A ma reggeli futásom közben valahogy ez a kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért szeretek futni? Mert szeretek. Elindulni már kevésbé. 🙂
A viccet félre téve, bár a maratoni felkészülés egy konkrét cél eléréséről szól, amihez kapom az edzésterveket Marcitól, emiatt az egyes edzések amolyan kötelezőek, megélhetném úgy is, hogy muszáj futni. Tudnék úgy is futni, ha nem annyira szeretném, csak tudom, hogy ez szükséges ahhoz, hogy elérjem a célom. De nem erről van szó, tényleg szeretek futni. Nem mindig könnyű összeegyeztetni a napi dolgokkal, sokszor nehéz hajnalban felkelni, vagy a hidegbe kimenni, de összességében élvezem, szeretem.
Szóval a ma reggeli futásom közben azon gondolkoztam, hogy miért szeretek futni, mi az, amiért szívesen csinálom. Többektől hallottam, hogy a futás túl monoton, hogy unatkoznak közben. Van aki már abba is hagyta emiatt, más zenét vagy hangoskönyvet hallgat közben. (Persze sokan más okból hallgatnak zenét közben.) Érdekes, hogy én ezt csak egyszer próbáltam, kíváncsiságból. Sem előtte, és sem azóta nem hiányzott a zene, sőt, igazából zavarna.
Sokak válasza erre a kérdésre maga a sport szükségessége. Vagy a természet közelsége, a friss levegő. Bár ma reggel egy csodálatos helyen futottam, én mégsem ezekért szeretek futni.
Arra jutottam, hogy én igazából a csendet szeretem. Azt, hogy magam vagyok, én és a természet (vagy néha a város), én és a gondolataim, én és a csend vagy éppen a város zaja. A futás amolyan “én idő” számomra. Egy átlagos napon ritkán van erre lehetőségem. A munka során szeretek pörögni, jönnek a megbeszélések vagy a feladatok egymás után, szünet nélkül. Általában egy telefonra sincs időm. Otthon három kisgyerek mellett örülök, ha néha csend van, vagy ha Ildivel, a feleségemmel is tudok váltani néhány szót. A munka után persze alig várom, hogy velük legyek, de otthon sem áll meg a pörgés. Ha mégis jut 5-10 perc szabadidő, akkor egyből nyúlok a telefonért, Facebook, emailek vagy Index, vagy amit éppen olvasok. Persze nyilván erről leszokhatnék, de ilyenkor is ingerek érnek, reagálok, nincs pihenés.
Furcsa mód, bár ellentmondásnak tűnik, pont a futásban találom meg ezt a pihenést. Ekkor van “én időm”. Egyedül vagyok, magam vagyok. A futás miatt nincs lehetőség a telefont csekkolni, nincs semmi, ami elterelhetné a gondolataim. Persze néha oda kell figyelni hova lépek, a tempót tartani, váltani, de összességében nyugalom van. Ilyenkor tudok a legjobban kikapcsolni, gondolkodni, álmodozni, tervezni, újra átélni valamit. Az idő pedig sokszor repül és egyáltalán nem olyan unalmas futni, mint ahogy sokan képzelik.
Van még egy teljesen más oka amiért szeretek futni. A futás egy egyéni sport. Csak az számít, hogy én mit csinálok, mit teszek bele és azt vissza is kapom. Nem függ az eredmény másoktól. Szeretek csapatban dolgozni, gyakorlatilag ebből áll az életem, mind a munkában a kollégákkal, mind otthon a családban. A futás valahogy pont megfelelően ellenpontozza ezt. Ott csak én vagyok. Nem számíthatok másra, de nem is függök mástól.
És itt van még egy olyan oldala a futásnak, amit szeretek. Úgy érzem így néhány hónap után, hogy annyit ad vissza, amennyit beleteszel. Nagyon objektív a teljesítmény visszajelzése. Nincs megvezetés, becsapás, mellébeszélés, ügyeskedés. Edzettél vagy nem. Felkészültél vagy nem. A verseny napján visszakapod, amit belefektetettél, nem többet, de nem is kevesebbet. Nyilván közbeszólhat betegség, sérülés, kialvatlanság, de ettől szerintem még igaz az, hogy a futás egy nagyon igazságos sport. Könnyen visszamérhető a teljesítmény, a belefektetett munka. Nem másokhoz képest, akik profi versenyzők, hanem magadhoz képest.
Szóval ma reggel arra jutottam, hogy nemcsak amiatt futok, hogy elérjem a célom, lefussam a maratont. Hanem azért is, mert egyszerűen szeretek futni.
