Vivicitta 2019

Nem is tudom hol kezdjem… Talán a lényeg röviden összefoglalva:

  • Utólag jöttem rá, hogy ez a 10.4 km (félmaraton párban) volt számomra 2019 első félévének fő versenye.
  • Először futottam váltót.
  • Először melegítettem be 20-25 perc futással egy futóversenyre.
  • Bőven megfutottam a célként kitűzött 42 percen belüli 10 kilométert.
  • És még dobogón is álltam és kupát is kaptam. 🙂

Versenynaptár

Hogyan lett egy váltóban futott félmaraton a félév első számú versenye számomra? Tavaly biztosan nem gondoltam volna, hogy így lesz. 2018-ban szinte minden hónapra szükségem volt valamilyen versenyre. A kedvenc távom a félmaraton volt, az év során elég sok versenyen próbáltam megfutni azt a bűvös 1 óra 40 percen belüli célidőt. A tavalyi Vivicittára is úgy érkeztem, hogy előtte lévő hétvégén futottam a kicsit csalódást jelentő prágai félmaratont, és szinte lelki beteg voltam, hogy úgy alakult, hogy a Vivicittán nem tudtam újra megpróbálni a célidőn belüli tempót.

Ehhez képest idén eddig egyetlen versenyen voltam, a kaposvári dombos félmaratonon, kizárólag a helyszín és a dombos edzés miatt, lényegében nem is verseny céllal. A januári Zúzmara 10 kilométert az év végi pihenők miatt kihagytam, és valahogy idén a félmaratonok sem mozgattak meg. A Vivicittára először persze félmaratonra jelentkeztem, de egyáltalán nem bántam amikor Péter megkeresett, hogy fussuk váltóban. Az elmúlt hónapokban egyébként is egy kicsit jobban mozgattak a rövidebb távok (10 kilométer), de a fő ok inkább a szuper jól sikerült novemberi siófoki félmaraton volt, ahol 1:35:33-at futottam. Az a verseny túl jól sikerült, előtte-utána pihentem, úgy éreztem az év első hónapjaiban, hogy nem állok készen arra, hogy ezt az időt megdöntsem. Tudom, hogy hülyeség, de úgy voltam vele, hogy akkor nincs is értelme versenyezni. Persze edzeni edzettem tisztességgel, de számomra a versenynek akkor van értelme, ha van tétje. A tét nekem pedig eddig mindig egy jobb idő (PB) megfutása volt. Szóval amikor februárban döntenem kellett Péter kéréséről nem sokat gondolkoztam rajta.

Az pedig csak most utólag esett le, hogy bár megyek még Szénás kört futni, lesz egy általam nagyon várt UltraBalaton, jelentkeztem idén is a kecskeméti 25 kilométeres Mercedes gyár futásra, és hát persze ne feledkezzünk meg a liege-i Beer Lovers’ maratonról és az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ról, de ezek közül egyik sem az a számomra klasszikus verseny lesz. Klasszikus verseny alatt én azt értem, amikor egy adott távon (10 km, félmaraton, maraton) a lehető legjobb időt akarom futni, ami számomra egyet jelent a personal best-tel (PB-vel). Tudom, ezzel lehet vitatkozni, de a belső motiváció makacs dolog, én az ilyen versenyekre tudok versenyszellemmel felpörögni. A többi nekem inkább edzés vagy örömfutás (ami persze szintén fontos).

A verseny előtti este megvolt a tészta parti, a kedvenc sajtos-tejfölös tésztával. 🙂

Célkitűzés

Ilyen előzmények mellett sokáig nem találtam a célom a Vivicittára. Persze tudtam, hogy tisztességgel lefutom majd, de egy ideig zavart, hogy nem pont 10 km (hanem a második futónak 10.4), így nehéz 10 kilométerre PB-t futni. Aztán egy idő után ezt elengedtem, és megfogalmazódott benne, hogy a hivatalos versenytávtól függetlenül én az órámon mért 10 kilométeren akarok PB-t futni. Még tavaly decemberben Szegeden futottam 10 kilométeres versenyt (ami 9.6 km lett). Ott 43 perc alá szerettem volna kerülni, ami csak a rövidebb táv miatt sikerült, 10 kilométeren már kicsúsztam volna belőle. Idén február végén futottam a Velencei-tó partján egy 10 kilométerre kihegyezett edzést, ott 42:21-re javítottam az egyéni csúcsom. Adta magát, hogy a Vivicittán a cél a 42 perc alá kerülés legyen.

Kicsit tartottam tőle, mert bár Velencén nem hajtottam ki magam teljesen, maradt bennem tartalék, de tudtam, hogy ahhoz képest a budapesti helyszín kicsit több kanyart és szintet tartalmaz. Jó erőben éreztem magam az utolsó 2-3 hét edzésein, tudtam, hogy meg tudom futni a 42 perc alatti 10 kilométert (a saját órámon mérve), de azt is tudtam, hogy azért nem lesz egyszerű. Még év elején, amikor összeírtam a 2019-es futással kapcsolatos céljaim, akkor év végére azt tűztem ki, hogy 41 perc alá kell kerülnöm (a 40 perc alatti idő maradt álom, nem cél).

A verseny előtti napokban már kristály tisztán tudtam, hogy a cél a 42 perc alatti 10 km, és emellett teljes szívvel el tudtam köteleződni. Megjött a verseny hangulatom. 🙂

A verseny előtt

Az unalmas részletekkel nem terhelnélek Titeket. A versenyre sikerült jól rápihennem (főleg péntekről szombatra aludtam sokat), mindent előre kikészítettem, vasárnap időben elindultam. A félmaraton a Margit-szigeten kezdődött 9-kor, de mivel mi Péterrel párban futottuk és én a második futó voltam, nekem kb 9:30-ra kellett a Petőfi híd budai oldalának közelébe mennem, a váltóponthoz. Persze szeretek inkább előbb érkezni, ezért 9-re már ott is voltam.

Ekkor ért az első meglepetés. Azt hiszem mondhatom, hogy az elmúlt másfél évben viszonylag sok futóversenyen voltam, de olyanon még nem, ahol 30 perccel a rajt előtt szinte senki nem volt még néhány szervezőt leszámítva. Nyilván a Margit-szigeten fél órával a rajt előtt már tömeg volt, de nem úgy a váltóponton. Egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy vajon jó helyen vagyok-e? 🙂 Aztán eszembe jutott, hogy a váltók közül azért mi az aránylag gyorsabbak közé tartozunk, és habár én 9:45 körül tervezek indulni, sokan lesznek olyanok, akik bőven 10 vagy fél 11 után fognak váltani. Ők nyilván nem jönnek ki reggel 9-re.

A szinte üres váltópont 9 után nem sokkal.

A másik ami hamar kiderült, hogy hideg volt. Ideális futóverseny idő volt, nem esett, nem sütött a nap, hűvös volt, de nem jéghideg. Persze ami ideális futáshoz, az nem az várakozáshoz. Én pedig rövid nadrágban, rövid pólóval terveztem futni (ez jó döntés volt), és nem készültem melegebb ruhával, hiszen a váltóponton ruhatár sem volt. Tudtam persze, hogy hűvös lesz, de úgy voltam vele, hogy majd csak eltelik az a 20-30 perc (ami ugye 45 lett). Főleg emiatt viszonylag könnyű volt meghozni egy olyan döntést, amit eddig mindig kerültem. Elmentem a környéken kocogni 20-25 percet, mint bemelegítés. Nyilván korábban is sokszor olvastam, hogy ez milyen hasznos és szükséges, de hát ki az, aki egy félmaraton lefutása előtt (amit ráadásul ki akar maxolni) elmegy még néhány kilométert kocogni, még ha természetesen nem is túl nagy intenzitással? Én biztos nem, legalábbis eddig nem. A hideg miatt viszont úgy voltam, hogy ez is jobb, mint fázni, és hát mit árthat néhány kilométer 5:30-as tempóban, mikor a versenyen úgy is majd 4:10 körüli átlagban kell futnom? Nem is ártott semmit, sőt, valószínűleg mint bemelegítés segített is abban, hogy a hirtelen magas intenzitástól és a gyors tempótól nem lett semmi sérülésem. Azt nem tudom, hogy hosszabb távok előtt fogok-e kocogni majd bemelegítésként a jövőben, de a rövidebb versenyek előtt szinte biztosan.

Egy kicsit később, bár tömeg jól láthatóan még mindig nincsen.

Váltás

Még soha nem futottam váltót. Persze nem olyan nagy dolog ez, technikailag nem egy lehetetlen kihívás. A váltóponton a rajtszámok alapján vannak amolyan karámok kialakítva, ahol a konkrét váltások megtörténnek. Az egyik rendező mondta, hogy elvileg az első futónak be kéne futnia a karám szélén elhelyezett szalag mögé, ott átadni az övet, amin a váltót jelző rajtszám (van egyéni rajtszám is) és az időmérő chip van, és akkor futhat ki a szalag mögül a váltó második párja. Gyorsan azt is hozzátette, hogy ez a gyakorlatban persze nem így működik. Aki meglátja a társát, az kilép a szalag mögül, ki így (egy helyben állva) ki úgy (elé futva, vagy vele együtt futva) átveszi az övet és már futhat is. Az övet persze fel kell csatolnia.

A váltó nagy előnye, hogy láthatod a versenyben elől lévő futókat szemből is, nem csak hátulról (vagy onnan sem). 🙂

Én nagyjából csak az első tíz váltást láttam, mert Péter gyors volt. 🙂 Ritkán jöttek a futók, jól látható volt, hogy ki jön, nem okozott gondot a váltás. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy a mezőny közepén, amikor tucatjaival jönnek a váltások, akkor azért elég nagy fejetlenség és tömeg lehet. Nem tudom…

De a lényeg, hogy jött Péter, megkaptam az övet és már indultam is. Az első meglepetés az volt, hogy egyből mellettem termett egy biciklis, aki közölte, hogy mi vagyunk az első Telekomos váltó (a dolgozói kategóriában), úgy hogy hajrá! Nekem több se kellett, egyből elkezdtem sprintelni. 🙂 Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy az órám sem kapcsoltam be, ezt gyorsan orvosoltam.

Kilátás a karámból. 🙂

A verseny

Előzetesen nagyjából arra készültem, hogy minden kilométert 4:10 körüli tempóban futok majd. Ez 10 kilométeren kiadja a 42 percen belüli célidőt. És mi az amiben jó vagyok? Hát abban, hogy elfussam a verseny elejét! Úgyhogy ezt most is gyakoroltam. 🙂 Az első mért kilométerem 3:48 lett (ami 1 km-en éppen PB nekem), majd 3:57, 3:59. De még a 4. és 5. kilométer is 4:10-en belüli lett (4:02 és 4:07). Láttam persze, hogy gyorsabban futok, mint terveztem (és mint kéne), de olyan jó erőben voltam, hogy úgy voltam vele, a 10 km az szinte sprint táv, kihúzom a végéig. Azért persze nem pont így alakult. 🙂

Végül az első 5 kilométert 19:54 alatt futottam le, ami számomra hihetetlen eredmény. Azt tudtam edzésről, hogy tudok egy kilométert futni 4 percen belül (eddig 3:49 volt a legjobb időm), de az – edzés körülmények között – eléggé ki volt maxolva. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy tudok 5 kilométert átlagban 4 percen belüli tempóval futni (azaz 20 percen belül). De arra sem, hogy az első 3 kilométer mindegyikét 4 percen belül futnám.

Persze amilyen szépen, jól és “könnyen” ment az első 5 kilométer, annak rendje és módja szerint eljött a holtpont is. 4:10-en kívüli kilométerek jöttek (4:11, 4:15, 4:11), és ezekért az időkért meg kellett szenvednem. Gondolkodtam is rajta, hogy szükségem van nekem erre? Miért olyan nagy dolog 42 percen belül futni a 10 kilométert? Miért nem kocogom le kényelmesen a távot? És mennyire örültem, hogy nem félmaratoni távon indultam! 🙂

Persze ekkor már tudtam azt is, hogy simán meglesz a 42 percen belüli 10 kilométerem, nem is volt meg az a plusz motiváció, hogy 110%-on fussam az utolsó kilométereket. Nem volt könnyű, megszenvedtem ezért az időért, de nem haltam bele. Az utolsó 2 km 4:09 és 4:08 lett. Azt hittem kicsit megnyomtam őket, volt benne emelkedő a Margít-hídra fel (és persze egy kis lejtő is a Margit-szigetre befutva), de végül is az időeredmények nem azt mutatják, hogy olyan nagyon nekigyorsultam volna. 🙂 Azért az utolsó száz métereken jó erőben voltam, ott egy kicsit gyorsultam is, de nem estem össze a célban. Nagyon jó versenyt futottam.

A célban én kaptam meg Péter befutó érmét is, érdekes érzés volt két éremmel a nyakamban sétálni (egy ideig).

Dobogón

A végig engem kísérő privát biciklis miatt tudtam, hogy végig az első helyen állunk a Telekom dolgozói páros váltóban. Ezért nem okozott meglepetést, hogy a célban szóltak, hogy megnyertük (bár nem értettem tisztán hirtelen), de a lényeg, hogy 10:50-re mehettünk a színpadhoz kupa átadásra. Tudom, hogy csak a dolgozói kategóriát nyertük meg (a férfi párosok között 7-ek lettünk, abszolútban 12-ek), de nekem így is nagyon szuper élmény volt dobogóra állni (illetve ülni…) és átvenni egy kupát. A gyerekek nagyon örültek neki otthon.

A dobogón a Telekom dolgozói kupa átadása után.

Ráadásul a verseny után volt egy kis UltraBalaton csapat találkozó, kiegészülve az új tagokkal, szinte majdnem mindenki futott a Vivicittán. Úgy érzem nagyon jó kis csapatunk van idén, mind csapategységet, mind futó tudást tekintve, nagyon várom már a májusi versenyt.

Az UltraBalaton csapatunk tagjai elég jól szerepeltek a Vivicittán – a fiúk az egy kupájukkal éppen csak felfértek a képre. 🙂

Jó dolog volt egy kupát kapni, de visszatérve a lényegre, a mai napig nagyon büszke vagy a 40:49-es időeredményemre 10 kilométeren. Persze ha hivatalos 10 kilométeres verseny lett volna, akkor biztosan kicsúsztam volna a 41 percből, hiszen tapasztalatból tudom, hogy olyankor az óra mindig egy-kétszáz méterrel többet mér. De ezt most el tudom engedni, lesz majd még hivatalos 10 kilométeres verseny is, és hát ott már biztosan a pár hónapja még csak álomnak gondolt 40 perces időn belülre kerülni lesz a cél!

Csupa Personal Best a rövid távokon!

Az azért megdöbbentő, hogy milyen gyors emberek vannak! Bár a Telekom dolgozói váltót toronymagasan megnyertük, az összes páros váltó között a 12-ek lettünk, úgy, hogy voltak olyan párosok, akik bőven 10 percnél többet vertek ránk. De még ha csak magamat nézem, akkor is több, mint egy tucatnyian voltak gyorsabban nálam a második futók közül. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a mi váltó eredményünk (amit ugye ketten futottunk, fél-fél távon) az az egyéni versenyben a 164. helyre lett volna elég! Hihetetlen milyen futók vannak!

Telekom dolgozói váltó eredménye.
A páros váltó verseny eredménye.
Azt hiszem azért látszik a képen, hogy én boldog voltam a kupával (és az időeredményemmel)!

2 hozzászólás “Vivicitta 2019” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Verified by MonsterInsights