Hol is tartok?

Sok idő eltelt azóta, hogy elkezdtem a New York maratonra készülni, jobban mondva, hogy egyáltalán elkezdtem újra futni. Tavaly szeptember végén még olyan messzinek tűnt az a 2018. november 4-i időpont, hogy el is veszett valahol a távoli jövőben. Aztán időközben kitaláltam, hogy a New York-i verseny előtt jó lenne futni egy elő-maratont, ami végül a szeptember 15-i berlini verseny lesz. Tudom, hogy furcsa döntés, de valahogy úgy voltam vele, hogy ne a New York-i legyen az első, ne azt rontsam el azzal, hogy nem tudom végigfutni, vagy túl sokat vállalok be esetleg.

Az ok mindegy is, a lényeg, hogy kicsit több, mint négy hónap múlva már itt is van szeptember közepe, és a maraton, ami nemrég még a távoli jövőbe veszett, az hirtelen kézzelfogható közelségbe került. Persze négy hónap még hosszú idő, tavaly ősszel kevesebb idő alatt nagyon sokat fejlődtem, de ugyanakkor azt is tudom már tapasztalatból, hogy pillanatok alatt el fog telni, főleg a nyár miatt.

Eddig még érzésre sok versenyem volt, most hirtelen ott találtam magam, hogy a szeptemberi Berlin Marathon előtt már csak Kecskeméten futok május végén 25 kilométert (nem is annyira verseny céllal), illetve július közepén egy félmaratont (ha egyáltalán elmegyek, mert nem 38 fok lesz).

Röviden összefoglalva, most először éreztem azt, hogy már nincs olyan sok időm hátra a felkészülésből, a maraton, ami eddig inkább távoli cél volt, kézzelfogható közelségbe került: nemsokára tényleg le kell futnom. 🙂 Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijeszt meg egy kicsit. Az utolsó versenyem Prágában nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem, illetve a legutóbbi sérüléssel is elment közel két hét a felkészülésből. Csak egyszer futottam eddig félmaratonnál hosszabb távot edzésen, 25 kilométert, és sokkal nehezebb volt, mint sejtettem. Pedig a maraton csak 35-nél kezdődik, ugyebár.

Sok az a négy hónap, de mindent figyelembe véve kicsit kevés is. Nem aggódom, mert valamiért azt gondolom, hogy biztosan le fogom tudni futni. Most már tudom, a saját gyakorlatomból, hogy tényleg nem a távolság, hanem az iram öl. Szerintem van az a kellően megfontolt, lassú tempó, amivel ugyan kihívás lenne a maraton, de talán már most le tudnám futni. A tévedés jogát fenntartom magamnak. 🙂 Egyelőre jobban tartok attól, hogy az edzőm, Marci által megálmodott 3 és fél órás célidő az, ami továbbra is inkább csak álom, mint reális cél.

Ami még egy kicsit rémisztő, azok a sérülések, betegségek. Túl vagyok egy vádli húzódáson, egy lázas betegségen és egy enyhébb, combhajlító húzódáson. Több, mint hét hónap alatt talán nem vészesen sok, mindegyik körülbelül két hét kihagyást jelentett (és utána még egyszer minimum ugyanennyit jelentett, amivel visszahoztam a kihagyást). Persze jó lenne ha a nyáron, a maradék négy (majd még plusz kettő) hónapban elkerülnének a sérülések. De ami rémisztőbb, hogy mindkét sérülés (és nyilván a betegség is) a semmiből jött. Semmi előjelük nem volt. A hosszú edzés ciklusban persze nem voltak szerencsések, de nem dőlt össze a világ. Viszont ugyanígy megtörténhetnek akár a berlini, akár a New York-i maraton előtti napokban. Nem egy kellemes gondolat, főleg, hogy nem érzem úgy, hogy bármi ráhatásom lenne…

Persze folytatom az edzéseket, ha lehet még keményebben és tudatosabban. Igyekszem sokkal jobban odafigyelni a törzserősítésekre, ezeket azért elhanyagoltam az utóbbi hónapokban. Most tele vagyok újra energiával, élvezem a futást, remélem nem fog semmi hátráltatni majd. Hajrá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük