Ultrabalaton 2019

Tavaly azt írtam az Ultrabalatonnal kapcsolatban, hogy “Néha azok lesznek a legjobb bulik, amikhez semmi kedvünk.” Az ideihez nagyon is volt kedvem és kicsit tartottam is tőle, hogy éppen emiatt esetleg csalódni fogok. Hát nem csalódtam, sikerült még a tavalyi versenyt is felülmúlni, mind hangulatban és persze eredményben is. Bár az esőt kihagytam volna. 🙂

Aki követi a Facebook oldalam annak biztos nem árulok el nagy titkot, ha azzal kezdem, hogy sikerült elérni a nagy célunkat és 3. helyen végeztünk a kategóriánkban (7 fős férfik – hiszen ha egy férfi is van a csapatodban, akkor az már annak számít). Sőt, az összes csapat közül is (akik vagy 1500-an voltak) a 29. helyen végeztünk, ami szeritem elég nagy szó – bár nyilván nem fair összehasonlítani a 2-3 fős csapatok teljesítményét a 10-13 fős csapatokkal. De mindegy is, hiszen az eredmény mellett legalább ugyanilyen fontos az élmény, a hangulat és persze maga a futás is.

Ráhangolódás

Tavalyi csapatunk magja megmaradt, de azért volt néhány tervezett és sajnos váratlan változás is. Végül négyen futottunk tavaly is (Niki, Csilla, Peti és én), három újoncunk volt (Zsófi, Gábor és Bence), akiknek az UB is új volt. A két biciklis kísérő közül Laci tavaly is jött velünk, míg Linda tavaly futott, idén sajnos csak kísérni tudott. Elég furcsán telt a szombat, mivel mi csak 16:50-re kaptuk meg a rajt időpontunkat, ezért egész nap nézhettem Facebook-on és Strava-n, hogy ki hol tart már a versenyben. Olyan futhatnékom volt már. 🙂 Mi csak koradélután találkoztunk Balatonfüreden. Egy rendes ebéd nem jött össze, de legalább a versenyközpontban sikerült pizzához jutnia annak aki éhes volt – köztük nekem is. Azért az jó volt, hiszen meleg ételt legközelebb csak vasárnap délután láttunk.

Nekem bejött egyébként a balatonfüredi indulás. Mondjuk valószínűleg bárhonnan indulunk és bárhogy néz ki a versenyközpont, nekem megfelelt volna, szóval azt hiszem nem én vagyok a legkritikusabb résztvevő ebből a szempontból. Volt mosdó, büfé, nagy parkoló (bár parkolni így is nehéz volt) és persze a rajtzóna, ahol megint együtt indulhattunk jelképesen – Niki pedig első futóként a gyakorlatban is.

Célkitűzés

Két célkitűzésem, illetve célkitűzésünk is volt a XIII. UltraBalatonra. Ahogy a bevezetőben említettem már, csapatként megálmodtuk, hogy szeretnénk a 3. helyen végezni a kategóriánkban. Ezt kizárólag a tavalyi eredmények alapján döntöttük el. 🙂 Tavaly ötödikek lettünk. Volt két csapat, akik űridőt mentek (bőven 15 órán belül végeztek és összetettben is 4. és 5. legjobb csapat lettek) őket esélyünk sem volt megelőzni. Tavaly mi 19 óra 5 percet futottunk, előttünk két csapat végzett nem sokkal 18:21 és 18:38-as időkkel. Azt lőttük be, hogy őket meg tudjuk előzni és így harmadikok lehetünk. Mindenki fejlődött a csapatunkban tavalyhoz képest és az új csapattagok is erősítést jelentettek. Persze soha nem lehet tudni, hogy más csapatokban milyen mozgások, cserék, fejlődések vannak és új csapat is bármikor berobbanhat, de azért reménykedtünk, hogy ha nem lesz meglepetés, akkor elsősorban rajtunk fog múlni, hogy meg tudjuk-e futni a harmadik helyet. A szakaszkalkulátor – biztonsági ráhagyással – 17 óra 51 perces időeredményt hozott ki nekünk, de a ráhagyás miatt biztosak voltunk benne, hogy ennél azért jobbak leszünk.

Ami a saját egyéni célkitűzésem illeti, az edzőmmel, Marcival, rövid üzenetváltás alapján abban maradtunk, hogy mindhárom szakaszomon megpróbálok 4:30-as kilométerenkénti átlag tempót futni. Az első szakaszon a sok emelkedő miatt, az utolsón pedig a fáradtság miatt jelentős kihívásként tekintettem erre a célra, de bíztam benne, hogy az első szakaszon a frissesség segít majd, az utolsón pedig a teljesen sík terep.

Első futásom

Egész nap nagyon futhatnékom volt már, ezért örültem, hogy én indulhatok másodiknak. Tavaly én futottam utoljára a csapatból az első szakaszon. Bár akkor ez jól jött ki, de idén nem tudtam volna olyan nyugodtan kivárni a sorom. 🙂 A Pécsely-Balatonakali közötti három kis szakaszból álló távot kaptam meg, ami 13.1 kilométer és nagyon dimbes-dombos. Azaz sok benne az emelkedő, de legalább a lejtő is. Tudtam, hogy a Pécsely-Dörgicse közötti két szakaszt (8.8 km) kell “túlélnem”, mert utána már majdnem végig lejt az útvonal Akaliig. Sokszor eszembe jutott még az UB hétvége előtt, hogy vajon örüljek-e ennek a szakasznak, vagy sem. Nyilván síkon könnyebb futni, kicsit tartottam tőle, hogy jól kikészülök majd rögtön az első futásomon, és meghalok a későbbi szakaszaimon. De aztán úgy voltam vele, hogy egész tavalyi évben a New York-i emelkedőkre edzettem, idén Izlandon sem kis szintkülönbség lesz, a kaposvári félmaratonon is domboztam és a Szénás-kör hegyeit is megmásztuk kétszer az elmúlt hónapokban, szóval ki más futhatna itt, ha nem én!? 🙂

Mire oda értünk, hogy futnom kellett, már nagyon indulhatnékom volt és teljesen pozitív hangulatban voltam. Vártam a dombokat, és azért ott volt a fejemben, hogy a végén végig lejt majd, az milyen jó lesz. 🙂 Neki is eredtem ahogy megkaptam a váltóbotot (órát?) és végre élvezhettem a futást. Kicsit gyorsan indultam (4:05 körüli tempóval az első 2 kilométeren), de hát ezt már megszoktam magamtól. Egyébként is úgy voltam vele, hogy hamar jön majd az emelkedő, akkor úgy is belassulok.

Az emelkedő el is jött. Nagyjából négy kilométeren át, 187 méterről 329 méterig kellett felkapaszkodni, hol lankásabb, hol meredekebb szakaszon. Gyakorlatilag két hosszabb, meredekebb rész volt benne, közte egy kicsit laposabbal. Ezen a kb négy kilométeres “hegyi” szakaszon 5:09-es, 4:55-ös, 4:35-ös (ez a laposabb rész) és 4:44-es tempót futottam kilométer átlagban. Azt kell, hogy mondjam, hogy még magamat is megleptem. Teljesen jó erőben futottam fel, nem haltam meg, a pulzusom stabilan 167 volt, ami magas, de még messze nem 170 feletti (ami mondjuk 1-1 keményebb félmaraton második felében volt). Érdekes módon nem is tűntek olyan vészesen meredeknek a hegyek, mint ahogy előre elképzeltem őket. Lehet, hogy tényleg jót tett a Szénás kör, vagy csak kipihent és nagyon motivált voltam. Mindenesetre belül nagyon büszke voltam magamra. 🙂

Innen még hátra volt több, mint a távom fele, 7 kilométer, de tudtam, hogy már végig lejteni fog. Bár tavaly az autóból nagyobb lejtők rémlettek, de azért így is sokkal könnyebb volt lefele futni, vagy akár csak vízszintesen. Itt 3:46 és 4:20 közötti kilométereket futottam, átlagban 4:05 lehetett és nem szakadtam meg. Ekkor már az járt a fejemben, hogy azért lesz még két szakaszom. Érdekes módon itt előztek meg ketten is, úgy húztak el mellettem, mintha én csak sétáltam volna. 🙂

Összességében nagyon jól esett az első futásom, és úgy éreztem, hogy sokkal jobban is sikerült, mint ahogy gondoltam volna. Bár tartottam az emelkedőktől, végül a tervezett 4:30-as átlag tempónál gyorsabban, 4:20-szal tudtam le ezt a 13.1 kilométert. Ami miatt egyedül kicsit csalódott voltam, és nem is értettem igazán, hogy összetettben “csak” a 6. helyen álltunk a kategóriánkban. És bár a hegyi szakaszokon én 3. és 2. lettem, a lejtős szakaszon “csak” 5. a kategóriánkon belül. Na mindegy, itt még csak kb a verseny 10%-ánál tartottunk, csak emlékszem, hogy ezen megakadt a szemem és egy kicsit el is gondolkoztam, hogy lehet nem lesz meg ez a 3. hely…

Futások között

Azt hittem, hogy idén – mivel két autóval mentünk és a teljes távon heten futottunk szemben azzal, hogy tavaly ketten csak az elején és a végén futottak és csak öten mentünk körbe egy autóval – kicsit nyugodtabb lesz a tempó, többet lehet majd pihenni, esetleg aludni is fogok tudni. Hát ezek az elgondolások nem jöttek be. Részben azért, mert kicsit rövidebb távokat futottunk, mint tavaly, részben pedig azért mert jelentősen gyorsabban. Nem éreztem azt, hogy idén könnyebb vagy gyorsabb lenne a logisztika. És volt még egy nehezítő tényező: sokkal többen voltak idén, mint tavaly, és így a kísérő autókból is több volt. Viszonylag sok váltópont közelében elég nagy dugó alakult ki, főleg az északi parton. Volt ahol 5-10 percet simán sorba kellett ahhoz állni, hogy tudjunk parkolni egyáltalán.

Az első futásom kb háromnegyed 7-kor hagytam abba és a másodiknak negyed 11-kor indultam neki, tehát kb négy és fél órám volt közöttük. Ez bőven elég volt pihenni. Ettem egy-két szendvicset, kávéztunk is Zsófival. 🙂

Időközben minden csapattárs futott és igen kitett magáért mindenki, szuper időeredmények születtek! Nem akarok senkit kiemelni, mert magához képest szerintem mindenki nagyszerű időt futott. Ekkor már a 3. helyen álltunk a kategóriánkban. Az első két csapat – a tavalyi évhez hasonlóan idén is – űrbéli tempót ment, a nyomukba érni sem volt esélyünk. De úgy nézett ki, hogy a harmadik helyért szoros csata lesz.

Második futásom

A második futások sorát én kezdtem elsőnek. Még a futásra készülődve rájöttem, hogy ennek a futásnak az eleje (az első szakasz) az egybeesik a tavalyi második futásom utolsó szakaszával. Így a 13.1 kilométerből az első 6 nem volt ismeretlen. 🙂 Tudtam, hogy egy hosszabb részt megint kukk sötétben, béka kuruttyulástól hangosan kell megfutnom majd, ahol tényleg elkel majd a fejlámpa. Így is lett.

Különösebb tervem nem volt erre a 13.1 kilométerre. Kb csak az, amiben Marcival maradtunk, azaz kb 4:30-as átlagban lehozni. Éreztem, hogy azért az első futás kivett belőlem, mégis erősen indultam, az első két kilométeren 4:01-et és 4:06-ot mentem. Szerencsére időben kapcsoltam, hogy ezt nem fogom bírni és ráálltám egy kb 4:20-4:25-ös tempóra. Nyilván nehezebb volt futni, mint elsőre, még ha nem is volt szint ezen a szakaszon. Próbáltam a tempót tartani, ami erőfeszítésbe került, ennél tudtam volna kényelmesebben is futni. 🙂 Ugyanakkor tudatosan figyeltem is arra, hogy ne hajtsam nagyon ki magam. Tavaly nagyon megszenvedtem az utolsó szakaszon, nem akartam még egyszer átélni ugyanazt. Az utolsó 5 kilométeren már inkább 4:25-4:30 közötti kilométereket futottam. 8.1 kilométernél még frissítettem is (egy kis iso ami ki volt téve meg egy szőlőcukor) először a versenyen. Egyébként nagyon jó futó idő volt, kicsit hideg, de még nem esett (csak villámlott), pont jó. Azért örültem amikor a Tesco ponton átadhattam a chip-et és kis levezető kocogás után pihenhettem, megihattam egy alkoholmentes sört.

Összességében elégedett vagyok a második futásommal is. A célt elértem, bőven 4:30-on belül volt, és tényleg tudtam arra figyelni, hogy maradjon még bennem a harmadik etapra is, ahogy majd nemsokára kiderül. 🙂

Szervezés, váltópontok

A Tesco váltópont valami fantasztikus volt, nagyon örülök így utólag, hogy pont ott fejezhettem be egy futást. Jó hangulat, Balaton-part, de ami nekem a legfontosabb volt, ingyen ropi és alkoholmentes sör (de volt még saláta, joghurt is).

Én egyébként nagyon elégedett vagyok a szervezéssel. Persze olvastam negatív tapasztalatokat is, és nekem is lenne néhány fejlesztő javaslatom (elsősorban a parkolásra gondolok, de az útvonal kitáblázására, jelölésére is), de összességében szerintem nagyon sokat emelkedett a színvonal tavalyhoz képest és nagyon kitettek magukért a szervezők, önkéntesek. Külön tetszett, hogy minden váltóponton hangosan szóltak mindig, hogy kihez kell futni, hol kell csippantani. Mindenhol volt bőven frissíteni való, pedig körülbelül az utolsók között indultunk (igaz, utána jó gyorsan futottunk). A parkolók többségénél is jó volt a szervezés, irányítás, ezen lepődtem meg a legjobban. Igaz ugyanakkor, hogy azzal a forgalomirányító sem tudott mit kezdeni amikor 100 autó érkezik 20-30 helyre. Szóval van min javítani jövőre is, de le a kalappal a több száz önkéntes előtt, ők is ember felettit nyújtottak.

Valamivel az én második futásom után már tíz percen felüli előnyünk volt a dobogón, de azt nem mondanám, hogy megnyugtatott volna minket. Még túl sok volt hátra és az idő is rosszra fordult.

Megjött a vihar

Már az én második szakaszomon is látszottak a villámok, és bár az utánam futó Niki még megúszta a vihart, Bence már nem – bár ő még talán nem ázott bőrig, Zsófival ellentétben. Innentől valahogy az az érzésünk volt, hogy bármerre is mentünk, valahogy mindig pont minket követett az eső. Előrementünk a kocsival a váltópontig, nem esett, reggel már itt-ott kék volt az ég, de mire megérkezett a futónk, akit váltani kellett, újra esni kezdett. És ez így ment váltópontról váltópontra. Amikor nem esett, akkor jött a viharos szél. A szombat nap közbeni meleget és napsütést megúsztuk a késői rajttal, de az esőt és a szelet nem.

Harmadik futásom

Ettől tartottam a legjobban, a tavalyi rossz tapasztalatok miatt. Akkor bár hirtelen megszervezve kaptam egy harmadik szakaszt is a kettő helyett, de az elején jó erőben éreztem magam. Aztán ahogy teltek a kilométerek, úgy fogytam el, és a végén talán jobban meg is szenvedtem, mint a New York maratonon. Na ezt szerettem volna minden áron elkerülni.

Nem úgy indult ez a 10.5 kilométeres táv, hogy jó emlék lesz. Azt hittem végig nyíl egyenes és sík lesz, ehhez képest az elején volt egy-két kanyar, valami alagút és egy jókora domb is. Messze nem volt akkora, mint az első szakaszomon, elvileg csak 28 méter szint volt benne, de sem fizikailag, sem mentálisan nem esett jól. Igazából k*rva szarul esett. 🙂 Mentem fel rá, de fájt a mellkasom, éreztem, hogy alig van erőm. Csak száz-kétszáz méter lehetett, de kellett vagy egy-két kilométer mire kihevertem. Az első négy kilométert 4:35-4:40 közötti tempóban futottam, ami így utólag megnézve elég pozitív, mert azt hittem sokkal lassabb vagyok.

Aztán szép lassan magamhoz tértem, ráálltam a 4:30-as tempóra és vitt előre a lábam. Esegetett az eső, de nem szakadt, az út egyenes és unalmas volt, egyedül a tócsákat és a kátyukat, illetve az autókat kellett kerülgetni, de nem volt vészes. Mentálisan nagyon jól fel tudtam építeni ezt a futásom, mert három szakaszból állt: az első 5 km, a második 3.5 km az utolsó pedig 2 kilométer volt. Egyre rövidebb szakaszok, ez nagyon jót tett a lelkemnek. Kíváncsi voltam meddig bírom, de a 4. kilométer után tényleg stabilan tudtam tartani a 4:30-at. Persze fáradt voltam, jól esett volna már odaérni, de attól messze voltam, mint tavaly, hogy mindjárt itt halok meg. Sőt, azt terveztem, hogy az utolsó két kilométert még meghúzom majd egy kicsit. Végül beértem csak az utolsóval, az 4:22 lett. 🙂

Elmondhatatlanul boldog voltam a beérkezés után. Egyrészt mert tudtam, hogy vége, a csapatból én futottam le először az összes szakaszom. De ennél sokkal többet jelentett, hogy bírtam végig erővel, sőt az utolsó kilométeren még kicsit gyorsítani is tudtam.

Finish

Én hajnali négy után pár perccel fejeztem be a futásom, de még az összes csapattársamnak volt szakasza, volt akinek kettő is. Őszinte leszek, nem bántam, hogy nekem csak egy vizes szakasz jutott és az is szuper volt, amikor végre átöltözhettem teljesen száraz ruhába. Még bő 5 órás futás volt előttünk, ami nekem már csak vezetéssel és parkolásokkal telt, no meg persze a csapattársak buzdításával és az eredmények nézegetésével. Szerencsére ahogy telt az idő, úgy lett egyre biztosabb a harmadik helyünk. Gábor, az utolsó futónk már azért futhatta az utolsó szakaszát, hogy sikerüljön 17 órán belül célba érkezni. Bár ő erről nem tudott, megtette a magáét, és végül 16 óra 56 perc és 44 másodperc alatt futottuk le heten a Balaton körüli 220.1 kilométert.

A verseny után megkaptuk az érmeket, és boldogan konstatáltuk, hogy amiért jöttünk, megcsináltuk, megvan a 3. hely és a garantált indulási jog 2020-ra. Azt kell, hogy mondjam, hogy szinte boldogabb voltam, illetve még vagyok is így három nappal a verseny után, mint a maratonjaim teljesítése után. Erős mezőnyben, erős versenyben, a maximumot kihozva magunkból magabiztosan hoztuk a harmadik helyet, amiért a legtöbbünk hónapok óta edzett. Mondanám, hogy ez is csak egy verseny volt a sok közül, de nem tudom. Ez az idei évben eddig A VERSENY volt!

Dobogón

Zsófinak hála szerencsére volt hol zuhanyozni Balatonfüreden, rendeltünk pizzát, majd volt aki beszélgetett, én aludni próbáltam. Délután fél négyre mentünk vissza az eredményhirdetésre, ahol számomra meglepően sokan voltak. Eljött a pillanat, amiért maradtunk és amit annyira vártunk: dobogóra állhattunk a 2019-es UltraBalatonon! Szerintem mi voltunk a legboldogabb harmadik helyezett csapat. 🙂 A végén már azt fényképezték a pódium mellett, ahogy mindegyikőnk fényképezkedik a kupával. 🙂

Regeneráció

Ma szerda reggel van, amikor befejezem ezt a bejegyzést és szerencsére teljesen jól vagyok. Tegnap este volt egy 50 perces nagyon laza futásom már, és bár persze hétfőn még éreztem a combom és a vádlim, összességében teljesen jól vagyok. Össze sem lehet hasonlítani a tavalyi állapotommal, amikor lépni is alig tudtam másnap.

Ebben biztosan sokat segített a jobb kondim és állóképességem, illetve az is, hogy idén a szakaszaim után Marci tanácsára mindig kocogtam még lassan pár percet, illetve igyekeztem autóba szállás előtt nyújtani amennyire én szoktam. Az utolsó futásom után még egy rövid hengerezést is megejtettem, szóval tényleg mindent megtettem azért, hogy hétfőn ne mankóval kelljen közlekednem.

Összegzés

Azt hiszem mindannyian nagyon boldogok vagyunk, mert kitaláltuk, elterveztük és megvalósítottuk, amit akartunk – mindezt szuper idővel és egy nagyon jó hangulatú versenyen, hétvégén.

Az látszik, hogy a csapatoknál nagy fejlődés volt. A tavalyi 19:04-es időnk, amivel akkor 5-ek voltunk, idén csak 9. helyre lett volna elég. Tavaly még 18:20-as idővel dobogóra lehetett állni ebben a kategóriában, idén azzal éppen nem csak 6. lett volna a tavalyi bronzérmes, ahhoz képest majd másfél órával jobb idővel lettünk harmadikok. Csak az első két helyezett kimagasló teljesítménye nem változott, csak a sorrendjük. 🙂

Saját magam szempontjából is sikeres versenyt zártam. Az első szakaszra vagyok a legbüszkébb, mert a sok szint ellenére nagyon jó tempóban sikerült teljesítenem, ráadásul úgy, hogy nem készítettem teljesen ki magam a későbbi futásokra. Persze a harmadik, utolsó futással is maximálisan elégedett vagyok, hiszen míg tavaly teljesen belassultam és meghaltam, addig idén nagyjából sikerült tartani a tervezett erős tempót és kicsit még rá is gyorsítani a vége fele. Idén a harmadik, utolsó szakaszom futottam olyan gyorsan, mint tavaly a legelsőt – ez mindent elmond a fejlődésről.

Azt hiszem továbbra is kedvenc versenyem marad az UltraBalaton, és mivel megnyertük az indulási jogot 2020-ra, biztosan jövünk még ide!