Tegnap új fajta, váratlan pozitív élménnyel gazdagodtam. Pedig nagyon nem úgy indult az a nap, hogy ez lesz belőle…
Szombat este megnéztük néhány barátommal a Titans-Chiefs amerikai foci meccset, amely az időeltolódás miatt hajnali kettőig tartott. Néhány sört és Jagert is elfogyasztottunk és bár aránylag sokáig (fél 9-ig) hagytak aludni a gyerekek, azt nem mondanám, hogy csúcsformában lettem volna napközben. Ráadásul jöttünk-mentünk a gyerekekkel, úgyhogy végül úgy tudtam csak megoldani a futást, hogy Ildi elhozta a futó cuccaim a Lurdy-házhoz, ahol átöltöztem és amíg ő játszóházazott a gyerekekkel, addig én elmentem az előírt 1 óra 10 perces aznapi adagomra.
Semmi kedvem nem volt hozzá. Fáradtnak éreztem magam, az idő ugyan január elejéhez képest szinte meleg volt, de már beesteledett, kezdett kicsit hűlni a levegő, minden nyirkos, nedves, ködös volt. Ráadásul kezdésnek a Lurdy-háztól le kellett futnom a Lágymányosi-hídhoz, a Duna-partra, ami nem a legszebb útvonal.
Szóval ilyen előzmények után igazi meglepetésként ért, hogy gyakorlatilag az egyik legjobb futásomon vagyok túl – mármint szubjektíven értékelve, érzésre.
Először is a Duna-part nagyon hamar kiváltotta belőlem a pillanat élvezetét. Már a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház is gyönyörű volt (persze tudom, ez ízlés kérdése, de nekem tetszettek kivilágítva), majd észak felé futva a part menti gyalog úton egyre több szépségét láttam meg a városnak. A Petőfi-híd alatt váratlanul ért az oda felállított BMX-es pálya (bár a gyerekem persze nem szívesen engedném le oda). A Nehru-parton utoljára az egyetemi évek alatt jártam, az is nagyon megváltozott, és persze onnan már látszott a Gellért-hegy és a Szabadság-híd. Nagyon szép este Budapest ezen része.
Nem tudtam, hogy meddig fogok tudni futni, de meglepetésemre a Szabadság-híd alatt el lehetett még menni, igaz csak egy szűk részen, de tudtam folytatni az utam. Nem sokkal utána amikor azt hittem, hogy itt vissza kell fordulnom, a rakpart alatt, a hajó kikötőknél egy számomra eddig rejtett kis soron tudtam tovább futni, egészen az Erzsébet-hídig, ahol aztán feladtam és visszafordultam. Nagyon érdekes volt megtapasztalni ezt az oldalát a városnak, amit még sosem láttam.
Nem tudom, hogy a fent leírtak miatt, vagy valami egyéb számomra rejtett dolognak köszönhetően, de valahonnan energiát és motivációt merítettem a futáshoz. A 10 perces bemelegítő futás (6 perces átlag) után 5:30 és 5:20 között szedtem a kilométereket. Itt-ott azért megálltam egy-két képet készíteni, de teljesen jól bírtam ezt a tempót, egyáltalán nem fárasztott. Pedig a fáradtság miatt pont az ellenkezőjére készültem lelkiekben. Futottam így 8 kilométert, majd következett az erősebb rész.
Marci kérte, hogy az utolsó 3 kilométert nyomjam meg, amennyire a lábam engedi. Ez végül nem az utolsó 3 lett (mert utána még vissza kellett futnom a Lurdy-házhoz), de ez most mindegy. Begyorsítottam és az első 2 kilométert 4:30-as tempóval, majd az utolsó harmadikat 4:20-as tempóval sikerült teljesítenem. És bár persze fárasztó volt, de nagyon élveztem, tetszett a sebesség, hogy újra tudok teljes erőbedobással futni (a sérülésem után), hogy újra oda kell figyelnem a légzésemre, a kifújásokra, hogy bírjam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam a végét, jól esett visszavenni a kocogósabb iramra, de azért bírtam volna még, ha muszáj lett volna.
A levezető kilométerrel visszaértem a Lurdy-házhoz, és végig azon gondolkoztam, hogy mi történhetett, hogy ilyen jól sikerült ez a futás, mind eredményre (mert nekem azért a folyamatos 3 kilométer 4:30-as tempóval elég jó eredmény), mind pedig érzésre, hangulatra. Még nem jöttem rá, de nagyon jól esett. 🙂
