Nem tudtam mit várhatok ettől a félmaratontól, hiszen lényegében három hete nem edzettem (na jó, volt két futásom), és a New York Maraton előtt is könnyített edzésterhelésem volt már. Most már tudom, hogy jobb erőben voltam tegnapelőtt, mint azt sejthettem volna. Nem csak az 1:40-en belüli, régóta hajkurászott félmaraton lett meg, hanem a magam szintjén hihetetlenül szuper időt futottam. Az 1:35:33-as időre még csak gondolni sem mertem volna, annyira hihetetlennek tűnik még így utólag is.
Pedig mióta próbáltam már megfutni az 1:40-en belüli félmaratont… Még tavaly, ugyanezen a siófoki versenyen 1:46:26-ot futottam. Akkor az egy fantasztikus eredmény volt számomra. Bár nem sikerült az 1:45-öt megfutnom, ami a titkos vágyam volt, de így is szinte emberfelettit futottam. Ez volt az a verseny, ahol 110%-ot adtam ki magamból. Januárban még futottam egy 44:44-es tíz kilométert, ami megadta az alapot ahhoz, hogy a 3 óra 30 perces maratonra készüljek Marcival. Ugyanúgy Marci fogalmazta meg az 1 óra 40 perces félmaratoni célt. Ami aztán soha nem akart összejönni. Négy félmaraton – négy sikertelen kísérlet.
Prága: 1:42:24. Ma is úgy gondolom, hogy itt meglehetett volna a célom. Jó erőben voltam, de a prágai szűk utcák, a tömeg, és az, hogy kvázi leghátulról indultam, esélytelenné tettek. Kihajtottam magam, több ezer embert leelőztem, de a végére teljesen kimerültem. Ez volt az egyetlen futóverseny amibe belegyalogoltam. Az 1:42:24 PB (personal best) lett így is, de az 1:40-en belüli idő nem lett meg. Csalódott voltam.
Vivicittá: 1:46:01. Prágára egy hétre futottam, ezen a versenyen nem volt célom az 1:40, csak az olasz vendégeinkkel egy jó hangulató, kényelmes futás. Kicsit sajnáltam, mert tökéles idő volt és jó erőben voltam, de ez a verseny akkor nem arról szólt.
Nagyatád: itt is félmaratont futottam volna, természetesen az 1:40-es céllal, de a korábbi belső combhajlítós sérülésem miatt sajnos a verseny kihagyása mellett kellett döntenem.
Szeged: egyértelműen az 1:40-es célért mentem, jól is ment a verseny, de féltávnál eltévedtem. Máig nem értem ez hogyan volt lehetséges, rendkívül bosszant, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy már itt meglett volna az 1:40.
De térjünk is vissza Siófokhoz. Már szombat este néztem, hogy vasárnap délelőttre esős időt mondanak, és Budapesten tényleg szemerkélős volt a reggel. Eszembe jutott a tavalyi verseny, ahol pár száz métert terepen-fűben kellett megtenni és hogy ott most mekkora sár lesz majd. Nem vonzott. Őszintén megmondom nem sok kedvem volt elindulni Siófokra. Még az is megfordult a fejemben, hogy tovább alszom, és majd délelőtt kimegyek a Margit-szigetre lefutni a félmaratont. Aztán valahogy erőt vettem magamon és elindultam.
Jól tettem, mert Siófokon végül egész szuper futó idő volt. Nem esett, de ami fontosabb volt, nem is fújt nagyon a szél. Tavaly nagyon durva szél volt, egy szakaszon alig lehetett haladni, annyira szembe fújt, még a Balaton is kiöntött miatta. Szóval ez nem hiányzott. Persze hűvös volt, de nem jéghideg. Futni tökéletes. Végül az autótól a sapkát és a kesztyűt sem vittem magammal. Még át kellett vennem a rajtszámom, beszélgettem pár emberrel, bemelegítettem és beálltam a rajtzónámba.
Nem volt túl szofisztikált tervem a versenyre, 4:45-tel akartam futni minden kilométert, azzal pont meglett volna a egy óra negyven. Persze túl erősen kezdtem, bár ez már nem meglepetés. 🙂 Az első kilométerem 4:28 lett, a második 4:37. Vitt a tömeg, a lendület. Próbáltam kicsit visszavenni a tempót, mert a pulzusom is magasabb volt, mint az ideális (163-164 körül a 155-156 helyett). De nem nagyon sikerült. 🙂 4:33-4:40 közötti kilométerek futottam. Jó tempót lehetett menni, aránylag elől voltam, volt hely bőven. Szerencsére a Balaton parton idén nem kellett a fűben futni, végig térkövön és a part menti beton lapokon lehetett futni, ez nem volt rossz.
A 11-12-13. kilométerekre valamiért belassultam (4:40 körüli időkkel). Aztán beálltam két srác mögé, meg páran még mellém-mögém, és így futottunk sok-sok kilométeren át vagy hatan-heten. Ez nagyon jó volt, mert egyrészt nem légüres térben kellett futnom, másrészt egy leheletnyit gyorsabb tempót diktáltak, mint amit én futottam volna. 4:30-as és azon belüli kilométerek jöttek, a pulzusom pedig 170 fölé kúszott. Kicsit aggódtam, hogy vajon meddig fogom bírni ezt, bár érzésre nem tűnt tarthatatlannak a tempó.
De kitartottam, nem akart eljönni a holtpont. Ezen felbátorodva az utolsó három kilométerhez érve megpróbáltam kicsit fokozni a tempót. Éreztem, hogy itt már bármi lesz, azért végig fogom bírni. Ekkor már biztos voltam benne, hogy simán meglesz az 1:40-es célidőm. Sikerült is a tempóváltás, a 19. és 20. kilométer 4:22 lett (173-as pulzus mellett). Az utolsó, 21. kilométer “csak” 4:27 lett, de így simán meglett a negatív split. A verseny első felét 48:10 alatt, a második felét 47:23 alatt tettem meg.
Kifutottam magam, pláne a táv második felében, amikor húztak, amikor egy nálam gyorsabb csapattal kellett a lépést tartanom. Nélkülük biztosan nem sikerült volna 1:36-on belül futni, mert magamtól nem mentem volna ilyen erős tempót. Ugyanakkor nem készültem el annyira az erőmmel, mint tavaly ugyanitt. Akkor jelentősen belassultam a végén, úgy éreztem, hogy lépni is alig birok. Most ennek nyoma sem volt, bár természetesen azért kihajtottam magam.
Ez volt az első olyan versenyem, ahol tavaly és idén is indultam, ugyanazon a távon. Tavaly itt futottam az első félmaratonom a felkészülés során. Emlékszem, hogy csak pár nappal előtte döntöttem el, hogy lefutom, nem voltam biztos benne, hogy készen állok rá. Ahogy feljebb már írtam, akkor nagyon kihajtottam magam, tényleg szinte meghaltam az utolsó egy-két kilométeren. A lábaim elnehezültek, úgy éreztem, hogy lépni is alig tudok.
Érdekes egyébként, hogy kétféleképpen is lehet mérni a fejlődést. A New York Maraton elemzésében azt írtam, hogy a táv első felét, azaz a félmaratont 1:45:47 alatt futottam le. Csak kicsivel gyorsabban, mint az első félmaratonom, de egy nehezebb, emelkedőkkel tarkított pályán 146-os átlag pulzussal, míg tavaly Siófokon az átlagpulzusom 166 volt. Tehát kb hasonló eredményt egy lényegesen alacsonyabb (és stabilabb) pulzussal tudtam megfutni.
Most fordítva történt, az átlagpulzusom a tegnapelőtti versenyen ugyanúgy 166 volt, mint egy éve. Igaz, nem dőltem ki a végére, azaz a pulzusom nem esett vissza, hanem még fokozni is tudtam, de az átlag az pont ugyanaz volt. És hasonló pulzussal fél perccel gyorsabban tudtam futni az egész versenyen. Egy év munkája, mindegy, hogy így, vagy úgy nézzük. 🙂
És ha már egy év munkáját nézzük, akkor azért az is látszik, hogy ez nem egy véletlen eredmény volt, hanem egy folyamatos és fokozatos fejlődés, ahogy az a lenti táblázatban is látszik. Most nem rajzoltam belőle grafikont, de stabilan kb 2-3 havonta két percet javult az időeredményem ezen a távon. (A Szigeten és Győrben edzésen futottam ezeket az időket, a többi verseny volt.)
Szóval megéri kitartóan edzeni, mert ha sokat is kell rá várni, mint az én esetemben az 1:40-en belüli félmaratonra, azért a sok befektetett munka előbb-utóbb visszaköszön!
Gáborom, ismét gratula! Lassan már tényleg nem lesz hova tovább fejlődnöd:-)
Köszi Jani! Nagyon készülök a sörmaratonra nálatok! 🙂