Tegnap volt Szegeden az V. Mezei Futóverseny – bár ahogy a Facebookon tegnap már írtam, csak a nevében volt mezei vagy terepfutás, inkább hasonlított valamiféle brutál futáshoz, akadályfutáshoz vagy egyszerűen csak valamilyen teljesítménytúrához, de a részletekről majd később.
Vasárnap kora reggeli kelés és korai indulás Szegedre, tökéletes vasárnap délelőtti családi program. 🙂 Mindenesetre egész időben érkeztünk, pont láttuk elrajtolni a 3 és 6 km-es mezőnyt, és azt is, ahogy 20-30 méter megtétele után egyből a töltés oldalán kellett leszánkázniuk. A túlnyomó többség ugyan állva maradt, de itt már tudtam, hogy ez nem olyan futóverseny lesz, mint amikhez eddig szoktam. Még bőven volt időm átvenni a rajtszámom, beöltözni, készülődni.
10:45 körül ki is mentem a rajthoz – nem kellett volna. Ugyan negyed óra kell a bemelegítéshez, felpörgéshez, de arra nem számítottam, hogy lesz egy negyed óra csúszás is a programban. Nem volt gáz, főleg, hogy öcsémmel voltam, átbeszéltük az időt, de azért nehéz volt melegen tartani magam a -4 fokban. Az egyetlen előnye a korai beállásnak az volt, hogy aránylag előről, gyakorlatilag az első sorból rajtolhattam. Együtt indult a 12 és 18 km mezőnye, és mi is a töltés oldalán vágtattunk le rögtön. Nem volt egyébként olyan vészes, sokkal inkább az alja, amiről pont azt hittem, hogy ott már jó lesz. A töltés aljában haladó földút (az autók miatt gondolom) elég jeges volt, oda kellett figyelni, hogy ne csússzon meg az ember.
Itt volt 1-2 perc amíg az élen is haladtam, de a következő pár perc után már tudtam, hogy ez nem az én versenyem lesz. Először is sikerült megint rossz irányba futnom. Nem tudom, hogy ez a szervezők hibája, vagy én néztem be valamit nagyon, de még jó, hogy rám kiáltottak mögülem, így csak a 7-8. helyre csúszhattam vissza kb, mire visszatértem a helyes útra. Pár száz méterrel később pedig majdnem hanyatt vágódtam. Egy utcán kellett balra fordulni, de a kanyar annyira jeges volt, hogy alacsony sebesség mellett is kicsúszott a lábam, csoda volt, hogy végül állva maradtam. Ekkor elgondolkoztam, hogy nem ér ez annyit, hogy összetörjem magam. Mielőtt fejben feladhattam vagy visszavehettem volna, fizikailag is kikészültem, mert vissza kellett futni fel a töltésre. Csak 10-15 másodperc lehetett meredeken felfele, de még percekkel utána is lihegtem miatta.
Néhányan itt a 2. és 3. kilométer között elfutottak mellettem. Az eddigi szakasz jeges volt, csúszott, a töltés teteje nem annyira, itt inkább a szűk kitaposott sávon maradás volt nehéz, mellette mélyebb hó volt, és hát a sáv is göröngyös volt, nagyon oda kellett figyelni, hogy hova lép az ember. Plusz tiszta fehér volt minden, ekkor értettem meg, hogy egyesek miért napszemüvegben futottak.
A terep természetesen ugyanolyan volt minden résztvevőnek, az első és az utolsó helyezettnek is, így nyilván nem ér rá panaszkodni, legalábbis a verseny szempontjából. Egyébként pedig borzalmas volt. Tényleg oda kellett figyelni, de ami számomra sokkal rosszabb volt, hogy nagyon nehéz volt futni rajta. Mindenki járt már homokban, egy kicsit ahhoz tudnám hasonlítani. A letaposott, tömör hó kemény, ami jó, csak csúszik, ami viszont nincs teljesen letaposva, az süpped, és elrugaszkodni is sokkal nehezebb belőle. Biztos, hogy fizikailag nem voltam tegnap olyan formában még a betegség miatt, mint január közepén a Zúzmarán, részben emiatt, részben a pálya miatt nem is tudtam 4:30 körüli időket futni (az elején 4:40-4:50 volt a tempóm), de érzésre sokkal jobban fáradtam, mint akkor. Egyszerűen nehezebb volt futni (persze mindenki másnak is).
Két kört kellett futni (kétszer 6 kilométert), ezért a fordító 3 kilométernél volt. Onnan visszafele végig a töltésen vezetett az út. A fordító miatt tudtam, hogy a 8. helyen futok a 3. kilométernél, mely 8 főből egyesek 12 kilométeren, míg mások 18 kilométeren indultak. Szóval nem tudtam, hogy a 12 km-esek közül hányadik vagyok. Visszafele a 3-tól a 6. kilométerig végig a töltésen kellett futni, ami újabb mélypont volt: ugyanis jött szembe a mezőny nagyja, és ugye csak egy nyomtáv volt, fogalmazzunk így.
Én nem tudom, hogy futóversenyeken mi ilyenkor a szabály. A férfiaknak kell a nők elől kitérni, a fiatalabbaknak az idősebbek elől, vagy a visszafelel futók (gyorsabbak) elől kell kitérni a lassabbaknak. Van egy olyan érzésem, hogy más sem tudta. Eleve mindig egy meglepetés volt, hogy vajon kitérnek-e előlem, vagy sem, de sokszor a nem győzött. Sokat kellett oldalra a mély hóba ugrálni majd vissza, nem egyszer pedig vállal ütközni a szembe jövőkkel. Ez mindenkinek borzasztó lehetett szerintem, függetlenül attól, hogy melyik irányba futott, belőlem nagyon sokat kivett, mentálisan is és fizikailag is.
Valahol itt éreztem egyébként, hogy bocs, hogy így írom, de szar ez az egész. Mármint annak, aki futóversenyre jött és nem csak mozogni egyet a hétvégén. Tudom, hogy ez egy kis vidéki verseny volt, családias hangulattal, az időjárásról és a terepviszonyokról nyilván nem a szervezők tehetnek, de valahogy egyben az egész nekem csalódottságot okozott. A negyed órát csúszó rajt, a rövid eltévedésem, a jeges kanyarok (amiket azért legalább hamuval vagy valamivel fel lehetett volna szórni), az egy nyomtávos futó útvonal, amin két irányba közlekednek a futók (plusz az előzések). Menet közben eldöntöttem, hogy jobb nekem, ha maradok a nagyobb, hagyományos aszfalt versenyeknél. Lehet, hogy egyszer még egy terepfutást kipróbálok (normális viszonyok között), de csak kíváncsiságból, versenyere, félmaratonra kizárólag normális körülmények között megyek a jövőben inkább.
A visszafele út (6. kilométerig) eltelt a sok kerülgetéssel, majd indulhatott a második kör, most már ugyanazon az útvonalon. Ez egy kicsit segített, tudtam már, hogy hol csúszik, hol kell jobban figyelni. A mezőny eleje szétszakadt, előttem és utánam is aránylag messze voltak, egyedül futhattam. Na persze nem sokáig, mert a töltésen újra kétirányú forgalom várt. A tempóm is visszaesett, ekkor 5:00-ás, 5:10-es kilométereket futottam. A 9. kilométernél kellett újra visszafordulni, ekkor láttam, hogy mögöttem aránylag közel van egy futó, szóval próbáltam egy kicsit gyorsabban menni, de nehezen ment. Kerülgetés, ugrálgatás, csúszások – sikerült a tempóm kicsit fokoznom, de ekkor már fejben tudtam, hogy itt sokkal fontosabb, hogy ne essek el, vagy ne forduljon ki a bokám, mint hogy 10-20 másodperccel előbb vagy később érek-e be.
Az utolsó kilométeren, ahol már nem volt szembe forgalom, azért próbáltam még egy kicsit rákapcsolni, de így is csak 4:57-es lett ez a szakasz, és meg is előzött egy futó, aki így kicsivel előttem érkezve megcsípte a 4. helyet, én pedig 5. lettem (mások tovább futottak egy harmadik körre a 18 kilométeres távon). Kicsit csalódott voltam, mert legbelül vágytam egy dobóra, ugyanakkor azt hamar tudtam a verseny közben, hogy ez nem lesz meg. Az élboly nagyon elhúzott, a mai erőnlétemmel és biztonsági futásommal esélyem sem volt a harmadik helyre befutni. Végül 58:56-os időeredménnyel értem be, vagyis a minimális célt, az egy órán belüli beérkezést sikerült elérnem, de a 4:40-es tempóval tervezett 57 perces eredménytől messze voltam – így utólag felmentem magam, sík terepen, normális viszonyok között biztosan meglett volna, itt ma nekem esélytelen volt.
Maga a verseny jókor jött, nekem szükségem van rájuk az edzések között, hogy megtörjék a monotonitást. Tapasztalatszerzésnek jó volt, az 5. hellyel azért elégedett vagyok, maga a futás jól esett. Legközelebbi versenyem már egy félmaraton lesz, április 7-én, Prágában.
