Tegnap lefutottam az első félmaratonom, amióta elkezdtem készülni a New York Maratonra. (Régen, 15+ éve futottam már, kvázi még gyerekként.) Az biztos, hogy örök élmény marad, egyrészt az időjárás miatt (-), másrészt az időeredmény miatt (+).
A célom az volt, hogy 2 órán belül érjek be, bár titkon reménykedtem abban, hogy talán az 1:45 is összejöhet, bár ez elég irreálisnak tűnt. Kicsit késve érkeztem Siófokra, kb csak 25 perccel a rajt előtt. Gyors bemelegítés, mosdó és már a rajtzónában is voltam. Nagyon durván hideg volt, főleg a parthoz közel, fújt a szél, éreztem, hogy ez nem az a napsütéses futóverseny lesz. 5:30 és 6:00 közé lőttem be az időm, akkor amikor jelentkeztem, ez a 4-es zóna volt. Sejtettem, hogy ennél gyorsabban fogok menni, de így alakult, nem sokat gondolkoztam rajta.
A rajttal szerencsém volt, mert úgy alakult, hogy a harmadik szakasz legelejére kerültem. Az első szakasz elment 11-kor, a második két és fél percre rá, a harmadik, aminek én az elején voltam, 11:05-kor rajtolt. Nagyon jól jött ki, hogy így kvázi senki nem volt előttem, normális tempót tudtam menni. 5:00-val kezdtem, mint sokan körülöttem (hiszen együtt maradtunk). Tudtam, hogy ezzel kvázi elfutom az elejét, amit egyrészt el akartam kerülni, de másrészt úgy voltam vele, hogy egyszer ezt is ki kell próbálni. Végre nem kell toporogni (mint a Spar Maraton Fesztivál 10 kilométeres rajtja után az első 1-2 kilométeren), és hát az 1:45-ös időhöz kellenek az 5 perces kilométerek. Szóval mentem előre.
Sikerült tartanom a tempót, és mivel a parttól távolabb futottunk az elején, szél sem volt, ami zavarhatott volna. Aránylag hamar utolértük a második szakasz végét, és innentől mindig volt valaki előttem. Az az igazság, hogy én ezt élvezem és segít is a futásban. Tudom én, hogy az az igazi futó, aki függetleníteni tudja magát a körülményektől és a versenytársaktól, csak magára figyel és másodpercre pontosan tudja futni az előre eltervezett kilométereit. De nekem ez nem megy, én szeretem a versenyt, hogy vannak előttem, hogy lehet előzni az embereket. Nem azért, mert jaj de jó, hogy valakit leelőzök, hanem azért, mert mindig egy kis plusz motivációt ad, azon a pár tíz méteren nagyobb iramra sarkall, így még többet tudok kihozni magamból.
A parton azért durva volt futni. A part felé, amíg merőlegesen futottunk rá, nagyon nehéz volt, pont szembe kaptuk a szelet, nagy erővel. Szerencsére ez csak 100 méter lehetett, utána már a Balaton partján futottunk, oldalszélben, ami nem volt annyira zavaró. Pár száz méteren a füvön is kellett futni, ami keskeny volt és vizes (tócsás), az számomra nem volt annyira nyerő. Nagyon oda kellett koncentrálni.
A táv feléig nagyon jól tartottam az 5 perces kilométer átlagokat. Minden kilométer 4:55 és 5:02 közé esett (az elsőt leszámítva, ami 5:13 volt). Szerencsére már az új órámban futottam (Polar M400), aminek volt célba érkezési idő becslése, így végig láttam, hogy az 1:45-höz képest hol vagyok. Általában pont ott voltam.
A második kör (második 10.5 km) is jól kezdődött, tudtam tartani a tempót, volt energiám és motivációm is. Bár éreztem, hogy fáradok, ez a teljesítményemen nem látszott (ekkor még). Több 5:00 alatti, mint feletti kilométert futottam, és ekkor is sikerült pár másodpercnyi pontossággal tartani ezt a tempót. Azért éreztem, hogy ez egyre rosszabb lesz, a 14 kilométeres frissítésnél már muszáj voltam pár másodpercre megállni, hogy tudjak inni.
Innen már azért nem mondanám, hogy élveztem a futást. 🙂 A Spar Maraton Fesztivál 10 kilométeres távját végig élveztem, sőt, az utolsó 3-4 kilométeren rá tudtam erősíteni, az utolsó kilométeren 4:40-es időt mentem, és még maradt is bennem a verseny után, úgy éreztem. Hát itt most szó sem volt ilyenről, éreztem, hogy itt húzósabb lesz a vége. Igazság szerint vártam már a végét.
A 17. kilométernél szintén megálltam 5-10 másodpercre inni. Ez előtt láttam utoljára 1:45-öt várható beérkezési időnek az órámon. Utána persze az állás miatt kicsit megbolondult az óra, de soha nem jött már vissza az 1:45. 🙂 Ekkor fordultunk ki a Balaton partra újból, ahol a szél most még erősebb és kellemetlenebb volt. Persze oldalt fordulva neki megint sokat enyhült, de most azért jobban éreztem.
A 18. és 19. kilométerben már lassultam (5:10), de itt még volt erőm egy-egy embert megelőzni, odatenni magam, hajtani. De már nagyon fáradtam. A 20. kilométeren már tudtam, hogy az 1:45 nem lesz meg, azt lélekben el is engedtem, és igazából már csak az volt a célom, hogy ne gyalogoljak, fussam végig. Nagyon fáradtnak éreztem magam. Érdekes, hogy nem a lábaimat, nem görcsöltek, nem nehezültek el, hanem mintha a testemből szállt volna el az erő, az energia. Ami szintén furcsa így utólag, hogy érzésre nagyon belassultam. Többen is visszaelőztek és tényleg úgy éreztem, hogy csak vánszorgok. Ehhez képest az utolsó két kilométer 5:17-es és 5:27-es ideje egész meglepő, mert bár az 5:00-hoz képest tényleg lassabbak, de belül azt hittem, hogy sokkal lassabb vagyok.
Végül 1:46:26 alatt értem a célba, és most először éreztem azt, hogy tényleg kifutottam magam, nem bírtam volna tovább. Azért jó érzés volt ezt megtapasztalni. Bár az 1:45 nem lett meg, de bőven 2 órán belül értem célba, ami számomra hatalmas eredmény, és biztos, hogy két hónapja, amikor ezt az egészet kezdtem, nem jutott volna eszembe, hogy ilyen lehetséges. És legalább megvan a cél a következő, tavaszi félmaratonra. 🙂
Köszönöm Horváth Györgynek, akinek az inspirációjára végül harmad maraton helyett félmaratont futottam. Nem bántam meg, sőt! 🙂
