Chicago Marathon: elemzés

Másfél hete futottam a harmadik Abbott World Marathon Majors versenyem Chicagoban. Természetesen nem vagyok maradéktalanul elégedett, hiszen nem sikerült a célidőm megfutnom, de boldognak boldog vagyok, szuper hosszú hétvége, szuper verseny volt! Az utazással kapcsolatos élményeimről már írtam, ez itt most a maratonom elemzése.

Előzmények

Nem túl jó előjelekkel fordultam rá az idei évi fő versenyemre. Sok munka, fáradtság, egy tavalyi értékeket hozó teljesítménydiagnosztika. Mégis, nagyon vártam a versenyt, és hittem benne, hogy akarattal, odaadással meg fogom tudni futni a célként kitűzött 3 óra 20 percen belüli maratont.

Az edzéseim nem mindig sikerültek jól, de ezt az érzést már ismerem. New York előtt is voltak olyan edzések, amiket nem tudtam úgy végigcsinálni, ahogy elterveztem őket, ahogy Marci, az edzőm megírta őket. Ilyen edzések most is akadtak. Sajnos a munka tényleg maga alá temetett az utolsó két hónapban, néhány edzés ki is maradt, többet pedig igencsak fáradtan tudtam csak megcsinálni. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, csak a már említett teljesítménydiagnosztika hozta ki, hogy stresszes és fáradt vagyok.

Ráhangolódás

Mivel nem a belvárosban laktunk, ezért időben fel kellett kelnünk és indulnunk a rajt helyszínére. Visszafele számoltunk: 7:30-kor volt a rajt, 7:20-ig kellett beállni a rajtzónákba, kb 6-ra szerettünk volna odaérni. 5:15-kor ment a buszunk, 4 után nem sokkal keltünk ha jól emlékszem.

Már csütörtökön kiutaztunk Chicago-ba, így az időeltolódással és átállással nem volt gond, meg egyébként is, ez a könnyebb irány ilyen szempontból. Természetesen pénteken és szombaton lejártuk a lábunkat, de ez már csak a szokásos. 🙂 Még szombaton kikészítettem mindent, nem volt kérdés, hogy miben futok, miben megyek, ráadásul már a maratonokban is kezdek egyre tapasztaltabb lenni, nem nagyon aggódtam semmi miatt. Aludni is jól aludtam.

A verseny előtt

Csípős hideg volt, néhány fok lehetett csak, néha kicsit fújt a szél. A buszon, metrón nem volt gond ezzel. 6 előtt ott voltunk már, megkerestük a mi bejáratunkat és meglepően gyorsan be is jutottunk. Egy biztonsági ellenőrzés volt csak, ilyenkor szinte semmit nem lehet bevinni a versenyre, táskának is csak az expo-n direkt erre a célra adott átlátszó műanyag táskát lehet bevinni. Szóval hamar benn voltunk Erdélyi Tamással, akivel együtt érkeztem erre a maratonra.

Tamással a bejáratnál még sötétben.

Tamást elkísértem a rajtzónánkhoz tartozó ruhatárhoz. Én soha nem adok le táskát, valamiért nem szeretem, nálam van minden, amire szükségem van. Azért ezeken a nagy nemzetközi versenyeken vannak távolságok. 5-10 percet biztosan gyalogoltunk, mire megérkeztünk a ruhatárhoz. A gyaloglás egyébként kifejezetten jól esett, mert nagyon hideg volt. Én ide is egy eldobható tréning nadrágot és pulcsit hoztam, Tamás keményebb volt, ő be volt öltözve, de a ruhatárban tervezte hagyni a meleg ruháit. Ezt egy idő után ezt meg is tette.

Még bőven a start előtt, háttérben a várossal.

Sajnos meleg tea vagy kávé helyett csak hideg víz és energia ital volt a frissítő, amiből ittam néhány pohárral. Bevettem a verseny előtti sótablettám és energia gélem, majd beálltunk a sorba a WC-hez. Ezzel el is ment a maradék időnk nagyjából, mert mire végeztünk, indultunk a rajtzónába, ahova kb csak 5 perccel a zárása előtt sikerült beállnunk. Előrébb furakodtunk kicsit, egész az elejére, majd vártuk a felvezető műsort.

Ami nem jött… Az eddigi három (Berlin, New York és most Chicago) nagy nemzetközi maratonom közül itt volt a legrosszabb a verseny előtti műsor, a hangulat, az egésznek a körítése. Néhány mondat a szpíkertől, az amerikai himnusz, egy-két zene, és már azt vettük észre, hogy tart is a verseny. Persze több hullámban indultunk, mire odaértünk a start vonalra, már nagyon futhatnékunk volt. Megnyomtam az órámon az indító gombot, és indult is a maratonom!

A rajt előtti pillanatok.

A terv

A tervem elég egyszerű volt. Nekiindulok 4:45-ös tempóban, ami a 3 óra 20 perces maratonhoz kell, futom, amíg tudom, utána majd összeszorítom a fogam és a szívem visz előre és megcsinálom 3 óra 20 percen belül. Sejtettem, hogy valószínűleg kemény lesz, de jó erőben éreztem magam.

Az időjárás

Az időjárás szinte tökéletes volt. Pénteken esett az eső, szombaton viharos szél volt és még hidegebb, vasárnapra viszont majdnem tökéletes futó idő állt össze. Hideg volt, reggel 5-6 fok, de ez a futáshoz (és persze nem a várakozáshoz) tökéletes. Az ég tiszta volt, eső nem volt várható. Egyedül a szél volt ami zavaró volt, a verseny elejétől a végéig folyamatosan erősödött, de szerencsére csak néhány helyen fújt. Ott viszont fújt, nem túl kellemesen, általában szemben. De kibírható volt, nem ezen ment el a versenyem.

Az első 25 kilométer

Nekiindultam a tervezett tempómban, ami egyébként nagyjából egyezett a tömeg tempójával is. Persze azért sok lassabb futó is volt (szerintem charity indulók), volt kerülgetés is, de nem én kerülgettem a tömeget, hanem a tömeg a lassabb futókat. Igyekeztem egy-egy jó tempót menő futó mögé beállni és menni mögöttük, egyrészt, hogy ne kelljen a tempóm folyamatosan figyelnem (de persze ezt tettem), másrészt hátha fognak valamit a menetszélből.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az első kilométerek hamar elszálltak. Nekem szerencsém volt, mert a Stryd miatt nem GPS-es jeladásra hagyatkoztam, ami köztudottan borzasztó Chicago-ban. A verseny utáni beszélgetésekből tudom, hogy mindenkinek össze-vissza mért és mutatott az órája, mind távolságra (jellemzően 44 kilométer feletti távval a teljes versenyen), mint tempóra (akár több mint egy perccel gyorsabb tempót is mutatva a legjobb kilométerre, mint ami valójában volt). Nekem a Stryd 42.19 km-t mért a maratonra, végig hihető tempót mutatott, és majdnem végig szinkronban a pálya melletti kilométer jelzésekkel. Egyébként nagyon szuper volt, hogy nem csak mérföld jelzések voltak és nem csak minden 5. kilométert írták ki (mint New York-ban), hanem minden egyes kilométert. A lényeg, hogy távolság és tempó szempontjából is teljes kontroll alatt tartottam a versenyt.

Azt azonban már az elején is tudtam, hogy keményebb befejezésre kell készülnöm, mint New York-ban. Egyrészt éreztem magamon is, hogy ez a tempó komolyabb érzetre, mint anno. Ott az első 10-20 kilométer könnyű kocogásnak tűnt, úgy kellett visszafognom magam. Most, bár nem volt különösebben fárasztó a tempó, de éreztem, hogy ez azért már futás, nem kocogás, hanem tempó. Ezt visszaigazolták a pulzus adataim is. New York-ban az első 5 kilométeren 145 alatt, a verseny első felében pedig 150 alatt maradt a pulzusom. Most Chicago-ban 150 volt az első 5 km, majd 153-154 a verseny további része a feléig. Persze ez nem ért váratlanul, a verseny előtti hetek edzései kb ezt jelezték előre.

A kilométerek teltek, én pedig csak mentem. Igyekeztem egy-egy futót kinézni, és vele tartani a lépést, mögötte menni. Általában azért 1-2 kilométerenként váltanom kellett, mert vagy a másik futó volt túl gyors, vagy én akartam gyorsabban menni, mint akit követtem. A 15. km után egyre jobban nyomasztott a vizelési inger is. Ez sem volt ismeretlen, eddig minden maratonom hasonlóan futottam le, hiába mentem el mindig előtte WC-re. Általában egy idő után alábbhagy, vagy már nem arra figyelek rá. 🙂 Itt most nem hagyott annyira alább, és mivel elég jó időt mentem, majdnem minden kilométeren jobbat, mint a tervezett 4:45, ezért a 20 és 21. kilométer között kiálltam egy mobil WC-be. Ilyet még soha nem csináltam versenyen, de most valamiért úgy éreztem, hogy jól fog jönni. Egyrészt, a 3:20-hoz kifutottam féltávig akkora előnyt, hogy belefért, másrészt meg legalább pihenek egy kicsit gondoltam.

Egyébként az első 20 kilométert közel 4:40-es átlaggal hoztam le, ami elég jó tempó, és bár éreztem, hogy fáradok kicsit, és tudom persze most már személyes tapasztalatból is, hogy a maraton 30 felett kezdődik csak, mégis úgy voltam vele, hogy jó lesz ez, majd összeszorítom a fogam és megyek, megcsinálom, meg tudom csinálni. Maraton közben sokat számolok fejben, azzal is megy az idő, szóval tudtam, hogy ha ezt az átlag tempót tudom tartani, akkor 3:17:30 lehet belőle. Azt persze tudtam, hogy nem fogom tudni tartani, de így a fenti szám azt jelentette, hogy van 2 perc 30 másodperc előnyöm, aminek köszönhetően majd spórolhatok. Ismerős gondolatok tavaly Berlinből, csak ekkor még nem tudtam, hogy hasonló vége lesz a dolognak. 🙂

A mellékhelyiséges megállóval elpihentem közel másfél percet, végül a félmaratont hivatalosan 1:39:56 alatt futottam meg, amivel éppen a 3 óra 20 perces célidőn belüli fele volt meg a távnak. Ekkor azért éreztem, hogy ez durva lenne, ha még egyszer ennyit, ilyen tempóban (már sokkal fáradtabban) meg tudnék futni. De ekkor még nem engedtem el a dolgot, futottam tovább, egészen kb a 23. kilométerig. Ekkor jött az Adams Street, aminek nem azért emlékszem a nevére, mert egy olyan híres utca Chicago-ban, hanem mert itt fogytam el először. Ezen a kb 2 kilométeres szakaszon szembe szél volt, néha egy-egy erősebb lökéssel. Itt még mentem a tempóm, de éreztem, hogy ez már nehéz, nem hogy végig, de túl hosszan sem fogom tudni bírni.

Ezúttal ezt az egyetlen egy képet csináltam futás közben, közel a táv feléhez.

A frissítésről

Egy maratonnak mindig kiemelt része a frissítés. Berlinben megtanultam, hogy erre nagyon oda kell figyelni és lényegében a New York-ban alkalmazott teknikát követtem most is. 20 percenként ittam egy gélt, mellé néhány korty vizet ahol tudtam, és kb óránként egy sótablettát. Egyedül itt hibáztam, mert a szokásos elfogyott, az expo-n nem kaptam, év végül a Tamástól kölcsön kapott más fajta tablettával futottam. Nem hiszem, hogy ezen múlt, inkább az elmúlt két hónap fáradtságán, de nem volt tökéletes.

A 25. és 35. kilométer között

Ahogy írtam, a 25. kilométer környékén, az Adams Street-en fogytam el először. Valahol a 25. kilométernél találkoztam össze Cseke Mátyással, aki éppen Magyar Dávidnál állt meg egy pillanatra frissíteni. Egyébként hihetetlen, hogy pont így és pont akkor botlottam beléjük, amikor ők is találkoztak. Mint kiderült Mátyás kb két perccel mögöttem volt időben (mert ennyivel előttem indult), de jobb erőben volt, mondtam is neki, hogy hajrá, menjen, ne várjon rám. Szerencsére 10-20 méterrel mögötte tudtam tartani vele a lépést, de ekkor már körülbelül 5:00-ás tempóban futottunk. (Mátyás végül egyébként 3 óra 30 percen belül ért célba).

Igazából nem bántam, hogy vissza kellett vennem, éreztem, hogy a 4:45-ön belüli tempót nem bírnám végig, valahogy meg is könnyebbültem, hogy akkor innen már csak lekocogom a bemelegítő és levezető tempómban a maratont. Hihetetlen, hogy ez már a negyedik maratonom volt (hiszen futottam egyet Liege-ben is a nyár elején), mégis még mindig be tudok dőlni az ilyen gondolatoknak!? 🙂 Az 5 perces tempó kényelmesebbnek és lelkileg is könnyebbnek tűnt a 4:45-ös után, ráadásul ahogy számolgattam még 3 óra 25 percen belüli beérkezést ígért, amivel azért bőven elégedett lettem volna.

Aztán ahogy teltek múltak a kilométerek, az 5 perces tempóból 5:15-ös lett, majd az 5:15-ösből 5:30-as… (Egész pontosan a 25-30 közötti szakaszt 5:05-ös átlaggal futottam, a 30-35 közöttit pedig 5:20-assal). Valahogy elfogyott az erőm, természetes módon lassultam le. Szinte észre sem vettem, de érzetre hasonló erő kifejtéssel egyre lassabban futottam. A pulzusom stabilan 153-155 körül volt, a csökkenő tempó ellenére. New York-ban ilyenkor tudtam rákapcsolni és az előtte lévő 150-1-2-3-as pulzusról 160 közelébe emelni (és gyorsulni), itt ilyenről szó sem volt. Nem is nagyon tudtam ellenkezni, itt-ott próbáltam egy kicsit gyorsabbnak lenni, de csak rövid ideig sikerült és éreztem, hogy ilyen sokkal a vége előtt ezt nem jó erőltetni. A frissítéseket terv szerint vettem magamhoz, de nem éreztem, hogy igazából segítenének (persze ki tudja milyen lett volna nélkülük). Ha nagyon akarom, ezt a részt még meg tudtam volna nyomni, de akkor biztos, hogy sokkal előbb összeomlok, mint így. Azt gondolom jó döntés volt, hogy hagytam visszalassulni magam.

Az 5:25-ös iramfutók is bőven elhagytak már, én mégis azt számoltam, hogy ha innen akár 5:30-cal is futom végig a maradék 7-8 kilométert, akkor is simán meglesz a 3 óra 30 belüli idő és legalább egy PB, ami azért nem rossz. Újabb hiba, a verseny neheze számomra még hátra volt!

Az utolsó 7 kilométer

Azt mondják, hogy egy maraton 30 felett kezdődik. Vagy 35 felett. Van benne valami. 🙂 Nekem ezúttal 35-nél kezdődött a neheze. Sikerült újra eljátszanom azt, amit tavaly Berlinben, szinte pontosan ugyanazt…

A 34. kilométert még éppen 5:30-as tempón belül futottam. A 35-36 már azon kívül, de még 6 percen belül, majd a 6 percből is kicsúsztam, a 38. kilométert 6:56 alatt tettem meg. Ez persze azt jelentette, hogy itt-ott belesétáltam már, pedig még nagyon sok volt hátra. A frissítőpontoknál ettem egy-egy banánt, sétáltam, amíg ittam, de egy-egy félreeső ponton is sétáltam kicsit. Nehéznek tűnt a kocogás is. Nyilván elengedtem fejben is kicsit a dolgot, tudtam, hogy innen már nem lesz meg 3 és fél órán belül, hogy a kísérlet nem sikerült, hiába voltam úgy vele, hogy majd fejből és erőből megoldom, van olyan, amikor ez nem megy.

A 39. és 40. kilométerekre egy kicsit összekaptam magam, no nem kell valami nagy dologra gondolni, csak 6:30 alá hoztam a tempót, azaz csak egyszer-egyszer sétáltam bele. A lábam ugyanakkor egyre jobban fájt és a végére a bal vádlim teljesen be is görcsölt. A 41. kilométerben többször félre kellett állnom nyújtani egy kicsit, hogy utána tudjam folytatni. Ezt a kilométert egy valószínűleg amerikai, kopasz, kigyúrt, tetovált nagyobb darab emberrel szinte együtt tettem meg. Hol ő sétált bele, hol én nyújtottam, folyamatosan előzgettük egymást. Emlékszem rá, mert nem lehetett nem észrevenni, folyamatosan hangosan káromkodott. 🙂 Kedvem lett volna röviden értekezni vele a maraton utolsó 1-2 kilométerének nehézségéről, de a megjelenése és a hangulata miatt nem mertem hozzá szólni.

Aztán eljött az utolsó kilométer, amiben én is kicsit magamra találtam. No nem kell nagy dologra gondolni, csak valamiért a lábam engedett és nem görcsölt újra, így tudtam a lassú tempóm (6 perc / km) kocogni. Az utolsó néhány száz méteren hatalmas szembe szél volt, ez borzasztó volt, még eszembe is jutott, hogy milyen jó, hogy nem néhány másodpercen múlik a 3 óra 20 percen belüli maratonom, mert ez azért odavágna neki. Majd jött a “híres” rámpa, amin át be kell futni a Grant Park-ba. A szélvihar után az emelkedő szinte már jól esett, majd jött a célegyenes, ahol még arra is volt erőm figyelni, hogy nagy ívben forduljak rá, nehogy 42.2 kilométer előtt kelljen a Suunto órám megállítani. 🙂 Néhány másodperc múlva pedig áthaladtam a célvonalon.

A cél előtti utolsó méterek.

A célban

Érdekes érzés egy maratonon célba érni. Valahogy mindegy milyen idővel teszed meg, boldog vagy és örülsz, hogy lefutottad (hogy vége van). Én is nagyon-nagyon boldog voltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire nem sikerült a célom elérnem, hogy még New York-nál is 6 és fél perccel gyengébb időt futottam egy könnyebb pályán, hogy milyen nehézségeken és szenvedésen mentem át előtte nem sokkal: csak boldog és büszke voltam.

Már nem emlékszem pontosan mi milyen sorrendben következett a célban. Kaptunk egy flaska vizet, majd a befutó érmet, jöttek a fényképészek, az alufólia (vagy hogy hívják a melegen tartó fémes színű takarót), egy dobozos sör (ami jég hideg volt, alig bírtam fogni), majd a befutó csomag (amiben sok minden volt, de én kb csak arra használtam, hogy beletettem a vizem maradékát).

A kivezető szakasz.

Bár Tamással azt beszéltük, hogy az E betűnél találkozunk a Family Reunion területen, nekem a célterület mögött, de még a kijárat előtt le kellett ülnöm pihennem egy kicsit. Jól esett ülve kinyújtani a lábaim, a sört letenni a földre, természetesen posztoltam egy képet az éremmel, és felhívtam Skype-on a gyerekeket. Sütött a nap, ülve kellemes meleg volt. Aztán erőt vettem magamon és elmentem Tamáshoz, akinek sikerült 3 óra 15 percen belül, fantasztikus idővel célba érnie, majd együtt a ruhatárba, készítettünk néhány képet egymásról és igazából indultunk is vissza a szállásra tusolni.

Összegzés

Természetesen csalódott vagyok, hogy nem sikerült a célként kitűzött 3 óra 20 percet megfutnom. A konkrét időeredmény miatt nem vagyok csalódott, bevállaltam a komolyabb tempót, ami azzal jár, hogy ha nem bírom, akkor jön a fal és a végén sokkal rosszabb idővel érek be, mint amire egyébként képes lennék. 100%-ig biztos vagyok abban, hogy ha eleve arra megyek, hogy 3:30-on belül érjek célba, akkor az viszonylag magabiztosan sikerült volna. De akkor soha nem tudom meg mi lett volna ha, bírtam volna-e a 3:20-hoz szükséges tempót. Most már tudom, hogy nem. Ez is ér valamit, ez is egy tanulság.

Chicago élményéből, a futótársakkal töltött időből, a maraton lefutásából semmit nem von le az, hogy a célom nem sikerült, egy fantasztikus hétvége és egy nagyon jó verseny volt, örülök, hogy ott lehettem!

Hogyan tovább? Erről talán majd egy legközelebbi bejegyzésben, ami fix, az 2020 március 1-jén Tokió, ami már csak bő négy hónap, szinte mindjárt itt van.

Chicago Marathon: élménybeszámoló

A múlt hét végi Chicago Marathon-ról két bejegyzést is írok. Egyet, ahogy szoktam, a verseny elemzésének szentelek majd, ez pedig inkább egy amolyan élménybeszámoló a hosszú hétvégéről, a városról, a verseny körítéséről.

Ezúttal nem feleségemmel, Ildivel utaztam, hanem egy futótárssal, Erdélyi Tamással, akivel már Izlandon is jártunk együtt, igaz, akkor csak néhány perc erejéig tartott a közös út metszete. A sorsolás szerencséjének köszönhetően több olyan magyar is jött erre a versenyre, akikkel New York-ban is futottam, így szuper hétvége elé néztünk.

Mi csütörtökön utaztunk ki, estefele értünk a szállásra. Airbnb-n foglaltam egy lakást, kicsit messzebb a belvárostól. Nagy szerencsénk volt, mert közlekedési szempontból is aránylag jó helyen volt a lakás, bár így is egy jó órára a belvárostól, de elég tágas volt, szuper belső kialakítással. A következő napokban csináltunk is néhány beállított képet a nappaliban. 🙂

Csütörtök este már csak egy rövid vacsorára maradt időnk a szálláshoz közeli puerto rico-i étteremben. A város már szinte teljes halloween-i pompában volt, az étterem pedig szuper választás volt (a házigazda ajánlotta), egy könnyed vacsorát választottunk: fokhagymás grillezett polip és patacone (sült banán).

Pénteken a fő program a Marathon Expo volt, ahol egyrészt a rajtszámunkat és a rajtcsomagunkat kellett átvennünk, másrészt ha már ott voltunk, körbenéztünk, vásároltunk.

A szervezés az expo-n nagyon profi volt. A biztonsági ellenőrzés után beszkennelték a kapott emailen lévő QR kódot, megnézték az igazolvány alapján, hogy tényleg én vagyok-e, majd a gép kiosztott egy sorszámot, hogy melyik pulthoz kell mennem. Mire odaértem, ott már elő is készítették a rajtszámom és sorbanállás nélkül megkaptam. Mi viszonylag korán mentünk, nem a legnagyobb tömegben még, ekkor csak kb 10 perc volt a várakozási idő összesen. Azért később többen voltak… A rajtszám után még egy másik helyen kellett átvenni a pólót, és mehettünk is volna – ha nem futónk lennénk. 🙂

A szombati 5 km-es verseny rajtszám átvételéhez azért volt egy kisebb sor.

Maga az expo rész nekem nem különösebben tetszett. Kicsit zsúfolt volt, nem csak a sok látogató, hanem a szűk helyek miatt is, sok volt az amolyan piactéri stand (egy-egy asztalra kipakolva a portékák), és talán a szükségesnél több volt a kínálatok közötti átfedés. Ahogy telt az idő, úgy a tömeg is nőtt, és egy idő után már sétálni sem volt olyan egyszerű.

Itt még nincs is akkora tömeg. 🙂

A Nike boltban már korán is tömeg volt. Már a bejutáshoz is sorba kellett állni, benn lépni is alig lehetett, és persze a pénztárakhoz is kígyózott a sor. A körülményekhez képest persze profi szervezés volt, sokan dolgoztak, elég hamar sorra is kerültünk. Mivel most időben mentünk, itt legalább volt még minden ruhából minden méretben (nem úgy, mint tavaly Berlinben például). Persze az árak horrorisztikusak, tudják, hogy a hülye futók úgy is mindent megvesznek. Mi is vettünk egy-két felsőt, elvégre csak egyszer van itt az ember. 🙂

A vásárfiák.

Lehetett még fényképezkedni, termékeket kóstolni, szóró ajándékokat gyűjteni. Nem mondhatni, hogy nagyon rápörögtünk volna a dolgokra Tamással, de mire végignéztünk mindent, így is elment 2-3 óra.

Tamással – valami csoda folytán – még a rajtszámunk is két egymást követő szám volt.

Az expo végén találkoztunk Mátyással és Dáviddal. Mátyással egy utazási irodánál szereztünk indulási jogot tavaly a New York Marathon-ra, Dávid pedig Mátyást kísérte el, illetve Chicago városa miatt és a szombati 5 kilométeres versenyre érkezett. Bevezettek minket a chicago-i deep dish pizza rejtelmeibe. A pizza nagyon finom volt, csak kicsit túltoltuk az adagot, aznap este a vacsorát és még másnap reggel a korai reggelit is ki kellett hagynunk miatta, egyszerűen nem voltunk éhesek. 🙂

Na ennek a felétől lettem majdnem rosszul. 🙂

A péntek este kajakómában telt, illetve én készülődtem a szombat reggeli 5 kilométeres versenyre. Természetesen nem mint verseny, hanem mint egy jó hangulatú átmozgató kocogás a vasárnapi maraton előtt. Kicsit aggódtam az idő miatt, mert nem hoztam hosszú futó ruhát. Szombat reggelre +2 fokot mondtak, és mivel a tempót is kocogósra terveztem, végül a vasárnapra hozott eldobható mackó nadrágot választottam. Jól tettem, tényleg baromi hideg volt kora reggel.

Az egyik kedvenc képem a hétvégéről.

A futást Dáviddal teljesítettem. Ő azzal a céllal érkezett, hogy 5:30-as kilométereket fut és 27:30-on belül érjen célba. Dávid nagyot futott, de sajnos a körülmények nem voltak túl ideálisak. Egyrészt elég nagy szél volt, de talán ez volt a kisebb baj, a nagyobb probléma a tömeg volt. A C blokk végéről tudtunk csak indulni, eleve nem volt túl acélos a tömeg tempója, ráadásul sok helyen előzni is nehéz volt. Dávid is sokszor kerülgetett, padkára ugrott, cikázott. Ez – én már tavaly Prága óta tudom – rengeteget kivesz egy futóból. Sokan pedig (egyébként hozzám hasonlóan) bemelegítő futásra jöttek, sokszor megálltak fényképezni, szelfizni. Egy szó mint száz, végül 27:40 körül értünk be, de ennél szerintem egy perccel is tud jobbat Dávid, ha normális futóversenyen fut. Mindenesetre ő elég hamar eldöntöttem, hogy jövő júniusban visszajön Chicago-ba egy félmaratonra!

Dáviddal az 5 km-es verseny után a befutóéremmel.

A verseny után Dáviddal és Mátyással megnéztük a másnapi maraton rajtvonalát. Még mindent akkor építettek, kicsit furcsa volt New York után, ahol már napokkal a verseny előtt állt minden. Megejtettük a kötelező fényképeket is természetesen.

Mátyás és én (továbbá az építőmunkás) a másnapi maraton rajtjánál.

Utána Ivettel és egy barátjával találkoztam, akivel ezt már korábban leszerveztük. Ő is lefutotta az 5 kilométeres versenyt a másnapi maraton előtt, ami nem kis bátorság volt tőle, tekintve, hogy korábban sérült volt és az első maratonjára készült. Levezettük a verseny további néhány kilométer gyaloglással míg sikerült egy jó helyen asztalhoz jutnunk, hogy elfogyasszunk egy igazi amerikai brunch-ot.

Délután Tamással jártuk le a lábunkat a városban, hiszen mi mást is lehetne tenni egy maraton előtt, mint jól elfáradni egy hosszú sétában. 🙂

A maratonról külön itt most nem írok, az a következő bejegyzés témája lesz. A lényeg, hogy mivel korán indult a verseny (7:30-kor), ezért viszonylag korán végeztünk is, délután 1-re ha jól emlékszem már otthon voltunk. Pihenés? Á, dehogy! 🙂 Gyors fürdés, kis szusszanás és indultunk is vissza Tamással a városba. Meg akartuk nézni a Willis Tower-t, Chicago legmagasabb felhőkarcolóját. Nem volt jó döntés. Mármint a kilátás szuper volt, de olyan sokat kellett sorba állni, hogy szinte jobban lefáradtam benne (főleg mentálisan), mint magában a maratonban.

Kilátás a Willis Tower tetejéből.

Aznap egyébként természetesen az éremmel a nyakunkban jártuk az utcákat, Amerikában ennek nagy divatja van. Jó pár elismerő pillantást, gratulációt begyűjtöttünk. 🙂

Este a magyar maratoni csapat egy részével szerveztünk egy közös vacsorát-sörözést. Jó volt meghallgatni, hogy kinek hogyan sikerült a verseny, ki hogy élte át a maratont, meg ki milyen versenyeket tervez. Nagyon szuper időeredmények születtek egyébként, volt egyéni csúcs, Boston kvalifikációs szintidő, első maraton. Innen is gratulálok még egyszer mindenkinek!

A csapat: Ivett, Ákos, Péter, én, Tamás, Mátyás, Éva.

Másnap bevallom voltak gondjaim a járással. Szerintem nem is annyira a maraton, mint a Willis Tower-ben töltött sok egy helyben állás viselte meg jobban a lábaim. Azért Tamással lebicegtünk a tengerpartra és megnéztük a Navy Pier-t, napsütéses időben sétálgattunk (botorkáltunk) kicsit. Délután már indult a repülőnk, sok időnk nem volt, de ami akadt, azt azért kihasználtuk.

Navy Pier

Gyorsan elrepült ez a négy nap Chicago-ban, nem unatkoztunk, igazi futós kirándulás volt egy nagyszerű versennyel és egy jó csapattal! Chicago nem egy New York, de egy szuper, élhető város, ahol nagyon jól éreztem magam.

Újra itthon.

Teljesítménydiagnosztika: az utolsó?

Tegnap elmentem újra az Ensport-hoz, egy éves teljesítménydiagnosztika kontrollra. Ez már összességében a negyedik ilyen vizsgálatom volt két év alatt. Már annyi mindent írtam a korábbi három bejegyzésben erről a vizsgálatról, hogy most nem annyira a kapott adatokat fogom elemezni, hanem inkább egy másik oldalról világítom meg ezt az egészet.

Korábbi tapasztalatok

Aki nem tudja, hogy mi az a teljesítménydiagnosztika vagy kíváncsi, hogy hogyan zajlik egy ilyen két órás program, milyen vizsgálatok és feladatok vannak, annak az első bejegyzésem ajánlom ebben a témában, ahol ezekről is részletesen beszámoltam. Továbbá itt írtam részletesen a laktátküszöbről és az edzészónákról.

A második vizsgálat utáni bejegyzésemben részletesebben írtam a légzésfunkciókról és a VO2 max-ról, meg természetesen összehasonlítottam a fél évvel korábbi vizsgálat eredményeivel. A fejlődés akkor elég szembetűnő volt, bár szinte a semmihez viszonyítottam, hiszen az első labormérésem akkor volt, amikor még csak pár hete futottam.

A harmadik diagnosztikán egy évvel ezelőtt vettem részt, fél évvel a második után. Itt kicsit részletesebben írtam a laktát küszöbről, egyéni anaerob küszöbről és az FTP küszöbről, illetve nagyon részletesen az anyagcsere folyamatokról és a frissítésről.

Ami összességében jellemezte az első három teljesítménydiagnosztikám az az, hogy folyamatos fejlődés volt megfigyelhető. Kitolódott a laktát- és anaerob küszöböm, javultak a várható versenytempóim, fejlődött a regenerációm.

A mostani diagnosztika eredménye

Nem ért meglepetés a vizsgálat során, minden feladat ugyanaz volt, mint korábban. Nyilván a futópados feladatot vártam a leginkább, lényegében emiatt mentem, kíváncsi voltam mennyit fejlődtem az elmúlt év során (most először nem féléves kontrollra mentem, hanem évesre). Ugyanazokat a három perces etapokat kellett megfutnom, 8-10-12-14-16-18 km/h sebességgel. Ha nagyon-nagyon összeszorítom a fogam, másfél perc lehet, hogy ment volna 20 km/h-val is, de mivel korábban megbeszéltük Sasi Gabriellával, aki a vizsgálatot végezte, hogy a maximális pulzust kivéve nem az a lényeg, hogy mi a max, ami kijön, hanem a küszöbök, ezért nem erőltettem. Összességében az tetszett, hogy simán megvoltak a tempók.

Nyugalmi mérés és a légzésfunkcióim.

A hideg zuhany a végén ért, az eredmények kiértékelésekor. Az nem lepett meg, hogy a nyugalmi mérésből kiderült, hogy bár még éppen normális kategóriában volt a szimpatikus-paraszimpatikus idegrendszeri aktivitásom aránya, de a tavalyi szinte ideális értékhez képest a fáradt, stresszes határhoz nagyon közel. Az elmúlt 1-2 hónap elég durva volt munka és alvás szempontjából, nem is számítottam másra.

A légzésfunkcióim fejlődtek, a korábbi alacsony-normális értékek helyett most már a normális-sportos értékek a jellemzőek. És ezzel nagyjából véget is ért a pozitív eredmények listája. 🙂 A laktát- és anaerob küszöböm pont ott van, ahol egy éve, az edzészónáim sem moccantak, és a várható verseny tempóim és célidőim percre pontosan ugyanakkorák, mint a legutóbbi mérés során.

Nem titkolom, hogy csalódott vagyok kicsit. Nagyon konkrét elképzelésem nem volt, hogy milyen eredményeket várok, de abban biztos voltam, hogy valamiféle fejlődést látni fogok. Ehhez képest tényleg minden érték pont ott van, mint egy éve. Gabi konkrétan az 5:00-ás tempójú maratont javasolta, ami pont a 3 óra 30 perces tavalyi New York-i eredményem megismétlése lenne. Ő – és a meglévő tudásom alapján én is – ezt olvasta ki az eredményekből.

Persze tudtam én, hogy az elmúlt hetek nagyon hajtósak voltak, maradtak is ki edzések, de azért a közelmúlt edzései sokkal erősebbek, mint egy éve ilyenkor. Gyorsabbak a tempók, kicsit talán hosszabbak a távok is, és mennek, érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Ezért is volt furcsa azt látni az eredményekből, hogy azok alapján elvileg kb ott vagyok, mint tavaly ilyenkor.

A változatlan edzészónáim.

Chicago 9 nap múlva

Természetesen beszéltem Marcival, az edzőmmel is rögtön másnap. Ő is a fáradtságot emelte ki, ami nem annyira a futóedzések, mint inkább a munka miatt van. Illetve természetesen elmondta, amit eddig is minden ilyen vizsgálat után elmondott, hogy azért érdemes fenntartással kezelni a kapott eredményeket. Jó iránymutatók, nagyjából mutatják egy futó edzettségi állapotát, de olyan precízen, ahogy én szeretném elemezni ezeket, nem érdemes.

Chicago eddig is kérdés volt számomra, hogy milyen tempót merjek bevállalni. Abban biztos voltam, hogy 5:00-nál gyorsabban fogom futni, de a 3 óra 15-20 perc közötti időeredményhez szükséges 4:40 körüli tempó egy kicsit vakmerőnek, kockázatosnak tűnt. Hát, ez a teljesítménydiagnosztika most nem könnyítette meg a dolgom. 🙂

Végül úgy döntöttem, hogy kockáztatok, nem engedem el a 3 óra 20 percen belüli célidőt. 4:45-ön belüli tempóval kezdek és azt igyekszem végig tartani. Lehet, hogy eljön majd a fal, lehet, hogy nem fogom végig bírni, még az is lehet, hogy emiatt rosszabb időt futok majd, mint New York-ban. De mivel túl nagy tétje nincs ennek, muszáj megpróbálnom. Egyben kíváncsi is vagyok, jó fokmérője lesz ez a teljesítménydiagnosztikának, tudok-e jelentősen jobbat futni, mint amit előre jelez. Vagy pont, hogy nem, és továbbra is érdemes az eredményeire hagyatkozni.

Meglátjuk, én készen állok rá!

Chicago Marathon: célkitűzés

Most kedd este van, 12 nap van hátra az idei fő versenyemig, a Chicago Marathon-ig. Az az igazság, hogy futnom kéne, van mára egy könnyebb edzésem, de egyszerűen olyan fáradt vagyok, hogy végül nem nem mentem ki. A gyerekeket altatjuk én pedig közben elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Furcsa és kicsit visszás érzés célkitűzésről írni akkor, amikor éppen kimarad egy edzés…

Bár szépen fejlődtem és gyorsultam tavaly is, idén is, azért azt nem mondhatom, hogy a felkészülés utolsó három hónapja során minden tökéletesen sikerült. A nyár végén több vasárnapi hosszú és erős edzést sem tudtam a terv szerint kivitelezni, szeptemberben pedig a munka szólt közbe, néhány edzés kimaradt, és általában a fáradtság volt jellemző rám. Persze ettől még érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor és szerencsére a súlyom is sikerült tartanom, kicsit talán fogyni is.

Vegyes előjelekkel várom ezt a maratont, ami a harmadik lesz az Abbott World Marathon Majors sorozatban, összességében pedig a negyedik (Berlin, New York és Liege után), versenyen, ha az edzéseket és a júliusi izlandi ultramaratont nem számítjuk. Chicago-ra versenyként tekintek és én nem szeretek versenyt futni konkrét célkitűzés nélkül. Vannak olyan futások, versenyek, amiken elsősorban a részvétel, a jó hangulat, a kellemes futás a cél, de ha Versenyről van szó, akkor szeretném a határaim feszegetni, lehetőleg megdönteni az egyéni csúcsaimat. Én már csak ilyen vagyok. 🙂

Chicago Marathon start

Szóval mit is várok Chicago-tól?

Szeretnék 3 óra 20 percen belüli maratont futni, esetleg 3:15-höz közelebbit.

Ezt igazából már 2-3 hónapja tudom, azóta e körül forognak a gondolataim. Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy mi sem könnyebb, egyszerűbb ennél, simán meglesz. A másikban teljesen irreálisnak tűnik, lehetetlennek.

Sok minden szól amellett, hogy a cél reális, meg tudom futni. Tavaly New York-ban egy nem annyira egyszerű pályán (a hidak és a Central Park dombjai miatt), de szuper futóidőben 3:30:35-öt futottam. Ha egy sík pályán (például Chicago-ban?) futok abban az időben, biztosan minimum 2-3 perccel jobb idővel értem volna célba. Azóta fejlődtem, egy évet edzettem, elvileg gyorsabb is vagyok. Persze az időjárás kiszámíthatatlan, Chicago a szelek városa, ezen biztosan sok múlik majd. De ha innen közelítek, akkor a 3:20-on belüli maraton elérhetőnek látszik.

Mi az ami mégis megrémiszt, ami azt súgja, hogy hatalmas kihívás lesz ez a 10 perces javulás is? Maga a tempó. 3 óra 30 percről 3 óra 20 percre fejlődni nem hangzik olyan nagy dolognak. (Akik 2 óra 30 percen belüli maratonokat futkosnak, azoknak biztos megmosolyogtató is.) Nekem akkor látszik, hogy micsoda különbség van a kettő között, ha tempót írok és nem célidőt. A 3 óra 30 perces maratonhoz 4:59 perc / km-es tempó kell, azaz folyamatosan ebben a tempóban kell futni 42.2 kilométeren át. A 3 óra 20 perces maratonhoz ugyanez a tempó 4:44. Aki rendszeres fut, annak nem kell magyarázni, hogy mekkora a különbség a (kerekítve) 5 perces és a 4:45-ös tempó között, 42 kilométeren át. A 3 óra 15 perces maratonhoz egyébként 4:37-es folyamatos, egyenletes tempó tartozik. Ha valahol 3:15 és 3:20 között szeretnék végezni, akkor kb 4:40-es tempóban kéne végigfutnom a maratont. Valahol ez az, ami kicsit lehetetlennek tűnik.

Persze tudom, hogy sokféleképpen lehet becsülni a várható maratoni időt, korábbi versenyekből és edzésekből, pulzus alapon, sőt, mivel Stryd-ot használok, akár watt alapon is. Nagy általánosságban elmondható, hogy az ilyen becslések alapján tudnom kéne hozni a 3:20-on belüli időt. Ezt támasztja alá számomra az is, hogy a másfél héttel ezelőtti 30 kilométeres futásom során (amikor nem egyenletes tempóban futottam, hanem volt benne 6 x 3 km erősebb tempó 4:30 körül) 4:44-es átlag tempót mentem. Persze alig vártam a végét, ha folytatnom kellett volna, biztosan megzuhantam volna, de egy maratonon egyenletes tempóban biztosan jóval tovább bírtam volna. A kérdés, hogy mondjuk 35 kilométerig, vagy 42-ig? 🙂

Chicago Marathon

Van még egy szempont, ami kicsit ellenem szól, és mivel a blognak központi témája a motiváció is, ezért fontos, hogy írjak róla. Egy igazán jó maratoni eredmény (persze mindenkinek önmagához mérten) a kitartásról, az utolsó energiák mozgósításáról, a fájdalom elviseléséről is szól. Amikor már azt hiszed, hogy nincs tovább, nem bírod, akkor hihetetlen mentális erővel még olyan tartalékokat lehet mozgósítani, amikről korábban azt sem tudtad, hogy léteznek. Én már néhány számomra nagyon fontosnak vélt versenyen átéltem ezt, és tudom, hogy ez jelenti a különbséget egy jó és egy nagyon jó eredmény között. Ugyanakkor ez nem jön magától, ezért tényleg küzdeni kell, ott lenni fejben. És ez az ami nehéz, főleg akkor, amikor nincs sziklaszilárd cél és elhatározás egy adott időeredmény elérése érdekében. Mert mi van akkor, ha 3:20 helyett csak 3:22-vel érek célba? Vagy másképp közelítve, mi értelme volt tavaly New York-ban olyan nagyot küzdenem a 3:30-as maratonért, amikor idén szinte biztosan, aránylag könnyen meg tudnám futni? Ilyen és ehhez hasonló motivációs dilemmákról már írtam korábban. Ezek itt vannak a fejemben, és nem tudom mennyire tudom majd kizárni őket mondjuk a 35. kilométer környékén, amikor tudom, hogy az egészet a fenébe kívánom majd. 🙂

Mégis van egy olyan dolog, ami arra ösztönöz, hogy a legjobbam nyújtsam. Ez pedig nem más, mint Boston. Ide bekerülni szinte csak időeredménnyel lehet. Az én korom szerinti kategóriában 3 órához közeli, vagy éppen azon belüli maratont kéne futnom hozzá. Ez idén nyilván nem lehet cél, de úgy érzem, hogy ha sikerül 3 óra 20 percen belül futnom, esetleg 3 óra 15 perchez közelit, akkor van remény, érdemes ezért a célért is tovább edzenem, mert ha nem is hamar, de az út végén összejöhet a szintidő. Ezért is fogok futni Chicago-ban!

Chicago Marathon

Chicago előtti utolsó igazán hosszú

Vasárnap futottam az utolsó keményebb hosszú futásom, 30 kilométert, komolyabb tempókkal. Mivel három hetes ciklusokban készíti Marci az edzéstervem (ha jól tudom), ez azt jelenti, hogy a következő komolyabb hosszú futásom már maga a Chicago Marathon lesz.

Hol tartok? Mit várhatok majd Chicagoban? Milyen célt tűzzek ki magam elé?

Gondoltam megnézem, hogy egy éve, a New York Marathon előtti hetekben milyen edzéseim voltak, milyen távokat és időket futottam, ahhoz képest mennyit fejlődtem és vajon mindez mit jelent majd magára a mostani maratonra nézve.

A vasárnapi 30 kilométer

De előtte amihez hasonlítok: a most vasárnapi futásom. 30 kilométert futottam, 2 óra 22 perc 2 másodperc alatt. Ez nem egyenletes tempó volt, 5 kilométer bemelegítéssel kezdtem (5:00 körül), majd 6 x 3 km tempó (4:35 körül) és 1 km könnyű (5:05 körül) jött, a végén 1 km levezetéssel. Tehát összesen 18 km tempó volt és 12 km könnyű, a fentiek szerint váltogatva.

Az 5 perc / km-es tempó tényleg könnyű már szerencsére, így az bemelegítésnek és az erősebb részek között kocogásnak teljesen jó volt, nem megerőltető, a pulzusom is teljesen rendben van alatta. Az első négy három kilométer a lendületesebb tempóból könnyen ment, élveztem, hogy végre nem 35 fok van, a pulzusom is bőven 160 maradt. Aztán az ötödik etapnál már éreztem, hogy ez keményebb, és az utolsónál oda kellett tennem magam, hogy ne lassuljak be, bár igazság szerint ha nagyon kellett volna, azért tudtam volna még folytatni. De jól esett abbahagyni és levezetni. Régen éreztem, hogy így elfáradtak volna a lábaim.

30 km Suunto App
A vasárnapi 30 kilométerem adatai a Suunto App-ból.

2018-as Spar Maraton 30 km

Tavaly 4 héttel a New York Marathon előtt futottam a Spar Maratonon a 30 kilométeres távot. Most ugyan még csak szeptember vége van, de a formaidőzítés időszaka hasonló. Ott 2:24:41 alatt értem célba, bár igaz, akkor is edzéstervet futottam: első 5 km erős (4:35 körül), majd 10 km 5:00, majd folyamatos erősítés: 4:45, 4:30, utolsó kilométer 4:20.

Most a vasárnapi edzésen több, mint két és fél perccel jobb időt futottam, ráadásul nem is versenyen és nem is úgy, hogy kihajtottam magam, hiszen az utolsó két kilométer levezetés volt rákapcsolás és a maximum kihozatala helyett. Úgy gondolom, hogy azt a két kilométert az 5:05-ös levezetés helyett mondjuk egy 4:30-cal és egy 4:20-szal le tudtam volna hozni verseny helyzetben, kihajtva magam, azaz 2:20:42 lett volna így az időm, ami több, mint négy és fél perccel jobb lett volna, mint a tavalyi 30 kilométerem.

Ennek nagyon-nagyon örülök egyébként! Tavaly New York után futottam még egy siófoki félmaratoni csúcsot, majd egy 10 kilométeres egyéni rekordot is Szegeden, azóta viszont nem nagyon tudtam megmérettetni magam, nem nagyon látom, hogy mennyit fejlődtem és az mire lesz majd elég. Ugyan tavasszal futottam még egy egyéni csúcsot 10 kilométeren ( az órámon mérve, mert ez a Vivicitta páros félmaratoni távján volt), de azóta gyakorlatilag nem is voltam olyan versenyen, ahol nem edzésként vettem volna részt.

Bár nehéz egy az egyben összehasonlítani a két 30 kilométeres futást, mert végül is mindkettő “csak” egy edzés volt, eltérő edzéstervvel, de azért mégis, úgy gondolom van néhány perc fejlődés, ami azért nem kevés.

Az első 30 km

Tavaly még augusztusban futottam az első 30 kilométerem, hajnalban. Mert akkor még nem volt olyan meleg. 🙂 Akkor még nem tudtam mit is várhatok ekkora távtól, és a korábbi nem annyira jó 25 kilométeres tapasztalataim miatt kicsit tartottam is tőle. A feladatom az volt, hogy fussak egyenletes, 5 perc / km-es tempóban és majd csak az utolsó 7 kilométert nyomjam meg kicsit. Ehhez képest egész jót futottam, a kezdeti tempót könnyen tartottam, a végén pedig bőven 4:45-ön belül mentek a kilométerek. A teljes távot, frissítésekkel éppen 2 és fél órán belül hoztam, de már akkor éreztem, hogy maradt bennem egy kicsi. Szóval talán ez a futásom emiatt nem annyira releváns összehasonlítási alap, de 13 hónappal ezelőtt nagyon örültem egy ilyen 2 óra 30 percen belüli időnek.

Az első 35 km

Bár most nem 35 kilométert futottam, de azért a tavalyi első 35 kilométeres futásom első 30 kilométerét össze lehet hasonlítani a mostani edzésemmel. Az augusztus végén volt, nyilván melegebb volt, a felkészülés egy más fázisában jártam és persze kellett még +5 kilométert futnom. Nem is sikerült túl jól, legalábbis a vége biztosan nem. Az első 30 kilométerből 28-at egyébként 5:00 körül, illetve azon éppen csak belül futottam, majd a 29. és 30. kilométer 4:45 lett. Utána meghaltam, de most csak az első 30 kilométert nézem. 🙂 Az időm egyébként ezen az elemzett 30 kilométeren pont 2 óra 28 perc lett, de mivel itt még futottam 5 kilométert, itt sem hajtottam teljesen ki magam (bár majdnem).

Chicago árnyékában

Akárhogy is nézem, a fejlődés biztosan megvan. A tavalyi két augusztusi futáshoz képest a tavaly októberi Spar Maraton 30 kilométeres távja fejlődést mutatott (nyilván az idő is sokkal inkább futásnak kedvező volt), amihez képest a tegnapi 30 kilométer egy újabb előrelépés. Ahogy írtam, ez azért volt fontos nekem, mert jó ideje nem futottam már tétre (versenyen) ilyen hosszú távot és látva, hogy milyen tempó kell egy 3 óra 20 percen belüli maratonhoz (4:45 minimum), kicsit elbizonytalanodtam, hogy fogom-e én ezt bírni. Most 30 kilométeren, a tempókat váltogatva ment a 4:43-as átlag, ami jó jel, legalábbis nekem most egy kis önbizalmat ad. Ugyanakkor abban még van kicsi kérdőjel bennem, hogy bár kiegyensúlyozottabban futhatok majd (végig, azonos tempóban), de vajon bírni fogom-e ezt a gyorsabb tempót 42 kilométeren át. De ez már egy következő bejegyzés témája lesz.

30k PB tegnapról.

Versenyek nélkül

A júliusi Laugavegur Ultramarathon és az izlandi nyaralásunk után kezdődött a felkészülésem az október közepi Chicago Marathonra. Akkor szűk három hónap, 12 hét volt hátra az idei évem fő versenyéig. Ez a 12 hét ideálisnak tűnt egy jó felkészülésre, a megfelelő alapokra építkezni.

Ezen időszak elején még megfordult a fejemben, hogy a korábban befizetett Wizz Air félmaratont lefussam, vagy esetleg benevezzek a Spar Budapest Maraton Fesztivál 10 kilométeres távjára és megpróbáljam az idei évre célként kitűzött 41 (esetleg 40?) percen belüli célidőt, de Marcival egyeztetve abban maradtunk, hogy ezeket a versenyeket, illetve úgy általában a versenyeket elengedem Chicago-ig.

Persze tudom én, hogy teljesen más felkészülés kell egy maratonra és egy 10 kilométeres rövidebb, sokkal intenzívebb és gyorsabb versenyzést kívánó távra, mégis eljátszottam a gondolattal. Szeretem a versenyzést, a futóversenyek hangulatát, tesztelni a határaim. De ezúttal nem volt nehéz belátnom, hogy Marcinak igaza van. Fontos a Chicago-i verseny, hogy felmérjem hol tartok tavalyhoz képest, mennyit tudtam fejlődni ezen a távon, van-e esélyem a következő 1-2 évben akár a Boston Marathon szintidejét is megfutni – vagy éppen ellenkezőleg, ezt el kell felejtenem.

Tavasszal volt egy öt hetes periódus, amikor minden hétvégén, azaz összesen öt versenyen indultam egymás után, még ha több olyan is volt, amin csak edzés jelleggel vettem részt. Az egy kicsit tényleg sok volt. De azért egy-egy verseny hiányzik, az nagyon jól meg tudja törni a felkészülés monoton hangulatát. Illetve azt hittem hiányozni fog. Aztán mégsem… A nyár vége nagyon meleg volt, és bizony egymás után több olyan vasárnapi hosszú edzésem is volt, ahol a Marci által megadott komolyabb tempókat nem tudtam végig megfutni. Majd az előző két hetem munka szempontjából volt nem kicsit kimerítő, ki is maradt két edzés, egy kicsit még mindig fáradt vagyok. A lényeg, hogy valahogy ezek miatt nem is hiányoznak most a versenyek, nem érzem úgy, hogy kicsattanó erőben vagyok és milyen jó lenne egy komoly tempóval PB-t futnom valamelyik távon.

Szóval maradnak az edzések. Most már a finisben vagyok, pont egy hónap van a maratonig, az edzések mellett nemsokára a formaidőzítés is fontos lesz. És hogy milyen céllal vágok majd neki az október 13-i versenynek? Tavaly szeptemberben Berlinben 3:37:49-et futottam, majd november elején New York-ban (egy emelkedőket is tartalmazó pályán) 3:30:35-öt. Idén szeretnék 3 óra 15 perc és 20 perc között futni, ami a tavalyi időket, a laposabb pályát és az egy év fejlődést figyelembe véve még reálisnak is tűnne, ha nem számoltam volna ki, hogy ez milyen tempót jelent: 4:37 és 4:44 perc/km közötti tempót… Ezt így elég durvának tűnik most még elképzelni, így már mintha nem is lenne olyan egyszerű a feladat. De Chicago-ról és a célokról írok majd még egy következő bejegyzésben!

1 month till Chicago Marathon

Chicago Marathon: útvonal

Már csak kevesebb, mint 50 nap van hátra az idei év számomra fő versenyének tekintett Chicago Marathon-ig. Marcival, az edzőmmel abban maradtunk, hogy előtte már nem versenyzek, hogy csak a felkészülésre és a maratonra tudjak koncentrálni. Fejben is elkezdtem már a ráhangolódást, megismerkedtem a pályával, melyet most röviden megosztok veletek is.

Számomra a legfontosabb, hogy Berlinhez hasonlóan és New York-kal szemben, Chicago egy viszonylag sík verseny, alig van benne szint. Gyakorlatilag teljesen sík, se emelkedő, se lejtő nincs benne, csak minimális hepe-hupák. Chicago-hoz képest még Berlin is emelkedősnek tűnik, legalábbis a szinttérképen.

World Marathon Majors elevation maps
Nem egy mai térkép, de az útvonalak ugyanazok, messziről is szembe tűnik, hogy Chicago a leglaposabb pálya. Egyben a legmagasabban fekvő is.

A táv első fele

Azt írják, hogy a verseny első fele nagyon könnyű, teljesen sík, sok a szurkoló, nagyszerű a hangulat. Éppen emiatt könnyű is elfutni az elejét. Nekem pláne oda kell majd figyelnem erre, hiszen én kifejezetten hajlamos vagyok rá. Sőt, a legtöbb tanács amit olvastam arról szólt, hogy az első 4-5 kilométeren még inkább lassabb is legyek, mint a tervezett tempó. Nagyon fontos, hogy fejben ott legyen az ember és ne égessen el olyan energiát, amire szüksége lesz majd később. Persze a frissítésre is figyelni kell, ebben semmi új nincs, már akkor el kell kezdeni, amikor még semmi jelét nem látod annak, hogy szükséged lenne rá.

Amire nekem még majd külön oda kell figyelnem, az az, hogy ne egyedül, magányosan fussak, hanem csatlakozzak egy megfelelő tempóban futó csoporthoz. Ezt nem tettem sem Berlinben, sem New York-ban, ellenben viszont a tavaly őszi siófoki félmaratonon. Most, hogy utánaolvastam az elméletének is, tudom, hogy energia felhasználás szempontjából sokat jelent valaki(k) mögött futni, és mentálisan is segít, hogy egy csoport tempójában futok gondolkozás nélkül és nem folyamatosan az órám kell figyelni, hogy ellenőrizzem a tempómat.

A Chicago Marathon hivatalos versenytérképe.

22-től a 34. kilométerig

A verseny féltávja vízválasztó. Nem csak azért, mert a táv fele (de ugye tudjuk, hogy egy maraton csak 30 kilométernél kezdődik…), hanem mert ha hinni lehet a beszámolóknak, a verseny hangulata is teljesen megváltozik. Az utcák kihalnak, a szurkolók eltűnnek, a hangulat megszűnik. Csak a versenytársak, a cipőkopogás marad – és Te. A pálya is kifele vezet a városból. De legalább nem fog emelkedni. 🙂 Az érzés ismerős lesz, New York-nak is volt ilyen része, nem volt kellemes, ez a rész tényleg az akaraterőről fog szólni.

Olvastam különféle ötleteket arról, hogy hogyan lehet megtörni ezeknek a kilométereknek a monotonitását. Kisebb szakaszokra osztani a távot (mondjuk erre a frissítő pontok mindig jól megfelelnek), 1-2 kilométerenként felgyorsítani 50-100 métert (no nem sprintelni, csak kicsit játszani a tempóval), kinézni a távolban egy kicsit lassabbnak tűnő futót és szép lassan utolérni, megelőzni. Kipróbálom majd őket. Tudom New York-ból, hogy ez tényleg nehéz lesz, mert ha nincs hangulat, akkor tényleg csak magadra tudsz figyelni. És 25-30 kilométer már kellő táv ahhoz, hogy azért fáradt legyél, de még nem elég sok ahhoz, hogy közel érezd a célt…

Chinatown – Finish line

A 34. kilométernél lépünk majd be Chinatown-ba. Innen még három kilométert kell kibírni, amíg a pálya még mindig kifelé vezet a városból. De ez már legalább belátható távolság, lehet visszaszámolni.

Chicago Marathon, Chinatown
Chinatown (Chicago Marathon)

Aztán a 37. kilométernél van két bal kanyar (amolyan fordító), amivel irányt veszünk a belváros és a cél felé, ráadásul a hátralévő táv is már csak bő 5 km, ami kb egy szigetkör. Itt már látszik majd a Sears Tower, tudni fogom, hogy ott van a White Sox Park, innen már biztosan megcsinálom. És New York-kal ellentétben itt nem lesznek dombok a végén, csak a jó egyenes befutó.

Stryd

Jó sok hónapja már, hogy rám írt Éger István (a Berlin Maratonon futottunk együtt), hogy szerinte nekem bejönne a Stryd (és a watt alapú edzés). Ő két éve használja már, mert a távolság és tempó adatokat sokkal pontosabban méri mint a gps, de a watt alapú edzésbe is akkor tervezett belevágni. Nem nagyon értettem, hogy egy kis műanyag kütyü hogyan mérhetne pontosabban, mint a sport órák, de István bizonygatta, hogy így van, és elültette a bogarat a fülemben. Ahogy volt egy kis időm, utánaolvastam, és tényleg azt találtam, hogy messze a Stryd a legpontosabb a távolság és a tempó mérésére – de erről majd kicsit később.

Szóval próbáltam több helyen utánaolvasni a dolognak, beléptem az István által ajánlott Stryd-os Facebook csoportba is. Sok érdekeset olvastam, persze 80%-ban a watt alapú edzésről, de azt mindenhol megerősítették, hogy a Stryd nagyon-nagyon pontosan méri a tempót és a távot. Teszi ezt úgy, hogy nem GPS-t használ, hanem a beépített szenzoraival (giroszkóp) háromdimenziós térben követi a láb mozgását, rögzíti a gyorsulást és mindenféle más rá ható erőt, majd ezekből kiszámítja a távolságot, sebességet, lépésszámot (és természetesen a teljesítményt). Kicsit hihetetlennek tűnt, de a tesztek (lásd a referenciákat és linkeket a bejegyzés végén) végül meggyőztek.

Már a Polar M400-as órám is azért cseréltem le az év elején, mert abban bíztam, hogy a Suunto pontosabban mér majd. Persze tudom én, hogy azon a hobbi szinten, ahol én mozgok, nem ez fog számítani. Nem másodpercek számítanak, vagy hogy éppen tudom-e a pontos tempóm. De mégis, nekem valamiért olyan kocka agyam van, hogy muszáj látnom, zavar, ha tudom, hogy nem a valós értékeket mutatja. A versenyeim is nagyon alaposan kielemzem, nekem ez fontos. Tudom, hogy nem számít, ha nem a legtökéletesebb valós adatokat látom, mégis zavar és frusztrál. Ez az én hibám, de hát ilyen vagyok. 🙂 Szóval az új Suunto 9 órám bejött, pontosabban mér szerintem mint a Polar, de persze nem tökéletes. Nem száll el a GPS jel az aluljáróban, sokkal kisebb kilengései vannak, mint amilyen a Polar-nak volt, ráadásul tetszik is, jól néz ki. 🙂 És az akksi üzemideje verhetetlen. De messze nem volt tökéletes. Éppen emiatt nagy volt a kísértés, hogy megvegyem a Stryd-ot, ami azért nem olcsó.

Mi is a Stryd?

A Stryd elsősorban egy teljesítmény mérő, illetve egész pontosan azt elég pontosan becsülő foot pod. A teljesítményt watt-ban becsüli, de emellett nagyon pontosan méri a távolságot és a tempót is. A watt alapú edzés módszerről most nem fogok írni, egyrészt mert én sem űzöm még, csak nagyon távolról ismerkedem vele, másrészt ennek a bejegyzésnek nem ez a célja (és aki kíváncsi rá úgy is megtalálja a Google-lel). De mivel a Stryd elsősorban teljesítmény mérő eszköz, röviden talán annyi a lényeg, hogy a tempónál pontosabb képet ad a pulzusod (ezért születtek meg a pulzus kontroll alapú edzéstervek), a pulzusnál pedig pontosabb képet ad a watt-ban kifejezett teljesítményed (ezért születtek meg a watt alapú edzések). Nagyon leegyszerűsítve ugyanaz, mint a pulzus kontrollos futás, csak nem a pulzusodra kell figyelned, hanem a leadott teljesítményedre, amit watt-ban jelez a Stryd révén a sportórád.

Stryd marketing
Miért is jó elvileg a watt alapú edzés? Nem rossz marketing fogás a fenti tábla, ahol egyenesen a maratoni fal elkerülésével reklámozza magát a Stryd. Erről még nincs benyomásom. 🙂

Amiért elvileg jobb a watt, mint a pulzus, az az, hogy a pulzusnak aránylag sok időre van szüksége, hogy kövesse a futás intenzitását (ha gyorsítasz, eltart egy ideig, amíg megemelkedik a pulzusod, míg ha lassítasz vagy megállsz, ahhoz is idő kell, míg lejjebb megy), míg a Stryd (vagy más foot pod) által becsült watt adatok 2-3 másodperces csúszásban vannak csak. Ha megállsz, nagyon gyorsan nulla teljesítményt fog mutatni.

Stryd elemzés példa
A pulzus (lila vonal) nem mozog olyan gyorsan együtt a tempóval (kék vonal), mint a teljesítmény (sárga vonal).

Na de elég is a teljesítmény mérésről és a watt alapú edzésekről ennyi, ugyanis ahogy már írtam, én nem emiatt vettem meg a Stryd-ot, hanem a tempó nagyon pontos jelzéséért. Nyilván ehhez kell az is, hogy a távolságot jól mérje, de nekem az kevésbé volt fontos, 2-3-4% eltérés nem dönti romba egy edzésem vagy versenyem sem, sokkal jobban zavar, hogy ha gyorsítás közben egyre lassabb tempót mutat az órám. 🙂 Itt ígért megbízható, valós idejű, szuper pontos adatokat a Stryd. Megrendeltem, 3-4 hetet vártam rá, majd a kezemben fogtam.

A the5Krunner értékelése – teljes mértékben egyetértek vele, a pontossága hihetetlen, de sajnos drága és a Suunto-val ugyan kompatibilis, de manuálisan kalibrálni nem lehet.

Beállítás, használat

Erről nem akarok sokat írni, van hozzá a dobozában rövid leírás, a weboldal is elég szájbarágósan mondja el, hogy mit hogyan kell csinálni, aki tud angolul, annak nem lehet kihívás üzembe helyezni az eszközt. Fel kell tölteni (kb havonta egyszer), le kell hozzá tölteni egy applikációt, a futóórával bluetooth-on párosítani, a cipőfűzőre felcsatolni. Ami talán a legfontosabb, hogy a futóórán (vagy a hozzá tartozó applikáción) ki kell kapcsolni az automatikus GPS-es tempó mérést, és be kell állítani, hogy minden ilyen adatot közvetlenül a Stryd-ból (foot pod-ból) vegyen az óra. És lehet is menni futni, én is így tettem.

Gyakorlati tapasztalatom

Mivel nem kicsit megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel, ezért időközben szert tettem néhány hónapnyi tapasztalatra a Stryd-dal kapcsolatban. 🙂 De lényegében az első pár alkalommal kiderült, hogy miért hasznos (és mire nem jó).

Be lehet állítani, hogy az órára milyen ütemben szinkronizálja a pillanatnyi tempó értékeket. Ez lehet 1 másodperc, 3-5-10 (meg talán még több) másodperces gördülő átlag. Ezt az órák is tudják persze. Minél rövidebb időtartamot választunk ki, annál pontosabb a pillanatnyi érték, de annál hektikusabban is ingadozik. Ha túl hosszú gördülő átlagot választunk, akkor viszont lassan és nem pontosan reagál az ingadozásokra a mutatott érték (és emiatt nem is pontos). Én ezen megfontolásokból kiindulva a 3 másodpercet választottam. És ez nagyon jól is működik.

A Suunto órám a beépített GPS-szel éles fordulásnál (elsősorban visszafordítóknál) nagyon-nagyon lassan reagált, mire újra a valós sebességem mutatta. Ez nem a beállításoknak volt köszönhető, hanem a GPS jelnek. Ha hirtelen megálltam majd a másik irányban kezdtem el futni, akkor először jó sok másodpercig (5-10) egyre lassabb értékeket mutatott (5 perc / km tempó esetében jellemzően 6:30 körülire lassult), majd amikor már érzékelte, hogy a másik irányba futok, hirtelen kompenzálni kezdett (a következő 5-10 másodpercben 4:30-4:00 tempót jelzett), amíg utol nem érte, hogy hol vagyok és ténylegesen milyen tempóval futok. A futásaimat elemző felületeken (Movescount, Strava, Training Peaks) ez egy kétirányú, jelentős kilengésként jelent meg, hasonlóan egy EKG felvételhez. Persze az átlag tempót valószínűleg nem befolyásolta, de azért furcsán nézett ki. A Stryd esetében is látható kilengés, de sokkal rövidebb ideig és jellemzően csak egy irányban. Azaz amikor lefékezek és megfordulok, majd újra gyorsítok, akkor a sebességben néhány másodpercre jelentősen visszaesik. Ezt – a beállított 3 másodperces gördülő átlag késleltetésével – hihetően jelzi vissza a foot pod, majd amikor újra gyorsítok, visszatér a normál sebességem. Nincs ellen irányú kompenzálás, ahogy valójában sem történik ilyen. És mindez tényleg megvan 3-4-5 másodperc alatt, nem kétszer 5-10 másodperc alatt. Mindez természetesen teljesen logikus, az eltérő mérési logikából következően.

A fenti visszafordulós példa nem zavart igazából. Ami jobban zavart, hogy a rendszeresen használt futó útvonalaimon voltak olyan helyek, ahol valamiért (gyengébb volt a GPS jel?) minden egyes alkalommal egyre lassabb tempót mutatott az órám – nyilván nagyjából egyenletes sebesség mellett. Itt is az volt a jellemző, hogy kicsivel később (amikor újra jó volt a GPS jel?) irreálisan gyors sebességgel kompenzált az óra. Ismert futó útvonalakon végül is megszoktam ezt, nem jelentett gondot, tudtam, hogy ez a “normális”. Ami zavart, hogy ez ugyanígy előfordult versenyeken is, ismeretlen terepen. Ez lényegében azt jelentette, hogy amikor éppen rápillantottam az órámra, akkor nem lehettem benne 100%-ig biztos, hogy éppen a helyes tempó értéket mutatja-e. Persze ilyenkor 5-10 másodpercenként néhányszor ránéztem és akkor már kiderült, de ez nem volt túl kényelmes, pláne egy verseny közben. Ebben is nagyon jól teljesít a Stryd. Mivel a tempót nem a GPS jelből mutatja, hanem a beépített szenzoraival, ezért természetesen a GPS jel erőssége (vagy gyengesége) nem is befolyásolja a mutatott tempót. A régi megszokott helyeimen, ahol fals értékeket mutatott a Suunto-m, most a Stryd-dal az egyenletes, szokásos tempóm látom viszont. Ezért versenyen is elhiszem neki, hogy annyival futok, amennyit éppen mutat.

Futás GPS órával
Egy áprilisi futásom tempója még a Suunto beépített GPS-ével. A vertikális skála eleve 3:20 és 7:30 közötti, tehát az “EKG jel” elég nagy kilengéseket mutat, nagyjából egyenletes tempó mellett. 20 km futás, 4:45-ös átlag tempó volt egyébként.
Futás Stryd-dal
Ez pedig egy pár nappal ezelőtti futásom már a Stryd-ból vett tempó adatokkal. Eleve sokkal kisebbek a kilengések, ráadásul a vertikális skála itt csak 4:20-tól 5:40-es tempóig tart. Ekkor 20.5 km-t futottam 4:54-es átlag tempóval.

A fenti két Strava elemzésen szerintem szembetűnő a különbség. Nagy kár, hogy nem lehet közös vertikális skálára hozni őket. Mert így is látszik szabad szemmel, hogy az első grafikonon (GPS) sokkal nagyobb kilengések vannak, mint a másodikon (Stryd), de ez akkor lesz igazán látványos, ha hozzátesszük, hogy az első grafikon skála beosztása 3:20-tól 7:30-as tempóig tart, a második grafikon pedig terjedelemben kb ennek a csak a harmada (4:20-as tempótól 5:40-ig)! Mindkét futás a Margin-szigeten volt.

Független tesztek

Sok szubjektív véleményt olvastam a Stryd-ról, de találtam egy oldalt (fellrnr.com), ahol rengeteg elemzés, kutatás, teszt van a futással kapcsolatban. Itt van egy elég átfogó teszt nagyon sok sportóra GPS pontosságával kapcsolatban. Szerintem érdemes elolvasni a cikket, itt most csak a Stryd-dal kapcsolatos dolgokat emelem ki. A teszt egyik következtetése az volt, hogy normál körülmények között (jó idő, sík domborzat, egyenletes egyirányú tempó, stb) a legtöbb óra nagyon jól mért. A különbségek akkor kezdődnek, amikor nem minden ideális (rossz idő, változatos terep, alagút, kanyarok, stb).

A lenti ábra a teszt eredményét mutatja két dimenzió alapján. A vízszintes tengely (Trueness Score) azt mutatja, hogy mennyire jól mér az óra / footpod. Azaz egy 400 méteresre hitelesített pályát mennyire közel mér a 400 méterhez. A függőleges tengely (Precision Score) azt mutatja, hogy mennyire stabilan még az óra / footpod. Azaz mondjuk egy 400 méteres pályát 10 futás esetén mennyire eltérő távokat mér. Mondjuk egy jó Trueness Score azt jelenti, hogy a 400 métert 10 futásból mind 395 és 405 méter közé mér. Egy jó Precision Score azt jelenti, hogy a 400 métert 10 futásból mind 389-391 méter közé méri. Míg az előbbi közelebb van a 400 méterhez, de elég nagy eltéréssel mér (+/- 5 méter) , az utóbbi távolabb van a 400 métertől, de az egyes futások egymáshoz képest sokkal pontosabbak (+/- 1 méter csak). Nyilván az a szuper, ha valami mindkettőben jó: ez az alábbi ábra jobb felső csücske. Minél jobb egy óra / footpod Precision Score értéke (annál feljebb van az alábbi ábrán), annál stabilabban méri a futást (azaz egy adott távot annál nagyobb eséllyel mér ugyanolyan távnak). És minél jobb egy óra / footpod Trueness Score értéke (annál jobbra van az alábbi ábrán), annál pontosabban méri a futást (azaz egy adott távot annál nagyobb eséllyel mér a valóságnak megfelelően). A tesztek alapján nem véletlen, hogy a Stryd van a jobb felső sarokban.

GPS accuracy of running watches
GPS órák ás footpod-ok mérési pontossága

Egyébként a fenti grafikonon látható, hogy elég sok órának / footpod-nak van magas Trueness Score-ja, azaz helyezkedik el az ábra jobb oldalán. A nagy különbség köztük a konzisztencia (Precision Score), azaz, hogy mennyire stabilan mér az adott eszköz. Ebben a Stryd kiemelkedik mind közül.

Top 15 sport óra és footpod
A 15 legpontosabb GPS óra / footpod futáshoz a fenti teszt alapján.

Verseny tapasztalataim

Az első versenyem a Stryd-dal a májusi kecskeméti 25 kilométeres Mercedes Benz Futóverseny volt. Itt két dolgot akartam letesztelni, amiből végül csak az egyik sikerült. Az egyik az lett volna, hogy mennyire pontosan méri a távolságot a Stryd-om. Magát a Stryd-ot a legtöbb órával lehet kalibrálni. Azaz ha elmész egy hitelesített 400 méteres körpályára és követed a kalibrációs utasításokat, akkor a Stryd pontossága finomhangolható. Sajnos ez a funkció valami miatt a Suunto órákkal nem érhető el… Szóval kíváncsi voltam, hogy kalibráció nélkül mennyire mér pontosan a Stryd-om. Végül kiderült, hogy erre nem a kecskeméti verseny volt a legmegfelelőbb. Már verseny közben tudtam, hogy nem fog stimmelni valami, mert ugyan kilométerenként ki voltak téve a távolságjelzők, de voltak amelyek csak kb 850 méterre voltak egymástól és volt ahol biztosan többre, mint egy kilométer. Ezek után nem csodálkoztam, hogy a teljes táv csak 23.93 km lett (25 helyett), de akikkel utána beszéltem, mindenki jóval kevesebbet mért, mint 25. Szóval a távolságmérés tesztelése későbbre maradt.

A másik amire kíváncsi voltam, az a GPS nélküli GPS térkép. 🙂 A Stryd-dal történő futás úgy működik, hogy az óra ugyanúgy veszi a GPS jelet és később látod a térképen, hogy merre futottál, de a távolságot (és a tempót) nem a GPS jelből, hanem a footpod-ból veszi és jeleníti meg az óra. Szóval kíváncsi voltam, hogy ez a kettő hogyan jön össze az utólagos elemzéseknél, illetve ami még fontosabb volt, hogy hogyan mér az óra fedett csarnokban.

A tempó kijelzéssel a fedett csarnokban nem gond, nem szállt végig, végig nagyjából reális értékeket jelzett. Mondjuk ezt is vártam, részben emiatt is vettem meg a Stryd-ot. Ami érdekes volt, az az utólagos elemzés, ahol már térkép is volt. A lenti képen látható, hogy a GPS jel tényleg megszűnt a csarnokban, hiszen nem a valós útvonalat (a jobb oldali képen a zöld vonal az A és B lila pontok között) követi a piros vonal, hanem az A pontnál elszállt a jel, a B pont után megjelenik és a térképen a kettőt egy egyenes piros vonal köti össze. Mindez logikus, és ha végig csak a GPS órával futottam volna, akkor a GPS jel eltűnése miatt a tempót sem jelezte volna az óra.

Mercedes Benz Gyár Futóverseny elemzése
Bal oldalt az eredeti térkép, a jobb oldalt a szerkesztett (zöld voltan és lila A-B)

Később voltam további versenyeken is. A Dabasi Futónap egy jó teszt volt a távolság mérésére. A helyi futóktól megtudtam, hogy a pálya kicsit hosszabb, mint a hivatalos félmaraton. Kíváncsi voltam, hogy a Stryd-om is hosszabbat mér-e, vagy pedig rövidebbet, és akkor biztos, hogy félre van kalibrálva. A verseny célvonala 21.35 km-nél volt, ez megerősítette felém, hogy elég jól van kalibrálva a Stryd-om gyárilag is, nem olyan vészes, hogy a Suunto-val nem lehet finomhangolni.

Stryd PowerCenter

A Stryd-nak van egy applikációja mobiltelefonra és egy weboldala (PowerCenter) is. Igazából ezek a watt alapú edzésekre vannak, így én a funkciók és információk nagyját jelenleg nem használom ki. Illetve amióta a Stryd-ot használom és rendelkezésre állnak a mért (becsült) watt adatok is, ezek feltöltésre kerülnek a Suunto app-ba és Movescount oldalra is, nyilván csak mint egy adat, míg a Stryd PowerCenter főleg e köré épül.

Magát az applikációt, és a weboldalt is elég fapadosnak találom, bár az előbbit pont most frissítették pár hete, és tényleg jobb lett kicsit. Látszik, hogy a PowerCenter elsősorban az adatok elemzésére megy rá és nem olyan csili-vili, az átlag felhasználóknak készült oldal, mint a Strava vagy más hasonló futó órás alkalmazások. Mivel én még elemzésre nem nagyon használtam, ezért egyelőre tartózkodom attól, hogy véleményt formáljak róla.

Stryd Training Power Heat Map
Stryd Training Power Heat Map: Ezen az ábrán az látszik, hogy a valós edzés adataim alapján az egyes teljesítmény szinteket (függőleges tengely) milyen hosszan tudom fenntartani (vízszintes tengely).

Összegzés

Nagyon örülök, hogy megvettem a Stryd-ot, maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeim. Persze ár-érték arányban szerintem a legtöbb futónak nem biztos, hogy megéri, hiszen kell hozzá külön egy sport óra is, én mégis azok közé a bolondok közé tartozom, akiknek fontos, hogy minden körülmények között a valós tempót lássák az órájuk kijelzőjén. Aztán egyszer majd belekóstolok a watt alapú edzésekbe is.

A cikkhez az alábbi elemzéseket olvastam el, használtam fel:

Laugavegur Ultra Marathon

Már eltelt jó pár nap az első terepfutó versenyem, és egyben az első ultramaratonom óta, de még mindig emésztgetem a történteket. Vegyes érzéseim vannak, mert sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, mégis (majdnem) végig élveztem. Az egyértelmű, hogy nem voltam felkészülve arra, ami várt, és még úgy is, hogy nem volt különösebb elvárásom magammal szemben az időeredményt illetően, volt olyan szakasz, amikor tényleg azon gondolkoztam, hogy vajon be fogom tudni-e egyáltalán fejezni a versenyt. Ugyanakkor szinte végig sikerült megélnem azt a csodát, amit ezen a tájon jelentett futni nekem, szavakkal leírni, de még képekkel visszaadni sem lehet igazán. Azért persze megpróbálom. 🙂

Célkitűzés

Így utólag már itt látszik, hogy mekkora tévedésben voltam az egész kihívás tekintetében. Mert bár ezt a versenyt nem annyira versenynek fogtam fel, mint inkább egy teljesítménytúrának, amin csak végigmenni kell, és közben élvezni a környezetet, a tájat, azért amikor meg kellett adni egy várható célidőt (ami alapján a szakaszos rajtba beosztották a futókat), elkezdett járni az agyam. Ez még hónapokkal ezelőtt volt, gyakorlatilag nulla tereptapasztalatom volt. Csak abból tudtam kiindulni, hogy síkon a maratont három és fél óra alatt futottam. Valahogy ebből betippeltem a hat órás szintidőt, ha jól emlékszem talán valakit megkérdeztem, hogy mit gondol róla, azt mondta reális, szóval ezt adtam meg. Az elmúlt hónapok 4 óra körüli 32 kilométeres Szénás-kör teljesítéseiből, még ha nem is a maximumon futottam őket, azért sejtettem már, hogy ez egy kicsit optimista tipp volt. A 6 órásra belőtt szintidőm alapján a négyből az első rajtzónába kerültem, sárga rajtszámot kaptam. Persze nem csináltam belőle presztízs kérdést, ha nem hat, hanem hét óra alatt érek be, akkor sem dől össze a világ, de azért a hat óra ledobott egy mentális horgonyt, amire később még visszatérek.

Laugavegur Ultra Marathon rajtszám átvétel
A verseny előtti nap, a rajtszám átvételénél.

Készülődés

A verseny július 13-án, szombaton volt, mi a családdal kedden érkeztünk Izlandra, azaz bőven időben. Persze nem pihenni jöttünk, hanem bejárni a szigetet. Szerdán és csütörtökön egyből a hard core részeket (Westfjords) autóztuk be, sok kirándulással. A péntek végül lazább lett, Reykjavíkban maradtunk, és mint kiderült, kellett is az idő az előkészületekre.

Egyrészt ez volt az első terepfutó versenyem, ráadásul a folyókon történő átkelések miatt a féltávnál volt lehetőség cipő és ruha cserére (amihez plusz egy hátizsákot kellett pakolni, amit odavittek előre nekünk futóknak), és mint kiderült az otthoni utazás előtti nagy rohanásban nem is sikerült minden szükséges felszerelést elhoznom, így a plusz egy hátizsákot, egy széldzsekit, illetve a frissítéshez szükséges géleket (ez utóbbiakat legalább tudatosan) Reykjavíkban kellett beszereznem a verseny előtti napon. Nem volt vészes, végül kaptam mindent, de azért elment vele 2-3 óra.

Laugavegur Ultra Marathon útvonala
A verseny 55 kilométeres útvonala Landmannalaugartól Húsadalurig.

Utána pedig jöhetett a szükséges dolgok összekészítése, bepakolása. Az ember azt hinné, hogy ez egy férninak megvan 10-15 perc alatt, de nem! 🙂 Ha őszinte akarok lenni összességében ezzel is elment vagy 2-3 óra. Megdöbbentő! Még szerencse, hogy tényleg nem szerveztünk semmilyen plusz programot aznapra. Külön ki kellett gondolnom, hogy mit veszek fel a futáshoz (rajthoz), mert abban kellett menni már a buszhoz. Kellett egy hátizsák a már említett féltávhoz, száraz ruhákkal, cipővel. Kellett egy másik hátizsák, amit a buszon vittem magammal és igazából a verseny utáni száraz “civil” ruhát tartalmazta, plusz papucsot, törölközőt a fürdéshez, szendvicseket és vizet az odaútra. És volt még maga a futós hátizsák a versenyre, camel bag-gel, frissítőkkel, sapkával, kesztyűvel, és persze a kötelező síppal és space blanket-tel, ami nélkül el sem indulhatsz a versenyen és tényleg szigorúan ellenőrizték a rajtnál. Este azért sikerült úgy lefeküdnöm aránylag időben, hogy mindennel megvoltam.

Laugavegur Ultra Marathon szintrajz
A táv szintrajza, a főbb frissítő és ellenőrző pontokkal.

A verseny előtt

A verseny napja nekem 3:30-kor kezdőtött, akkor keltem. Nem szeretem kicentizni a dolgokat, a nyugodt készülődés híve vagyok, még ha emiatt egy kicsit korábban is kell kelni. A buszok 4:30-kor indultak, én szerettem volna 4:15-re odaérni, ami kb azt jelentette, hogy 4:00-kor el kellett a szállásunkról indulnom autóval.

A buszok a rajtzóna színkódjai alapján voltak beosztva, így én beültem a másodikba, ami sárga és piros indulóknak volt fenntartva. Egy idősebb, helyi izlandi futó ült mellém, akivel kicsit beszélgettünk. Erre a buszra szállt fel a másik magyar induló, Erdélyi Tamás is, akivel itt találkoztam először, bár Chicago-ba együtt utazunk majd. 🙂

Erdélyi Tamással, a rajt helyszínén.

Az ódaút hosszú volt, 4:30-kor indultunk, és 8:20-ra értünk Landmannalaugarba, a rajt helyszínére. A kettő között volt egy fél órás pihenő, ahol reggelit szerveztek. Én erre nem fizettem be, nem akartam valami ismeretlen vagy a szokásostól eltérő reggelivel megalapozni a hosszú versenyt, ezért az előre csomagolt szalámis sajtos szendvicseim ettem meg.

Laugavegur Ultra Marathon buszok
A reggeli pihenő helyszínén állnak a buszaink (legalábbis egy részük).
Buszok a föld utakon.
Az utolsó egy órát a helyi föld utakon tettük már meg, nem volt sem gyors, sem kényelmes, de a táj itt is gyönyörű volt már.

Landmannalaugar egy túristaút, a Laugavegur Trail kiinduló pontja. Ezt 3-4 nap alatt szokták legyalogolni, a verseny ezt a túraútvonalat követi. A rajt helyszínén nem sok minden volt, egy kis épület, sok sátor és autó (részben az egyénileg érkezett futók, részben a turisták miatt), néhány kihelyezett mobil vécék. Még a rajt helyszínt is éppen akkor, a rajt előtt 20 perccel alakították ki, a molinót már akkor feszítették ki, amikor én a rajtzóna felé indultam.

Landmannalaugar
Így nézett ki a bázis.
Laugavegur Ultra Marathon rajt
Így pedig a rajt helyszíne, a rajtzónák. A molinót éppen most feszítik ki.

A rajtzónába belépéskor szigorúan vették, hogy van-e nálam síp és space blanket (nem tudom mi a helyes magyar megfelelője). Közös bemelegítés nem volt, néhány szó hangzott csak el, és utána indult is a verseny!

A verseny első fele

A verseny legeleje egy szűk emelkedővel kezdődött, amire külön fel is hívták a figyelmünket, hogy csak ésszel, egy 55 kilométeres verseny nem az első pár száz méteren fog múlni, vigyázzunk egymásra. Az emelkedő előtt volt egy rövid sík rész, ahol egyből megtorpant a mezőny, mert egy patak keresztezte, amin egy keskenyebb palló vezetett át. Elég furcsa helyszín egy futóverseny rajtjának, még ha csak néhány százan is voltunk, de hát ilyenek a terep viszonyai, szemmel láthatóan nem akartak semmihez sem hozzányúlni a szervezők. A rövid emelkedős szakaszt többnyire sétálva tettük meg a tömegben, majd jöttek a kicsit szélesebb és vízszintes részek, ahol már lehetett futni.

Laugavegur Ultra Marathon first ascent.
Az első emelkedő – és még mennyi jött ezután. 🙂

Az első tíz kilométer főleg emelkedett. Azt tanácsolták – főleg az első bálozóknak, mint én – hogy az emelkedőket gyalogoljuk, az emelkedők közötti részeket fussuk. A verseny első szakasza 600 méterről 1100 méterre vezetett fel. A terep nehéz volt, egyrészt a szint miatt, másrészt a talaj miatt, ami sok helyen kicsit süppedősebb homok volt, apró kavicsos, sóder szerű. A táj viszont gyönyörű volt. Nagyon sokat megálltam fényképezni, szinte minden dombtetőn. Az emelkedőket azért lendületesen gyalogoltam, a pulzusom bőven 155 körül volt.

Laugavegur Ultra Marathon first part
Egy laposabb rész a verseny elején két emelkedő között.
Laugavegur Ultra Marathon geothermal area.
Emelkedő, ezúttal egy geotermikus mezőn.

A 25 oldalas verseny leírásban azt olvastam, hogy a terepviszonyokat figyelembe véve a következő idő beosztást javasolják:

  • 20% az első 10 km-re (a csúcsig).
  • 20% az első ellenőrző pontig (22 km).
  • 30% a második ellenőrző pontik (38 km).
  • 30% a célig (55 km).
Laugavegur Ultra Marathon route description
Az útvonal első részének leírása a hivatalos tájékoztatóban.

Ezek alapján, illetve a nem tudom honnan vett 6 órás célidőm alapján az jött ki, hogy 1 óra 15 perc alatt kell felérnem a csúcsig. Még úgy is voltam vele, hogy nem sietek, betartom a felfele gyaloglásokat. Valahol az első szakasz felénél, vagy még annál is előbb ért utol Erdélyi Tamás, aki 5 perccel utánam rajtolt piros rajtszámmal. Egy kicsit együtt futottunk, beszélgettünk, majd egy emelkedős részen ő futott tovább, én inkább gyalogoltam. Persze ekkor még tudtam volna vele tartani a lépést, de úgy voltam, hogy inkább tartalékolok a verseny 90%-ára, ami még előttem volt. Később derült ki, hogy így is elfutottam az elejét, csak ezt akkor még nem tudtam. 🙂

Laugavegur Ultra Marathon kilátás a tájra
Gyönyörű kilátás az egyik domb tetejéről.

Ahogy telt az idő, fogytak a kilométerek, egyre jobban láttam, hogy biztosan nem fogok 1 óra 15 perc alatt felérni a csúcsra. 5-6 kilométernél 1 óra 20 percet tippeltem, de aztán kezdett ez is túl optimistának tűnni. Ráadásul – ahogy írtam – ekkor még azt hittem, hogy legalább tartalékolok az energiáimmal, de később kiderült, hogy még ez sem volt igaz, saját magamhoz képest ez inkább hajtás volt, mint tartalékolás. Egyre több piros futó haladt el mellettem, sőt, az egyik fotózás során még egy zöld rajtszámot is láttam. Az egyetlen mentségem az lehetett, hogy tényleg nagyon sokszor álltam meg fotózni. A táj lélegzet elállító volt.

Laugavegur Ultra Marathon hegyek
Tovább a hegyek felé.

Egyébként ahogy láttam, hogy a 10 kilométer nem lesz meg célidőn belül (azaz a teljes táv sem lesz meg biztosan 6 óra alatt), ezt az idő eredmény kényszer dolgot el is engedtem teljesen. Eleve nagyon sokat fényképeztem, és tudatosan igyekeztem kiélvezni, hogy itt lehetek, hogy lefuthatom ezt a versenyt, amire hónapokat vártam. Minden egyes dombon azt hittem, hogy ennél szebb látvány már nem tárulhat a szemem elé, de mindig tévedtem.

Laugavegur Ultra Marathon hegymenet
Dombra fel!
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Újabb gyönyörű kilátás, a fényképek tényleg nem adják vissza, amit élőben láttam.

Ami még zavart, hogy a ruházattal kicsit mellé lőttem. A völgyben állva persze még jól jött a széldzseki, a lábam sem fázott a hosszú nadrágban, és elég bátornak tűntek a rövidnadrágos, esetleg rövid ujjú pólót viselő futók. Persze a hegymenetben jól beizzadtam, és az első kilométereken szél sem volt nagyon. Kicsit sajnáltam, hogy így beöltöztem. Ekkor még nem tudtam, hogy később majd a sapka is előkerül. 🙂 Csak az nyugtatott, hogy még sokat megyünk felfele, egyre hidegebb lesz, jól jön még ez a melegebb ruházat majd. Meg hát úgy beizzadtam, hogy levenni sem tartottam célszerűnek a dzsekit, akkor biztos lett volna a megfázás.

Laugavegur Ultra Marathon hófoltok
A csúcsra tartva előkerültek a hómezők is, ekkor még csak az út mellett.
Laugavegur Ultra Marathon hómező
Aztán jöttek azok a hómezők is, amiken át kellett futni. Nem volt egyszerű, mert süppedt a hó, nehéz volt benne lépni.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Amerre az útvonal vezet, gyönyörű dombok, geotermikus mezők.
Laugavegur Ultra Marathon geotermikus mező
Dombról le, dombra fel – a geotermikus mező egyébként nem csak pára volt, hanem erős, büdös kénes szaga volt, nem a legideálisabb a futáshoz.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Az egyik völgy a sok hegy között.
Laugavegur Ultra Marathon hegymenet
Egy kisebb hegymenet.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Látszik merről vezetett az út fel az egyik dombtetőre.
Laugavegur Ultra Marathon fénykép
Megkértem az egyik túrázót az egyik dombtetőn, hogy csináljon rólam egy képet – a háttérben az útvonal.
Laugavegur Ultra Marathon hó és jég
A csúcshoz közeledve egyre több volt a hó, ami nem könnyítette meg a futást.
Laugavegur Ultra Marathon hó a csúcson.
Pedig a korábbi évekhez képest – a tapasztalt indulók elbeszélései alapján – alig volt idén hó. 🙂

Végül 1 óra 25 percnél értem el a 10 kilométeres pontot, ami a hegycsúcs túloldalán volt, pár száz méter lejtmenet után. Csak egy banánt vettem magamhoz, nem álltam meg lényegében, vizet is csak a 22 kilométeres ellenrőző pontnál terveztem tölteni. Itt egy kicsit könnyebb szakasz következett, a térképről is emlékeztem, hogy ugyan lesz még egy emelkedő, de utána meredek lefele következik, majd egy síkabb rész.

A hegycsúcs mögött, a 10 kilométeres frissítő pont.

Persze a valóságban szinte semmi nem változott, a következő 12 kilométerből 9-10 km ugyanolyan nagyon nehéz volt, mint az első 10. Egyrészt volt még bőven felfele menet. Másrészt a sík máshogy nézett ki a térképen, mint a valóságban. Vagy hómezővel borított sík volt, amiben nagyon nehéz volt futni (mert süppedt), vagy igen gyakran 3-5-10 méteres mélységű vályatokkal volt megtűzdelve a sík terep, amikbe le kellett futni, majd felgyalogolni a túloldalon. Itt még erőm teljében voltam, lendületesen vettem a lefele részeket, felfele gyalogoltam, bár azt is lendületesen. Ahogy az lenni szokott, ekkor még nem éreztem, hogy ezek milyen sokat kivesznek belőlem.

Laugavegur Ultra Marathon gleccser híd
Ilyenek is voltak: mini gleccser híd egy zöld völgy felett.
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Ilyen kis kanyonok voltak a térképen síknak jelzett szakaszokon: egyik oldalt le, másikon fel.
Laugavegur Ultra Marathon fennsík.
Így nézett ki a fennsík.
Laugavegur Ultra Marathon hómező
Hómező.
Laugavegur Ultra Marathon hegyre fel
Az utolsó nagy hegyre fel!
Laugavegur Ultra Marathon hegyek
Egy fénykép visszafele nézve.

Volt egy-két nagyon durva hegymenet, ami hegymászásnak is beillett volna. Az egyik ilyen tetején volt a második csúcs. Innen mind visszafele, mind előrefele valami eszméletlen látvány tárult elém. Szerencsére itt voltak túristák is, megkértem az egyiket, hogy csináljanak rólam egy-két képet. 🙂 A másik irányban inne pár száz méterre már látszódott a tó, aminek a partján volt a 22 kilométeres ellenőrző állomás. Innen már csak lefele vezetett az út (a kanyonokat leszámítva).

Laugavegur Ultra Marathon fénykép
A második csúcson
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
Kilátás a másik irányba pár száz méterrel odébb.

A hegytető vízszíntes része a már említett kanyonokba történé le-fel futásokat jelentette. Majd eljött a tudott nagy ereszkedés, amikor is több száz métert futottunk lefele egy rövid szakaszon. Ez is elég megterhelő rész volt, tényleg nagyon meredek volt, tele apró kövel, kétszer jól meg is csúsztam, hálát adtam, hogy nem estem el. Fájtak a lábujjaim a sok ereszkedéstől, nagyon örültem, amikor véget ért.

Laugavegur Ultra Marathon futás
Olyan gyönyörű volt a táj, hogy nehéz volt a talajra is figyelni, hogy hova lépek.

Egy rövidebb vízszintes szakasz következett, majd az első kisebb folyón történő átkelés. Annak ellenére, hogy az előzetes tájékoztatóban azt írták, hogy ez még száraz lábbal megúszható köveken ugrálva, ez az adott pillanatban nem volt igaz, megvolt az első folyón átgázolós élményem. Annyira egyébként nem volt vészes, mint amennyire tartottam tőle. Nem az átgázolástól, hanem hogy utána milyen lesz teljesen átázott cipőben és zokniban futni. Hamar meg lehetett szokni, egyáltalán nem volt rossz érzés, nem hátráltatott.

Laugavegur Ultra Marathon folyón átgázolás
A folyón át vezetett az út, bár ez talán még inkább csak egy nagyobb patak volt.

Innen már csak két-három kilométer tényleg főképp síkon futás volt hátra az első ellenőrző pontig. Eleinte jól ment, de a frissítő pont előtt egy kilométerrel elkezdett eléggé fájni a jobb lábam, a combom alsó, belső része. Ez még soha nem fájt, teljesen ismeretlen érzés volt, nagyon furcsa volt. Tudtam futni, de kellemetlen volt, főleg a tudat, hogy még 33 kilométer hátra van a versenyből, hogy fogom én ezt lefutni. Lényegében ez volt az első síkon futott szakaszom, közel 20 kilométer hegyre fel vagy hegyről le menet után, nagyon furcsa érzés volt.

Laugavegur Ultra Marathon első ellenőrző pont.
A tényleg sík szakasz.
Laugavegur Ultra Marathon első ellenőző pont.
Az első ellenőrző pont még tisztes távolból.

Ide egyébként 2 óra 50 perc alatt értem a 6 órás célidőhöz tartozó 2 óra 30 perc helyett, de ekkor már ezzel nem foglalkoztam.

Frissítés

A frissítőpont nem volt túl nagy, két asztal, az egyiken mini kakaós vagy fahéjas mini bukta szerű süti és perec, a másikon víz és Gatorade. Mire ideértem az egyik adag előre bekészített zselém pont elfogyott, így azt a flakont Gatorade-del töltöttem fel.

A frissítésre való felkészülésem mondjuk úgy, hogy nem tankönyvekbe való volt… 🙂 Az egész azzal kezdődött, hogy itthonról nem vittem semmit, csak kettő sótablettát. Itthon a High 5 ISO Gel-t használom, nekem bejött, hogy nem kell hozzá vizet innom és az íze is tetszik. New York-ba vittem, de a repülőút miatt (vagy a rá dobált súlyok miatt) a legtöbb zacskó szivárogni kezdett. Most is nagyon sokat pakoltunk, nem akartam ezt újra bekockáztatni, úgy voltam vele, hogy majd kinn veszek.

A verseny előtti nap – miközben hátizsákot, széldzsekit is vettem – ezért többek között azzal telt, hogy megpróbáltam Reykjavíkban High 5 ISO Gel-t venni. Persze nem sikerült, sőt, eleve gélt sem volt olyan egyszerű találni. (High 5 ISO Gel-t végül egy sima nagyobb vegyes boltban láttam, de persze csak már a verseny után.) Végül találtam egy sport boltot, ahol narancsos SIS gélt tudtam venni, ilyet még sose próbáltam, de legalább ez is olyan volt, amihez nem kell külön vizet inni utána. Mivel a szervezők kérték, hogy ha lehet a géleket töltsük kulacsba, ne a verseny közben nyissuk őket, a szemetelés minimálisra szorítása érdekében, ezért ezt megfogadva én is két kézbe fogható, egyenként 250 milliliteres kulacsba töltöttem a géleket. Aztán persze sokaknál láttam a hagyományos gélt, de nem bántam meg, hogy kiporcióztam, mert egyrészt nem kellett a bontogatással bajlódnom, másrészt sokkal gyakrabban tudtam így kicsiket kortyolni belőle.

SIS gél futáshoz
A SIS narancsos gélek és az egyik flaska, amibe töltöttem őket.

A gélen kívül a már említett két sótablettát vittem magammal (amit féltávnál vettem be), egy zacskó kesudiót és egy mogyorót, illetve három Snickers-t. Ez utóbbiakhoz végül hozzá sem nyúltam, csak gélen, Gatorade-en és vizen éltem hét és fél órán keresztül, no meg a két frissítő állomásnál magamhoz vett fahéjas buktán és perecen. Mondanom sem kell, hogy igazából Gatorade-et is itt ittam először, a Berlin és New York maratonok utolsó frissítő pontját leszámítva. Viszont nagyon bejött, pedig nem is tudom mi volt pontosan. Kék színű volt, ami tetszett, hogy más íze volt, mint az én narancsos gélemnek és nem is volt annyira sűrű, inkább víz állagú volt. A lényeg, hogy adott egy kis változatosságot és mivel a gyomrommal nagyon szerencsés vagyok, semmi gondot nem okozott. De ezt (mármint, hogy egy ilyen hosszú versenyen teljesen új gélekkel és frissítőkkel futtok) ne csináljátok utánam, szerintem a futók kisebbsége az, akinek ezt minden gond nélkül beveszi a gyomra. 🙂

A mélypont

A frissítő pont után papíron sík, a valóságban a már jól ismert általam csak kanyonos terepnek nevezett szakasz következett, azaz egyik patakvölgyből föl, majd hamarosan le a következőbe, azért, hogy onnan a patak túloldalán újra fel lehessen kapaszkodni a szemközti dombra. Az egyik első patakon (kisebb folyón) szépen át is kellett gázolni. Azért egyre több sík rész is volt köztük, de emlékszem, hogy itt is minden felfele menetet gyalogoltam. Ekkor már nem az erőm tartalékolása miatt, hanem mert csak ennyire volt erőm. A jobb combom szerencsére már nem fájt, legalább ez nyugtathatott.

Laugavegur Ultra Marathon híd
A ritka alkalmak egyike, valamiért az egyik folyón egy híd volt! 🙂
Laugavegur Ultra Marathon köves táj
A táj egy részen sziklás, köves volt, de legalább sík.

Nemsokára feltűnt a látóhatáron az egyik nagyobb folyó, amin kifeszített kötél mellett kellett átgázolni. Vártam már, nem is annyira a féltáv miatt, hanem, hogy át tudjak öltözni, le tudjam venni az eddigre már nagyon melegnek bizonyult széldzsekim és a teljesen átázott pólóm alatta. Ide a féltávhoz, a folyó túloldalára hozták az előre leadott táskákat, amibe a váltócipőt és a száraz ruhákat tettem. A széldzseki egyébként függetlenül attól, hogy melegnek bizonyult, végül is nem volt rossz választás, mert a hegytetőkön, havas síkságokon nagyon is fújt a szél, tudom, hogy ott jó szolgálatot tett. Ott még a sapka is előkerült, egyszerűen fel kellett vennem, mert izzadt a fejem, és olyan hideg szél fújt, hogy biztosan megfáztam volna.

Laugavegur Ultra Marathon átkelés egy folyón
Talán ez volt a legnagyobb folyó, amin át kellett gázolni. A háttérben láthatóak a féltávhoz hozott hátizsákok.

A folyón átkelést elrontottam. 🙂 Az előző két-három kisebb folyóból indultam ki, és gondoltam levideózom, lefotózom, ami azzal járt, hogy az ideálisnál sokkal lassabban keltem át rajta. A lábam teljesen szétfagyott, de úgy, hogy már nagyon fájt. A végén persze kisiettem, de hiába, a parton gyalogolva is nagyon-nagyon fájt. Megkerestem a táskámat, leültem és megpróbáltam valahogy levenni a lábamról a vizes cipőm és zoknim. Nem ment egyszerűen, még mindig fázott és fájt a lábam, ráadásul a part is nedves volt, nem volt túl komfortos leülni és a magam alá terített széldzsekin öltözni.

Laugavegur Ultra Marathon a folyóparton ülve
A folyóparton ülve, megszabadulva a vizes cipőtől és zoknitól.

Ráadásul ahogy levettem a cipőm és a zoknim, éreztem, hogy nagyon feszülnek a combjaim, szinte fájtak. Ez is eddig ismeretlen érzés volt, biztos a sok szinttől (mind fel, mind le), alakult ki, ott ülve nehéz volt elképzelni, hogy hogyan lesz még ebből futás. Mindenesetre szép lassan átöltöztem, lett száraz zoknim és cipőm, rövidnadrágom és egy rövid ujjú pólóm is. Jó érzés volt megszabadulni a pulóvertől és a széldzsekitől, de talán még jobb érzés volt tiszta és friss ruhában nekiindulni a második szakasznak. Amilyen mélyponton voltam pár perccel előtte ott a patak parton ülve, olyan jól esett átöltözve útnak indulni, előbb száz-kétszáz métert sétálva megtenni, majd végre tényleg síkon futni.

Sokan egyébként nem éltek a lehetőséggel és a folyón átkelve egyből futottak tovább. Persze spóroltak vele 5-10 percet, de számomra nagyon jó befektetés volt ez az idő, sokkal jobb hangulatban indultam tovább és a felesleges meleg ruhám is hátrahagyhattam.

A verseny második fele

A féltáv után a táj is teljesen megváltozott, mintha egy új verseny kezdődött volna. A 26 és 38 kilométer közötti szakasz egy-két kisebb dombot leszámítva tényleg nagyjából sík volt, bár voltak benne sunyi, lapos, elnyújtott enyhe emelkedők, de kanyonok nem. 🙂 Cserébe megkaptuk a szelet, ami szinte viharos volt a végeláthatatlan síkságon, és persze – legalábbis érzésre – mindig szemből fújt. Mégis, a sík terep miatt hálás voltam, lassú, de egyenleges kocogásban kezdtem neki ennek a 12 kilométernek. Persze ha arra gondoltam, hogy mennyi van még hátra, akkor az nagyon soknak tűnt, de igyekeztem csak a 38. kilométernél lévő második ellenőrző pontra fókuszálni, az még belátható távolságon belül volt.

Laugavegur Ultra Marathon kősivatag
A kősivatag, kicsit egyhangúbb tájjal.

Az időjárás egyébként nagyon változó volt. Amikor éppen nem fújt a szél és sütött a nap, hirtelen nagyon melegnek lett. De általában fújt a viharos szél, a fejem fázott is, fel is vettem hamar a fejpántom, amit a fülemre is ráhúztam. Így kibírható volt. A táj egyhangú volt, nagy, lapos síkság, de azért folyton változó. A sivatag jellege végig megmaradt, de előbb kisebb-nagyobb kövekkel, majd teljesen lapos lett, amolyan barna-fekete homokos síkság, a távolban nagy, zöld hegyekkel. Majd a hegyek dombokká szelídültek, de a zöld is kiveszett belőlük és tényleg egy nagy kősivatagban éreztem magam.

Laugavegur Ultra Marathon nagy zöld hegy
Oldalt azért feltűntek nagy zöld hegyek a fekete homok óceánban.

Az erőmmel elkészültem, csak arra volt elég, hogy lassan kocogjak a sík szakaszokon, az emelkedőket, még ha kisebbek is voltak, gyalogoltam. Sőt, hogy őszinte legyek, vártam őket, nagyon jól esett a kocogás helyett a séta. Azért szép csendben fogytak a kilométerek, a kedvem is jobbra derült, innen már éreztem, hogy ez biztosan meglesz, csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt. A hivatalos cut-off time-ok, azaz azok az idők, amikorra be kellett érni a második ellenőrző pontra (6 óra 30 perc) vagy a célba (9 óra 30 perc) nem fenyegettek, azzal úgy voltam, hogy innen már gyalogolva is hozom, így csak a verseny és a táj élvezete maradt hátra, amit igyekeztem maximálisan ki is használni.

Laugavegur Ultra Marathon út a síkon
Így kígyózott az út a sivatagon keresztül, messze előre lehetett látni, hogy hol járnak a gyorsabb futók.

Nagyon jó érzés volt egyébként úgy futni, hogy nem hajszoltam valami jó időeredményt. Néha persze gáznak éreztem, hogy sárga rajtszámmal ilyen “lassú” vagyok, és hogy inkább a zöldek mezőnyében futok már, de szerencsére láttam egy-két sorstársat, kékeket pedig nem. 🙂 Szóval jó érzés volt kényelmesen futni (még ha ezúttal ez inkább a fáradtság miatt volt), bármikor megállni egy-két fényképet és videót csinálni, a két nagyobb frissítő ponton pedig elidőzni pár percet, enni-inni, beszélgetni, és nem csak átrohanni rajtuk. Lesz még erre lehetőségem majd Chicago-ban. 🙂

Laugavegur Ultra Marathon szelfi
Én és a táj 🙂

Az nagyon jó volt egyébként, hogy a terepviszonyok miatt gyakorlatilag egy percig sem kellett aggódni amiatt, hogy elvétem az útvonalat. Persze a túraösvény a legtöbb helyen jól látható volt, de azért bőven lett volna lehetőség rossz irányt venni. Az útvonalat kis narancssárga zászlókkal jelölték itt-ott, de az az igazság, hogy a legtöbbször nem ezek voltak segítségemre, hanem az, hogy a terep miatt (fák teljes hiánya, sok dombtető) gyakorlatilag mindig láttam az előttem futókat, úgy, ahogy a mögöttem jövőket is. Néhol ez kiábrándító volt, mert akár több kilométerre előttem is láttam, hogy merre megy az út (mennyit kell még egyenesen futni…), de a legtöbbször hasznosnak éreztem.

Laugavegur Ultra Marathon tájkép
Egy ideig furcsán néztem azokra, akik túrabotokkal futottak, de aztán rájöttem, hogy lehet nem is volt ez olyan hülyeség tőlük. Persze csak páran voltak, és a legtöbbször nem hiányzott a cipelésük.

Voltak futók, akikkel hosszú kilométereken át együtt futottunk, de ahogy az lenni szokott, az ismerős arcok előbb-utóbb szép lassan vagy elhúztak, vagy lemaradtak – és jöttek helyettük mások a következő kilométerekre. Beszélgetni nem nagyon volt kedvem, ahogy nagyon másnak sem, csak néhány “még egy rohadt emelkedő” vagy hasonló félmondat voltak a párbeszédek.

Laugavegur Ultra Marathon domb
A síkság egyhangúságát néha megtörte egy-két kisebb domb.
Laugavegur Ultra Marathon szurkolók
A legtöbb túrázó hangosan buzdította a futókat, voltak akik ilyen-olyan mutatvánnyal is készültek, mint a képen látható család.
Laugavegur Ultra Marathon szél
Kár, hogy a szelet nem lehet visszaadni egy fényképpel. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon lejtő
Az aránylag nagyobb lejtő a második ellenőrző pont (38. km) előtt.

Az idő lassan de biztosan telt, cserébe a kilométerek ugyanúgy lassan, de biztosan fogytak. Eljött a 38. kilométer, ahol a második ellenőrző és frissítő pont volt. Itt igénybe vettem a mellékhelyiséget, megmostam az arcom, utánatöltöttem a Gatorade flakonom, néhány kakaós csigát és sós perecet felmarkoltam és pár perc pihenő után folytattam az utam. A frissítőpont után gyalogoltam, amíg megettem az útravalót, majd jöhetett az újabb lassú kocogás, ami stílszerűen egy emelkedővel kezdődött. Bár még a vége felé volt két kisebb frissítőpont, innen már az 55 kilométer volt a cél, azaz még 17 kilométer volt hátra. Soknak tűnt, de az addigra beállt tempómban azért tudtam, hogy szép lassan le fogom ezt kocogni. Azért mint kiderült, várt még rám egy-két kihívás…

Laugavegur Ultra Marathon második ellenőrző pont
A második ellenőrző pont. Jobban kiépített volt, mint az első.

Újabb kanyonos szakaszok következtek, felváltva sík részekkel. A táj is változatos volt, kősivatagtól kezdve füves-mezős részeken át, kis cserjékig minden volt. Sokszor bele kellett gyalogolnom a futásokba, még úgy is, hogy igazából lassú tempót mentem. A pulzusom is alacsony volt, egyszerűen csak fáradt voltam. Emlékszem, 42 kilométernél jót mosolyogtam, hogy most érne véget egy maraton, nekem pedig még hátra van 13 kilométer… Persze nem lehet összehasonlítani az eddigi maratonjaim ezzel a terepfutással, nagyon más volt a tempó, a terep, a környezet. De jól esett volna megállni itt is 42 kilométernél. 🙂 Viszont részben pont ezért a +13 kilométerért is jöttem.

Laugavegur Ultra Marathon kanyon híd
Ennél a folyóvölgyben azért szerencsére volt híd. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon gleccser
Kilátás egy gleccserre az előző folyóvölgy túloldalának tetejéről.
Laugavegur Ultra Marathon emelkedő
Nem jó érzés amikor meglátod, hogy újabb emelkedő következik…
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Semmi extra, csak egy szokásos “kanyon” az elvileg sík szakaszon. 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
Itt is sejti már az ember, hogy a szembe lévő platóra biztosan egy kanyonon át fog vezetni az út… 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kanyon
És így is van! 🙂
Laugavegur Ultra Marathon kilátás
A táj és a kilátás azért sok mindenért kárpótolt.
Laugavegur Ultra Marathon köves sivatag
Volt 1-2 kilométer köves sivatagos rész is.

A legnagyobb kihívás ami hátra volt egy viszonylag nagy hegy volt a vége előtt körülbelül 5 kilométerrel. Tudtam, hogy lesz, csak azt hittem kisebb lesz. 🙂 Ami viszont nagyon váratlan volt, hogy bár lendületesen akartam felgyalogolni rá, nem tudtam, mert annyira megfájdult a jobb lábam, ott ahol már a verseny egy korábbi szakaszában is, síkon. Próbáltam úgy menni, hogy a bal lábamról lépjek nagyobbakat, de akkor a bal combom is megfájdult. Kicsit pihentem, nyújtottam, majd kénytelen voltam sokkal lassabb tempóban felgyalogolni a hegyre. Szerencsére ez ment, bár kicsit aggódtam, hogy pont itt a vége előtt nem sokkal fogok majd lerobbanni. Amelyik hegyre felmegyünk, arról le is kell jönni, és ekkor kiderült, hogy az intenzív lefele futás sem megy már, ekkor máshol fájtak a lábaim. A lényeg, hogy ezt is lassabb tempóban kellett teljesítenem. Úgy látszik, hogy a verseny első 20 kilométere megtette a magáét, nem vagyok én hozzászokva ilyen szintekhez…

Laugavegur Ultra Marathon hegy
Ez a hegy – nem tudom mennyire látszik a képen, élőben látszott, hogy merre futnak fel a gyorsabb futók rajta.
Laugavegur Ultra Marathon kilátás a hegy tetejéről
Kilátás a hegy tetejéről.

A völgyben jött az utolsó folyó, amin át kellett kelni, itt már tanultam a korábbi hibámból, és ezúttal olyan gyorsan lépkedtem át benne, amilyen gyorsan csak tudtam. Így is nagyon hideg volt, de pár másodperc alatt elmúlt a jeges fájdalom.

Laugavegur Ultra Marathon folyón átkelés
Az átkelő pont kicsit még messzebbről.
Laugavegur Ultra Marathon utolsó folyó
És egészen közelről. Szerencsére ez volt az utolsó folyó.

A túlparton kis frissítő pont volt, majd ezúttal már egy erdei úton kellett futnunk a maradék négy kilométert. Ekkor már lassan futottam, majd egy kisebb csoporthoz verődtem, akik mögött már nem akartam lemaradni, ekkor gyorsabb tempót mentem, igaz, majdnem végig lejtett a terep. Egész sokan álltak az út mellett, tapsoltak, biztattak minket, nagyon jó érzés volt.

Laugavegur Ultra Marathon fák
Megjelentek a fák is az út mellett.
Laugavegur Ultra Marathon völgy
Innen már csak a völgybe kellett leereszkedni, ideális terep egy befutóhoz.

Pont azt számolgattam, hogy még másfél-két kilométer van a célig, amikor egyszer csak egy kanyar után megláttam a völgyet és a befutót, kb száz méter volt már csak hátra. Biztosan rövidebb volt a táv, mint 55 kilométer, ezt többen is mondták a verseny után. Mindenesetre nagyon kellemes meglepetés volt, nem panaszkodtam. Átfutottam a célkapun, készült néhány fénykép, megkaptam az érmem és egyszerűen csak boldog voltam!

Laugavegur Ultra Marathon célfotó
A célfotó

A verseny után

Volt egy frissítő sátor a cél után, itt ittam egy sprite-ot és egy kólát, valamit talán ettem is, majd jöhetett az átöltözős sátor. Tudtam, hogy lesz meleg vízes fürdési lehetőség, hoztam is törölközőt, papucsot. Hát az mondanom sem kell, hogy nagyon jól esett. Utána átöltöztem civil ruhába, és jöhetett egy korsó sör, majd a meleg vacsora, amire befizettem, az is szuper volt.

Laugavegur Ultra Marathon vacsora
A vacsorám. Valószínűleg bármit megettem volna, de ez kifejezetten finom volt és jól esett.

Tamással csak néhány szót tudtunk váltani, ő még várta az osztrák barátait, mire én végeztem a vacsorával már nem találtam. Fáradt voltam, az egyik első busszal indultam vissza Reykjavíkba. Itt még volt egy kalandos átkelésünk egy megáradt folyón, ahol az előttünk lévő személyautót kis híján elvitte a víz, de végül valamikor 9 körül épségben hazaérkeztünk. Elfáradtam, de azért tudtam sétálni, nem amortizáltam le magam teljesen.

A szervezésről

Pár szóban szeretnék megemlékezni a szervezésről is, mert nagyon profi volt. A rajtszám átvétel csütörtökön és pénteken volt, én a második napon tudtam abszolválni. Gyors volt, semmi extra, megkaptam a rajtcsomagot, némi útbaigazítást, csináltam egy fényképet, illetve a féltávos csomagom kellett leadni.

A Laugavegur Ultra Marathon nem egy körverseny, hanem egy túraútvonalat kell végigfutni, amiről ITT írtam bővebben. A rajt a sziget belseje felé van, onnan kell a part felé futni. Ez azt jelenti, hogy terep-buszokkal viszik be a versenyzőket a rajt helyszínéhez, ahol rövid idő van készülődni, majd indul a verseny. Néhány egészségügyi ellenőrző pontot leszámítva kettő nagyobb frissítőpont van a verseny útvonalán, benn a hegyekben. Ide sem volt egyszerű megszervezni, hogy legyen minden, ami a frissítéshez szükséges, a víz sem a csapból folyik ott. Az utolsó frissítőponton, az utolsó folyón történő átkelés után, a céltól kb 3 kilométerre láttam, hogy az ott lévő frissítő ponthoz egy idős bácsi egy talicskán tolta a meredek hegyi úton lefele a kólát és energiaitalt, nem kicsit erőlködve. Minden tiszteletem az övé és a szervezőké, hogy ezt a versenyt ilyen színvonalon meg tudták rendezni! Minden nagyon profi volt, és ahogy Erdélyi Tamás mondta, egy versenyen már a legelején látszik, hogy profi-e vagy sem a szervezés. Ez az volt.

Egyebek

Az egyik amiről röviden írni akartam még, az a Suunto órám. Elkövettem azt a hibát, hogy elfelejtettem töltőt vinni magammal Izlandra. Kb 80%-on volt, mikor kiutaztunk, végig rajtam volt napközben, és persze a verseny előtt jöttem rá, hogy nem vittem hozzá töltőt. 60%-on kezdtem meg vele a versenyt, és 7.5 óra folyamatos használat után még maradt 25% – amivel végig tudtam használni még amíg Izlandon voltunk. Azért ezt a Polar-ommal nem abszolváltam volna. 🙂

Aminek még örültem, hogy fizikailag aránylag jól abszolváltam az első terep ultramaratonom. Nyilván elfáradtam és másnap azért volt bőven izomlázam, de ezt leszámítva nem volt semmi komoly bajom. Nem jártam úgy, mint egy zombi, nem dörzsölt ki a nadrág vagy a póló, nem lettek vízhólyagjaim, nem estek le a körmeim. Szóval ebből a szempontból minden rendben volt.

Bár nem versenyként tekintettem erre az 55 kilométerre, és nem is sikerült úgy, ahogy elterveztem (már amennyire elterveztem), azért kíváncsi voltam a hivatalos eredményekre természetesen. A hivatalos időeredményem 7:29:50 lett, amivel 231. lettem az 551 indulóból, tehát bőven a mezőny első felében végeztem. Ez azért nem olyan rossz, tekintettel arra, hogy ez volt az első terep versenyem és az első ilyen távú hosszú futásom. Biztos vagyok benne, hogy céltudatosabb felkészüléssel és rutinosabban ezen az időn sokat tudnék még javítani. Az első helyezett egyébként egy izlandi srác lett (kb mindig ő nyer), 4 óra 32 perc alatt teljesítette a távot. El sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet ilyen gyorsan futni ilyen terepen!?… (Ja, a 355 férfi indulóból 182. lettem, a korosztályomban (30-39 közötti férfiak) pedig 92 indulóból 47.

Összegzés

Nagyon jó verseny volt a Laugavegur Ultra Marathon, örülök, hogy ott lehettem és lefuthattam ebben a csodálatos környezetben. Az tény, hogy nem voltam rá felkészülve, de mivel viszonylag korán elengedtem a dolgot, ezért szinte végig élvezni tudtam és megélni azt a csodát, amit a gyönyörű izlandi tájon történő futás jelentett. A szintek és a terepviszonyok komoly kihívást jelentettek, de maga a távolság, az 55 kilométer (a visszafogott tempóban) nem volt vészes, nem az volt a szűk keresztmetszet. Meglátjuk lesz-e folytatás…

Beer Lovers’ Marathon, Liege

Célkitűzés

Miért mentem el erre a jelmezes, bohóckodós, sörös maratonra? Nem véletlenül. 🙂 Tavaly ősszel Berlin és New York után azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne elmenni egy olyan maratonra, ahol nem az éppen aktuális legjobbamat kell nyújtanom, nem halok meg a pályán néhány perccel jobb eredményért, hanem élvezem a futást a legvégéig, a szurkolást. Nekem egy verseny – ahogy már írtam róla – mindig a lehető legjobb teljesítmény leadását jelenti. Ez jellemzően nem a futás gyönyöréről szól, szó szerint meg kell harcolni a personal best-ekért. Ez rendben is van, én szeretem ezt a futásban. De azért ott volt ez a gondolat egy örömfutásról, egy ilyen maratonról. Azt már tudom magamról, hogy ha elmegyek egy sima versenyre azzal a céllal, hogy csak edzek egyet, akkor abból a végén biztosan igazi verseny lesz, nem edzés. 🙂 Ezért kerestem egy olyan maratont, amit aztán biztosan nem tudok elég komolyan venni ahhoz, hogy elfussam. 🙂 És akkor szembe jött velem valahol az interneten a liege-i Beer Lovers’ Marathon. Minden frissítőponton sör, jelmezes futás, mi kell más. Ez az a verseny, amit kerestem, ráadásul meg tudom látogatni a barátom, aki Belgiumban él. Gyorsan be is neveztem!

Volt még egy oka, hogy szerettem volna egy kicsit lazább maratont futni. Van az a mondás, hogy nincs könnyű maraton. Szerettem volna élőben, saját magamon letesztelni, hogy ez tényleg így van-e? Vajon ha a valós tudásomhoz képesti 3 óra 30 percen belüli maraton helyett mondjuk 4 óra alatt futom le a távot, akkor az könnyű lesz, vagy igaz a mondás, és a végén ugyanolyan nehéz? Kíváncsi voltam. Persze félmaratonokról tudom már, hogy ott igenis van különbség a max tempó és a kényelmesen gyors között, de ki tudja, hogy igaz-e ez a maratoni távon is. Megtudtam, de erről később. 🙂

Liege folyója az egyik hídról.

Azért persze nem lennék én, ha végül ne lett volna egy konkrét célidő a fejemben, és ez a 4 órán belüli beérkezés volt. Úgy számoltam, hogy ez egy kényelmes 5:30-as kilométerenkénti átlag tempó, plusz jut még majdnem 10 perc a frissítésekre (sör kóstolásokra) is, ennek tényleg kényelmesnek kell lennie. A 3 óra 30 perces maraton 5 perces átlag tempót jelent, és abban már meg kell oldani a frissítéseket is, nincs rá külön idő. Szóval nem bonyolítottam túl, igyekeztem könnyen venni és csak arra figyelni, hogy 4 órán belül beérjek. Azt még megfogadtam magamnak, hogy ha már itt vagyok, akkor kiélvezem, és tényleg minden frissítő ponton ahol lesz sör, ott megkóstolom, amit kínálnak!

Előkészületek

Bár sokáig úgy gondoltam, hogy lesz majd jelmezem is, végül nem volt rá se időm, és hogy őszinte legyek, kedvem sem. Tudom, tudom, akkor minek választottam egy jelmezes maratont, de ez annyira nem áll közel hozzám akkor sem. Végül úgy voltam vele, hogy nem sima futó felszerelésben, hanem magyar színekben állok rajthoz, az legalább félig beöltözésnek számít. A többség, nagyon nagy többség tényleg jelmezben volt, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az élmezőnyre ez azért nem volt jellemző. Előttem csak egy-két jelmezes futott, a többiek verseny felszerelésben álltak rajthoz.

Én, még bőven a rajt előtt.

A verseny nagyon családias hangulatú volt, aránylag kicsi. 1800-an indultak csak, nem volt hatalmas tömeg, mindenre bőven volt idő még aznap reggel. A rajtszámot is akkor vettem át, és a ráhangolódás a jelmezek alapos szemrevételezése volt. Csináltam is néhány képet, és azért megfordult a fejemben, hogy milyen gáz, hogy én nem öltöztem be. Szerencsére azért volt még rajtam kívül ilyen kívülálló. 🙂 A rajt előtt megszólított egy Svédországban élő magyar, aki svéd színekben jött a barátjával. Tényleg mindenhol találkozhatsz magyarokkal, jó érzés volt! Azért az esemény füzetet lapozgatva feltűnt, hogy Magyarországról csak egy valaki érkezett. 🙂

Még a rajt előtt – a képet Hédi lányomnak készítettük, akinek a kedvenc meséje a Tininindzsa teknőcök.

Ami nagyon tetszett ezen a maratonon, az a műanyag pohár volt, amit a frissítéshez kaptunk. Nem volt eldobható poharas frissítés, mindenkinek a saját poharába töltöttek, amit kért (vizet, sört). Azért bevallom, az elején nagyon furcsa volt és egyáltalán nem tetszett. Olvastam előre, hogy ez lesz, de valamiért azt hittem, hogy valamilyen rugalmas műanyag pohár lesz, ami összenyomható, és úgy be tudom tenni az övembe, zsebembe. Meglepődtem, hogy kemény műanyag volt. Kaptunk hozzá egy övet, amire fel volt csíptetve egy széles és szoros műanyag gumi, abba lehetett beletenni a poharat. Elég furcsa volt. Gondolkoztam, gyakoroltam, hogy a frissítő pontokon majd a gumival együtt akasszam le a csíptetőt, de az olyan körülményesnek és lassúnak tűnt, hogy végül arra jutottam, hogy a poharat fogom majd kivenni a gumiból, és frissítés után visszatenni. Amennyit próbálgattam lassan, óvatosan, olyan dinamikusan és gyorsan ment a verseny hevében később.

A frissítésre kapott műanyag pohár – mindenkinek ilyenbe töltötték a frissítőt kancsókból.

A rajt után azért nagyon furcsa volt úgy futni, hogy folyamatosan pattogott az oldalamon a pohár. Jó pár futónak ki is esett az övéből, többeknek is meg kellett állniuk, hogy felvegyék a földről. Nekem nem esett le, tényleg jól tartott a szoros gumi, de ettől még nagyon furcsa érzés volt. Nem is az, hogy pattogott az oldalamon, hanem inkább az a tudat, hogy jaj, bármikor leeshet, és hát biztosan le is fog esni. Minden második lépésnél vagy odakaptam, hogy megvan-e még, vagy odanéztem, hogy még mindig szorosan fogja-e a gumi. Nem tudtam elképzelni sem, hogy hogyan fogok így végigfutni 42 kilométert. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen kiveszem és a kezemben futok vele. Végül ahogy eltelt 1-2 kilométer elfelejtkeztem róla, megszoktam. Utána már észre sem vettem, hogy ott van. A frissítő pontokon gyorsan kikaptam a gumiból, ittam, majd visszatettem és szorosan ráhúztam a gumit és már mentem is tovább. A végén olyan természetes volt, mintha mindig is egy pohárral az oldalamon futottam volna.

A pohár működés közben, a gumival és a csíptetővel.

A verseny első harmada

Kb a 17. kilométerig számítom a verseny első harmadát, természetesen nem matematikailag (azt tudom, hogy 14 lenne), hanem mentálisan. Ez a rész egyrészt még nagyon is könnyű és élvezetes volt, másrészt viszont a pálya maga nagyon nehéz, nem számítottam rá. De haladjunk sorban.

A rajtnál szinte legelől voltam, sejtettem, hogy az én 5:30-as átlag tempóm azért a legtöbb jelmezes, szórakozni érkezett emberhez képest még így is gyors lesz, nem akartam a szűk utcákon beragadni mögöttük, mint anno Prágában egy félmaratonon. Végül az első két kilométer egy széles sugárúton volt, lehet, hogy nem kellett volna aggódnom, de így volt a biztos. Elől szellősen lehetett futni, egy ideig bírta mellettem a rakétának öltözött srác, én pedig egy olyan páros mögött futottam egy darabig, akik nem tudom, hogy minek öltöztek, de a lényeg, hogy hangosan szólt a zene belőlük. 🙂 A 2. kilométernél volt egy reggeliző pont, csokis croissant-nal. Nem volt létkérdés, de annyira jól nézett ki, hogy vettem és ettem egyet. 🙂 Az tetszett, hogy úgy volt kialakítva a pálya vonalvezetése, hogy valahol a 4. kilométernél újra átfutottunk a rajtkapun, a nézők között, ez szuper ötlet volt szerintem, nagyon nagy hangulat volt.

A rakéta ember 🙂

És akkor ezután jött egy kis hegymászás, majd elérkeztünk a város és a maraton emblematikus pontjához, a Montage de Bueren nevet viselő lépcsősorhoz. 374 lépcsőfokból áll, és bár láttam itt készült képeket a verseny előtt is, de élőben sokkal durvábban nézett ki. És felmenni is durva volt. Az első frissítő pont előtte volt, kértem egy sört a pohárkámba, és szép lassan – egy-két szelfit ellőve – elkezdtem felsétálni rajta. Nehéz volt, a tetejére (sétálva!) rendesen leizzadtam és elfáradtam. Itt várt rám Ildi, aki csinált egy-két képet, majd futottam tovább. Azaz futottam volna, de kiderült, hogy a lépcső tetején még folytatódik az emelkedő. Inkább sétáltam. Ott egy vizes frissítés, még néhány lépcsőfok, és ekkor már tényleg a tetőn voltam, egy parkban futottunk tovább.

Itt még csak a verseny előtti nap méregetem a lépcsőt… Élőben elég rémisztő volt…
És a lépcső, már a verseny alatt. Nagyon nagy szurkolói hangulat volt egyébként, mint a Tour de France egy-egy hegyi befutójánál, nagy élmény volt!
Azért a kilátás elég jó volt a dombtetőről.

A park után kis utcák következtek, majd legnagyobb meglepetésemre még egy nagyobb emelkedő. Lassan kocogtam, majd a végét megint gyalogoltam. Úgy voltam vele, ha már egy könnyű maratonra jöttem, akkor nem teszem nehézzé magamnak. 🙂 A lépcsőről tudtam, arra számítottam, és a térképen láttam, hogy lesz még egy-két kisebb szint, de ilyen emelkedőkre azért nem számítottam. Ekkor jött egy újabb meglepetés, igaz, ezúttal pozitív. A 11. kilométernél lehetett a frissítőpont, amikor az órám még jóval kevesebbet jelzett. Nem nagyon értettem, mert 5-nél még én voltam lemaradva. Vagy elmérték a pályát, vagy a lépcsőket és az emelkedőket nem vette jól a Stryd, nem tudom. A lényeg, hogy itt megint jöhetett egy kis sör, volt egy zenekar is, kedvem lett volna maradni, de azért mégiscsak futni érkeztem. 🙂 Irány tovább! A 13. kilométernél lévő hivatalos frissítőpont az órám szerint 11.5 kilométernél volt, ezt már nem nagyon tudtam hova tenni… Aztán később azért csökkent a különbség, azt hiszem itt volt a legnagyobb.

A 13. kilométer pontnál az órám még csak 11.5 kilométert mutatott (és szerintem nem az óra volt rossz).

Ekkor újabb meglepetés ért. A pálya egy szűk ösvényen folytatódott, valami erdő szélen, a lényeg, hogy nem egy klasszikus maratoni útvonal volt az biztos. Néhány helyen még a fejem is be kellett húznom, hogy elférjek egy-egy fa vagy bokor alatt. Aztán újra utcák, emelkedők, lejtők következtek, kis utcákon, Liege külvárosában. Tisztára olyan hangulatom volt, mint február elején a kaposvári félmaratonon. Kis utcákon, kis dombokon futottunk, ez a rész teljesen kihalt volt. Aztán egy rövidebb lejtmenet után megérkeztünk a 17. kilométernél lévő frissítő ponthoz. Itt is sört kóstoltam, jól esett, jó volt a hangulat. Ettem egy kis kekszet és ropit is, nehéz volt tovább indulni, maradtam volna még sörözni. 🙂

Ilyen helyeken is ment a maraton, és ez még egy szélesebb ösvény volt…

A verseny középső része

Ezt a részt a 17. kilométertől a 33. kilométerig számolom.

Mentálisan ekkor kezdett kicsit nehézzé válni a verseny. Még nem fáradtam el, a sok hegymenet és domb ellenére még egész jó erőben volt, de ekkor a pálya vonalvezetése hosszú széles utakon vitt, nagyon monoton volt, és árnyék hiányában észrevettem, hogy a nap is kellemetlenül tűzött, meleg volt. Telkek a kilométerek, nem estek nehezemre, de annyira azért nem élveztem a futást.

Az egyik frissítő pont egy sör gyárban került kialakításra.

A félmaratonhoz közeledve sem lett változatosabb a táj. Továbbra is hosszú egyenes utakon kellett futni a tűző napon. A monotonitást az törte meg, amikor a pálya egy részén az elől haladók szembe jöttek velem (majd később én a hátrébb haladókkal). Szeretem ezeket a részeket, mert látod, hogy kik vannak előtted, kik mögötted, tudjátok egymást biztatni. Egy kis változatosságot, sokszínűséget visz a monoton futásba a dolog. A félmaraton után nem sokkal egy nagyon szép parti sétányra futottunk, és innentől közel 8 kilométeren át a folyóparton futottunk, hol az egyik oldalt, hol a másikon, hol pedig egy középen lévő szigeten. A sétány nagyon szép volt, habár ez is monoton és hosszú. Sok volt a biciklis, a járókelő, akik azért elővigyázatosak voltak, de nekem akkor is furcsa volt, hogy egy maraton nem elzárt részen zajlik, hanem a hétvégi sétálók között. De nem volt semmi gond végül.

A gyönyörű parti sétány, sok-sok árnyékkal, aminek akkor nagyon örültem.

Ildivel korábban azt beszéltük, hogy a 28. kilométernél lévő frissítőpontnál vár majd, ott fog fényképezni. A képeket azóta sem kaptam meg tőle. 😀 Emlékszem, valahol 23-24 kilométernél már számoltam vissza, hogy mikor fogok odaérni. Ez még mindig nem a holtpont volt, de úgy szívesen lettem volna már előrébb. Szerencsére mindig volt egy-egy frissítő pont sörrel és egy kis nasival. Engem mindig nagyon szerettek ezeken a pontokon, pedig nem is voltam jelmezben. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg miért. Idli rám írt, hogy még az első helyezett sem ment el mellette, amikor én már 23-24 kilométernél jártam. Ezen azért csodálkoztam, később, mikor odaértem, szólt, hogy kb csak 30-an vannak előttem. A lényeg, hogy szerintem akik elől mentek, azok futottak, max vizet ittak. Én, ha nem is az első, de az elsők között lehettem, akik tényleg megálltak, ittak egy kis sört, mondtak egy-két jó szót, viccelődtek. Ezt értékelték az önkéntesek. 🙂

Azért az utolsó 1-2 kilométer (mármint a 28. kilométernél lévő frissítőpont előtti utolsó 1-2 kilométer) már elég lassan telt el. Pedig a neheze még hátravolt. A 28. kilométernél lévő ponton kicsit többet időztem, volt dinnye is, nagyon jól esett. Kerestem Ildit, aztán rájöttem, hogy írta, hogy kicsit továbbment és a parton vár. Meg is találtam. 🙂 Gyors ölelés, aztán futottam tovább. És ekkor kezdődött a verseny legnehezebb része. A 28. és a 33. kilométer között. Újra kihalt utak, hosszú egyenesek, néhol árnyas fák, de sok helyen meleg. A mezőny is nagyon megritkult, csak néha-néha láttam, hogy fut valaki előttem. Néhol még az útvonal kapcsán is elbizonytalanodtam, de szerencsére nem tévedtem el. A szervezés egyébként profi volt, minden irányváltásnál vagy neccesebb helyen állt önkéntes, nagyon-nagyon sokan voltak.

Szóval ez az öt kilométer volt a holtpont. No nem akkora, mint Berlinben, nem volt olyan nehéz, mint New York-ban, de biztosan nem volt könnyű. A dombok és a meleg miatt a lassabb tempó ellenére is kezdtem fáradni, de talán nem is annyira fizikailag, mint mentálisan. Innen még 10+ kilométer volt hátra és valahogy ez nem hiányzott. Jól esett volna megállni és csak sétálni, egy-egy frissítőponton (amik ezen a részen indokolatlanul megritkultak) leülni és sörözni. A holtpontot végül a 33. kilométernél lévő frissítőpont törte meg. Egyrészt az egész pont egy kis erdőben volt, nagyon hangulatos volt. Itt több futó is összegyűlt, kicsit hosszabban frissítettem. Viszont sört – most először – nem akartam inni, el is indultam tovább. De a lányok (lásd lenti képen) feltartottak, mert mint kiderült, ez volt az egyetlen olyan frissítőpont, ahol “kötelező” volt sört inni – az esti after party belépős karszalagért cserébe. Nem volt mit tenni, kellett egyet innom. 🙂

A 33. kilométer útonállói.

A pont és az erdő után használtam egy kihelyezett mobil wc-t, először futóversenyen. Lehet, hogy ettől, lehet, hogy a kis közjátéktól, vagy azért, mert már belátható közelségbe került a befutó, de innen új erőre kaptam, már jobb kedvvel futottam. A terep nem lett sokkal jobb, de éreztem, hogy fogynak a kilométerek. Újabb meglepetés volt, hogy miután már záródott az olló a hivatalos jelzőtáblák és az órám által mért távolság között, a 37. kilométernél lévő frissítőpont megint sokkal-sokkal hamarabb jött el a valóságban, mint ahol kellett volna lennie. Itt egyértelműen nem az órám (illetve a Stryd) mért félre, hanem rosszul volt kimérve a táv. Újra másfél kilométer előnyben voltam az órámhoz képest, és persze ilyenkor a verseny végén, bár ezt nem érti az ember, azért annyira nem bánkódik miatta. 🙂

Újra másfél kilométerrel többet jelez a hivatalos tábla, mint az órám.

Ekkor már tudtam, hogy bármi is lesz, én simán befutok 4 órán belül. Általában itt már kicsit gyorsabb voltam, legalábbis futás közben, 5 perces kilométereim voltak. Ezeket szépen lerontottam az egyre sűrűbben kihelyezett sörös frissítőpontokon történő sörkóstolással. Ekkor már abban is biztos voltam, hogy bizony minden sört meg fogok kóstolni, de azért arra nem gondoltam, hogy az utolsó 3-4 kilométeren tényleg ilyen sűrűn lesznek a sörcsapok. 🙂

Már tényleg közel a célhoz.

Az utolsó 1-2 kilométert kifejezetten élveztem, tudtam, hogy mindjárt vége, hogy teljesen jól vagyok, nem hajtottam ki magam, hogy nemsokára már ülve, barátokkal folytathatom a sörözést, és persze még hátra volt egy jó hangulatú befutó is. Mondjuk az nem kicsit lepett meg, hogy a célhoz egy nagy csúszdán kellett lecsúszni, de akkor már minden mindegy volt. Végül 3 óra 56 perc 17 másodperc alatt értem célba, kb pont mint elterveztem. Utólag az is kiderült, hogy ezzel az eredménnyel ebben a mezőnyben a 31. helyen végeztem. Azért az csak nem hagyja nyugodni a kis agyam, hogy ha rendesen odateszem magam és mondjuk összejön egy 3:30-as maraton, akkor 9. lettem volna.

Már a célban, az éremmel.

Tanulság

Az egyik tanulság, hogy jó volt így futni, tét nélkül, csak élvezve a futást, a hangulatot. Ezért mentem, és ebben nem kellett csalódnom. Kellően felszabadult, a szó értelmében komolytalan verseny volt ez ahhoz, hogy nehogy megpróbáljam komolyan venni akár csak egy pillanatra is. Most erre volt szükségem.

És hogy létezik-e a könnyű maraton? Talán könnyű nem volt a verseny, azt azért semmiképp nem mondanám. Ugyanakkor teljesen más érzés volt, mint maximálisan beosztva az erőt, percre kiszámolva, az utolsó energiákat mozgósítva a végére lefutni. Ha így nézzük, sokkal könnyebb volt, sokkal kevésbé fáradtam el. Mintha csak egy közepes edzés lett volna. Másnap már alig éreztem, hogy futottam egy maratont. Ugyanakkor a középső szakasz miatt azt azért nem mondanám, hogy könnyű volt. Ahogy írtam, talán nem is fizikailag, inkább mentálisan volt kicsit nehéz, hiszen azért csak futni kellett négy órán át. Azt hiszem évente egy-két ilyen versenyre szükségem van.

Jézussal, a verseny után. 🙂