Vasárnap én is megfutottam az idei utolsó versenyem. Több szempontból is vártam a szegedi IV. Jótékonysági Félmaraton 10 kilométeres futamát. Egyrészt itt voltam tavaly is, egy számomra emlékezetes versenyen, másrészt a rövidebb versenytáv is nagyon tetszett. Végre nem maraton, nem 30 km, nem félmaraton. Egy amolyan “sprint” táv, ahol nem kell beosztani az erőt, nem kell folyamatosan az órát figyelni. Csak menni előre, ahogy tud az ember, hiszen úgy is mindjárt itt a verseny vége. 🙂 Na persze ez nem egészen így van, ezt most megtanultam (újra)…
Bár készülnöm ugye nem sikerült a versenyre, hiszen a New York Maraton óta gyakorlatilag pihenek, mégis a célkitűzés egyértelműen az egyéni legjobbam megdöntése volt, amit még januárban futottam ilyen távon, a Zúzmarán (44:44). Sőt, Marcitól végül a 43:00-ás célkitűzést kaptam, ami átlagban kb 4:15-ös kilométerenkénti tempót jelent. Nem tűnt lehetetlennek, főleg azért, mert január óta tényleg nem futottam ilyen rövid távon, és már a november végi siófoki félmaratonon láttam, hogy milyen sokat fejlődtem a nyár és az ősz során.
A futóversenyt egybekötöttük egy kicsit hosszabb hétvégés szegedi programmal, így már szombat este a városban aludtunk. Vasárnap reggel ezért nem kellett hajnalban kelni, rohanni, kényelmesen tudtam készülődni, indulni. Az idő majdnem tökéletes futóidő volt. Talán 2-3 fokkal lehetett volna melegebb, de a reggeli 3-4 fokos, egyébként tiszta idő is jó versenyt ígért. Alkalmaztam a Berlinben és New York-ban tanultakat, és egy pulcsi végig rajtam volt a rajtig, amit csak ott dobtam félre, a rendezői pult tövéhez. Dicsérve a rendezőket (hiszen a verseny nyomvonal biztosítása miatt szidom is őket eleget…) a pulcsim a célba érkezéskor is ott volt még, így csak fel kellett kapnom magamra.
Szeretek időben kiérni a versenyekre, mert így van idő felmérni a terepet, átvenni a rajtszámot, beöltözni, mosdóba menni, bemelegíteni. Most is mindenre bőven volt időm, hiszen másfél órával a rajt előtt érkeztem. Tudtam, hogy a 43:00-ás tervezett célidőmmel valahol az élmezőnyben leszek, ezért a bemelegítésnél és a rajtnál elől helyezkedtem, egyrészt, hogy a tömeg ne tartson fel, másrészt, mert a helyezések a beérkezés sorrendjében (bruttó idő alapján) kerülnek kiosztásra. Nem mintha ez lett volna a lényeg, de úgy voltam vele, hogy hátha. Ettől függetlenül persze mindenkinek mértek nettó időt is.
A 10:35-ös rajt után nekiiramodtunk. Egyszerre rajtolt el minden táv (6 km, 10 km, félmaraton és az utóbbi mindenféle váltóban), de szerencsére most a mezőny legelején voltam, ha valami, akkor a tömeg most tényleg nem zavart. Gyorsan kezdtünk, vitt a lendület, a hideg, az előttem lévő futók. Az első kilométert 3:57 alatt futottam le, ami szerintem egyéni rekord (ilyen gyorsan egy kilométert még biztosan nem futottam), a pulzusom 170 felett is termett egyből. Az élmezőnnyel egyébként így sem tudtam tartani a lépést, és bár a második kilométerem is (magamhoz képest) baromi erős lett (4:02), ekkor már jó 10-15-en messze előttem futottak.
Megint olyan terepem jártam, amin még soha. Egyértelműen gyorsabban futottam, mint ami a terv (4:15) volt, de nem tudtam hova tenni ezt a tempót. Azt már tudom, hogy maratonon nem kezdek 4:45-ös tempóval, mert nem fogom bírni a végét (lásd Berlin), ott 5:00 a helyes döntés. Félmaratonon mehet a 4:45-ön belüli tempó, valahol 4:35-4:40 között van a jelenlegi edzettségi állapotomnak megfelelő sebesség. Most már persze így utólag tudom, hogy 10 kilométeren nem kezdhetek 4:00-val, mert akkor nem fogom bírni a végét. Majd januárban a Zúzmarán tökéletesíthetem a verseny taktikám (vagy az edzettségi állapotom). 🙂
A harmadik kilométerre egy nagyon kicsit visszavettem (4:12), de még így is 4.15-ön belül futottam. Éreztem, hogy erős ez így, de olyan régen futottam már 10 km-es versenyen, hogy úgy voltam vele, mindjárt vége, hiszen a harmadán már túl vagyok. Csak egy kicsit tévedtem. 🙂 Egyébként ekkor nagyjából megtörtént a szokásos szegedi kalamajka. Szerencsére nem velem, hanem az előttem futókkal. Nem tudom, hogy a felvezető biciklis hibázott-e, vagy a “forgalom irányító” önkéntes, de a lényeg, hogy akik előttem futottak, előbb rossz irányba indultak, majd utánuk szóltak és korrigáltak. Én mentem utánuk, ahogy a biciklis is vezette a kis társaságot, de szerintem ekkor újfent rossz irányba mentünk. Furcsa volt, mert volt később is önkéntes, rendőrautó zárta le a keresztbe menő forgalmat, tehát elvileg jó helyen voltunk. Ugyanakkor az útvonal biztosan nem az volt, ami előzetesen meg volt hirdetve, ráadásul az élmezőny is eltűnt. Hosszan előre lehetett látni az utcákban, és nem volt sehol senki előttünk – pedig ennyire messze nem húztak el a többiek. Amikor – szerintem – becsatlakoztunk a helyes útvonalba, és egy 180 fokos fordítóval ráfordultunk a hídra, akkor már ott voltak szemben, nem túl messze. Csak érzem, hogy valami nem stimmelt, de szerintem valami nem stimmelt. 🙂
A hídra felfele egy kellemesen hosszú emelkedőn “belassultam”. Ez a kilométerem 4:45-ös lett, ami emelkedőre felfele nem olyan rossz, de persze a 4.15-ös tervezett átlagtól messze van. Egyébként itt meg is előztek ketten, nem tudom, hogy ők hogyan bírták. 🙂 A híd vége felé ért a meglepetés. 4.75-öt mutatott az órám, amikor elfutottam az 5 kilométeres jelzés mellett. Nem nagyon értettem, csak arra tudtam gondolni, hogy a fent írt helyen levágtunk 250 métert a pályából…
A híd után visszafutottunk a híd alá, ahol a félmaraton mezőnye jobbra fordult, a 10 km-es verseny résztvevői pedig balra. Mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag mindenki jobbra ment, az élmezőnyből szinte mindenki félmaratont futott. Szinte hihetetlen milyen tempót mennek, én ekkor már kezdtem kicsit belassulni, úgy, hogy bőven lemaradtam mögöttük, ráadásul csak fele akkora távot vállaltam. Na mindegy, ugye nem másokkal, hanem csak magával versenyzik az ember. Itt frissítettem is egyet, egy High5 IsoGel-t ittam meg. Lehet furcsának hangzik 10 kilométeren frissíteni, de jól esett, és szerintem segített is. Az 5. kilométerem (az órám szerint legalábbis) újra erős lett, 4:12-t hoztam.
A mezőny kettéválása után hirtelen egyedül maradtam. Ekkor azt hittem, hogy második vagyok a távon, csak egy valaki futott aránylag messze előttem. (Később kiderült, hogy volt még valaki, aki sokkal előrébb járt.) A távnál itt volt egy furcsa fordító, egy mellékutcába kellett befutni, lefele lejtőn, visszafele emelkedőn. Ekkor láttam, hogy ki van előttem, illetve, hogy nem sokkal utánam többen is jönnek. Egyébként kaptam egy privát felvezető biciklist, aki innentől szinte végig előttem tekert. Ez jól jött, mert nem kellett nagyon izgulnom a pálya nyomvonala miatt, csak mentem utána. Kb ekkor kezdett kicsit elhagyni az erőm, a 6. kilométer 4:24 lett (a kis emelkedővel együtt).
A 7. kilométer során futottunk visszafele a másik hídon. A hídra az előzetes versenyrajz szerint (amit a múltból okulva sokszor tanulmányoztam) az ott lévő parkolót nagy ívben megkerülve kellett volna felfutnunk, de a biciklis előttem – az útbaigazító önkéntes által mondottakat követve – átvágott a parkolón és a lehető legrövidebb úton fordultunk rá a hídra. Éreztem, hogy itt most megint rövidebb lett a pálya, amit később a 8. kilométert jelölő tábla be is igazolt. A híd nem volt olyan meredek, mint az első, 4:28-as átlag tempóval fel is értem a tetejére, ahonnan már csak lefele, majd egyenesen kellett futni. Ekkor még mindig a harmadik helyen futottam, de éreztem, hogy jönnek mögöttem.
Igazából a 8. kilométerre lassultam be látványosan. Ez egy lejtővel kezdődött, majd csak vízszintesen kellett futni, mégis 4:35 alatt tettem meg ezt a kilométert. A jobb vádlim is elkezdett fájni. Nem görcsölt, hanem valószínűleg meghúzódott valahol a verseny során (pedig igyekeztem jól bemelegíteni, még kocogtam is kicsit a rajt előtt). De nem ezen múlt, elfogyott az erőm. Vitt előre a verseny tudat, az, hogy már nem sok van hátra, de inkább olyan kötelességből futás volt ez. Nem adtam ki 110%-ot, egy kicsit még tudtam volna erőlködni, de nem éreztem úgy, hogy ez az a verseny, ahol ezt meg kell tennem. A 8. kilométer vége felé le is előztek, előbb egyvalaki, majd kicsit később még egy futó. Visszacsúsztam az ötödik helyre, és bár próbáltam velük menni, de nem sikerült.
A 9. kilométer elején utolértük a 6 kilométeres versenytávon futók végét, ekkor már rájuk is kellett figyelni, mivel a verseny vége nem az úton, hanem a sokkal szűkebb járdán zajlott. Mondjuk elfértünk, csak egyszer-egyszer kellett úgy előzni, hogy necces volt. Valahonnan még volt erőm, mert ez a kilométer 4:29-re sikerült, ami egy enyhe gyorsulást jelent, bár a tervezett 4:15-höz képest messze elmaradtam már ekkor. Az utolsó, 10. kilométer vagy a fent írt okok miatt, vagy mert eleve rosszul volt kimérve a verseny távja, csak fél kilométer lett. Ezt lehoztam 4:26-os átlagsebességgel. Hallottam, amikor előttem bemondták a két 10 kilométeres versenyző nevét, akik megelőztek. Nem voltak olyan messze.
Végül a hivatalos időmérés szerint 41:03 alatt futottam le a távot, amit a Polar-om 9.46 km-re mért. Ha az utolsó fél kilométer tempója (4:26) alapján kéne megbecsülnöm a 10 kilométeren valószínűsíthető időmet, akkor az 43:16 lenne. Ez persze csak egy közelítő tipp. A 43:00-ból biztosan kicsúsztam volna, de nem sokkal, és az biztos, hogy a korábbi 44:44-es legjobb időm ezen a távon megdöntöttem (volna). Nem baj, így biztosan marad motiváció a jövő január végi Zúzmara 10 km-es versenyre. 🙂
Természetesen a negatív split sem jött össze. Az első öt kilométert 21:08 alatt futottam le (4:14-es átlag), míg a második ötöt (a fenti becslést alkalmazva) 22:08 alatt (ami 4:26-os átlag). A jobb vádlim tényleg meghúzódott, azóta is érzem, muszáj pihentetnem, pedig indultak volna az edzések. Szinte ugyanaz van vele, mint tavaly ilyenkor. Őszintén bevallom, jól is jön ez a plusz hét pihenő, mert elég sűrű lett most minden így az ünnepek előtt.
Összességében nagyon élveztem, hogy végre rövidebb távon futhatok, versenyezhetek. Tényleg nem kellett tartalékolni, kiadhattam magamból a maximumot sebességet tekintve. Az emelkedők, az éles kanyarok, a kicsit bizonytalan útvonal miatt azért érzem azt, hogy van még bennem egy kis tartalék, a Zúzmarán biztosan meg kell lennie a 43:00-án belüli időnek. 🙂
