Kaposvári dombos félmaraton: versenyek edzésképpen

Versenyek edzésképpen

Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?

Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.

Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.

Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.

Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.

Kométa 10. Futófarsang

Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.

A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.

A light-os reggelim. 🙂

A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.

A rajt előtt.

Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)

A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.

Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂

A befutó

Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂

A felújított színház a befutó érmen és valójában.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Verified by MonsterInsights