Tegnap újra 25 km volt az edzéstervben, ráadásul külön iram utasítás nélkül, csak ahogy sikerül, vagy jól esik. Eddig kétszer futottam 25 kilométert és mindkettő bizonyos szempontból csalódás volt. Ezért most nagyon vártam, hogy először sikerüljön tényleg jó tempóval, jó érzéssel lefutni. Hát, előjáróban annyit elárulhatok, hogy nem sikerült…
Idén tavasszal futottam először 25 kilométert, egész pontosan március 18-án, a Margit-szigeten. Akkor olyan címmel írtam róla itt a blogon, hogy “Messze még a maraton…” – nem véletlenül. Akkor a cél az volt, hogy 19 kilométert 5:20-as tempón belül fussak (végül 5:13 lett átlagban, stabilan), majd a 19-24 közötti 5 kilométert 5:00-án belül (azaz erősebben, végül 5:02 lett), és a maradék 1 km levezetés, az 5:45 lett. Végül a 25 kilométert 2:09:28 alatt futottam le, végig tartva a kijelölt tempókat, gyaloglás nélkül. Ez volt az első félmaraton feletti távom a felkészülés során, és a 22 és 24 közötti két kilométer – bár tudtam tartani az 5 perces tempót – nagyon szenvedős volt és teljesen új, furcsa érzéseket is megéltem: bizsergett a lábam, mint ha le akarna csúszni rólam a nadrág, és egyre nehezebben ment a futás. Akkor azt írtam, hogy biztos nem ment volna több egy kilométerrel sem.
A második 25 kilométeres futásom most volt két hete, Kecskeméten, a Mercedes Benz Futóversenyen. Erről nemrég írtam, ezért csak a lényeget foglalom össze. Tűző napon, dög melegben, kialvatlanul és kissé másnaposan futottam, és az előre megírt edzéstervvel ellentétben végül jóval lassabban, csak a túlélésért (célba érkezésért) futottam. Itt erősen kezdtem, 4:55-ös átlagú első 5 km-rel, majd 5:07-es és 5:21-es átlagú ötösök jöttek, egy gyorsabb 5:13-as után az utolsó 5 km szenvedős volt, három gyaloglással is, 5:39-es átlaggal. Végül 2:09:55-ös idővel értem be, ami a tervhez képest (kb 2 óra 3 perc) sokkal elmaradt, a körülményeket figyelembe véve mégsem éltem meg csalódásként.
Ilyen előzmények után jött a tegnapi nap. Már előtte lévő nap, szombaton nagy kedvem volt futni. Valahogy mehetnékem volt, bár persze tudtam, hogy pihenő nap van, csak vasárnap lesz futás. Azért megnéztem jó pár motivációs videót. Ahogy ilyenkor lenni szokott, vasárnap már nem volt olyan nagy kedvem elindulni. Éjszaka esett az eső, tiszta pára volt minden, bár legalább a levegő lehűlt kicsit. Fél kilenckor keltem a gyerekekkel, rövid játék, reggeli, készülődés, végül pontban 10-kor tudtam indulni. Éreztem, hogy nem vagyok a toppon, mert már dönteni is elég nehéz volt, hogy kifussak a Deseda tóra, megkerüljem és visszafussak, vagy autóval menjek ki és közel két kört fussak. Végül az előbbi mellett döntöttem. Indulás után szinte egyből rájöttem, hogy a fejpántom otthon hagytam, ennek nem örültem, majd kiderült, hogy a pulzus mérő mellkas pántom is ott maradt. Szuper…
A tervem az volt egyébként, hogy 2-3 kilométer bemelegítés és levezetés (5:20) között a távot két részre osztom, az első felét 5:00-ás átlaggal futom, a második felét 4:45-ös átlaggal. Ez valahol 2 óra 5 percen belüli időeredményt jelentett volna, ennek örültem volna. Illetve persze kíváncsi voltam, hogy hogyan érzem majd magam, mennyire lesz könnyű vagy nehéz ez a táv. Márciusban ugye nehéz volt, de kíváncsi voltam mennyit fejlődtem közel három hónap alatt.
A bemelegítés és utána a 9 km könnyebb (5:00) futás jól ment. Az idő ugyan párás volt, de még felhős, és egy-két kisebb emelkedőt leszámítva az útvonal is inkább vízszintben volt. A tó előtt volt egy nagy lejtő, már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy visszafelé itt nem szeretnék felfutni, csak gyalogolni. A tó keleti oldala is egyenes volt, csak kisebb emelkedők és lejtők voltak, éppen csak mutatóba. A tópart ezen az oldalon sokszor árnyékos, sok a fa. Sőt, van egy kisebb félsziget is, amire egy hídon át visz az út, és ott közel két kilométeren keresztül egy erdőben, terepen lehet futni – az nagyon jó volt, a futás fénypontja volt.
Féltávtól gyorsabb tempóra váltottam, és 4:45-ös kilométereket mentem. Ezt azonban sajnos csak úgy 5-6 kilométeren keresztül bírtam. Nagyjából pont a váltás után nem sokkal vitt át az út a tó túlpartjára, ami kicsit különbözik a keleti oldaltól. Egyrészt sokkal kevesebb a fa, a gyalogút majdnem végig a tűző napon vitt (ekkor már folyamatosan sütött), csak itt-ott volt néhány rövidebb árnyékos szakasz. Ráadásul ez a nyugati oldal dimbes-dombos, nagyon sok volt az emelkedő és a lejtő. Nem voltak ezek hegyek, az emelkedők nem voltak olyan hatalmasak, csak éppen a tűző napon, melegben, iszonyat magas páratartalomban nem estek jól. És a lejtők valahogy nem tudták ezt kompenzálni. Ennek ellenére jól tartottam magam az elején, és jól is esett még a futás. Bár tudtam, hogy sok van hátra, de még eszembe is jutott, hogy ez most meglesz, milyen jól megy a futás.
Aztán elfogytam. A 18. kilométer már csak 4:55-re sikerült. Ekkor eldöntöttem, hogy nem erőltetem a 4:45-öt, tudatosan visszaveszek és megyek tovább 5:00 körüli időkkel. A 19. km 5:05 lett, de a 20. az 5:21. Mondjuk ebben volt egy az átlagosnál jóval nagyobb emelkedő is (természetesen a tűző napon), amit leküzdöttem. Ekkor már tudtam, hogy a hazaút elején lévő nagy emelkedőt (ahol régen, mikor kibicikliztünk a tóra, a kétkerekűt is csak toltam felfele) biztosan sétálva fogom abszolválni, nincs az a pénz, az a motiváció, amiért én ott felfutnék most. Ez így is lett, egy jó 220-230 métert gyalog tettem meg felfele. Ez a kilométer így 6:09-es is lett.
Bár már csak négy kilométer volt hátra, ekkora már elkészültem az erőmmel, tudtam, hogy ez szenvedés lesz. Bár a levezetés tempója megvolt, viszont még kétszer belegyalogoltam, egyszer hasonlóan 200 métert, másodszorra viszont már csak 60-70 métert egy lámpás kereszteződésnél. A gyaloglások miatt az utolsó 5 km átlag tempója 5:42 lett, amikor futottam, akkor tudtam hozni az 5:20-at.
Végül 2:09:18 alatt tettem meg a 25 kilométeres távot, ami a terveimhez képest csalódás. Ez nagyjából ugyanolyan idő, mint amit három hónappal előtte futottam, illetve, mint amit Kecskeméten futottam másnaposan. Persze tudnék kifogásokat, mentségeket hozni. Márciushoz képest most dög melegben és iszonyat párában futottam, ráadásul nagyon sok volt az emelkedő is. A Margit-szigeten és Kecskeméten végig síkon lehetett futni. Kecskeméten talán melegebb volt, de legalább nem volt pára (és az emelkedők sem voltak). Ha ezeket nézem, biztos, hogy percekkel jobb lett volna tegnap az eredményem, ha a Margit-szigeten vagy a Mercedes gyárban futok. De akkor is csalódott vagyok.
Tudom, hogy fejlődök, tudom, hogy erősebb és gyorsabb vagyok. Tudom, hogy nehezebb melegben és napon futni, a páráról nem is beszélve. Azt is tudom, hogy a sok emelkedő direkt jó volt a New York Maratonra való felkészülésben, és végül is az a fő cél, nem egy átlagos hétvégi edzés. Mégis, bosszant és csalódott vagyok, hogy telnek a hónapok, és bárhogy is nézzük, bármilyen racionális okai is vannak, mégsem tudtam megfutni (még) sem az 1:40-en belüli félmaratont, sem a 2:05-ön belüli 25 kilométert.
Nem baj, így még maradt elérendő cél a nyárra. 🙂