nyáron van, amikor ott kellemes 10-15 fokos idő van, itthon pedig 40 fok. Maga a maraton egyébként nem tűnt túl izgalmasnak abban a kicsi izlandi városkában, de úgy voltam vele, hogy az előtte és utána lévő körutazás majd kárpótol érte.

Mikor pár hete megosztottam ezt a tervem a Facebook oldalamon, akkor linkelte be Tamás az alábbi videót a már említett ultra maratonról:

Első látásra beleszerettem, tudtam, hogy én itt jövőre futni fogok. 🙂 Tetszik a táj, az, hogy ez tényleg Izland (nem “csak” egy kisváros maratonja, mint ami Reykjavík lett volna), és persze az is, hogy valami teljesen új ahhoz képest, amit eddig futottam: 55 km és terepfutás. Egyikben sincs szinte semmi tapasztalatom. Ez is vonz, mint kihívás. Magára a versenyre egyébként nincs kifejezett célom, csak annyi, hogy lefussam és hogy végig bírjam. Aztán lehet, hogy ez majd még változik, de egyelőre nem nagyon tudom hova belőni magát a terepfutást (ilyen komoly szinttel) és az 55 kilométert sem.

Chicago Marathon

Az év másik fő versenye a Chicago-ban megrendezésre kerülő, számomra sorban a harmadik WMM verseny lesz. Ez három hónapra az izlandi ultramaraton után lesz és jövőre az egyetlen olyan maratonom, amire nagyon készülni tervezek. (A Liege sör-maraton inkább kikapcsolódás és poén lesz, attól függetlenül, hogy ott is le kell futni 42 kilométert.) Külön célom nincs rá, talán annyi, hogy biztosan és stabilan 3:30 alatt fussam, az ne is legyen kérdés, hogy meglesz-e.Meglátjuk, hogy New York-hoz képest plusz egy év alatt mennyit tudok fejlődni, lesz-e értelme Bostonban szintidőben gondolkodni.

Összefoglalás

Összefoglalva a főbb céljaim 2019-re:

  • 10 km: 41 perc alatt
  • Félmaraton: 1 óra 30 perc alatt
  • Maraton: stabilan 3 óra 30 perc alatt (Chicago)
  • Laugavegur: lefutni

Karácsonyi ajándék

Az elmúlt több, mint egy év, illetve lényegében pontosan 15 hónap során nagyon sok bátorítást, megbecsülést, buzdítást, elismerést és szeretetet kaptam Tőletek, akik követitek a blogomat és a Facebook oldalamat. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre többször gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha valahogy ezt viszonozni tudnám. Gondoltam sok mindenre, de az az igazság, hogy nehéz több, mint négy ezer embernek ajándékot adni, de akár csak néhány száznak is, akik a legaktívabban követnek, vagy pár tucatnak, akikkel közelebbi ismertséget kötöttem.

Végül megszületett az ötlet. Úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy mindenkinek adnék valami jelképes apróságot, inkább egy (szerencsés) valakinek adok egy jelentősebb ajándékot.

New York marathon Xmas

Tudom, hogy a New York maraton sokak álma. Most, hogy idén én is ott voltam, nincs kétségem afelől, hogy megéri tenni ezért az álomért. Nem könnyű a felkészülés egy maratonra, és aki esetleg sokat futott már, New York annak is embert próbáló lehet a hidak és az emelkedők miatt. Tudjuk, hogy bejutni sem könnyű. A sorsoláson 10% körüli esélyek vannak, utazási irodával is időben kell jelentkezni és persze borsos ára van. Sőt, amennyire látom, tudom a bloghoz és Facebook oldalhoz kapcsolódó beszélgetéseimből, sokak számára az anyagi oldala a legnagyobb visszatartó erő. És ezzel nem is tudok vitatkozni, mindent egybevéve, nevezési díjat, repülőjegyet, szállást, költőpénzt – drága a világ legjobb és leghangulatosabb maratonján futni.

Éppen ezért arra gondoltam, hogy azt adom karácsonyi ajándéknak, ami talán a legnagyobb gátja sokaknak ahhoz, hogy részt vegyenek a New York maratonon. Egy szerencsés futónak beszállok a költségeibe, egész pontosan én fogom állni a nevezési díját, ami 358 USD.

Ha érdekel a dolog, akkor légy szíves magad és a többiek miatt is figyelmesen olvasd el az alábbi részleteket, mondhatnám, hogy részvételi szabályzatot. 🙂

A sorsolásra jelentkezés menete

Az egyszerűség kedvéért a sorsolásra itt a blogon lehet jelentkezni, mégpedig úgy, hogy feliratkozol a hírlevélre. Amint olvasod ezt a bejegyzést, ezt rögtön meg is teheted, csak az email címed kell megadni:

Ez csak egy kép, az aktív link ha számítógépen olvasol, akkor a jobb felső sarokban, ha mobilon vagy tableten, akkor a bejegyzés alatt lesz!

Kérlek a valós email címed add meg, gondolom nem kell hosszabban kifejtenem, hogy miért. 🙂

Mielőtt felmerülne 1: Természetesen nagyon örülök neki ha minél több feliratkozóm és olvasóm van, de ez nem egy olcsó (egyébként elég drága…) marketing kampány. 🙂 Tényleg így a legegyszerűbb sorsolni, mert a feliratkozók listáját le lehet tölteni. Másik alternatíva a Facebook poszt alatti kommentelés lett volna, de az kicsit körülményesebbnek tűnt. A sorsolás után bárki nyugodtan törölheti a feliratkozását, akár maga a győztes is. 🙂

Mielőtt felmerülne 2: Tudom, hogy leleményes a magyar. 🙂 Logikusan növeli az esélyeket ha 10-20-30 email címet regisztrálsz be. Ne tedd. Valamiért a WordPress IP címmel együtt regisztrálja a feliratkozókat. Szóval az azonos IP címről regisztrált email címek nem vesznek részt a sorsoláson. Leszűröm és törlöm őket. Tudom, hogy ezzel sem lehet kizárni teljes mértékben a visszaéléseket, de én hiszek abban, hogy futó társadalom értékrendje, normái, viselkedése magasan a magyar átlag felett van.

A sorsolás

Jelentkezni december 31-én éjfélig tudsz. A sorsolást valamikor január 1-jén napközben tartom majd. Nem feltételezem, hogy bárki aki követ kételkedne a becsületemben, de azért, hogy még inkább tiszta legyen a dolog, a sorsolást Facebook élő videóban fogom megtenni. Úgy sem csináltam még ilyet, legalább kipróbálhatom. 🙂

Csak az jelentkezzen, aki tényleg indulni szeretne

Gondolom ez magától értetődő. Kérlek ne vegyétek el a lehetőséget olyantól, aki komolyan gondolja, akkor, ha csak azért jelentkeznél mert valami ingyen van. Egyébként sincs ingyen, lásd a következő pontot.

A biztonság kedvéért a nyertes mellett sorsolok majd egy pót-nyertest is, arra az esetre, ha esetleg a nyertes visszalépne, eltűnne, nem vállalná, meggondolná magát, stb.

Csak az jelentkezzen, aki tudja vállalni a többi költséget

A regisztrációs díj nem kevés pénz, 358 USD, ez több mint száz ezer forint. De ez csak a teljes kaland kevesebb, mint harmada, negyede. Repülőjegy oda-vissza nem nagyon van 150 000 Ft alatt, és a szállások még ennél is drágábbak, 3-4 éjszakára, legalábbis Manhattan-ban. Persze a külvárosok olcsóbbak, és ha szerencséd van, alhatsz ismerősnél is, vagy mehetsz lakáscserével, amivel mi mentünk. Ezek mellett New York a világ egyik legdrágább városa, költőpénzzel is kell számolni.

Ezeket csak azért írtam le, hogy tudd, ha nyersz is, akkor sem lesz ingyen ez az utazás, ehhez Neked is bőven hozzá kell tenned, ami az anyagiakat illeti. És persze futni kell egy maratont is, ugye? 🙂

Beszámoló az edzésekről, magáról a maratonról

Szeretném kérni, hogy ha Te leszel a szerencsés győztes, néha-néha számolj be a blogomon a felkészülésedről és persze majd a New York-i napokról, nem utolsó sorban magáról a maratonról. Ez csak egy kérés, de azért remélem, hogy akit támogatok majd egy álma megvalósításában, az megtesz majd ennyit – nem értem, hanem az oldalamat követők kedvéért.

Technikai részletek

A nyeremény természetesen akkor él, ha tényleg elmész a New York maratonra. Ennek két módját látom:

  1. Jelentkezel a sorsolásra (január 15 és február 15 között) és ki is sorsolnak. Ne felejtsd, hogy erre csak kb 10% esélyed van. Ha jelentkezel, a saját bankkártyáddal kell jelentkezned, nem fogom megadni az enyém adatait. 🙂 Ha kisorsolnak, a Te bankkártyádról vonják le a részvételi díjat. Ha Te vagy a játékom nyertese, akkor küldd át nekem a részvételről szóló értesítő emailed és én elutalom Neked a részvételi díjat.
  2. Ha nem vagy szerencsés a sorsoláson, vagy valamiért egyébként is úgy döntesz, hogy utazási irodával mész, ahol az utazási díj a szállás mellett a regisztrációs díjat is tartalmazza, akkor vagy beszéld le az utazási irodával, hogy az utazási díj egy részét én fogom állni, vagy fizesd ki az egészet, és az átküldött bizonylat alapján én kifizetem Neked a 358 USD-t.
  3. Lehet, hogy van más opció is, ami most nem jutott eszembe. Ha igen, megbeszéljük. Az elv az, hogy csak akkor fizetek, ha mész is a maratonra és ezt bizonyítod nekem, akkor viszont biztosan, a szavamat adom. Azt hiszem ez így fair.

Még egyszer köszönöm a sok jót, amit Tőletek kaptam! Nagyon boldog, békés Karácsonyt kívánok Nektek!

6 hét pihenés

A héten újra edzésbe álltam, véget ért a New York Maraton után kapott néhány hetes pihenőm. Több, mint egy év szinte folyamatos edzés és futás után furcsa, de jól eső volt ez az időszak. Marci elsősorban a mentális pihenés és feltöltődés miatt írta elő a futásmentes időszakot, amit persze rám jellemző módon nem sikerült teljesen futás nélkül lehoznom. Sőt, félmaratonon és 10 kilométeren is futottam egy-egy PB-t versenyen. 🙂 De ne szaladjunk ennyire előre.

Eleinte kicsit furcsálltam, hogy Marci pihenésre kért, mert még élénken élt bennem, hogy tavaly egy sérülés majd egy betegség miatti egy-két hetes kihagyások után azért visszaesett a formám. Abban már New York előtt is biztos voltam, hogy nem fogom abbahagyni a futást, és bár akkor még nem tudtam, hogy pontosan mely versenyeket, de azt igen, hogy 2019-ben futok majd még a hat Major maratonból egyet-kettőt – szóval nem értettem, hogy miért kéne pihennem. De persze nem én vagyok az edző, én csak betartom az utasításokat, előírásokat, így kezdetét vette a pihenő.

Nem volt tilos futnom, Marci csak annyit mondott, hogy nem ír edzéstervet, de ha van kedvem mozogni, akkor nyugodtan menjek. Maga a pihenés egyébként nem is volt olyan rossz, mint először gondoltam. 🙂 A forma visszaesést teljesen el tudtam felejteni, teljes mértékben azonosultam a céllal: a lelki feltöltődéssel. A futás persze hiányzott, de a hajnali kelések vagy a késő esti, munka utáni edzések már nem annyira. Az sem hiányzott, hogy egész nap azon agyaljak, hogy aznap vagy másnap vajon mikor és hova fog beférni a futás, korán feküdjek-e, hogy másnap tudjak hajnalban futni, vagy lesz-e lehetőségem egy esti programra vagy edzenem kell. Szóval míg maga a futás hiányzott, az azzal járó lemondás, szervezés, stressz természetesen nem.

Heti egyszer azért elmentem futni, jellemzően hétvégén, vagy amikor egy kicsit több időm volt. Azt már korábban megbeszéltük Marcival, hogy a siófoki félmaratonra és a szegedi 10 kilométeres versenyre elmegyek. Ezeken voltam tavaly is, és a maraton után bevallom kicsit vonzottak is a rövidebb távok. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindkét versenyen sikerült nagyon jó időt futnom.

Milyen jó is volt ez az időszak, nem? Edzések nélkül, heti egy-egy jóleső futás, könnyebb tempóban, majd egy félmaraton personal best, pár hétre rá egy 10 km PB. Bárcsak mindig ilyen könnyű lenne a futás, nem? 🙂 Valahogy jó kombinációban állt össze a sok (több mint egy évnyi) elvégzett edzésmunka és a pár hét pihenő. A formám nem hogy nem esett vissza, hanem kifejezetten rápihenten tudtam versenyezni. Szóval végül jó volt ez az időszak. Kár, hogy ezt tényleg csak pár hétig lehet tartani, mert hosszú távon edzések nélkül nem lesznek jó versenyek sem, azt tudjuk. 🙂

A héten újra edzésbe álltam, kedd este munka után a hidegben, hóban kezdhettem meg az alapozást. És bár a tegnapi futást az enyhe vádli húzódásom miatt a biztonság kedvéért még inkább kihagytam, de most már végérvényesen elindult az új szezon. Még nem állt 100%-ban össze a versenytervem 2019-re, de most egy ideig még úgy is az alapozás lesz a fókuszban, újra meg kell szoknom a heti 3-4 edzést. Bizonyos szempontból hiányzott már, de azért jó volt ez a hat hét is.