Blog

Nemrég terepfutó helyszínekről írtam, ahol az elmúlt hónapokban futottam. Ezúttal inkább a tapasztalataim próbálom összefoglalni, részben saját magamnak, részben hátha segít valakinek.

Terepfutás terén teljesen kezdőnek számítottam néhány hónapja, amikor a karatén helyzet a hegyekbe űzött (persze lényegében még mindig az vagyok). Hiába futottam az elmúlt években néhány Szénás kört és Panoráma kört, vagy voltam tavaly életem első terepfutó versenyén Izlandon, a Laugavegur Ultramaratonon, ezek valahogy kivételes, egyedi alkalmak voltak, és bár beépültek a tapasztalatok, az elmúlt hónapokban mégis többet tanultam a terepfutásról, mint korábban.

Felszerelés

Azt hiszem ez az egyetlen pont, amivel nem volt gondom már. Tavaly vettem és használtam már terepcipőt, hátizsákot, ivózsákot. Más nem is kellett. Idén beruháztam még egy kompressziós szárra, de előtte sem éreztem annyira szükségét, és azóta sem érzem, hogy használt volna, de jól néz ki. 🙂 Egyedül túrabotom nincs, de valahogy ennek a hiányát sem érzem annyira égetőnek.

A jó terepcipő egyébként vizes, saras, csúszós körülmények között tényleg jól jön, ezt tapasztaltam. De az is igaz, hogy sima aszfalt cipőben, jó időben, normál ösvényeken sem volt semmi problémám. És egy 3-4 órás futásnál a hátizsák és a víz sem maradhat el, ezek tényleg minimum felszerelések. Bár futottam terepen ezek nélkül, de azok jellemzően maximum másfél órás időtartamok voltak.

Én mást jellemzően nem viszek magammal. Mármint a futó öltözet, a sportóra, a fejpánt alap, ezekről nem is írok külön. De szerintem a magyar terepekre, néhány órás futásra ennél több nem kell.

Track

Ha valamit nagyon megtanultam akkor az az, hogy egy jó track letöltve a futóórára minden jó futás alapja. Na jó, nem akarok ilyen végletesen fogalmazni, nyilván számít, hogy hol fut az ember, mennyire új helyen, milyen célja van, stb. Eleinte én is előre letöltött útvonaltervvel futottam a Kevélyen, de most már csak úgy kimegyek, és ha új utakon is futok, mindig tudom körülbelül merre vagyok, hova tartok.

De én kifejezetten szeretek és igénylem, hogy minél többször új útvonalon, új helyeken fussak. Sok bosszúságtól, telefon nézegetéstől és eltévedéstől tud megkímélni, ha van egy jó útvonal letöltve az órámra. De a hangsúly a jón van. Ugyanis nekem sikerült egyszer-kétszer megjárnom…

Hamar rájöttem, hogy a track fontos, így ráálltam arra, hogy eldöntöttem, hogy hova megyek futni, majd kerestem neten egy számomra megfelelő, letölthető útvonal tervet. Általában a kiindulási pont és a táv volt mérvadó, néha tudtam válogatni is. Persze nagyjából megnéztem, hogy mi vár rám, merre fogok futni, de a track-et pont azért töltöttem le, hogy ne kelljen minden egyes apró részletét memorizálni az útnak, majd az órám mutatja. Ez egyébként általában az esetek nagy százalékában tényleg jól működött. De néhány probléma rendszeresen jelentkezett eleinte:

• Az én mostani Suunto órámon egy kék vonallal jelzi az irányt, hogy merre kell futnom. Alternatív útvonalakat, ösvényeket nem jelöl, csak egy kék vonal van. Amikor jön egy 90 fokos kanyar, azt könnyű észrevenni, a megfelelő irányba fordulni. De ha egy Y elágazódás jön, ott néha már nehezebb az óra alapján kitalálni, hogy akkor balra vagy jobbra, főleg, ha közben folyamatosan kanyarog az út. Párszor megjártam már, egy idő után láttam, hogy nem a kék vonalon futok, jött a visszafordulás.
• Volt olyan is, amikor egyszerűen elment a GPS jel 1-2 kilométerre. Egy mélyebb szurdokban futottam, és bár azt hittem, hogy nem volt elágazás, mire visszajött a GPS jel már nem ott jártam, ahol kellett volna. Visszafutva észrevettem egy kisebb ösvényt leágazni a fő csapásról, ott kellett volna befordulnom. Persze GPS jel nélkül nehéz…
• Az eddigi legnagyobb eltévedésem egy hibás gps track-nek volt köszönhető. Már annyira rutinná vált a letöltés, hogy meg sem néztem az útvonalat. A Börzsönyben futottam, és sikerült egy olyan track-et letöltenem, ahol aki korábban futotta biztos GPS jel gondjai voltak. A lényeg, hogy bizonyos szakaszokat légvonalban kötött össze a track, én pedig nem tudtam mitévő legyek. Az út egyenesen ment, a jel pedig jobbra be az erdő közepébe. Persze én a jelet követtem, lett is belőle jó kis eltévedés, az erdő mélyének megjárása.

Távolság, terepviszonyok

Terepen minden relatív. 10 kilométer síkon nekem általában 50 percen belüli, terepen van, hogy másfél óra. Minden attól függ, hogy milyenek a terepviszonyok, a szint, a talaj, az ösvény minősége, hányszor tévedek el. Az aszfaltos edzéseimnél tökélyre fejlesztettem azt, hogy egy-egy edzést percre pontosan meg tudtam mondani, hogy mikor fejezem be. Kiléptem a kapun mondjuk 17 óra 10 perckor és tudtam, hogy 18 óra 17 perckor fogok végezni. Terepen nincs ilyen. Illetve lenne, ha mindig ugyanott futnék, de én nem ilyen vagyok.

Érdemes megfelelő időt szánni a futásokra. A kilométer önmagában semmit nem mond, a szint is fontos információ. És az is igaz, hogy terepen, ahol szép kilátás van, egy patak, egy őz, valami más, ami megfogja a tekinteted, akkor megállsz, gyönyörködsz egy kicsit. Minél több ilyen van, annál később végzel. Az az igazság, hogy a hétvégi hosszú futásaim terepen kilométerben rövidebbek, időben hosszabbak, mint korábban aszfalton.

Frissítés

A megfelelő frissítés elengedhetetlen része a terepen való futásnak. Persze én is voltam már olyan rövidebb terepen történő futáson, amikor nem vittem magammal semmit, de azért ez nem ideális. Nyilván időjárás függő is, meg távolság és időtartam függő, plusz az sem mindegy, hogy milyen vízvételi lehetőségek vannak útközben, de azért egy 2-3 órás, 20+ kilométeres, szintes edzésnél, főleg késő tavasszal, nyáron, nehéz elképzelni, hogy ne vigyem magammal a hátizsákot és az ivózsákot. Egyébként én vízen kívül sokszor nem is viszek magammal semmit. Néha egy-egy szelet nasit (műzli szeletet) vagy egy-két zselét, de kb csak ennyit.

Számomra a karantén nagy előnye lett, hogy rászoktam a terepfutásra, nagyon élvezem, teljesen feltölt és mindig új helyszíneket ismerhetek meg.

Múlt hét vasárnap, június 7-én futottam le a Szénás kör testvérét, a Bükkös kört. Több szempontból is különleges volt az alkalom. Egyrészt mert több hónap után először futhattam társaságban. Nikivel és Csillával, rutinos Szénás kör teljesítőként vágtunk neki a 31 kilométernek. Másrészt ez volt az első futásom ezen a körön, és bár már egy éve játszottunk a gondolatával, csak most jutottunk el odáig, hogy le is fussuk.

Emlékszem még milyen sokat készültem az első Szénás körömre. Hogy kell nevezni, milyenek lesznek vajon a QR kódos ellenőrző pontok, kinyomtattam az útvonalat, sőt, azzal a kezemben futottunk végig. Persze regisztrálni most is kellett, és az útvonaltervet most is elhoztam papír alapon, de már csak a pontok pontos helye miatt kellett elővennem. Tudtam, hogy az egyetlen fontos dolog, hogy a gps track az órámon legyen, ha az megvan, komoly gond nem lehet.

A többiekkel 9 órára beszéltük meg a rajtot, ami Szentendre belvárosában van, a Bükkös-patak torkolatához közel. Régen biztos szívesebben indultam volna 6-7 körül, de a mostani helyzetben örültem, hogy kicsit alhatok tovább. Persze azért az árnyoldala is megvolt a késő reggeli indulásnak, már 9-kor egész meleg volt és tűzött a nap, éreztük, hogy ez meleg nap lesz.

A start kód beolvasása után indultunk is, a patak melletti úton a Pilis felé, kifelé Szentendréről. A városban szép a Bükkös-patak partja, aki ott lakik, biztos szívesen jár ki a partjához, futni is szép volt mellette, de azért persze messze nem olyan, mint Solymár mellett a Paprikás-patak melletti első kilométerek. Az aszfalt utat hamarosan a patak melletti földes ösvény következett, majd egy kicsit kietlenebb táj, a város és a természet határán. Megmondom őszintén, ez a rész nekem nem annyira tetszett. Átfutottunk Izbég városrészen, kb hasonlóan mint ahogy a Szénás kör visz át Remeteszőlősön. Itt utána újabb kihalt városszéli mezei rész jött, majd egy rövidebb szakasz a főút mellett. Hát, nem haltunk bele, de azért nem ideális. Szarvashegyre aszfalt, majd murvás kihalt utcákon kapaszkodtunk fel, itt azért lelkiismeret furdalás nélkül gyalogoltunk, majd elértük az első ellenőrző pontot.

Ez az első 6 kilométer nekem inkább csalódás volt. Persze ki kell vezetnie az útnak Szentendre belvárosából és azt elhiszem, hogy ez a legjobb opció rá, de én valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már kocsiba ülök és úgy megyek el futni, akkor biztos nem Szentendre belvárosába mennék, hanem egyből a Pilisbe, ha nem is Pilisszentlászlóig (12. kilométer a körön), de legalább Szentendrén kívülre. Ha én megyek el futni, ezt az első 6 kilométert biztos megspóroltam volna magamnak.

Viszont innentől stílust váltott a kör, beértünk az erdőbe. Egy kisebb gerincen futottunk végig, majd jött még egy murvás útszakasz, de cserébe szép kilátással a hegyekre, majd a 8. kilométernél bevágtunk jobbra egy kisebb ösvényre és innen már tényleg az erdő mélyén futottunk. Ez egy nagyon szép rész volt, főleg felfele, így a sétákkal tarkított részeken volt idő a gyönyörű környeztet nézni, a madarak csiripelését hallgatni. Persze összejött egy kisebb eltévedés is, de nem volt vészes. A 12. kilométernél értünk Pilisszentlászlóra, amin át kellett futnunk. Itt volt a második ellenőrző pont. Itt már jártam korábban, az idei első Pilisben tett terepfutásom alkalmával, az innentől jövő kilométerek ismerősök voltak.

Szerintem ez a szakasz volt a Bükkös-kör legszebb része. Egy ideig lejtmenetben lehetett futni, a kinti meleg és napsütéses idő ellenére hűvösben és az árnyas fák alatt. A föld is vizes, sáros volt. Kis híd, kötelező fotó. 🙂

Hamarosan elértünk a Bükkös-patakhoz, melynek völgye meseszép! Meglepő módon kiránduló is alig volt, szinte csak a mienk volt az egész erdő. Nehéz szavakkal visszaadni ezt a részt, néhány száz méteren egyszerűen csak sétáltunk és élveztük az erdőt, hiába volt teljesen sík és jól futható a rész.

A völgy után kiértünk a Sikárosi-réthez, ami más szempontból lélegzet elállító. Itt is jártam már, többször is, de a rét és a kilátás látványa miatt mindig megéri ide visszatérni.

Innen a korábbi futásomhoz képest más irányban folytattuk az utunk, visszatértünk az erdőbe. Nem sokkal később jöttem rá, hogy én már erre is jártam, egy másik futás alkalmával, csak akkor az ellenkező irányból futottam. Az emlékeim, és az útleírás miatt is tudtam, hogy innen bizony egy hosszú emelkedő veszi kezdetét, melynek vége a Bölcső-hegy lesz. Mivel spóroltunk az erőnkkel, ezért a hegymenet nagy részét sétálva tettük meg, sokat beszélgetve – hiszen ez is a lényege a társas futásoknak. A táj változó volt, végig erdő, de hol kisebb ösvény, hol szélesebb föld út.

Sajnos én tudtam, hogy a Bölcső-hegy az nem a Nagy-Szénás. Itt nincs meseszép kilátás, sőt, szinte semmilyen kilátás. A kis hegytetőt körbenőtték a fák, kilátó nincs, illetve csak valami régebbi kilátónak a maradéka, négy beton oszlop. Ezek egyikén volt a harmadik QR kód. A hegycsúcsról 700 méter ereszkedéssel érhető el a Lajos-forrás, melyre nagyon vártunk már, jól esett a friss hideg víz. Itt már 21 kilométeren túl voltunk, és azt is tudtuk, hogy innen már csak lefele vezet az út, ami ilyenkor lelkileg jól jön. Nem terveztünk vágtatni, inkább csak végig kocogni, jól eső tempóban.

A Lajos-forrás és a Kő-hegy közötti bő 3.5 kilométer volt a kör utolsó szép része, legalábbis számomra. Erdőben, enyhén lejtős utakon. A Kő-hegyen lévő menedékházhoz azért már fáradtan érkeztünk, én a legszívesebben ott leültem volna ebédelni és sörözni egyet. És milyen jól tettem volna! 🙂 Mert bár nyilván a hátralévő 6 kilométer teljesítése is hozzá tartozik a távhoz, de egyrészt azt már tudtuk, hogy nem leszünk 4 órán belül (ami az egyetlen valamire való kis célunk volt, bár túl sokat nem tettünk érte), azt viszont nem, hogy hasonlóan az első 6 kilométerhez, ez az utolsó 6 sem lesz a kedvenc részünk.

A hegyről hol meredekebb, hol lankásabb széles murvás úton ereszkedtünk le, amely eleinte még az erdőben vezetett, de később kiértünk belőle és a nagy nyílt pusztaságon haladt át. Bár volt egy-két pont, ahonnan tényleg szép volt a kilátás a távolba, összességben nekem ez a rész nem nagyon jött be, sem a táj, sem a tűző napsütés, árnyék nélkül. Mikor már nagyon kitikkadtunk, szerencsére egy kis ösvényen át levágtunk, vissza a Bükkös-patakhoz, ahol reggel az ellenkező irányban már futottunk. Itt legalább újra hűs lett, de ezen az utolsó 2-3 kilométeren tényleg már csak azt vártuk, hogy megérkezzünk. Ahogy írtam az elején, városhoz képest nagyon hangulatos a patakpart, terepfutáshoz képest nyilván nem annyira.

Végül 4 óra 25 perc alatt teljesítettük a távot, kb annyi idő alatt, mint az első Szénás körünket bő egy évvel ezelőtt. Öröm futás volt, élveztük a természetet, beszélgettünk, ez így volt kerek.

A Bükkös körre én nem hiszem, hogy vissza megyek még egyszer. Amennyire szeretem és rendszeresen futom és fogom is futni a Szénás kört, nekem annyira nem jött be a testvére. Ennek két fő oka van:

• Számomra az első és az utolsó 6 kilométer nem nyújtja azt az élményt, természetközeli futást, amit szeretnék kapni egy ilyen instant körtől. Ahogy írtam már, ha ki akarok menni a Pilisbe futni és autóba kell ülnöm, akkor nem Szentendre belvárosába fogok menni, hanem egyből a Pilisbe. Vagy megspórolom ezt a 12 kilométert, vagy ha lefutom, akkor azt is az erdőben. Egy dolog szól mellette, ha futás után tudsz maradni Szentendrén, akkor az nyilván nagyon hangulatos, egy ebéd a 31 kilométer után, vagy egy sör, vagy fagyi Szentendre óvárosának utcáin.
• A körön nincs kiemelkedő pont, amiért érdemes küzdeni, ami olyan kilátást ad, mint a Nagy-Szénás például. Azaz az igazság, hogy szinte egy ilyen pont sincs. Persze a Bükkös-patak völgye meseszép, és vannak még tetszetős helyek, aki szeret a természetbe futni, az azért nem fog csalódni, de szerintem nem lehet összehasonlítani a Szénás körrel. Ott a Remeteszőlős feletti hegy, a kis zenélő kút, a Nagy-Kopasz, ahol fel lehet menni a kilátóba, ha akarsz, és persze maga a Nagy-Szénás, amitől eláll a lélegzeted. Ráadásul időzítve is jól van, hiszen onnan már csak 5-6 km a cél. A Bükkös-kör Bölcső-hegye, ami a nagy csúcs, amiért hosszan küzdesz, hogy felérj rá, kifejezetten csalódás. Egy sima kis hegy sima kis átlagos kilátását sem adja. Persze a Lajos-forrás utána dob egy kicsit rajta, de tényleg csak egy kicsit.

Ettől még nem bánom, hogy futottam itt, egyszer mindenképpen ki akartam próbálni, és aki még nem járt a Pilisben, annak is bátran ajánlom, mint egy kezdő túrát. Nekem a következő köröm azt hiszem újra a Szénás kör lesz. 🙂

A karantén alatt megakadtak a szokásos edzéseim, lényegében szüneteltetem őket. Amikor összejön, ritkán, azért igyekszem elmenni hétköznap is futni, de futás szempontjából a stabil pont most kizárólag a hétvégi hosszúk. Ezeket viszont kivétel nélkül terepen ejtem meg, egyre több hegységet, útvonalat felfedezve.

Kevélyek

A karanténhelyzet elején a közelben kezdtem. Tudtam, hogy a Nagy-Kevély ott van tőlem pár kilométerre, mégsem jött ki soha úgy a lépés (vagy edzésterv), hogy felfedezhettem volna. Aztán eljött március második fele, amikor is gondoltam egyet és a vasárnapi hosszú futást, otthonról indulva a Nagy-Kevély irányába vettem. Persze ez csak félig, vagy inkább csak harmadig volt terepfutás, hiszen oda és vissza az aszfalton róttam a kilométereket, mégis nagyon jól esett. Először kapaszkodtam fel a meredek hegyoldalon és láttam meg azt a csodás kilátást, ami a sziklás hegytetőről tárul az ott álló szeme elé. Láttam a távolban a Megyeri hidat, tudtam, hogy kb odáig fogok lefutni hazafele, olyan távolinak tűnt, pedig tényleg csak pár kilométer.

A Kevélyekhez még jó párszor visszatértem, kezdtem kiismerni magam a különböző utakon és a környéken. Ürömön rátaláltam egy dombos rekortánra, ott is futottam párszor, és a Strava szakaszokat is megismerve néhányszor “felsprinteltem” a Kis-Kevélyre, hogy enyém legyen a korona. 🙂 Nem egy hatalmas erdő, viszonylag gyorsan bejárhatóak az erdei utak, de közel van, és a kilátás tényleg fantasztikus a csúcsról és a közeléből. Biztosan sokszor fogok még erre futni!

Pilis

A Kevélyek után (illetve közben) új terepre vágytam, időben és térben a Budai-hegység mellett a Pilis az, ami közel van hozzám. A Nagy-Kevélyről nyíló kilátás mellett régóta szemeztem már a Prédikálószékkel, hiszen ha van lélegzetelállító kilátás, akkor az az! Talán ami korábban visszatartott (a szigorú aszfaltos edzésterv mellett), hogy egy erdei túrát meg kell tervezni, jól ki kell gondolni, hogy merre megy az ember, könnyű eltévedni. Legalábbis korábban azt hittem. 🙂 Azért az első Panoráma-körös bolyongásaim során nem egyszer eltévedtem kicsit, vagy álltam percekig a telefonnal a kezemben a helyes utat keresve. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, már én is előre letöltött track-kel futok, a Suunto órám pedig mutatja a helyes utat.

Így történt ez április első hétvégéjén is, amikor egy távra szimpatikus track-et letöltve elautóztam Pilisszentlászlóra és nyakamba vettem az erdőt, hogy a végén a Prédikálószék tetején állhassak. A futás első fele nagyon tetszett, erdőben, mezőn, madárcsicsergés közepette, a Bükkös-patak mellett, hol kicsit felfele, hol kicsit lefele, de viszonylag futós tempóban. Aztán jött a meglepetés. A Vadálló-kövekhez feljutni minden volt, csak nem terepfutás. 🙂 Inkább hegymászás. Persze így is nagyon élveztem, a látvány felemelő volt, de nem tagadom, kicsit ki is készültem. A Vadálló-kövektől a Prédikálószék már csak egy rövid emelkedőzés volt, és az ott fogadó látvány minden képzeletem felülmúlta. Tényleg nehéz szavakkal leírni, és szerintem a képek sem adják vissza teljesen. A kanyargó Duna egyszerűen meseszép. Ide még biztosan visszajövök! Ráadásul a visszaút a hegy sokkal lankásabb oldalán vezetett, ami a lejtmenet mellett azzal is megnyugtatott, hogy egy következő alkalommal ebből az irányból futva (és nem mászva) is megközelíthető a hely. Most, hogy leírtam ezt a rövid beszámolót, egyből kedvet is kaptam hozzá. 🙂

Később jártam még egyszer a Pilisben, és bár más utat terveztem, azért néhány kilométer erejéig egybeesett a kettő. Míg az előbbi inkább szélesebb túristautas futás volt, ez alkalommal kijutott bőven az eltévedésből, a szűk ösvényekből. Kellemes érzés volt terepen ismerős utakon járni.

Zselic

Családi okokból Kaposváron viszonylag sokat járok, de eddig csak a Deseda körül futottam, ami szintén csodaszép, de azért mégis csak aszfalt. Előző nap kirándultunk egy rövidet a Csillagparkban, így egyből adta magát, hogy én másnap oda visszamegyek és futok egyet. A gondot ezúttal is a megfelelő track begyűjtése jelentette. A Zselic nem volt tele futó útvonalakkal, örültem, hogy találtam egy olyat, ami körút, a kiinduló pontja megfelelelő helyen van és a táv is olyan, mint amit én elképzeltem.

A Zselic is nagyon szép, itt láttam őzeket, bár sajnos az útvonal egy jó része nem az erdőben vezetett, hanem széles föld úton, majd aszfalton. Nem bántam, tényleg jól éreztem magam, az erdei részek az őzekkel pedig mindenért kárpótoltak. De itt már éreztem, hogy ezek a látatlanul letöltött track-ek azért kicsit zsákbamacskák. Sokat segítenek, hiszen nem kell előre tervezgetni az útvonalat, aggódni, hogy eltévedek, de ha valahol először megyek (ami igencsak jellemző, hiszen szeretek mindig új helyeket felfedezni), akkor ki tudja mit hoz éppen a sors, milyen utakat, terepviszonyokat.

Budai-hegység

Amilyen közel van, olyan sokat kellett várni, hogy ide is eljussak. Ez persze nem igaz, hiszen tavaly gyakorlatilag ha terepre mentem, akkor csak itt futottam, szóval nem volt teljesen ismeretlen, de ezúttal olyan útvonalon akartam menni, ami útba ejti a Budaörsi kopárokat és a Sorrento sziklákat. Nem is bántam meg, nagyon hangulatos futásom volt. A budaörsi dombokról egyből az izlandi Laugavegur ultramaratonra asszociáltam. Persze az átkötés némileg túlzó, de ott voltak ilyen kopár dombok, ahonnan messze előre be lehetett látni az ösvényeket, utakat.

A másik jellemzője a Budai-hegységnek, hogy sokan vannak. Túrázók, biciklisek, futók, kutyasétáltatók. Ez persze nem gond, de összehasonlítva a Zseliccel vagy a Börzsönnyel, azok szinte kihaltnak tűnnek a Budaihoz képest. Persze a főbb útvonalakon a Pilisben is kisebb tömeg van. Engem ez nem zavar, minél többen vannak a természetben, annál jobb, de aki szereti a magányos, erdő mélyén futásokat, annak azt hiszem más irányba kell keresgélnie.

Börzsöny

A legfrissebb élményem a Börzsöny, most hétvégéről. Már sok-sok hete kinéztem magamnak egy track-et, de a távolság miatt csak most jutottam el oda, hogy le is tudjam futni. Illetve megpróbáljam, mert magát a track-et azt nem sikerült követnem. 🙂 Tényleg izgatott voltam, hogy vajon milyen lesz ez a hegység, mert bár egyszer-kétszer már jártam erre fele, de nem nagyon emlékeztem rá. Nem csalódtam. Talán ez volt az első igazi, helyenként vadregényes terepfutásom.

Egyes részeken kis erdei ösvényeken vezetett az utam, balra őzek, szinte minden kanyarban egy-kettő, jobbra a fenséges kilátás a fák lombkoronája között. Aztán a Kámor-hegy után egy sűrű, sötét erdő következett, ahol a lejtmenet miatt nagyszerű sebességgel szeltem az utat, ugrottam át a kidőlt fatörzseken, egyensúlyoztam a dőlt úton, kerültem ki a sziklákat. Szélesebb utak következtek, az eső elkerült, de nedves, csúszós, sarak kilométerek következtek. Negyed óránként teljesen más fajta táj tárult elém.

A végén megtörtént a szokásos eltévedés, csak most sokkal durvábban. Így utólag most már tudom, hogy nem éppen a legjobb track-et töltöttem le, sok volt benne a légvonal, így hát én is az erdő mélyén kötöttem ki. Egy ideig ez izgalmas és kalandos volt, majd már inkább zavaró és bár itt is láttam őzeket, rókát, a végén azért megörültem egy földútnak, és az elvesztegetett idő miatt fel is adtam a track további követését, a Csóványos megmászását, és visszafele vettem az utam. Nem bántam meg egyáltalán, a Börzsöny tényleg az eddigi legszebb helyszínem volt, és a Csóványos megmászása miatt is vissza kell még ide térnem.

2017 szeptember vége óta futok, és rá egy évre, 2018 szeptemberében voltam először terepen, akkor a Hármashatár-hegyen jártam. Lényegében akkor kezdtem el viszonylag többet terepen futni, miután beneveztem az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra 2019 júliusára. Idén tavasszal többször is voltam a Hármashatár-hegyen, a Panoráma-körön, illetve már négyszer teljesítettem a Szénás-kört is – de erről még kicsit később.

Eddig egyetlen egy terep versenyem volt, a már említett izlandi ultramaraton, a maga 55 kilométerével és meseszép tájaival. Akkor azért megtapasztalhattam, hogy ez más világ – így utólag már tudom, hogy egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Persze ettől még teljesítettem, és nagyon tetszett, annyira, hogy nem sokkal utána be is neveztem 2020-ra egy tavaszi 67 kilométeres terep versenyre (100 Miles of Istria). Azóta neveztem a Salomon Szentendre Trail-re is (54 km). Ezek miatt továbbra is tervezek terepen futni és edzeni, amikor tehetem, bár a fő célok továbbra is a városi maratonok. Ezért kaptam is az alkalmon, amikor tegnapra 2 óra kötetlen hosszú futás volt előírva, akár terepen.

A Szénás-körön először március végén voltam, az Ultrabalatonos csapatból Niki szervezte, én előtte nem is tudtam róla. Arról a közös futásról írtam egy elég hosszú bejegyzést, akit érdekel, ott utána olvashat az útvonalnak, terepviszonyoknak, szintnek, mindennek, amit érdemes tudni erről a körről. Akkor hárman futottunk együtt, majd még kétszer tavasszal, egyszer hármasban, egyszer ketten Nikivel. Mindegyik futást nagyon élveztem, az erdő és a táj mindig más arcát mutatta, de mindig gyönyörű volt, és a társaság is szuper. Idén ősszel pár hete pedig elmentünk négyen, ezúttal már az őszi erdőben gyönyörködni. (Erre a negyedik futásra már nem regisztráltam be, nem láttam értelmét.)

Az eddigi futásokat társaságtól, hangulattól, időjárástól függően kétszer négy órán kívül, kétszer pedig éppen csak négy órán belül fejeztük be. Nagyon jók voltak ezek a közös Szénás-körök és nem cserélném el őket semmi pénzért, de mindig is ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer meg akarom egyedül is futni. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy hogyan és mennyire bírnám, mennyire halnék bele, és persze milyen idővel tudnám megfutni.

A korábbi 3 óra 57 és 59 perces közös teljesítésekből kiindulva azt a célt tűztem ki magamnak, hogy 3 óra 30 percen belül érjek be, azzal már maradéktalanul elégedett lettem volna. Úgy éreztem, hogy a lányokkal a futható részeket általában jól megfutottuk, csak az emelkedőket sétáltuk végig, ott éreztem azt, hogy van bennem tartalék. Persze nyilván egyedül a többi részen is kicsit gyorsabbnak képzeltem magam, de úgy voltam vele, hogy majd több emelkedőt is megfutok, és így összejön az a fél óra plusz, amivel 3:30-on belül meg tudok érkezni.

Szokásomhoz híven más szombat este kikészítettem mindent, vasárnap hatkor keltem, fél hét után nem sokkal indultam autóval Solymárra, ahova hét után néhány perccel meg is érkeztem. Tökéletes futóidő ígérkezett, ilyen kora reggel egy kicsit hideg, 1-2 fok, de napközben is maximum 8-10 fok, napsütéssel, csapadék nélkül. Az elmúlt két napban már nem esett, bíztam benne, hogy jól járható lesz az út. Rövid bemelegítés, nekivetkőzés, hátizsák fel és már indultam is a rajt kódot beolvasni és indítani az órám.

Az egyetlen dolog amire az első percekből emlékszem az az, hogy szétfagy a kezem. 🙂 Kicsit fújt a szél is, de alapból nagyon hideg volt, tényleg 1-2 fok, ráadásul a futás menetszele is hűtötte a karomat. Nem is értettem, hogy miért nem hoztam kesztyűt, hiszen a futótáskában jól elfér ha már nincs rá szükség. Egyszerűen nem számítottam rá, hogy ilyen hideg lesz. Alig vártam, hogy beérjek az erdőbe, hátha ott kicsit melegebb lesz, de nem volt. 🙂

Aztán persze ahogy szép lassan bemelegedtem (ahogy jöttek a kisebb emelkedők) a kézfejem is felengedett. Nemsokára a nap is kisütött. Tényleg tökéletes futóidő volt, kellemesen hűvös. A Paprikás-patak mellett még itt-ott foltokban volt talajmenti fagy, zúzmara, befagyott pocsoják. De később ilyet már nem láttam, a napsütésben felengedett a talaj. A futós részeken kellemes tempót vettem fel, de jól haladtam, de a komolyabb emelkedőket ugyanúgy gyalogoltam, mint a közös futásokon. Egyedül a kisebb emelkedőket kocogtam, úgy voltam vele, hogy inkább tartalékolok a táv második felére, nehogy idő előtt elfogyjak.

A Suunto-m már egész megszoktam terepfutáshoz, a navigációja nem rossz (bár lennének fejlesztési javaslataim), és az is sokat segített, hogy már ötödszörre futóttam ezt az útvonalat, így szerencsére ezúttal már egyszer sem tévedtem el. Frissítésnek csak egy ivótasak vizet és hat gélt vittem, amiket kb fél órás ütemben ittam meg. Mással nem készültem, azt már kitapasztaltam, hogy futás közben én nem nagyon szeretek és nem is igen tudok szilárdat enni (akár csokit, akár mogyorót, bármit). De jó volt ez így.

Az első QR kódos ponthoz, a remeteszőlősi zenélő ivókúthoz 53 perc alatt értem. 50-55 perc között terveztem, szóval terv szerint haladtam. Ezúttal nem kellett megmosdanom a kútban, mivel nem volt meleg, így hamar tovább tudtam indulni. A felállás nem változott: a futható részeket futottam, biztosan gyorsabban, mint csapatban, de nem hajtottam ki magam, a pulzusom átlagban bőven 150 alatt maradt. Az emelkedőket (a kisebbeket kivéve) továbbra is gyalogoltam. Igyekeztem persze lendületesebben, amolyan teljesítmény túrásan, de azért mégis csak gyaloglás volt.

A második QR pont a Nagy-Kopasz-hegy alatt van. Idáig néhány nagyobb kaptató mellett sokat lehetett futni is és szerintem jó tempót mentem. 1 óra 40 és 45 perc között terveztem megérkezni és valahogy így is sikerült. A kódot leolvastam, de előbb a térerő hiánya, majd valószínűleg a telefon hibája miatt nem tudtam megnyitni és bejelentkezni. Innen felgyalogoltam a kilátóig, majd egy hosszabb lejtmenet következett Nagykovácsiig. Ezt jól megfutottam, lefele persze könnyű, de azért a nedves falevelekkel borított talajon mindig kérdés volt, hogy hova merjek lépni. Végig kezemben a telefonnal futottam és próbáltam a második ponton bejelentkezni, de végül csak Nagykovácsiból kifelé jártam sikerrel, mikor újra indítottam a telefonom. A hivatalos időm így 2 óra 11 perc lett itt, de ekkor már kvázi félúton jártam a 2. és a 3. pont között.

A Nagykovácsiból a Kutya-hegyre vezető út első fele egy sunyi, azaz lapos, de hosszú emelkedő. Ezt fejben nagyon összetettem előre, hogy na ezt majd én jól megfutom most végig. A gyakorlatban már nem így nézett ki. Futottam sokat, de a kicsit emelkedősebb részeket – az erőbeosztás címszavával – itt is lendületesen gyalogoltam. A szakasz második részét, ami pedig konkrétan a hegymászás volt a Kutya-hegyre, azt kérdés sem volt, hogy gyalogolom. Biztos van aki itt felfut, de hogy ki!? 🙂 Itt azt számolgattam, hogy valahol 2 óra 55 perc és 3 óra között kell megérkeznem a 3. QR kódos ponthoz, és onnan kb fél órával számolva simán beérek 3:30-on belül, ha odateszem magam, még akár 3:20-on belül is. A Kutya-hegy utáni, Nagy-Szénás előtti köztes szakaszt lendületesen megfutottam, a Szénásra felkaptattam, majd a kötelező néhány fénykép után lekocogtam a 3. ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre 2:47-et mutatott az időmérő, mikor beírtam a kódomat, ez pedig elég nagy lendületet adott a hátralévő szakaszra.

Mivel innen már majdnem végig lejt az út, és egyszer-kétszer csapatban is jó kis tempóban megfutottuk (30-35 perc alatt), nem számítottam rá, hogy sokkal gyorsabb leszek, mint korábban. Esetleg 3 óra 20 percen belülre vártam magam, ha kicsit megnyomom, gondoltam. Megnyomtam. Azért az első 1-2 kilométer után már éreztem, hogy ez jó kis tempó, biztosan sokkal gyorsabb leszek, és ez végül igaz volt a teljes 5.5 kilométeres szakaszra. A lejtősebb részeken végig 5 perces tempón belül futottam, de az utolsó két kilométert (jó nagy lejtőn persze), 4:35-tel és 4:17-tel futottam. Végül 25 perc alatt tettem meg ezt a szakaszt és végül összesen 3 óra 12 perc és 43 másodperces idővel tettem meg a teljes Szénás-kört.

Megmondom őszintén, hogy tényleg elég nagy meglepetésként ért ez a jó időeredmény. Hiába futottam már ötödször ezt a távot, a Kutya-hegyre felfele kaptatva még azon izgultam, hogy nehogy kicsússzak a 3:30-as célidőmből. Erre 3:12 alatt értem be, tényleg a legnagyobb meglepetésemre.

Szuper érzés ez az időeredmény, tényleg felülmúlta a várakozásomat. A Szénás-kör oldalán az eredményeket böngészve most utólag kiderült számomra, hogy ez az eredményem az 1566 szintidőn belüli teljesítés közül a 67. helyen áll, amivel nagyon boldog vagyok. Sőt, ha kiszűröm a többszörös teljesítőket, akkor az időm az 51. legjobb. Mondjuk az első tíz időeredményt elnézve nem is értem, hogy ők hogyan tudták olyan időkkel lefutni a távot. Az első négy időeredmény meg két és fél órán belüli, egészen hihetetlen, minden tiszteletem az övék.

Az én esetemben sok munkával reálisan teljesíthető cél lehet 3 órán belülre kerülni. Ha kihagyom a sok fényképezést biztosan nyerek néhány percet. 🙂 Ehhez még edzeni sem kell. A többi meg csak sok gyakorlás, terepfutás. Biztosan visszajövök még ide, vonz ez a kihívás, hogy 3 órán belül fussam meg a Szénás-kört!