Messze még a maraton…

A vasárnapi edzésem az eddigi leghosszabb futásom volt a maratoni felkészülésemben, 25 kilométert kellett futnom, egyenletes tempóban, a 19-24 közötti kilométereket kicsit lendületesebben.

Előre eldöntöttem, hogy 5:20 alatti kilométereket szeretnék futni. Ez olyan kényelmesnek tűnt, tekintettel arra, hogy legutóbb, januárban, edzésen a félmaratoni távot le tudtam futni 5:00 körüli kilométerekkel, az utolsó 3-4 kilométert megnyomva (4:45 körül). Szóval a tervem az volt, hogy ezt simán bírnom kell, igaz, hogy plusz 4 kilométer, de azért lassabb tempóval.

És így is indult az edzés. Igaz, nem éreztem magam extra kipihent és rákészült állapotban, de azért mégis hétvége volt, nap közben, jobb ilyenkor futni, mint hajnali 5-kor. Az első kilométerek olyan jól mentek, hogy végül simán az 5:20-as időn belül tudtam végig maradni, inkább 5:10-hez közel. Nem is éreztem semmi problémát, mondhatni kényelmesen ment a futás, a kezdeti kilométerek után a pulzusom is stabilizálódott 155 körül, nem emelkedett.

Aztán jött a 19. kilométer, ahol egy kicsit lendületesebb tempóra kellett váltanom. A tervem az volt, hogy ezt az 5 kilométert (az utolsó 1 kilométer laza kocogás előtt) 5:00-a körüli, illetve kicsit azon belüli idővel fussam le. Ez nagyjából sikerült is, de sokat tanultam ezen az 5 kilométeren.

Éreztem egyből, hogy a kicsit gyorsabb tempó sokkal többet kivesz belőlem, mint az 5:20-as futás. A pulzusom felment 162-re, igaz onnan nem emelkedett tovább. Bírtam a tempót, de egyre nehezebb volt. A 21.1 kilométert (azaz a félmaratont) végül lefutottam 1:49:10 alatt, ami ugyan gyengébb, mint az eddigi két időm (1:46:26 és 1:44:35), de edzés tempóban teljesen elfogadható, ennél érzésre percekkel tudtam volna jobbat, ha az a cél.

És ezután jött a negatív meglepetés. 21.1 kilométernél nem futottam még többet a felkészülés során, így minden egyes méter újdonság volt. Kb 22 kilométerig minden rendben volt, csak kicsit jobban fáradtam a tempó miatt. Viszont a 22. és 24. kilométer között jött egy kisebb holtpont. Nem fizikailag, mert az időm nagyjából tudtam tartani (5:04 és 5:00), inkább mentálisan.

Illetve fizikailag is, csak más érzés volt, mint minden ami eddig volt. Volt már olyan még az edzéseim legelején, hogy akartam volna gyorsabban menni, a tüdőm bírta, de valahogy az erőt nem bírtam átvinni a lábamba. Olyan is volt, hogy beton lett a lábam, nem bírta a tempót, és nagyon visszalassultam. Most viszont inkább furcsa érzéseim lettek: úgy bizsergett a lábam, mintha le akarna rólam csúszni a nadrág – miközben ilyenről szó sem volt. Nem éreztem sem azt, hogy nincs levegőm (mint mondjuk a Zúzmara 10 kilométer utolsó kilométerén, ahol teljesen kihajtottam magam), sem azt, hogy teljesen elgyengült a lábam, mégis valamiért megmagyarázhatatlanul egyre nehezebb volt futni. Éreztem, hogy a 25 kilométert végigfutom, de sokkal több nem menne.

Végül 23.5 kilométernél még kipróbáltam egy energia gélt. Életemben először ittam (vagy ettem?) ilyet futás közben, és egyébként is csak másodszor, a Kilimandzsáró csúcsmászás éjszakája után. Nem volt vészes futás közben felbontani és meginni azt a pár kortyot, és segített is aránylag hamar. Nem tudom, hogy tényleg, vagy csak mentálisan, de a hátralévő kicsivel több, mint egy kilométer könnyebben ment. A levezetéssel nem volt gond, bár a tervezett 5:30 helyett 5:45 lett az utolsó kilométer, de ennyi belefér.

A nagy tanulság számomra az volt, hogy a 21.1 kilométer (félmaraton) megint könnyen ment, és lehetett volna gyorsabb is, viszont a 25 kilométer már kihívás volt. Eddig azt hittem nincs nagy különbség a kettő között, és lehet, hogy nincs is, de érzésre vasárnap – ebben a tempóban – valahol 25 kilométer körül volt a maximum, amit le tudtam futni. Nem tudom, hogy ha végig 5:20-as tempóban futottam volna, akkor hogyan éltem volna meg az utolsó kilométereket, de szemben azzal, amit pár napja gondoltam, most biztos vagyok abban, hogy ilyen tempóban a maraton még nagyon messze van.

Az edzőm, Marci 3 óra 30 perces maratont álmodott meg számomra, ami kb kereken 5 perces kilométer átlagokat jelent. A félmaraton már éppen megy ilyen tempóban, de azt most megtanultam, hogy a maraton még nagyon-nagyon messze van ettől. Sőt, lassabb tempóval is. Nem baj, van bő hét hónapom a nagy versenyig, ami több, mint amióta újra elkezdtem szeptember végén futni, amikor még a 10 kilométer is nagyon távolinak tűnt. Lesz miért továbbra is edzeni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük