A 3. siófoki félmaratonom elemzése

Célkitűzés

Igen, kicsit tartottam ettől a versenytől. Az október eleji teljesítménydiagnosztika elméletben, majd az október közepi Chicago Marathon gyakorlatban is megmutatta, hogy nem járok sokkal előrébb, mint tavaly ősszel. Valószínűleg állóképességben, edzésmunkában igen, de a sok munka, kialvatlanság és fáradtság, illetve a nem éppen helyes táplálkozás miatt ez nem látszik, nem tudom kihozni magamból maximálisan, ami bennem van.

És mivel tavaly itt Siófokon egy nagyon jó versenyen szuper időt futottam, tudtam, hogy nehéz lesz az akkori időmet megdöntenem, és nem egy rutin PB-t fogok összehozni, hanem tényleg meg kell érte dolgoznom, szenvednem (ha összejön egyáltalán). Még idén év elején kitűztem magam elé, hogy 1 óra 30 percen belüli félmaratont fussak. Hát ezt tudtam, hogy teljesen esélytelen, meg sem akartam próbálni, nem lett volna értelme. Úgy voltam vele, hogy ha jobbat futok, mint tavaly (1:35:33), akkor már elégedett leszek. Ez ugye pont az ellentéte annak, ahogy Chicago előtt gondolkodtam. 🙂 A hivatalos célom úgy szólt, hogy 1:35-ön belül érjek be, amit végig 4:30-as tempóval kívántam elérni, esetleg a végén rágyorsítva, ha még marad bennem valami addigra. Ezzel vágtam neki a vasárnapnak.

Előkészületek

Szerencsére Chicago óta az elmúlt 3-4 hét már könnyebb volt, többet is aludtam, kicsit kipihentebb is vagyok úgy általában. Pénteken és szombaton is sikerült időben lefeküdnöm, ezért úgy nagy általánosságban kipihenten állhattam neki a versenynek vasárnap.

Ez már a harmadik félmaratonom Siófokon, még 2017-ben az egyik első (egész pontosan második) futóversenyem volt. Szeretek ide járni, mert többé-kevésbé ideális futóidő van, sík a pálya, szép a helyszín, Balatonpart. 2017-ben ez volt az első félmaratonom, tavaly itt futottam meg az első 1 óra 40 perc alatti félmaratonom (egyből 1:35:33 lett).

Idén nagyszerű időnk volt, már-már túl meleg. Tavaly és tavaly előtt hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban futottam, idén tudtam, hogy elég lesz a rövid nadrág és a rövid póló. Nem is tévedtem, melegem persze nem volt, de már a verseny előtt is kellemesen sütött a nap.

Két hattyú a napsütéses Balaton vízén.

Szokásom szerint időben érkeztem, volt időm kicsit sétálni, sütkérezni a napsütéses Balaton partján, beszélgetni néhány ismerőssel. Maximum 5 perc átmozgatást, bemelegítést végezhettem, bekaptam egy sótablettát és egy gélt, és indultam a rajtzónába, kb 10 perccel a rajt előtt. Itt találkoztam az edzőmmel, Flander Marcival, aki bevállalta ezt a hétvégét a tanítványai segítésére, és előre egyeztettük, hogy ezt a félmaratont velem fogja lefutni. Sokat nem volt időnk beszélgetni, mert pontban 10-kor kezdődött is a verseny. A terv az volt, hogy az első kört, a verseny felét megfutom 4:30-as tempóban, aztán meglátom hogyan vagyok és ha tudok, gyorsítok kicsit.

A rajt előtt Bódis Tamás köszöntötte Bogár Jánost, nagyszerű pillanat volt.

A verseny első fele

Most már elég rutinos futó vagyok ahhoz, hogy tudjam, a verseny első fele mindig csalóka. Elhiteti veled, hogy jó formában vagy, hogy ez könnyen meglesz. Ilyenkor kell nagyon észnél lenni, egyrészt, hogy nehogy elhidd, hogy készülj fejben a nehéz részre, ne érjen váratlanul, mert jönni fog. Másrészt, hogy nehogy elfusd az elejét, és a hamis érzet miatt esetleg gyorsabban fuss, mint ahogy tervezted, és mint ahogy kéne.

De mint írtam, már elég rutinos vagyok. És ezúttal tényleg sikerült koncentrálnom és tudatosan lassítani, nem elfutni az elejét. Főleg az első kilométeren, furcsa és nem túl jó érzés volt direkt odafigyelni és lassabban futni, mint ahogy a szívem vitt volna, de sikerült. Ugyanakkor valamiért fordítva is működött a dolog, mert most nem éreztem azt, hogy az első 10 kilométer úgy elszállt volna, huss. Már a 2. és 3. kilométernél figyeltem a távolságjelző pontokat, nem is tudom volt-e ilyen valaha nálam verseny közben. A tempó jó volt egyébként, nem volt túl fárasztó, de azért laza sem. Csak arra figyeltem, hogy 4:30-on belül fussak, de ne sokkal, csak néhány másodperccel.

Elmondásból tudom, hogy sokkal jobb időnk volt, mint szombaton, amikor még esett is. A talaj itt-ott vizes volt még, egy-két helyen ha leveleken futottam még csúszott is, de nem volt ebből gond. A szél sem volt Chicago-hoz mérhető, bár azért volt olyan szakasz, ahol kicsit erősebben fújt. Frissítésben követtem a tervet, 25 percenként (összesen háromszor) bevettem egy gélt és az első két alkalommal sótablettát is. Szerintem ez rendben is volt, nem érzem úgy, hogy kevés lett volna, vagy ezen múlt.

Ami még feltűnt, főleg visszafele, az első kör végéhez közeledve a Balaton partján, hogy sokkal több néző és szurkoló volt, mint az elmúlt két évben. Én ezt a nagyon szép, szinte tavaszias időnek tudom be, de ahol voltak szurkolók, ott tényleg jó hangulatot csináltak, nem volt olyan kihalt, magányos a verseny, mint mondjuk tavaly.

Az első kör ha nem is hamar, de elszállt, különösebb megerőltetés vagy meglepetés nélkül. Éreztem azért, hogy nagy a tempóm, mármint magamhoz képest, meg sem fordult a fejemben, hogy gyorsítsunk, mondtam is Marcinak, hogy 15-16-ig tartsuk ezt a 4:25 körüli tempót, aztán majd ott fokozhatunk egyet (gondoltam akkor…).

Flander Marci edzőmmel még a rajt előtt.

A verseny második fele (ami a háromnegyedének érződött)

A következő kilométereken sikerült tartanom a tempót, de egyre emelkedő pulzus mellett. Az első 10 kilométeren 162-ről 165-ig ment fel, utána már kicsit lendületesebben emelkedett, a 17. kilométernél már 170 volt. Ez egyébként szinte pontosan ugyanaz a profil, mint a tavalyi versenyen, azzal az eltéréssel, hogy akkor a végét jobban sikerült megnyomnom és 175-ig fokoznom a pulzusom, most pedig visszaestem kicsit és 167-tel értem célba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Szépen teltek a kilométerek és ahogy írtam, tudtam tartani a 4:25 körüli, sőt, inkább azon belüli tempót. Ez egy jó szakasza volt a versenynek, mert egyrészt utolértem Erdélyi Tamást (szia Tamás! 🙂 ), aki Chicago-ban nagyon szuper, 3 óra 15 percen belüli időt futott (aztán mikor ezt észrevette, azért kicsit ellépett tőlem), másrészt szépen lassan, de folyamatosan sikerült előznöm a futókat. Tényleg egy lassú folyamat volt ez, de mindig jó érzés, mikor utólérsz olyan futókat, akikkel korábban nem tudtad (vagy nem akartad) tartani a lépést és elmész mellettük.

Eljött a már említett 15-16. kilométer, de szerencsére Marci nem kérdezte meg, hogy akkor gyorsítunk-e, nekem elég kihívás volt, hogy tudjam tartani az eddigi tempót (4:25). Ez még sikerült is néhány kilométerig, egész pontosan a 18. kilométer végéig. Ez volt az első holtpont időszaka. Bódis Tamás fogalmazott úgy egy podcast-ban, hogy a holtpont az nem más, mint amikor a feladáson gondolkozol. No nem a verseny feladásán, csak az előre kitűzött célod feladásán. Nekem ekkor átfutott az agyamon, hogy nem adhatom fel, nem tehetem meg, hogy nem futok 1:35-ön belül. Nem tehetem meg a blogom és Facebook oldalam követőivel szemben, akik közül sokaknak – remélem – hogy motivációt, inspirációt nyújtok. Nem tehetem meg az edzőmmel, Marcival szemben, aki ott fut mellettem, eljött egy számára érdektelen futóversenyre a középmezőnyben futni, csak hogy bátorítson, motiváljon. Nem tehetem meg a családommal szemben, akitől olyan sok időt elvesz a hobbim nap, mint nap. És nem tehetem meg legfőképpen magammal szemben, hiszen egész évben edzettem, készültem. És eldöntöttem, hogy megyek tovább, nem érdekelnek a körülények.

Szóval a 16-17-18. kilométereket ennek a szellemében futottam és tartottam ki, tudtam hozni a 4:25-ös kilométerek még. Ekkor már visszafele futottunk a Balaton parton, és én már éreztem, hogy ez sok lesz. Még próbáltam tartani a tempót, éreztem ugyan, hogy lassulok, de a 19. kilométer már 4:31 lett.

Az utolsó előtti kilométeren (ami 4:41 átlag tempójú lett) 90%-ban elfogytam, 10%-ban pedig kicsit tudatosan lassítottam. Nem is jó szó az, hogy tudatosan lassítani. Ilyenkor, a verseny végén, amikor már kihajtottad magad, de még van hátra két kilométer, ha nem adsz bele mindent, ha nem szorítod össze a fogad és koncentrálsz csak arra, hogy fuss, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy lassulsz. Magadtól, nem tudatosan. Ami nekem ebben tudatos volt, az az a rész, hogy engedtem fejben a csábításnak, hogy kicsit könnyebb legyen. Ez volt a második holtpont. Ekkor már tudtam, hogy az 1 óra 35 percen belüli célba érkezésem simán meglesz, a fő cél teljesítve. Plusz fél perccel jobb eredményért pedig nem éreztem, hogy meg kéne “halnom” a pályán.

Marci még tett egy kisérletet, hogy húzzon, az utolsó egy kilométeren beállt elém és hajtott, hogy menjek vele, amit csak egy-kétszáz méterig tudtam, utána visszalassultam újra. Ahogy írtam, az erőm elfogyott, fejben pedig nem tudtam most beletenni azt a kicsi pluszt, ami ahhoz kellett volna, hogy egy kicsivel még jobb eredményt érjek el. Azért amikor a cél előtt néhány tíz méterrel intett, hogy fussak fel mellé, hogy együtt érkezzünk be, akkor hirtelen oda tudtam sprintelni mellé. 🙂

Azért annak örülök, hogy az utolsó két kilométer nagy visszaesése azt jelentette, hogy 4:25 helyett 4:40-es kilométereket futottam, tehát bár sokkal rosszabbnak éltem meg, de csak 15 másodperccel lassultam, és a lassú tempó is jobb, mint amivel tavaly év elején átlagban futottam egy félmaratont. Azért nem olyan rossz ez. 🙂

A jól megérdemelt befutó éremmel a nyakamban.

Értékelés

Nagyon elégedett vagyok az 1:33:19-es idővel és boldog, hogy sikerült tavalyhoz képest több, mint két percet javítanom. A másfél órás idő tényleg messze lett volna, esélytelen, jó, hogy meg sem próbáltam. Utólag visszatekintve úgy érzem, hogy a maximum, amit kihozhattam volna ebből a napból az az utolsó 2-3 kilométeren az az összesen kb 20-30 másodperc, ami fejben dőlt el. Tehát legjobb esetben is “csak” egy 1:33-on belüli félmaratont.

A tavalyi és a mostani siófoki félmaratonom részletes időadatai. Tavaly azért az utolsó 5 kilométert meg tudtam nyomni, idén az első 15-öt. 🙂

Megnéztem az eredménylistát is, vasárnap a 944 indulóból a 67., férfiak közül 603 főből a 60. helyezett lettem. A korcsoportomban (M35) pedig 98 főből a 10. Ha a szombati napot is hozzánézem, akkor az összes 1896 indulóból 93. helyen értem volna célba, az 1123 férfiból a 82. helyen, a korcsoportomban pedig 171 főből 16. helyen. Tudom, nem jelent semmit és felesleges nézegetni, de nekem azért jó látni, hogy kb az első 10%-ban vagyok.

Örülök és boldog vagyok, hogy az év nem egy csalódással, egy nem sikerült versennyel (Chicago Marathon) ér véget, hanem sikerrel, egy félmaraton egyéni csúccsal. Sokat dolgoztam idén érte, és folytatom, hogy jövőre még gyorsabb legyek. Egy kis odafigyeléssel, kipihentebb életmóddal, jobb táplálkozással, erősítő edzésekkel és hasonlóan odaadó edzésmunkával nincs kétségem afelől, hogy még sok tartalék, fejlődési lehetőség van bennem. De erről majd egy későbbi bejegyzésben.

A verseny után a chicago-i maraton magyar különítményének egy részével még beültünk egy közös ebédre. Nagyon jó volt újra találkozni és megosztani az élményeket, jövő évi terveket!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Verified by MonsterInsights