Motivációs dilemmák

Az előző blogbejegyzésemben, ami a Vivicittáról szólt, írtam már róla, hogy idén eddig milyen kevés versenyen voltam, és hogy ennek egyrészt a motiváció hiánya volt az oka. No persze nincs itt a világ vége, szeretek futni, minden edzést megcsinálok lelkiismeretesen, a fejlődésem is látványos. A verseny viszont más, számomra annak valahogy mindig extra tétje van. Tudom, hogy hülyeség, de ahogy írtam, én akkor szeretek versenyre menni, ha van egy jó cél, egy olyan időeredmény, ami egy következő lépcsőfok, amit addig még nem sikerült elérnem, egy PB. Tudom, hogy lehet és van értelme a futás élményéért versenyre menni, a hangulatért, az éremért, de engem mégis az mozgat meg, hogy hivatalos, mért körülmények között teljesíthetek egy távot, ideális esetben olyan gyorsan, ahogy még sosem. És mivel szerencsére fejlődök, ezért ez ha nem is minden versenyen, de azért sokszor megadatik. Számomra ez is a futás, a verseny célja. Ne értsétek félre, én mélyen tisztelem azokat a futó társaimat, akik örömfutni mennek el egy-egy versenyre, akik társaságban, jókat beszélgetve teljesítik a távot. Van akit a befutóérem dob fel. Mindenki más. Engem a fejlődés, az előrelépés, a gyorsulás motivál, az önt el olyan jó érzéssel, amiért érdemes csinálnom, ami kitartóvá tesz a későbbi edzéseken is, a szürke hétköznapok során.

Az előző gondolatmenetet folytatva, mivel én a versenyek többségén valami olyasmit szeretnék elérni, amit előtte még nem, ezért általában tisztességesen meg is kell küzdeni. Így, most már több, mint másfél éves futó múlttal, tisztán látom, hogy mekkora különbség van mondjuk 95%-os, 100%-os és 105%-os (erőn felüli) teljesítmények között. A kerek számok nyilván csak példák, de a lényeg, hogy van különbség, hogy hogyan állok neki egy versenynek és mit adok ki magamból. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy 95%-ig elég könnyű eljutni. Ha odafigyelek, odakoncentrálok, odateszem magam, futok rendesen, ahogy elterveztem, akkor az megvan. Ezzel el is lehet érni egy előre kiszámolt, eltervezett eredményt. Ilyen versenyem volt például a most februári kaposvári dombos félmaraton, ami egy erős edzésnél több volt, de nem legjobb időt mentem futni.

A 100% az – az én mércém szerint – egy kicsit több ennél. Vagy azért, mert közbejön néhány nem várt nehézség (ténylegesen kicsit hosszabb a táv, több az emelkedő, melegebb van, bármi, de Te mégis tartod az előzetes célodat, mintha ideális körülmények lennének), vagy mert egy lapáttal rá tudsz tenni a sima tempóra. Nekem például ilyen versenyem volt a tavaly novemberi siófoki félmaraton, ahol az eddigi legjobbamat futottam félmaratonon. A hivatalos célom 1 óra 40 perc alá kerülni volt, de végül 1:35:33-at futottam, azaz lényegesen jobbat. Ehhez kellett az is, hogy jó erőben érezzem magam, és az, hogy a verseny második felének nagy része alatt összeálljon egy boly, akikkel “muszáj” volt tartanom a lépést. Pont egy kicsit futottak csak gyorsabban, mint ahogy én terveztem, de még tudtam velük tartani a lépést. Aztán végül 2-3 kilométerrel a vége előtt elengedtem őket, bár egy kicsit tudtam gyorsítani, de velük már nem tudtam tartani a lépést. Mi történt? Természetesen nagyon elfáradtam. De ha meglett volna az a kis plusz motiváció még, akkor egy 100%-os verseny helyett lehetett volna 105%-os. És mi hiányzott? Hát az, hogy akkor már tisztán láttam, hogy nagyon bőven megfutom az 1:40 alatti félmaratont. Nem volt más célom. Ott verseny közben nem olyan egyszerű váltani, hogy akkor 1:36 vagy 1.35 alatt akarok futni. Kell későbbre is kihívás. Most jó lesz ahogy lesz. Félreértés ne essék. Gyorsultam az utolsó 2-3 kilométeren. Nagyon kész voltam az erőmmel. Nehéz volt már futni. Tényleg nem tudtam tartani a lépést a bollyal. De tudom – mivel már volt 105%-os versenyem is – hogy az a kicsi plusz hiányzott mentálisan. Ha nagyon kell, ha nagyon akarom, akkor tudtam volna még egy kicsit meghalni. 🙂 És lehet, hogy 1:35-ön belül futok. Erre még visszatérek.

Szóval a 105%-os versenyek. Két-három ilyen versenyem volt eddig biztosan, az egyik a tavaly januári Zúzmara 10 km. Az egy tökéletes verseny volt, nagyon jól is sikerült, negatív splittel, és ott aztán tényleg mindent kiadtam magamból, a végén levegőt is alig kaptam. Közben is erőlködtem, szúrt az oldalam is, többször is kemény erőfeszítésbe került, hogy tartsam azt a tempót, amit kitűztem. Nagyon-nagyon boldog voltam a 44:44-es időmmel, akkor nekem ez nagyon sokat jelentett. Lehet, hogy a New York Marathon is ilyen verseny volt. Azért nem vagyok biztos benne, mert egy maraton 42 kilométere nagyon hosszú, nagyon jól be kell osztani az erőt, nehéz úgy tekinteni rá, hogy 105%-ot kiadsz – amikor a verseny első felében még jól esik a kocogás. Persze a második fele az nagyon más. Szóval lehet, hogy az is egy 105%-os verseny volt. Berlinben meghaltam, ott elfogyott az erőm. Természetesen nagyon nehéz volt, de ott elengedtem az idő elvásárokat és csak valahogy be akartam érni a végén. Az más fajta motiváció, más fajta történet. 🙂

De hogy miért is vettem most elő ezt a témát? És mi a dilemmám? Az, hogy nagyon nehéz fejben 105%-os teljesítményre sarkallni a testemet akkor, amikor tudom, hogy ideális esetben fél-egy év múlva akkor már egy 95%-os erőfeszítés is elég lesz egy akár jobb eredmény elérésére is. Konkrétabban: Miért haljak meg 2018 tavaszán Prágában egy 1:40-en belüli félmaratonért, ha ősszel, ugyanakkora erőfeszítéssel már percekkel jobb időt futok? Miért adjak ki 105%-ot 2018 januárjában a Vivicittán egy akkor hihetetlen jónak tűnő 44:44-es 10 kilométerért, ha később (igaz, ez 15 hónappal később) egy “csak” 100%-os erőfeszítéssel simán 42 percen belül futom a 10 kilométert? És egy bármilyen holnapi versenyen miért viseljem el a fizikai fájdalmat és a rendkívül nehéz körülményeket, ha tudom, hogy 6-12 hónap múlva kisebb erőfeszítéssel is jobb időt fogom majd futni? Akár egy edzésen is, nemhogy versenyen?

Néha fáj futás közben.

Nyilván tudom én a választ. Csak verseny szituációban, mikor meg kell lépned, hogy 100% helyett 105%-ot adj ki magadból, amikor fáj a levegő vétel, amikor legszívesebben lassítanál (esetleg belegyalogolnál), akkor is ott vannak ezek a gondolatok a fejedben. És egy verseny – még ha 10 kilométeres is – hosszú. Telnek a másodpercek, percek, Neked lépned kell egyik lábbal a másik után, és közben nem hagynak nyugodni a gondolatok. Jön egy emelkedő. Visszalassítsak? Vagy nyomjam meg kicsit? Megéri?

Most már kiismertem magam, hogy ez hogyan megy nálam. Ha a PB a cél, vagy egy konkrét kihívást jelentő időeredmény, akkor ki tudok adni magamból 105%-ot. Ha nem, mondjuk mert simán megvan a cél 100%-kal is, akkor verseny közben már nem tudom felpörgetni magam, hogy még annál is jobbat fussak. Nagyon sok múlik (nálam) a verseny előtti célkitűzésen, elhatározáson. Ha az megvan, ha az kőbe van vésve, akkor a verseny közben már nem bírálom felül, mindent megteszek érte. Kiadom magamból a 105%-ot.

Mindazonáltal azért érdekel a kérdés, hogy azok, akik a minél jobb időeredményért futnak, és folyamatos fejlődésben vannak (azaz ha nem is egyik napról a másikra, de a hónapok és negyedévek során gyorsulnak), azok hogyan tudják motiválni magukat egy-egy versenyen, hogy a maximumnál is többet adjanak ki magukból egy akár csak 10-20-30 másodperccel jobb időeredmény elérése céljából.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük