Mélypont

A Facebook-on és blogokon sokszor divat csak a szépet és a jót megosztani, leírni, hiszen mindenki szereti ezt az arcát megmutatni. Problémákról, kihívásokról, gondokról jóval kevesebben posztolnak. Nyilván én is szívesebben osztok meg egy boldog pillanatot, mint a gondjaimat, de azért tudjuk, hogy olyan az élet, hogy ezek sem kerülnek el minket. Ez a bejegyzés valami ilyesmiről fog szólni.

Azt hiszem az elmúlt hetekben túl vagyok az első mélypontomon. Azért könnyebb róla írni, mert remélem, hogy már vége. Az egész azzal kezdődött, hogy január végén beteg lettem. Csak egy sima nátha, semmi extra, futottam is mellette. Nem kellett volna, mert rosszabbodott az állapotom. Megbeszéltem az edzőmmel, Marcival, hogy kihagyunk pár napot, fontosabb, hogy meggyógyuljak. Ritkán vagyok beteg, főleg lázas, a végén dolgozni sem mentem pár napot.

Február 4-től 10-ig Amszterdamban voltam egy szakmai kiállításon. Optimistán vittem magammal a futócipőm, de a végén örültem, hogy úgy ahogy kicsit jobban lettem. A köhögés nem akart szűnni, és voltak egyéb tünetek is. Teltek a napok, de valahogy bejegyzéseket sem volt kedvem írni a blogra, és a Facebook oldalt is hanyagoltam kicsit. Nem állt össze a kép, de nem éreztem annyira elhivatottnak magam a futással kapcsolatban, mint eddig.

Már február közepe volt, több, mint két hetet kihagytam, mikor végül múlt hét pénteken elmentem egy rövidebb laza kocogásra. Azt hittem, hogy ki leszek éhezve a futásra, úgy kell majd mind időben, mint tempóban visszafognom magam, hogy ne fussak többet vagy gyorsabban, mint amit elterveztem. Ehhez képest nehezen mozogtam, kihívás volt tartani egy normális tempót, fáradtnak éreztem magam és percenként néztem az órám, hogy mikor lesz már vége a 45 percnek (ami általában egy fél edzés időtartama).

Mentálisan elég rossz hatása volt ennek a futásnak. Azt hiszem most már tudom, hogy mi a különbség amikor valaki sérült és úgy hagy ki 1-2 hetet, és amikor beteg. Mikor decemberben sérült voltam, akkor jól voltam. Tényleg szenvedés volt, hogy nem tudtam futni, minden nap mentem volna. Aztán mikor visszatértem, tényleg ki voltam éhezve, alig vártam, hogy futhassak. Januárban futottam is egy eddigi legjobb 10 kilométert és legjobb félmaratont. A sérülés miatti kihagyás inkább pihenés volt. Most a betegség miatt – így utólag látom – nem pihentem. Gyenge voltam, nem hiányzott annyira a futás. Nem vagyok orvos, de valószínűleg a szervezetem sem pihent, hanem legyengítette a betegség. Szóval nagyon más volt a betegség utáni visszatérés, mint a sérülés utáni.

Vasárnap kellett volna egy kicsit hosszabbat futnom – de végül nem futottam. Azt hiszem kb ez volt az első edzés kihagyásom, amit én hagytam ki (és nem sérült vagy beteg voltam). Először reggel akartam futni, de aztán inkább nem keltem fel. Esett a hó, úgy voltam vele, hogy majd délutánra elolvad. Estére elolvadt, de akkor megmagyaráztam magamnak, hogy egy-két pohár bor után már inkább nem kéne futni, majd bepótolom hétfő hajnalban. Hétfő hajnalban – rám nem jellemző módon – nem tudtam felkelni, hiába terveztem el. Valahogy lélekben feladtam, ezt a futást kihagytam – keddre úgy is elő volt írva a következő. Aztán persze kedden (tegnap) sem tudtam reggel felkelni, hiába terveztem.

Éreztem, hogy nem lesz ez így jó, de hát ilyen az élet, vannak mélypontok. Tegnap este, munka után megint nagyon csábító volt, hogy ne fussak. Esett a hó, tiszta latyak és hó volt minden, a járdák nem voltak letakarítva. Minden adott volt ahhoz, hogy jó kifogást találjak. Persze munka után hazaérve nehéz is otthonról elindulni, hiszen várnak a gyerekek, játszunk, vacsora, stb. Szerencsére valahogy megvolt bennem az, hogy ezt most már nem hagyhatom ki. Nem tudom mi változott az előző pár naphoz képest, de tudtam, hogy eddig még lehet mentség, de ha ezt is kihagyom, az már egy határ átlépése. És ami ennél is fontosabb, valahogy újra volt kedvem futni. Persze a körülmények nem voltak a legideálisabbak, de mégis éreztem azt, hogy most nem muszájból megyek, hanem mert szeretnék.

Szóval végül összeszedtem magam és a közelben lefutottam az előírt 50 percet. A latyak és a hó miatt nem tudtam rendes időt menni, de sokkal jobban éreztem magam, mint múlt hét pénteken. A végén volt néhány repülő, ez kifejezetten jól esett. Most újra úgy érzem, hogy kicsit fel vagyok töltődve, hogy újra megvan a motiváció, újra szeretnék futni. Kell is, mert jövő hét vasárnap már Szegeden lesz egy verseny, amire beneveztem.