Első futásom a sérülésem után

Tegnap délután a gyönyörű napsütésben nem bírtam tovább ellenállni és kimentem futni egy fél órát. A lábam már sokkal jobban volt, bár egy-két extrém mozdulatnál azért még éreztem, de ez már nem fájdalom volt, inkább csak feszült. Szóval úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy megnézzem, vissza tudok-e térni már.

Kaposváron futottam, de most nem autóztam el a futópályáig, egyszerűen csak kiléptem az ajtón és kocogtam egyet. Persze előtte ezúttal nagyon alaposan bemelegítettem. 🙂

Csodás idő volt, sütött a nap, 12 fok, enyhe szellő – azért december 27-én erre gondolom nem számított senki. Nagyon jól esett mozogni egy kicsit. Persze a tempó tényleg nagyon lassú volt, sima kocogás, néha-néha belesétálva. Fél óránál nem mertem többet futni, bár a lábam egész jól bírta.

Futás előtt
Napsütéses december 27-e

A sima kocogás jól esett, nem éreztem semmi problémát a lábamban. Azért amikor enyhe emelkedőnek kellett futnom, vagy egy élesebb kanyart kellett bevenni, esetleg csak simán egy kicsit erősebben léptem oda, akkor azért éreztem még a jobb vádlim. Nem fájt, inkább csak feszült.

Futás után most igyekeztem komolyabban nyújtani és hengerezni. Eltelt pár óra, és továbbra is minden rendben volt. Sokat gyógyult már a lában, de azért extrémebb igénybevételkor (mondjuk lépcsőzés vagy erőteljesebb kitámasztás) még érzem a vádlim. Nem fáj, csak feszül és érzem, hogy nincs minden rendben.

A következő napokban biztos pihentetem még a lábam, és kétnaponta kocogok kicsit, hogy azért szokja az igénybevételt is.

Diagnózis: izomhúzódás

Múlt hét vasárnap óta, azaz majdnem egy hete nem futottam már. Egyszer már hagytam ki ilyen hosszú időt, amikor november elején Indiában jártam, most mégis sokkal nehezebben élem ezt meg. Indiában egyszerűen nem volt időm futni és hulla fáradt is voltam. Most időm is lenne és erőm is, így sokkal rosszabb itthon maradni és csak várni.

Ebben az egész sérülésben, amit csak lehet, elrontottam. Kezdődött azzal, hogy az egész valamikor múlt hét második felében történt. Nem emlékszem, hogy pontosan hogyan és mikor, de arra igen, hogy már pénteken és szombaton is kicsit fájt a vádlim terhelésre. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, ez volt az első nagy hiba. Vasárnap kimentem a Szigetre egy hosszú futásra, 20 kilométerre, majdnem 4 körre. Az első kör vége felé már éreztem a vádlim, a második körben pedig már többször is jobban fájt. De én hülye (szebb megfogalmazásban naív amatőr) csak mentem tovább. Egyenes szakaszon és lejtőn nem volt vészes, viszont enyhe emelkedőn, amikor ugye kicsit nagyobb erőt kell kifejteni, akkor eléggé fájt. Emlékszem még, a második kör végén is azon gondolkoztam, hogy azért ez kibírható, letolom a maradék két kört és csak utána megyek haza. Aztán jött egy kisebb emelkedő és abbahagytam. Utána simán sétálni is nehéz volt, akkor jöttem rá, hogy valamiért futás közben nem éreztem annyira a fájdalmat, mint utána.

Aznap, vasárnap délután, illetve másnap, hétfőn napközben már tudtam, hogy komolyabb a gond. Tudtam sétálni, de ha nem pont a sarkamra léptem, vagy valami miatt (lépcső, emelkedő, lábujjhegyről elrugaszkodás) nagyobb erőt kellett a jobb lábammal kifejteni, egyből fájt a vádlim. Kedden is fájt még, bár a délutáni sport masszázs sokat segített, szerdán még nem mertem edzeni. Minden nap kicsit jobb lett, péntek estére már kicsit tornáztam is vele. Nagyon erősen még nem mertem, de érzem, hogy javul.

Sportorvoshoz a karácsonyi készülődésben és rohanásban nem jutottam el, egy-két embertől és az edzőmtől kaptam távdiagnózist, illetve persze a neten próbáltam utánaolvasni. Bár bizonyot tünetek Achilles problémára is utalhattak volna, ezt végül kizártuk. Egyértelműen csak a vádlim fáj, és szerencsére ahogy telnek a napok, azért szépen gyógyul. A diagnózis izomhúzódás lett.

Persze fokozva a hibákat, azért amit lehet azt félrekezeltem. Jegelés helyett forró fürdőket vettem, felpolcolás helyett lógattam, pihentetés helyett pont a napokban (keménytalpú cipőben) sokat sétáltam, rohantam. Egyedül arra vagyok büszke, hogy bár nehéz volt, de az edzéseket végül tudatosan kihagytam. Ez mondjuk alap, de azért látszik, hogy nem nálam. 🙂

Bár arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor kezdett el fájni a vádlim, csak a vasárnapi hiba van meg, hogy ráerőltettem, azért jó eséllyel tudom, hogy mi volt a sérülés okozója. Sajnos mindig is hajlamos voltam összecsapni a bemelegítést a futás előtt és a nyújtást is futás után. Az eszemmel tudom persze, hogy fontosak, de valahogy mindig sajnálom rá az időt. Futás előtt már futnék, futás után pedig zuhanyoznék. És persze mindig máshol jár már az agyam. Bár csak 2×10 percről beszélünk, eddig sajnáltam rá ezt az időt is, elég volt 2×1-2 perc. Most már tudom, hogy nem elég.

A bölcs mások kárán tanul, nekem maradt az, hogy a sajátomon. De azon legalább tanultam, mostantól nagyon odafigyelek majd a bemelegítésre és a nyújtásra, főleg ha jön a hideg. Persze előtte még teljesen rendbe kell jönnöm, de remélem most már tényleg csak pár nap.

Hogy volt ez lehetséges?

A vasárnapi, siófoki félmaraton óta van egy megoldatlan rejtélyem. 🙂 Azóta erre próbálok választ keresni, de nem igazán sikerült. Ugyanis olyasmi történt, ami szembemegy az eddigi (egyébként persze nem túl alapos és széles) tudásommal.

Ahogy írtam, vasárnap a verseny elejét bár tudatosan, de teljesen elfutottam. 5:00-ás kilométer átlaggal kezdtem a versenyt, ami bőven gyorsabb az eddigi tempóimnál, nem igazán szoktam ilyen “gyorsan” futni. Ráadásul ez stabilan 160 (majd 165) feletti pulzust jelentett, ami a teljesítménydiagnosztikám alapján bőven az anaerob állóképességi tartományomban van (a 165 már a maximális intenzitású zónában). Ez ugye azért fontos, mert ebben a zónában a mért eredményeim alapján már nagyon intenzív a laktát termelésem, aminek egyenes következménye, hogy aránylag rövid idő alatt elsavasodom, elnehezülnek a lábaim, és egy idő után lépni is alig bírok. Elvileg. Ugyanis ezt a tempót és pulzust tudtam tartani majd 18 kilométeren át, másfél órán keresztül.

Polar M400 adatok
Főbb adatok a siófoki félmaratonról

Először is arról, ahogyan belülről megéltem a versenyt. Meglepően jól bírtam az 5:00-ás tempót, jól esett a futás, nem volt semmilyen problémám. Először csak 10 kilométer után éreztem, hogy jaj, van még egyszer ugyanennyi, biztos bírni fogom-e ezt. Fizikailag valahol 13-14 kilométer környékén éreztem azt, hogy a természetes, laza futás helyét átveszi a koncentrált, “tartanom kell a tempót” futás. De ez is aránylag könnyen ment, bár már számoltam vissza a kilométereket. A 15-ös kilométernél lévő frissítésnél már fáradt voltam, ott még eggyel jobban oda kellett koncentrálnom (motiválnom magam), hogy tudjam tartani az 5:00-át, de még tudtam, egy utolsó “hajrára” jó voltam. Egészen kb 17-18 kilométerig. Ott fogyott csak el az energiám, ott éreztem azt, hogy nincs erőm gyorsabban menni, hogy most már csak érjek be. Azonban itt sem a lábaim nehezültek el, hanem inkább a teljes testemből fogyott el az erőm. Nagyon vártam már a cél-t, és csak azt döntöttem el nagyon keményem, hogy nem baj, ha lassú vagyok, csak gyalogolni ne kezdjek. A legnagyobb meglepetésemre itt is csak 5:20-ig, majd 5:30-ig lassultam, belülről ezt sokkal lassabbnak éltem meg.

A verseny után persze fáradt voltam, ittam sokat, nyújtottam, de egyébként hamar rendbe jöttem. 15 perc után már teljesen jól voltam, hazavezettem, délután még sétáltunk a családdal. Másnap is csak enyhe izomlázam volt, egyébként teljesen jól voltam. Amikor elkezdtem futni két hónapja és még csak 5-6 kilométereket futottam, rosszabb állapotban voltam utánuk másnap, mint most a félmaraton után.

Szóval a lényeg, hogy érzésre egyáltalán nem éltem meg nehéznek a verseny első 12-15 kilométerét, amit végig 5:00-ás tempóval tettem meg.

A teljesítménydiagnosztikám alapján két furcsaságot is észrevettem. Egyrészt a sebességem és a pulzusom kapcsolata. Az 5:00-ás kilométerátlaghoz a kapott eredményeim alapján kb 146-os pulzus kéne, hogy tartozzon. Illetve ha fordítva nézem, az első kilométereken mért 160-as pulzusomhoz elvileg 4:10 körüli kilométerátlagnak kéne tartoznia. Nálam meg ugye az 5:00-hoz tartozott a 160-as pulzus. Ez már önmagában egy ellentmondás, ráadásul a különbség sem kicsi. Persze a laktát szinthez elvileg a pulzusom kell nézni.

edzészóna
Az egyéni edzészónáim

És ez a második furcsaság. A 160-as pulzus bőven az egyéni anaerob küszöböm felett van, azaz ebben a tartományban már igen jelentősen megindul a laktát termelésem. Elvileg ilyen feltételek mellett nem kéne tudnom vígan futni 12-15 kilométert. De mégis tudtam és még jól is esett, egy pillanatig sem éreztem annak a tüneteit, amit kellett volna.

A teljesítménydiagnosztika eredményeiben megbízom, a pulzusmérésben is (mellkaspánttal mértem), az időeredmény is objektív, azaz elvileg minden adat helyes.

Kérdeztem Flander Marcit (edzőm), hogy ő mit gondol erről. Szerinte a vizsgálat biztosan pontos és megbízható, és mivel van azért egy komolyabb amatőr sport múltam, a 165-ös pulzus is kezelhető, bár tény, hogy jobban igénybe veszi a szívem.

Thaller Jánossal (Jánosfut) is leveleztem. Ő a Polar beállításaim nézte, segített, hogy piros zónát rosszul állítottam be, illetve hogy nem kéne ilyen magas pulzussal futnom, mert egészségügyi kockázatai vannak. És akkor még finoman fogalmaztam, ő durvábban szokott. 🙂

Illetve megkérdeztem még Sipos Fannit, aki a teljesítménydiagnosztikám végezte. Megerősítette, hogy őt is meglepi ez az eredmény, mert 10 km/h-nál (6 perces kilométer átlag) már sok tejsavat termelek. Amire ő tippelt, hogy minden bizonnyal jól tolerálom a savas közeget és gyorsan tudok tejsavat bontani.

Szóval összességében objektíven okosabb nem lettem, de azért van néhány tanulság:

  • Nem kell nagyon erőltetni a magas pulzus melletti futást. Lehet, hogy a szervezetem jól tolerálja a tejsavat, de a szívemre is figyelnem kell.
  • Elképzelhető, hogy a szervezetem jól tolerálja a savas közeget és gyorsan tudok tejsavat bontani, ami ha tényleg így van, akkor azért nagy szerencse, nagy előny. Gyorsabb tudok lenni miatta. Persze így is ki kell tapasztalnom a határaim.
  • Bőven van még fejlődési potenciál bennem, hiszen csak két hónapja edzek, annak is csak egy kisebb részét tudatosan.

Olcsó vagy drága futni?

Egy ideje foglalkoztat már a kérdés: tényleg a legolcsóbb sport a futás, mert nem kell hozzá semmi, vagy ez is ugyanolyan drága végül, mint bármi más?

Bevallom, túl sok összehasonlítási alapom nincs. Régen (10+ éve) futottam, mellette fociztam, és bicikliztem csak. Futáshoz biztos, hogy valamilyen sima, olcsó sportcipőm volt csak, és egy rövid nadrág, plusz néhány otthon nem annyira használt póló. A foci hasonló volt, ahhoz csak egy labda kellett (egy gagyibb, mert a grundon úgy is minden labda hamar tönkrement), meg persze egy-egy mez a kedvenc játékosod nevével, persze nem a márkás, hivatalos fajta, hanem az ezer forintos kínai. Biciklink talán egy jobb volt, de biztos nem olyan, amit ma vennék ha a biciklizést sportként űzném. Más sport híján, illetve úgy általában az elmúlt 10 évben bármilyen sport híján tényleg nincs semmilyen rálátásom, hogy melyik mennyibe kerül.

Mégis mindenhol azt lehet olvasni, hogy fussunk, mert az a legolcsóbb sport. (Még ha én persze nem is emiatt döntöttem a maraton mellett.) Csak egy cipő kell hozzá és már mehetsz is. Egyes oldalak legalább leírták, hogy rendes cipőre tényleg ruházz be, mert bár nem olcsó, de az az egy, ami nélkül nem érdemes neki indulni. Szóval egy cipő és más semmi. Ehhez képest én az elején (aznap, mikor eldöntöttem, hogy le fogom futni a New York Maratont) erről még nem tudtam, azt hittem a cipőm is megvan. Tényleg csak fel kell vennem, lemenni és futni.

Hát, ehhez képest eltelt 6-7 hét, és már egy kisebb vagyont áldoztam a futásra. Kezdődött a már bemutatott futócipő cserével. Ez ugye 38 ezer Ft volt, viszont tényleg megérte, írtam már róla, hogy ez egy jó döntés volt.

A következő kiadások a versenyek voltak. Ugye futottam már a Spar Maraton Fesztiválon, de neveztem további versenyekre is (K&H mozdulj! harmadmaraton, szegedi futóverseny, Zúzmara Fesztivál, Spuri Balaton Félmaraton). A Spar-ra az utolsó pillanatban neveztem (ezt sem bántam meg), ezért 7 ezer Ft volt a nevezési díj, de a többi verseny is kb ilyen nagyságrendben mozog. Könnyű kiszámolni, hogy ez 5 verseny, máris 35 ezer Ft.

Két hét sem telt el és elmentem a már szintén bemutatott teljesítménydiagnosztikára. Ez persze nem kötelező a futáshoz, viszont az az igazság, hogy ezt sem bántam meg. Tudom, hogy van aki a pulzuskontroll ellen van, és 50 meg 100 éve is futottak versenyeket az emberek ilyen vizsgálatok nélkül is, mégis úgy voltam és vagyok vele, ha már ilyen fejlett a technika, akkor használjuk ki. Sok érdekeset megtudtam magamról és a futásról, így bár 28 ezer Ft-ba került, de most is azt mondom, hogy megérte.

Egy-két napra rá – pont a teljesítménydiagnosztika hatására – vettem egy pulzusmérő órát. Ekkor már kezdett sok lenni a hirtelen jött kiadás a futásra, így a lehető legolcsóbbat vettem meg, egy Timex órát, amit még exportálni, szinkronizálni sem lehet, de azért a célnak megfelel. Ez 20 ezer Ft volt, szerintem nagyon jó vétel, azóta is folyamatosan használom. Az más kérdés, hogy hosszú távon kell majd egy jobb, de a célnak akkor és egyelőre most is megfelelt.

A következő kiadás csoport a futó ruhák voltak. Volt egy-két rövid nadrágom és pólóm, de ahogy bejött a hideg, bővítenem kellett a ruhatáram. Hervisben és Dechatlonban vásároltam, igyekeztem az akciós, normális árú termékek között válogatni, de néhány nadrág, futófelső, póló, zokni, sapka, kesztyű és már meg is volt egy nagyobb adag költés. Nyilván ezeket sem bántam meg, a nadrágok kifejezetten jók, melegek, kényelmesek, nem fázom bennük, nem gátolnak a mozgásban. És ugyanez elmondható a hosszú ujjú felsőkről is. De azért mégis csak belekerültek néhány tízezer forintba.

Még három dologra áldoztam az elmúlt egy-két hétben nagyjából hasonló összegeket (10+ ezer Ft): személyi edzőre, egy sporttáplálkozási tanácsadásra (erről majd írok külön) és egy SMR hengerre.

Nem kell fejszámolónak lenni ahhoz, hogy már most több, mint 200 ezer forintot költöttem futásra, miközben elvileg ez a világ legolcsóbb sportja. Persze tudom, sok olyan tétel van itt, amit kihagyhattam volna, vagy ami akár “luxus” (mondjuk a teljesítménydiagnosztika vagy a sporttáplálkozási tanácsadás, esetleg az SMR henger), mégis, így utólag sem mondom azt egyikre sem, hogy felesleges vagy haszontalan volt. Sőt, egyelőre úgy érzem, hogy hosszú távom megérte ennyit beruházni az elején. Remélem most már tényleg csak a futás van hátra. 🙂

Futás és étrend

Amióta futok, azóta olvasok cikkeket a futással kapcsolatban, vagy követek néhány hasonló témájú Facebook oldalt. Innen jött a pulzuskontroll témája is, egyszerűen nem értettem, miért írnak erről ilyen sokat. Ezért mentem el teljesítménydiagnosztikára, aminek most az a vége, hogy lassabban futok, mint előtte… 🙂 A másik olyan téma, amibe mindig belebotlok, az az étkezés, sport italok, regenerálódás témaköre. Tegnap ennek olvasgattam kicsit utána.

Soha nem voltam oda az étrend tudományért. Tudom persze, hogy fontos, és hogy vannak szénhidrátok meg fehérjék, de egyszerűen nem érdekelt. Azt már írtam, hogy idén fogytam 15 kilót. Jellemző, hogy ezt sem valamilyen speciális diétával értem el, hanem egyszerűen kevesebbet ettem mindenből, mint korábban. Illetve este igyekeztem kerülni a kenyeret. Egy kicsit kevesebb krumpli, egy kicsit több zöldség. De valahol ebben merült ki minden táplálkozással kapcsolatod tudományom.

Az első oldalon, amit elolvastam, megtudtam, hogy pontosan mik is a szénhidrátok, zsírok, fehérjék. Nekem azért volt egy-két meglepetés konkrét ételek tekintetében, de ez inkább rólam mond el valamit, amire nem feltétlenül vagyok büszke. 🙂  A lényeg ezen oldal szerint, hogy egy futónak az alábbi napi megbontásban van szüksége a tápanyagokra: szénhidrát 50-70%, zsír 20-30%, fehérje 10-30% (a százalékok napi kalóriabevitelt jelentenek). A harmadik résznél van egy tápanyag és kalória kalkulátor futóknak, ezt kipróbáltam, de igazából sokat nem tud. Helyesebben fogalmazva, nekem néhány kalória érték nem sokat mond, a konkrét ételnevek és mennyiségek jobban estek volna.

futás étrend
Brokkolis csirke

A Napidoktoron a Futók helyes étkezéséről volt tavaly nyáron egy cikk. Ezt sokkal hasznosabbnak találtam, mert itt megtudtam, hogy a helyes étkezés nem is annyira az energia miatt fontos (ami futás közben kell), hanem a regenerálódás miatt. Ebben a pihenés és alvás mellett ugyanolyan fontos szerep jut a táplálkozásnak. Több pontot is írnak, hogy miért, számomra a legfontosabbnak az tűnt, hogy futás alatt az ínszalagok és az izmok úgynevezett mikrosérüléseket (apró “szakadásokat”) szenvednek, valamint megnő a fehérjebontás mértéke. Ezt a fehérjebontást kell megállítani, illetve visszafordítani, az apró sérüléseket pedig rendbe hozni. Ehhez kell a megfelelő mennyiségű folyadék és a tápanyagok. Azt írják, hogy a szénhidrátpótlás a legfontosabb, de kell persze fehérje és zsiradék is. Ami itt szimpatikus volt, hogy írnak konkrét menüket is. Ez így már sokkal kézzelfoghatóbb az én hétköznapi életemben.

A Futaneten is volt egy cikk, ez a kenyai hosszútávfutók étkezési szokásairól szólt. Én persze soha nem leszek velük összemérhető, de az érdekes volt, hogy figyeltek arra, hogy napi ötször egyenek (én háromszor), tápanyagaik nagy része növényi eredetű volt, és ami a legfontosabb, hogy edzés után egy órán belül mindig ettek. Ez elvileg azért fontos, mert ha gyorsan megtörténik a megfelelő szénhidrátmennyiség pótlása, akkor az izmok hamar regenerálódnak és így még a fáradtság is elkerülhető.

A Futóblogon egy régebbi, 2014-es bejegyzés az étrendváltás hatásairól szól. A szerzőnek hozzám hasonlóan saját bevallása szerint fogalma sem volt arról, hogy mi fán terem az egészséges táplálkozás, ezért egy sporttáplálkozás-szakértő tanácsát kérte. A személyes konzultáció után kapott egy személyre szóló étlapot, majd megosztott néhány ételt, amit szokott enni. Ami nagyon meggyőző volt ebben az a két hónap alatt elért eredmények. Itt most nem a fogyására gondolok, hanem amiket az edzések során érez, hogy robbanékonyabb, kevésbé fáradt, kevésbé ingerlékeny, nagyon jókat alszik, jó a közérzete. Neki bejött úgy tűnik a bejegyzést olvasva.

Amit még mindenhol írnak, az két dolog. Az egyik a víz. Illetve lehet sport ital is. Nagyon fontos, sokat kell inni. Én eddig edzés közben még soha nem ittam, de mondjuk nem is edzettem túl hosszan (max egy óra). A sport italoktól egyelőre ódzkodom, nem tudom miért. Nekem eddig a tiszta víz jött be. A másik, az az, hogy a táplálkozás, hogy kinek pontosan mire van szüksége, az nagyon személyre szabott. Hasonló a teljesítménydiagnosztikához. Vannak általános alapelvek, amikre érdemes figyelni, de a személyre szabott tanácsadás a legjobb.

Gyorsan be is jelentkeztem egy sporttáplálkozási szakértőhöz tanácsadásra, hátha kicsit többet megtudok (az én szintemen) a témáról. Természetesen majd beszámolok róla.

Intő jelek

Két-három hete rám írt az egyik egyetemi csoporttársam (barátom), akiről kiderült, hogy éppen New York-ban él egy éve. Felajánlotta, hogy ismer valakit, aki tavaly lefutotta a New York Maratont, és szívesen összeköt vele. Meg is történt.

A barátom ismerőse nagyon tanulságos történetet osztott meg velem. Ő tavaly futotta le először a maratont, New York-ban. Számomra ugyanakkor sokkal többet mondott, hogy neki volt előtte két sikertelen kísérlete is. Sikeres félmaratonok után próbálta meg lefutni a New York Maratont, saját bevallása szerint strukturálatlan felkészülések után. Mindkétszer sérülés lett a vége, nem tudta befejezni. Nekem nagyon sokat mondott, hogy elmondása szerint a jó pár félmaraton lefutása után a maraton még nem sima ügy. Persze, ezt olvassa mindenhol az ember, de azért más konkrétan hallani valakitől, mint csak olvasni egy cikkben. A harmadik, egyúttal már sikeres maratonra nem követett edzéstervet, de nagyon sokat, minden nap edzett (futás, úszás, konditerem, jóga).

Egy másik barátom a mostani Spar Budapest Maratonon futotta le először a 42 kilométeres távot. Ő egy nagyon hosszú levelet írt nekem, amiben mindent leírt az elhatározástól, a hosszú felkészülésen át egészen a verseny részleteiig, illetve, az azt követő napokat. Egy elég hosszú felkészülésen volt túl, amit elsősorban betegségek (megfázások) tarkítottak. Nála ezek a megbetegedések eléggé visszavetetették a formáját, utána mindig kellett egy kis idő, mire újból utolérte magát. Ő is futott félmaratont, futott edzésen 30+ kilométert, majd jött maga a verseny, amin persze voltak holtpontok, nehéz kilométerek, de végül sikeresen teljesítette a távot. Az ő leveléből nekem az (is) jött át, hogy a felkészülés során is vannak nehézségek, holtpontok, betegségek, amikor egyszerűen nem úgy alakulnak a futások, mint ahogy eltervezted.

Ma is pont volt egy rövid üzenetet váltásom valakivel, aki tavaly futotta le először a maratont, szerintem nagyszerű idővel. Adott néhány hasznos tanácsot, de ami ugyanilyen intő jel volt számomra, hogy közben azt is elmesélte, hogy idén is lefutotta a maratont, de ez most sokkal nehezebb volt, begörcsölt a lába és 25 kilométer után már csak arról szólt neki a verseny, hogy valahogy (a saját szavaival élve) végig vánszorogjon.

Mindhárom leírás, beszámoló arra hívta fel a figyelmem, hogy ne bízzam el magam. Azt gondolom, hogy elég jól indult a felkészülés első hónapja. Idén tavasszal, miközben a hegymászásra készültem, még csak 3-4 kilométert futottam, azt is nehezen. Azt hittem, hogy 10 kilométert majd csak jövő tavasszal fogok futni. Ki is dobtam az összes olyan edzéstervet, amelyben ez a táv szerepelt az első 2 hónap során. Erre a 3. hét végén már 10 kilométeres versenyen voltam, magamhoz képest nagyszerű időeredménnyel. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy elbízzam magam.

Ez meg is történt, meg nem is. Tudom, hogy egy maraton nem két félmaraton, és pláne nem négy 10 kilométeres verseny. Tudom, hogy még csak most kezdtem futni, és bár régen (több, mint 10 éve) sokat futottam, azért még alig van néhány kilométer a lábamban. Ugyanakkor olyan könnyen mentek az eddigi 10 kilométerek, hogy könnyen azt gondolja az ember, innen már nincs megállás. 🙂

Azt hiszem a neheze majd még csak most jön. Esős, havas, hideg hónapok, hosszabb (emiatt talán monoton) távok. A kezdeti lelkesedés majd alábbhagy, a cél még távol lesz. De én biztosan kitartok! 🙂

Teljesítménydiagnosztika

Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy utánaolvastam a pulzuskontrollnak, aminek a vége az lett, hogy sikerült magam jól megijeszteni, hogy felelőtlenül, túl gyorsan, túl magas pulzussal futok. A megoldásnak az tűnt, hogy ha elmegyek egy teljesítménydiagnosztikának nevezett vizsgálatra, ahol majd megállapítják, hogy mik az én személyre szabott pulzus zónáim és persze azt is elmondják, hogy ezek közül melyekben érdemes futnom (és melyekben veszélyes). Bár nem volt olcsó a vizsgálat, és nem is pont azt hallottam, amire előzetesen számítottam, azt előrebocsátom, hogy mégis abszolút megérte. Nézzük a részleteket.

Még szerdán foglaltam online egy péntek délutáni időpontot az Ensport újpesti laborjába. Ez megint csak nem a reklám helye, ők voltak elől a Google keresőben a teljesítménydiagnosztika szóra, és lokációt tekintve aránylag közel vannak hozzám, ezért választottam őket. Előzetesen semmilyen információval nem rendelkeztem róluk. Telefonon felhívtak és elmondták, hogy mire számíthatok, illetve mire figyeljek. Kérték, hogy előtte lévő nap (és aznap) ne edzek, aludjam ki magam és ne igyak kávét a vizsgálat előtti órákban. Futófelszerelést vigyek magammal.

Délután kettőre mentem, Sipos Fanni laborvezető fogadott, ő volt aki a diagnosztikát végezte. Átöltöztem és kezdtük is a vizsgálatot. Először néhány adatfelvétellel és méréssel (magasság, testtömeg, vérnyomás), majd bőrredő méréssel (amely a testzsír értékekhez szükséges). Majd légzésfunkció mérések következtek. Ezek nagy levegő vétel utáni ilyen-olyan kilégzéses, kifújásos gyakorlatok voltak egy kis gépbe. Ezután megkaptam a mellkasomra a pulzusmérőt. Ekkor tudtam meg, hogy ilyen is van. 🙂 Sőt, azt is, hogy igazából csak az ilyen szerkezetek tudják hitelesen, pontosan mérni a pulzust, a csuklós mérők (például az Apple Watch-om) biztosan nem. Később, a futás közben ezt be is igazoltuk, az órám folyamatosan sokkal magasabb értékeket mutatott, mint a valós pulzusom.

Nyugalmi mérésekkel kezdtünk, ez a legjobb része volt a vizsgálatnak, csak feküdni és meditálni kellett. 🙂 Majd jött a következő meglepetés (legalábbis számomra), Fanni vért vett a fülemből. 🙂 Nem fájt, meg semmi extra, csak maga a vérvétel ténye lepett meg, illetve az, hogy elmondta, hogy minden egyes 3 perces futás után is ugyanezt fogja tenni.

Ráálltam a futópadra és először 6 km/h sebességgel kellett 3 percet futnom. Ezt gyors gyaloglásban is lehet teljesíteni, bár inkább nagyon lassan kocogtam. A 6 km/h sebesség 10 perces kilométer átlagnak felel meg, ilyen lassan még soha nem futottam. 🙂 A 3 perc után vérvétel a fülemből, majd jött a 8 km/h-s etap. A 10 km/h kereken 6 perces kilométer átlagot jelent, még azzal sem volt semmi gond. A 12 km/h így leírva egy nagyobb ugrás (mert 5 perces kilométer átlagot jelent), de valahogy futópadon nem tűnt olyan vészesnek. Egyébként is volt egy olyan érzésem, hogy futópadon talán könnyebb gyorsabban futni, egyszerűen azért, mert rá vagy szorítva a tempóra, nincs meg az esélye sem annak, hogy véletlenül belassulsz. A 14 km/h még bírható volt, a 16-nál már azért meg kellett erősen dolgoznom. Fanni szerencsére még rábeszélt, és én is éreztem magamban tartalékot, így futottam még egy 18 km/h-s három percet is, de ez már tényleg a teljesítőképességem határa volt. A 18 km/h sebesség 3:20-as kilométer átlagot jelent. Nem is tudtam, hogy tudok ilyen gyorsan is futni. 🙂 Persze a három perc végére hulla lettem, ha nem egy teljesítménydiagnosztikán vagyok, biztos, hogy a három perc sem lett volna meg.

Futás után volt még egy 5 perces pihenés (és közben a regeneráció mérése), majd a vizsgálat mérés része véget ért, mehettem zuhanyozni, visszaöltözni. Mire visszaértem Fanni elkészült a vizsgálati eredményekkel és kezdetét vette azok átbeszélése.

futó labordiagnosztika
A vizsgálati eredményem

A testzsírszázalékom éppen csak az amatőr sport szükséges értéke felett van. Nyilván nem cél, hogy elérjem a versenysport értékét, de azért ez egy fejlesztendő terület. Tekintettel arra, hogy idén már 15 kilót fogytam, szerintem itt jó úton vagyok, csak továbbra is oda kell figyelnem rá. A nyugalmi értékeim (ahol olyan szakszavak és kifejezések vannak, amiket még soha nem hallottam és nem is értek) rendben vannak, normálisak, a lényeg, hogy sportterhelés adható rájuk.

A légzésfunkcióim alacsonyak, fejlesztendőek. Ez elvileg azért fontos, hogy minél több széndioxidot tudjak kilégezni, aminek pedig az a célja, hogy minél több friss levegőt (oxigént) tudjak belélegezni. Ami utána a vérbe kerül és fokozza a teljesítmény lehetőségét, mert később indulnak be az anaerob folyamatok (és a laktát termelés később ugrik meg). De erről majd később.

Ezután jött a legérdekesebb grafikon:

Futás pulzus
Pulzus és laktát grafikonom

A vízszintes tengelyen a futás sebessége van (km/h), ahol a 3 perces gyakorlatokat futottam. A piros pöttyök és vonal a pulzusom mutatja, míg a kék pöttyök és vonal a laktát szintem. A pulzusról már írtam, hogy hamar kiderült, hogy részben feleslegesen aggódtam. Egyszerűen azért, mert az órám (elsősorban futás közben) rosszul méri a pulzusom. Azaz amikor az órám 170-es értékeket mutat, valójában sokkal alacsonyabb volt a pulzusom. Ez mindenképp megnyugtató, bár persze gondolhattam volna erre az eshetőségre korábban is. Mivel én eddig legesleggyorsabban 5 perces kilométer átlaggal futottam (bár inkább kicsit lassabban), ami ugye 12 km/h-s átlagsebességet jelent, valószínűleg a pulzusom ebben a tartományban mindig is 145-150 körül alakulhatott. Azaz ez volt eddig a tényleges maximumom. Ez persze magasabb, mint az ilyen-olyan számítási módszerekkel ajánlott 130-as pulzus, de azért nem 170 és nem életveszélyes. Azaz amiért jöttem, azt megtudtam, futhatnék továbbra is olyan tempóban, ahogy eddig, nem vagyok életveszélyben. Viszont szerencsére további dolgokat is megtudtam, amik fontosak és megváltoztatják az edzéstervem.

A fenti grafikonon a piros vonal egyenesen emelkedik, azaz a pulzusom logikusan egyre gyorsabb, minél gyorsabban futok én is. A kék vonal a laktát szintet jelenti. Miközben olvastam szerdán a pulzuskontrollról, találkoztam a laktát szóval is persze. De nem nagyon tudtam, hogy mit jelent. Most már tudom, hogy a laktát az nem más, mint a tejsav. A laktát folyamatosan termelődik és folyamatosan bomlik is le a szervezetben. Amikor a grafikonon a kék vonal emelkedik, akkor több laktát termelődik, mint amennyit le tud bontani ugyanannyi idő alatt a szervezet. Ez persze összefüggésben van a futással, illetve magával a sporttal.

Mint megtudtam, amikor lassan futunk, akkor a szervezetnek van ideje (és oxigénje), hogy zsírból nyerje az energiát. Ebből rengeteg van a szervezetben (nem azért, mert valaki dagi) és nagyon hatékony is – aki csak zsírégetéssel nyeri az energiát, az Fanni szavait használva ki tud futni a világból, azaz szinte soha nem fárad el. Ez nyilván túlzás, de értem mire gondolt. A fehér függőleges vonal a grafikonon jelzi az úgynevezett “laktát küszöböt”, ahol a laktát termelődése elindul (több termelődik, mint lebomlik), ami felett a szervezetnek már több energiára van szüksége, mint amit zsírbontásból elő tud állítani. Ilyenkor zsír mellet szénhidrátból is állít elő a szervezet energiát. Gyakorlatilag a szénhidrátbontás egyik mellékterméke a laktát.

Oxigén jelenlétében a laktát felhalmozódása még lassabb (mivel a lebontása gyorsabb). Ezt jelzi a fehér vonal feletti, de a sárga vonal alatti rész. A sárga vonal az én egyéni anaerob küszöböm, amely felett tartósan fellép a szervezetben az oxigénhiányos állapot és a laktát termelés drasztikusan megugrik. Innen elvileg már gyors út vezet az elsavasodáshoz, az ólomlábakhoz, majd a teljesítmény drasztikus csökkenéséhez. Egyértelmű, hogy egy maratont nem lehet ebben a tartományban lefutni. A probléma ezzel, hogy nincsenek igazán előjelei, egyszerűen csak beüt a helyzet. Ezért fontos tudni, hogy személyre szabottan, nálam milyen pulzus tartozik az egyes szintekhez, hiszen ezzel időben tudom koordinálni a sebességem és meg tudom előzni, hogy ez megtörténjen.

A fenti grafikon alapján Fanni (és a számítógépes program) elkészítette számomra az edzészónáim:

edzészóna
Az egyéni edzészónáim

A cél az, hogy minél több futással és edzéssel kitoljuk a laktát küszöböm. Amíg a küszöb alatt tudok futni, “a világból is ki tudok futni”, amikor felette futok, onnantól megindul a visszaszámlálás, hogy mikor fog laktáttal telítődni a szervezetem, a lábaim elnehezülni, a mozgásom szétesni. Tehát elméletben (persze ha minden más edzettségem is rendben lenne!!) ma is le tudnám futni a maratont, ha figyelek arra, hogy a saját laktát küszöböm alatt fussak.

Jelenleg a laktát küszöböm 130-as pulzusnál és 6:23-as tempónál van. Ahhoz, hogy a küszöböt fejleszteni tudjam, nagyon a határán, egy leheletnyivel gyorsabban kell futnom. Ez a fenti grafikonon az E1/2 zóna, ami 128-134 pulzust és 6:00-6:40 közötti kilométereket jelent. Ebben kell futnom minél többet, hogy a küszöböm elkezdjen emelkedni és gyorsabban tudjak majd futni.

És ez a kulcs az egészben, már ami a pulzuskontroll értelmét adja. A cél a sebesség növelése, amit a pulzushoz mérten tudunk megtenni. Azaz ha végig 128-134 közötti pulzussal futok, akkor előbb-utóbb azt kell észrevennem, hogy ebbe egyre gyorsabb tempó fog beleférni. Persze bizonyos időközönként (mondjuk a maraton előtt mindenképp) nem árt egy kontroll vizsgálat, hogy a fejlődést vissza lehessen mérni és az új határokat megtudni pontosan.

Van még egy-két része a vizsgálati eredménynek, de nem akarok senkit untatni vele, mert a lényeg az volt, amit eddig írtam. Megtudtam még, hogy lassú a regenerálódásom is, amit majd intervall edzésekkel tudok javítani. Illetve volt még egy-két hasznos tipp javasolt edzésekre. Ha minden igaz, fogok majd kapni még egy 4 hetes személyre szabott edzéstervet, kíváncsi vagyok mi lesz benne.

Nem éppen azt kaptam a teljesítménydiagnosztikától, amire számítottam, de ez nem is baj. Az hamar kiderült, hogy az órám rosszul méri a pulzusom (itt kell majd vennem valamilyen mellkasra rakható eszközt), és hogy amikor (magamhoz képest) gyorsan futok, akkor sem vagyok életveszélyben. Ezért mentem igazából. Viszont megtudtam, hogy mi az a laktát küszöb, miért fontos, hogyan kell edzenem, hogy végig bírjak majd egy maratont, és hogy az időmet is tudjam javítani. Mert bármennyire is becsapós, hogy ilyen hamar eljutottam a 10 kilométer magabiztos és (magamhoz képest) gyors lefutásához, a 42 kilométer az nem négyszer olyan távol van, hanem negyvenszer. Sok munka van még hátra, de úgy érzem, olyan információk birtokába kerültem, amik kiegyenesítik, lerövidítik a maratonig vezető utamat.

Pulzuskontroll (vagy mi a fene)…

Amióta követek néhány oldalt futás témában, illetve elolvasok ezt-azt, egyre többször találkozom a pulzuskontroll kifejezéssel. Legutóbb a vasárnapi verseny apropóján láttam, hogy valaki Facebook-on írta, hogy végig figyelt rá, és sikerült a verseny során a céltartományban maradni. Én eddig csak az időmre figyeltem, nem nagyon néztem utána, hogy mi is ez pontosan. Persze következtetni tudtam volna, meg látom, hogy az órám is méri folyamatosan, csak nem tudtam hova tenni ezt. Hát, most utánaolvastam.

Az logikusnak tűnt utánaolvasás nélkül is, hogy ennek egészségügyi relevanciája van, bár az első egy-két oldalon amit a Google kiadott a témára ott inkább a fogyással hozták összefüggésbe.

Az egyik helyen azt írták, hogy a megfelelő zsírégetés érdekében 114-132 pulzusszám között fussak. Hát, én futhatok ennyivel, de akkor az lassú, nagyon lassú kocogás lesz. Visszanéztem az adataim, a legtöbb futásom 170 körüli átlagos pulzus értékkel ment. Egyszer voltam lényegesen lassabb, de akkor is 146 volt az átlag. Egy másik helyen nem írtak konkrét értéket, és ekkor még úgy gondoltam, hogy azzal a tanáccsal sem megyek sokra, hogy menjek el egy egyéni teljesítménydiagnosztikai laborvizsgálatra. Ebből meg lehetne tudni, hogy hol is van az én egyéni intenzitási zónám, amiben edzenem kellene. Gondoltam ez hülyeség, csak találok valami konkrétabb információt. Találtam is  még egy oldalt, ahol kicsit részletesebben írnak a zónákról. Van egy számítási módszer is (220-ból kivonni az életkorom = 185) és ennek a 60-70%-a között van a zsírégető zónám, 70-80%-a között az aerob zónám, ami rendszeresen sportolóknak ajánlott. Ökölszabályként e kettőben kéne futnom, ami 111-148 közötti pulzusszámot jelentene. Hát, a 170 bőven felette van még ennek is. Kezdtem nem érteni a dolgot.

Ezután találtam rá János oldalára. Megijesztett. 🙂 De tényleg. Nagyon hosszan ír arról, hogy milyen veszélyes magas pulzusszám mellett futni, és ezt csak tetézte, amikor végigolvastam az összes hozzászólást, és egy-kettőben magamra ismertem. Ugye én nem értek ehhez, de ha csak a felét elhiszem amit ír (és egyébként miért ne hinném el az egészet), akkor életveszélyes amit csinálok… A legfurcsább az egészben, hogy teljesen jól vagyok, jól érzem magam, jól esik a futás, nem fáradok el végkimerülésig. Nem is olvastam több oldalt tovább, úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek egy teljes állapotfelmérésre, teljesítménydiagnosztikai laborvizsgálatra. Egyrészt vagy megnyugszom, mert valami kivételes vagy összetett dolog miatt nekem magas a normális zónám (erre is van esély, Laczkó Ági blogja alapján neki nagyon magasan vannak a pulzuszónái), vagy még időben megtudom, hogy teljesen máshogy kell készülnöm. Szakemberektől. Pénteken megyek… Természetesen majd beszámolok róla, hogy hasznos volt-e, mit tudtam meg belőle, illetve hogyan tovább.

Az első sérülésem

Az előző, az új futócipőmről szóló bejegyzésben már említettem, hogy az egyik legfőbb oka annak, hogy új cipőt vettem, pont az a kisebb sérülés volt, amiről gondoltam most egy kicsit részletesebben beszámolok. Jó tanulság volt nekem, hátha segít majd valaki másnak egyszer, aki hozzám hasonlóan szintén kezdő.

Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy szombaton futottam 10 kilométert. Ennyit azóta nem futottam egyszerre, amióta nem sportolok már rendszeresen, azaz amióta dolgozom, aminek már több, mint tíz éve. Eleve csak 7-8 kilométert terveztem, de a vége felé megint azt éreztem, hogy van még bennem tartalék. Úgy voltam vele, hogy akkor hajrá, megpróbálom a 10-et. És össze is jött, sőt, egész jól éreztem magam utána, nem voltam hulla fáradt. Teljesen fellelkesültem, hogy jó lesz ez, fog ez menni. Szombaton délután még egy nagyobb kirándulásra is elmentünk a gyerekekkel, teljesen fitt voltam.

A gondok vasárnap reggel kezdődtek. Fájt a bal lábpárnám, a lábujjaim alatti rész, illetve az egyik lábujjam is. Nyomásra volt érzékeny, egyébként nem fájt, de hát amikor az ember rááll, akkor ugye nyomás éri, szóval járni már fájdalmas volt rajta. Egyszer-kétszer volt már ilyenben részem, amikor egy lapos talpú cipőben túl sokat kellett egy nap gyalogolnom, jellemzően aszfalton. Az mondjuk inkább a saroknál fájt, ez most a lábfejem első részén.

Egész nap fájt, de nem volt olyan vészes. Gondoltam rá, hogy vasárnap is futni fogok, de ez így nyilván elmaradt. Sebaj, majd hétfőn, mondtam magamnak. Hétfőre aztán nem változott semmi, sőt, még rosszabb lett. Reggel ugyanúgy fáj, és mivel napközben lapos talpú cipőben voltam, ráadásul ebédszünetben sokat is kellett jönni-mennem, így a pihentetés helyett inkább terheltem, és estére csak rosszabbodott az állapota. Csináltam is egy képet róla. Amit nézni kell rajta az a bal láb mutató ujja, ami szépen bedagadt…

sérült láb
A lábam hétfő este

Szóval hétfő este tényleg eléggé fájt, még az ágyban is, sőt, mikor egyszer éjszaka felébredtem, akkor is éreztem. Kedden úgy döntöttem, hogy akkor inkább sportcipőben leszek napközben, abban azért sokkal kényelmesebb, jobban is kíméli a lábat. Szerintem használt is, mert ugyan este még éreztem, mezítláb még fájdalmas volt rajta járni, de sokkal jobb volt már, mint egy napja.

Szerdára, azaz mára még tovább enyhült, már jól tudok sétálni. Ha nagyon megnyomom, még érzem, de alapesetben már nem vészes, nem érzem. Délután meg is próbálok egy kisebbet futni talán.

A tanulság? Hát, egyrészt az, hogy kell egy jó futócipő. Az új cipőben még nincs tapasztalatom, a sérülés miatt még felavatni sem tudtam, de azt már tudom, hogy egy rosszabb cipő, főleg ha aszfalton futok, inkább árt, mint használ.

A másik tanulság, hogy csak módjával, odafigyelve, rendszeresen, szép lassan építkezve fussak. Nem az a cél, hogy 1-2 kilométerrel megdöntsem az eddigi távot, hanem, hogy 2018. november 4-én le tudjam futni a New York Maratont. Szóval kicsit vissza veszek a lelkesedésemből és maradok a lassan járj, tovább érsz módszernél.

Az új futócipőm

Tegnap vettem egy új futócipőt magamnak.

A történet még szombaton kezdődött, amikor a saját magam legnagyobb meglepetésére lefutottam 10 kilométert. Csak 7-8-at akartam, mint egy (számomra) hosszabb hétvégi futás, de bírtam a 10-et is, gondoltam akkor megcsinálom, miért ne. És tényleg fantasztikus érzés volt, teljesen feldobódtam tőle. Nem is voltam igazán fáradt utána, szombat délután még kirándultunk is egy nagyobbat a családdal.

Vasárnap reggelre aztán megfájdult a talppárnám a bal lábfejemnél. Egész pontosan nagyon érzékeny volt, kicsit bedagadt. Illetve a középső ujjam. Az az érzés, ami önmagában nem fáj, de ha ráállnál, akkor azért nem kellemes. Így bár akartam futni egyet vasárnap is, végül nem tettem. Ez nem szűnt meg hétfő reggelre, sőt, talán kicsit rosszabb is lett. Ekkor már tudtam, hogy hétfőn sem fogok futni. Mivel pont vasárnap este néztem egy-két futócipőt más okból, gyorsan összetettem a fejemben a képet: kell egy rendes cipőt vennem.

Az eddigi cipőmet egyébként szerettem felvenni, mert jó bő (46-os, ami túl nagy is rám igazából), és azért kényelmes volt. Nem kifejezetten futócipőnek vettem, inkább amolyan mindenes sportcipőnek. Jó pár éve megvan már, talán van az öt-hat is, de használni azért csak mérsékelten használtam. Gondoltam egy igazi futócipő biztos nem fog ártani, és hátha megelőzhetőek vele az ilyen típusú kisebb fájdalmak, duzzanatok.

futócipő maratonra
A régi cipőm

Aki ismer az tudja, hogy nem vagyok egy igazi vásárló típus. Én nem tudom napokig az internetet bújni, hogy pontosan mire van szükségem, nem látogatom végig a boltokat és próbálok fel minden terméket, és nem gondolkozom napokig azon, hogy vajon mi lenne a jó döntés. Épp ellenkezőleg: én szeretek gyorsan bemenni egy boltba, és ha lehet ott azonnal megvenni amire szükségem van. Így voltam ezzel a futócipővel is.

Hétfő reggel gyorsan megnéztem, hogy egyáltalán milyen futócipő boltok vannak Budapesten. Szerencsére találtam kettőt is, ami aránylag a közelemben van, mert ez a másik fontos szempontom. 🙂 Tudom, hogy ez nem a tudatos vásárló viselkedés mintája, de hát én ilyen vagyok. Kiderült, hogy mindenhol javasolnak egy úgynevezett számítógépes lábállás-diagnosztikát, ami persze jól hangzik, de aznapra már sehol nem lehetett időpontot foglalni. Én pedig ugye nem az a típus vagyok, aki ha véletlenül ráér hétfő délután, akkor majd nem aznap vesz cipőt. Szóval gyorsan fel is hívtam az egyik helyet, hogy mennyire ajánlott ez a vizsgálat és szerencsére megerősítették, hogy enélkül is tudunk majd nekem cipőt választani.

Késő délután így el is mentem egy boltba, amely végül a Spuri Futóbolt Váci úti üzlete lett. Ez nem a reklám helye, azért ide jöttem, mert ez volt számomra a legközelebb, csak három metrómegálló… Én még sohasem jártam futóboltban, így persze szinte minden új volt számomra. A polcok tele voltak színes cipőkkel, de tényleg, én nagyon meglepődtem a színkavalkádon. Szerencsére az egyik eladó gyorsan a segítségemre sietett. Elmondtam, hogy teljesen kezdő vagyok és szeretnék egy sima futócipőt aszfalton való futáshoz. Hozott egy neutrális cipőt (ezt is megtanultam, hogy van ilyen), amiben futottam néhány kört ide-oda, miközben ő megnézte, hogyan lépek, hogyan áll benne a bokám. Nem tudom ez mennyire reális diagnosztika, nekem hihetőnek tűnt, amiket mondott a hölgy. Kiderült, hogy nekem úgynevezett stabil cipőre van szükségem, mert kicsit befelé dől a bokám.

Ezután jó sok cipőt felpróbáltam és mindegyikben futottam pár mini-kört, ami után az eladó hölgy mindig mondott valamilyen véleményt. Voltak olyan cipők, amiket egyértelműen kihúzott, és végül maradt 2-3, amely közül rám bízta a választást. Végül kettő cipő maradt versenyben. Az, amelyikben a hölgy szerint a legjobban mozogtam, amelyik a legjobban tartotta a lábam, illetve egy másik, amelyik nagyon tetszett és szintén megfelelt a vizsgán. A márkák nekem semmit nem mondtak, a Nike és Adidas, amiket ismertem, kiestek a rostán. Amelyik tetszett, az egy kék-fehér-narancssárga Asics cipő volt. Viszont csak 44 és feles volt belőle, az egy kicsit kicsi volt, a nagyobb méretre pedig jó pár napot (vagy egy-két hetet) várni kellett volna. Így végül (ismerve az én vásárlási szokásaim nem meglepő módon) a másik cipő mellett döntöttem, amely a Saucony márka nevét viseli. Másik ismertető jegye, hogy inkább kék. 🙂

futócipő maratonra
Az új futócipőm

Nagyon kényelmes, sokkal könnyebb, mint a régi cipőm. Futni persze még nem futottam benne és az eladók azt javasolták, hogy az első egy-két hét során csak napi 2-3 kilométereket fussak benne, mert máshogy áll benne a lábam, más izmokat, szalagokat terhel meg, és emiatt fontos, hogy előbb hozzászokjak. Mivel még mindig fáj a bal talppárnám és a középső ujjam, ezért most már jobban odafigyelek az ilyen tanácsokra. 🙂

Verified by MonsterInsights