Motivációs dilemmák

Az előző blogbejegyzésemben, ami a Vivicittáról szólt, írtam már róla, hogy idén eddig milyen kevés versenyen voltam, és hogy ennek egyrészt a motiváció hiánya volt az oka. No persze nincs itt a világ vége, szeretek futni, minden edzést megcsinálok lelkiismeretesen, a fejlődésem is látványos. A verseny viszont más, számomra annak valahogy mindig extra tétje van. Tudom, hogy hülyeség, de ahogy írtam, én akkor szeretek versenyre menni, ha van egy jó cél, egy olyan időeredmény, ami egy következő lépcsőfok, amit addig még nem sikerült elérnem, egy PB. Tudom, hogy lehet és van értelme a futás élményéért versenyre menni, a hangulatért, az éremért, de engem mégis az mozgat meg, hogy hivatalos, mért körülmények között teljesíthetek egy távot, ideális esetben olyan gyorsan, ahogy még sosem. És mivel szerencsére fejlődök, ezért ez ha nem is minden versenyen, de azért sokszor megadatik. Számomra ez is a futás, a verseny célja. Ne értsétek félre, én mélyen tisztelem azokat a futó társaimat, akik örömfutni mennek el egy-egy versenyre, akik társaságban, jókat beszélgetve teljesítik a távot. Van akit a befutóérem dob fel. Mindenki más. Engem a fejlődés, az előrelépés, a gyorsulás motivál, az önt el olyan jó érzéssel, amiért érdemes csinálnom, ami kitartóvá tesz a későbbi edzéseken is, a szürke hétköznapok során.

Az előző gondolatmenetet folytatva, mivel én a versenyek többségén valami olyasmit szeretnék elérni, amit előtte még nem, ezért általában tisztességesen meg is kell küzdeni. Így, most már több, mint másfél éves futó múlttal, tisztán látom, hogy mekkora különbség van mondjuk 95%-os, 100%-os és 105%-os (erőn felüli) teljesítmények között. A kerek számok nyilván csak példák, de a lényeg, hogy van különbség, hogy hogyan állok neki egy versenynek és mit adok ki magamból. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy 95%-ig elég könnyű eljutni. Ha odafigyelek, odakoncentrálok, odateszem magam, futok rendesen, ahogy elterveztem, akkor az megvan. Ezzel el is lehet érni egy előre kiszámolt, eltervezett eredményt. Ilyen versenyem volt például a most februári kaposvári dombos félmaraton, ami egy erős edzésnél több volt, de nem legjobb időt mentem futni.

A 100% az – az én mércém szerint – egy kicsit több ennél. Vagy azért, mert közbejön néhány nem várt nehézség (ténylegesen kicsit hosszabb a táv, több az emelkedő, melegebb van, bármi, de Te mégis tartod az előzetes célodat, mintha ideális körülmények lennének), vagy mert egy lapáttal rá tudsz tenni a sima tempóra. Nekem például ilyen versenyem volt a tavaly novemberi siófoki félmaraton, ahol az eddigi legjobbamat futottam félmaratonon. A hivatalos célom 1 óra 40 perc alá kerülni volt, de végül 1:35:33-at futottam, azaz lényegesen jobbat. Ehhez kellett az is, hogy jó erőben érezzem magam, és az, hogy a verseny második felének nagy része alatt összeálljon egy boly, akikkel “muszáj” volt tartanom a lépést. Pont egy kicsit futottak csak gyorsabban, mint ahogy én terveztem, de még tudtam velük tartani a lépést. Aztán végül 2-3 kilométerrel a vége előtt elengedtem őket, bár egy kicsit tudtam gyorsítani, de velük már nem tudtam tartani a lépést. Mi történt? Természetesen nagyon elfáradtam. De ha meglett volna az a kis plusz motiváció még, akkor egy 100%-os verseny helyett lehetett volna 105%-os. És mi hiányzott? Hát az, hogy akkor már tisztán láttam, hogy nagyon bőven megfutom az 1:40 alatti félmaratont. Nem volt más célom. Ott verseny közben nem olyan egyszerű váltani, hogy akkor 1:36 vagy 1.35 alatt akarok futni. Kell későbbre is kihívás. Most jó lesz ahogy lesz. Félreértés ne essék. Gyorsultam az utolsó 2-3 kilométeren. Nagyon kész voltam az erőmmel. Nehéz volt már futni. Tényleg nem tudtam tartani a lépést a bollyal. De tudom – mivel már volt 105%-os versenyem is – hogy az a kicsi plusz hiányzott mentálisan. Ha nagyon kell, ha nagyon akarom, akkor tudtam volna még egy kicsit meghalni. 🙂 És lehet, hogy 1:35-ön belül futok. Erre még visszatérek.

Szóval a 105%-os versenyek. Két-három ilyen versenyem volt eddig biztosan, az egyik a tavaly januári Zúzmara 10 km. Az egy tökéletes verseny volt, nagyon jól is sikerült, negatív splittel, és ott aztán tényleg mindent kiadtam magamból, a végén levegőt is alig kaptam. Közben is erőlködtem, szúrt az oldalam is, többször is kemény erőfeszítésbe került, hogy tartsam azt a tempót, amit kitűztem. Nagyon-nagyon boldog voltam a 44:44-es időmmel, akkor nekem ez nagyon sokat jelentett. Lehet, hogy a New York Marathon is ilyen verseny volt. Azért nem vagyok biztos benne, mert egy maraton 42 kilométere nagyon hosszú, nagyon jól be kell osztani az erőt, nehéz úgy tekinteni rá, hogy 105%-ot kiadsz – amikor a verseny első felében még jól esik a kocogás. Persze a második fele az nagyon más. Szóval lehet, hogy az is egy 105%-os verseny volt. Berlinben meghaltam, ott elfogyott az erőm. Természetesen nagyon nehéz volt, de ott elengedtem az idő elvásárokat és csak valahogy be akartam érni a végén. Az más fajta motiváció, más fajta történet. 🙂

De hogy miért is vettem most elő ezt a témát? És mi a dilemmám? Az, hogy nagyon nehéz fejben 105%-os teljesítményre sarkallni a testemet akkor, amikor tudom, hogy ideális esetben fél-egy év múlva akkor már egy 95%-os erőfeszítés is elég lesz egy akár jobb eredmény elérésére is. Konkrétabban: Miért haljak meg 2018 tavaszán Prágában egy 1:40-en belüli félmaratonért, ha ősszel, ugyanakkora erőfeszítéssel már percekkel jobb időt futok? Miért adjak ki 105%-ot 2018 januárjában a Vivicittán egy akkor hihetetlen jónak tűnő 44:44-es 10 kilométerért, ha később (igaz, ez 15 hónappal később) egy “csak” 100%-os erőfeszítéssel simán 42 percen belül futom a 10 kilométert? És egy bármilyen holnapi versenyen miért viseljem el a fizikai fájdalmat és a rendkívül nehéz körülményeket, ha tudom, hogy 6-12 hónap múlva kisebb erőfeszítéssel is jobb időt fogom majd futni? Akár egy edzésen is, nemhogy versenyen?

Néha fáj futás közben.

Nyilván tudom én a választ. Csak verseny szituációban, mikor meg kell lépned, hogy 100% helyett 105%-ot adj ki magadból, amikor fáj a levegő vétel, amikor legszívesebben lassítanál (esetleg belegyalogolnál), akkor is ott vannak ezek a gondolatok a fejedben. És egy verseny – még ha 10 kilométeres is – hosszú. Telnek a másodpercek, percek, Neked lépned kell egyik lábbal a másik után, és közben nem hagynak nyugodni a gondolatok. Jön egy emelkedő. Visszalassítsak? Vagy nyomjam meg kicsit? Megéri?

Most már kiismertem magam, hogy ez hogyan megy nálam. Ha a PB a cél, vagy egy konkrét kihívást jelentő időeredmény, akkor ki tudok adni magamból 105%-ot. Ha nem, mondjuk mert simán megvan a cél 100%-kal is, akkor verseny közben már nem tudom felpörgetni magam, hogy még annál is jobbat fussak. Nagyon sok múlik (nálam) a verseny előtti célkitűzésen, elhatározáson. Ha az megvan, ha az kőbe van vésve, akkor a verseny közben már nem bírálom felül, mindent megteszek érte. Kiadom magamból a 105%-ot.

Mindazonáltal azért érdekel a kérdés, hogy azok, akik a minél jobb időeredményért futnak, és folyamatos fejlődésben vannak (azaz ha nem is egyik napról a másikra, de a hónapok és negyedévek során gyorsulnak), azok hogyan tudják motiválni magukat egy-egy versenyen, hogy a maximumnál is többet adjanak ki magukból egy akár csak 10-20-30 másodperccel jobb időeredmény elérése céljából.

Szürke hétköznapok

Már több, mint egy hónapja, a kaposvári farsangi félmaraton óta nem írtam új bejegyzést a blogra. Azóta nem voltam versenyen, és még három hétig nem is leszek (az április 14-i Vivicittáig) és hát bevallom, futás szempontjából kevés izgalmas dolog történt velem. Vagy lehet, hogy történtet, csak ahogy telnek a futással töltött hónapok (lassan évek), ezek egyre inkább megszokott dolgokká válnak.

Futó cipő csere

Tavaly nyár vége óta a Saucony ISO Guide Everun cipőben róttam a kilómétereket. Nagyon bejött ez a cipő, maximálisan kényelmes. Legnagyobb meglepetésemre a maratonokon is teljes mértékben kényelmes volt, erről írtam is egy külön bejegyzésben a berlini maraton után. Nem nagyon akartam megválni tőle, de hát a vége felé már 1200+ kilométer volt benne. Sokáig úgy voltam vele, hogy ahogy eddig is, most is bemegyek és veszek majd egy cipőt, amit ajánlanak, tetszik és kényelmes. Aztán szerencsére meggondoltam magam és online megrendeltem ugyanezt a cipőt, ugyanabban a méretben. Kicsit aggódtam, hogy az online rendelés miatt biztos jó lesz-e, de az előzőhöz hasonlóan pont a lábamra illik, mintha rá öntötték volna. Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy maradok egy cipőnél, szeretem a változatosságot, sok mindent kipróbálni, de ez a cipő tényleg annyira jó nekem, hogy nem akartam kockáztatni.

A régi és az új cipőm – nem nehéz kitalálni melyik melyik 🙂

Az első terep futó cipőm

A fenti aszfaltra való futó cipő vétellel szinte egyidőben (ugyanazon a héten) megvettem az első terep cipőmet is. Eddig ha terepre mentem (talán összesen kétszer vagy háromszor) mindig valamelyik régebbi cipőmet használtam, de nem voltak igazán kényelmesek a lábamnak. Az egyik hétvégére terepfutás volt előírva, előtte elmentem egy boltba (ezúttal a Marathonman üzletébe) és néhány cipő felpróbálása után egy Salomon-t (Pro Max) választottam. Fel is avattam rögtön, nagyon kényelmes. A fűzőjét még kicsit szoknom kell, elég egyedi megoldása van (ahogy a képen látszik).

Terep futó cipő
Az első terep futó cipőm: Salomon Pro Max

Terepfutások

Az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra készülve egyre többet fogok futni terepen. Ez egyelőre nálam a Hármashatárhegyet jelenti, ott jövök-megyek különféle utakon és egyelőre nagyon élvezem. Az az igazság, hogy mind a sík, aszfalton futásnak, mind az erdőben, terepen futásnak megvan a maga szépsége, és nekem mindkettő bejön. Síkon jól lehet edzeni, iramfutásokat, fartlekeket, fokozókat futni és ami az én kocka agyamnak tetszik, hogy jól összehasonlíthatóak az eredmények, a fejlődés. Terepen ez utóbbi így kevésbé igaz, cserébe viszont ott van a környezet, annak változatossága. És hát persze egy-egy komolyabb dombra, hegyecskére is kihívás felkapaszkodni.

Jövő hét végén megyünk páran az UltraBalaton csapatból a Szénás Körre, nagyon várom már! Jó lesz újra társaságban és terepen futni, ráadásul kíváncsi vagyok milyen ez a QR-es pont leolvasás, illetve kipróbálom, hogy a gyakorlatban hogyan is működik a Suunto órán ez az előre letöltött útvonal követés.

Szénás kör
Egy hét és Szénás kör!

Tempóváltás

Szintén az elmúlt néhány hét fejleménye, hogy a korábbi, nagyjából az egész tavalyi évben használt tempó zónáimat gyorsabbra vettük Marcival. Érett már ez egy ideje, de most léptük meg. És igazából egész könnyen ment, sőt néha-néha egy-egy edzés alkalmával ezeken is gyorsítunk. Jó érzés gyorsabban futni, egész pontosan az, hogy képes vagyok rá. Emlékszem még tavaly, hasonlóan az év elején mekkora kihívás volt a 4:30-as erős tempó, mennyire oda kellett tennem magam 10 kilométeren, hogy 45 percen belül érjek célja. Most már a 42 perces határt ostromlom, legutóbb – igaz, csak edzésen, nem versenyen – 42:21-et futottam, azaz 4:15-ös átlagon belül, és még maradt bennem tartalék.

Futó tempóim 2018 és 2019
2018-as és 2019-es edzés tempóim

Tavaly januárban a Zúzmarán 4:25 volt a leggyorsabb kilométerem, tavaly májusban az UltraBalatonon futottam egy 4:11-es kilométert, decemberben a szegedi versenyen pedig már 3:59-es tempóm volt – ráadásul mindegyik kb 10 kilométeres versenyen, azaz nem egy kilométerre kihozva a maximumot. De edzésről most már tudom, hogy egy kilométeren simán megy a 3:45-ön belüli tempó is, persze max csak egy kilométeren. Látványos a fejlődés és ez mindig egy pozitív visszacsatolás, energiát és motivációt ad a jövőre nézve.

Közelgő versenyek

Három hét múlva Vivicittá, ahol a félmaratoni táv felét fogom lefutni váltóban. Nagyon várom, mert valahogy most jobban mozgatnak a rövid távú (10 km) futások. Voltam ugyan idén már egy félmaratonon Kaposváron, de azt inkább csak dombos edzés miatt. Bár persze a félmaraton fele kicsit több, mint 10 kilométer, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy verseny körülmények között milyen tempót fogok tudni menni.

Május 11-12 az UltraBalaton, amit talán a legjobban várok a tavaszi versenyek közül. A társaság, a hangulat, a verseny csapat jellege miatt nagyon más mint bármelyik másik verseny, de éppen ez benne a jó.

Aztán már itt is lesz június és július, a Liege Beer Marathon és a Laugavegur Ultra Marathon!

Nahát! Így visszaolvasva, egész sok minden történt ebben a bő egy hónapban, érdemes volt írni róla! 🙂

Célkitűzések 2019-re

Lassan itt az év vége és bár én nem vagyok az a nagy újévi fogadalmakat tevő ember, de azért 2019 mégiscsak egy új év lesz, én pedig szeretem az új kezdeteket. Most már több, mint egy év aktív futó múlttal a hátam mögött sokkal magabiztosabban merek tervezni, ami a következő év céljait illeti, mint tavaly ilyenkor – bár a fix pont már akkor is megvolt, a november 4-i New York maraton.

Arról már korábban is írtam, hogy szeretem a versenyeket. Egyrészt számomra tényleg szükségesek, hogy megtörjék a felkészülés monoton egyhangúságát. Másrészt tényleg jó erőfelmérőnek tartom őket, amikor az ember egy adott távon 100%-ban odateszi magát és kiderülhet, hogy hol is tart a felkészülésben, (ideális esetben) mennyit fejlődött a korábbi önmagához képest. A futópólók vagy a befutó érmek nem érdekelnek, azok csak a versenyek velejárói.

2019-ben végül két olyan versenyt találtam, ami az év fő eseménye lesz, amikre az egész éves felkészülésem ki fog futni. Az egyik az izlandi Laugavegur ultra maraton júliusban, a másik pedig az Abbott World Marathon Majors következő tagja, a Chicago Marathon október közepén. De nézzük a teljes verseny listát:

  • január 13, 4. Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál, 10 km
  • február 13, Kométa 9. Farsangi Félmaraton Kaposvár, 21.1 km
  • április 14, 34. Telekom Vivicittá Városfédő Futás, 21.1 km
  • május 11-12, XIII. NN Ultrabalaton, csapatban, kb 30 km
  • június 9, Beer Lovers’ Marathon, Liege, 42.2 km
  • július 13, 23rd Laugavegur Ultra Marathon, terep, 55 km
  • szeptember 8, 34. Wizz Air Budapest Félmaraton, 21.1 km
  • szeptember 29, 34. Spar Budapest Maraton Fesztivál, 10 km
  • október 13, Chicago Marathon, 42.4 km

A fentieken kívül még tervezek három-négy versenyt, ha úgy alakul és belefér. Ezeknek még nincs meg az időpontja: Mercedes Benz futás, 25 km várhatóan május végén; egy szegedi éjszakai félmaraton valamikor a nyár vége felé, és a már mondhatni szokásos két év végi versenyem, a K&H Balaton Félmaraton (november vége) és a szegedi 10 km-es jótékonysági futás december elején. Illetve lehet, hogy nem ártana egy terepfutó versenyre is elmennem az izlandi túra előtt, csak hogy legalább részben tudjam, hogy mire számíthatok. Ezekkel egyáltalán nem vagyok képben, jöhetnek az ajánlások! 🙂

Boston Maraton – elnapolva

Az egyik célom, hosszú távon, hogy lefussam az Abbott World Marathon Majors (WMM) hat versenyét, amiből kettőt már teljesítettem (Berlint és New York-ot). A Chicago-i verseny szintén ősszel van, így 2019 végére ha minden jól megy, teljesítem a három őszi versenyt. Marad majd London, Boston és Tokió, a három tavaszi verseny. Mivel Boston és London nagyon közel van egymáshoz, ezért logikusan adódna, hogy egyik évben Bostont, másik évben Londont és Tokiót lehet megfutni. Ezért szerettem volna 2019-ben Bostont megfutni, mert akkor 2020-ra “csak” London és Tokió maradt volna, utóbbi egy hosszabb Japán felfedező nyaralással egybekötve.

Sajnos Bostonra a legnehezebb bejutni. Ide van a legkevesebb utazási iroda, sorsolás pedig egyáltalán nincs is. Bár többen biztattatok, hogy meg tudom futni a szintidőt, én azért erre kevés esélyt látok. Nem lehetetlen, de az az igazság, hogy nem akarom az egész életem ennek alárendelni. Marci szerint is kb 5% esélyem lenne rá – amely kihívást szívesen elfogadnám, de be kell vallanom, azért tényleg nem ez a legfontosabb dolog az életemben. És 3 óra 30 percről 3 órán belüli maratonra fejlődni nem kis munka, sokkal nehezebb, mint amilyennek elsőre gondolná az ember.

Nem baj, ezt most elengedtem. Egyrészt tényleg ráérek teljesíteni a WMM-t, mindegy, hogy 2020-ban, vagy 2021-ben, esetleg később végzek vele. Nem kell mindent azonnal és gyorsan kipipálni az életben. Másrészt talán 2020-ban sikerül utazási irodánál indulási jogot szereznem. Legutolsó sorban pedig meglátom mennyit fejlődök jövőre a maratoni távon, lőtávon belülre kerülhet-e a szintidő.

10 kilométeres versenyek

Jövőre – ugyanúgy, mint idén – három 10 kilométeres versenyen tervezek indulni. Szeretem ezt a távot, mert ez az, amin mindent bele lehet adni az elejétől, nem kell a verseny második felére spórolni. Ez persze így nem igaz szó szerint, de a lényeg, hogy ez egy amolyan sprint táv, amin közel maximális sebességgel lehet futni. Január elején megyek a Zúzmarára, itt szeretném megfutni a Szegeden elmaradt 43 perces időt. A másik két verseny ősszel lesz, Chicago előtt valószínűleg bevállalom ezt a távot a Spar Maraton Fesztiválon, majd ugyanúgy év végén, Szegeden. Jó lenne és szépen hangzó cél, hogy kerüljek 40 perc alá, de ez azért esélytelennek tűnik – Marcival egyeztetve 2019-re a reálisabb 41 perces célt tűzöm ki.

Félmaraton cél 2019-re

Jövőre is félmaratonból fogom a legtöbb versenyt futni, tavasszal, nyáron és ősszel is. Idén az egész évet átívelő célom az 1 óra 40 perc alatti félmaraton volt, amit valós edzettségi állapotom tekintve már tavasszal Prágában meg kellett volna futnom, de végül csak november végén sikerült, Siófokon. Igaz, akkor jelentősen túl is teljesítettem a célt, 1:35:33-as idővel. Már a verseny legvégén tudtam, hogy 2019-ben szeretnék másfél órán belüli félmaratont futni, és ez így is lesz! 🙂

Laugavegur Ultra Marathon, Izland

Egyértelműen a 2019-es év (egyik?) fő versenye az izlandi ultra maraton lesz. Nagyon beleszerettem ebben a versenybe, amit Erdélyi Tamásnak köszönhetek. Mármint egyáltalán azt, hogy tudomást szereztem róla, ezúton is köszönöm! Izland már régóta az utazási vágyaim között szerepel, de hosszú évek óta nem akart összejönni. Amióta összekötöttem a futást az utazással, azóta tudom, hogy fogok Izlandon maratont futni. Meg is néztem, hogy milyen maratonok vannak a tűz és jég szigetén és meg is találtam a Reykjavík városában megrendelésre kerülő versenyt. Külön tetszett benne, hogy nyáron van, amikor ott kellemes 10-15 fokos idő van, itthon pedig 40 fok. Maga a maraton egyébként nem tűnt túl izgalmasnak abban a kicsi izlandi városkában, de úgy voltam vele, hogy az előtte és utána lévő körutazás majd kárpótol érte.

Mikor pár hete megosztottam ezt a tervem a Facebook oldalamon, akkor linkelte be Tamás az alábbi videót a már említett ultra maratonról:

Első látásra beleszerettem, tudtam, hogy én itt jövőre futni fogok. 🙂 Tetszik a táj, az, hogy ez tényleg Izland (nem “csak” egy kisváros maratonja, mint ami Reykjavík lett volna), és persze az is, hogy valami teljesen új ahhoz képest, amit eddig futottam: 55 km és terepfutás. Egyikben sincs szinte semmi tapasztalatom. Ez is vonz, mint kihívás. Magára a versenyre egyébként nincs kifejezett célom, csak annyi, hogy lefussam és hogy végig bírjam. Aztán lehet, hogy ez majd még változik, de egyelőre nem nagyon tudom hova belőni magát a terepfutást (ilyen komoly szinttel) és az 55 kilométert sem.

Chicago Marathon

Az év másik fő versenye a Chicago-ban megrendezésre kerülő, számomra sorban a harmadik WMM verseny lesz. Ez három hónapra az izlandi ultramaraton után lesz és jövőre az egyetlen olyan maratonom, amire nagyon készülni tervezek. (A Liege sör-maraton inkább kikapcsolódás és poén lesz, attól függetlenül, hogy ott is le kell futni 42 kilométert.) Külön célom nincs rá, talán annyi, hogy biztosan és stabilan 3:30 alatt fussam, az ne is legyen kérdés, hogy meglesz-e.Meglátjuk, hogy New York-hoz képest plusz egy év alatt mennyit tudok fejlődni, lesz-e értelme Bostonban szintidőben gondolkodni.

Összefoglalás

Összefoglalva a főbb céljaim 2019-re:

  • 10 km: 41 perc alatt
  • Félmaraton: 1 óra 30 perc alatt
  • Maraton: stabilan 3 óra 30 perc alatt (Chicago)
  • Laugavegur: lefutni

Karácsonyi ajándék

Az elmúlt több, mint egy év, illetve lényegében pontosan 15 hónap során nagyon sok bátorítást, megbecsülést, buzdítást, elismerést és szeretetet kaptam Tőletek, akik követitek a blogomat és a Facebook oldalamat. Ahogy közeledett a Karácsony, egyre többször gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha valahogy ezt viszonozni tudnám. Gondoltam sok mindenre, de az az igazság, hogy nehéz több, mint négy ezer embernek ajándékot adni, de akár csak néhány száznak is, akik a legaktívabban követnek, vagy pár tucatnak, akikkel közelebbi ismertséget kötöttem.

Végül megszületett az ötlet. Úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy mindenkinek adnék valami jelképes apróságot, inkább egy (szerencsés) valakinek adok egy jelentősebb ajándékot.

New York marathon Xmas

Tudom, hogy a New York maraton sokak álma. Most, hogy idén én is ott voltam, nincs kétségem afelől, hogy megéri tenni ezért az álomért. Nem könnyű a felkészülés egy maratonra, és aki esetleg sokat futott már, New York annak is embert próbáló lehet a hidak és az emelkedők miatt. Tudjuk, hogy bejutni sem könnyű. A sorsoláson 10% körüli esélyek vannak, utazási irodával is időben kell jelentkezni és persze borsos ára van. Sőt, amennyire látom, tudom a bloghoz és Facebook oldalhoz kapcsolódó beszélgetéseimből, sokak számára az anyagi oldala a legnagyobb visszatartó erő. És ezzel nem is tudok vitatkozni, mindent egybevéve, nevezési díjat, repülőjegyet, szállást, költőpénzt – drága a világ legjobb és leghangulatosabb maratonján futni.

Éppen ezért arra gondoltam, hogy azt adom karácsonyi ajándéknak, ami talán a legnagyobb gátja sokaknak ahhoz, hogy részt vegyenek a New York maratonon. Egy szerencsés futónak beszállok a költségeibe, egész pontosan én fogom állni a nevezési díját, ami 358 USD.

Ha érdekel a dolog, akkor légy szíves magad és a többiek miatt is figyelmesen olvasd el az alábbi részleteket, mondhatnám, hogy részvételi szabályzatot. 🙂

A sorsolásra jelentkezés menete

Az egyszerűség kedvéért a sorsolásra itt a blogon lehet jelentkezni, mégpedig úgy, hogy feliratkozol a hírlevélre. Amint olvasod ezt a bejegyzést, ezt rögtön meg is teheted, csak az email címed kell megadni:

Ez csak egy kép, az aktív link ha számítógépen olvasol, akkor a jobb felső sarokban, ha mobilon vagy tableten, akkor a bejegyzés alatt lesz!

Kérlek a valós email címed add meg, gondolom nem kell hosszabban kifejtenem, hogy miért. 🙂

Mielőtt felmerülne 1: Természetesen nagyon örülök neki ha minél több feliratkozóm és olvasóm van, de ez nem egy olcsó (egyébként elég drága…) marketing kampány. 🙂 Tényleg így a legegyszerűbb sorsolni, mert a feliratkozók listáját le lehet tölteni. Másik alternatíva a Facebook poszt alatti kommentelés lett volna, de az kicsit körülményesebbnek tűnt. A sorsolás után bárki nyugodtan törölheti a feliratkozását, akár maga a győztes is. 🙂

Mielőtt felmerülne 2: Tudom, hogy leleményes a magyar. 🙂 Logikusan növeli az esélyeket ha 10-20-30 email címet regisztrálsz be. Ne tedd. Valamiért a WordPress IP címmel együtt regisztrálja a feliratkozókat. Szóval az azonos IP címről regisztrált email címek nem vesznek részt a sorsoláson. Leszűröm és törlöm őket. Tudom, hogy ezzel sem lehet kizárni teljes mértékben a visszaéléseket, de én hiszek abban, hogy futó társadalom értékrendje, normái, viselkedése magasan a magyar átlag felett van.

A sorsolás

Jelentkezni december 31-én éjfélig tudsz. A sorsolást valamikor január 1-jén napközben tartom majd. Nem feltételezem, hogy bárki aki követ kételkedne a becsületemben, de azért, hogy még inkább tiszta legyen a dolog, a sorsolást Facebook élő videóban fogom megtenni. Úgy sem csináltam még ilyet, legalább kipróbálhatom. 🙂

Csak az jelentkezzen, aki tényleg indulni szeretne

Gondolom ez magától értetődő. Kérlek ne vegyétek el a lehetőséget olyantól, aki komolyan gondolja, akkor, ha csak azért jelentkeznél mert valami ingyen van. Egyébként sincs ingyen, lásd a következő pontot.

A biztonság kedvéért a nyertes mellett sorsolok majd egy pót-nyertest is, arra az esetre, ha esetleg a nyertes visszalépne, eltűnne, nem vállalná, meggondolná magát, stb.

Csak az jelentkezzen, aki tudja vállalni a többi költséget

A regisztrációs díj nem kevés pénz, 358 USD, ez több mint száz ezer forint. De ez csak a teljes kaland kevesebb, mint harmada, negyede. Repülőjegy oda-vissza nem nagyon van 150 000 Ft alatt, és a szállások még ennél is drágábbak, 3-4 éjszakára, legalábbis Manhattan-ban. Persze a külvárosok olcsóbbak, és ha szerencséd van, alhatsz ismerősnél is, vagy mehetsz lakáscserével, amivel mi mentünk. Ezek mellett New York a világ egyik legdrágább városa, költőpénzzel is kell számolni.

Ezeket csak azért írtam le, hogy tudd, ha nyersz is, akkor sem lesz ingyen ez az utazás, ehhez Neked is bőven hozzá kell tenned, ami az anyagiakat illeti. És persze futni kell egy maratont is, ugye? 🙂

Beszámoló az edzésekről, magáról a maratonról

Szeretném kérni, hogy ha Te leszel a szerencsés győztes, néha-néha számolj be a blogomon a felkészülésedről és persze majd a New York-i napokról, nem utolsó sorban magáról a maratonról. Ez csak egy kérés, de azért remélem, hogy akit támogatok majd egy álma megvalósításában, az megtesz majd ennyit – nem értem, hanem az oldalamat követők kedvéért.

Technikai részletek

A nyeremény természetesen akkor él, ha tényleg elmész a New York maratonra. Ennek két módját látom:

  1. Jelentkezel a sorsolásra (január 15 és február 15 között) és ki is sorsolnak. Ne felejtsd, hogy erre csak kb 10% esélyed van. Ha jelentkezel, a saját bankkártyáddal kell jelentkezned, nem fogom megadni az enyém adatait. 🙂 Ha kisorsolnak, a Te bankkártyádról vonják le a részvételi díjat. Ha Te vagy a játékom nyertese, akkor küldd át nekem a részvételről szóló értesítő emailed és én elutalom Neked a részvételi díjat.
  2. Ha nem vagy szerencsés a sorsoláson, vagy valamiért egyébként is úgy döntesz, hogy utazási irodával mész, ahol az utazási díj a szállás mellett a regisztrációs díjat is tartalmazza, akkor vagy beszéld le az utazási irodával, hogy az utazási díj egy részét én fogom állni, vagy fizesd ki az egészet, és az átküldött bizonylat alapján én kifizetem Neked a 358 USD-t.
  3. Lehet, hogy van más opció is, ami most nem jutott eszembe. Ha igen, megbeszéljük. Az elv az, hogy csak akkor fizetek, ha mész is a maratonra és ezt bizonyítod nekem, akkor viszont biztosan, a szavamat adom. Azt hiszem ez így fair.

Még egyszer köszönöm a sok jót, amit Tőletek kaptam! Nagyon boldog, békés Karácsonyt kívánok Nektek!

Hogyan tovább?

November 4-én lefutottam a New York Maratont.

Köszönöm, hogy követtétek a blogomat és a Facebook oldalamat, és hogy velem tartottatok ebben a csodálatos utazásban. Köszönök minden bátorítást, drukkolást és gratulációt!

Mindenkinek sok sikert kívánok!

Így kéne, hogy véget érjen a történet, véget érjen a blog? Volt, amikor így gondoltam. Tényleg csak egy kicsivel több, mint egy éves kalandnak szántam az ötletet, felkészülök, lefutom és jöhet a következő kihívás, utazás, világlátás. De valahogy megtetszett a futás. Írtam már róla, hogy miért szeretem. Elindulni edzeni sokszor nehéz, de közben és utána is nagyon jó érzés. Nem volt olyan edzésem, futásom, amit megbántam voltam. Na jó, a Szegedi Holdfény Félmaratont leszámítva. 🙂 A versenyekről, fejlődésről, eredményekről nem is beszélve. Kicsit a rabja lettem.

Az elmúlt hetekben – sőt, lényegében már hónapokban – sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Az alábbi fő csapásirányok merültek fel.

Ironman

Igen, egy ideje már játszom a gondolattal, hogy ez egy igazán ambiciózus következő kihívás lenne. A maraton is nagy munka volt, de egy ironman az más dimenzió. Sokan mondták, hogy a maraton után válasszak, hogy ultrafutás vagy ironman. Ha ebből kéne választani (egyébként nem kell), akkor nálam egyértelműen az utóbbi lenne a nyerő. De ha maradok a futásnál, félmaratonoknál, maratonoknál, szerintem ott is igazi kihívás az időeredmény javítása, nekem ez is szép cél lenne.

Visszatérve az ironman-re: Gyerekkoromban nagyon sokat futottam és bicikliztem. Azt hiszem, amilyen gyorsan visszajött a futó múltam, valószínűleg ugyanolyan gyorsan visszajönne a biciklis ösztön is. Mondjuk a biciklis edzéseket Pest belvárosában elég nehéz lenne kivitelezni… Úszni viszont nem tudok. Mármint nem fulladok bele a vízbe, de a medencébe hiába úszom kétszer olyan sűrű karcsapásokkal, a “lassú” nyugdíjasok is lehagynak. 🙂 Szóval biztosan borzasztó a technikám, meg kéne tanulnom újra úszni. De ez igazából tetszene a dologban.

Flander Márton
Marci Nagyatádon még 2014-ben

Ami végül eltántorított tőle – átmenetileg? – az a rá fordítandó idő és energia. Egyszer Marci véletlenül az egyik triatlonos tanítványának küldte át az edzéstervét az enyém helyett. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy ebbe egyelőre nem vágok bele. 🙂 Futni hetente négyszer futok, kb kétnaponta. Abban az edzéstervben mindegyik napra volt program, a legtöbbre reggelre és estére is. És még ha nekem, mint amatőrnek valamivel kevesebb is lenne a terhelésem, azt hiszem most nem tudnék, nem akarnék ennyi időt erre áldozni. Marcit is megkérdeztem róla, és bár persze támogatna benne, de azt ő is megerősítette, hogy jelentős időbefektetést igényel a felkészülés.

Abbott World Marathon Majors

Amikor eldöntöttem, hogy New York előtt lefutom a Berlin Maratont is, akkor tudtam meg egyáltalán azt, hogy ez a két verseny az Abbott World Marathon Majors sorozat két állomása. A WMM a világ hat (talán) legnagyobb és leghíresebb maratonját foglalja magában, úgy mint: Tokió, Boston, London, Berlin, Chicago és New York. Aki teljesíti mind a hat versenyt, kap egy külön, hetedik érmet.

Abbott World Marathon Major
Az érem, ami azoknak jár, akik mind a hat versenyt teljesítették

Ez persze csak egy érem, a lényeg számomra a kihívás és az utazás. Bár Londonban és Boston már jártam, szívesen visszatérnék egy-egy verseny erejéig, Chicago és persze Tokió pedig még inkább vonzóvá teszi ezt a sorozatot számomra. Egy kicsit az is mozgatja az egómat, hogy egy aránylag szűk körhöz tartozhatok, ha mind a hat versenyt megcsinálom. A New York Marathon előtt láttam a falat, ahol az összes “Six Star Finisher” fel volt sorolva. Nem számoltam meg, de max kétezren lehetnek. Magyarországról pedig csak hatan voltak a NY-i verseny előtt. Persze még sokan teljesítik majd a sorozatot, mire nekem is meglehet a 6. érmem, addigra nőni fog ez a lista, de azért akkor is majd egy aránylag szűk körhöz tartozhatok.

Félreértés ne essék, ez sokkal inkább elhatározás, szabadidő és pénz kérdése, mint sport teljesítmény. Mármint pont ezt a hatot lefutni. De akkor is kellő motivációd adna nekem a folytatáshoz.

Six Star Finisher
A New York Maraton előtti magyar 6 csillagos versenyzők

Ugyanakkor kicsit lekéstem a szervezésről. Bár jelentkeztem London és Tokió 2019-es sorsolására is, egyik sem sikerült. December 11-én lesz Chicago sorsolása, arra még van esélyem. Mivel azonban két őszi versenyt már lefutottam (Berlin és New York) és Chicago is ősszel van, jól jönne jövőre egy tavaszi verseny is. Boston van még, de oda eleve nincs sorsolás, csak szintidő (amit én kb 1% eséllyel tudnék csak megfutni), vagy nagyon drága jótékonysági indulási jog, esetleg egy-két utazási iroda, de azok jellemzően már 2020-ra is tele vannak.

Igazából azt eldöntöttem már, hogy ezt szeretném megcsinálni. Még próbálom felderíteni, hogy hogyan juthatnék be az egyik tavaszi versenyre, írok majd róla, ha van információ.

Egyedi versenyek

Ha esetleg egyik WMM verseny sem jönne össze jövőre, vagy csak Chicago, akkor sem csüggedek, van még olyan hely ahova szívesen utaznék és persze kötném össze az ott tartózkodást egy futóversennyel.

Hirtelen ötlettől vezérelve pár napja beneveztem a Liege-ben (Belgium) tartandó sörmaratonra, hivatalos nevén “Beer Lovers’ Marathon”. Megtetszettek a promóciós videók, a képek, az egész verseny laza hangulata. 5 kilométerenként vannak sörös frissítőpontok, ahol a legjobb belga söröket lehet végigkóstolni, minden szükséges körítéssel (kocsma hangulat, együttesek, nézők). És erről is szól a maraton, azaz tényleg mindenki megáll és iszik, kóstol. És jelmezben fut.

Legjobb barátom is Belgiumban él átmenetileg, így a versenyt össze tudom kötni egy látogatással is. De ami leginkább vonzott benne, az az, hogy milyen lehet nem versenyszerűen, a pályán a legjobbadat nyújtva lefutni egy maratont. Lehet, hogy furcsán hangzik, de kíváncsi vagyok rá, hogy milyen érzés lassabb tempóban, meg-megállva teljesíteni 42.2 kilométert. A videókat és fényképeket elnézve egyébként hihetetlen elképzelni, hogy tényleg egy teljes maratont teljesíteni kell, és a szintidő is a nagy versenyeken szokásos. Meglátjuk. A felkészülésem mindenesetre nem erre a versenyre fog kifutni. 🙂

Beer Lovers Marathon
Egy a sok sörös frissítőpont közül

A másik úti cél, ami már régóta mozgat, az Izland. Erről is írtam már, amikor a kezdetekről meséltem. Soha nem jött össze, pedig nagyon kíváncsi vagyok az országra, a természetre, a vulkánokra, vízesésekre, gejzírekre. Valahol szembejött velem, hogy Izlandon is tartanak maratonokat, ráadásul nyáron. Ez azért tetszik, mert ott nyáron 10-15 fok van, szinte ideális futóidő, amikor itthon 30-35 fokban kell edzeni.

Reykjavik Marathon
Reykjavik Marathon

A Reykjavik Marathon augusztus 24-én lesz, amit pont össze lehet kötni egy kellemes családi nyaralással. Persze télen is megvan Izland varázsa, de családdal biztos jobb időszak nyáron utazni. A maraton különlegessége, hogy egy kisvárosban (Reykjavik) és környékén, csodaszép környezetben zajlik. Sok hasonló verseny van még persze, számomra Izland felfedezése és a nyári időpont miatt került fel a listámra.

Izland
Izland természeti szépségei

Egyelőre nem gondolkozom több versenyben, a fő célom a World Marathon Majors egy-két futama lenne jövőre, meglátjuk, hogy összejön-e. Még tartok egy-két vasat a tűzben velük kapcsolatban. 🙂

A kezdetekről

Sokszor felmerül beszélgetések során, hogy honnan és hogyan jött a New York Marathon ötlete. Miért éppen futás és maraton, és persze miért éppen New York? Bár itt-ott röviden írtam róla, gondoltam most összefoglalom, hogy mi vezetett odáig, hogy november 4-én a Big Apple-ben fussak 42.2 kilométert.

A történet nem olyan régről indul, de azért nem is tavalyról, amikor kitaláltam ezt a konkrét célt. Még 2013-ban voltam Venezuelában több, mint két hetet, megmászni egy tepuit, eltölteni pár napot egy helyi indián faluban, illetve megnézni a világ legmagasabb vízesését, az Angel-t.

Tepui

Tepuik földjén

 

Angel vízesés
Az Angel-vízesés előtt

Ez a kaland akkor nagyon tetszett, és már nem sokkal utána elkezdtem szervezni a következő utat, ami számomra Izland lett volna. Azonban a meglévő társasággal, barátokkal csak nem akart összejönni ez az út, mindig úgy voltunk vele, hogy majd jövőre. 2016 végén, amikor újabb egy év csúszás volt kilátásban, akkor eldöntöttem, hogy én elmegyek, ha törik, ha szakad. Még aznap, nem is igazán tudom már, hogy honnan, az is eldőlt, hogy az úti célom nem Izland lesz, hanem Afrika. Egész pontosan a Kilimandzsáró megmászása. Bár a hegy magas (5895 méter), különleges hegymászói tudást nem igényel, inkább magashegyi trekking. Azért persze nagy kihívás volt, amihez sikerült lefogynom 14 kilót 2017 első felében, hogy aztán 2017. augusztus 8-án ott álljak a csúcson.

Kilimandzsáró
A csúcson

Kilimandzsáró
Annak, aki nem hiszi el, hogy én vagyok a képen 🙂

Kilimandzsáró
A Kilimandzsáró kicsit messzebbről

Bár rögtön utána nem gondolkoztam rajta, azért elég hamar azon járt az agyam, hogy mi lehetne a következő cél. Szeretek utazni, számomra ismeretlen helyeket felfedezni, és persze az is vonz, ha van benne egy kicsi komfort zónából való kimozdulás. Nem túl extrém dolog, de azért nem hétköznapi. Ugyanakkor Venezuelában és a Kilimandzsárón a feleségem és a családom nélkül voltam, és tudtam, hogy még egy ilyen túrát, 3 kisgyerekkel nem biztos, hogy bevállalnék (egész pontosan nem biztos, hogy otthon jól tolerálnák, ha bevállalnám:)).

Tavaly szeptember végén egy mini wellness hétvégén voltunk feleségemmel, Ildivel, Szentendrén. Három gyerek mellett ritkán van idő csendben gondolkozni. Itt volt. Éppen masszázson voltam, amikor újra eszembe jutott a téma. Mi olyat lehetne csinálni, utazással és kihívással egybekötve, ahova a családom is eljöhetne velem? Már nem tudom pontosan miért és hogyan, de jött az ötlet a New York maratonról. Nem rémlik, hogy láttam vagy hallottam volna róla előtte, szerintem valahogy külön jött New York, mint úti cél, és a maraton, mint kihívás ötlete. A lényeg, hogy mire kijöttem a masszázsról, tudtam, hogy ez lesz a következő nagyobb utazásom. Aztán persze hamar kiderült, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy én azt elgondoltam, de akkor már mindegy volt, megvolt a cél. 🙂

Bár futni csak tavaly szeptember végén kezdtem el rendszeresen, fontos, hogy ez inkább újrakezdés volt. Azaz a futás és a maraton ötlete nem véletlenül jött, nem a semmiből. Régen, kb 20 éve, még gyerekkoromban, nagyon sokat futottam. Egyrészt aszfalton, sok utcai versenyen, különböző távokon, másrészt terepen. Sőt, még tájfutó versenyekre is jártam. A futás mellett sokat fociztam is, volt, hogy napi 3-4-5 órákat, rendszeresen. Itt sem a foci tudásom volt kiemelkedő, hanem az állóképességem, az, hogy még az utolsó órában is tudtam futni. Nem emlékszem már pontosan minden részletre, de azt tudom, hogy szerettem futni és aránylag jól is ment. Kisebb iskolai versenyeken általában dobogón végeztem, nagyobb versenyeken nyilván nem, de valahol a mezőny első felében. Nem készültem tudatosan, nem volt edzéstervem, sőt, sokszor nem is edzettem, csak tornaórán és a grundon.

Aztán előbb jött az egyetem, amikor csökkent a sporttal töltött idő, de még megmaradt, majd a munka világa, amikor kis túlzással kb tíz évre gyakorlatilag meg is szűnt. Én, aki mindig csontsovány voltam, és szüleim azon aggódtak, hogy előbb-utóbb eltűnök, jól meghíztam. Jöttek a gyerekek és az apuka pocak is. 🙂 “Fénykoromra “elértem a 93-94 kilót. Venezuelában még túlsúlyosan voltam, meg is szenvedtem rendesen azokat a napokat, amikor komoly túrázások voltak. 2017 elején 92 kilósan kezdtem el edzeni (kondi teremben, bicikliztem, eveztem, néha futottam) és a Kilimandzsáróra le is fogytam 78 kiló körülire és azt sikerült is szinten tartanom (elsősorban egyébként az étkezésnek és nem a sportnak köszönhetően). Így ért 2017 szeptember vége, amikor döntöttem a New York Maraton mellett és kezdetét vette a tudatos felkészülésem, aminek a részleteiről már itt a blogon is olvashattatok.

Nyári szabadság?

Egy kicsit eltűntem az elmúlt 3-4 hétben, a blogra is lassan egy hónapja írtam utoljára. Persze nem hagytam abba az edzéseket, bár egy-kettő sajnos kimaradt, és a lelkesedésem is csökkent egy kis időre.

Egyszer már volt egy holtpontom, még január végén, február elején. Akkor elsősorban egy betegség miatt, illetve utána nehéz volt visszarázódni, felpörögni. Most inkább a nyári szabadságok miatt jött el ez a holtpont, de biztos benne van a sok edzés miatti fáradtság is, hiszen most már lassan közel 10 hónapja készülök folyamatosan, megalkuvás nélkül.

Június végétől voltunk a családdal két hetet nyaralni, egy hetet Spanyolországban, plusz mivel autóval mentünk, három nap volt odafele az út és négy nap visszafele. A két hét alatt az utazásokat is beleértve azért az edzések többségét megfutottam, de egy hosszú hétvégi futás kimaradt a visszaút fáradalmai miatt. Persze nagyon nagy élmény volt a tengerparton futni, és jól is mentek az edzések, de azért a családi nyaralás alatt nagyon nehéz volt nekiindulni ezeknek a futásoknak. Ráadásul a meleg idő miatt ezekre hajnalban kellett sort keríteni, ami egy plusz nehézségi fok volt. Nem tagadom, nem volt könnyű felkelni és elindulni.

Az előző hét közepén érkeztünk vissza, a hét közepi futásaim le is tudtam, de mivel hétvégén az EFOTT-on voltunk, a vasárnapi hosszú futás megint kimaradt. Ez egy tudatos döntés volt, tudtam előre, hogy két átbulizott éjszaka után nem fogok én másnap futni, főleg úgy, hogy vasárnap még leutaztunk Zágrábba megnézni a VB döntőt. Szóval ezek után ezt a hetet is elég fáradtan kezdtem, ráadásul munkahelyet is váltok és mivel ez az utolsó hetem, elég sok a munka és a plusz program – bár mondjuk most már nincs kifogás, csinálom az edzéseket, csak nem mondhatnám, hogy friss, üde, nagyon motivált állapotban.

Ami megnyugtat, hogy sajnos számomra már véget értek a nyaralások, már csak Berlinbe és New York-ba megyek a maratonokra. Így a hátralévő idő már tényleg a felkészülésé. Ráadásul most három hétre a család is Balatonozni fog, így biztos bőven lesz időm megfutni a edzéstervet. Mondjuk a most szombat éjszakai szegedi félmaratonomra ez eddig nem a legideálisabb felkészülés, pedig ez lesz az utolsó versenyem a berlini maraton előtt, ráadásul nagyon szeretném megfutni az 1:40-en belüli időt. Hát meglátjuk, hogy mennyire tudom összekapni magam.

Hol is tartok?

Sok idő eltelt azóta, hogy elkezdtem a New York maratonra készülni, jobban mondva, hogy egyáltalán elkezdtem újra futni. Tavaly szeptember végén még olyan messzinek tűnt az a 2018. november 4-i időpont, hogy el is veszett valahol a távoli jövőben. Aztán időközben kitaláltam, hogy a New York-i verseny előtt jó lenne futni egy elő-maratont, ami végül a szeptember 15-i berlini verseny lesz. Tudom, hogy furcsa döntés, de valahogy úgy voltam vele, hogy ne a New York-i legyen az első, ne azt rontsam el azzal, hogy nem tudom végigfutni, vagy túl sokat vállalok be esetleg.

Az ok mindegy is, a lényeg, hogy kicsit több, mint négy hónap múlva már itt is van szeptember közepe, és a maraton, ami nemrég még a távoli jövőbe veszett, az hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Persze négy hónap még hosszú idő, tavaly ősszel kevesebb idő alatt nagyon sokat fejlődtem, de ugyanakkor azt is tudom már tapasztalatból, hogy pillanatok alatt el fog telni, főleg a nyár miatt.

Eddig még érzésre sok versenyem volt, most hirtelen ott találtam magam, hogy a szeptemberi Berlin Marathon előtt már csak Kecskeméten futok május végén 25 kilométert (nem is annyira verseny céllal), illetve július közepén egy félmaratont (ha egyáltalán elmegyek, mert nem 38 fok lesz).

Röviden összefoglalva, most először éreztem azt, hogy már nincs olyan sok időm hátra a felkészülésből, a maraton, ami eddig inkább távoli cél volt, kézzelfogható közelségbe került: nemsokára tényleg le kell futnom. 🙂 Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijeszt meg egy kicsit. Az utolsó versenyem Prágában nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem, illetve a legutóbbi sérüléssel is elment közel két hét a felkészülésből. Csak egyszer futottam eddig félmaratonnál hosszabb távot edzésen, 25 kilométert, és sokkal nehezebb volt, mint sejtettem. Pedig a maraton csak 35-nél kezdődik, ugyebár.

Sok az a négy hónap, de mindent figyelembe véve kicsit kevés is. Nem aggódom, mert valamiért azt gondolom, hogy biztosan le fogom tudni futni. Most már tudom, a saját gyakorlatomból, hogy tényleg nem a távolság, hanem az iram öl. Szerintem van az a kellően megfontolt, lassú tempó, amivel ugyan kihívás lenne a maraton, de talán már most le tudnám futni. A tévedés jogát fenntartom magamnak. 🙂 Egyelőre jobban tartok attól, hogy az edzőm, Marci által megálmodott 3 és fél órás célidő az, ami továbbra is inkább csak álom, mint reális cél.

Ami még egy kicsit rémisztő, azok a sérülések, betegségek. Túl vagyok egy vádli húzódáson, egy lázas betegségen és egy enyhébb, combhajlító húzódáson. Több, mint hét hónap alatt talán nem vészesen sok, mindegyik körülbelül két hét kihagyást jelentett (és utána még egyszer minimum ugyanennyit jelentett, amivel visszahoztam a kihagyást). Persze jó lenne ha a nyáron, a maradék négy (majd még plusz kettő) hónapban elkerülnének a sérülések. De ami rémisztőbb, hogy mindkét sérülés (és nyilván a betegség is) a semmiből jött. Semmi előjelük nem volt. A hosszú edzés ciklusban persze nem voltak szerencsések, de nem dőlt össze a világ. Viszont ugyanígy megtörténhetnek akár a berlini, akár a New York-i maraton előtti napokban. Nem egy kellemes gondolat, főleg, hogy nem érzem úgy, hogy bármi ráhatásom lenne…

Persze folytatom az edzéseket, ha lehet még keményebben és tudatosabban. Igyekszem sokkal jobban odafigyelni a törzserősítésekre, ezeket azért elhanyagoltam az utóbbi hónapokban. Most tele vagyok újra energiával, élvezem a futást, remélem nem fog semmi hátráltatni majd. Hajrá!

Miért szeretek futni?

A ma reggeli futásom közben valahogy ez a kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért szeretek futni? Mert szeretek. Elindulni már kevésbé. 🙂

A viccet félre téve, bár a maratoni felkészülés egy konkrét cél eléréséről szól, amihez kapom az edzésterveket Marcitól, emiatt az egyes edzések amolyan kötelezőek, megélhetném úgy is, hogy muszáj futni. Tudnék úgy is futni, ha nem annyira szeretném, csak tudom, hogy ez szükséges ahhoz, hogy elérjem a célom. De nem erről van szó, tényleg szeretek futni. Nem mindig könnyű összeegyeztetni a napi dolgokkal, sokszor nehéz hajnalban felkelni, vagy a hidegbe kimenni, de összességében élvezem, szeretem.

Szóval a ma reggeli futásom közben azon gondolkoztam, hogy miért szeretek futni, mi az, amiért szívesen csinálom. Többektől hallottam, hogy a futás túl monoton, hogy unatkoznak közben. Van aki már abba is hagyta emiatt, más zenét vagy hangoskönyvet hallgat közben. (Persze sokan más okból hallgatnak zenét közben.) Érdekes, hogy én ezt csak egyszer próbáltam, kíváncsiságból. Sem előtte, és sem azóta nem hiányzott a zene, sőt, igazából zavarna.

Sokak válasza erre a kérdésre maga a sport szükségessége. Vagy a természet közelsége, a friss levegő. Bár ma reggel egy csodálatos helyen futottam, én mégsem ezekért szeretek futni.

Futás Visegrádon
Kilátás a visegrádi Panoráma útról

Arra jutottam, hogy én igazából a csendet szeretem. Azt, hogy magam vagyok, én és a természet (vagy néha a város), én és a gondolataim, én és a csend vagy éppen a város zaja. A futás amolyan “én idő” számomra. Egy átlagos napon ritkán van erre lehetőségem. A munka során szeretek pörögni, jönnek a megbeszélések vagy a feladatok egymás után, szünet nélkül. Általában egy telefonra sincs időm. Otthon három kisgyerek mellett örülök, ha néha csend van, vagy ha Ildivel, a feleségemmel is tudok váltani néhány szót. A munka után persze alig várom, hogy velük legyek, de otthon sem áll meg a pörgés. Ha mégis jut 5-10 perc szabadidő, akkor egyből nyúlok a telefonért, Facebook, emailek vagy Index, vagy amit éppen olvasok. Persze nyilván erről leszokhatnék, de ilyenkor is ingerek érnek, reagálok, nincs pihenés.

Furcsa mód, bár ellentmondásnak tűnik, pont a futásban találom meg ezt a pihenést. Ekkor van “én időm”. Egyedül vagyok, magam vagyok. A futás miatt nincs lehetőség a telefont csekkolni, nincs semmi, ami elterelhetné a gondolataim. Persze néha oda kell figyelni hova lépek, a tempót tartani, váltani, de összességében nyugalom van. Ilyenkor tudok a legjobban kikapcsolni, gondolkodni, álmodozni, tervezni, újra átélni valamit. Az idő pedig sokszor repül és egyáltalán nem olyan unalmas futni, mint ahogy sokan képzelik.

Van még egy teljesen más oka amiért szeretek futni. A futás egy egyéni sport. Csak az számít, hogy én mit csinálok, mit teszek bele és azt vissza is kapom. Nem függ az eredmény másoktól. Szeretek csapatban dolgozni, gyakorlatilag ebből áll az életem, mind a munkában a kollégákkal, mind otthon a családban. A futás valahogy pont megfelelően ellenpontozza ezt. Ott csak én vagyok. Nem számíthatok másra, de nem is függök mástól.

És itt van még egy olyan oldala a futásnak, amit szeretek. Úgy érzem így néhány hónap után, hogy annyit ad vissza, amennyit beleteszel. Nagyon objektív a teljesítmény visszajelzése. Nincs megvezetés, becsapás, mellébeszélés, ügyeskedés. Edzettél vagy nem. Felkészültél vagy nem. A verseny napján visszakapod, amit belefektetettél, nem többet, de nem is kevesebbet. Nyilván közbeszólhat betegség, sérülés, kialvatlanság, de ettől szerintem még igaz az, hogy a futás egy nagyon igazságos sport. Könnyen visszamérhető a teljesítmény, a belefektetett munka. Nem másokhoz képest, akik profi versenyzők, hanem magadhoz képest.

Szóval ma reggel arra jutottam, hogy nemcsak amiatt futok, hogy elérjem a célom, lefussam a maratont. Hanem azért is, mert egyszerűen szeretek futni.

Mélypont

A Facebook-on és blogokon sokszor divat csak a szépet és a jót megosztani, leírni, hiszen mindenki szereti ezt az arcát megmutatni. Problémákról, kihívásokról, gondokról jóval kevesebben posztolnak. Nyilván én is szívesebben osztok meg egy boldog pillanatot, mint a gondjaimat, de azért tudjuk, hogy olyan az élet, hogy ezek sem kerülnek el minket. Ez a bejegyzés valami ilyesmiről fog szólni.

Azt hiszem az elmúlt hetekben túl vagyok az első mélypontomon. Azért könnyebb róla írni, mert remélem, hogy már vége. Az egész azzal kezdődött, hogy január végén beteg lettem. Csak egy sima nátha, semmi extra, futottam is mellette. Nem kellett volna, mert rosszabbodott az állapotom. Megbeszéltem az edzőmmel, Marcival, hogy kihagyunk pár napot, fontosabb, hogy meggyógyuljak. Ritkán vagyok beteg, főleg lázas, a végén dolgozni sem mentem pár napot.

Február 4-től 10-ig Amszterdamban voltam egy szakmai kiállításon. Optimistán vittem magammal a futócipőm, de a végén örültem, hogy úgy ahogy kicsit jobban lettem. A köhögés nem akart szűnni, és voltak egyéb tünetek is. Teltek a napok, de valahogy bejegyzéseket sem volt kedvem írni a blogra, és a Facebook oldalt is hanyagoltam kicsit. Nem állt össze a kép, de nem éreztem annyira elhivatottnak magam a futással kapcsolatban, mint eddig.

Már február közepe volt, több, mint két hetet kihagytam, mikor végül múlt hét pénteken elmentem egy rövidebb laza kocogásra. Azt hittem, hogy ki leszek éhezve a futásra, úgy kell majd mind időben, mint tempóban visszafognom magam, hogy ne fussak többet vagy gyorsabban, mint amit elterveztem. Ehhez képest nehezen mozogtam, kihívás volt tartani egy normális tempót, fáradtnak éreztem magam és percenként néztem az órám, hogy mikor lesz már vége a 45 percnek (ami általában egy fél edzés időtartama).

Mentálisan elég rossz hatása volt ennek a futásnak. Azt hiszem most már tudom, hogy mi a különbség amikor valaki sérült és úgy hagy ki 1-2 hetet, és amikor beteg. Mikor decemberben sérült voltam, akkor jól voltam. Tényleg szenvedés volt, hogy nem tudtam futni, minden nap mentem volna. Aztán mikor visszatértem, tényleg ki voltam éhezve, alig vártam, hogy futhassak. Januárban futottam is egy eddigi legjobb 10 kilométert és legjobb félmaratont. A sérülés miatti kihagyás inkább pihenés volt. Most a betegség miatt – így utólag látom – nem pihentem. Gyenge voltam, nem hiányzott annyira a futás. Nem vagyok orvos, de valószínűleg a szervezetem sem pihent, hanem legyengítette a betegség. Szóval nagyon más volt a betegség utáni visszatérés, mint a sérülés utáni.

Vasárnap kellett volna egy kicsit hosszabbat futnom – de végül nem futottam. Azt hiszem kb ez volt az első edzés kihagyásom, amit én hagytam ki (és nem sérült vagy beteg voltam). Először reggel akartam futni, de aztán inkább nem keltem fel. Esett a hó, úgy voltam vele, hogy majd délutánra elolvad. Estére elolvadt, de akkor megmagyaráztam magamnak, hogy egy-két pohár bor után már inkább nem kéne futni, majd bepótolom hétfő hajnalban. Hétfő hajnalban – rám nem jellemző módon – nem tudtam felkelni, hiába terveztem el. Valahogy lélekben feladtam, ezt a futást kihagytam – keddre úgy is elő volt írva a következő. Aztán persze kedden (tegnap) sem tudtam reggel felkelni, hiába terveztem.

Éreztem, hogy nem lesz ez így jó, de hát ilyen az élet, vannak mélypontok. Tegnap este, munka után megint nagyon csábító volt, hogy ne fussak. Esett a hó, tiszta latyak és hó volt minden, a járdák nem voltak letakarítva. Minden adott volt ahhoz, hogy jó kifogást találjak. Persze munka után hazaérve nehéz is otthonról elindulni, hiszen várnak a gyerekek, játszunk, vacsora, stb. Szerencsére valahogy megvolt bennem az, hogy ezt most már nem hagyhatom ki. Nem tudom mi változott az előző pár naphoz képest, de tudtam, hogy eddig még lehet mentség, de ha ezt is kihagyom, az már egy határ átlépése. És ami ennél is fontosabb, valahogy újra volt kedvem futni. Persze a körülmények nem voltak a legideálisabbak, de mégis éreztem azt, hogy most nem muszájból megyek, hanem mert szeretnék.

Szóval végül összeszedtem magam és a közelben lefutottam az előírt 50 percet. A latyak és a hó miatt nem tudtam rendes időt menni, de sokkal jobban éreztem magam, mint múlt hét pénteken. A végén volt néhány repülő, ez kifejezetten jól esett. Most újra úgy érzem, hogy kicsit fel vagyok töltődve, hogy újra megvan a motiváció, újra szeretnék futni. Kell is, mert jövő hét vasárnap már Szegeden lesz egy verseny, amire beneveztem.

Edzés hóban
A havas edzés előtt