Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy ne úgy alakuljanak a dolgok 2019-ben, ahogy elterveztem őket. Na jó, azért nem olyan nagy dologról van szó: az idei évre tervezett első versennyel, a Zúzmara 10 km-ével kapcsolatban döntöttem úgy, Marcival történt rövid egyeztetést követően, hogy nem megyek el rá, kihagyom.
Pedig a tavalyi év egyik legjobban sikerült versenye volt számomra, egy éve januárban futottam a könnyen megjegyezhető 44:44-es időmet (10 km-en), ami akkor nagyon nagy siker volt számomra. Főleg emiatt elég jó emlékekkel gondolok vissza erre a versenyre, és nem is volt kérdés, hogy idén januárra is benevezek. Meg is tettem még tavaly ősszel. Azért is vártam ezt a versenyt, mert valamiért az én versenynaptáramban év végén, év elején vannak a 10 km-es versenyek, tavasszal-ősszel a félmaratonoké, maratonoké a főszerep. Arról már írtam, hogy miért szeretek néha ilyen rövidebb távon versenyt futni, Szeged után pedig pont maradt bennem annyi hiányérzet (elsősorban a pálya csupán 9.5 km-es hossza miatt), amiért a megfelelő motiváció is megvolt kezdetben a Zúzmarára.
Akkor miért döntöttem mégis a lemondás mellett?
Elsősorban egy érzés miatt. Nem éreztem azt a kihívást, hogy nekem jövő hét vasárnap versenyeznem kéne. Számomra a verseny azt jelenti, hogy van egy kihívást jelentő célom, amiért küzdhetek. Az egy évvel ezelőtti 44:44 után, a sikeres őszi versenyek, a 41:03-as szegedi 9.5 km után számomra ez a cél most ezen a távon a 43 percen belüli időeredmény. Ezzel kapcsolatban érzem azt, hogy nem állok készen rá.
A november 4-i New York Maraton után néhány hét pihenőt beszéltünk meg Marcival. Bár kb hetente egyszer elmentem kocogni, edzeni igazából nem edzetten. Az extra pihenő nagyon jót tett, mert november végén szuper időt futottam a siófoki félmaratonon (1:35:33), majd újabb rápihenés után a már említett december eleji szegedi verseny is összességében jól sikerült. Ami már kevésbé, hogy azon a versenyen sérült le a jobb vádlim, az utolsó kilométeren már eléggé fájt. Emiatt az eredetileg kb hat hetesre tervezett pihenőm kényszerűségből meghosszabbodott. Lényegében csak december utolsó két hetében, karácsony előtt kezdtem el óvatosan edzeni, de még január elején is éreztem a vádlim, ezért csak könnyített edzéseim voltak.
A fentiek miatt lényegében kb két hónap kihagyásom volt, és míg az első hetekben igazán jól jött az extra pihenő, fel is töltődtem (ami látszik a verseny eredményeken is), addigra mostanra nagyon leültem már, legalábbis ami az edzettséget, robbanékonyságot illeti.
A másik ok, hogy az évi főversenyeim kivételével a többi versenyen elsősorban azért indulok, hogy megtörjék a felkészülés, az edzések monotonitását (és persze azért is, hogy lássam a fejlődésem). Mivel lényegében szinte el sem kezdtem még edzeni, ez most nem annyira aktuális. 🙂 Most az is elég motivációt jelent számomra, hogy egyáltalán normális edzéseket végezhetek.
Tudom, hogy fejlődök a futásom során, nem csak edzettséget tekintve, hanem mentálisan is. Egy éve, de lehet, hogy fél éve még nem tudtam volna elengedni egy versenyt. Most büszke vagyok, hogy aránylag könnyen meghoztam ezt a döntést, és a mindenáron versenyzés helyett tudok az edzéseimre koncentrálni. Februárban úgy is jön már a következő esemény, a kaposvári dombos félmaraton.
