Pont egy hónapja, 2017. szeptember 24-én döntöttem el, hogy le fogom futni a New York Maratont. Egyszerűen csak úgy jött az ötlet, a döntés. Az ember valahogy megérzi, amikor nincs min tovább gondolkodni, amikor egy ötlet az igazi. Valahogy így voltam ezzel én is.
Az elmúlt egy hónap igen mozgalmas volt. Megtudtam, hogy az nem csak úgy megy, hogy én bejelentkezem egy maratonra. Mármint nem a New York-ira. De mindenre van megoldás, azóta már készen van a B tervem, ha nem nyernék a sorsoláson indulási jogot. Néztem szállásokat, megbeszéltük, hogy a családdal együtt utazunk. Bár még több, mint egy év van a versenyig, most (is) úgy gondolom, hogy az nem kérdés, hogy én ott leszek.
Az edzéseket is elkezdtem, amik egyelőre sokkal jobban mennek, mint ahogy először gondoltam. Tavasszal futottam néhányszor, amikor még a Kilimandzsáróra készültem. Akkor még csak 3-4 kilométer ment, és az sem esett jól. Ehhez képest kész csoda, hogy most ősszel az 5 km simán ment kezdésként, majd a 6, 7 és 10 km is. Pedig amikor még az edzésterveket nézegettem a legelején, hihetetlennek tűnt, hogy én még az idén 10 kilométert fogok futni. Nem beszélve arról, hogy mindezt versenyen is, magamhoz képest hihetetlen időeredménnyel (53:02). Persze azóta már azt is tudom, hogy létezik olyan, hogy pulzuskontroll és egy maratonra nem elsősorban gyorsasággal kell készülni.
Vettem igazi futócipőt, néhány futó holmit, voltam teljesítménydiagnosztikán és vettem egy mellkasra rakható pulzusmérőt is. Azt említettem, hogy voltam már egy 10 kilométeres versenyen, de beneveztem még két versenyre idén. Tegnap esőben, szélben és hidegben is futottam 10 kilométert és bár azt nem mondanám, hogy szuper kellemes volt, de azért jól éreztem magam.
Persze még kitart a kezdeti lendület, még motivált vagyok, sőt, most úgy érzem, hogy sokkal reálisabban tudom optimistán látni a jövő évi nagy versenyt. 🙂 De még hátra van több, mint 12 hónap, sok-sok edzéssel.
