Teljesítménydiagnosztika: az utolsó?

Tegnap elmentem újra az Ensport-hoz, egy éves teljesítménydiagnosztika kontrollra. Ez már összességében a negyedik ilyen vizsgálatom volt két év alatt. Már annyi mindent írtam a korábbi három bejegyzésben erről a vizsgálatról, hogy most nem annyira a kapott adatokat fogom elemezni, hanem inkább egy másik oldalról világítom meg ezt az egészet.

Korábbi tapasztalatok

Aki nem tudja, hogy mi az a teljesítménydiagnosztika vagy kíváncsi, hogy hogyan zajlik egy ilyen két órás program, milyen vizsgálatok és feladatok vannak, annak az első bejegyzésem ajánlom ebben a témában, ahol ezekről is részletesen beszámoltam. Továbbá itt írtam részletesen a laktátküszöbről és az edzészónákról.

A második vizsgálat utáni bejegyzésemben részletesebben írtam a légzésfunkciókról és a VO2 max-ról, meg természetesen összehasonlítottam a fél évvel korábbi vizsgálat eredményeivel. A fejlődés akkor elég szembetűnő volt, bár szinte a semmihez viszonyítottam, hiszen az első labormérésem akkor volt, amikor még csak pár hete futottam.

A harmadik diagnosztikán egy évvel ezelőtt vettem részt, fél évvel a második után. Itt kicsit részletesebben írtam a laktát küszöbről, egyéni anaerob küszöbről és az FTP küszöbről, illetve nagyon részletesen az anyagcsere folyamatokról és a frissítésről.

Ami összességében jellemezte az első három teljesítménydiagnosztikám az az, hogy folyamatos fejlődés volt megfigyelhető. Kitolódott a laktát- és anaerob küszöböm, javultak a várható versenytempóim, fejlődött a regenerációm.

A mostani diagnosztika eredménye

Nem ért meglepetés a vizsgálat során, minden feladat ugyanaz volt, mint korábban. Nyilván a futópados feladatot vártam a leginkább, lényegében emiatt mentem, kíváncsi voltam mennyit fejlődtem az elmúlt év során (most először nem féléves kontrollra mentem, hanem évesre). Ugyanazokat a három perces etapokat kellett megfutnom, 8-10-12-14-16-18 km/h sebességgel. Ha nagyon-nagyon összeszorítom a fogam, másfél perc lehet, hogy ment volna 20 km/h-val is, de mivel korábban megbeszéltük Sasi Gabriellával, aki a vizsgálatot végezte, hogy a maximális pulzust kivéve nem az a lényeg, hogy mi a max, ami kijön, hanem a küszöbök, ezért nem erőltettem. Összességében az tetszett, hogy simán megvoltak a tempók.

Nyugalmi mérés és a légzésfunkcióim.

A hideg zuhany a végén ért, az eredmények kiértékelésekor. Az nem lepett meg, hogy a nyugalmi mérésből kiderült, hogy bár még éppen normális kategóriában volt a szimpatikus-paraszimpatikus idegrendszeri aktivitásom aránya, de a tavalyi szinte ideális értékhez képest a fáradt, stresszes határhoz nagyon közel. Az elmúlt 1-2 hónap elég durva volt munka és alvás szempontjából, nem is számítottam másra.

A légzésfunkcióim fejlődtek, a korábbi alacsony-normális értékek helyett most már a normális-sportos értékek a jellemzőek. És ezzel nagyjából véget is ért a pozitív eredmények listája. 🙂 A laktát- és anaerob küszöböm pont ott van, ahol egy éve, az edzészónáim sem moccantak, és a várható verseny tempóim és célidőim percre pontosan ugyanakkorák, mint a legutóbbi mérés során.

Nem titkolom, hogy csalódott vagyok kicsit. Nagyon konkrét elképzelésem nem volt, hogy milyen eredményeket várok, de abban biztos voltam, hogy valamiféle fejlődést látni fogok. Ehhez képest tényleg minden érték pont ott van, mint egy éve. Gabi konkrétan az 5:00-ás tempójú maratont javasolta, ami pont a 3 óra 30 perces tavalyi New York-i eredményem megismétlése lenne. Ő – és a meglévő tudásom alapján én is – ezt olvasta ki az eredményekből.

Persze tudtam én, hogy az elmúlt hetek nagyon hajtósak voltak, maradtak is ki edzések, de azért a közelmúlt edzései sokkal erősebbek, mint egy éve ilyenkor. Gyorsabbak a tempók, kicsit talán hosszabbak a távok is, és mennek, érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Ezért is volt furcsa azt látni az eredményekből, hogy azok alapján elvileg kb ott vagyok, mint tavaly ilyenkor.

A változatlan edzészónáim.

Chicago 9 nap múlva

Természetesen beszéltem Marcival, az edzőmmel is rögtön másnap. Ő is a fáradtságot emelte ki, ami nem annyira a futóedzések, mint inkább a munka miatt van. Illetve természetesen elmondta, amit eddig is minden ilyen vizsgálat után elmondott, hogy azért érdemes fenntartással kezelni a kapott eredményeket. Jó iránymutatók, nagyjából mutatják egy futó edzettségi állapotát, de olyan precízen, ahogy én szeretném elemezni ezeket, nem érdemes.

Chicago eddig is kérdés volt számomra, hogy milyen tempót merjek bevállalni. Abban biztos voltam, hogy 5:00-nál gyorsabban fogom futni, de a 3 óra 15-20 perc közötti időeredményhez szükséges 4:40 körüli tempó egy kicsit vakmerőnek, kockázatosnak tűnt. Hát, ez a teljesítménydiagnosztika most nem könnyítette meg a dolgom. 🙂

Végül úgy döntöttem, hogy kockáztatok, nem engedem el a 3 óra 20 percen belüli célidőt. 4:45-ön belüli tempóval kezdek és azt igyekszem végig tartani. Lehet, hogy eljön majd a fal, lehet, hogy nem fogom végig bírni, még az is lehet, hogy emiatt rosszabb időt futok majd, mint New York-ban. De mivel túl nagy tétje nincs ennek, muszáj megpróbálnom. Egyben kíváncsi is vagyok, jó fokmérője lesz ez a teljesítménydiagnosztikának, tudok-e jelentősen jobbat futni, mint amit előre jelez. Vagy pont, hogy nem, és továbbra is érdemes az eredményeire hagyatkozni.

Meglátjuk, én készen állok rá!

Chicago Marathon: célkitűzés

Most kedd este van, 12 nap van hátra az idei fő versenyemig, a Chicago Marathon-ig. Az az igazság, hogy futnom kéne, van mára egy könnyebb edzésem, de egyszerűen olyan fáradt vagyok, hogy végül nem nem mentem ki. A gyerekeket altatjuk én pedig közben elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Furcsa és kicsit visszás érzés célkitűzésről írni akkor, amikor éppen kimarad egy edzés…

Bár szépen fejlődtem és gyorsultam tavaly is, idén is, azért azt nem mondhatom, hogy a felkészülés utolsó három hónapja során minden tökéletesen sikerült. A nyár végén több vasárnapi hosszú és erős edzést sem tudtam a terv szerint kivitelezni, szeptemberben pedig a munka szólt közbe, néhány edzés kimaradt, és általában a fáradtság volt jellemző rám. Persze ettől még érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor és szerencsére a súlyom is sikerült tartanom, kicsit talán fogyni is.

Vegyes előjelekkel várom ezt a maratont, ami a harmadik lesz az Abbott World Marathon Majors sorozatban, összességében pedig a negyedik (Berlin, New York és Liege után), versenyen, ha az edzéseket és a júliusi izlandi ultramaratont nem számítjuk. Chicago-ra versenyként tekintek és én nem szeretek versenyt futni konkrét célkitűzés nélkül. Vannak olyan futások, versenyek, amiken elsősorban a részvétel, a jó hangulat, a kellemes futás a cél, de ha Versenyről van szó, akkor szeretném a határaim feszegetni, lehetőleg megdönteni az egyéni csúcsaimat. Én már csak ilyen vagyok. 🙂

Chicago Marathon start

Szóval mit is várok Chicago-tól?

Szeretnék 3 óra 20 percen belüli maratont futni, esetleg 3:15-höz közelebbit.

Ezt igazából már 2-3 hónapja tudom, azóta e körül forognak a gondolataim. Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy mi sem könnyebb, egyszerűbb ennél, simán meglesz. A másikban teljesen irreálisnak tűnik, lehetetlennek.

Sok minden szól amellett, hogy a cél reális, meg tudom futni. Tavaly New York-ban egy nem annyira egyszerű pályán (a hidak és a Central Park dombjai miatt), de szuper futóidőben 3:30:35-öt futottam. Ha egy sík pályán (például Chicago-ban?) futok abban az időben, biztosan minimum 2-3 perccel jobb idővel értem volna célba. Azóta fejlődtem, egy évet edzettem, elvileg gyorsabb is vagyok. Persze az időjárás kiszámíthatatlan, Chicago a szelek városa, ezen biztosan sok múlik majd. De ha innen közelítek, akkor a 3:20-on belüli maraton elérhetőnek látszik.

Mi az ami mégis megrémiszt, ami azt súgja, hogy hatalmas kihívás lesz ez a 10 perces javulás is? Maga a tempó. 3 óra 30 percről 3 óra 20 percre fejlődni nem hangzik olyan nagy dolognak. (Akik 2 óra 30 percen belüli maratonokat futkosnak, azoknak biztos megmosolyogtató is.) Nekem akkor látszik, hogy micsoda különbség van a kettő között, ha tempót írok és nem célidőt. A 3 óra 30 perces maratonhoz 4:59 perc / km-es tempó kell, azaz folyamatosan ebben a tempóban kell futni 42.2 kilométeren át. A 3 óra 20 perces maratonhoz ugyanez a tempó 4:44. Aki rendszeres fut, annak nem kell magyarázni, hogy mekkora a különbség a (kerekítve) 5 perces és a 4:45-ös tempó között, 42 kilométeren át. A 3 óra 15 perces maratonhoz egyébként 4:37-es folyamatos, egyenletes tempó tartozik. Ha valahol 3:15 és 3:20 között szeretnék végezni, akkor kb 4:40-es tempóban kéne végigfutnom a maratont. Valahol ez az, ami kicsit lehetetlennek tűnik.

Persze tudom, hogy sokféleképpen lehet becsülni a várható maratoni időt, korábbi versenyekből és edzésekből, pulzus alapon, sőt, mivel Stryd-ot használok, akár watt alapon is. Nagy általánosságban elmondható, hogy az ilyen becslések alapján tudnom kéne hozni a 3:20-on belüli időt. Ezt támasztja alá számomra az is, hogy a másfél héttel ezelőtti 30 kilométeres futásom során (amikor nem egyenletes tempóban futottam, hanem volt benne 6 x 3 km erősebb tempó 4:30 körül) 4:44-es átlag tempót mentem. Persze alig vártam a végét, ha folytatnom kellett volna, biztosan megzuhantam volna, de egy maratonon egyenletes tempóban biztosan jóval tovább bírtam volna. A kérdés, hogy mondjuk 35 kilométerig, vagy 42-ig? 🙂

Chicago Marathon

Van még egy szempont, ami kicsit ellenem szól, és mivel a blognak központi témája a motiváció is, ezért fontos, hogy írjak róla. Egy igazán jó maratoni eredmény (persze mindenkinek önmagához mérten) a kitartásról, az utolsó energiák mozgósításáról, a fájdalom elviseléséről is szól. Amikor már azt hiszed, hogy nincs tovább, nem bírod, akkor hihetetlen mentális erővel még olyan tartalékokat lehet mozgósítani, amikről korábban azt sem tudtad, hogy léteznek. Én már néhány számomra nagyon fontosnak vélt versenyen átéltem ezt, és tudom, hogy ez jelenti a különbséget egy jó és egy nagyon jó eredmény között. Ugyanakkor ez nem jön magától, ezért tényleg küzdeni kell, ott lenni fejben. És ez az ami nehéz, főleg akkor, amikor nincs sziklaszilárd cél és elhatározás egy adott időeredmény elérése érdekében. Mert mi van akkor, ha 3:20 helyett csak 3:22-vel érek célba? Vagy másképp közelítve, mi értelme volt tavaly New York-ban olyan nagyot küzdenem a 3:30-as maratonért, amikor idén szinte biztosan, aránylag könnyen meg tudnám futni? Ilyen és ehhez hasonló motivációs dilemmákról már írtam korábban. Ezek itt vannak a fejemben, és nem tudom mennyire tudom majd kizárni őket mondjuk a 35. kilométer környékén, amikor tudom, hogy az egészet a fenébe kívánom majd. 🙂

Mégis van egy olyan dolog, ami arra ösztönöz, hogy a legjobbam nyújtsam. Ez pedig nem más, mint Boston. Ide bekerülni szinte csak időeredménnyel lehet. Az én korom szerinti kategóriában 3 órához közeli, vagy éppen azon belüli maratont kéne futnom hozzá. Ez idén nyilván nem lehet cél, de úgy érzem, hogy ha sikerül 3 óra 20 percen belül futnom, esetleg 3 óra 15 perchez közelit, akkor van remény, érdemes ezért a célért is tovább edzenem, mert ha nem is hamar, de az út végén összejöhet a szintidő. Ezért is fogok futni Chicago-ban!

Chicago Marathon

Chicago előtti utolsó igazán hosszú

Vasárnap futottam az utolsó keményebb hosszú futásom, 30 kilométert, komolyabb tempókkal. Mivel három hetes ciklusokban készíti Marci az edzéstervem (ha jól tudom), ez azt jelenti, hogy a következő komolyabb hosszú futásom már maga a Chicago Marathon lesz.

Hol tartok? Mit várhatok majd Chicagoban? Milyen célt tűzzek ki magam elé?

Gondoltam megnézem, hogy egy éve, a New York Marathon előtti hetekben milyen edzéseim voltak, milyen távokat és időket futottam, ahhoz képest mennyit fejlődtem és vajon mindez mit jelent majd magára a mostani maratonra nézve.

A vasárnapi 30 kilométer

De előtte amihez hasonlítok: a most vasárnapi futásom. 30 kilométert futottam, 2 óra 22 perc 2 másodperc alatt. Ez nem egyenletes tempó volt, 5 kilométer bemelegítéssel kezdtem (5:00 körül), majd 6 x 3 km tempó (4:35 körül) és 1 km könnyű (5:05 körül) jött, a végén 1 km levezetéssel. Tehát összesen 18 km tempó volt és 12 km könnyű, a fentiek szerint váltogatva.

Az 5 perc / km-es tempó tényleg könnyű már szerencsére, így az bemelegítésnek és az erősebb részek között kocogásnak teljesen jó volt, nem megerőltető, a pulzusom is teljesen rendben van alatta. Az első négy három kilométer a lendületesebb tempóból könnyen ment, élveztem, hogy végre nem 35 fok van, a pulzusom is bőven 160 maradt. Aztán az ötödik etapnál már éreztem, hogy ez keményebb, és az utolsónál oda kellett tennem magam, hogy ne lassuljak be, bár igazság szerint ha nagyon kellett volna, azért tudtam volna még folytatni. De jól esett abbahagyni és levezetni. Régen éreztem, hogy így elfáradtak volna a lábaim.

30 km Suunto App
A vasárnapi 30 kilométerem adatai a Suunto App-ból.

2018-as Spar Maraton 30 km

Tavaly 4 héttel a New York Marathon előtt futottam a Spar Maratonon a 30 kilométeres távot. Most ugyan még csak szeptember vége van, de a formaidőzítés időszaka hasonló. Ott 2:24:41 alatt értem célba, bár igaz, akkor is edzéstervet futottam: első 5 km erős (4:35 körül), majd 10 km 5:00, majd folyamatos erősítés: 4:45, 4:30, utolsó kilométer 4:20.

Most a vasárnapi edzésen több, mint két és fél perccel jobb időt futottam, ráadásul nem is versenyen és nem is úgy, hogy kihajtottam magam, hiszen az utolsó két kilométer levezetés volt rákapcsolás és a maximum kihozatala helyett. Úgy gondolom, hogy azt a két kilométert az 5:05-ös levezetés helyett mondjuk egy 4:30-cal és egy 4:20-szal le tudtam volna hozni verseny helyzetben, kihajtva magam, azaz 2:20:42 lett volna így az időm, ami több, mint négy és fél perccel jobb lett volna, mint a tavalyi 30 kilométerem.

Ennek nagyon-nagyon örülök egyébként! Tavaly New York után futottam még egy siófoki félmaratoni csúcsot, majd egy 10 kilométeres egyéni rekordot is Szegeden, azóta viszont nem nagyon tudtam megmérettetni magam, nem nagyon látom, hogy mennyit fejlődtem és az mire lesz majd elég. Ugyan tavasszal futottam még egy egyéni csúcsot 10 kilométeren ( az órámon mérve, mert ez a Vivicitta páros félmaratoni távján volt), de azóta gyakorlatilag nem is voltam olyan versenyen, ahol nem edzésként vettem volna részt.

Bár nehéz egy az egyben összehasonlítani a két 30 kilométeres futást, mert végül is mindkettő “csak” egy edzés volt, eltérő edzéstervvel, de azért mégis, úgy gondolom van néhány perc fejlődés, ami azért nem kevés.

Az első 30 km

Tavaly még augusztusban futottam az első 30 kilométerem, hajnalban. Mert akkor még nem volt olyan meleg. 🙂 Akkor még nem tudtam mit is várhatok ekkora távtól, és a korábbi nem annyira jó 25 kilométeres tapasztalataim miatt kicsit tartottam is tőle. A feladatom az volt, hogy fussak egyenletes, 5 perc / km-es tempóban és majd csak az utolsó 7 kilométert nyomjam meg kicsit. Ehhez képest egész jót futottam, a kezdeti tempót könnyen tartottam, a végén pedig bőven 4:45-ön belül mentek a kilométerek. A teljes távot, frissítésekkel éppen 2 és fél órán belül hoztam, de már akkor éreztem, hogy maradt bennem egy kicsi. Szóval talán ez a futásom emiatt nem annyira releváns összehasonlítási alap, de 13 hónappal ezelőtt nagyon örültem egy ilyen 2 óra 30 percen belüli időnek.

Az első 35 km

Bár most nem 35 kilométert futottam, de azért a tavalyi első 35 kilométeres futásom első 30 kilométerét össze lehet hasonlítani a mostani edzésemmel. Az augusztus végén volt, nyilván melegebb volt, a felkészülés egy más fázisában jártam és persze kellett még +5 kilométert futnom. Nem is sikerült túl jól, legalábbis a vége biztosan nem. Az első 30 kilométerből 28-at egyébként 5:00 körül, illetve azon éppen csak belül futottam, majd a 29. és 30. kilométer 4:45 lett. Utána meghaltam, de most csak az első 30 kilométert nézem. 🙂 Az időm egyébként ezen az elemzett 30 kilométeren pont 2 óra 28 perc lett, de mivel itt még futottam 5 kilométert, itt sem hajtottam teljesen ki magam (bár majdnem).

Chicago árnyékában

Akárhogy is nézem, a fejlődés biztosan megvan. A tavalyi két augusztusi futáshoz képest a tavaly októberi Spar Maraton 30 kilométeres távja fejlődést mutatott (nyilván az idő is sokkal inkább futásnak kedvező volt), amihez képest a tegnapi 30 kilométer egy újabb előrelépés. Ahogy írtam, ez azért volt fontos nekem, mert jó ideje nem futottam már tétre (versenyen) ilyen hosszú távot és látva, hogy milyen tempó kell egy 3 óra 20 percen belüli maratonhoz (4:45 minimum), kicsit elbizonytalanodtam, hogy fogom-e én ezt bírni. Most 30 kilométeren, a tempókat váltogatva ment a 4:43-as átlag, ami jó jel, legalábbis nekem most egy kis önbizalmat ad. Ugyanakkor abban még van kicsi kérdőjel bennem, hogy bár kiegyensúlyozottabban futhatok majd (végig, azonos tempóban), de vajon bírni fogom-e ezt a gyorsabb tempót 42 kilométeren át. De ez már egy következő bejegyzés témája lesz.

30k PB tegnapról.

Versenyek nélkül

A júliusi Laugavegur Ultramarathon és az izlandi nyaralásunk után kezdődött a felkészülésem az október közepi Chicago Marathonra. Akkor szűk három hónap, 12 hét volt hátra az idei évem fő versenyéig. Ez a 12 hét ideálisnak tűnt egy jó felkészülésre, a megfelelő alapokra építkezni.

Ezen időszak elején még megfordult a fejemben, hogy a korábban befizetett Wizz Air félmaratont lefussam, vagy esetleg benevezzek a Spar Budapest Maraton Fesztivál 10 kilométeres távjára és megpróbáljam az idei évre célként kitűzött 41 (esetleg 40?) percen belüli célidőt, de Marcival egyeztetve abban maradtunk, hogy ezeket a versenyeket, illetve úgy általában a versenyeket elengedem Chicago-ig.

Persze tudom én, hogy teljesen más felkészülés kell egy maratonra és egy 10 kilométeres rövidebb, sokkal intenzívebb és gyorsabb versenyzést kívánó távra, mégis eljátszottam a gondolattal. Szeretem a versenyzést, a futóversenyek hangulatát, tesztelni a határaim. De ezúttal nem volt nehéz belátnom, hogy Marcinak igaza van. Fontos a Chicago-i verseny, hogy felmérjem hol tartok tavalyhoz képest, mennyit tudtam fejlődni ezen a távon, van-e esélyem a következő 1-2 évben akár a Boston Marathon szintidejét is megfutni – vagy éppen ellenkezőleg, ezt el kell felejtenem.

Tavasszal volt egy öt hetes periódus, amikor minden hétvégén, azaz összesen öt versenyen indultam egymás után, még ha több olyan is volt, amin csak edzés jelleggel vettem részt. Az egy kicsit tényleg sok volt. De azért egy-egy verseny hiányzik, az nagyon jól meg tudja törni a felkészülés monoton hangulatát. Illetve azt hittem hiányozni fog. Aztán mégsem… A nyár vége nagyon meleg volt, és bizony egymás után több olyan vasárnapi hosszú edzésem is volt, ahol a Marci által megadott komolyabb tempókat nem tudtam végig megfutni. Majd az előző két hetem munka szempontjából volt nem kicsit kimerítő, ki is maradt két edzés, egy kicsit még mindig fáradt vagyok. A lényeg, hogy valahogy ezek miatt nem is hiányoznak most a versenyek, nem érzem úgy, hogy kicsattanó erőben vagyok és milyen jó lenne egy komoly tempóval PB-t futnom valamelyik távon.

Szóval maradnak az edzések. Most már a finisben vagyok, pont egy hónap van a maratonig, az edzések mellett nemsokára a formaidőzítés is fontos lesz. És hogy milyen céllal vágok majd neki az október 13-i versenynek? Tavaly szeptemberben Berlinben 3:37:49-et futottam, majd november elején New York-ban (egy emelkedőket is tartalmazó pályán) 3:30:35-öt. Idén szeretnék 3 óra 15 perc és 20 perc között futni, ami a tavalyi időket, a laposabb pályát és az egy év fejlődést figyelembe véve még reálisnak is tűnne, ha nem számoltam volna ki, hogy ez milyen tempót jelent: 4:37 és 4:44 perc/km közötti tempót… Ezt így elég durvának tűnik most még elképzelni, így már mintha nem is lenne olyan egyszerű a feladat. De Chicago-ról és a célokról írok majd még egy következő bejegyzésben!

1 month till Chicago Marathon

Szénás kör és spontán terep maraton

Egy hónapja írhatta ki Niki, az UltraBalaton csapatunk fő szervezője az UB-s csoportunkban, hogy lenne-e kedvünk lefutni a Szénás kört egyik hétvégén. Bevallom, nem sokat hallottam előtte róla, csak a Facebook oldala jött néha szembe velem, a teljesítők érmes fényképeivel. De mivel Izlandra nem ártana egy kicsit aktívabban terepen edzenem, ezért nem volt kérdés, hogy én benne leszek. Végül Zsófi csatlakozott még hozzánk, így hárman készültünk a körre.

A Szénás kör hivatalos weboldalán könnyű volt minden infót megtalálni. Természetesen mi a kis körre (31 km) készültünk, nem hiszem, hogy valaha le fogom futni a nagy kört (75 km), de persze soha ne mondd, hogy soha. 🙂 Szerintem az ötlet nagyon jó, mármint az, hogy van egy pálya, amit előzetesen beregisztrálva bármikor lefuthatsz, és ha szintidőn belül végzel (és rendezed a nevezési díjat, ami 3500 Ft volt), akkor megkapod az érmet (és esetleg ajándékot). Biztos vagyok benne, hogy egyre népszerűbbek lesznek a közeljövőben ezek a “versenyek”, mert sokkal rugalmasabbak, mint a nagy tömegrendezvények.

Szénás kör térképen
A kis Szénás kör útvonala

Szóval regisztráltunk, megbeszéltük a dátumot (március utolsó napja), én pedig előkészültem még: kinyomtattam az útvonalat, letöltöttem a kör gps track-jét, próbálgattam a Suunto navigációját.

Maga a kis kör Solymárról indul, a Jegenye völgyön át Remeteszőlős érintésével a Nagy-Kopasz hegyre, majd Nagykovácsi érintésével a Nagy-Szénás hegyre, utána pedig vissza Solymárra. Bár elolvastam az itinert, hogy mikor merre kell futni, mikor vezet felfele az út és lefele, de igazság szerint nem nagyon tudtam, hogy mire számítsak. Nem aggódtam túl a dolgot, főleg azért, mert tudtam, hogy Zsófinak ez lesz az első 31 km-es futása, ráadásul terepen, így sejtettem, hogy én fogok tudni tartalékolni, kényelmes tempóban futni. Még előző este összekészítettem a hátizsákot, energia szeleteket, néhány gélt, ruhát.

Szénás körre összekészülve.
Én szeretek előre összepakolni a “verseny” előtti este, hogy reggel ne kelljen gondolkozni. 🙂

Reggel 8 előtt nem sokkal találkoztunk Solymáron, a Templon téren. Rövid bemelegítés, egyeztetés, majd a megadott helyen leolvastuk a QR kódot a telefonunkkal, megadtuk a rajtszámunkat és kezdődhetett is a futás. Szerencsére Solymárról hamar kiértünk, átfutottunk egy kis szántón és már is egy erdőben futhattunk. Az elején még kicsit hideg volt, fázott a kezünk-lábunk, de ahogy várható volt ez gyorsan elmúlt. 🙂 A Jegenye völgy és a Paprikás-patak csodaszép, ide biztos, hogy visszajövünk még a gyerekekkel is.

Szénás kör rajt
A rajt boldog pillanata (háttérben a QR kóddal).

Budaligeten belül volt az első komolyabb emelkedő, egy sima aszfaltos utca. Itt már belesétáltunk – később is így tettünk minden komolyabb emelkedőnél. Ha egyedül vagyok, lehet felmegyek rajta, de az az igazság, hogy a legtöbbször nekem is jól esett, hogy nem kell szenvedni felfele, hanem csak erősebben gyalogolni. Az aszfaltos rész után újra erdőbe vetettük magunkat. Hát, itt több volt a séta, mint a futás. 🙂 Budaligeten 210 méterről másztunk 300 méterre, itt az erdőben tovább 412 méterre. A kilátás a tetőről azonban mindenért kárpótolt minket.

Szénás kör panoráma kép
Az első csúcson (ami még a kettő “nagy” csúcs előtt van).

Innen már “csak” le kellett ereszkedni a Remeteszőlős szélénél lévő zenélő kúthoz, ahol az első ellenőrző pont volt. Hát ez kemény menet volt, nehezebb, mint felfele. Sziklás és meredek talaj, ami később inkább már csak földes, de sokkal csúszósabb volt. Kellett rendesen a fákba kapaszkodni. Szerintem lassabban haladtunk, mint felfele. 🙂 De végül megérkeztünk az első ellenőrző ponthoz, ahol kicsit pihentünk, megmosakodtunk és persze beolvastuk a QR kódot. Ekkor voltunk kb 8 kilométernél (se), és pár perccel több, mint 1 óra telt el. Ekkor még úgy tűnt, hogy meg tudjuk 4 órán belül csinálni a kört.

A zenélő kút – tényleg zenélt! 🙂

Innen egy kicsi városi (falusi?) futás következett, át Remeteszőlősön, majd a Nagykovácsi utat keresztezve újra egy erdőben találtuk magunkat. Én olvastam az itinerben, hogy innen most jó 2-3 kilométer emelkedő következik, amit egy futó kolléga meg is erősített, amint elhaladt mellettünk. Felfele többnyire sétáltunk, ahol enyhébb volt az emelkedő, vagy egyenes volt a talaj, ott futottunk. Egy helyen kicsit eltévedtünk (egyébként már másodszor, csak míg elsőre pár tíz méter után észrevettem, itt most pár száz métert futottunk, mire szóltam, hogy vissza kéne fordulni), gyanús is volt, hogy lejt a terep. 🙂 A második ellenőrző pont 16 kilométernél és 510 méteren volt. Kód olvasás, frissítés, és már indultunk is tovább (a Nagy-Kopasz hegyi kilátóig, főleg sétálva futás helyett). Ez volt az első hegy csúcsa a maga 557 méterével.

Második ellenőrző pont
QR kód olvasás a gyakorlatban.
Nagy-Kopasz kilátó
A Csergezán Pál kilátó a Nagy-Kopasz hegyen. Nem mentünk fel rá… 🙂

Innen egy ideig lefele vitt az út, előbb erdőben, majd rét és mező szélén, egészen amíg el nem értünk Nagykovácsi széléig. Ez a rész nagyon szép volt, az egyenesen vagy lejtőn futás miatt jobban is tudtuk élvezni a tájat és a környezetet, sokat beszélgettünk. Egy-egy helyen csodás kilátás tárult elénk. “Sajnos” megláttuk azt a hegyet is, amit utána kellett megmásznunk, hát, messziről sem tűnt kicsinek.

Szénás kör
Kilátás egy erdő széli pontról.

Ahogy kiértünk az erdőből úgy éreztük azt is, hogy egyre melegebb van, a napon kifejezetten kellemetlen volt már futni, csak az segített, hogy még mindig főleg lefele haladtunk. Nagykovácsi szélén volt egy kék kút, ott tartottunk egy kis pihenőt (mosakodás, kulacstöltés).

Ekkor következett egy kb 3 kilométeres szakasz, ami számomra a legnehezebb volt, főleg mentálisan. Poros, kavicsos autóúton kellett haladni, ami enyhén (hol kicsit jobban) emelkedett. Az itiner leírása alapján én azt vártam, hogy lesz itt 3 kilométer (szintről nem írt semmit), utána pedig ráfordulunk a Kutya-hegyre, ahol jön az igazi emelkedő, a második hegymászás. Most már tudom így utólag, hogy a szint több mint felét megtettük ezen a poros 3 kilométeren, de akkor valahogy csak a vége felé esett le, hogy ez a helyzet. Egyébként meg csak küzdöttük a métereket, hol futva, hol sétálva, már melegben, sokszor napon.

Egy forgókapun értünk vissza az erdőbe, és egy kis egyenes után jött is az igazi hegymenet. Itt meg sem próbáltunk futni, végig kaptattunk, tűző napon. Ez már nekem sem esett jól. Ráadásul a Kutya-hegy még nem a csúcspontja volt a körnek. 🙂 Jött egy kis lejtő, majd a talányos nevű jellegfa, mielőtt a végső emelkedőt megláttuk volna.

Szénás kör jellegfa.
A jellegfa.

A Nagy-Szénásra sem próbáltunk meg futni, kizárólag a gyaloglás jöhetett szóba. Sajnos a fénykép nem adja vissza a tényleges meredekséget…

Szénás kör, Nagy-Kopaszra felfele.
A Nagy-Kopasz hegyre felfele.

Nagykovácsitól a csúcsig több, mint 200 métert küzdöttünk le, de ha valami megérte, akkor ez biztosan. A Nagy-Kopasz tetejéről nem láttunk semmit, mert a kilátót kihagytuk, itt viszont – fák híján – nem állt semmi a kilátásunk útjába. Tényleg csodás volt onnan körbenézni a tájon, szinte teljes 360 fokban!

Szénás kör
A Nagy-Szénáson nagyon sok turista volt.
Nagy-Szénás
Erre vitt tovább a Szénás kör útvonala.

Itt a csúcson egyébként már 26.6 km-nél jártunk (hivatalosan a táv itt 25.7 km), és az időnk 3 óra 36 perc volt. Így biztos volt, hogy a 4 órából kicsúszunk, de az is, hogy bőven be tudjuk fejezni az 5 órás szintidőn belül. Ráadásul innen már csak lefele vitt az út, legelőször a harmadik ellenőrző pontig, ami egy kis pihenő helyen volt. Helyenként elég meredek volt lefele az ösvény, nem mindenhol lehetett normálisan, tempósan futni, de a gravitáció általában megoldotta a feladatot. Zsófi hősiesen küzdötte le az utolsó kilométereket, Solymárra beérve pedig tényleg már csak az utolsó kilométer volt előttünk. A művelődési házhoz visszaérve leolvastuk a cél QR kódját és rövid keresés után megtaláltuk a Mandula kávézót is, ahol egy kis frissítő elfogyasztásának kíséretében az érmeket is átvehettük.

Szénás kör érem
Az első teljesítéskor bronzérem jár, majd ezüst és a harmadiknál már arany.

A kávézóban egyébként volt szerencsénk a kör alapítójával, főszervezőjével találkozni, beszélgetni, nagyon kedves és motivált volt, látszott, hogy ez a hobbija. Mindkettőnk a fiaink születésnapján töltöttük ott a délelőttöt, meg is beszéltük, hogy sietnünk kell haza a születésnapozásra. 🙂 A búcsú előtt még a kötelező csoportkép, ami aztán a Szénes kör Facebook oldalára is kikerült. Végül 4 óra 20 perc alatt teljesítettük a távot, sétákkal, pihenéssel, fényképezésekkel együtt. Jól esett, nagyon jó kis futás volt. Büszke vagyok magunkra! 🙂

Manula kávézó
A “célfotó” az éremmel a Mandula kávézó udvarán.

A kis Szénás kör hivatalos távja 31.1 km, mi az eltévedésekkel 32 kilométert futottunk. Már kvázi előre eldöntöttük Nikivel, hogy ráhúzunk még egy kicsit és futunk egy maratoni távot, azaz 42.2 km-t. Így elköszöntünk Zsófitól és újra nekivágtunk a körnek, mármint az első kilométereknek. Kicsit gyorsabb tempót mentünk, de időközben két dolog változott. Egyrészt baromi meleg lett. Persze csak huszon pár fok (mi lesz majd nyáron!?), de nem esett jól. Másrészt a Jegenye völgyben iszonyat tömeg lett. Családok kirándultak, babakocsival, biciklikkel, és tényleg nagyon sokan voltak. Ahhoz képest, hogy reggel 8-kor szinte egy lelket sem láttunk, ez meglepett. Persze mi is visszajövünk majd gyerekekkel, tényleg szép hely, de így egy kicsit zavaros volt futni. Azért letudtuk, kellett még egy kis kitérőt tennünk a kilométerek miatt, és a végén Solymáron is köröztünk egyet, de meglett a 42.2. km.

A Szénás kör utáni kávézós, érem átadós fél órát nem számítva nem állítottam meg egyszer sem az órát, így lett 5 óra 18 perces terep maratoni időm. Ez 7:32-es átlag tempó, ami szörnyen lassú (New York-ban gyakorlatilag megvolt az 5:00-ás kilométer átlagom), mégis nagyon élveztem ezt a vasárnapot. És egyúttal újfent bebizonyosodott, hogy nem a táv, hanem a tempó öl. Nem mondom, hogy nem esett jól megállni a végén, vagy hogy nem fáradtam volna el. Nem lenne igaz. De sok edzés többet kivett belőlem, mint ez a kényelmes tempójú maraton. Este azért jól esett lefeküdni, de másnap már nem is éreztem a lábaimban a kilométereket. Most kedd reggel már alig várom a délutáni tempósabb futást.

Visszatérve a Szénás körre, még van néhány gyakorlati tapasztalat, amit megosztanék Veletek. Az egyik a Suunto-ra letöltött gps track. A navigáció végül igencsak hasznosnak bizonyult. Háromszor tévedtünk el (kétszer kicsit, egyszer nagyon) és mindháromszor a navigáció mentett meg. Én végig a papírra nyomtatott itinerrel futottam, és néztem, hogy mikor hol hogyan merre. Volt olyan szakasz, ami nagyon részletesen le volt írva, elvéteni sem lehetett, de azért olyan is, ami szinte megemlítve sem volt, és kicsit tanácstalan lettem volna a navigáció nélkül.

Szénás kör
A papír végig a kezemben volt, és sokszor olvasgattam is futás közben. 🙂

Szóval az van, hogy van amire nagyon jó ez a navigáció, és van amire tökéletesen alkalmatlan. Én, aki autós navigációkhoz (mondjuk Waze) szokott, nagyon fapadosnak érzem az egészet. Nem mutat semmilyen utakat, sem aszfaltos, sem turistát, csak egy kék csíkot, ami a követendő út. És persze északot, illetve úgy helyezi a “térképet”, hogy mindig előre van az előre. Viszont ha egy Y elágazáshoz érsz, akkor ez alapján biztosan nem mondod meg, hogy balra vagy jobbra. Erre tökéletesen alkalmatlan a navigáció. Ha T elágazáshoz érsz, vagy nagyon élesen fordul egyik vagy másik irányba a követendő út, akkor azért jó esélyed van. Amire viszont a legjobb, és ezt háromszor is bizonyította a gyakorlatban, hogy ha letérsz az útról, akkor azt hamar észreveszed. Egyszerűen elhagyod a kék vonalat a kijelzőn. Ráadásul nem csak az utat mutatja, hanem a szintet is (a teljes táv megbontásában, azaz látod, mikor és mekkora hegyek jönnek). Ez szuper funkció. Összességében nagyon hasznos volt, biztos, hogy fogom használni még.

Kétszer futottam már a Panoráma körön a hátizsákommal és a camel bag-gel, így nagy meglepetés nem ért. Kényelmes így inni, futás közben, csak a számba kapva a szívókát. A zsebkendőt (persze náthás voltam még) és a telefont is jól bele lehet tenni az oldalsó zsebekbe. A hátsó zsebhez jól jön a baráti segítség, vagy muszáj levenni a táskát, de a hasznosság felül írja a kényelmet. Összességében teljesen jó volt, nem volt zavaró, nem dörzsölt ki, nem akadályozott semmiben. Egyedül a víz lötykölődése az, ami idegesít, ez ellen nem tudom mit lehetne tenni…

Április végén Nikivel (és lehet, hogy még egy UB-s csapattárssal) újra lefutjuk a távot, megyünk az ezüst éremért. 🙂 Abban biztos vagyok, hogy 4 órán belül végzünk majd, de nem tudom mennyivel. Sok szakaszon gyorsabbak leszünk, de az emelkedőket nem hiszem, hogy lényegesen gyorsabban tudnánk teljesíteni. Azért nem olyan egyszerű ez a 31 kilométer a sok szinttel. És hát az aranyérmet sem hagyhatom ki, most játszom a gondolattal, hogy valamikor, majd a nyár elején, szigorúan kora hajnalban, egyszer neki vágok majd egyedül is és megnézem, hogy mi az a maximum ami kifér belőlem ezen a körön. 🙂

Szürke hétköznapok

Már több, mint egy hónapja, a kaposvári farsangi félmaraton óta nem írtam új bejegyzést a blogra. Azóta nem voltam versenyen, és még három hétig nem is leszek (az április 14-i Vivicittáig) és hát bevallom, futás szempontjából kevés izgalmas dolog történt velem. Vagy lehet, hogy történtet, csak ahogy telnek a futással töltött hónapok (lassan évek), ezek egyre inkább megszokott dolgokká válnak.

Futó cipő csere

Tavaly nyár vége óta a Saucony ISO Guide Everun cipőben róttam a kilómétereket. Nagyon bejött ez a cipő, maximálisan kényelmes. Legnagyobb meglepetésemre a maratonokon is teljes mértékben kényelmes volt, erről írtam is egy külön bejegyzésben a berlini maraton után. Nem nagyon akartam megválni tőle, de hát a vége felé már 1200+ kilométer volt benne. Sokáig úgy voltam vele, hogy ahogy eddig is, most is bemegyek és veszek majd egy cipőt, amit ajánlanak, tetszik és kényelmes. Aztán szerencsére meggondoltam magam és online megrendeltem ugyanezt a cipőt, ugyanabban a méretben. Kicsit aggódtam, hogy az online rendelés miatt biztos jó lesz-e, de az előzőhöz hasonlóan pont a lábamra illik, mintha rá öntötték volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy maradok egy cipőnél, szeretem a változatosságot, sok mindent kipróbálni, de ez a cipő tényleg annyira jó nekem, hogy nem akartam kockáztatni.

A régi és az új cipőm – nem nehéz kitalálni melyik melyik 🙂

Az első terep futó cipőm

A fenti aszfaltra való futó cipő vétellel szinte egyidőben (ugyanazon a héten) megvettem az első terep cipőmet is. Eddig ha terepre mentem (talán összesen kétszer vagy háromszor) mindig valamelyik régebbi cipőmet használtam, de nem voltak igazán kényelmesek a lábamnak. Az egyik hétvégére terepfutás volt előírva, előtte elmentem egy boltba (ezúttal a Marathonman üzletébe) és néhány cipő felpróbálása után egy Salomon-t (Pro Max) választottam. Fel is avattam rögtön, nagyon kényelmes. A fűzőjét még kicsit szoknom kell, elég egyedi megoldása van (ahogy a képen látszik).

Terep futó cipő
Az első terep futó cipőm: Salomon Pro Max

Terepfutások

Az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra készülve egyre többet fogok futni terepen. Ez egyelőre nálam a Hármashatárhegyet jelenti, ott jövök-megyek különféle utakon és egyelőre nagyon élvezem. Az az igazság, hogy mind a sík, aszfalton futásnak, mind az erdőben, terepen futásnak megvan a maga szépsége, és nekem mindkettő bejön. Síkon jól lehet edzeni, iramfutásokat, fartlekeket, fokozókat futni és ami az én kocka agyamnak tetszik, hogy jól összehasonlíthatóak az eredmények, a fejlődés. Terepen ez utóbbi így kevésbé igaz, cserébe viszont ott van a környezet, annak változatossága. És hát persze egy-egy komolyabb dombra, hegyecskére is kihívás felkapaszkodni.

Jövő hét végén megyünk páran az UltraBalaton csapatból a Szénás Körre, nagyon várom már! Jó lesz újra társaságban és terepen futni, ráadásul kíváncsi vagyok milyen ez a QR-es pont leolvasás, illetve kipróbálom, hogy a gyakorlatban hogyan is működik a Suunto órán ez az előre letöltött útvonal követés.

Szénás kör
Egy hét és Szénás kör!

Tempóváltás

Szintén az elmúlt néhány hét fejleménye, hogy a korábbi, nagyjából az egész tavalyi évben használt tempó zónáimat gyorsabbra vettük Marcival. Érett már ez egy ideje, de most léptük meg. És igazából egész könnyen ment, sőt néha-néha egy-egy edzés alkalmával ezeken is gyorsítunk. Jó érzés gyorsabban futni, egész pontosan az, hogy képes vagyok rá. Emlékszem még tavaly, hasonlóan az év elején mekkora kihívás volt a 4:30-as erős tempó, mennyire oda kellett tennem magam 10 kilométeren, hogy 45 percen belül érjek célja. Most már a 42 perces határt ostromlom, legutóbb – igaz, csak edzésen, nem versenyen – 42:21-et futottam, azaz 4:15-ös átlagon belül, és még maradt bennem tartalék.

Futó tempóim 2018 és 2019
2018-as és 2019-es edzés tempóim

Tavaly januárban a Zúzmarán 4:25 volt a leggyorsabb kilométerem, tavaly májusban az UltraBalatonon futottam egy 4:11-es kilométert, decemberben a szegedi versenyen pedig már 3:59-es tempóm volt – ráadásul mindegyik kb 10 kilométeres versenyen, azaz nem egy kilométerre kihozva a maximumot. De edzésről most már tudom, hogy egy kilométeren simán megy a 3:45-ön belüli tempó is, persze max csak egy kilométeren. Látványos a fejlődés és ez mindig egy pozitív visszacsatolás, energiát és motivációt ad a jövőre nézve.

Közelgő versenyek

Három hét múlva Vivicittá, ahol a félmaratoni táv felét fogom lefutni váltóban. Nagyon várom, mert valahogy most jobban mozgatnak a rövid távú (10 km) futások. Voltam ugyan idén már egy félmaratonon Kaposváron, de azt inkább csak dombos edzés miatt. Bár persze a félmaraton fele kicsit több, mint 10 kilométer, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy verseny körülmények között milyen tempót fogok tudni menni.

Május 11-12 az UltraBalaton, amit talán a legjobban várok a tavaszi versenyek közül. A társaság, a hangulat, a verseny csapat jellege miatt nagyon más mint bármelyik másik verseny, de éppen ez benne a jó.

Aztán már itt is lesz június és július, a Liege Beer Marathon és a Laugavegur Ultra Marathon!

Nahát! Így visszaolvasva, egész sok minden történt ebben a bő egy hónapban, érdemes volt írni róla! 🙂

6 hét pihenés

A héten újra edzésbe álltam, véget ért a New York Maraton után kapott néhány hetes pihenőm. Több, mint egy év szinte folyamatos edzés és futás után furcsa, de jól eső volt ez az időszak. Marci elsősorban a mentális pihenés és feltöltődés miatt írta elő a futásmentes időszakot, amit persze rám jellemző módon nem sikerült teljesen futás nélkül lehoznom. Sőt, félmaratonon és 10 kilométeren is futottam egy-egy PB-t versenyen. 🙂 De ne szaladjunk ennyire előre.

Eleinte kicsit furcsálltam, hogy Marci pihenésre kért, mert még élénken élt bennem, hogy tavaly egy sérülés majd egy betegség miatti egy-két hetes kihagyások után azért visszaesett a formám. Abban már New York előtt is biztos voltam, hogy nem fogom abbahagyni a futást, és bár akkor még nem tudtam, hogy pontosan mely versenyeket, de azt igen, hogy 2019-ben futok majd még a hat Major maratonból egyet-kettőt – szóval nem értettem, hogy miért kéne pihennem. De persze nem én vagyok az edző, én csak betartom az utasításokat, előírásokat, így kezdetét vette a pihenő.

Nem volt tilos futnom, Marci csak annyit mondott, hogy nem ír edzéstervet, de ha van kedvem mozogni, akkor nyugodtan menjek. Maga a pihenés egyébként nem is volt olyan rossz, mint először gondoltam. 🙂 A forma visszaesést teljesen el tudtam felejteni, teljes mértékben azonosultam a céllal: a lelki feltöltődéssel. A futás persze hiányzott, de a hajnali kelések vagy a késő esti, munka utáni edzések már nem annyira. Az sem hiányzott, hogy egész nap azon agyaljak, hogy aznap vagy másnap vajon mikor és hova fog beférni a futás, korán feküdjek-e, hogy másnap tudjak hajnalban futni, vagy lesz-e lehetőségem egy esti programra vagy edzenem kell. Szóval míg maga a futás hiányzott, az azzal járó lemondás, szervezés, stressz természetesen nem.

Heti egyszer azért elmentem futni, jellemzően hétvégén, vagy amikor egy kicsit több időm volt. Azt már korábban megbeszéltük Marcival, hogy a siófoki félmaratonra és a szegedi 10 kilométeres versenyre elmegyek. Ezeken voltam tavaly is, és a maraton után bevallom kicsit vonzottak is a rövidebb távok. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindkét versenyen sikerült nagyon jó időt futnom.

Milyen jó is volt ez az időszak, nem? Edzések nélkül, heti egy-egy jóleső futás, könnyebb tempóban, majd egy félmaraton personal best, pár hétre rá egy 10 km PB. Bárcsak mindig ilyen könnyű lenne a futás, nem? 🙂 Valahogy jó kombinációban állt össze a sok (több mint egy évnyi) elvégzett edzésmunka és a pár hét pihenő. A formám nem hogy nem esett vissza, hanem kifejezetten rápihenten tudtam versenyezni. Szóval végül jó volt ez az időszak. Kár, hogy ezt tényleg csak pár hétig lehet tartani, mert hosszú távon edzések nélkül nem lesznek jó versenyek sem, azt tudjuk. 🙂

A héten újra edzésbe álltam, kedd este munka után a hidegben, hóban kezdhettem meg az alapozást. És bár a tegnapi futást az enyhe vádli húzódásom miatt a biztonság kedvéért még inkább kihagytam, de most már végérvényesen elindult az új szezon. Még nem állt 100%-ban össze a versenytervem 2019-re, de most egy ideig még úgy is az alapozás lesz a fókuszban, újra meg kell szoknom a heti 3-4 edzést. Bizonyos szempontból hiányzott már, de azért jó volt ez a hat hét is.

Terepfutás

Tegnap megvolt az első terepfutásom. Illetve majdnem az első, mert tavasszal futottam már egyszer részben terepen, amikor a Kamara-erdőbe mentem. Most azért egy komolyabb futásra készültem, ami mind időben és távban, és mint kiderült, szintben is valóra vált. A tavaszi erdei poroszkáláshoz képest most azért megszenvedtem a terepen. 🙂

A Facebook-on kapott tanácsok alapján úgy döntöttem, hogy a Hármashatár-hegyre megyek. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan ismerős vagyok arrafelé, bár egyszer-kétszer már jártam ott. Éppen emiatt a start pontot is ott jelöltem ki, ahol ismerős vagyok (és nem ott, ahol a legtöbb futós oldal írta). Bár nézegettem térképeket, meg hogy milyen futó utak és körök vannak és merre fele, de aztán úgy döntöttem, hogy nem bonyolítom túl a dolgot, megyek amerre a lábam visz, maximum félidőben visszafordulok majd.

Persze sikerült jól beválasztanom a kezdést, mert az első kilométer végig emelkedett, néha egész komolyan. Utána láttam meg, hogy a tetőn (Virágos-nyereg) is van parkoló, kezdhettem volna ott is. Ha lesz legközelebb, biztosan így fogok tenni, mert nem volt olyan jó érzés egyből egy komoly emelkedőzéssel kezdeni. Fenn a tetőn már összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzet, úgy indultam el, hogy majdnem végig egyenesen vagy enyhe lejtőn kellett futnom. Szép volt a táj, volt kilátás, itt már élveztem a terepfutást.

HHH futás
A Virágos-nyereg közelében, még fitten és üdén

Az első szakaszt inkább mezőhöz hasonlítanám, utána jött egy erdei rész. Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, vagy hova megyek, egyszerűen csak futottam. Igyekeztem úgy, hogy aránylag széles utat kövessek, nem tértem le kisebb ösvényekre. Viszonylag sok biciklis, túrázó és futó jött velem szemben, így azért tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egy dolog zavart csak, hogy végig lefele mentem – mivel mindenképpen az autómhoz kellett visszaérnem, ez tudtam, hogy azt jelenti, hogy meglesz ennek a böjtje, ugyanennyit kell majd felfele is futnom.

Erdei futás
Mindig lehetett valami érdekeset találni

A nagy lefele futásnak az lett a vége, hogy Hűvösvölgybe kerültem. Itt gondolkoztam, hogy vagy visszafordulok, és visszafutok ugyanazon az úton, amerre jöttem, vagy megpróbálok egy kört futni és a hegy másik oldalán visszajutni a kiinduló ponthoz. Ez utóbbira szavaztam, mégis csak izgalmasabb ismeretlen utakon menni, mint ugyanott vissza. Az Ördög-árok mentén haladtam (ezt akkor nem tudtam) és egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor véget ért az erdei út és lakott környezetbe jutottam. Ekkor kellett először elővennem a telefonom és megnézni a térképem, hogy mi legyen.

Legnagyobb meglepetésemre két jó hírt is találtam egyből. Egyrészt láttam, hogy nincs messze a Fenyőgyöngye, amiről tudtam, hogy onnan indul a Panoráma kör, azaz onnan visszajuthatok a Hármashatár-hegyre, másrészt az oda vezető úton útba esett a Libanoni Cédrus, Budapest legöregebb fája. 15+ éve jártam ennél a fánál egyszer-kétszer, így legalább tudtam, hogy hol vagyok. 🙂

HHH Libanoni cédrus
A Libanoni Cédrus

Itt egy kicsit aszfalt úton kellett haladnom, a Fenyőgyöngyétől viszont újra erdőben. Azt olvastam, hogy egy kis emelkedővel kezdődik az út, de azért amerre végül jártam az nem kicsi volt. Nem a Panoráma utat követtem, mert fejből nem is emlékeztem rá, hogy pontosan merre visz (most már tudom, hogy a kék jelzésről hol kellett volna letérnem a zöldre), hanem végig a kék jelzést, ami felvitt a hegytetőre, a kilátóhoz. Felfele elég kemény volt az út, a kisebb emelkedőkön igyekeztem futni, de nagyon sokszor bele kellett gyalogolnom. Igyekeztem gyalogolni is tempósan, bőven volt 160 pulzusom és izzadtam is rendesen.

TV torony
A Hármashatár-hegy csúcsán

A kilátó után már tudtam, hogy vissza fogok érni az autóhoz. Nem a lankásabb oldalon mentem, valamiért nem mertem már letérni a kék jelzésről. Ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, mert egy-két elég komoly szurdokon kellett átkelnem, ahol még sétálva sem éreztem biztonságban magam, olyan meredek volt. Végül aztán megérkeztem vissza a Virágos-nyereghez, innen már csak egy rövid lefele vezető út volt vissza az autóhoz. Itt láttam azt is, hogy hol van a zöld jelzés vége, ami valószínűleg egy futhatóbb útvonal.

HHH meredek futás
Egy meredekebb szakasz, bár a fénykép nem adja vissza a valóságot…

Összességében nagyon jól esett egyet terepen futni, kellett már a változatosság. Tényleg fantasztikus érzés volt az erdei környezet, a kilátásról már nem is beszélve. Most elég nagy izgalmat vitt a táv második felébe, hogy nem annyira tudtam merre is járok, hogyan fogok visszajutni a kocsihoz, milyen ismeretlen terepviszonyok jönnek még. Ha még egyszer futnék, akkor ebből a szempontból is nyugodtabb, kikapcsolóbb lenne a futás. Ami kicsit a terepfutás ellen szól, az az, hogy tényleg nagyon figyelni kell a lábunk elé. Persze a szélesebb utakon futni is jobb volt, de a kék jelzés a Fenyőgyöngyétől a Virágos-nyeregig azért nem az a klasszikus egyszerű futóterep. Már most sok volt a levél, az ágak, valamint rengeteg kő és kavics. Szóval észnél kellett lenni, hogy ne legyen esés vagy elcsúszás a futó kaland vége. A szintek viszont tetszettek, még akkor is ha kemények voltak, és sokszor bele is gyalogoltam. Éreztem futás után a lábam, és ez most jól esett.

HHH futás
A futásom útvonala

HHH futás
A tempóm és a szintek (Strava)

Nyilván az edzéseim túlnyomó többsége továbbra is a városban lesz, tempósabb futásokat lényegében csak ott lehet menni. De ha úgy alakul majd, akkor visszajövök még a terepre, mert nagyon tetszett.

Az első 35 km

Vasárnap késő délután, kora este megfutottam az első (és a maraton előtti utolsó) 35 kilométerem. Tanulságos futás volt, a két héttel ezelőtti “könnyed” 30 km-hez képest jó szenvedősre sikeredett.

Az egész futáshoz már egy kicsit kedvetlenül álltam hozzá. Kaposváron voltunk a hétvégén, és egy kicsit késve sikerült hazaindulnunk vasárnap. Persze mega-giga dugó volt, több, mint három óra volt az út Budapestre. És már most tudom, hogy sok óra vezetés után nem szerencsés futni, de erről később. Szóval végül csak fél 5-re értem ki a Margit-szigetre, és az egyetlen ami pozitív volt, az az, hogy a hidegfront miatt jól lehűlt az idő, 18 fok volt csak. Ez mondjuk tényleg szuper volt. Bemelegítettem, aztán indultam is futni. Úgy voltam vele, hogy erőből lefutom ezt a 35-öt, hiszen csak 5 km-rel több, mint a 30, ami olyan “könnyen” ment.

A célom 2 óra 55 perc volt. Ez pont 5 perces kilométer átlag, pont az, amit a maratonra is tervezek. Ebbe bele kellett férnie a frissítésnek, minden sziget-körben terveztem megállni inni kicsit (kb 10-15 mp), és a 15., illetve a 26. kilométer környékén bevenni 2-2 sótablettát (25-30 mp). Marci is kiadta a feladatot, a cél “csak” lefutni a távot, az igazi feladat, hogy az utolsó 7 km az a tervezett maratoni tempó alatt legyen kicsivel (azaz 5 perc / km alatt).

Margit-sziget futás
Futás előtt – még vidáman… 🙂

A 30 km során 5:00 körül kezdtem, illetve néha-néha néhány másodperccel lassabban, plusz a frissítések. Ott kellett az utolsó 7 km 4:50 körüli tempója ahhoz, hogy végül 2 óra 30 percen belül fussak. Most egy kicsit erősebben kezdtem. Nem olyan nagyon erősen, csak éppen hogy: az első 5 km átlag tempója 4:57 lett, a második 5 km-é pedig 4:59 – frissítésekkel együtt, azaz inkább 4:55 körüli kilométereket futottam. Nem tűnt nagyon megerőltetőnek, még örültem is neki, hogy egy kicsit jobban odafigyelek és nem a végén kell majd erősebben futnom a 2:55-ös időhöz. Gondoltam akkor… 🙂

A harmadik 5 kilométeres szakasz átlaga 5:01 lett (a sótablettás frissítés nélkül 4:56), a negyediké 4:54. Gyakorlatilag lefutottam az első 20 kilométert végig néhány másodperccel 5 perc / km alatt, azaz a tervezett maratoni tempó alatt. Most kivételesen vittem magammal pulzus pántot, így végig láttam, hogy bőven 150 alatt volt a pulzusom, egész pontosan 147 körül stabilan, nem is emelkedett igazán. Ennek nagyon örültem, mert versenyen általában bőven 160 felett van, amikor igazán kihajtom magam (igaz, akkor jóval gyorsabban is futok, 10 kilométeren 4:30 körül, félmaratonon 4:45 körül). Szóval boldogan konstatáltam, hogy minden OK ebben a tekintetben.

Valamikor pont 20 kilométer környékén éreztem először azt, hogy ez nem lesz sétagalopp. Akkor fordult meg a fejemben, hogy még éppen csak a féltávon vagyok túl, de már nem érzem olyan frissen, üdém magam. Emlékszem, meg is ideologizáltam magamnak, hogy na most jön a lelkileg nehéz rész, 20-28 között kell csak kibírnom. 28-tól jöhet az utolsó 7 km a gyorsabb tempóval, onnantól már lehet számolni, hogy mennyi van még hátra, de addig ki kell bírni. Be is lassultam kicsit, már “csak” pont 5:00-ás átlagot futottam a 20-28. kilométer között. Bár nehéz volt már a futás, de azért még aránylag könnyen ment, a pulzusom sem emelkedett, maradt 147.

A 28. kilométer után kellett kicsit rágyorsítanom. A Marci által adott cél az volt, hogy az utolsó 7 km legyen a tervezett maratoni tempón belül, azaz 5:00 alatt. Ehhez képest én az első 20-at futottam azon belül, de ha a frissítéseket nem számoljuk, akkor gyakorlatilag az első 28-at. Ekkor még sikerült rákapcsolnom. A 29. kilométer 4:46 lett, és bár utána lassultam, de még a 32. kilométert is 5 percen belül futottam (4:57-4:58 körüli időkkel). A 33. kilométer lett az első “lassú” 5:01-gyel, majd a 34. km 5:07-tel. Ekkor még az is átvillant az agyamon, hogy ha az utolsó, 35. kilométert is ilyen “lassan” futom, akkor még a 2 óra 55 perces cél időmből is éppen ki fogok csúszni. Mivel utolsó kilométer volt már, gondoltam kiadok magamból mindent, megpróbálok rágyorsítani. Mégsem csúszhatok ki a 2:55-ből, főleg úgy, hogy majdnem végig 20-30 másodperc fórban voltam időarányosan. Volt olyan időpontja a futásomnak – amikor még azt hittem, hogy az utolsó 7 kilométert majd 4:45 körül fogom futni – hogy azt számolgattam, meglehet ez 2:52-2:53 alatt is. Végül az utolsó kilométerem 4:52 lett, így pedig a teljes 35 km 2 óra 54 perc 44 másodperc.

A saját magam által kitűzött célt (2:55) teljesítettem, emiatt boldog vagyok, de a Marcitól kapott edzésterv már nem sikerült, az utolsó 7 kilométerből csak 4 ment a tervezett maratoni tempó alatt, és azok is nagyon szenvedősek lettek. A negatív split sem jött össze, bár nem voltam messze tőle. Az első 17.5 km kereken 87 perc volt, a táv második fele 44 másodperccel több.

Futás adatok

Futás adatok
A 35 kilométeres futásom statisztikája

Ami durva volt még, az a közérzetem a futás után. Gyalogolnom is nehezemre esett, és bár próbáltam a vádlim nyújtani, nem sokat segített. Furcsa, erős fájdalom volt ez, ilyet eddig még soha nem éreztem. Nem a vádlim alsó fele fájt, ami általában szokott erősebb futások után, hanem a felső része. A szokásos nyújtásom sem segített rajta, mást meg nem tudtam csinálni, nem tudtam hogyan nyújthatnám ezt a felső részt. Borzasztó érzés volt, igazából bármit csináltam, fájt. Gyorsan hazavezettem, hengereztem. Ez végül kicsit segített rajta, illetve az is, hogy lefeküdtem, a lábam felpolcolva. Fél – egy óra múlva már nagyjából rendben voltam, tegnap reggelre pedig szerencsére már semmi nyoma nem volt semmilyen fájdalomnak. Ez azért egy kicsit meglepő, jobban meg szoktam érezni az erősebb vagy hosszabb futásokat másnak.

Ami még megviselt, az a kidörzsölődések. A véres pólómról még vasárnap este tettem fel képet (utólag is elnézést), sok praktikus tanácsot kaptam, köszönöm szépen! Az az igazság, hogy bár durván nézett ki, nem fájt sem közben, sem utána, egyáltalán. Ami viszont fájt is, az a pulzusmérő pánt helye, ami teljesen kidörzsölte a bőröm. Még ma reggel is fáj, pedig másfél nap eltelt már. Erre is kaptam tanácsokat, köszönöm! Azért nem bántam meg, hogy mértem a pulzusom, mert ezzel kapcsolatban teljesen megnyugodtam. Gyakorlatilag 30 kilométerig bőven 150 alatt volt, stabilan. Amikor elkezdtem rágyorsítani, akkor nőtt megy egy kicsit, de akkor is csak 150-152 köré, majd a legvégén, amikor mindent kiadtam magamból, 156-ig. A 10 km-es vagy félmaratoni versenytempóm bőven 160 feletti pulzus értékeit meg sem közelítettem. Szóval azt hiszem a maraton során a túl magas pulzustól nem kell tartanom.

Érdekes egyébként, hogy a már sokszor idézett novemberi első félmaratonom során, amikor nem bírtam végig a 21 kilométeren az éppen csak 5 percen belüli tempót, akkor 165 felett volt az átlag pulzusom, folyamatosan emelkedve, 174-nél tetőzve. Most az első 21 kilométer során 146 volt az átlagom, végig, stabilan, és még jobb időt is futottam a félmaraton távján (1:44:50), mint akkor (1:46:26). Ebből a tekintetből is megkérdőjelezhetetlen az előrelépés. 🙂

Egyébként most 30 kilométert 2:29:17 alatt futottam, azaz 22 másodperccel gyorsabban, mint amikor két hete először futottam. És most még jött utána további 5 kilométer.

A fenti apró sikerektől eltekintve ez a 35 kilométer most visszarántott a földre. Főleg azért, mert alig bírtam lefutni. Szinte biztos vagyok benne, hogy a maraton nem ment volna (vagy ki tudja, hogy sikerült-e volna áttörnöm a falat), vagy ha esetleg igen, akkor is biztos, hogy nem 3 és fél órán belül, hiszen ahhoz a maradék 7 kilométer is 5:00 alatt kellett volna lefutnom, amit elképzelni sem tudok. Tehát ha most vasárnap lett volna a maraton, nem lett volna meg a 3 és fél óra. De Marci szavaival élve, szerencsére nem most volt. 🙂 Ő egyébként megnyugtatott, hogy bár jó, hogy visszahúzott ez a futás a földre, ami hasznos, de azért temetnem sem kell magam, edzés szempontból egy kemény három hetes periódus legvégén futottam ezt a 35 kilométert, nem csoda, hogy nem voltak olyan frissek a lábaim, mint két hete a 30 kilométernél. Most három hét aktív pihenés következik (természetesen edzésekkel), és Berlinben kipihenten, sikerre éhesen kell rajthoz állnom. 🙂

“Negatív” tanulságok:

  • Most vasárnap biztos nem lett volna meg a 3 és fél órán belüli maraton.
  • A 4:55-ös tempó – legalábbis ilyen erős három heti edzés után – még túl sok nekem, ezzel nem bírok végig 35 kilométert (sem).
  • Sok óra (a lábaim számára statikus, merev) vezetés után nem esik jól a hosszú futás. Legalábbis most ennek tulajdonítom a futás utáni furcsa fájdalmat a vádlim felső részében.
  • Hosszú futások során a kidörzsölődéseket muszáj megoldanom, mert bár a futás alatt szinte észre sem vettem őket, azért utána elég kellemetlenek tudnak lenni.

Pozitív tanulságok:

  • Azért csak lefutottam a 35 kilométert a kitűzött 2 óra 55 perc alatt!
  • És még egyszer: lefutottam 35 kilométert! 🙂 Innen “már csak” 7.2 km a maraton.
  • Időben jött a kijózanodás, amilyen magabiztos voltam a 30 kilométer után, most annyival megfontoltabb lettem. Nem vagyok mindenre képes, nem fog minden erőből menni, oda kell figyelnem a részletekre is.

Az első 30 km

Kicsit tartottam az első 30 kilométeremtől. Nem tudom miért, valószínűleg csak olyan soknak tűnt. 🙂 Bár a felkészülés során az első félmaratonom elég jól sikerült, a 25 kilométer első három próbálkozása nem volt éppen sikertörténet. És ugyanúgy jártam két hete az első 27 kilométeremmel. Azt sikerült ugyan az edzésterv szerint lefutni, de a vége elég szenvedős, kicsit belassulós lett.

Most sem készültem tökéletes előjelekkel a hosszú futásra. Szombaton Balatonbogláron voltunk a családdal, és persze nekem sikerült a gyerekeket valamilyen bőven boka felett érő kavics tengerben körhintáztatnom – a lényeg, hogy estére tiszta izomlázam lett a vádlijaimban. Gondoltam is, hogy na ez szuper, pont a 30 km előtt. Szerencsére másnap reggel már nem éreztem. Akkor csak a Polar órám hagytam otthon, és jöhettem haza a Margit-szigetről érte (most kocsival mentem).

Ami viszont nagyon pozitív változás volt, az az időjárás. Szombatra lehűlt a levegő és ez kitartott vasárnap hajnalra. 5:15-kor kezdtem futni, ekkor még bőven 20 fok alatt volt a hőmérséklet. Szerintem ilyen hetek óta nem volt. Szinte friss és hűvös volt a levegő. Persze mire háromnegyed nyolcra végeztem, addigra azért már tűzött a nap, és a levegő is gyors felmelegedésnek indult, de árnyékban még teljesen jó idő volt.

Egyébként még részben az időjáráshoz kapcsolódik, hogy ez volt az első futásom futópóló nélkül. Már előre kigondoltam, hogy ezt így fogom csinálni. Az utóbbi hetekben még szinte el sem kezdek futni, már folyik rólam a víz, a pólóm egy kilóval nehezebb és persze kidörzsöli a mellbimbóm. Van ilyen-olyan csoda tapaszom persze, de nem igazán váltak be. Szóval pár hete elhagytam a pulzus mérő pántot, tegnapra pedig a pólót is. Jó döntés volt, egyáltalán nem hiányzott, sőt, igazából rájöttem, hogy jó időben semmi értelme a pólónak… Azért rövidebb futásokra felveszem, mégis csak városban vagyunk, de a hosszúakon lehet, hogy mellőzni fogom.

Póló nélkül
Jó döntés volt futópóló nélkül futni, nem sok szükség volt rá…

Az edzéstervem úgy szólt, hogy fussak 30 kilométert, amiből az utolsó 7 legyen kicsit gyorsabb, mint a tervezett maratoni tempóm (5:00). Ezt én le is fordítottam magamnak úgy, hogy a célidőm 2 óra 35 perc, mert első 23 km 5:00-5:05 körül, utána 7 km 4:50-4:55 körül, a frissítésekre meg rászámoltam jó pár percet.

A futás jól indult, tényleg hűvös volt, szerintem ez nagyon sokat segített. Tudtam tartani az 5:00 körüli tempót (5:05 és 4:55 közötti km-ek). Elhatároztam, hogy minden körben fogok frissíteni (azaz inni valamelyik csapból a szigeten), ez plusz 15-20 másodpercet jelentett abban a kilométerben. Egy idő után belemelegedtem és stabilan 5 perc alatti időket futottam, igaz, csak pár másodperccel.

Amikor húszon túl voltam, akkor éreztem, hogy még nagyon jó erőben vagyok. Persze nem akartam elfutni magam, de éreztem, hogy ez ma menni fog. Már a 23. kilométeren 4:50-et futottam, és utána igyekeztem minimum ennyit az előre kért utolsó 7 kilométeren. Persze itt is voltak frissítések (akkor plusz 15-20 másodperc), de nagyon jól sikerült tartanom a tempót, sőt, voltak 4:41-es, 4:43-as kilométereim is. Az utolsó, 30. kilométerre is maradt tartalék, végül az lett a leggyorsabb köröm 4:38-cal.

Annak örülök, hogy végül nagyon jól kijött az, hogy a végére bőven maradt energiám beleerősíteni. A negatív split is összejött ezeknek megfelelően, az első 15 kilométert 1:15:47 alatt futottam (frissítőkkel együtt), a második 15 kilométert viszont már 1:13:37 alatt. Ez elég nagy különbség, innen is látszik, hogy van még bennem tartalék, az elejét is tudnám egy kicsit gyorsabban futni. Persze az eddigi legjob 25 kilométeres futásomhoz képest is van bennem tartalék, volt, amikor annak minden 5 kilométere 25 perc alatti idővel ment, itt most az első 4 x 5 km nekem még felette volt.

Ami még relatíve új volt nekem ezen a futáson, az a sótabletta használata. Két hosszú futás során már használtam korábban, most is tudatosan készültem rá. 1 óra (kb 12 km) és 2 óra (kb 24 km) futás után vettem be őket (összesen kétszer két tablettát), amikor amúgy is éppen ittam valamelyik csapból. Nekem segítenek, bár persze nem tudom milyen lett volna nélkülük. Marci javaslatára szedem őket, mert a Mercedes futáson volt egy furcsa élményem. Akkor elég sokat frissítettem, ittam, a tűző nap és nagy meleg miatt eléggé szomjas is voltam. Aztán a vége felé, bár még mindig szomjas voltam, hiába ittam, csak a hasamban lötyögött a víz. Nagyon furcsa érzés volt, hogy egyszerre vagyok szomjas és ugyanakkor tele is van a hasam vízzel. Nem volt jó érzés így futni.  Nos, megtudtam Marcitól, hogy hiába iszom vizet, mert van olyan, hogy nem tud felszívódni. Ez pedig azért van, mert az izzadtsággal nem csak vizet veszítek, hanem sókat is. Ez azért fontos, mert a víz felszívódásához is kell a só, és ha vészesen kiürül, akkor hiába iszom, a gyomor nem szívja fel a vizet. Sőt, még olyan is van, hogy vízmérgezés. 🙂 De ezt most hagyjuk, a lényeg, hogy a frissítés hatékonysága miatt is jó a sókat fogyasztani (meghatározott táv és tempó felett persze), és egyébként is kellenek, az izomgörcsök, fáradékonyság elkerülése végett.

Persze jók a sportitalok is, amik tartalmazzák az alapvető sókat. Nekem amiért bejön a sótabletta, az a mérete. Könnyű magammal vinnem, nem kell egy palack isoval a kezemben futnom, vagy a hátamra vagy a derekamra szíjaznom. A tabletták nem túl kicsik, de néhány korty vízzel azért könnyen lenyelhetőek.

Sótabletta futáshoz
Az általam használt sótabletta – bár gondolom millióféle van.

Most már több, mint 10 hónapja edzek, és nyilván nagyon látványos a fejlődés is. Még az első, november végi félmaratonomon futottam nagyjából 5:00-ás tempóban (ami akkor nagyon durva elfutásnak számított), és nem is bírtam a végéig, az utolsó 1-2 kilométeren jelentősen belassultam. Az 1:46:26-os időmnél most a 30 kilométeres edzés első 21.1 kilométerén egy kicsit futottam csak jobbat, de micsoda különbség, hogy utána nem véget ért a futás, hanem még jött 9 kilométer, amiből 8 még ráerősítés volt, 5:00 helyett 4:50 alatti tempókkal. És úgy fejeztem be a 30 kilométert, hogy érzésre talán még a maratont is le tudtam volna futni (aztán lehet, hogy 35-nél meghaltam volna persze :)).

Úgy kezdtem ezt a mai bejegyzést, hogy kicsit tartottam a 30 kilométeres futástól. Csak két és fél óra volt, de a végére eljutottam oda, hogy most a maratontól sem tartok. Úgy érzem, készen állok rá, és ha normálisak a körülmények (azaz nincs dög meleg), akkor most már elhiszem, hogy meg fogom tudni futni azt a 3 óra 30 perces időt – ami sokáig csak álom volt. 5 hét múlva Berlinben kiderül.