Már csak kevesebb, mint 50 nap van hátra az idei év számomra fő versenyének tekintett Chicago Marathon-ig. Marcival, az edzőmmel abban maradtunk, hogy előtte már nem versenyzek, hogy csak a felkészülésre és a maratonra tudjak koncentrálni. Fejben is elkezdtem már a ráhangolódást, megismerkedtem a pályával, melyet most röviden megosztok veletek is.
Számomra a legfontosabb, hogy Berlinhez hasonlóan és New York-kal szemben, Chicago egy viszonylag sík verseny, alig van benne szint. Gyakorlatilag teljesen sík, se emelkedő, se lejtő nincs benne, csak minimális hepe-hupák. Chicago-hoz képest még Berlin is emelkedősnek tűnik, legalábbis a szinttérképen.
A táv első fele
Azt írják, hogy a verseny első fele nagyon könnyű, teljesen sík, sok a szurkoló, nagyszerű a hangulat. Éppen emiatt könnyű is elfutni az elejét. Nekem pláne oda kell majd figyelnem erre, hiszen én kifejezetten hajlamos vagyok rá. Sőt, a legtöbb tanács amit olvastam arról szólt, hogy az első 4-5 kilométeren még inkább lassabb is legyek, mint a tervezett tempó. Nagyon fontos, hogy fejben ott legyen az ember és ne égessen el olyan energiát, amire szüksége lesz majd később. Persze a frissítésre is figyelni kell, ebben semmi új nincs, már akkor el kell kezdeni, amikor még semmi jelét nem látod annak, hogy szükséged lenne rá.
Amire nekem még majd külön oda kell figyelnem, az az, hogy ne egyedül, magányosan fussak, hanem csatlakozzak egy megfelelő tempóban futó csoporthoz. Ezt nem tettem sem Berlinben, sem New York-ban, ellenben viszont a tavaly őszi siófoki félmaratonon. Most, hogy utánaolvastam az elméletének is, tudom, hogy energia felhasználás szempontjából sokat jelent valaki(k) mögött futni, és mentálisan is segít, hogy egy csoport tempójában futok gondolkozás nélkül és nem folyamatosan az órám kell figyelni, hogy ellenőrizzem a tempómat.
22-től a 34. kilométerig
A verseny féltávja vízválasztó. Nem csak azért, mert a táv fele (de ugye tudjuk, hogy egy maraton csak 30 kilométernél kezdődik…), hanem mert ha hinni lehet a beszámolóknak, a verseny hangulata is teljesen megváltozik. Az utcák kihalnak, a szurkolók eltűnnek, a hangulat megszűnik. Csak a versenytársak, a cipőkopogás marad – és Te. A pálya is kifele vezet a városból. De legalább nem fog emelkedni. 🙂 Az érzés ismerős lesz, New York-nak is volt ilyen része, nem volt kellemes, ez a rész tényleg az akaraterőről fog szólni.
Olvastam különféle ötleteket arról, hogy hogyan lehet megtörni ezeknek a kilométereknek a monotonitását. Kisebb szakaszokra osztani a távot (mondjuk erre a frissítő pontok mindig jól megfelelnek), 1-2 kilométerenként felgyorsítani 50-100 métert (no nem sprintelni, csak kicsit játszani a tempóval), kinézni a távolban egy kicsit lassabbnak tűnő futót és szép lassan utolérni, megelőzni. Kipróbálom majd őket. Tudom New York-ból, hogy ez tényleg nehéz lesz, mert ha nincs hangulat, akkor tényleg csak magadra tudsz figyelni. És 25-30 kilométer már kellő táv ahhoz, hogy azért fáradt legyél, de még nem elég sok ahhoz, hogy közel érezd a célt…
Chinatown – Finish line
A 34. kilométernél lépünk majd be Chinatown-ba. Innen még három kilométert kell kibírni, amíg a pálya még mindig kifelé vezet a városból. De ez már legalább belátható távolság, lehet visszaszámolni.
Aztán a 37. kilométernél van két bal kanyar (amolyan fordító), amivel irányt veszünk a belváros és a cél felé, ráadásul a hátralévő táv is már csak bő 5 km, ami kb egy szigetkör. Itt már látszik majd a Sears Tower, tudni fogom, hogy ott van a White Sox Park, innen már biztosan megcsinálom. És New York-kal ellentétben itt nem lesznek dombok a végén, csak a jó egyenes befutó.