TCS NYC Marathon: élménybeszámoló

New York-ról már írtam, illetve az ott töltött őszi nyaralásunkról. Itt az ideje, hogy egy kicsit fókuszáljak a maratonra is, illetve minden azzal kapcsolatos dologra, körülményre. Ez még nem a futásom elemzése, az a következő bejegyzésben jön majd. 🙂

Az első dolog ami szembetűnő volt a maratonnal kapcsolatban, az a helyi PR-ja. 10 nappal a verseny előtt érkeztünk és gyakorlatilag már akkor tele volt a város a TCS New York City Marathon reklámjaival. Buszokon, metrómegállókban, LED falakon – mindenhol ezt láttam. Persze nyilván érzékeny is volt rá a szemem és azt nem mondom, hogy a csapból is ez folyt, de sok helyen szembejött velem. Már ekkor látszott, hogy ennek a versenynek itt presztízse, hagyománya van.

A verseny előtti hét vasárnapján volt egy edzésem, amit a Central Parkban teljesítettem. Egyrészt jó volt látni, hogy milyen sokan futnak New York Marathonos pólóban, sapkában. De egyébként mindenki valamilyen verseny pólóban volt, nagyon kevés volt a sima futópólós ember. És hát persze a háttérben a felhőkarcolók, nagyon nagy élmény volt. 🙂

Pár nappal később, szerda délelőtt futottam újra a parkban. Ekkor lefutottam a maraton útvonalának utolsó 2-2.5 kilométerét. Már itt éreztem, hogy ez kemény lesz majd a versenyen, volt jó pár emelkedő. Nem olyan hatalmasok, de 40 kilométer után tudtam, hogy nem fognak majd jól esni. Az edzés során el tudtam futni a célig, amit már kb fel is építettek, egy héttel a verseny előtt. Az utolsó 500 méteren már kordonok voltak, pár méterenként az összes nemzet zászlójával. Csináltam is egy-két képet a magyar zászlóval. A célban már volt valamilyen hivatalos esemény, sajtótájékoztató. Jó érzés volt látni, hogy hol fogok majd átfutni egy hét múlva.

New York maraton
Az utolsó száz méter, a magyar zászlóval

Az Expo csütörtöktől volt nyitva, mi pénteken mentünk el rá. De erről már írtam.

Péntek este volt a hivatalos megnyitó ünnepség. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a maraton befutó területén, ahol egyébként elég hosszan kialakított emeletes nézőtér volt, bevonultak az országok futói egymás utána. Volt még egy rövid hivatalos beszéd, maga a megnyitó (egy gongot kongattak meg), az egészet pedig egy tűzijáték zárta. Tavaly, ha jól értettem, még fizetős volt a nézőknek, idén már ingyenes, de előzetes regisztráció és belépőjegy kellett hozzá. Ez egyébként elég furcsa volt az egészben. A futók is csak úgy tudtak bekerülni, hogy lehetett jelentkezni zászlóvivőnek vagy delegáltnak (aki “csak” sétál). Erről egy szem emailt küldtek kb 2 hónappal a verseny előtt, amiben aránylag rövid határidővel lehetett jelentkezni. Ennyi volt, aki ezt elmulasztotta, az lemaradt. Nem csoda, hogy az elindult 65 magyar futóból csak hatan voltunk ott a vonulók között. Szóval ahhoz képest, hogy általában mindent túlreklámoztak a maratonnal kapcsolatban, mindenről 4-5 emailt küldtek, ezt valahogy elég csendben szervezték meg.

Maga a megnyitó ünnepség egyébként elég jó hangulatban telt. Mi ugyan kevesen voltunk, de jól éreztük magunkat, egyes népek azonban kifejezetten buli hangulatot csináltak, mint például az alábbi videón látható indiaiak:

Az eseményt a már említett tűzijáték zárta, amit a Central Park egy olyan részéről lőttek fel, ami a fák miatt pont nem látszott a befutó területéről. Ez nem annyira jellemző a profi amerikai szervezésre… Nagyon jó érzés volt ott lenni, bevonulni futóként, tényleg szuper hangulat volt. Nem hagytam volna ki semmi pénzért, bár az is igaz, hogy ekkor már elég fáradt voltam és azért megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy inkább pihennem kellett volna.

Szombat reggel a maraton 5 kilométeres betét futamát (Abbott Dash to the Finish Line 5K) futottuk Ildivel az ENSZ székháztól a Central Parkban lévő maraton célkapuig. Azt hittem, hogy már itt ízelítőt kaphattunk abból, hogy szurkolás tekintetében mi vár ránk majd vasárnap, de most már tudom, hogy ez semmi sem volt ahhoz képest. 🙂

Szombat este a magyar konzulátus szervezett a magyar futóknak egy szénhidrát feltöltő palacsinta partit. Egész sokan elmentünk, jó volt többekkel találkozni, beszélgetni, olyanokkal is, akiket korábban csak a Facebook-ról ismertem. Akik már futottak New York-ban, azoktól kaptam pár hasznos tanácsot. Bár itt is kicsit ott motoszkált a fejemben, hogy az oda- és visszautazás, illetve a kb 2 órás álló beszélgetés helyett lehet, hogy inkább pihennem kellett volna. Amilyen jól sikerült Berlinben rápihennem a maratonra, hát itt kb annyira nem sikerült egyáltalán. Hulla fáradt voltam a maraton előtti éjszaka, és ráadásul még olyan jól aludnom sem sikerült.

Vasárnap már bőven a beállított 4:45-ös ébresztő előtt ébredtem. Bár kinn voltunk 9 napja, valahogy nem sikerült tökéletesen átállnom az ottani időre. Mivel New York-ban nem olyan pálya van kijelölve, ahol a rajt egyben a cél is, hanem nagyjából egy fordított J betű alakban átfutunk az egész városon, ezért nekem (és a legtöbb futónak), aki a cél, azaz a Central Park közelében vagy máshol Manhattan-ben lakott, elég sokat kellett utaznia a rajthoz, ami Staten Island-en volt. Ezt egyébként igyekeztek profin megoldani (buszokkal és kompokkal viszik az embereket) – bár végül idén szerintem nem sikerült valami jól. Nyilván nem egyszerű 55 ezer futót és több ezer szervezőt kiutaztatni egy szigetre kora reggel… Én busszal mentem (a VIP Runner státuszom miatt külön busszal, de szerintem ez kb 100%-ban megegyezett egy sima busszal), ami kb egy óra alatt tette meg a Central Park – Staten Island távot, majd ott további egy órát araszoltunk, amíg le tudtunk szállni. Utólag tudtam meg, hogy én még jól jártam, volt aki több, mint három órát buszozott. Persze mindenki odaért a rajtra, és lehet, hogy kellemesebb (melegebb) is volt a buszon, mint a rajtzónában, de hát mégis…

Course map
A New York Marathon hivatalos pályarajza

Az időjárással nagyon nagy szerencsénk volt. A maraton előtti napokban 20 fok körüli volt a hőmérséklet, ami futáshoz elég meleg. Péntek-szombaton többször volt eső, párás idő. A maraton utáni napokon pedig konkrétan végig esett. Mégis, vasárnap, valami csodálatos időnk volt. Minden felhő eltűnt, kék égen sütött a nap, a város a legszebb arcát mutatta. A hőmérséklet is lehűlt, kb 5-7 fok lehetett reggel. Ez később a napsütés miatt azért bőven 15 fok körülre kúszott fel, a verseny második felében már én is kerestem az árnyékokat. De így utólag is azt mondom, hogy kívánni sem kívánhattunk volna jobb időt. (Tavaly például végig esett az eső és fújt a szél.)

Brooklyn Bridge
A Brooklyn Bridge a maraton rajtjához vivő busz ablakából.

A rajt területe, Staten Island északkeleti csúcsa, a Verrazzano-Narrows híd előtti rész volt. Itt egy konkrét rajt falut, illetve falukat alakítottak ki. Három falu volt, a három rajt zóna színe alapján (kék, zöld és narancssárga). Ez a három falu olyan volt, mint bárhol máshol egy-egy rajt terület, külön-külön megvolt mindegyikben minden. Mindenki a saját színének megfelelő faluba ment. A három faluból három külön útvonalon jutottak el a futók a rajthoz, a híd elejére: én, aki a zöldben volt, a híd alsó részén futottam, a narancssárga és a kék futók pedig a híd tetején, kétoldalt. A három külön rajt csoport csak valahol az 5. kilométer környékén értek össze és onnantól futott együtt az egész mezőny.

Nekem megint szerencsém volt, mert a VIP matrica miatt soron kívül bemehettem a biztonsági ellenőrzésen (elég nagy sor volt egyébként, bár ránézésre azért gyorsan haladt), és egyből a VIP sátorba kísértek. Mindenhol volt egyébként étel-ital, valószínűleg a VIP sátorban egy kicsit több vagy több féle, de az igazi előnye az volt, hogy meleg volt (bár ekkor már kinn is sütött a nap) és hogy külön mobil WC-k tartoztak hozzá, így csak 10 percet kellett sorba állni. A VIP dolgokról majd írok egy külön blogbejegyzést kicsit később.

Marathon start village
A rajtfalu előtti biztonsági belépésre várakozó tömeg

Kb egy órát töltöttem a sátorban. Kicsit többet is ettem, mint kellett volna, de a korai kelés miatt megéheztem, és hát olyan sok finom étel volt, hogy tényleg jól esett enni. Az én rajtom az első hullámban volt, azaz 9:50-kor. Ez azt jelentette, hogy 8:50 és 9:20 között kellett beállnom a rajtzónába. Itt a legnagyobb meglepetésemre a rajtzónában is voltak mobil WC-k, ráadásul mivel erre szerintem senki nem számított, nem is volt sor előttük. Itt összefutottam és elbeszélgettem egy másik magyar indulóval, így gyorsan eltelt az idő. Bezárták az első hullám kapuit, majd szép lassan felkísértek minket (felgyalogoltunk) a híd elejére, ahol a rajtkapuk voltak. Én már a zónában levettem a hosszú melegítő nadrágom (amit az erre a célra kihelyezett jótékonysági konténerbe tettem), a hídon fenn pedig a pulcsim is. Ezt nem kellett volna. 🙂 Bár a napon jó idő volt, addig araszoltunk előre, amíg árnyékba kerültem, ahol már kifejezetten fáztam. Bár ha az alábbi képen látható mexikói futó kibírta, akkor én sem panaszkodhatom.

Mexican runner
Az említett mexikói futó 🙂

A rajt előtt volt egy rövid beszéd, majd start pisztoly helyett ágyúlövés indította el a versenyt. Erről videót is készítettem, de valahogy nem adja vissza azt, hogy milyen durva volt maga a lövés. Hangos volt és a föld is beleremegett. 8:45-kor volt a kerekesszékes futam rajtja, akkor volt először ágyúlövés. Én ekkor még a sátorban voltam és nem is gondoltam rá, hogy ez fog jönni (bár azt tudtam, hogy ez indítja majd a maratont). A lényeg, hogy volt egy hatalmas hangrobbanás amibe a talaj is beleremegett. Megmondom őszintén, az első gondolatom az volt, hogy terrorcselekmény történt és valaki robbantott. 1-2 másodpercre el is némult a sátor, majd valaki bekiabálta, hogy ez a rajt volt és akkor mindenki tapsolni kezdett. Azért az az 1-2 másodperc elég hosszú idő volt számomra. Utólag derült ki, illetve később én is hallottam, hogy bemondták, hogy senki ne ijedjen meg, a rajt ágyúdöreje fog következni. Csak ezt mi a sátorban akkor az első lövés előtt nem hallottuk… Egyébként elég nagy rendőri és katonai készültség volt, láttam mindent, helikoptereket, fegyveres katonákat, még tankot is).

Helicopters on New York marathon
Rendőrségi helikopterek köröznek a rajtfalu felett

Szóval pár perc fagyoskodás után felhangzott az ágyúlövés és mivel aránylag elől voltam, ezért 1-2 perc után már én is futottam. A hídon együtt futottunk páran magyarok, jó volt kicsit beszélgetni. Balra nézve a távolban látszott Manhattan látképe, csodálatos volt. A hídon egyébként meglepően csend volt, és utána is, még semmi nem éreztette, hogy ez a világ legnagyobb maratonja. A szurkolás, a tömeg, az igazi nagyvárosi maraton érzése valahol az 5. kilométer környékén indult be, ahol a mi útvonalunk becsatlakozott a másik kettőbe – és immár együtt futott a teljes mezőny.

New York Marathon
A Verrazzano-Narrows híd alsó részén futunk

Magáról a futás elemzéséről a következő posztban írok, ez most csak egy élménybeszámoló. Élményből viszont volt sok.

A táv első felét Brooklyn-ban futottuk, abból is jó 10+ kilométert egy nyíl egyenes sugárúton (két oldalt, középen kis járdaszigettel, amin kb 50 méterenként rendőrök álltak). Itt már elég sok szurkoló volt, hol egy kicsit kevesebben, hol tömött sorokban. Jöttek pár száz méterenként a zenei bandák, vagy sok helyen csak úgy bömböltették valamiből a zenét. Összességében jó hangulat volt, oda is kellett figyelnem, hogy a lendület és a hangulat miatt ne fussam el az elejét. Itt még bőven volt időm és energiám fényképezni, videózni.

New York Marathon
Brooklyn

A széles sugárút után volt egy kis kanyargás, majd egy jó nagy kaptató. Itt, mint a Tour de France hegyi szakaszain, nagyon összegyűltek a szurkolók, kicsit be is álltak a pályára és nagyon hevesen szurkoltak. Tényleg csak a Tour de France hegyi befutóihoz tudom hasonlítani. Sok embernél volt zsebkendő, papírtörlő, törölköző és ezeket lógatták be a futóknak. Az emelkedő tetején én éltem is lehetőséggel és egy idős nénitől elvettem egy papír törlőkendőt. 🙂

Ha jól emlékszem valahol ezen szakasz után futottunk át a zsidó negyeden. Azért emlékszem rá ennyire, mert előre mondták, hogy ez nagyon furcsa lesz – mégpedig azért, mert az utcák konkrétan kihaltak voltak, sehol nem volt egy szurkoló, de még járókelő is csak hébe-hóba. Úgy tűnik itt valahogy nem illik a kultúrába a maraton. Nagyon vicces volt, az egyik sarkon állt egy – ha jól emlékszem a zászlóra akkor kolumbiai – pár, akik hangosan kiáltoztak, buzdították a futókat. Érdekesen vette ki magát, furcsa élmény volt ez is.

A negyed után visszatértek a szurkolók, akik azért sokan voltak végig a pálya mellett, itt-ott jobban tömörülve, jellemzően a zenés helyek környékén. Egyszer, nem sokkal előttem, pont elesett egy futó, valószínűleg nem kigáncsolták vagy fellökték, hanem megbotlott. Sajnáltam szegényt, de felpattant, úgy tűnt jól van, én futottam tovább. Egyébként Berlinhez képest meglepően jól lehetett haladni. Persze én a mezőny elején voltam (53 ezer emberből valahol az első 10-12%-ban), de egyáltalán nem volt olyan tömeg, mint Berlinben. És ez elsősorban a hihetetlen széles amerikai sugárutaknak volt köszönhető. Egy-két helyen szűkült csak be az út, vagy volt olyan kanyar, ahol összesűrűsödött a mezőny, de összességében tudtam szabadon, a saját tempóban futni. Berlin ehhez képest heringparti volt.

New York Marathon
Az egyik kisebb hídra kaptatunk fel éppen

A következő nagy kihívás a Queensboro Bridge volt. Ez már a harmadik híd volt, és ezen kívül is volt egy-két komolyabb emelkedő, de talán ez volt a leghosszabb és legkomolyabb emelkedőt is mutató híd. Ráadásul szurkolók nélkül, kvázi néma csendben, csak a cipők surrogását lehetett hallani. Persze a híd a közepe után már lejtett, a végén pedig egy nagyon meredek utcán kellett leereszkednünk róla Manhattan-be, ahol hatalmas tömeg várt minket. Két kanyarral ráfordultunk a First Avenue-ra, ami a futás fénypontja volt számomra – élményt tekintve.

A First Avenue vagy 6-7 sáv széles, már Manhattan-ben, a felhőkarcolók között, és két oldalt hatalmas szurkolói tömeggel. Ez tényleg fantasztikus érzés volt! Az már kevésbé, hogy itt már ismerős voltam, számozott utcák vannak, és tudtam, hogy mit jelent az, hogy az 59. utcától kb a 140. utcáig kell elfutnunk. De a látvány mindenért kárpótolt, főleg, hogy itt is dimbes-dombos volt a táj, ami a futás szempontjából nem olyan jó, de dombtetőkről lefele futni külön plusz élményt ad az elénk táruló látvány miatt. Kijjebb érve azért ritkult a tömeg, kicsit külvárosias hangulat lett ahogy futottunk Bronx felé.

New York Marathon
A First Avenue, még az elején

Újabb híd, amin elhagyjuk Manhattan-t és átfutunk Bronx-ba, ahol kb csak másfél kilométert tettünk meg, egy kicsit csendesebb környéken, majd a verseny utolsó, ötödik hídján visszaérkezünk Manhattan-be, a Fifth Avenue-ra. Az az igazság, hogy elvileg ez a verseny fénypontja. Itt vannak a legtöbben, ez a legszebb sugárút a városban. Ez valahol a verseny 34. kilométerénél kezdődik, és őszintén szólva ekkor már nem annyira arra koncentráltam, hogy élvezzem a verseny hangulatát. 🙂 Azt persze tudom, hogy baromi sokan voltak, itt már folyamatos volt a tömeg és a szurkolás.

Ha jól tudom több, mint kettő millióan szurkoltak a pálya szélén a teljes maratoni távon. Ezt szinte egyébként el sem lehet mondani, vagy mesélni. Én ugye csak magyar versenyeken futottam, azt tegyük mondjuk 3%-ra. Prágában jobb volt a hangulat, szubjektíven az lehetett a NY-i szint 6%-a. Berlin, ahol azért sokan voltak és majdnem a pálya egész hosszán, hát, az is csak jó indulattal maximum 25%. Ha a New York-i szurkolás hangulatát vesszük 100%-nak. Szinte teljesen hihetetlen már önmagában az is, hogy egyáltalán ennyi embert érdekel maga a maraton és kimennek a pálya szélére. Hát még az, ahogyan szurkolnak! Nagyon kevesen álltak és nézelődtek, majdnem mindenki szó szerint szurkolt, kiabált, ütött valamilyen hangszert.

Előzetesen nagyon készültem rá, hogy majd mondják a nevem, ugye olyan pólóban is mentem, amin rajta volt, ha nem is hatalmas betűkkel. Ugyan ebben a pólóba futottam Berlinben is, és ott legalább háromszor a saját nevemen szólítva buzdítottak (azt hiszem ott is amerikaiak). Szóval vártam, hogy na majd itt mi lesz, és mondták többen is, hogy erre készüljek. Ehhez képest én egyszer sem hallottam a nevem, pedig sokszor a pálya szélén futottam. Azt tudom, hogy jó tíz kilométeren át együtt futottam Josh-sal és Michael-lel, mert őket folyamatosan bíztatták, de hát az én nevem nem mondták, vagy nem hallottam. Vagy nem volt elég nagy betűkkel kiírva, vagy látták rajtam, hogy nincs rá szükségem. :))

New York Marathon
Szelfizni is volt erőm 🙂

Ami még vicces volt, azok a frissítéseim. Eldöntöttem, hogy mindenhol megállok majd egy kicsit inni, elsősorban vizet. A frissítő állomások egyébként nekem furcsák voltak. Az utolsó 2-3 állomást leszámítva csak Getorade és víz volt, semmi más. Én a banánt nagyon hiányoltam, bár a végén, mikor volt, akkor már nem kívántam. Szóval kicsit szűkös volt szerintem a kínálat, de cserébe nagyon sűrűn voltak az állomások, kb minden második kilométernél. Én csak vizet ittam, és eldöntöttem előre, hogy nem fogom állandóan lelocsolni magam, fogok egy poharat és rászánom azt a 6-8 másodpercet, hogy pár kortyot igyak belőle, addig csak sétálok. Hát, hogy mit kaptam ezért! Mind az önkéntesek, mind a nézők gyakorlatilag megsértődtek rajta, hogy én sétálok futás helyett és jöttek a “Come on!”, “You can run!”, “Don’t stop now” bekiabálások. És mindig, folyamatosan, állandóan, mindenhol. Vicces volt, tényleg. 🙂

Visszatérve a Fifth Avenue-hoz, sokáig nem emelkedett, ami kellemes csalódás volt, de persze ez nem tartott örökké, jött az emelkedő is. Kb 38.5 kilométernél kanyarodtunk be a Central Park-ba, ami megint teljesen más hangulat volt. Az út sokkal kanyargósabb, a nézők is kevesebben voltak, viszont cserébe az úton álltak és a már említett Tour de France-hoz hasonlóan be-beléptek a pályára, hangosan buzdítottak minket. Sok kis domb, emelkedő-lejtő után még volt egy utolsó kaptató (végig a Central Park déli oldalán futó úton), ami már tényleg nem esett jól, majd az utolsó pár száz méter újra a parkban, útban a célvonal felé. Írhatnék erről jókat, de itt már tényleg csak az a tudat vitt előre, hogy mindjárt itt a cél és beérek – nem tudtam annyira élvezni a körítést.

Egy álom teljesült be ezzel – az utolsó métereken eszembe jutott, hogy hosszú utat jártam be ideág és milyen jó nekem, hogy itt lehetek és befuthatok a világ legnagyobb maratonján a célvonalba. Gyors fényképek, az érem nyakamba akasztása, újabb képek, hővédő fólia. Berlinben lépni is alig bírtam, itt érdekes módon azért jobban álltam a lábamon. A VIP matricának köszönhetően egyből kiléphettem balra (nem kellett még sok-sok száz métert tovább gyalogolnom) ahol megkaptam a poncsóm és a befutó csomagom, és egy Central Park beli padra lecsücsülve meg is ittam valamit belőle. Nyilván jól esett pihenni egy kicsit, de utána lábra álltam mert tudtam, hogy ilyenkor még áldásos egy kicsit sétálni és megkerestem Ildit.

New York Marathon
Pár másodperccel a cél után, a háttérben még a díszlettel

A város még egész délután tele volt poncsós, befutó érmes emberekkel. Kaptam egy-két elismerő szót, arckifejezést, de én másnap (és harmadnap) már nem hordtam a nyakamban az érmet, sokakkal ellentétben. 🙂

Tudom, hogy valami frappáns befejezést kéne írnom, de nem megy ez így parancsszóra. 🙂 Nehéz arra gondolni, hogy ez volt a legjobb maraton, ez a csúcs és ehhez képest már csak kevésbé élménydús versenyeim lehetnek. Egy részről ez biztos igaz. Én ugyanakkor reménykedem benne, sőt, biztos vagyok benne, hogy lesznek még ehhez fogható versenyeim. Ha nem is a hangulat miatt, lehet, hogy a táj, vagy az időeredményem, vagy bármi más miatt, de biztos vagyok abban, hogy lesznek még jó maratoni élményeim. Ahogy az is lehet, hogy egy nap még visszatérek New York-ba is, újra lefutni a maratont.

2 hozzászólás “TCS NYC Marathon: élménybeszámoló” bejegyzéshez

  1. Gratulálok! Főleg a fényképes beszámolóért ! Azért futva fotók készítése a futás teljesítmény rovására írható,meg persze a rajtig lezajlott körülmények sem kedvezőek a jó időeredmény eléréséhez úgy látom! Szerintem az a legnehezebb része a New York maratonnak ami rajtig lezajlik.

    1. Köszönöm! Igen, kicsit fárasztó az a sok-sok óra, amíg elindul a verseny. Most így azt mondom, hogy azért az emelkedők sem voltak egyszerűek, de hát végül is erre edzettem egy éven át. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük