2020-as évértékelő, 2021-es célkitűzések

Idén is nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, bár összességében jobb vagyok, mint tavaly, mert akkor január 25-én írtam meg a 2019-es évértékelőt, 2020-as célokat. Nem csoda, hogy nehezen vettem rá magam, hiszen 2020-ban futás szempontjából kevés értékelhető dolog történt velem, és 2021-nek sem éppen a legnagyobb optimizmussal és legjobb formában vágok neki.

Visszatekintés 2020-ra

Bár a Covid-19 már március legelején keresztül húzta nekem is az egész évem, azért a történelmi hűség kedvéért leírom, hogy mik voltak (lettek volna) a céljaim a tavalyi évre, eredetileg:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

A fenti célokhoz az alábbi versenyek tartoztak (volna):

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

A célokból szinte semmi, a versenyekből csak a február 9-i kaposvári félmaraton valósult meg, illetve az UltraBalaton, tavasz helyett ősszel. Ehhez nincs mit sokat hozzátenni, a legtöbb verseny konkrétan elmaradt. Bár a telet végig edzettem, februárban nagyon vártam a Tokió Maratont, de azt végül 3-4 héttel a rajt előtt lefújták. Ennek ellenére elutaztunk Japánba, ami nagyon jó döntés volt, mert így legalább előre hoztuk és megvolt a 2020-as nyaralásunk. De futás szempontjából sajnos elmaradt az a verseny, amire azért sokat készültem.

Kyoto – Japán

Március végétől Magyarországon is bedurrant a járvány, és nekem ez munka szempontjából is a legrosszabbat hozta, ami a mennyiséget illeti. Mivel a cég ahol dolgozom, része a koronavírus tesztek gyártását ellátó egyik cégcsoportnak, mi is napi 14-16 órában dolgoztunk, hogy kielégítsük a tesztek iránti igényt. Emiatt az edzésekkel is leálltam, bár tavasszal és nyár elején legalább hétvégente rendszeresen eljártam egy-egy hosszabb terepfutásra. Sőt, még versenyeken is voltam, ebből az egyik legjobb élmény, amit komolyan is vettem és meg is nyomtam, az a Verőce Éjszakai Trail volt. Nagyon jó élmény volt, szuper kis terepfutó verseny.

Verője Éjszaka Trail

Augusztusban visszaálltam néhány hétre edzeni, de szeptember elejétől újra nagyüzemben ment a munka, újra elmaradtak a futások, sőt, egy idő után már a hétvégiek is. Azóta jó ha egyszer egy héten elmegyek futni, vagy hívjuk inkább kocogásnak. Nincs kifogás, továbbra is vallom, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Nekem most a munka, és utána a család (és a pihenés) a legfontosabb.

Tervek, célok 2021-re

Nincsenek… Várom, hogy vége legyen a jelenlegi helyzetnek, csillapodjon, megszűnjön a járvány, újra lehessen futni és utazni, a munka is visszatérjen a normális kerékvágásba. Ősszel még reménykedtem benne, hogy ez hamarosan megtörténhet, de az az igazság, hogy most annak adok nagyobb esélyt, hogy ez az állapot idén őszig, de talán még tovább is fennmarad. Nem fog néhány hét alatt megváltozni. Emiatt arra sem számítok, hogy egyhamar lesznek újra versenyek, lehetne újra utazni.

Beneveztünk idén is a 7 fős UltraBalaton csapattal a versenyre. Illetve van egy élő nevezésem a tavaszról október 3-ra halasztott London Maratonra. Ez utóbbi elég távol van még annyira az időben, hogy akár reálisan meg is rendezhetik. Az más kérdés, hogy a felkészülésem mikor tudom megkezdeni rá, de ha lesz, mindenképpen szeretnék elmenni rá és teljesíteni, még ha 3 óra 30 perc alá kerülni biztosan nem is fogok. Örülhetek, ha teljesítem majd. De jó is lenne azért!

A fenti két versenyen kívül az UTH-ra van még nevezésem, és persze ha olyan lesz a helyzet, hogy tudok rendszeresebben futni, akkor biztos újra beszippant ez a világ és több versenyre is elmegyek majd, hogy az éppen aktuális formámból kihozzam a legtöbbet. De ennél nagyobb, vagy konkrétabb elvárásaim nincsenek 2021-re. Bízom benne, hogy a 2022 tavaszára kért Tokió Maraton indulásom már normál körülények között, felkészülve, PB-t futni tervezve jön majd el.

Mindenkinek kitartást kívánok 2021-re és sok jó futást, aki teheti, menjen, élvezze ezt a csodálatos sportot! Remélem én is minél hamarabb rendszeresen tehetem majd ezt!

Na jó, ez durva volt… UTT 30+ km 30+ fokban… Egész megszépült már az emlék így télen visszagondolva rá. 🙂

Karanténhatás

Sok-sok hete, sőt, most már hónapok óta em írtam már bejegyzést ide a blogra. Még a japán utam sem írtam meg, az utolsó rövid irományom a Tokió maraton törléséről szólt még február 17-én. Ha úgy vesszük, számomra azzal kezdődött a mostani versenyek nélküli időszak, akkor itthon még nem voltak verseny halasztások és törlések, nem volt karantén. Most így utólag belegondolva, bár kicsit bátor volt, de szuper szerencsés, hogy elutaztunk Japánba, eleve hatalmas élmény volt, a mostani helyzetet tekintve pedig ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk.

Japán csodálatos volt, külön könyvet lehetne írni az ott szerzett élményekről, még így is, hogy a maraton elmaradt.

Szóval nem nagyon volt kedvem és időm írni az elmúlt hetekben. Ez talán két okra vezethető vissza: egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt bevallom, a motivációm is csökkent.

Mint mindenki másnak, nekem is megváltozott az életem. Sajnos sokan maradtak munka nélkül, mások home office-ban dolgoznak, van aki bizakodó, van aki borulátó. Mindenkinek mást hozott ez a helyzet. Nekem extrém sok munkát, amivel azért valószínűleg a szerencsésebbek közé tartozom. Ugyanakkor ilyen sokat, heteken keresztül nagyon rég nem dolgoztam. Napi minimum 14 óráról van szó, ami tényleg reggeltől estig történő munkavégzést jelent. Emellett amennyire megoldható, igyekszem a családommal is időt tölteni, így gyakorlatilag a futásra szánt idő eltűnt a hétköznapjaimból. És nem csak az időről van szó, hanem a fáradtságról is. Amikor egyszer-kétszer mégis el tudtam menni hétköznap futni, akkor is csak a lelkem miatt tettem, sport értéke olyan sok nem volt, komolyabb tempót nem tudtam futni.

Persze továbbra is tartom, hogy végső soron azért igaz az a mondás, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja. Ha lenne egy-egy nagyon motiváló cél, egy közelgő nagyobb verseny és kihívás, valahogy én is megoldanám az edzéseket. Őszintén be kell valljam, hogy bizony, a motivációm is csökkent. Persze, hiányoznak a versenyek, mint mindenki másnak is. Nem csak a versenyek hangulata miatt, hanem mert igazából a versenykörülmények azok, ahol ki lehet, legalábbis én ki tudom magamból hozni a maximumot. Azokra lehet úgy készülni, hogy heteken keresztül 110%-ot beleadsz. Persze mini célokat most is találok, futni egy-két Strava csúcsot egy-egy szakaszon, de ez azért nem az igazi.

Hiányoznak a versenyek.

Megvan a jó oldala is a mostani helyzetnek. Amikor eljutok futni, akkor viszont szabadon futok. Nincs edzésterv, nincs szigorúan egy-egy naphoz vagy napszakhoz kötve a futás. Nekem most a hétvégi futások maradtak, azok viszont tényleg kötetlenül. Igyekszem mindig terepre menni, új helyeket felfedezni. Jártam a Pilisben, viszonylag sokat a közelben lévő Nagy-Kevélyen és környékén, nemrég pedig a Budai-hegységet is meglátogattam, a budaörsi dombok nagyon tetszettek. Nagyon megszerettem a terepfutást, mindig tartogat valami újat, kihívást. És hát persze a természet is csodálatos, az erdők, mezők, hegycsúcsok – szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak végül a dolgok.

Budaörsi dombok.

Aztán a folytatást majd meglátjuk. Azért ha egyszer visszatér minden a normális kerékvágásba én is szeretnék visszatérni a futóversenyekre. Biztos lesz egy kis idő, amíg visszahozom a formám, de legalább lesz megint miért hajtani. Tokióra és Londonra elvileg érvényes nevezésem van, majd meglátjuk, hogy 2021 vagy 2022 lesz belőlük, Boston pedig eddig sem volt még a kanyarban sem, szóval lényegében semmi sem változott, csak kaptam egy kis időt kikapcsolódásra, terepfutásra, ami egyébként jókor is jött. 🙂

A Nagy-Kevély csúcsán.

Kaposvári dombos félmaraton: versenyek edzésképpen

Versenyek edzésképpen

Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?

Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.

Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.

Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.

Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.

Kométa 10. Futófarsang

Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.

A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.

A light-os reggelim. 🙂

A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.

A rajt előtt.

Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)

A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.

Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂

A befutó

Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂

A felújított színház a befutó érmen és valójában.

Párhuzamos versenyek

Egy futóverseny sok mindenről szól, szólhat. Van aki az abszolút vagy korcsoportos győzelemért, dobogóért fut. Van aki az egyéni legjobbját szeretné megdönteni az adott távon. Van aki csak úgy edzésképpen fut egyet, és vannak, akik csak a hangulat, a jó idő, szurkolók, zene, barátok és buli miatt vesznek részt egy-egy versenyen. Persze mindenki aki teljesíti az adott távot, az megérdemli a befutó érmet, és joggal lehet büszke magára. Én most két futótípusról, két párhuzamos versenyről írnék néhány gondolatot.

Az egyik az “igazi” futóverseny. Az utóbbi években szinte már nincs nagyobb futóverseny chip kontrollos időmérés nélkül, az elsőtől az utolsó helyezettig pontos időeredménnyel és persze helyezéssel. Igen, egy Vivicittán vagy Spar Maratonon én is meg tudom nézni, hogy abszolút helyezésben hány ezredik lettem. 🙂 Nyilván túl nagy jelentősége nincs, hogy egy versenyen mondjuk 3000 indulóból 500. lettem, de mégis egy objektív visszajelzést ad a teljesítményről. Az első tízben (gondolom én) már minden másodpercnek és helyezésnek jelentősége van, és egy negyedik helyezett biztosan sokat tudna mesélni, hogy mennyire bántja, hogy nem állhatott fel a dobogóra, vagy egy ezüstérmes, hogy mit gondol arról, hogy mi hiányzott neki az első helyhez. Ez szerintem egy sima, nagyobb országos futóversenyen is így lehet, és akkor még nem beszéltünk OB-ről, nemzetközi versenyről, olimpiáról, stb.

Ezek szerencsére tőlem nagyon távol állnak, valószínűleg nem is értem, nem is érthetem az élsportolók világát. Hogy őszinte legyek, nekem nem is hiányzik. Minden ilyen sikerben rengeteg, de tényleg rengeteg munka és lemondás van. A lényeg, hogy végső soron minden verseny arról szól, hogy ki nyeri meg, még ha nem is minden versenyző ezzel a céllal indul. Ez különösen igaz a futásra, ahol talán egyedüli sportként elmondható, hogy az igazi elit atléták (legyen szó akár nemzetközi versenyről Kipchoge-val, vagy egy hazai nagyobb futóversenyről Jenkei Péterrel vagy Csere Gáspárral) együtt futnak a “tömeggel”, bárkivel, aki benevezett az adott futóversenyre. Na jó, azért sokáig nem futnak együtt velük. 🙂 Ez egy verseny, melyben a nagyon is objektív időeredmény dönt, a helyezések egyértelműek. Az első gyorsabb volt, mint a második, aki a harmadik helyezettet múlta felül és így tovább.

Mégis, minden futóverseny egy másik dimenzióban is zajlik, sőt, csak ott zajlik igazán. Azt a néhány tucat elit atlétát leszámítva, akik a dobogóért, a tényleges helyezésekért küzdenek, a futók többsége párhuzamos versenyeket fut. Mindenki a saját maga versenyét, elsősorban az idővel és saját (a legtöbbször korábbi) önmagával szemben. Valaki, a mezőny felénél, az elit atlétákhoz képest nevetséges tempóval és leendő befutó idővel éppen élete versenyét futja. Hónapokig edzett erre a napra, lehet, hogy ugyanúgy izgult, ha nem jobban az előző éjszaka, mint a leendő győztes, és most saját képességeihez mérten ugyanúgy küzd, hogy egy tavalyi saját időeredményét néhány perccel megjavítsa. Eltökélt, fárad ugyan, de nem adja fel, az utolsó energiáit mozgósítja. Nem mintha összességében bármi is múlna rajta, mégis úgy fut, mintha a dobogóért küzdene egy olimpián. A teste a legszívesebben feladná, sétálna egy kicsit, de nem teheti, az elméje nem engedi, kontroll alatt tartja. Az elmúlt hónapok munkájának gyümölcse lesz, ha meg tudja futni amit eltervezett, amiért jött.

Vajon összemérhető a leendő győztes erőfeszítése a fenti lelkes amatőr erőfeszítésével? A sportteljesítmény nyilván nem, ez nem is kérdés, ez a szép a futásban, nagyon objektív. De az erőfeszítés, a kitartás, a saját magához képesti legjobb, vagy annál is kicsivel jobb nyújtása, a kitűzött cél akarása talán igen?

Sőt, tovább is tudok menni, ha kicsit el akarok rugaszkodni a normálistól. Félreértés ne essék, nyilván sokkal nagyobb sportteljesítmény két óra alatt lefutni a maratont, mint két és fél óra alatt, ami sokkal nehezebb és komolyabb feladat, mint három óra alatt, amit össze sem lehet hasonlítani egy négy órás maraton teljesítésével. Ezt én is így gondolom. De van ennek egy másik oldala is. Ha három óra alatt lefutod a maratont, akkor lényegében 25%-kal kevesebbet futottál időben, mint aki négy óra alatt futja le. A táv ugyanaz, a sportteljesítmény és a nehézség nem kérdés, melyik esetben a nagyobb, de mégis, aki három óra alatt lefutja, az egy órával kevesebbet fut, küzd, hajt – a maga szintjén – mint aki négy óra alatt futja le a távot. Nem? Tudom nem mindenkinél vagyok népszerű ezzel a megközelítéssel és nem is állítom, hogy ez így feltétlenül igaz, csak a gondolat kísérlet kedvéért írtam le. Azért valami lehet benne.

Nincs túl sok összehasonlítási alapom, de arra emlékszem, hogy amikor 2017 novemberében Siófokon lefutottam az első félmaratonom, 1:46:27 időeredménnyel, akkor ugyanúgy meghaltam a versenypályán, mint most 2019 őszén, amikor 1:33:19-et futottam. 13 perccel gyorsabb voltam, 13 perccel kevesebbet kellett futnom, hajtanom, kitartanom, odatennem magam. Mondjuk nem rémlik, hogy emiatt könnyebb lett volna. 🙂

Az objektív időeredmény alapján osztják a helyezéseket. Sajnos vagy nem sajnos, a küzdés, hogy magához képest ki mennyit tudott kihozni egy versenyből, hogy milyen erőfeszítést tett bele, az nem értékelhető, külső szemlélő számára nem látható. Pedig milyen szép is lenne ebben is helyezéseket osztani!…

2019-es évértékelő, 2020-as célkitűzések

Nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, hiába közeledett az év vége, majd teltek a hetek a januárból, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak írni. Lehet, hogy azért, mert 2019-ben, saját magam számára, olyan kimagasló futóeredményem nem jött össze. Ettől persze még egy csodálatos év volt, jó versenyekkel, örömfutásokkal.

Visszatekintés 2019-re

2018-ban szinte a semmiből (hiszen 2017 vége felé kezdtem el futni) jött össze a 3 óra 30 perces maraton (New York), egy 1:35:33-as félmaraton (Siófok) és a 10 kilométert is sikerült akkor év végén 43 perc környékén futnom (Szeged). Folyamatos és látványos volt a fejlődésem, ezért a 2019-es célkitűzéseket sem apróztam el:

  • 10 kilométer 41 perc alatt,
  • Félmaraton 1 óra 30 perc alatt,
  • Maraton stabilan 3 óra 30 perc alatt,
  • Laugavegur (ultramaraton) lefutni.

10 kilométeres versenyt nem is futottam 2019-ben. Tavasszal futottam a Vivicitta félmaratont párban, ahol a rám eső szakasz 10.4 km volt, és amin a 10 kilométeres időeredményt fókuszban tartva álltam neki. A teljes távot 42:39 alatt futottam le, amiből a 10 kilométer – a saját órám mérése szerint – 40:49 volt. Tehát ha innen nézzük, ez a cél sikerült, bár nem egy hivatalos ilyen távú verseny keretein belül.

A 2019-es Vivicitta verseny után az Ultrabalaton csapatunk. 🙂

A félmaratonnál egyértelműen elszámoltam magam, vagy pedig nem edzettem eleget és elég hatékonyan ahhoz, hogy legyen reális esélyem elérni a másfél órán belüli szintidőt. Az év első felében futottam néhány félmaratont (Kaposvár, Dabas), de ezekre elsősorban edzés jelleggel mentem, egyiken sem a PB volt a cél. Mire eljött a szokásos novemberi siófoki félmaraton időpontja – tanulva a Chicago Marathon tapasztalataiból – meg sem próbáltam másfél órán belüli félmaratont futni, csak az volt a célom, hogy simán meglegyen a PB, azaz 1 óra 35 percen belül érjek be, ami sikerült is, az új egyéni csúcsom a távon 1:33:19. De ez azért még nagyon messze van a másfél órától, most már tudom, hogy ezen a szinten is milyen sokat számít 2-3 perc, milyen nagy edzettségbeli és teljesítménybeli különbség van egy 1:33-as és egy 1:30-as félmaraton között.

A novemberi siófoki félmaraton után a Chicago-i csapatunk.

Visszanéztem a félmaratoni időeredményeim (nem az összeset, csak azokat, amikor tudatosan PB-t akartam futni), az érzés mellett az adatok is visszaigazolják, hogy a fejlődés üteme az idő múlásával lassul. Azaz míg 2017-ről 2018-ra kb 10 percet tudtam javítani, addig 2018-ról 2019-re már csak 2-3 percet. Tudom, ez sok minden mással is összefügg (például az edzettségemmel, kipihentségemmel, időjárással, stb), de mégis biztos, hogy van benne valami.

Félmaraton időeredményeim
Az eddigi két év félmaratoni időeredményeim

Maratont kettőt futottam 2019-ben, egyet buli jelleggel, LIege-ben, a sörös maratont, és egy Majort, Chicago-t, amit korábban elemeztem már. Itt is elszámoltam magam, nekiindultam egy 3 óra 20 perces célidőnek, amit nem bírtam, ezért csúnyán elvéreztem. De továbbra is úgy gondolom, hogy a 3:30-on belüli idő magabiztosan meglett volna, ha az annak megfelelő tempóban indulok neki. Nem baj, tapasztalatnak nagyon jó volt.

Chicago Marathon 2019

2019-ben azért voltak még olyan versenyek, futások, amikre büszke vagyok. Futottam 4 km-t 15:20 alatt (Wekerle Székelykapu Futás), Szénás kört 3 óra 13 percen belül és az Ultrabalatonon is elértük a célként kitűzött 3. helyett a hét fős csapatunkkal. Ezekre mind jó szívvel, sikerként gondolok vissza.

Céljaim 2020-ra

Most már egy fokkal megfontoltabb vagyok, de persze szeretnék fejlődni, ezét az alábbi célokat fogalmazom meg saját magam számára 2020-ra:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

Hogy ezek mennyire reálisak? Szeretném hinni hogy azok, illetve pontosabban, hogy lesz időm, energiám és kitartásom az elérésükhöz szükséges edzés munkát elvégeznem, mert végső soron ezen fog múlni.

És hogy milyen versenyekkel tervezek? Még változhat a program, de most ezeket látom előre:

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

Persze tudom, hogy a fentieken kívül lesznek még versenyeim, akár edzés jelleggel is, szívesen visszamennék a dabasi futóversenyre, de ha jó időpontban lesz, akkor a Mercedes Benz Gyárfutásra is, és hátha egyszer egy Wizzair félmaraton is összejön, majd meglátjuk. Mindenesetre az biztos, hogy izgalmas lesz ez a 2020-as év!

Motivációs dilemmák

Az előző blogbejegyzésemben, ami a Vivicittáról szólt, írtam már róla, hogy idén eddig milyen kevés versenyen voltam, és hogy ennek egyrészt a motiváció hiánya volt az oka. No persze nincs itt a világ vége, szeretek futni, minden edzést megcsinálok lelkiismeretesen, a fejlődésem is látványos. A verseny viszont más, számomra annak valahogy mindig extra tétje van. Tudom, hogy hülyeség, de ahogy írtam, én akkor szeretek versenyre menni, ha van egy jó cél, egy olyan időeredmény, ami egy következő lépcsőfok, amit addig még nem sikerült elérnem, egy PB. Tudom, hogy lehet és van értelme a futás élményéért versenyre menni, a hangulatért, az éremért, de engem mégis az mozgat meg, hogy hivatalos, mért körülmények között teljesíthetek egy távot, ideális esetben olyan gyorsan, ahogy még sosem. És mivel szerencsére fejlődök, ezért ez ha nem is minden versenyen, de azért sokszor megadatik. Számomra ez is a futás, a verseny célja. Ne értsétek félre, én mélyen tisztelem azokat a futó társaimat, akik örömfutni mennek el egy-egy versenyre, akik társaságban, jókat beszélgetve teljesítik a távot. Van akit a befutóérem dob fel. Mindenki más. Engem a fejlődés, az előrelépés, a gyorsulás motivál, az önt el olyan jó érzéssel, amiért érdemes csinálnom, ami kitartóvá tesz a későbbi edzéseken is, a szürke hétköznapok során.

Az előző gondolatmenetet folytatva, mivel én a versenyek többségén valami olyasmit szeretnék elérni, amit előtte még nem, ezért általában tisztességesen meg is kell küzdeni. Így, most már több, mint másfél éves futó múlttal, tisztán látom, hogy mekkora különbség van mondjuk 95%-os, 100%-os és 105%-os (erőn felüli) teljesítmények között. A kerek számok nyilván csak példák, de a lényeg, hogy van különbség, hogy hogyan állok neki egy versenynek és mit adok ki magamból. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy 95%-ig elég könnyű eljutni. Ha odafigyelek, odakoncentrálok, odateszem magam, futok rendesen, ahogy elterveztem, akkor az megvan. Ezzel el is lehet érni egy előre kiszámolt, eltervezett eredményt. Ilyen versenyem volt például a most februári kaposvári dombos félmaraton, ami egy erős edzésnél több volt, de nem legjobb időt mentem futni.

A 100% az – az én mércém szerint – egy kicsit több ennél. Vagy azért, mert közbejön néhány nem várt nehézség (ténylegesen kicsit hosszabb a táv, több az emelkedő, melegebb van, bármi, de Te mégis tartod az előzetes célodat, mintha ideális körülmények lennének), vagy mert egy lapáttal rá tudsz tenni a sima tempóra. Nekem például ilyen versenyem volt a tavaly novemberi siófoki félmaraton, ahol az eddigi legjobbamat futottam félmaratonon. A hivatalos célom 1 óra 40 perc alá kerülni volt, de végül 1:35:33-at futottam, azaz lényegesen jobbat. Ehhez kellett az is, hogy jó erőben érezzem magam, és az, hogy a verseny második felének nagy része alatt összeálljon egy boly, akikkel “muszáj” volt tartanom a lépést. Pont egy kicsit futottak csak gyorsabban, mint ahogy én terveztem, de még tudtam velük tartani a lépést. Aztán végül 2-3 kilométerrel a vége előtt elengedtem őket, bár egy kicsit tudtam gyorsítani, de velük már nem tudtam tartani a lépést. Mi történt? Természetesen nagyon elfáradtam. De ha meglett volna az a kis plusz motiváció még, akkor egy 100%-os verseny helyett lehetett volna 105%-os. És mi hiányzott? Hát az, hogy akkor már tisztán láttam, hogy nagyon bőven megfutom az 1:40 alatti félmaratont. Nem volt más célom. Ott verseny közben nem olyan egyszerű váltani, hogy akkor 1:36 vagy 1.35 alatt akarok futni. Kell későbbre is kihívás. Most jó lesz ahogy lesz. Félreértés ne essék. Gyorsultam az utolsó 2-3 kilométeren. Nagyon kész voltam az erőmmel. Nehéz volt már futni. Tényleg nem tudtam tartani a lépést a bollyal. De tudom – mivel már volt 105%-os versenyem is – hogy az a kicsi plusz hiányzott mentálisan. Ha nagyon kell, ha nagyon akarom, akkor tudtam volna még egy kicsit meghalni. 🙂 És lehet, hogy 1:35-ön belül futok. Erre még visszatérek.

Szóval a 105%-os versenyek. Két-három ilyen versenyem volt eddig biztosan, az egyik a tavaly januári Zúzmara 10 km. Az egy tökéletes verseny volt, nagyon jól is sikerült, negatív splittel, és ott aztán tényleg mindent kiadtam magamból, a végén levegőt is alig kaptam. Közben is erőlködtem, szúrt az oldalam is, többször is kemény erőfeszítésbe került, hogy tartsam azt a tempót, amit kitűztem. Nagyon-nagyon boldog voltam a 44:44-es időmmel, akkor nekem ez nagyon sokat jelentett. Lehet, hogy a New York Marathon is ilyen verseny volt. Azért nem vagyok biztos benne, mert egy maraton 42 kilométere nagyon hosszú, nagyon jól be kell osztani az erőt, nehéz úgy tekinteni rá, hogy 105%-ot kiadsz – amikor a verseny első felében még jól esik a kocogás. Persze a második fele az nagyon más. Szóval lehet, hogy az is egy 105%-os verseny volt. Berlinben meghaltam, ott elfogyott az erőm. Természetesen nagyon nehéz volt, de ott elengedtem az idő elvásárokat és csak valahogy be akartam érni a végén. Az más fajta motiváció, más fajta történet. 🙂

De hogy miért is vettem most elő ezt a témát? És mi a dilemmám? Az, hogy nagyon nehéz fejben 105%-os teljesítményre sarkallni a testemet akkor, amikor tudom, hogy ideális esetben fél-egy év múlva akkor már egy 95%-os erőfeszítés is elég lesz egy akár jobb eredmény elérésére is. Konkrétabban: Miért haljak meg 2018 tavaszán Prágában egy 1:40-en belüli félmaratonért, ha ősszel, ugyanakkora erőfeszítéssel már percekkel jobb időt futok? Miért adjak ki 105%-ot 2018 januárjában a Vivicittán egy akkor hihetetlen jónak tűnő 44:44-es 10 kilométerért, ha később (igaz, ez 15 hónappal később) egy “csak” 100%-os erőfeszítéssel simán 42 percen belül futom a 10 kilométert? És egy bármilyen holnapi versenyen miért viseljem el a fizikai fájdalmat és a rendkívül nehéz körülményeket, ha tudom, hogy 6-12 hónap múlva kisebb erőfeszítéssel is jobb időt fogom majd futni? Akár egy edzésen is, nemhogy versenyen?

Néha fáj futás közben.

Nyilván tudom én a választ. Csak verseny szituációban, mikor meg kell lépned, hogy 100% helyett 105%-ot adj ki magadból, amikor fáj a levegő vétel, amikor legszívesebben lassítanál (esetleg belegyalogolnál), akkor is ott vannak ezek a gondolatok a fejedben. És egy verseny – még ha 10 kilométeres is – hosszú. Telnek a másodpercek, percek, Neked lépned kell egyik lábbal a másik után, és közben nem hagynak nyugodni a gondolatok. Jön egy emelkedő. Visszalassítsak? Vagy nyomjam meg kicsit? Megéri?

Most már kiismertem magam, hogy ez hogyan megy nálam. Ha a PB a cél, vagy egy konkrét kihívást jelentő időeredmény, akkor ki tudok adni magamból 105%-ot. Ha nem, mondjuk mert simán megvan a cél 100%-kal is, akkor verseny közben már nem tudom felpörgetni magam, hogy még annál is jobbat fussak. Nagyon sok múlik (nálam) a verseny előtti célkitűzésen, elhatározáson. Ha az megvan, ha az kőbe van vésve, akkor a verseny közben már nem bírálom felül, mindent megteszek érte. Kiadom magamból a 105%-ot.

Mindazonáltal azért érdekel a kérdés, hogy azok, akik a minél jobb időeredményért futnak, és folyamatos fejlődésben vannak (azaz ha nem is egyik napról a másikra, de a hónapok és negyedévek során gyorsulnak), azok hogyan tudják motiválni magukat egy-egy versenyen, hogy a maximumnál is többet adjanak ki magukból egy akár csak 10-20-30 másodperccel jobb időeredmény elérése céljából.

Szürke hétköznapok

Már több, mint egy hónapja, a kaposvári farsangi félmaraton óta nem írtam új bejegyzést a blogra. Azóta nem voltam versenyen, és még három hétig nem is leszek (az április 14-i Vivicittáig) és hát bevallom, futás szempontjából kevés izgalmas dolog történt velem. Vagy lehet, hogy történtet, csak ahogy telnek a futással töltött hónapok (lassan évek), ezek egyre inkább megszokott dolgokká válnak.

Futó cipő csere

Tavaly nyár vége óta a Saucony ISO Guide Everun cipőben róttam a kilómétereket. Nagyon bejött ez a cipő, maximálisan kényelmes. Legnagyobb meglepetésemre a maratonokon is teljes mértékben kényelmes volt, erről írtam is egy külön bejegyzésben a berlini maraton után. Nem nagyon akartam megválni tőle, de hát a vége felé már 1200+ kilométer volt benne. Sokáig úgy voltam vele, hogy ahogy eddig is, most is bemegyek és veszek majd egy cipőt, amit ajánlanak, tetszik és kényelmes. Aztán szerencsére meggondoltam magam és online megrendeltem ugyanezt a cipőt, ugyanabban a méretben. Kicsit aggódtam, hogy az online rendelés miatt biztos jó lesz-e, de az előzőhöz hasonlóan pont a lábamra illik, mintha rá öntötték volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy maradok egy cipőnél, szeretem a változatosságot, sok mindent kipróbálni, de ez a cipő tényleg annyira jó nekem, hogy nem akartam kockáztatni.

A régi és az új cipőm – nem nehéz kitalálni melyik melyik 🙂

Az első terep futó cipőm

A fenti aszfaltra való futó cipő vétellel szinte egyidőben (ugyanazon a héten) megvettem az első terep cipőmet is. Eddig ha terepre mentem (talán összesen kétszer vagy háromszor) mindig valamelyik régebbi cipőmet használtam, de nem voltak igazán kényelmesek a lábamnak. Az egyik hétvégére terepfutás volt előírva, előtte elmentem egy boltba (ezúttal a Marathonman üzletébe) és néhány cipő felpróbálása után egy Salomon-t (Pro Max) választottam. Fel is avattam rögtön, nagyon kényelmes. A fűzőjét még kicsit szoknom kell, elég egyedi megoldása van (ahogy a képen látszik).

Terep futó cipő
Az első terep futó cipőm: Salomon Pro Max

Terepfutások

Az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra készülve egyre többet fogok futni terepen. Ez egyelőre nálam a Hármashatárhegyet jelenti, ott jövök-megyek különféle utakon és egyelőre nagyon élvezem. Az az igazság, hogy mind a sík, aszfalton futásnak, mind az erdőben, terepen futásnak megvan a maga szépsége, és nekem mindkettő bejön. Síkon jól lehet edzeni, iramfutásokat, fartlekeket, fokozókat futni és ami az én kocka agyamnak tetszik, hogy jól összehasonlíthatóak az eredmények, a fejlődés. Terepen ez utóbbi így kevésbé igaz, cserébe viszont ott van a környezet, annak változatossága. És hát persze egy-egy komolyabb dombra, hegyecskére is kihívás felkapaszkodni.

Jövő hét végén megyünk páran az UltraBalaton csapatból a Szénás Körre, nagyon várom már! Jó lesz újra társaságban és terepen futni, ráadásul kíváncsi vagyok milyen ez a QR-es pont leolvasás, illetve kipróbálom, hogy a gyakorlatban hogyan is működik a Suunto órán ez az előre letöltött útvonal követés.

Szénás kör
Egy hét és Szénás kör!

Tempóváltás

Szintén az elmúlt néhány hét fejleménye, hogy a korábbi, nagyjából az egész tavalyi évben használt tempó zónáimat gyorsabbra vettük Marcival. Érett már ez egy ideje, de most léptük meg. És igazából egész könnyen ment, sőt néha-néha egy-egy edzés alkalmával ezeken is gyorsítunk. Jó érzés gyorsabban futni, egész pontosan az, hogy képes vagyok rá. Emlékszem még tavaly, hasonlóan az év elején mekkora kihívás volt a 4:30-as erős tempó, mennyire oda kellett tennem magam 10 kilométeren, hogy 45 percen belül érjek célja. Most már a 42 perces határt ostromlom, legutóbb – igaz, csak edzésen, nem versenyen – 42:21-et futottam, azaz 4:15-ös átlagon belül, és még maradt bennem tartalék.

Futó tempóim 2018 és 2019
2018-as és 2019-es edzés tempóim

Tavaly januárban a Zúzmarán 4:25 volt a leggyorsabb kilométerem, tavaly májusban az UltraBalatonon futottam egy 4:11-es kilométert, decemberben a szegedi versenyen pedig már 3:59-es tempóm volt – ráadásul mindegyik kb 10 kilométeres versenyen, azaz nem egy kilométerre kihozva a maximumot. De edzésről most már tudom, hogy egy kilométeren simán megy a 3:45-ön belüli tempó is, persze max csak egy kilométeren. Látványos a fejlődés és ez mindig egy pozitív visszacsatolás, energiát és motivációt ad a jövőre nézve.

Közelgő versenyek

Három hét múlva Vivicittá, ahol a félmaratoni táv felét fogom lefutni váltóban. Nagyon várom, mert valahogy most jobban mozgatnak a rövid távú (10 km) futások. Voltam ugyan idén már egy félmaratonon Kaposváron, de azt inkább csak dombos edzés miatt. Bár persze a félmaraton fele kicsit több, mint 10 kilométer, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy verseny körülmények között milyen tempót fogok tudni menni.

Május 11-12 az UltraBalaton, amit talán a legjobban várok a tavaszi versenyek közül. A társaság, a hangulat, a verseny csapat jellege miatt nagyon más mint bármelyik másik verseny, de éppen ez benne a jó.

Aztán már itt is lesz június és július, a Liege Beer Marathon és a Laugavegur Ultra Marathon!

Nahát! Így visszaolvasva, egész sok minden történt ebben a bő egy hónapban, érdemes volt írni róla! 🙂

Célkitűzések 2019-re

Lassan itt az év vége és bár én nem vagyok az a nagy újévi fogadalmakat tevő ember, de azért 2019 mégiscsak egy új év lesz, én pedig szeretem az új kezdeteket. Most már több, mint egy év aktív futó múlttal a hátam mögött sokkal magabiztosabban merek tervezni, ami a következő év céljait illeti, mint tavaly ilyenkor – bár a fix pont már akkor is megvolt, a november 4-i New York maraton.

Arról már korábban is írtam, hogy szeretem a versenyeket. Egyrészt számomra tényleg szükségesek, hogy megtörjék a felkészülés monoton egyhangúságát. Másrészt tényleg jó erőfelmérőnek tartom őket, amikor az ember egy adott távon 100%-ban odateszi magát és kiderülhet, hogy hol is tart a felkészülésben, (ideális esetben) mennyit fejlődött a korábbi önmagához képest. A futópólók vagy a befutó érmek nem érdekelnek, azok csak a versenyek velejárói.

2019-ben végül két olyan versenyt találtam, ami az év fő eseménye lesz, amikre az egész éves felkészülésem ki fog futni. Az egyik az izlandi Laugavegur ultra maraton júliusban, a másik pedig az Abbott World Marathon Majors következő tagja, a Chicago Marathon október közepén. De nézzük a teljes verseny listát:

  • január 13, 4. Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál, 10 km
  • február 13, Kométa 9. Farsangi Félmaraton Kaposvár, 21.1 km
  • április 14, 34. Telekom Vivicittá Városfédő Futás, 21.1 km
  • május 11-12, XIII. NN Ultrabalaton, csapatban, kb 30 km
  • június 9, Beer Lovers’ Marathon, Liege, 42.2 km
  • július 13, 23rd Laugavegur Ultra Marathon, terep, 55 km
  • szeptember 8, 34. Wizz Air Budapest Félmaraton, 21.1 km
  • szeptember 29, 34. Spar Budapest Maraton Fesztivál, 10 km
  • október 13, Chicago Marathon, 42.4 km

A fentieken kívül még tervezek három-négy versenyt, ha úgy alakul és belefér. Ezeknek még nincs meg az időpontja: Mercedes Benz futás, 25 km várhatóan május végén; egy szegedi éjszakai félmaraton valamikor a nyár vége felé, és a már mondhatni szokásos két év végi versenyem, a K&H Balaton Félmaraton (november vége) és a szegedi 10 km-es jótékonysági futás december elején. Illetve lehet, hogy nem ártana egy terepfutó versenyre is elmennem az izlandi túra előtt, csak hogy legalább részben tudjam, hogy mire számíthatok. Ezekkel egyáltalán nem vagyok képben, jöhetnek az ajánlások! 🙂

Boston Maraton – elnapolva

Az egyik célom, hosszú távon, hogy lefussam az Abbott World Marathon Majors (WMM) hat versenyét, amiből kettőt már teljesítettem (Berlint és New York-ot). A Chicago-i verseny szintén ősszel van, így 2019 végére ha minden jól megy, teljesítem a három őszi versenyt. Marad majd London, Boston és Tokió, a három tavaszi verseny. Mivel Boston és London nagyon közel van egymáshoz, ezért logikusan adódna, hogy egyik évben Bostont, másik évben Londont és Tokiót lehet megfutni. Ezért szerettem volna 2019-ben Bostont megfutni, mert akkor 2020-ra “csak” London és Tokió maradt volna, utóbbi egy hosszabb Japán felfedező nyaralással egybekötve.

Sajnos Bostonra a legnehezebb bejutni. Ide van a legkevesebb utazási iroda, sorsolás pedig egyáltalán nincs is. Bár többen biztattatok, hogy meg tudom futni a szintidőt, én azért erre kevés esélyt látok. Nem lehetetlen, de az az igazság, hogy nem akarom az egész életem ennek alárendelni. Marci szerint is kb 5% esélyem lenne rá – amely kihívást szívesen elfogadnám, de be kell vallanom, azért tényleg nem ez a legfontosabb dolog az életemben. És 3 óra 30 percről 3 órán belüli maratonra fejlődni nem kis munka, sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre gondolná az ember.

Nem baj, ezt most elengedtem. Egyrészt tényleg ráérek teljesíteni a WMM-t, mindegy, hogy 2020-ban, vagy 2021-ben, esetleg később végzek vele. Nem kell mindent azonnal és gyorsan kipipálni az életben. Másrészt talán 2020-ban sikerül utazási irodánál indulási jogot szereznem. Legutolsó sorban pedig meglátom mennyit fejlődök jövőre a maratoni távon, lőtávon belülre kerülhet-e a szintidő.

10 kilométeres versenyek

Jövőre – ugyanúgy, mint idén – három 10 kilométeres versenyen tervezek indulni. Szeretem ezt a távot, mert ez az, amin mindent bele lehet adni az elejétől, nem kell a verseny második felére spórolni. Ez persze így nem igaz szó szerint, de a lényeg, hogy ez egy amolyan sprint táv, amin közel maximális sebességgel lehet futni. Január elején megyek a Zúzmarára, itt szeretném megfutni a Szegeden elmaradt 43 perces időt. A másik két verseny ősszel lesz, Chicago előtt valószínűleg bevállalom ezt a távot a Spar Maraton Fesztiválon, majd ugyanúgy év végén, Szegeden. Jó lenne és szépen hangzó cél, hogy kerüljek 40 perc alá, de ez azért esélytelennek tűnik – Marcival egyeztetve 2019-re a reálisabb 41 perces célt tűzöm ki.

Félmaraton cél 2019-re

Jövőre is félmaratonból fogom a legtöbb versenyt futni, tavasszal, nyáron és ősszel is. Idén az egész évet átívelő célom az 1 óra 40 perc alatti félmaraton volt, amit valós edzettségi állapotom tekintve már tavasszal Prágában meg kellett volna futnom, de végül csak november végén sikerült, Siófokon. Igaz, akkor jelentősen túl is teljesítettem a célt, 1:35:33-as idővel. Már a verseny legvégén tudtam, hogy 2019-ben szeretnék másfél órán belüli félmaratont futni, és ez így is lesz! 🙂

Laugavegur Ultra Marathon, Izland

Egyértelműen a 2019-es év (egyik?) fő versenye az izlandi ultra maraton lesz. Nagyon beleszerettem ebben a versenybe, amit Erdélyi Tamásnak köszönhetek. Mármint egyáltalán azt, hogy tudomást szereztem róla, ezúton is köszönöm! Izland már régóta az utazási vágyaim között szerepel, de hosszú évek óta nem akart összejönni. Amióta összekötöttem a futást az utazással, azóta tudom, hogy fogok Izlandon maratont futni. Meg is néztem, hogy milyen maratonok vannak a tűz és jég szigetén és meg is találtam a Reykjavík városában megrendelésre kerülő versenyt. Külön tetszett benne, hogy nyáron van, amikor ott kellemes 10-15 fokos idő van, itthon pedig 40 fok. Maga a maraton egyébként nem tűnt túl izgalmasnak abban a kicsi izlandi városkában, de úgy voltam vele, hogy az előtte és utána lévő körutazás majd kárpótol érte.

Mikor pár hete megosztottam ezt a tervem a Facebook oldalamon, akkor linkelte be Tamás az alábbi videót a már említett ultra maratonról:

Első látásra beleszerettem, tudtam, hogy én itt jövőre futni fogok. 🙂 Tetszik a táj, az, hogy ez tényleg Izland (nem “csak” egy kisváros maratonja, mint ami Reykjavík lett volna), és persze az is, hogy valami teljesen új ahhoz képest, amit eddig futottam: 55 km és terepfutás. Egyikben sincs szinte semmi tapasztalatom. Ez is vonz, mint kihívás. Magára a versenyre egyébként nincs kifejezett célom, csak annyi, hogy lefussam és hogy végig bírjam. Aztán lehet, hogy ez majd még változik, de egyelőre nem nagyon tudom hova belőni magát a terepfutást (ilyen komoly szinttel) és az 55 kilométert sem.

Chicago Marathon

Az év másik fő versenye a Chicago-ban megrendezésre kerülő, számomra sorban a harmadik WMM verseny lesz. Ez három hónapra az izlandi ultramaraton után lesz és jövőre az egyetlen olyan maratonom, amire nagyon készülni tervezek. (A Liege sör-maraton inkább kikapcsolódás és poén lesz, attól függetlenül, hogy ott is le kell futni 42 kilométert.) Külön célom nincs rá, talán annyi, hogy biztosan és stabilan 3:30 alatt fussam, az ne is legyen kérdés, hogy meglesz-e.Meglátjuk, hogy New York-hoz képest plusz egy év alatt mennyit tudok fejlődni, lesz-e értelme Bostonban szintidőben gondolkodni.

Összefoglalás

Összefoglalva a főbb céljaim 2019-re:

  • 10 km: 41 perc alatt
  • Félmaraton: 1 óra 30 perc alatt
  • Maraton: stabilan 3 óra 30 perc alatt (Chicago)
  • Laugavegur: lefutni

Karácsonyi ajándék

Az elmúlt több, mint egy év, illetve lényegében pontosan 15 hónap során nagyon sok bátorítást, megbecsülést, buzdítást, elismerést és szeretetet kaptam Tőletek, akik követitek a blogomat és a Facebook oldalamat. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre többször gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha valahogy ezt viszonozni tudnám. Gondoltam sok mindenre, de az az igazság, hogy nehéz több, mint négy ezer embernek ajándékot adni, de akár csak néhány száznak is, akik a legaktívabban követnek, vagy pár tucatnak, akikkel közelebbi ismertséget kötöttem.

Végül megszületett az ötlet. Úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy mindenkinek adnék valami jelképes apróságot, inkább egy (szerencsés) valakinek adok egy jelentősebb ajándékot.

New York marathon Xmas

Tudom, hogy a New York maraton sokak álma. Most, hogy idén én is ott voltam, nincs kétségem afelől, hogy megéri tenni ezért az álomért. Nem könnyű a felkészülés egy maratonra, és aki esetleg sokat futott már, New York annak is embert próbáló lehet a hidak és az emelkedők miatt. Tudjuk, hogy bejutni sem könnyű. A sorsoláson 10% körüli esélyek vannak, utazási irodával is időben kell jelentkezni és persze borsos ára van. Sőt, amennyire látom, tudom a bloghoz és Facebook oldalhoz kapcsolódó beszélgetéseimből, sokak számára az anyagi oldala a legnagyobb visszatartó erő. És ezzel nem is tudok vitatkozni, mindent egybevéve, nevezési díjat, repülőjegyet, szállást, költőpénzt – drága a világ legjobb és leghangulatosabb maratonján futni.

Éppen ezért arra gondoltam, hogy azt adom karácsonyi ajándéknak, ami talán a legnagyobb gátja sokaknak ahhoz, hogy részt vegyenek a New York maratonon. Egy szerencsés futónak beszállok a költségeibe, egész pontosan én fogom állni a nevezési díját, ami 358 USD.

Ha érdekel a dolog, akkor légy szíves magad és a többiek miatt is figyelmesen olvasd el az alábbi részleteket, mondhatnám, hogy részvételi szabályzatot. 🙂

A sorsolásra jelentkezés menete

Az egyszerűség kedvéért a sorsolásra itt a blogon lehet jelentkezni, mégpedig úgy, hogy feliratkozol a hírlevélre. Amint olvasod ezt a bejegyzést, ezt rögtön meg is teheted, csak az email címed kell megadni:

Ez csak egy kép, az aktív link ha számítógépen olvasol, akkor a jobb felső sarokban, ha mobilon vagy tableten, akkor a bejegyzés alatt lesz!

Kérlek a valós email címed add meg, gondolom nem kell hosszabban kifejtenem, hogy miért. 🙂

Mielőtt felmerülne 1: Természetesen nagyon örülök neki ha minél több feliratkozóm és olvasóm van, de ez nem egy olcsó (egyébként elég drága…) marketing kampány. 🙂 Tényleg így a legegyszerűbb sorsolni, mert a feliratkozók listáját le lehet tölteni. Másik alternatíva a Facebook poszt alatti kommentelés lett volna, de az kicsit körülményesebbnek tűnt. A sorsolás után bárki nyugodtan törölheti a feliratkozását, akár maga a győztes is. 🙂

Mielőtt felmerülne 2: Tudom, hogy leleményes a magyar. 🙂 Logikusan növeli az esélyeket ha 10-20-30 email címet regisztrálsz be. Ne tedd. Valamiért a WordPress IP címmel együtt regisztrálja a feliratkozókat. Szóval az azonos IP címről regisztrált email címek nem vesznek részt a sorsoláson. Leszűröm és törlöm őket. Tudom, hogy ezzel sem lehet kizárni teljes mértékben a visszaéléseket, de én hiszek abban, hogy futó társadalom értékrendje, normái, viselkedése magasan a magyar átlag felett van.

A sorsolás

Jelentkezni december 31-én éjfélig tudsz. A sorsolást valamikor január 1-jén napközben tartom majd. Nem feltételezem, hogy bárki aki követ kételkedne a becsületemben, de azért, hogy még inkább tiszta legyen a dolog, a sorsolást Facebook élő videóban fogom megtenni. Úgy sem csináltam még ilyet, legalább kipróbálhatom. 🙂

Csak az jelentkezzen, aki tényleg indulni szeretne

Gondolom ez magától értetődő. Kérlek ne vegyétek el a lehetőséget olyantól, aki komolyan gondolja, akkor, ha csak azért jelentkeznél mert valami ingyen van. Egyébként sincs ingyen, lásd a következő pontot.

A biztonság kedvéért a nyertes mellett sorsolok majd egy pót-nyertest is, arra az esetre, ha esetleg a nyertes visszalépne, eltűnne, nem vállalná, meggondolná magát, stb.

Csak az jelentkezzen, aki tudja vállalni a többi költséget

A regisztrációs díj nem kevés pénz, 358 USD, ez több mint száz ezer forint. De ez csak a teljes kaland kevesebb, mint harmada, negyede. Repülőjegy oda-vissza nem nagyon van 150 000 Ft alatt, és a szállások még ennél is drágábbak, 3-4 éjszakára, legalábbis Manhattan-ban. Persze a külvárosok olcsóbbak, és ha szerencséd van, alhatsz ismerősnél is, vagy mehetsz lakáscserével, amivel mi mentünk. Ezek mellett New York a világ egyik legdrágább városa, költőpénzzel is kell számolni.

Ezeket csak azért írtam le, hogy tudd, ha nyersz is, akkor sem lesz ingyen ez az utazás, ehhez Neked is bőven hozzá kell tenned, ami az anyagiakat illeti. És persze futni kell egy maratont is, ugye? 🙂

Beszámoló az edzésekről, magáról a maratonról

Szeretném kérni, hogy ha Te leszel a szerencsés győztes, néha-néha számolj be a blogomon a felkészülésedről és persze majd a New York-i napokról, nem utolsó sorban magáról a maratonról. Ez csak egy kérés, de azért remélem, hogy akit támogatok majd egy álma megvalósításában, az megtesz majd ennyit – nem értem, hanem az oldalamat követők kedvéért.

Technikai részletek

A nyeremény természetesen akkor él, ha tényleg elmész a New York maratonra. Ennek két módját látom:

  1. Jelentkezel a sorsolásra (január 15 és február 15 között) és ki is sorsolnak. Ne felejtsd, hogy erre csak kb 10% esélyed van. Ha jelentkezel, a saját bankkártyáddal kell jelentkezned, nem fogom megadni az enyém adatait. 🙂 Ha kisorsolnak, a Te bankkártyádról vonják le a részvételi díjat. Ha Te vagy a játékom nyertese, akkor küldd át nekem a részvételről szóló értesítő emailed és én elutalom Neked a részvételi díjat.
  2. Ha nem vagy szerencsés a sorsoláson, vagy valamiért egyébként is úgy döntesz, hogy utazási irodával mész, ahol az utazási díj a szállás mellett a regisztrációs díjat is tartalmazza, akkor vagy beszéld le az utazási irodával, hogy az utazási díj egy részét én fogom állni, vagy fizesd ki az egészet, és az átküldött bizonylat alapján én kifizetem Neked a 358 USD-t.
  3. Lehet, hogy van más opció is, ami most nem jutott eszembe. Ha igen, megbeszéljük. Az elv az, hogy csak akkor fizetek, ha mész is a maratonra és ezt bizonyítod nekem, akkor viszont biztosan, a szavamat adom. Azt hiszem ez így fair.

Még egyszer köszönöm a sok jót, amit Tőletek kaptam! Nagyon boldog, békés Karácsonyt kívánok Nektek!

Hogyan tovább?

November 4-én lefutottam a New York Maratont.

Köszönöm, hogy követtétek a blogomat és a Facebook oldalamat, és hogy velem tartottatok ebben a csodálatos utazásban. Köszönök minden bátorítást, drukkolást és gratulációt!

Mindenkinek sok sikert kívánok!

Így kéne, hogy véget érjen a történet, véget érjen a blog? Volt, amikor így gondoltam. Tényleg csak egy kicsivel több, mint egy éves kalandnak szántam az ötletet, felkészülök, lefutom és jöhet a következő kihívás, utazás, világlátás. De valahogy megtetszett a futás. Írtam már róla, hogy miért szeretem. Elindulni edzeni sokszor nehéz, de közben és utána is nagyon jó érzés. Nem volt olyan edzésem, futásom, amit megbántam voltam. Na jó, a Szegedi Holdfény Félmaratont leszámítva. 🙂 A versenyekről, fejlődésről, eredményekről nem is beszélve. Kicsit a rabja lettem.

Az elmúlt hetekben – sőt, lényegében már hónapokban – sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Az alábbi fő csapásirányok merültek fel.

Ironman

Igen, egy ideje már játszom a gondolattal, hogy ez egy igazán ambiciózus következő kihívás lenne. A maraton is nagy munka volt, de egy ironman az más dimenzió. Sokan mondták, hogy a maraton után válasszak, hogy ultrafutás vagy ironman. Ha ebből kéne választani (egyébként nem kell), akkor nálam egyértelműen az utóbbi lenne a nyerő. De ha maradok a futásnál, félmaratonoknál, maratonoknál, szerintem ott is igazi kihívás az időeredmény javítása, nekem ez is szép cél lenne.

Visszatérve az ironman-re: Gyerekkoromban nagyon sokat futottam és bicikliztem. Azt hiszem, amilyen gyorsan visszajött a futó múltam, valószínűleg ugyanolyan gyorsan visszajönne a biciklis ösztön is. Mondjuk a biciklis edzéseket Pest belvárosában elég nehéz lenne kivitelezni… Úszni viszont nem tudok. Mármint nem fulladok bele a vízbe, de a medencébe hiába úszom kétszer olyan sűrű karcsapásokkal, a “lassú” nyugdíjasok is lehagynak. 🙂 Szóval biztosan borzasztó a technikám, meg kéne tanulnom újra úszni. De ez igazából tetszene a dologban.

Flander Márton
Marci Nagyatádon még 2014-ben

Ami végül eltántorított tőle – átmenetileg? – az a rá fordítandó idő és energia. Egyszer Marci véletlenül az egyik triatlonos tanítványának küldte át az edzéstervét az enyém helyett. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy ebbe egyelőre nem vágok bele. 🙂 Futni hetente négyszer futok, kb kétnaponta. Abban az edzéstervben mindegyik napra volt program, a legtöbbre reggelre és estére is. És még ha nekem, mint amatőrnek valamivel kevesebb is lenne a terhelésem, azt hiszem most nem tudnék, nem akarnék ennyi időt erre áldozni. Marcit is megkérdeztem róla, és bár persze támogatna benne, de azt ő is megerősítette, hogy jelentős időbefektetést igényel a felkészülés.

Abbott World Marathon Majors

Amikor eldöntöttem, hogy New York előtt lefutom a Berlin Maratont is, akkor tudtam meg egyáltalán azt, hogy ez a két verseny az Abbott World Marathon Majors sorozat két állomása. A WMM a világ hat (talán) legnagyobb és leghíresebb maratonját foglalja magában, úgy mint: Tokió, Boston, London, Berlin, Chicago és New York. Aki teljesíti mind a hat versenyt, kap egy külön, hetedik érmet.

Abbott World Marathon Major
Az érem, ami azoknak jár, akik mind a hat versenyt teljesítették

Ez persze csak egy érem, a lényeg számomra a kihívás és az utazás. Bár Londonban és Boston már jártam, szívesen visszatérnék egy-egy verseny erejéig, Chicago és persze Tokió pedig még inkább vonzóvá teszi ezt a sorozatot számomra. Egy kicsit az is mozgatja az egómat, hogy egy aránylag szűk körhöz tartozhatok, ha mind a hat versenyt megcsinálom. A New York Marathon előtt láttam a falat, ahol az összes “Six Star Finisher” fel volt sorolva. Nem számoltam meg, de max kétezren lehetnek. Magyarországról pedig csak hatan voltak a NY-i verseny előtt. Persze még sokan teljesítik majd a sorozatot, mire nekem is meglehet a 6. érmem, addigra nőni fog ez a lista, de azért akkor is majd egy aránylag szűk körhöz tartozhatok.

Félreértés ne essék, ez sokkal inkább elhatározás, szabadidő és pénz kérdése, mint sport teljesítmény. Mármint pont ezt a hatot lefutni. De akkor is kellő motivációd adna nekem a folytatáshoz.

Six Star Finisher
A New York Maraton előtti magyar 6 csillagos versenyzők

Ugyanakkor kicsit lekéstem a szervezésről. Bár jelentkeztem London és Tokió 2019-es sorsolására is, egyik sem sikerült. December 11-én lesz Chicago sorsolása, arra még van esélyem. Mivel azonban két őszi versenyt már lefutottam (Berlin és New York) és Chicago is ősszel van, jól jönne jövőre egy tavaszi verseny is. Boston van még, de oda eleve nincs sorsolás, csak szintidő (amit én kb 1% eséllyel tudnék csak megfutni), vagy nagyon drága jótékonysági indulási jog, esetleg egy-két utazási iroda, de azok jellemzően már 2020-ra is tele vannak.

Igazából azt eldöntöttem már, hogy ezt szeretném megcsinálni. Még próbálom felderíteni, hogy hogyan juthatnék be az egyik tavaszi versenyre, írok majd róla, ha van információ.

Egyedi versenyek

Ha esetleg egyik WMM verseny sem jönne össze jövőre, vagy csak Chicago, akkor sem csüggedek, van még olyan hely ahova szívesen utaznék és persze kötném össze az ott tartózkodást egy futóversennyel.

Hirtelen ötlettől vezérelve pár napja beneveztem a Liege-ben (Belgium) tartandó sörmaratonra, hivatalos nevén “Beer Lovers’ Marathon”. Megtetszettek a promóciós videók, a képek, az egész verseny laza hangulata. 5 kilométerenként vannak sörös frissítőpontok, ahol a legjobb belga söröket lehet végigkóstolni, minden szükséges körítéssel (kocsma hangulat, együttesek, nézők). És erről is szól a maraton, azaz tényleg mindenki megáll és iszik, kóstol. És jelmezben fut.

Legjobb barátom is Belgiumban él átmenetileg, így a versenyt össze tudom kötni egy látogatással is. De ami leginkább vonzott benne, az az, hogy milyen lehet nem versenyszerűen, a pályán a legjobbadat nyújtva lefutni egy maratont. Lehet, hogy furcsán hangzik, de kíváncsi vagyok rá, hogy milyen érzés lassabb tempóban, meg-megállva teljesíteni 42.2 kilométert. A videókat és fényképeket elnézve egyébként hihetetlen elképzelni, hogy tényleg egy teljes maratont teljesíteni kell, és a szintidő is a nagy versenyeken szokásos. Meglátjuk. A felkészülésem mindenesetre nem erre a versenyre fog kifutni. 🙂

Beer Lovers Marathon
Egy a sok sörös frissítőpont közül

A másik úti cél, ami már régóta mozgat, az Izland. Erről is írtam már, amikor a kezdetekről meséltem. Soha nem jött össze, pedig nagyon kíváncsi vagyok az országra, a természetre, a vulkánokra, vízesésekre, gejzírekre. Valahol szembejött velem, hogy Izlandon is tartanak maratonokat, ráadásul nyáron. Ez azért tetszik, mert ott nyáron 10-15 fok van, szinte ideális futóidő, amikor itthon 30-35 fokban kell edzeni.

Reykjavik Marathon
Reykjavik Marathon

A Reykjavik Marathon augusztus 24-én lesz, amit pont össze lehet kötni egy kellemes családi nyaralással. Persze télen is megvan Izland varázsa, de családdal biztos jobb időszak nyáron utazni. A maraton különlegessége, hogy egy kisvárosban (Reykjavik) és környékén, csodaszép környezetben zajlik. Sok hasonló verseny van még persze, számomra Izland felfedezése és a nyári időpont miatt került fel a listámra.

Izland
Izland természeti szépségei

Egyelőre nem gondolkozom több versenyben, a fő célom a World Marathon Majors egy-két futama lenne jövőre, meglátjuk, hogy összejön-e. Még tartok egy-két vasat a tűzben velük kapcsolatban. 🙂

Verified by MonsterInsights