Terepen – tapasztalatok

Nemrég terepfutó helyszínekről írtam, ahol az elmúlt hónapokban futottam. Ezúttal inkább a tapasztalataim próbálom összefoglalni, részben saját magamnak, részben hátha segít valakinek.

Terepfutás terén teljesen kezdőnek számítottam néhány hónapja, amikor a karatén helyzet a hegyekbe űzött (persze lényegében még mindig az vagyok). Hiába futottam az elmúlt években néhány Szénás kört és Panoráma kört, vagy voltam tavaly életem első terepfutó versenyén Izlandon, a Laugavegur Ultramaratonon, ezek valahogy kivételes, egyedi alkalmak voltak, és bár beépültek a tapasztalatok, az elmúlt hónapokban mégis többet tanultam a terepfutásról, mint korábban.

Felszerelés

Azt hiszem ez az egyetlen pont, amivel nem volt gondom már. Tavaly vettem és használtam már terepcipőt, hátizsákot, ivózsákot. Más nem is kellett. Idén beruháztam még egy kompressziós szárra, de előtte sem éreztem annyira szükségét, és azóta sem érzem, hogy használt volna, de jól néz ki. 🙂 Egyedül túrabotom nincs, de valahogy ennek a hiányát sem érzem annyira égetőnek.

A jó terepcipő egyébként vizes, saras, csúszós körülmények között tényleg jól jön, ezt tapasztaltam. De az is igaz, hogy sima aszfalt cipőben, jó időben, normál ösvényeken sem volt semmi problémám. És egy 3-4 órás futásnál a hátizsák és a víz sem maradhat el, ezek tényleg minimum felszerelések. Bár futottam terepen ezek nélkül, de azok jellemzően maximum másfél órás időtartamok voltak.

Én mást jellemzően nem viszek magammal. Mármint a futó öltözet, a sportóra, a fejpánt alap, ezekről nem is írok külön. De szerintem a magyar terepekre, néhány órás futásra ennél több nem kell.

A Nagy Kevély tetején.

Track

Ha valamit nagyon megtanultam akkor az az, hogy egy jó track letöltve a futóórára minden jó futás alapja. Na jó, nem akarok ilyen végletesen fogalmazni, nyilván számít, hogy hol fut az ember, mennyire új helyen, milyen célja van, stb. Eleinte én is előre letöltött útvonaltervvel futottam a Kevélyen, de most már csak úgy kimegyek, és ha új utakon is futok, mindig tudom körülbelül merre vagyok, hova tartok.

De én kifejezetten szeretek és igénylem, hogy minél többször új útvonalon, új helyeken fussak. Sok bosszúságtól, telefon nézegetéstől és eltévedéstől tud megkímélni, ha van egy jó útvonal letöltve az órámra. De a hangsúly a jón van. Ugyanis nekem sikerült egyszer-kétszer megjárnom…

Hamar rájöttem, hogy a track fontos, így ráálltam arra, hogy eldöntöttem, hogy hova megyek futni, majd kerestem neten egy számomra megfelelő, letölthető útvonal tervet. Általában a kiindulási pont és a táv volt mérvadó, néha tudtam válogatni is. Persze nagyjából megnéztem, hogy mi vár rám, merre fogok futni, de a track-et pont azért töltöttem le, hogy ne kelljen minden egyes apró részletét memorizálni az útnak, majd az órám mutatja. Ez egyébként általában az esetek nagy százalékában tényleg jól működött. De néhány probléma rendszeresen jelentkezett eleinte:

  • Az én mostani Suunto órámon egy kék vonallal jelzi az irányt, hogy merre kell futnom. Alternatív útvonalakat, ösvényeket nem jelöl, csak egy kék vonal van. Amikor jön egy 90 fokos kanyar, azt könnyű észrevenni, a megfelelő irányba fordulni. De ha egy Y elágazódás jön, ott néha már nehezebb az óra alapján kitalálni, hogy akkor balra vagy jobbra, főleg, ha közben folyamatosan kanyarog az út. Párszor megjártam már, egy idő után láttam, hogy nem a kék vonalon futok, jött a visszafordulás.
  • Volt olyan is, amikor egyszerűen elment a GPS jel 1-2 kilométerre. Egy mélyebb szurdokban futottam, és bár azt hittem, hogy nem volt elágazás, mire visszajött a GPS jel már nem ott jártam, ahol kellett volna. Visszafutva észrevettem egy kisebb ösvényt leágazni a fő csapásról, ott kellett volna befordulnom. Persze GPS jel nélkül nehéz…
  • Az eddigi legnagyobb eltévedésem egy hibás gps track-nek volt köszönhető. Már annyira rutinná vált a letöltés, hogy meg sem néztem az útvonalat. A Börzsönyben futottam, és sikerült egy olyan track-et letöltenem, ahol aki korábban futotta biztos GPS jel gondjai voltak. A lényeg, hogy bizonyos szakaszokat légvonalban kötött össze a track, én pedig nem tudtam mitévő legyek. Az út egyenesen ment, a jel pedig jobbra be az erdő közepébe. Persze én a jelet követtem, lett is belőle jó kis eltévedés, az erdő mélyének megjárása.
Amikor még óra mellett papírról is tájékozódtam az első Szénás körömön. 🙂

Távolság, terepviszonyok

Terepen minden relatív. 10 kilométer síkon nekem általában 50 percen belüli, terepen van, hogy másfél óra. Minden attól függ, hogy milyenek a terepviszonyok, a szint, a talaj, az ösvény minősége, hányszor tévedek el. Az aszfaltos edzéseimnél tökélyre fejlesztettem azt, hogy egy-egy edzést percre pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor fejezem be. Kiléptem a kapun mondjuk 17 óra 10 perckor és tudtam, hogy 18 óra 17 perckor fogok végezni. Terepen nincs ilyen. Illetve lenne, ha mindig ugyanott futnék, de én nem ilyen vagyok.

Érdemes megfelelő időt szánni a futásokra. A kilométer önmagában semmit nem mond, a szint is fontos információ. És az is igaz, hogy terepen, ahol szép kilátás van, egy patak, egy őz, valami más, ami megfogja a tekinteted, akkor megállsz, gyönyörködsz egy kicsit. Minél több ilyen van, annál később végzel. Az az igazság, hogy a hétvégi hosszú futásaim terepen kilométerben rövidebbek, időben hosszabbak, mint korábban aszfalton.

Frissítés

A megfelelő frissítés elengedhetetlen része a terepen való futásnak. Persze én is voltam már olyan rövidebb terepen történő futáson, amikor nem vittem magammal semmit, de azért ez nem ideális. Nyilván időjárás függő is, meg távolság és időtartam függő, plusz az sem mindegy, hogy milyen vízvételi lehetőségek vannak útközben, de azért egy 2-3 órás, 20+ kilométeres, szintes edzésnél, főleg késő tavasszal, nyáron, nehéz elképzelni, hogy ne vigyem magammal a hátizsákot és az ivózsákot. Egyébként én vízen kívül sokszor nem is viszek magammal semmit. Néha egy-egy szelet nasit (műzli szeletet) vagy egy-két zselét, de kb csak ennyit.

Számomra a karantén nagy előnye lett, hogy rászoktam a terepfutásra, nagyon élvezem, teljesen feltölt és mindig új helyszíneket ismerhetek meg.

Bükkös kör

Múlt hét vasárnap, június 7-én futottam le a Szénás kör testvérét, a Bükkös kört. Több szempontból is különleges volt az alkalom. Egyrészt mert több hónap után először futhattam társaságban. Nikivel és Csillával, rutinos Szénás kör teljesítőként vágtunk neki a 31 kilométernek. Másrészt ez volt az első futásom ezen a körön, és bár már egy éve játszottunk a gondolatával, csak most jutottunk el odáig, hogy le is fussuk.

Emlékszem még milyen sokat készültem az első Szénás körömre. Hogy kell nevezni, milyenek lesznek vajon a QR kódos ellenőrző pontok, kinyomtattam az útvonalat, sőt, azzal a kezemben futottunk végig. Persze regisztrálni most is kellett, és az útvonaltervet most is elhoztam papír alapon, de már csak a pontok pontos helye miatt kellett elővennem. Tudtam, hogy az egyetlen fontos dolog, hogy a gps track az órámon legyen, ha az megvan, komoly gond nem lehet.

Én gps track nélkül, bármilyen pontos is a leírás, biztos nem mernék nekivágni az útvonalnak.

A többiekkel 9 órára beszéltük meg a rajtot, ami Szentendre belvárosában van, a Bükkös-patak torkolatához közel. Régen biztos szívesebben indultam volna 6-7 körül, de a mostani helyzetben örültem, hogy kicsit alhatok tovább. Persze azért az árnyoldala is megvolt a késő reggeli indulásnak, már 9-kor egész meleg volt és tűzött a nap, éreztük, hogy ez meleg nap lesz.

A start kód beolvasása után indultunk is, a patak melletti úton a Pilis felé, kifelé Szentendréről. A városban szép a Bükkös-patak partja, aki ott lakik, biztos szívesen jár ki a partjához, futni is szép volt mellette, de azért persze messze nem olyan, mint Solymár mellett a Paprikás-patak melletti első kilométerek. Az aszfalt utat hamarosan a patak melletti földes ösvény következett, majd egy kicsit kietlenebb táj, a város és a természet határán. Megmondom őszintén, ez a rész nekem nem annyira tetszett. Átfutottunk Izbég városrészen, kb hasonlóan mint ahogy a Szénás kör visz át Remeteszőlősön. Itt utána újabb kihalt városszéli mezei rész jött, majd egy rövidebb szakasz a főút mellett. Hát, nem haltunk bele, de azért nem ideális. Szarvashegyre aszfalt, majd murvás kihalt utcákon kapaszkodtunk fel, itt azért lelkiismeret furdalás nélkül gyalogoltunk, majd elértük az első ellenőrző pontot.

Ez már a 8. kilométer utáni erdei szakasz, ez tényleg nagyon szép volt!

Ez az első 6 kilométer nekem inkább csalódás volt. Persze ki kell vezetnie az útnak Szentendre belvárosából és azt elhiszem, hogy ez a legjobb opció rá, de én valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már kocsiba ülök és úgy megyek el futni, akkor biztos nem Szentendre belvárosába mennék, hanem egyből a Pilisbe, ha nem is Pilisszentlászlóig (12. kilométer a körön), de legalább Szentendrén kívülre. Ha én megyek el futni, ezt az első 6 kilométert biztos megspóroltam volna magamnak.

Viszont innentől stílust váltott a kör, beértünk az erdőbe. Egy kisebb gerincen futottunk végig, majd jött még egy murvás útszakasz, de cserébe szép kilátással a hegyekre, majd a 8. kilométernél bevágtunk jobbra egy kisebb ösvényre és innen már tényleg az erdő mélyén futottunk. Ez egy nagyon szép rész volt, főleg felfele, így a sétákkal tarkított részeken volt idő a gyönyörű környeztet nézni, a madarak csiripelését hallgatni. Persze összejött egy kisebb eltévedés is, de nem volt vészes. A 12. kilométernél értünk Pilisszentlászlóra, amin át kellett futnunk. Itt volt a második ellenőrző pont. Itt már jártam korábban, az idei első Pilisben tett terepfutásom alkalmával, az innentől jövő kilométerek ismerősök voltak.

Csilla és Niki

Szerintem ez a szakasz volt a Bükkös-kör legszebb része. Egy ideig lejtmenetben lehetett futni, a kinti meleg és napsütéses idő ellenére hűvösben és az árnyas fák alatt. A föld is vizes, sáros volt. Kis híd, kötelező fotó. 🙂

Mivel általában egyedül futok, ritka rólam az egész alakos kép, gyorsan kihasználtam, hogy többen voltunk. 🙂

Hamarosan elértünk a Bükkös-patakhoz, melynek völgye meseszép! Meglepő módon kiránduló is alig volt, szinte csak a mienk volt az egész erdő. Nehéz szavakkal visszaadni ezt a részt, néhány száz méteren egyszerűen csak sétáltunk és élveztük az erdőt, hiába volt teljesen sík és jól futható a rész.

Átkelés a Bükkös-patakon. 🙂

A völgy után kiértünk a Sikárosi-réthez, ami más szempontból lélegzet elállító. Itt is jártam már, többször is, de a rét és a kilátás látványa miatt mindig megéri ide visszatérni.

A Sikárosi-rét egy szeglete.

Innen a korábbi futásomhoz képest más irányban folytattuk az utunk, visszatértünk az erdőbe. Nem sokkal később jöttem rá, hogy én már erre is jártam, egy másik futás alkalmával, csak akkor az ellenkező irányból futottam. Az emlékeim, és az útleírás miatt is tudtam, hogy innen bizony egy hosszú emelkedő veszi kezdetét, melynek vége a Bölcső-hegy lesz. Mivel spóroltunk az erőnkkel, ezért a hegymenet nagy részét sétálva tettük meg, sokat beszélgetve – hiszen ez is a lényege a társas futásoknak. A táj változó volt, végig erdő, de hol kisebb ösvény, hol szélesebb föld út.

Még a hosszú emelkedő alján. Itt, ezen a fatörzsön is álltam már pár hete. Érdekes volt látni, hogy mennyit változott az erdő, a környék csupán néhány hét alatt, mindent benőtt a természet.

Sajnos én tudtam, hogy a Bölcső-hegy az nem a Nagy-Szénás. Itt nincs meseszép kilátás, sőt, szinte semmilyen kilátás. A kis hegytetőt körbenőtték a fák, kilátó nincs, illetve csak valami régebbi kilátónak a maradéka, négy beton oszlop. Ezek egyikén volt a harmadik QR kód. A hegycsúcsról 700 méter ereszkedéssel érhető el a Lajos-forrás, melyre nagyon vártunk már, jól esett a friss hideg víz. Itt már 21 kilométeren túl voltunk, és azt is tudtuk, hogy innen már csak lefele vezet az út, ami ilyenkor lelkileg jól jön. Nem terveztünk vágtatni, inkább csak végig kocogni, jól eső tempóban.

A Lajos-forrás és a Kő-hegy közötti bő 3.5 kilométer volt a kör utolsó szép része, legalábbis számomra. Erdőben, enyhén lejtős utakon. A Kő-hegyen lévő menedékházhoz azért már fáradtan érkeztünk, én a legszívesebben ott leültem volna ebédelni és sörözni egyet. És milyen jól tettem volna! 🙂 Mert bár nyilván a hátralévő 6 kilométer teljesítése is hozzá tartozik a távhoz, de egyrészt azt már tudtuk, hogy nem leszünk 4 órán belül (ami az egyetlen valamire való kis célunk volt, bár túl sokat nem tettünk érte), azt viszont nem, hogy hasonlóan az első 6 kilométerhez, ez az utolsó 6 sem lesz a kedvenc részünk.

Kő-hegy

A hegyről hol meredekebb, hol lankásabb széles murvás úton ereszkedtünk le, amely eleinte még az erdőben vezetett, de később kiértünk belőle és a nagy nyílt pusztaságon haladt át. Bár volt egy-két pont, ahonnan tényleg szép volt a kilátás a távolba, összességben nekem ez a rész nem nagyon jött be, sem a táj, sem a tűző napsütés, árnyék nélkül. Mikor már nagyon kitikkadtunk, szerencsére egy kis ösvényen át levágtunk, vissza a Bükkös-patakhoz, ahol reggel az ellenkező irányban már futottunk. Itt legalább újra hűs lett, de ezen az utolsó 2-3 kilométeren tényleg már csak azt vártuk, hogy megérkezzünk. Ahogy írtam az elején, városhoz képest nagyon hangulatos a patakpart, terepfutáshoz képest nyilván nem annyira.

A végeláthatatlan murvás útszakasz.

Végül 4 óra 25 perc alatt teljesítettük a távot, kb annyi idő alatt, mint az első Szénás körünket bő egy évvel ezelőtt. Öröm futás volt, élveztük a természetet, beszélgettünk, ez így volt kerek.

A célban lőtt privát képünk, éremmel a nyakunkban.

A Bükkös körre én nem hiszem, hogy vissza megyek még egyszer. Amennyire szeretem és rendszeresen futom és fogom is futni a Szénás kört, nekem annyira nem jött be a testvére. Ennek két fő oka van:

  • Számomra az első és az utolsó 6 kilométer nem nyújtja azt az élményt, természetközeli futást, amit szeretnék kapni egy ilyen instant körtől. Ahogy írtam már, ha ki akarok menni a Pilisbe futni és autóba kell ülnöm, akkor nem Szentendre belvárosába fogok menni, hanem egyből a Pilisbe. Vagy megspórolom ezt a 12 kilométert, vagy ha lefutom, akkor azt is az erdőben. Egy dolog szól mellette, ha futás után tudsz maradni Szentendrén, akkor az nyilván nagyon hangulatos, egy ebéd a 31 kilométer után, vagy egy sör, vagy fagyi Szentendre óvárosának utcáin.
  • A körön nincs kiemelkedő pont, amiért érdemes küzdeni, ami olyan kilátást ad, mint a Nagy-Szénás például. Azaz az igazság, hogy szinte egy ilyen pont sincs. Persze a Bükkös-patak völgye meseszép, és vannak még tetszetős helyek, aki szeret a természetbe futni, az azért nem fog csalódni, de szerintem nem lehet összehasonlítani a Szénás körrel. Ott a Remeteszőlős feletti hegy, a kis zenélő kút, a Nagy-Kopasz, ahol fel lehet menni a kilátóba, ha akarsz, és persze maga a Nagy-Szénás, amitől eláll a lélegzeted. Ráadásul időzítve is jól van, hiszen onnan már csak 5-6 km a cél. A Bükkös-kör Bölcső-hegye, ami a nagy csúcs, amiért hosszan küzdesz, hogy felérj rá, kifejezetten csalódás. Egy sima kis hegy sima kis átlagos kilátását sem adja. Persze a Lajos-forrás utána dob egy kicsit rajta, de tényleg csak egy kicsit.

Ettől még nem bánom, hogy futottam itt, egyszer mindenképpen ki akartam próbálni, és aki még nem járt a Pilisben, annak is bátran ajánlom, mint egy kezdő túrát. Nekem a következő köröm azt hiszem újra a Szénás kör lesz. 🙂

Terepen – helyszínek

A karantén alatt megakadtak a szokásos edzéseim, lényegében szüneteltetem őket. Amikor összejön, ritkán, azért igyekszem elmenni hétköznap is futni, de futás szempontjából a stabil pont most kizárólag a hétvégi hosszúk. Ezeket viszont kivétel nélkül terepen ejtem meg, egyre több hegységet, útvonalat felfedezve.

Kevélyek

A karanténhelyzet elején a közelben kezdtem. Tudtam, hogy a Nagy-Kevély ott van tőlem pár kilométerre, mégsem jött ki soha úgy a lépés (vagy edzésterv), hogy felfedezhettem volna. Aztán eljött március második fele, amikor is gondoltam egyet és a vasárnapi hosszú futást, otthonról indulva a Nagy-Kevély irányába vettem. Persze ez csak félig, vagy inkább csak harmadig volt terepfutás, hiszen oda és vissza az aszfalton róttam a kilométereket, mégis nagyon jól esett. Először kapaszkodtam fel a meredek hegyoldalon és láttam meg azt a csodás kilátást, ami a sziklás hegytetőről tárul az ott álló szeme elé. Láttam a távolban a Megyeri hidat, tudtam, hogy kb odáig fogok lefutni hazafele, olyan távolinak tűnt, pedig tényleg csak pár kilométer.

Láblógatás a Nagy-Kevély egy sziklájáról.

A Kevélyekhez még jó párszor visszatértem, kezdtem kiismerni magam a különböző utakon és a környéken. Ürömön rátaláltam egy dombos rekortánra, ott is futottam párszor, és a Strava szakaszokat is megismerve néhányszor “felsprinteltem” a Kis-Kevélyre, hogy enyém legyen a korona. 🙂 Nem egy hatalmas erdő, viszonylag gyorsan bejárhatóak az erdei utak, de közel van, és a kilátás tényleg fantasztikus a csúcsról és a közeléből. Biztosan sokszor fogok még erre futni!

És a kötelező ugrálós kép a Nagy-Kevélyről. 🙂

Pilis

A Kevélyek után (illetve közben) új terepre vágytam, időben és térben a Budai-hegység mellett a Pilis az, ami közel van hozzám. A Nagy-Kevélyről nyíló kilátás mellett régóta szemeztem már a Prédikálószékkel, hiszen ha van lélegzetelállító kilátás, akkor az az! Talán ami korábban visszatartott (a szigorú aszfaltos edzésterv mellett), hogy egy erdei túrát meg kell tervezni, jól ki kell gondolni, hogy merre megy az ember, könnyű eltévedni. Legalábbis korábban azt hittem. 🙂 Azért az első Panoráma-körös bolyongásaim során nem egyszer eltévedtem kicsit, vagy álltam percekig a telefonnal a kezemben a helyes utat keresve. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, már én is előre letöltött track-kel futok, a Suunto órám pedig mutatja a helyes utat.

A Pilis egyes részei tényleg nagyon hangulatosak, nem csoda, hogy sok a kiránduló.

Így történt ez április első hétvégéjén is, amikor egy távra szimpatikus track-et letöltve elautóztam Pilisszentlászlóra és nyakamba vettem az erdőt, hogy a végén a Prédikálószék tetején állhassak. A futás első fele nagyon tetszett, erdőben, mezőn, madárcsicsergés közepette, a Bükkös-patak mellett, hol kicsit felfele, hol kicsit lefele, de viszonylag futós tempóban. Aztán jött a meglepetés. A Vadálló-kövekhez feljutni minden volt, csak nem terepfutás. 🙂 Inkább hegymászás. Persze így is nagyon élveztem, a látvány felemelő volt, de nem tagadom, kicsit ki is készültem. A Vadálló-kövektől a Prédikálószék már csak egy rövid emelkedőzés volt, és az ott fogadó látvány minden képzeletem felülmúlta. Tényleg nehéz szavakkal leírni, és szerintem a képek sem adják vissza teljesen. A kanyargó Duna egyszerűen meseszép. Ide még biztosan visszajövök! Ráadásul a visszaút a hegy sokkal lankásabb oldalán vezetett, ami a lejtmenet mellett azzal is megnyugtatott, hogy egy következő alkalommal ebből az irányból futva (és nem mászva) is megközelíthető a hely. Most, hogy leírtam ezt a rövid beszámolót, egyből kedvet is kaptam hozzá. 🙂

Kilátás a Prédikálószék kilátójából. A kép tényleg nem adja vissza a látványt.

Később jártam még egyszer a Pilisben, és bár más utat terveztem, azért néhány kilométer erejéig egybeesett a kettő. Míg az előbbi inkább szélesebb túristautas futás volt, ez alkalommal kijutott bőven az eltévedésből, a szűk ösvényekből. Kellemes érzés volt terepen ismerős utakon járni.

Zselic

Családi okokból Kaposváron viszonylag sokat járok, de eddig csak a Deseda körül futottam, ami szintén csodaszép, de azért mégis csak aszfalt. Előző nap kirándultunk egy rövidet a Csillagparkban, így egyből adta magát, hogy én másnap oda visszamegyek és futok egyet. A gondot ezúttal is a megfelelő track begyűjtése jelentette. A Zselic nem volt tele futó útvonalakkal, örültem, hogy találtam egy olyat, ami körút, a kiinduló pontja megfelelelő helyen van és a táv is olyan, mint amit én elképzeltem.

A Zselic is nagyon szép, itt láttam őzeket, bár sajnos az útvonal egy jó része nem az erdőben vezetett, hanem széles föld úton, majd aszfalton. Nem bántam, tényleg jól éreztem magam, az erdei részek az őzekkel pedig mindenért kárpótoltak. De itt már éreztem, hogy ezek a látatlanul letöltött track-ek azért kicsit zsákbamacskák. Sokat segítenek, hiszen nem kell előre tervezgetni az útvonalat, aggódni, hogy eltévedek, de ha valahol először megyek (ami igencsak jellemző, hiszen szeretek mindig új helyeket felfedezni), akkor ki tudja mit hoz éppen a sors, milyen utakat, terepviszonyokat.

A Zselicből nem is egy erdei képet hoztam, hanem egy mezőn álló gémeskutat.

Budai-hegység

Amilyen közel van, olyan sokat kellett várni, hogy ide is eljussak. Ez persze nem igaz, hiszen tavaly gyakorlatilag ha terepre mentem, akkor csak itt futottam, szóval nem volt teljesen ismeretlen, de ezúttal olyan útvonalon akartam menni, ami útba ejti a Budaörsi kopárokat és a Sorrento sziklákat. Nem is bántam meg, nagyon hangulatos futásom volt. A budaörsi dombokról egyből az izlandi Laugavegur ultramaratonra asszociáltam. Persze az átkötés némileg túlzó, de ott voltak ilyen kopár dombok, ahonnan messze előre be lehetett látni az ösvényeket, utakat.

A Budaörsi kopárok egy része – fantasztikus volt itt is a kilátás!

A másik jellemzője a Budai-hegységnek, hogy sokan vannak. Túrázók, biciklisek, futók, kutyasétáltatók. Ez persze nem gond, de összehasonlítva a Zseliccel vagy a Börzsönnyel, azok szinte kihaltnak tűnnek a Budaihoz képest. Persze a főbb útvonalakon a Pilisben is kisebb tömeg van. Engem ez nem zavar, minél többen vannak a természetben, annál jobb, de aki szereti a magányos, erdő mélyén futásokat, annak azt hiszem más irányba kell keresgélnie.

Börzsöny

A legfrissebb élményem a Börzsöny, most hétvégéről. Már sok-sok hete kinéztem magamnak egy track-et, de a távolság miatt csak most jutottam el oda, hogy le is tudjam futni. Illetve megpróbáljam, mert magát a track-et azt nem sikerült követnem. 🙂 Tényleg izgatott voltam, hogy vajon milyen lesz ez a hegység, mert bár egyszer-kétszer már jártam erre fele, de nem nagyon emlékeztem rá. Nem csalódtam. Talán ez volt az első igazi, helyenként vadregényes terepfutásom.

Egyes részeken kis erdei ösvényeken vezetett az utam, balra őzek, szinte minden kanyarban egy-kettő, jobbra a fenséges kilátás a fák lombkoronája között. Aztán a Kámor-hegy után egy sűrű, sötét erdő következett, ahol a lejtmenet miatt nagyszerű sebességgel szeltem az utat, ugrottam át a kidőlt fatörzseken, egyensúlyoztam a dőlt úton, kerültem ki a sziklákat. Szélesebb utak következtek, az eső elkerült, de nedves, csúszós, sarak kilométerek következtek. Negyed óránként teljesen más fajta táj tárult elém.

Meseszép tavaszi erdei kilátás.

A végén megtörtént a szokásos eltévedés, csak most sokkal durvábban. Így utólag most már tudom, hogy nem éppen a legjobb track-et töltöttem le, sok volt benne a légvonal, így hát én is az erdő mélyén kötöttem ki. Egy ideig ez izgalmas és kalandos volt, majd már inkább zavaró és bár itt is láttam őzeket, rókát, a végén azért megörültem egy földútnak, és az elvesztegetett idő miatt fel is adtam a track további követését, a Csóványos megmászását, és visszafele vettem az utam. Nem bántam meg egyáltalán, a Börzsöny tényleg az eddigi legszebb helyszínem volt, és a Csóványos megmászása miatt is vissza kell még ide térnem.

Ha már aszfalton kell futni az legalább legyen ilyen, nem? 🙂

Karanténhatás

Sok-sok hete, sőt, most már hónapok óta em írtam már bejegyzést ide a blogra. Még a japán utam sem írtam meg, az utolsó rövid irományom a Tokió maraton törléséről szólt még február 17-én. Ha úgy vesszük, számomra azzal kezdődött a mostani versenyek nélküli időszak, akkor itthon még nem voltak verseny halasztások és törlések, nem volt karantén. Most így utólag belegondolva, bár kicsit bátor volt, de szuper szerencsés, hogy elutaztunk Japánba, eleve hatalmas élmény volt, a mostani helyzetet tekintve pedig ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőségünk.

Japán csodálatos volt, külön könyvet lehetne írni az ott szerzett élményekről, még így is, hogy a maraton elmaradt.

Szóval nem nagyon volt kedvem és időm írni az elmúlt hetekben. Ez talán két okra vezethető vissza: egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt bevallom, a motivációm is csökkent.

Mint mindenki másnak, nekem is megváltozott az életem. Sajnos sokan maradtak munka nélkül, mások home office-ban dolgoznak, van aki bizakodó, van aki borulátó. Mindenkinek mást hozott ez a helyzet. Nekem extrém sok munkát, amivel azért valószínűleg a szerencsésebbek közé tartozom. Ugyanakkor ilyen sokat, heteken keresztül nagyon rég nem dolgoztam. Napi minimum 14 óráról van szó, ami tényleg reggeltől estig történő munkavégzést jelent. Emellett amennyire megoldható, igyekszem a családommal is időt tölteni, így gyakorlatilag a futásra szánt idő eltűnt a hétköznapjaimból. És nem csak az időről van szó, hanem a fáradtságról is. Amikor egyszer-kétszer mégis el tudtam menni hétköznap futni, akkor is csak a lelkem miatt tettem, sport értéke olyan sok nem volt, komolyabb tempót nem tudtam futni.

Persze továbbra is tartom, hogy végső soron azért igaz az a mondás, hogy mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja. Ha lenne egy-egy nagyon motiváló cél, egy közelgő nagyobb verseny és kihívás, valahogy én is megoldanám az edzéseket. Őszintén be kell valljam, hogy bizony, a motivációm is csökkent. Persze, hiányoznak a versenyek, mint mindenki másnak is. Nem csak a versenyek hangulata miatt, hanem mert igazából a versenykörülmények azok, ahol ki lehet, legalábbis én ki tudom magamból hozni a maximumot. Azokra lehet úgy készülni, hogy heteken keresztül 110%-ot beleadsz. Persze mini célokat most is találok, futni egy-két Strava csúcsot egy-egy szakaszon, de ez azért nem az igazi.

Hiányoznak a versenyek.

Megvan a jó oldala is a mostani helyzetnek. Amikor eljutok futni, akkor viszont szabadon futok. Nincs edzésterv, nincs szigorúan egy-egy naphoz vagy napszakhoz kötve a futás. Nekem most a hétvégi futások maradtak, azok viszont tényleg kötetlenül. Igyekszem mindig terepre menni, új helyeket felfedezni. Jártam a Pilisben, viszonylag sokat a közelben lévő Nagy-Kevélyen és környékén, nemrég pedig a Budai-hegységet is meglátogattam, a budaörsi dombok nagyon tetszettek. Nagyon megszerettem a terepfutást, mindig tartogat valami újat, kihívást. És hát persze a természet is csodálatos, az erdők, mezők, hegycsúcsok – szóval egyáltalán nem bánom, hogy így alakultak végül a dolgok.

Budaörsi dombok.

Aztán a folytatást majd meglátjuk. Azért ha egyszer visszatér minden a normális kerékvágásba én is szeretnék visszatérni a futóversenyekre. Biztos lesz egy kis idő, amíg visszahozom a formám, de legalább lesz megint miért hajtani. Tokióra és Londonra elvileg érvényes nevezésem van, majd meglátjuk, hogy 2021 vagy 2022 lesz belőlük, Boston pedig eddig sem volt még a kanyarban sem, szóval lényegében semmi sem változott, csak kaptam egy kis időt kikapcsolódásra, terepfutásra, ami egyébként jókor is jött. 🙂

A Nagy-Kevély csúcsán.

Tokyo Marathon 2020: törölve…

Nem nagyon jutok még szóhoz, kicsit túl sok az érzelem is benne ahhoz, hogy objektíven és tárgyszerűen írjak a mai napról…

Mi történt?

Ma kora reggel előbb a sajtó szellőztette meg, majd a délelőtt folyamán a szervezők is bejelentették, hogy a koronavírus kockázatai miatt elmarad a 2020-as tokiói maraton, egész pontosan csak a 200 elit atlétának tartják meg (mint olimpiai kvalifikációs verseny).

Elég hirtelen jött a hír, hiszen bár persze mondhatnánk, hogy ez végig a levegőben lógott, ugyanakkor a hivatalos tájékoztatások eddig végig arról szóltak, hogy biztosan meg lesz tartva a verseny, egyedül a Kínából érkező kínai futókat kérték meg arra, hogy gondolják át, hogy tényleg indulni akarnak-e, cserébe ingyenes 2021-es indulási jogot biztosítanak a szervezők, ha otthon maradnak. Hajnalban már olyan hírek jöttek, hogy az idősebb korosztályoknak tiltják meg az indulást, mint a leginkább kockázatoknak kitett korcsoport, majd kora reggel már a teljes világsajtó tele volt ilyen-olyan forrásokra hivatkozva azzal, hogy nem lesz maraton. Ezt végül a szervezők az esemény hivatalos honlapján erősítették meg valamikor késődélelőtt.

A hivatalos tájékoztatás a honlapon.

A témáról sokan sokféleképpen gondolkodnak. Az egyik véglet szerint már régen le kellett volna mondani a versenyt, sőt, bárki aki egyáltalán utazik és repülőre ül ezekben a hetekben az felelőtlen és egyrészt magának keresi bajt, másrészt embertársai egészségét kockáztatja. A másik véglet szerint a koronavírus csak egy influenza és az egész túl van aggódva ilyen-olyan okok miatt. Szerintem, mint mindig, az igazság valahol a kettő között van. Én megértem a szervezőket annyiból, hogy a vírus kockázatot jelent, és bármilyen kicsi is a kockázat, attól az még kockázat. Ebből következően a legbiztosabb döntés az, ha nem tartják meg a versenyt. Persze ez nyilván hatalmas presztízs veszteség is és hallani olyan információkat is (amikről ki tudja igazak-e), hogy a World Marathon Majors-t támogató Abbott sem tudott előre a döntésről és nem is annyira örülnek neki, de ez most már mind történelem, verseny – nekem – biztosan nem lesz.

Mi lesz most?

Tekintettel arra, hogy mi feleségemmel egy 10 napos utazást terveztünk Japánba kettesben, és már mindent leszerveztünk, lefoglaltunk, kitaláltunk és nem utolsó sorban beleéltük magunkat, bennem egy percig nem volt kérdés, hogy a maraton elmaradása ellenére elutazunk. Soha nem jártunk még Japánban, nagyon kíváncsiak vagyunk mindketten a kultúrára, Tokióra, Kyotóra. Ami pedig a vírust illeti (főleg így, hogy nem lesz maraton), pont ugyanakkora kockázata van szerintem Japánban lenni, mint Németországban vagy az USA-ban.

Még azon gondolkozom, hogy lehet, hogy március 1-jén lefutom a maratont egy helyi tokiói parkban egyedül. 🙂

Kyoto

A verseny szervezői egyébként indulási jogot ígértek mindenkinek 2021-re, akinek 2020-ra érvényes nevezése volt, azzal a feltétellel, hogy a regisztrációs díjat újra ki kell fizetni. Na ez is megér egy külön sztorit, de ebbe most nem megyek bele, mert ennél több / jobb / részletesebb tájékoztatást csak április 1-jére ígértek a szervezők… De ha minden jól megy, akkor ha most nem is, 2021-ben meglesz a 4. csillagom – legalábbis nagyon remélem!

Kaposvári dombos félmaraton: versenyek edzésképpen

Versenyek edzésképpen

Tavaly is volt jó néhány, és idénre is beterveztem néhány olyan versenyt, amelyeket elsősorban edzés jelleggel futok, edzés terv alapján. De mi értelme elmenni egy versenyre, ha csak edzünk rajta?

Én szeretek versenyekre járni edzés jelleggel. Talán még egy kicsit jobban is, mint amikor célverseny van. Egyrészt az ilyen alkalmak kicsit megtörik az edzések monotonitását, a szokásos ritmust, a szokásos helyszíneket. Kellenek időnként az ilyen impulzusok, segítik a motivációt, a kitartást, az edzések elvégzését. Másrészt szeretem a versenyek hangulatát is. A rajt előtti készülődést, a zenét, a várakozást. Magát a futást is persze, hogy nem egyedül, önmagamban kell futni, érdekes (legalábbis az esetek többségében új) pálya, szervezett frissítés, nézők, szurkolás. Ezek mind pluszt adnak hozzá egy átlagos edzéshez képest.

Azt az érzést is szeretem, hogy ugyan versenyről van szó, de nem halok meg teljesen, nem készülök ki az erőmmel, nem hajtom ki magam 110%-ra. Így tényleg tudom élvezni a verseny legtöbb részét, tudok mosolyogni a befutó előtti 1-2 kilométeren is, egyszerűen jó érzés kifutva, de nem meghalva célba érkezni.

Azt beismerem, hogy ugyanakkor számomra kifejezetten nehéz is kontrollálni magam ilyen körülmények között és tényleg az edzéstervet végrehajtani. Nehéz lassabb tempóban megfutni az előírt néhány kilométer bemelegítést, és ez igaz a végére is – ha úgy szól az edzésterv, hogy van levezetés – akkor nem belegyorsítani a cél előtt. Meg persze nehéz elvonatkoztatni a mezőnytől és tényleg azokat a tempókat futni, amiket előírt az edzőm.

Amire büszke vagyok, hogy az utóbbi ilyen versenyeim, amiket edzés jelleggel futottam, egész jól sikerültek már, azaz tényleg sikerült az edzéstervet futnom és nem belefeledkezni a versenybe. Igaz volt ez a múlt hétvégi kaposvári dombos félmaratonra is, melyről kicsit részletesebben is beszámolok természetesen.

Kométa 10. Futófarsang

Tavaly voltam először ezen a versenyen, elsősorban a kaposvári kötődés miatt, másodsorban azért, mert ez egy speciális városi félmaraton, a sok dombnak és emelkedőnek köszönhetően, amelyre én 2018-ban olyan sokat edzettem a New York-i hidak miatt.

A verseny előtt sikerült mindent elkövetnem, amit nem szabad – ezért ne utánozzátok! 🙂 Szombat este megittunk néhány pohár bort és bőven éjfél után kerültem ágyba. Egyetlen mentségem, hogy a rajtot elég későre tették, 11-kor volt, így azért kényelmesen telt a reggel. Utána sikerült egy jó durva húsos rántottát megennem reggelire (köszönet érte apósomnak), ahol az egyetlen mentségem szintén az, hogy még viszonylag időben történt, mire a rajtra került a sor, már nem éreztem annyira a gyomromban. 🙂 Amire egyébként éppen oda értem, kb 5-10 percem volt csak mire megszólalt a duda.

A light-os reggelim. 🙂

A fentieket részben azért is tettem meg nyugodtam, mert tényleg edzésre érkeztem. Marci azt kérte, hogy ne legyek hülye, közepes tempóban fussam meg a verseny nagyját, és a dombokon is inkább fogjam kicsit vissza magam. Tavaly azokat erősen kellett megfutnom, idén csak közepesen. Az utolsó domb (mini hegy) után, az utolsó 4-5 kilométert kérte erősebbre, 4:30-as tempóra.

A rajt előtt.

Az utasításoknak megfelelően közepes tempóban kezdtem, próbáltam az éppen 5 percen belüli kilométereket tartani. Az első domb nem volt túl vészes, azt is megfutottam ebben a tempóban. Sőt, most utólag visszanézve látom, hogy a második, komolyabb és hosszabb dombot is 5 percen belüli átlaggal vettem, ezen mondjuk most meglepődtem, mert azért az kaptatósabb volt már. Mondjuk szépen értem utol és előztem le a futókat. Ez egyébként az egyész versenyre jellemző volt. Úgy általában síkon (az utolsó kilométereket leszámítva) és lejtőn inkább engem előztek, de emelkedőkön én hagytam le sorra a futótársakat. Élveztem a mászásokat, jó erőben éreztem magam. (Ez részben lehet, hogy annak is volt köszönhető, hogy a csütörtöki edzésem nagyon helytelenül kihagytam sajnos a sok munka miatt…)

A harmadik domb már durva volt, ott is jól mentem, de ott már éreztem, hogy ez kemény. Persze a lejtők kompenzáltak, mind sebességben, mind kis pihenésben. A negyedik domb nem volt olyan vészes, de ekkor gondolatban már az ötödik, utolsó dombnál jártam, amit tavaly Marci tanácsára (és egyébként is) végig gyalogoltam. Idénre is ezt javasolta, nehogy lesérüljek Tokió előtt. Én viszont jó erőben éreztem magam, előre eldöntöttem fejben, hogy megpróbálom megfutni. És így is lett. A feléig egész jól mentem, jól bírtam, onnan pedig már nem adom fel. A végén már csak nyomokban emlékeztetett a mozgásom futásra, de roppant büszke voltam magamra, hogy megfutottam.

Innen már csak 5 km volt hátra, egy hosszabb lejtő, majd (többé-kevésbé) sík részek. Ez volt az a szakasz, amit meg kellett kicsit nyomnom. Sikerült is az előírt 4:30-ra hoznom a kilométereket, a végén kicsit gyorsítva 4:20-ra. Jó erőben voltam még ekkor is, élveztem a futást, élveztem, hogy nem futottam ki teljesen magam. Azért az nem esett jól, hogy a 20. kilométert jelző táblától még 1.6 kilométert kellett futni a célig, de hát egyszer ez is elmegy. 🙂

A befutó

Végül 1:40:53-mal értem célba, ami kellemesen pozitív meglepetés volt, valahol 1:45 körül vártam magam. Tavaly “erősebb” versenyt futottam, a célidőm pedig 1:44:31 lett, ehhez képest abszolút meglepetés az idei “tartalékolósabb” jobb időeredményem. Ezzel az idővel egyébként a 268 férfi egyéni indulóból a 35. helyen végeztem. Teljesen elégedett vagyok ezzel a versennyel, mind eredményre, mind a futás könnyedsége szempontjából. Jól indult ez a 2020-as év! 🙂

A felújított színház a befutó érmen és valójában.

Párhuzamos versenyek

Egy futóverseny sok mindenről szól, szólhat. Van aki az abszolút vagy korcsoportos győzelemért, dobogóért fut. Van aki az egyéni legjobbját szeretné megdönteni az adott távon. Van aki csak úgy edzésképpen fut egyet, és vannak, akik csak a hangulat, a jó idő, szurkolók, zene, barátok és buli miatt vesznek részt egy-egy versenyen. Persze mindenki aki teljesíti az adott távot, az megérdemli a befutó érmet, és joggal lehet büszke magára. Én most két futótípusról, két párhuzamos versenyről írnék néhány gondolatot.

Az egyik az “igazi” futóverseny. Az utóbbi években szinte már nincs nagyobb futóverseny chip kontrollos időmérés nélkül, az elsőtől az utolsó helyezettig pontos időeredménnyel és persze helyezéssel. Igen, egy Vivicittán vagy Spar Maratonon én is meg tudom nézni, hogy abszolút helyezésben hány ezredik lettem. 🙂 Nyilván túl nagy jelentősége nincs, hogy egy versenyen mondjuk 3000 indulóból 500. lettem, de mégis egy objektív visszajelzést ad a teljesítményről. Az első tízben (gondolom én) már minden másodpercnek és helyezésnek jelentősége van, és egy negyedik helyezett biztosan sokat tudna mesélni, hogy mennyire bántja, hogy nem állhatott fel a dobogóra, vagy egy ezüstérmes, hogy mit gondol arról, hogy mi hiányzott neki az első helyhez. Ez szerintem egy sima, nagyobb országos futóversenyen is így lehet, és akkor még nem beszéltünk OB-ről, nemzetközi versenyről, olimpiáról, stb.

Ezek szerencsére tőlem nagyon távol állnak, valószínűleg nem is értem, nem is érthetem az élsportolók világát. Hogy őszinte legyek, nekem nem is hiányzik. Minden ilyen sikerben rengeteg, de tényleg rengeteg munka és lemondás van. A lényeg, hogy végső soron minden verseny arról szól, hogy ki nyeri meg, még ha nem is minden versenyző ezzel a céllal indul. Ez különösen igaz a futásra, ahol talán egyedüli sportként elmondható, hogy az igazi elit atléták (legyen szó akár nemzetközi versenyről Kipchoge-val, vagy egy hazai nagyobb futóversenyről Jenkei Péterrel vagy Csere Gáspárral) együtt futnak a “tömeggel”, bárkivel, aki benevezett az adott futóversenyre. Na jó, azért sokáig nem futnak együtt velük. 🙂 Ez egy verseny, melyben a nagyon is objektív időeredmény dönt, a helyezések egyértelműek. Az első gyorsabb volt, mint a második, aki a harmadik helyezettet múlta felül és így tovább.

Mégis, minden futóverseny egy másik dimenzióban is zajlik, sőt, csak ott zajlik igazán. Azt a néhány tucat elit atlétát leszámítva, akik a dobogóért, a tényleges helyezésekért küzdenek, a futók többsége párhuzamos versenyeket fut. Mindenki a saját maga versenyét, elsősorban az idővel és saját (a legtöbbször korábbi) önmagával szemben. Valaki, a mezőny felénél, az elit atlétákhoz képest nevetséges tempóval és leendő befutó idővel éppen élete versenyét futja. Hónapokig edzett erre a napra, lehet, hogy ugyanúgy izgult, ha nem jobban az előző éjszaka, mint a leendő győztes, és most saját képességeihez mérten ugyanúgy küzd, hogy egy tavalyi saját időeredményét néhány perccel megjavítsa. Eltökélt, fárad ugyan, de nem adja fel, az utolsó energiáit mozgósítja. Nem mintha összességében bármi is múlna rajta, mégis úgy fut, mintha a dobogóért küzdene egy olimpián. A teste a legszívesebben feladná, sétálna egy kicsit, de nem teheti, az elméje nem engedi, kontroll alatt tartja. Az elmúlt hónapok munkájának gyümölcse lesz, ha meg tudja futni amit eltervezett, amiért jött.

Vajon összemérhető a leendő győztes erőfeszítése a fenti lelkes amatőr erőfeszítésével? A sportteljesítmény nyilván nem, ez nem is kérdés, ez a szép a futásban, nagyon objektív. De az erőfeszítés, a kitartás, a saját magához képesti legjobb, vagy annál is kicsivel jobb nyújtása, a kitűzött cél akarása talán igen?

Sőt, tovább is tudok menni, ha kicsit el akarok rugaszkodni a normálistól. Félreértés ne essék, nyilván sokkal nagyobb sportteljesítmény két óra alatt lefutni a maratont, mint két és fél óra alatt, ami sokkal nehezebb és komolyabb feladat, mint három óra alatt, amit össze sem lehet hasonlítani egy négy órás maraton teljesítésével. Ezt én is így gondolom. De van ennek egy másik oldala is. Ha három óra alatt lefutod a maratont, akkor lényegében 25%-kal kevesebbet futottál időben, mint aki négy óra alatt futja le. A táv ugyanaz, a sportteljesítmény és a nehézség nem kérdés, melyik esetben a nagyobb, de mégis, aki három óra alatt lefutja, az egy órával kevesebbet fut, küzd, hajt – a maga szintjén – mint aki négy óra alatt futja le a távot. Nem? Tudom nem mindenkinél vagyok népszerű ezzel a megközelítéssel és nem is állítom, hogy ez így feltétlenül igaz, csak a gondolat kísérlet kedvéért írtam le. Azért valami lehet benne.

Nincs túl sok összehasonlítási alapom, de arra emlékszem, hogy amikor 2017 novemberében Siófokon lefutottam az első félmaratonom, 1:46:27 időeredménnyel, akkor ugyanúgy meghaltam a versenypályán, mint most 2019 őszén, amikor 1:33:19-et futottam. 13 perccel gyorsabb voltam, 13 perccel kevesebbet kellett futnom, hajtanom, kitartanom, odatennem magam. Mondjuk nem rémlik, hogy emiatt könnyebb lett volna. 🙂

Az objektív időeredmény alapján osztják a helyezéseket. Sajnos vagy nem sajnos, a küzdés, hogy magához képest ki mennyit tudott kihozni egy versenyből, hogy milyen erőfeszítést tett bele, az nem értékelhető, külső szemlélő számára nem látható. Pedig milyen szép is lenne ebben is helyezéseket osztani!…

2019-es évértékelő, 2020-as célkitűzések

Nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, hiába közeledett az év vége, majd teltek a hetek a januárból, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak írni. Lehet, hogy azért, mert 2019-ben, saját magam számára, olyan kimagasló futóeredményem nem jött össze. Ettől persze még egy csodálatos év volt, jó versenyekkel, örömfutásokkal.

Visszatekintés 2019-re

2018-ban szinte a semmiből (hiszen 2017 vége felé kezdtem el futni) jött össze a 3 óra 30 perces maraton (New York), egy 1:35:33-as félmaraton (Siófok) és a 10 kilométert is sikerült akkor év végén 43 perc környékén futnom (Szeged). Folyamatos és látványos volt a fejlődésem, ezért a 2019-es célkitűzéseket sem apróztam el:

  • 10 kilométer 41 perc alatt,
  • Félmaraton 1 óra 30 perc alatt,
  • Maraton stabilan 3 óra 30 perc alatt,
  • Laugavegur (ultramaraton) lefutni.

10 kilométeres versenyt nem is futottam 2019-ben. Tavasszal futottam a Vivicitta félmaratont párban, ahol a rám eső szakasz 10.4 km volt, és amin a 10 kilométeres időeredményt fókuszban tartva álltam neki. A teljes távot 42:39 alatt futottam le, amiből a 10 kilométer – a saját órám mérése szerint – 40:49 volt. Tehát ha innen nézzük, ez a cél sikerült, bár nem egy hivatalos ilyen távú verseny keretein belül.

A 2019-es Vivicitta verseny után az Ultrabalaton csapatunk. 🙂

A félmaratonnál egyértelműen elszámoltam magam, vagy pedig nem edzettem eleget és elég hatékonyan ahhoz, hogy legyen reális esélyem elérni a másfél órán belüli szintidőt. Az év első felében futottam néhány félmaratont (Kaposvár, Dabas), de ezekre elsősorban edzés jelleggel mentem, egyiken sem a PB volt a cél. Mire eljött a szokásos novemberi siófoki félmaraton időpontja – tanulva a Chicago Marathon tapasztalataiból – meg sem próbáltam másfél órán belüli félmaratont futni, csak az volt a célom, hogy simán meglegyen a PB, azaz 1 óra 35 percen belül érjek be, ami sikerült is, az új egyéni csúcsom a távon 1:33:19. De ez azért még nagyon messze van a másfél órától, most már tudom, hogy ezen a szinten is milyen sokat számít 2-3 perc, milyen nagy edzettségbeli és teljesítménybeli különbség van egy 1:33-as és egy 1:30-as félmaraton között.

A novemberi siófoki félmaraton után a Chicago-i csapatunk.

Visszanéztem a félmaratoni időeredményeim (nem az összeset, csak azokat, amikor tudatosan PB-t akartam futni), az érzés mellett az adatok is visszaigazolják, hogy a fejlődés üteme az idő múlásával lassul. Azaz míg 2017-ről 2018-ra kb 10 percet tudtam javítani, addig 2018-ról 2019-re már csak 2-3 percet. Tudom, ez sok minden mással is összefügg (például az edzettségemmel, kipihentségemmel, időjárással, stb), de mégis biztos, hogy van benne valami.

Félmaraton időeredményeim
Az eddigi két év félmaratoni időeredményeim

Maratont kettőt futottam 2019-ben, egyet buli jelleggel, LIege-ben, a sörös maratont, és egy Majort, Chicago-t, amit korábban elemeztem már. Itt is elszámoltam magam, nekiindultam egy 3 óra 20 perces célidőnek, amit nem bírtam, ezért csúnyán elvéreztem. De továbbra is úgy gondolom, hogy a 3:30-on belüli idő magabiztosan meglett volna, ha az annak megfelelő tempóban indulok neki. Nem baj, tapasztalatnak nagyon jó volt.

Chicago Marathon 2019

2019-ben azért voltak még olyan versenyek, futások, amikre büszke vagyok. Futottam 4 km-t 15:20 alatt (Wekerle Székelykapu Futás), Szénás kört 3 óra 13 percen belül és az Ultrabalatonon is elértük a célként kitűzött 3. helyett a hét fős csapatunkkal. Ezekre mind jó szívvel, sikerként gondolok vissza.

Céljaim 2020-ra

Most már egy fokkal megfontoltabb vagyok, de persze szeretnék fejlődni, ezét az alábbi célokat fogalmazom meg saját magam számára 2020-ra:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

Hogy ezek mennyire reálisak? Szeretném hinni hogy azok, illetve pontosabban, hogy lesz időm, energiám és kitartásom az elérésükhöz szükséges edzés munkát elvégeznem, mert végső soron ezen fog múlni.

És hogy milyen versenyekkel tervezek? Még változhat a program, de most ezeket látom előre:

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

Persze tudom, hogy a fentieken kívül lesznek még versenyeim, akár edzés jelleggel is, szívesen visszamennék a dabasi futóversenyre, de ha jó időpontban lesz, akkor a Mercedes Benz Gyárfutásra is, és hátha egyszer egy Wizzair félmaraton is összejön, majd meglátjuk. Mindenesetre az biztos, hogy izgalmas lesz ez a 2020-as év!

Szénás kör egyedül

2017 szeptember vége óta futok, és rá egy évre, 2018 szeptemberében voltam először terepen, akkor a Hármashatár-hegyen jártam. Lényegében akkor kezdtem el viszonylag többet terepen futni, miután beneveztem az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra 2019 júliusára. Idén tavasszal többször is voltam a Hármashatár-hegyen, a Panoráma-körön, illetve már négyszer teljesítettem a Szénás-kört is – de erről még kicsit később.

Eddig egyetlen egy terep versenyem volt, a már említett izlandi ultramaraton, a maga 55 kilométerével és meseszép tájaival. Akkor azért megtapasztalhattam, hogy ez más világ – így utólag már tudom, hogy egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Persze ettől még teljesítettem, és nagyon tetszett, annyira, hogy nem sokkal utána be is neveztem 2020-ra egy tavaszi 67 kilométeres terep versenyre (100 Miles of Istria). Azóta neveztem a Salomon Szentendre Trail-re is (54 km). Ezek miatt továbbra is tervezek terepen futni és edzeni, amikor tehetem, bár a fő célok továbbra is a városi maratonok. Ezért kaptam is az alkalmon, amikor tegnapra 2 óra kötetlen hosszú futás volt előírva, akár terepen.

A Szénás-körön először március végén voltam, az Ultrabalatonos csapatból Niki szervezte, én előtte nem is tudtam róla. Arról a közös futásról írtam egy elég hosszú bejegyzést, akit érdekel, ott utána olvashat az útvonalnak, terepviszonyoknak, szintnek, mindennek, amit érdemes tudni erről a körről. Akkor hárman futottunk együtt, majd még kétszer tavasszal, egyszer hármasban, egyszer ketten Nikivel. Mindegyik futást nagyon élveztem, az erdő és a táj mindig más arcát mutatta, de mindig gyönyörű volt, és a társaság is szuper. Idén ősszel pár hete pedig elmentünk négyen, ezúttal már az őszi erdőben gyönyörködni. (Erre a negyedik futásra már nem regisztráltam be, nem láttam értelmét.)

Az eddigi futásokat társaságtól, hangulattól, időjárástól függően kétszer négy órán kívül, kétszer pedig éppen csak négy órán belül fejeztük be. Nagyon jók voltak ezek a közös Szénás-körök és nem cserélném el őket semmi pénzért, de mindig is ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer meg akarom egyedül is futni. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy hogyan és mennyire bírnám, mennyire halnék bele, és persze milyen idővel tudnám megfutni.

A korábbi 3 óra 57 és 59 perces közös teljesítésekből kiindulva azt a célt tűztem ki magamnak, hogy 3 óra 30 percen belül érjek be, azzal már maradéktalanul elégedett lettem volna. Úgy éreztem, hogy a lányokkal a futható részeket általában jól megfutottuk, csak az emelkedőket sétáltuk végig, ott éreztem azt, hogy van bennem tartalék. Persze nyilván egyedül a többi részen is kicsit gyorsabbnak képzeltem magam, de úgy voltam vele, hogy majd több emelkedőt is megfutok, és így összejön az a fél óra plusz, amivel 3:30-on belül meg tudok érkezni.

Szokásomhoz híven más szombat este kikészítettem mindent, vasárnap hatkor keltem, fél hét után nem sokkal indultam autóval Solymárra, ahova hét után néhány perccel meg is érkeztem. Tökéletes futóidő ígérkezett, ilyen kora reggel egy kicsit hideg, 1-2 fok, de napközben is maximum 8-10 fok, napsütéssel, csapadék nélkül. Az elmúlt két napban már nem esett, bíztam benne, hogy jól járható lesz az út. Rövid bemelegítés, nekivetkőzés, hátizsák fel és már indultam is a rajt kódot beolvasni és indítani az órám.

Az egyetlen dolog amire az első percekből emlékszem az az, hogy szétfagy a kezem. 🙂 Kicsit fújt a szél is, de alapból nagyon hideg volt, tényleg 1-2 fok, ráadásul a futás menetszele is hűtötte a karomat. Nem is értettem, hogy miért nem hoztam kesztyűt, hiszen a futótáskában jól elfér ha már nincs rá szükség. Egyszerűen nem számítottam rá, hogy ilyen hideg lesz. Alig vártam, hogy beérjek az erdőbe, hátha ott kicsit melegebb lesz, de nem volt. 🙂

A kép talán nem adja vissza annyira, de sok helyen zúzmarától volt fehér a talaj.

Aztán persze ahogy szép lassan bemelegedtem (ahogy jöttek a kisebb emelkedők) a kézfejem is felengedett. Nemsokára a nap is kisütött. Tényleg tökéletes futóidő volt, kellemesen hűvös. A Paprikás-patak mellett még itt-ott foltokban volt talajmenti fagy, zúzmara, befagyott pocsoják. De később ilyet már nem láttam, a napsütésben felengedett a talaj. A futós részeken kellemes tempót vettem fel, de jól haladtam, de a komolyabb emelkedőket ugyanúgy gyalogoltam, mint a közös futásokon. Egyedül a kisebb emelkedőket kocogtam, úgy voltam vele, hogy inkább tartalékolok a táv második felére, nehogy idő előtt elfogyjak.

A Suunto-m már egész megszoktam terepfutáshoz, a navigációja nem rossz (bár lennének fejlesztési javaslataim), és az is sokat segített, hogy már ötödszörre futóttam ezt az útvonalat, így szerencsére ezúttal már egyszer sem tévedtem el. Frissítésnek csak egy ivótasak vizet és hat gélt vittem, amiket kb fél órás ütemben ittam meg. Mással nem készültem, azt már kitapasztaltam, hogy futás közben én nem nagyon szeretek és nem is igen tudok szilárdat enni (akár csokit, akár mogyorót, bármit). De jó volt ez így.

Az első QR kódos ponthoz, a remeteszőlősi zenélő ivókúthoz 53 perc alatt értem. 50-55 perc között terveztem, szóval terv szerint haladtam. Ezúttal nem kellett megmosdanom a kútban, mivel nem volt meleg, így hamar tovább tudtam indulni. A felállás nem változott: a futható részeket futottam, biztosan gyorsabban, mint csapatban, de nem hajtottam ki magam, a pulzusom átlagban bőven 150 alatt maradt. Az emelkedőket (a kisebbeket kivéve) továbbra is gyalogoltam. Igyekeztem persze lendületesebben, amolyan teljesítmény túrásan, de azért mégis csak gyaloglás volt.

Én és az erdő – az egyik legszebb tisztás az útvonalon.

A második QR pont a Nagy-Kopasz-hegy alatt van. Idáig néhány nagyobb kaptató mellett sokat lehetett futni is és szerintem jó tempót mentem. 1 óra 40 és 45 perc között terveztem megérkezni és valahogy így is sikerült. A kódot leolvastam, de előbb a térerő hiánya, majd valószínűleg a telefon hibája miatt nem tudtam megnyitni és bejelentkezni. Innen felgyalogoltam a kilátóig, majd egy hosszabb lejtmenet következett Nagykovácsiig. Ezt jól megfutottam, lefele persze könnyű, de azért a nedves falevelekkel borított talajon mindig kérdés volt, hogy hova merjek lépni. Végig kezemben a telefonnal futottam és próbáltam a második ponton bejelentkezni, de végül csak Nagykovácsiból kifelé jártam sikerrel, mikor újra indítottam a telefonom. A hivatalos időm így 2 óra 11 perc lett itt, de ekkor már kvázi félúton jártam a 2. és a 3. pont között.

A Nagykovácsiból a Kutya-hegyre vezető út első fele egy sunyi, azaz lapos, de hosszú emelkedő. Ezt fejben nagyon összetettem előre, hogy na ezt majd én jól megfutom most végig. A gyakorlatban már nem így nézett ki. Futottam sokat, de a kicsit emelkedősebb részeket – az erőbeosztás címszavával – itt is lendületesen gyalogoltam. A szakasz második részét, ami pedig konkrétan a hegymászás volt a Kutya-hegyre, azt kérdés sem volt, hogy gyalogolom. Biztos van aki itt felfut, de hogy ki!? 🙂 Itt azt számolgattam, hogy valahol 2 óra 55 perc és 3 óra között kell megérkeznem a 3. QR kódos ponthoz, és onnan kb fél órával számolva simán beérek 3:30-on belül, ha odateszem magam, még akár 3:20-on belül is. A Kutya-hegy utáni, Nagy-Szénás előtti köztes szakaszt lendületesen megfutottam, a Szénásra felkaptattam, majd a kötelező néhány fénykép után lekocogtam a 3. ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre 2:47-et mutatott az időmérő, mikor beírtam a kódomat, ez pedig elég nagy lendületet adott a hátralévő szakaszra.

Kilátás a Nagy-Szénásról.

Mivel innen már majdnem végig lejt az út, és egyszer-kétszer csapatban is jó kis tempóban megfutottuk (30-35 perc alatt), nem számítottam rá, hogy sokkal gyorsabb leszek, mint korábban. Esetleg 3 óra 20 percen belülre vártam magam, ha kicsit megnyomom, gondoltam. Megnyomtam. Azért az első 1-2 kilométer után már éreztem, hogy ez jó kis tempó, biztosan sokkal gyorsabb leszek, és ez végül igaz volt a teljes 5.5 kilométeres szakaszra. A lejtősebb részeken végig 5 perces tempón belül futottam, de az utolsó két kilométert (jó nagy lejtőn persze), 4:35-tel és 4:17-tel futottam. Végül 25 perc alatt tettem meg ezt a szakaszt és végül összesen 3 óra 12 perc és 43 másodperces idővel tettem meg a teljes Szénás-kört.

Megmondom őszintén, hogy tényleg elég nagy meglepetésként ért ez a jó időeredmény. Hiába futottam már ötödször ezt a távot, a Kutya-hegyre felfele kaptatva még azon izgultam, hogy nehogy kicsússzak a 3:30-as célidőmből. Erre 3:12 alatt értem be, tényleg a legnagyobb meglepetésemre.

Én a célban, a Mandula Kávézónál, a téves aranyérmemmel (azt hittem a 3. után minden teljesítésnél arany jár és ezt kértem a kávézóban…).

Szuper érzés ez az időeredmény, tényleg felülmúlta a várakozásomat. A Szénás-kör oldalán az eredményeket böngészve most utólag kiderült számomra, hogy ez az eredményem az 1566 szintidőn belüli teljesítés közül a 67. helyen áll, amivel nagyon boldog vagyok. Sőt, ha kiszűröm a többszörös teljesítőket, akkor az időm az 51. legjobb. Mondjuk az első tíz időeredményt elnézve nem is értem, hogy ők hogyan tudták olyan időkkel lefutni a távot. Az első négy időeredmény meg két és fél órán belüli, egészen hihetetlen, minden tiszteletem az övék.

A tíz leggyorsabb teljesítés a kis Szénás-körön.

Az én esetemben sok munkával reálisan teljesíthető cél lehet 3 órán belülre kerülni. Ha kihagyom a sok fényképezést biztosan nyerek néhány percet. 🙂 Ehhez még edzeni sem kell. A többi meg csak sok gyakorlás, terepfutás. Biztosan visszajövök még ide, vonz ez a kihívás, hogy 3 órán belül fussam meg a Szénás-kört!

A saját eredményem, a 2. pont reális ideje valahol 1:42:30 körül lehetett…

A 3. siófoki félmaratonom elemzése

Célkitűzés

Igen, kicsit tartottam ettől a versenytől. Az október eleji teljesítménydiagnosztika elméletben, majd az október közepi Chicago Marathon gyakorlatban is megmutatta, hogy nem járok sokkal előrébb, mint tavaly ősszel. Valószínűleg állóképességben, edzésmunkában igen, de a sok munka, kialvatlanság és fáradtság, illetve a nem éppen helyes táplálkozás miatt ez nem látszik, nem tudom kihozni magamból maximálisan, ami bennem van.

És mivel tavaly itt Siófokon egy nagyon jó versenyen szuper időt futottam, tudtam, hogy nehéz lesz az akkori időmet megdöntenem, és nem egy rutin PB-t fogok összehozni, hanem tényleg meg kell érte dolgoznom, szenvednem (ha összejön egyáltalán). Még idén év elején kitűztem magam elé, hogy 1 óra 30 percen belüli félmaratont fussak. Hát ezt tudtam, hogy teljesen esélytelen, meg sem akartam próbálni, nem lett volna értelme. Úgy voltam vele, hogy ha jobbat futok, mint tavaly (1:35:33), akkor már elégedett leszek. Ez ugye pont az ellentéte annak, ahogy Chicago előtt gondolkodtam. 🙂 A hivatalos célom úgy szólt, hogy 1:35-ön belül érjek be, amit végig 4:30-as tempóval kívántam elérni, esetleg a végén rágyorsítva, ha még marad bennem valami addigra. Ezzel vágtam neki a vasárnapnak.

Előkészületek

Szerencsére Chicago óta az elmúlt 3-4 hét már könnyebb volt, többet is aludtam, kicsit kipihentebb is vagyok úgy általában. Pénteken és szombaton is sikerült időben lefeküdnöm, ezért úgy nagy általánosságban kipihenten állhattam neki a versenynek vasárnap.

Ez már a harmadik félmaratonom Siófokon, még 2017-ben az egyik első (egész pontosan második) futóversenyem volt. Szeretek ide járni, mert többé-kevésbé ideális futóidő van, sík a pálya, szép a helyszín, Balatonpart. 2017-ben ez volt az első félmaratonom, tavaly itt futottam meg az első 1 óra 40 perc alatti félmaratonom (egyből 1:35:33 lett).

Idén nagyszerű időnk volt, már-már túl meleg. Tavaly és tavaly előtt hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban futottam, idén tudtam, hogy elég lesz a rövid nadrág és a rövid póló. Nem is tévedtem, melegem persze nem volt, de már a verseny előtt is kellemesen sütött a nap.

Két hattyú a napsütéses Balaton vízén.

Szokásom szerint időben érkeztem, volt időm kicsit sétálni, sütkérezni a napsütéses Balaton partján, beszélgetni néhány ismerőssel. Maximum 5 perc átmozgatást, bemelegítést végezhettem, bekaptam egy sótablettát és egy gélt, és indultam a rajtzónába, kb 10 perccel a rajt előtt. Itt találkoztam az edzőmmel, Flander Marcival, aki bevállalta ezt a hétvégét a tanítványai segítésére, és előre egyeztettük, hogy ezt a félmaratont velem fogja lefutni. Sokat nem volt időnk beszélgetni, mert pontban 10-kor kezdődött is a verseny. A terv az volt, hogy az első kört, a verseny felét megfutom 4:30-as tempóban, aztán meglátom hogyan vagyok és ha tudok, gyorsítok kicsit.

A rajt előtt Bódis Tamás köszöntötte Bogár Jánost, nagyszerű pillanat volt.

A verseny első fele

Most már elég rutinos futó vagyok ahhoz, hogy tudjam, a verseny első fele mindig csalóka. Elhiteti veled, hogy jó formában vagy, hogy ez könnyen meglesz. Ilyenkor kell nagyon észnél lenni, egyrészt, hogy nehogy elhidd, hogy készülj fejben a nehéz részre, ne érjen váratlanul, mert jönni fog. Másrészt, hogy nehogy elfusd az elejét, és a hamis érzet miatt esetleg gyorsabban fuss, mint ahogy tervezted, és mint ahogy kéne.

De mint írtam, már elég rutinos vagyok. És ezúttal tényleg sikerült koncentrálnom és tudatosan lassítani, nem elfutni az elejét. Főleg az első kilométeren, furcsa és nem túl jó érzés volt direkt odafigyelni és lassabban futni, mint ahogy a szívem vitt volna, de sikerült. Ugyanakkor valamiért fordítva is működött a dolog, mert most nem éreztem azt, hogy az első 10 kilométer úgy elszállt volna, huss. Már a 2. és 3. kilométernél figyeltem a távolságjelző pontokat, nem is tudom volt-e ilyen valaha nálam verseny közben. A tempó jó volt egyébként, nem volt túl fárasztó, de azért laza sem. Csak arra figyeltem, hogy 4:30-on belül fussak, de ne sokkal, csak néhány másodperccel.

Elmondásból tudom, hogy sokkal jobb időnk volt, mint szombaton, amikor még esett is. A talaj itt-ott vizes volt még, egy-két helyen ha leveleken futottam még csúszott is, de nem volt ebből gond. A szél sem volt Chicago-hoz mérhető, bár azért volt olyan szakasz, ahol kicsit erősebben fújt. Frissítésben követtem a tervet, 25 percenként (összesen háromszor) bevettem egy gélt és az első két alkalommal sótablettát is. Szerintem ez rendben is volt, nem érzem úgy, hogy kevés lett volna, vagy ezen múlt.

Ami még feltűnt, főleg visszafele, az első kör végéhez közeledve a Balaton partján, hogy sokkal több néző és szurkoló volt, mint az elmúlt két évben. Én ezt a nagyon szép, szinte tavaszias időnek tudom be, de ahol voltak szurkolók, ott tényleg jó hangulatot csináltak, nem volt olyan kihalt, magányos a verseny, mint mondjuk tavaly.

Az első kör ha nem is hamar, de elszállt, különösebb megerőltetés vagy meglepetés nélkül. Éreztem azért, hogy nagy a tempóm, mármint magamhoz képest, meg sem fordult a fejemben, hogy gyorsítsunk, mondtam is Marcinak, hogy 15-16-ig tartsuk ezt a 4:25 körüli tempót, aztán majd ott fokozhatunk egyet (gondoltam akkor…).

Flander Marci edzőmmel még a rajt előtt.

A verseny második fele (ami a háromnegyedének érződött)

A következő kilométereken sikerült tartanom a tempót, de egyre emelkedő pulzus mellett. Az első 10 kilométeren 162-ről 165-ig ment fel, utána már kicsit lendületesebben emelkedett, a 17. kilométernél már 170 volt. Ez egyébként szinte pontosan ugyanaz a profil, mint a tavalyi versenyen, azzal az eltéréssel, hogy akkor a végét jobban sikerült megnyomnom és 175-ig fokoznom a pulzusom, most pedig visszaestem kicsit és 167-tel értem célba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Szépen teltek a kilométerek és ahogy írtam, tudtam tartani a 4:25 körüli, sőt, inkább azon belüli tempót. Ez egy jó szakasza volt a versenynek, mert egyrészt utolértem Erdélyi Tamást (szia Tamás! 🙂 ), aki Chicago-ban nagyon szuper, 3 óra 15 percen belüli időt futott (aztán mikor ezt észrevette, azért kicsit ellépett tőlem), másrészt szépen lassan, de folyamatosan sikerült előznöm a futókat. Tényleg egy lassú folyamat volt ez, de mindig jó érzés, mikor utólérsz olyan futókat, akikkel korábban nem tudtad (vagy nem akartad) tartani a lépést és elmész mellettük.

Eljött a már említett 15-16. kilométer, de szerencsére Marci nem kérdezte meg, hogy akkor gyorsítunk-e, nekem elég kihívás volt, hogy tudjam tartani az eddigi tempót (4:25). Ez még sikerült is néhány kilométerig, egész pontosan a 18. kilométer végéig. Ez volt az első holtpont időszaka. Bódis Tamás fogalmazott úgy egy podcast-ban, hogy a holtpont az nem más, mint amikor a feladáson gondolkozol. No nem a verseny feladásán, csak az előre kitűzött célod feladásán. Nekem ekkor átfutott az agyamon, hogy nem adhatom fel, nem tehetem meg, hogy nem futok 1:35-ön belül. Nem tehetem meg a blogom és Facebook oldalam követőivel szemben, akik közül sokaknak – remélem – hogy motivációt, inspirációt nyújtok. Nem tehetem meg az edzőmmel, Marcival szemben, aki ott fut mellettem, eljött egy számára érdektelen futóversenyre a középmezőnyben futni, csak hogy bátorítson, motiváljon. Nem tehetem meg a családommal szemben, akitől olyan sok időt elvesz a hobbim nap, mint nap. És nem tehetem meg legfőképpen magammal szemben, hiszen egész évben edzettem, készültem. És eldöntöttem, hogy megyek tovább, nem érdekelnek a körülények.

Szóval a 16-17-18. kilométereket ennek a szellemében futottam és tartottam ki, tudtam hozni a 4:25-ös kilométerek még. Ekkor már visszafele futottunk a Balaton parton, és én már éreztem, hogy ez sok lesz. Még próbáltam tartani a tempót, éreztem ugyan, hogy lassulok, de a 19. kilométer már 4:31 lett.

Az utolsó előtti kilométeren (ami 4:41 átlag tempójú lett) 90%-ban elfogytam, 10%-ban pedig kicsit tudatosan lassítottam. Nem is jó szó az, hogy tudatosan lassítani. Ilyenkor, a verseny végén, amikor már kihajtottad magad, de még van hátra két kilométer, ha nem adsz bele mindent, ha nem szorítod össze a fogad és koncentrálsz csak arra, hogy fuss, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy lassulsz. Magadtól, nem tudatosan. Ami nekem ebben tudatos volt, az az a rész, hogy engedtem fejben a csábításnak, hogy kicsit könnyebb legyen. Ez volt a második holtpont. Ekkor már tudtam, hogy az 1 óra 35 percen belüli célba érkezésem simán meglesz, a fő cél teljesítve. Plusz fél perccel jobb eredményért pedig nem éreztem, hogy meg kéne “halnom” a pályán.

Marci még tett egy kisérletet, hogy húzzon, az utolsó egy kilométeren beállt elém és hajtott, hogy menjek vele, amit csak egy-kétszáz méterig tudtam, utána visszalassultam újra. Ahogy írtam, az erőm elfogyott, fejben pedig nem tudtam most beletenni azt a kicsi pluszt, ami ahhoz kellett volna, hogy egy kicsivel még jobb eredményt érjek el. Azért amikor a cél előtt néhány tíz méterrel intett, hogy fussak fel mellé, hogy együtt érkezzünk be, akkor hirtelen oda tudtam sprintelni mellé. 🙂

Azért annak örülök, hogy az utolsó két kilométer nagy visszaesése azt jelentette, hogy 4:25 helyett 4:40-es kilométereket futottam, tehát bár sokkal rosszabbnak éltem meg, de csak 15 másodperccel lassultam, és a lassú tempó is jobb, mint amivel tavaly év elején átlagban futottam egy félmaratont. Azért nem olyan rossz ez. 🙂

A jól megérdemelt befutó éremmel a nyakamban.

Értékelés

Nagyon elégedett vagyok az 1:33:19-es idővel és boldog, hogy sikerült tavalyhoz képest több, mint két percet javítanom. A másfél órás idő tényleg messze lett volna, esélytelen, jó, hogy meg sem próbáltam. Utólag visszatekintve úgy érzem, hogy a maximum, amit kihozhattam volna ebből a napból az az utolsó 2-3 kilométeren az az összesen kb 20-30 másodperc, ami fejben dőlt el. Tehát legjobb esetben is “csak” egy 1:33-on belüli félmaratont.

A tavalyi és a mostani siófoki félmaratonom részletes időadatai. Tavaly azért az utolsó 5 kilométert meg tudtam nyomni, idén az első 15-öt. 🙂

Megnéztem az eredménylistát is, vasárnap a 944 indulóból a 67., férfiak közül 603 főből a 60. helyezett lettem. A korcsoportomban (M35) pedig 98 főből a 10. Ha a szombati napot is hozzánézem, akkor az összes 1896 indulóból 93. helyen értem volna célba, az 1123 férfiból a 82. helyen, a korcsoportomban pedig 171 főből 16. helyen. Tudom, nem jelent semmit és felesleges nézegetni, de nekem azért jó látni, hogy kb az első 10%-ban vagyok.

Örülök és boldog vagyok, hogy az év nem egy csalódással, egy nem sikerült versennyel (Chicago Marathon) ér véget, hanem sikerrel, egy félmaraton egyéni csúccsal. Sokat dolgoztam idén érte, és folytatom, hogy jövőre még gyorsabb legyek. Egy kis odafigyeléssel, kipihentebb életmóddal, jobb táplálkozással, erősítő edzésekkel és hasonlóan odaadó edzésmunkával nincs kétségem afelől, hogy még sok tartalék, fejlődési lehetőség van bennem. De erről majd egy későbbi bejegyzésben.

A verseny után a chicago-i maraton magyar különítményének egy részével még beültünk egy közös ebédre. Nagyon jó volt újra találkozni és megosztani az élményeket, jövő évi terveket!
Verified by MonsterInsights