Tegnap megvolt az első terepfutásom. Illetve majdnem az első, mert tavasszal futottam már egyszer részben terepen, amikor a Kamara-erdőbe mentem. Most azért egy komolyabb futásra készültem, ami mind időben és távban, és mint kiderült, szintben is valóra vált. A tavaszi erdei poroszkáláshoz képest most azért megszenvedtem a terepen. 🙂
A Facebook-on kapott tanácsok alapján úgy döntöttem, hogy a Hármashatár-hegyre megyek. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan ismerős vagyok arrafelé, bár egyszer-kétszer már jártam ott. Éppen emiatt a start pontot is ott jelöltem ki, ahol ismerős vagyok (és nem ott, ahol a legtöbb futós oldal írta). Bár nézegettem térképeket, meg hogy milyen futó utak és körök vannak és merre fele, de aztán úgy döntöttem, hogy nem bonyolítom túl a dolgot, megyek amerre a lábam visz, maximum félidőben visszafordulok majd.
Persze sikerült jól beválasztanom a kezdést, mert az első kilométer végig emelkedett, néha egész komolyan. Utána láttam meg, hogy a tetőn (Virágos-nyereg) is van parkoló, kezdhettem volna ott is. Ha lesz legközelebb, biztosan így fogok tenni, mert nem volt olyan jó érzés egyből egy komoly emelkedőzéssel kezdeni. Fenn a tetőn már összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzet, úgy indultam el, hogy majdnem végig egyenesen vagy enyhe lejtőn kellett futnom. Szép volt a táj, volt kilátás, itt már élveztem a terepfutást.
Az első szakaszt inkább mezőhöz hasonlítanám, utána jött egy erdei rész. Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, vagy hova megyek, egyszerűen csak futottam. Igyekeztem úgy, hogy aránylag széles utat kövessek, nem tértem le kisebb ösvényekre. Viszonylag sok biciklis, túrázó és futó jött velem szemben, így azért tudtam, hogy jó helyen vagyok. Egy dolog zavart csak, hogy végig lefele mentem – mivel mindenképpen az autómhoz kellett visszaérnem, ez tudtam, hogy azt jelenti, hogy meglesz ennek a böjtje, ugyanennyit kell majd felfele is futnom.
A nagy lefele futásnak az lett a vége, hogy Hűvösvölgybe kerültem. Itt gondolkoztam, hogy vagy visszafordulok, és visszafutok ugyanazon az úton, amerre jöttem, vagy megpróbálok egy kört futni és a hegy másik oldalán visszajutni a kiinduló ponthoz. Ez utóbbira szavaztam, mégis csak izgalmasabb ismeretlen utakon menni, mint ugyanott vissza. Az Ördög-árok mentén haladtam (ezt akkor nem tudtam) és egy kicsit elbizonytalanodtam, amikor véget ért az erdei út és lakott környezetbe jutottam. Ekkor kellett először elővennem a telefonom és megnézni a térképem, hogy mi legyen.
Legnagyobb meglepetésemre két jó hírt is találtam egyből. Egyrészt láttam, hogy nincs messze a Fenyőgyöngye, amiről tudtam, hogy onnan indul a Panoráma kör, azaz onnan visszajuthatok a Hármashatár-hegyre, másrészt az oda vezető úton útba esett a Libanoni Cédrus, Budapest legöregebb fája. 15+ éve jártam ennél a fánál egyszer-kétszer, így legalább tudtam, hogy hol vagyok. 🙂
Itt egy kicsit aszfalt úton kellett haladnom, a Fenyőgyöngyétől viszont újra erdőben. Azt olvastam, hogy egy kis emelkedővel kezdődik az út, de azért amerre végül jártam az nem kicsi volt. Nem a Panoráma utat követtem, mert fejből nem is emlékeztem rá, hogy pontosan merre visz (most már tudom, hogy a kék jelzésről hol kellett volna letérnem a zöldre), hanem végig a kék jelzést, ami felvitt a hegytetőre, a kilátóhoz. Felfele elég kemény volt az út, a kisebb emelkedőkön igyekeztem futni, de nagyon sokszor bele kellett gyalogolnom. Igyekeztem gyalogolni is tempósan, bőven volt 160 pulzusom és izzadtam is rendesen.
A kilátó után már tudtam, hogy vissza fogok érni az autóhoz. Nem a lankásabb oldalon mentem, valamiért nem mertem már letérni a kék jelzésről. Ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, mert egy-két elég komoly szurdokon kellett átkelnem, ahol még sétálva sem éreztem biztonságban magam, olyan meredek volt. Végül aztán megérkeztem vissza a Virágos-nyereghez, innen már csak egy rövid lefele vezető út volt vissza az autóhoz. Itt láttam azt is, hogy hol van a zöld jelzés vége, ami valószínűleg egy futhatóbb útvonal.
Összességében nagyon jól esett egyet terepen futni, kellett már a változatosság. Tényleg fantasztikus érzés volt az erdei környezet, a kilátásról már nem is beszélve. Most elég nagy izgalmat vitt a táv második felébe, hogy nem annyira tudtam merre is járok, hogyan fogok visszajutni a kocsihoz, milyen ismeretlen terepviszonyok jönnek még. Ha még egyszer futnék, akkor ebből a szempontból is nyugodtabb, kikapcsolóbb lenne a futás. Ami kicsit a terepfutás ellen szól, az az, hogy tényleg nagyon figyelni kell a lábunk elé. Persze a szélesebb utakon futni is jobb volt, de a kék jelzés a Fenyőgyöngyétől a Virágos-nyeregig azért nem az a klasszikus egyszerű futóterep. Már most sok volt a levél, az ágak, valamint rengeteg kő és kavics. Szóval észnél kellett lenni, hogy ne legyen esés vagy elcsúszás a futó kaland vége. A szintek viszont tetszettek, még akkor is ha kemények voltak, és sokszor bele is gyalogoltam. Éreztem futás után a lábam, és ez most jól esett.
Nyilván az edzéseim túlnyomó többsége továbbra is a városban lesz, tempósabb futásokat lényegében csak ott lehet menni. De ha úgy alakul majd, akkor visszajövök még a terepre, mert nagyon tetszett.
