2019-es évértékelő, 2020-as célkitűzések

Nehezen akart megszületni ez a bejegyzés, hiába közeledett az év vége, majd teltek a hetek a januárból, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy nekiálljak írni. Lehet, hogy azért, mert 2019-ben, saját magam számára, olyan kimagasló futóeredményem nem jött össze. Ettől persze még egy csodálatos év volt, jó versenyekkel, örömfutásokkal.

Visszatekintés 2019-re

2018-ban szinte a semmiből (hiszen 2017 vége felé kezdtem el futni) jött össze a 3 óra 30 perces maraton (New York), egy 1:35:33-as félmaraton (Siófok) és a 10 kilométert is sikerült akkor év végén 43 perc környékén futnom (Szeged). Folyamatos és látványos volt a fejlődésem, ezért a 2019-es célkitűzéseket sem apróztam el:

  • 10 kilométer 41 perc alatt,
  • Félmaraton 1 óra 30 perc alatt,
  • Maraton stabilan 3 óra 30 perc alatt,
  • Laugavegur (ultramaraton) lefutni.

10 kilométeres versenyt nem is futottam 2019-ben. Tavasszal futottam a Vivicitta félmaratont párban, ahol a rám eső szakasz 10.4 km volt, és amin a 10 kilométeres időeredményt fókuszban tartva álltam neki. A teljes távot 42:39 alatt futottam le, amiből a 10 kilométer – a saját órám mérése szerint – 40:49 volt. Tehát ha innen nézzük, ez a cél sikerült, bár nem egy hivatalos ilyen távú verseny keretein belül.

A 2019-es Vivicitta verseny után az Ultrabalaton csapatunk. 🙂

A félmaratonnál egyértelműen elszámoltam magam, vagy pedig nem edzettem eleget és elég hatékonyan ahhoz, hogy legyen reális esélyem elérni a másfél órán belüli szintidőt. Az év első felében futottam néhány félmaratont (Kaposvár, Dabas), de ezekre elsősorban edzés jelleggel mentem, egyiken sem a PB volt a cél. Mire eljött a szokásos novemberi siófoki félmaraton időpontja – tanulva a Chicago Marathon tapasztalataiból – meg sem próbáltam másfél órán belüli félmaratont futni, csak az volt a célom, hogy simán meglegyen a PB, azaz 1 óra 35 percen belül érjek be, ami sikerült is, az új egyéni csúcsom a távon 1:33:19. De ez azért még nagyon messze van a másfél órától, most már tudom, hogy ezen a szinten is milyen sokat számít 2-3 perc, milyen nagy edzettségbeli és teljesítménybeli különbség van egy 1:33-as és egy 1:30-as félmaraton között.

A novemberi siófoki félmaraton után a Chicago-i csapatunk.

Visszanéztem a félmaratoni időeredményeim (nem az összeset, csak azokat, amikor tudatosan PB-t akartam futni), az érzés mellett az adatok is visszaigazolják, hogy a fejlődés üteme az idő múlásával lassul. Azaz míg 2017-ről 2018-ra kb 10 percet tudtam javítani, addig 2018-ról 2019-re már csak 2-3 percet. Tudom, ez sok minden mással is összefügg (például az edzettségemmel, kipihentségemmel, időjárással, stb), de mégis biztos, hogy van benne valami.

Félmaraton időeredményeim
Az eddigi két év félmaratoni időeredményeim

Maratont kettőt futottam 2019-ben, egyet buli jelleggel, LIege-ben, a sörös maratont, és egy Majort, Chicago-t, amit korábban elemeztem már. Itt is elszámoltam magam, nekiindultam egy 3 óra 20 perces célidőnek, amit nem bírtam, ezért csúnyán elvéreztem. De továbbra is úgy gondolom, hogy a 3:30-on belüli idő magabiztosan meglett volna, ha az annak megfelelő tempóban indulok neki. Nem baj, tapasztalatnak nagyon jó volt.

Chicago Marathon 2019

2019-ben azért voltak még olyan versenyek, futások, amikre büszke vagyok. Futottam 4 km-t 15:20 alatt (Wekerle Székelykapu Futás), Szénás kört 3 óra 13 percen belül és az Ultrabalatonon is elértük a célként kitűzött 3. helyett a hét fős csapatunkkal. Ezekre mind jó szívvel, sikerként gondolok vissza.

Céljaim 2020-ra

Most már egy fokkal megfontoltabb vagyok, de persze szeretnék fejlődni, ezét az alábbi célokat fogalmazom meg saját magam számára 2020-ra:

  • 10 kilométer: 40 percen belül,
  • Félmaraton: 1 óra 30 percen belül,
  • Maraton: 3 óra 20 percen belül,
  • Egyebek: Ultrabalaton (75 km), 100 mile of Istria (67 km), Salomon Ultra Trail (53 km) – lefutni. Szénás kör 3 órán belül.

Hogy ezek mennyire reálisak? Szeretném hinni hogy azok, illetve pontosabban, hogy lesz időm, energiám és kitartásom az elérésükhöz szükséges edzés munkát elvégeznem, mert végső soron ezen fog múlni.

És hogy milyen versenyekkel tervezek? Még változhat a program, de most ezeket látom előre:

  • Február 9: Kaposvár, félmaraton
  • Március 1: Tokió Maraton
  • Április 5: Vivicitta (?)
  • Április 17: 100 miles of Istria, Green Course, 67 km
  • Május 14: UltraBalaton, 3 fős csapatban
  • Május 31: UTH, Szentendre Trail, 55 km
  • Ősszel: New York Maraton (ha összejön sorsolással), Athén vagy Budapest

Persze tudom, hogy a fentieken kívül lesznek még versenyeim, akár edzés jelleggel is, szívesen visszamennék a dabasi futóversenyre, de ha jó időpontban lesz, akkor a Mercedes Benz Gyárfutásra is, és hátha egyszer egy Wizzair félmaraton is összejön, majd meglátjuk. Mindenesetre az biztos, hogy izgalmas lesz ez a 2020-as év!

Szénás kör egyedül

2017 szeptember vége óta futok, és rá egy évre, 2018 szeptemberében voltam először terepen, akkor a Hármashatár-hegyen jártam. Lényegében akkor kezdtem el viszonylag többet terepen futni, miután beneveztem az izlandi Laugavegur Ultra Marathon-ra 2019 júliusára. Idén tavasszal többször is voltam a Hármashatár-hegyen, a Panoráma-körön, illetve már négyszer teljesítettem a Szénás-kört is – de erről még kicsit később.

Eddig egyetlen egy terep versenyem volt, a már említett izlandi ultramaraton, a maga 55 kilométerével és meseszép tájaival. Akkor azért megtapasztalhattam, hogy ez más világ – így utólag már tudom, hogy egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Persze ettől még teljesítettem, és nagyon tetszett, annyira, hogy nem sokkal utána be is neveztem 2020-ra egy tavaszi 67 kilométeres terep versenyre (100 Miles of Istria). Azóta neveztem a Salomon Szentendre Trail-re is (54 km). Ezek miatt továbbra is tervezek terepen futni és edzeni, amikor tehetem, bár a fő célok továbbra is a városi maratonok. Ezért kaptam is az alkalmon, amikor tegnapra 2 óra kötetlen hosszú futás volt előírva, akár terepen.

A Szénás-körön először március végén voltam, az Ultrabalatonos csapatból Niki szervezte, én előtte nem is tudtam róla. Arról a közös futásról írtam egy elég hosszú bejegyzést, akit érdekel, ott utána olvashat az útvonalnak, terepviszonyoknak, szintnek, mindennek, amit érdemes tudni erről a körről. Akkor hárman futottunk együtt, majd még kétszer tavasszal, egyszer hármasban, egyszer ketten Nikivel. Mindegyik futást nagyon élveztem, az erdő és a táj mindig más arcát mutatta, de mindig gyönyörű volt, és a társaság is szuper. Idén ősszel pár hete pedig elmentünk négyen, ezúttal már az őszi erdőben gyönyörködni. (Erre a negyedik futásra már nem regisztráltam be, nem láttam értelmét.)

Az eddigi futásokat társaságtól, hangulattól, időjárástól függően kétszer négy órán kívül, kétszer pedig éppen csak négy órán belül fejeztük be. Nagyon jók voltak ezek a közös Szénás-körök és nem cserélném el őket semmi pénzért, de mindig is ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer meg akarom egyedül is futni. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy hogyan és mennyire bírnám, mennyire halnék bele, és persze milyen idővel tudnám megfutni.

A korábbi 3 óra 57 és 59 perces közös teljesítésekből kiindulva azt a célt tűztem ki magamnak, hogy 3 óra 30 percen belül érjek be, azzal már maradéktalanul elégedett lettem volna. Úgy éreztem, hogy a lányokkal a futható részeket általában jól megfutottuk, csak az emelkedőket sétáltuk végig, ott éreztem azt, hogy van bennem tartalék. Persze nyilván egyedül a többi részen is kicsit gyorsabbnak képzeltem magam, de úgy voltam vele, hogy majd több emelkedőt is megfutok, és így összejön az a fél óra plusz, amivel 3:30-on belül meg tudok érkezni.

Szokásomhoz híven más szombat este kikészítettem mindent, vasárnap hatkor keltem, fél hét után nem sokkal indultam autóval Solymárra, ahova hét után néhány perccel meg is érkeztem. Tökéletes futóidő ígérkezett, ilyen kora reggel egy kicsit hideg, 1-2 fok, de napközben is maximum 8-10 fok, napsütéssel, csapadék nélkül. Az elmúlt két napban már nem esett, bíztam benne, hogy jól járható lesz az út. Rövid bemelegítés, nekivetkőzés, hátizsák fel és már indultam is a rajt kódot beolvasni és indítani az órám.

Az egyetlen dolog amire az első percekből emlékszem az az, hogy szétfagy a kezem. 🙂 Kicsit fújt a szél is, de alapból nagyon hideg volt, tényleg 1-2 fok, ráadásul a futás menetszele is hűtötte a karomat. Nem is értettem, hogy miért nem hoztam kesztyűt, hiszen a futótáskában jól elfér ha már nincs rá szükség. Egyszerűen nem számítottam rá, hogy ilyen hideg lesz. Alig vártam, hogy beérjek az erdőbe, hátha ott kicsit melegebb lesz, de nem volt. 🙂

A kép talán nem adja vissza annyira, de sok helyen zúzmarától volt fehér a talaj.

Aztán persze ahogy szép lassan bemelegedtem (ahogy jöttek a kisebb emelkedők) a kézfejem is felengedett. Nemsokára a nap is kisütött. Tényleg tökéletes futóidő volt, kellemesen hűvös. A Paprikás-patak mellett még itt-ott foltokban volt talajmenti fagy, zúzmara, befagyott pocsoják. De később ilyet már nem láttam, a napsütésben felengedett a talaj. A futós részeken kellemes tempót vettem fel, de jól haladtam, de a komolyabb emelkedőket ugyanúgy gyalogoltam, mint a közös futásokon. Egyedül a kisebb emelkedőket kocogtam, úgy voltam vele, hogy inkább tartalékolok a táv második felére, nehogy idő előtt elfogyjak.

A Suunto-m már egész megszoktam terepfutáshoz, a navigációja nem rossz (bár lennének fejlesztési javaslataim), és az is sokat segített, hogy már ötödszörre futóttam ezt az útvonalat, így szerencsére ezúttal már egyszer sem tévedtem el. Frissítésnek csak egy ivótasak vizet és hat gélt vittem, amiket kb fél órás ütemben ittam meg. Mással nem készültem, azt már kitapasztaltam, hogy futás közben én nem nagyon szeretek és nem is igen tudok szilárdat enni (akár csokit, akár mogyorót, bármit). De jó volt ez így.

Az első QR kódos ponthoz, a remeteszőlősi zenélő ivókúthoz 53 perc alatt értem. 50-55 perc között terveztem, szóval terv szerint haladtam. Ezúttal nem kellett megmosdanom a kútban, mivel nem volt meleg, így hamar tovább tudtam indulni. A felállás nem változott: a futható részeket futottam, biztosan gyorsabban, mint csapatban, de nem hajtottam ki magam, a pulzusom átlagban bőven 150 alatt maradt. Az emelkedőket (a kisebbeket kivéve) továbbra is gyalogoltam. Igyekeztem persze lendületesebben, amolyan teljesítmény túrásan, de azért mégis csak gyaloglás volt.

Én és az erdő – az egyik legszebb tisztás az útvonalon.

A második QR pont a Nagy-Kopasz-hegy alatt van. Idáig néhány nagyobb kaptató mellett sokat lehetett futni is és szerintem jó tempót mentem. 1 óra 40 és 45 perc között terveztem megérkezni és valahogy így is sikerült. A kódot leolvastam, de előbb a térerő hiánya, majd valószínűleg a telefon hibája miatt nem tudtam megnyitni és bejelentkezni. Innen felgyalogoltam a kilátóig, majd egy hosszabb lejtmenet következett Nagykovácsiig. Ezt jól megfutottam, lefele persze könnyű, de azért a nedves falevelekkel borított talajon mindig kérdés volt, hogy hova merjek lépni. Végig kezemben a telefonnal futottam és próbáltam a második ponton bejelentkezni, de végül csak Nagykovácsiból kifelé jártam sikerrel, mikor újra indítottam a telefonom. A hivatalos időm így 2 óra 11 perc lett itt, de ekkor már kvázi félúton jártam a 2. és a 3. pont között.

A Nagykovácsiból a Kutya-hegyre vezető út első fele egy sunyi, azaz lapos, de hosszú emelkedő. Ezt fejben nagyon összetettem előre, hogy na ezt majd én jól megfutom most végig. A gyakorlatban már nem így nézett ki. Futottam sokat, de a kicsit emelkedősebb részeket – az erőbeosztás címszavával – itt is lendületesen gyalogoltam. A szakasz második részét, ami pedig konkrétan a hegymászás volt a Kutya-hegyre, azt kérdés sem volt, hogy gyalogolom. Biztos van aki itt felfut, de hogy ki!? 🙂 Itt azt számolgattam, hogy valahol 2 óra 55 perc és 3 óra között kell megérkeznem a 3. QR kódos ponthoz, és onnan kb fél órával számolva simán beérek 3:30-on belül, ha odateszem magam, még akár 3:20-on belül is. A Kutya-hegy utáni, Nagy-Szénás előtti köztes szakaszt lendületesen megfutottam, a Szénásra felkaptattam, majd a kötelező néhány fénykép után lekocogtam a 3. ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre 2:47-et mutatott az időmérő, mikor beírtam a kódomat, ez pedig elég nagy lendületet adott a hátralévő szakaszra.

Kilátás a Nagy-Szénásról.

Mivel innen már majdnem végig lejt az út, és egyszer-kétszer csapatban is jó kis tempóban megfutottuk (30-35 perc alatt), nem számítottam rá, hogy sokkal gyorsabb leszek, mint korábban. Esetleg 3 óra 20 percen belülre vártam magam, ha kicsit megnyomom, gondoltam. Megnyomtam. Azért az első 1-2 kilométer után már éreztem, hogy ez jó kis tempó, biztosan sokkal gyorsabb leszek, és ez végül igaz volt a teljes 5.5 kilométeres szakaszra. A lejtősebb részeken végig 5 perces tempón belül futottam, de az utolsó két kilométert (jó nagy lejtőn persze), 4:35-tel és 4:17-tel futottam. Végül 25 perc alatt tettem meg ezt a szakaszt és végül összesen 3 óra 12 perc és 43 másodperces idővel tettem meg a teljes Szénás-kört.

Megmondom őszintén, hogy tényleg elég nagy meglepetésként ért ez a jó időeredmény. Hiába futottam már ötödször ezt a távot, a Kutya-hegyre felfele kaptatva még azon izgultam, hogy nehogy kicsússzak a 3:30-as célidőmből. Erre 3:12 alatt értem be, tényleg a legnagyobb meglepetésemre.

Én a célban, a Mandula Kávézónál, a téves aranyérmemmel (azt hittem a 3. után minden teljesítésnél arany jár és ezt kértem a kávézóban…).

Szuper érzés ez az időeredmény, tényleg felülmúlta a várakozásomat. A Szénás-kör oldalán az eredményeket böngészve most utólag kiderült számomra, hogy ez az eredményem az 1566 szintidőn belüli teljesítés közül a 67. helyen áll, amivel nagyon boldog vagyok. Sőt, ha kiszűröm a többszörös teljesítőket, akkor az időm az 51. legjobb. Mondjuk az első tíz időeredményt elnézve nem is értem, hogy ők hogyan tudták olyan időkkel lefutni a távot. Az első négy időeredmény meg két és fél órán belüli, egészen hihetetlen, minden tiszteletem az övék.

A tíz leggyorsabb teljesítés a kis Szénás-körön.

Az én esetemben sok munkával reálisan teljesíthető cél lehet 3 órán belülre kerülni. Ha kihagyom a sok fényképezést biztosan nyerek néhány percet. 🙂 Ehhez még edzeni sem kell. A többi meg csak sok gyakorlás, terepfutás. Biztosan visszajövök még ide, vonz ez a kihívás, hogy 3 órán belül fussam meg a Szénás-kört!

A saját eredményem, a 2. pont reális ideje valahol 1:42:30 körül lehetett…

A 3. siófoki félmaratonom elemzése

Célkitűzés

Igen, kicsit tartottam ettől a versenytől. Az október eleji teljesítménydiagnosztika elméletben, majd az október közepi Chicago Marathon gyakorlatban is megmutatta, hogy nem járok sokkal előrébb, mint tavaly ősszel. Valószínűleg állóképességben, edzésmunkában igen, de a sok munka, kialvatlanság és fáradtság, illetve a nem éppen helyes táplálkozás miatt ez nem látszik, nem tudom kihozni magamból maximálisan, ami bennem van.

És mivel tavaly itt Siófokon egy nagyon jó versenyen szuper időt futottam, tudtam, hogy nehéz lesz az akkori időmet megdöntenem, és nem egy rutin PB-t fogok összehozni, hanem tényleg meg kell érte dolgoznom, szenvednem (ha összejön egyáltalán). Még idén év elején kitűztem magam elé, hogy 1 óra 30 percen belüli félmaratont fussak. Hát ezt tudtam, hogy teljesen esélytelen, meg sem akartam próbálni, nem lett volna értelme. Úgy voltam vele, hogy ha jobbat futok, mint tavaly (1:35:33), akkor már elégedett leszek. Ez ugye pont az ellentéte annak, ahogy Chicago előtt gondolkodtam. 🙂 A hivatalos célom úgy szólt, hogy 1:35-ön belül érjek be, amit végig 4:30-as tempóval kívántam elérni, esetleg a végén rágyorsítva, ha még marad bennem valami addigra. Ezzel vágtam neki a vasárnapnak.

Előkészületek

Szerencsére Chicago óta az elmúlt 3-4 hét már könnyebb volt, többet is aludtam, kicsit kipihentebb is vagyok úgy általában. Pénteken és szombaton is sikerült időben lefeküdnöm, ezért úgy nagy általánosságban kipihenten állhattam neki a versenynek vasárnap.

Ez már a harmadik félmaratonom Siófokon, még 2017-ben az egyik első (egész pontosan második) futóversenyem volt. Szeretek ide járni, mert többé-kevésbé ideális futóidő van, sík a pálya, szép a helyszín, Balatonpart. 2017-ben ez volt az első félmaratonom, tavaly itt futottam meg az első 1 óra 40 perc alatti félmaratonom (egyből 1:35:33 lett).

Idén nagyszerű időnk volt, már-már túl meleg. Tavaly és tavaly előtt hosszú nadrágban és hosszú ujjú pólóban futottam, idén tudtam, hogy elég lesz a rövid nadrág és a rövid póló. Nem is tévedtem, melegem persze nem volt, de már a verseny előtt is kellemesen sütött a nap.

Két hattyú a napsütéses Balaton vízén.

Szokásom szerint időben érkeztem, volt időm kicsit sétálni, sütkérezni a napsütéses Balaton partján, beszélgetni néhány ismerőssel. Maximum 5 perc átmozgatást, bemelegítést végezhettem, bekaptam egy sótablettát és egy gélt, és indultam a rajtzónába, kb 10 perccel a rajt előtt. Itt találkoztam az edzőmmel, Flander Marcival, aki bevállalta ezt a hétvégét a tanítványai segítésére, és előre egyeztettük, hogy ezt a félmaratont velem fogja lefutni. Sokat nem volt időnk beszélgetni, mert pontban 10-kor kezdődött is a verseny. A terv az volt, hogy az első kört, a verseny felét megfutom 4:30-as tempóban, aztán meglátom hogyan vagyok és ha tudok, gyorsítok kicsit.

A rajt előtt Bódis Tamás köszöntötte Bogár Jánost, nagyszerű pillanat volt.

A verseny első fele

Most már elég rutinos futó vagyok ahhoz, hogy tudjam, a verseny első fele mindig csalóka. Elhiteti veled, hogy jó formában vagy, hogy ez könnyen meglesz. Ilyenkor kell nagyon észnél lenni, egyrészt, hogy nehogy elhidd, hogy készülj fejben a nehéz részre, ne érjen váratlanul, mert jönni fog. Másrészt, hogy nehogy elfusd az elejét, és a hamis érzet miatt esetleg gyorsabban fuss, mint ahogy tervezted, és mint ahogy kéne.

De mint írtam, már elég rutinos vagyok. És ezúttal tényleg sikerült koncentrálnom és tudatosan lassítani, nem elfutni az elejét. Főleg az első kilométeren, furcsa és nem túl jó érzés volt direkt odafigyelni és lassabban futni, mint ahogy a szívem vitt volna, de sikerült. Ugyanakkor valamiért fordítva is működött a dolog, mert most nem éreztem azt, hogy az első 10 kilométer úgy elszállt volna, huss. Már a 2. és 3. kilométernél figyeltem a távolságjelző pontokat, nem is tudom volt-e ilyen valaha nálam verseny közben. A tempó jó volt egyébként, nem volt túl fárasztó, de azért laza sem. Csak arra figyeltem, hogy 4:30-on belül fussak, de ne sokkal, csak néhány másodperccel.

Elmondásból tudom, hogy sokkal jobb időnk volt, mint szombaton, amikor még esett is. A talaj itt-ott vizes volt még, egy-két helyen ha leveleken futottam még csúszott is, de nem volt ebből gond. A szél sem volt Chicago-hoz mérhető, bár azért volt olyan szakasz, ahol kicsit erősebben fújt. Frissítésben követtem a tervet, 25 percenként (összesen háromszor) bevettem egy gélt és az első két alkalommal sótablettát is. Szerintem ez rendben is volt, nem érzem úgy, hogy kevés lett volna, vagy ezen múlt.

Ami még feltűnt, főleg visszafele, az első kör végéhez közeledve a Balaton partján, hogy sokkal több néző és szurkoló volt, mint az elmúlt két évben. Én ezt a nagyon szép, szinte tavaszias időnek tudom be, de ahol voltak szurkolók, ott tényleg jó hangulatot csináltak, nem volt olyan kihalt, magányos a verseny, mint mondjuk tavaly.

Az első kör ha nem is hamar, de elszállt, különösebb megerőltetés vagy meglepetés nélkül. Éreztem azért, hogy nagy a tempóm, mármint magamhoz képest, meg sem fordult a fejemben, hogy gyorsítsunk, mondtam is Marcinak, hogy 15-16-ig tartsuk ezt a 4:25 körüli tempót, aztán majd ott fokozhatunk egyet (gondoltam akkor…).

Flander Marci edzőmmel még a rajt előtt.

A verseny második fele (ami a háromnegyedének érződött)

A következő kilométereken sikerült tartanom a tempót, de egyre emelkedő pulzus mellett. Az első 10 kilométeren 162-ről 165-ig ment fel, utána már kicsit lendületesebben emelkedett, a 17. kilométernél már 170 volt. Ez egyébként szinte pontosan ugyanaz a profil, mint a tavalyi versenyen, azzal az eltéréssel, hogy akkor a végét jobban sikerült megnyomnom és 175-ig fokoznom a pulzusom, most pedig visszaestem kicsit és 167-tel értem célba. De ne szaladjunk ennyire előre!

Szépen teltek a kilométerek és ahogy írtam, tudtam tartani a 4:25 körüli, sőt, inkább azon belüli tempót. Ez egy jó szakasza volt a versenynek, mert egyrészt utolértem Erdélyi Tamást (szia Tamás! 🙂 ), aki Chicago-ban nagyon szuper, 3 óra 15 percen belüli időt futott (aztán mikor ezt észrevette, azért kicsit ellépett tőlem), másrészt szépen lassan, de folyamatosan sikerült előznöm a futókat. Tényleg egy lassú folyamat volt ez, de mindig jó érzés, mikor utólérsz olyan futókat, akikkel korábban nem tudtad (vagy nem akartad) tartani a lépést és elmész mellettük.

Eljött a már említett 15-16. kilométer, de szerencsére Marci nem kérdezte meg, hogy akkor gyorsítunk-e, nekem elég kihívás volt, hogy tudjam tartani az eddigi tempót (4:25). Ez még sikerült is néhány kilométerig, egész pontosan a 18. kilométer végéig. Ez volt az első holtpont időszaka. Bódis Tamás fogalmazott úgy egy podcast-ban, hogy a holtpont az nem más, mint amikor a feladáson gondolkozol. No nem a verseny feladásán, csak az előre kitűzött célod feladásán. Nekem ekkor átfutott az agyamon, hogy nem adhatom fel, nem tehetem meg, hogy nem futok 1:35-ön belül. Nem tehetem meg a blogom és Facebook oldalam követőivel szemben, akik közül sokaknak – remélem – hogy motivációt, inspirációt nyújtok. Nem tehetem meg az edzőmmel, Marcival szemben, aki ott fut mellettem, eljött egy számára érdektelen futóversenyre a középmezőnyben futni, csak hogy bátorítson, motiváljon. Nem tehetem meg a családommal szemben, akitől olyan sok időt elvesz a hobbim nap, mint nap. És nem tehetem meg legfőképpen magammal szemben, hiszen egész évben edzettem, készültem. És eldöntöttem, hogy megyek tovább, nem érdekelnek a körülények.

Szóval a 16-17-18. kilométereket ennek a szellemében futottam és tartottam ki, tudtam hozni a 4:25-ös kilométerek még. Ekkor már visszafele futottunk a Balaton parton, és én már éreztem, hogy ez sok lesz. Még próbáltam tartani a tempót, éreztem ugyan, hogy lassulok, de a 19. kilométer már 4:31 lett.

Az utolsó előtti kilométeren (ami 4:41 átlag tempójú lett) 90%-ban elfogytam, 10%-ban pedig kicsit tudatosan lassítottam. Nem is jó szó az, hogy tudatosan lassítani. Ilyenkor, a verseny végén, amikor már kihajtottad magad, de még van hátra két kilométer, ha nem adsz bele mindent, ha nem szorítod össze a fogad és koncentrálsz csak arra, hogy fuss, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy lassulsz. Magadtól, nem tudatosan. Ami nekem ebben tudatos volt, az az a rész, hogy engedtem fejben a csábításnak, hogy kicsit könnyebb legyen. Ez volt a második holtpont. Ekkor már tudtam, hogy az 1 óra 35 percen belüli célba érkezésem simán meglesz, a fő cél teljesítve. Plusz fél perccel jobb eredményért pedig nem éreztem, hogy meg kéne “halnom” a pályán.

Marci még tett egy kisérletet, hogy húzzon, az utolsó egy kilométeren beállt elém és hajtott, hogy menjek vele, amit csak egy-kétszáz méterig tudtam, utána visszalassultam újra. Ahogy írtam, az erőm elfogyott, fejben pedig nem tudtam most beletenni azt a kicsi pluszt, ami ahhoz kellett volna, hogy egy kicsivel még jobb eredményt érjek el. Azért amikor a cél előtt néhány tíz méterrel intett, hogy fussak fel mellé, hogy együtt érkezzünk be, akkor hirtelen oda tudtam sprintelni mellé. 🙂

Azért annak örülök, hogy az utolsó két kilométer nagy visszaesése azt jelentette, hogy 4:25 helyett 4:40-es kilométereket futottam, tehát bár sokkal rosszabbnak éltem meg, de csak 15 másodperccel lassultam, és a lassú tempó is jobb, mint amivel tavaly év elején átlagban futottam egy félmaratont. Azért nem olyan rossz ez. 🙂

A jól megérdemelt befutó éremmel a nyakamban.

Értékelés

Nagyon elégedett vagyok az 1:33:19-es idővel és boldog, hogy sikerült tavalyhoz képest több, mint két percet javítanom. A másfél órás idő tényleg messze lett volna, esélytelen, jó, hogy meg sem próbáltam. Utólag visszatekintve úgy érzem, hogy a maximum, amit kihozhattam volna ebből a napból az az utolsó 2-3 kilométeren az az összesen kb 20-30 másodperc, ami fejben dőlt el. Tehát legjobb esetben is “csak” egy 1:33-on belüli félmaratont.

A tavalyi és a mostani siófoki félmaratonom részletes időadatai. Tavaly azért az utolsó 5 kilométert meg tudtam nyomni, idén az első 15-öt. 🙂

Megnéztem az eredménylistát is, vasárnap a 944 indulóból a 67., férfiak közül 603 főből a 60. helyezett lettem. A korcsoportomban (M35) pedig 98 főből a 10. Ha a szombati napot is hozzánézem, akkor az összes 1896 indulóból 93. helyen értem volna célba, az 1123 férfiból a 82. helyen, a korcsoportomban pedig 171 főből 16. helyen. Tudom, nem jelent semmit és felesleges nézegetni, de nekem azért jó látni, hogy kb az első 10%-ban vagyok.

Örülök és boldog vagyok, hogy az év nem egy csalódással, egy nem sikerült versennyel (Chicago Marathon) ér véget, hanem sikerrel, egy félmaraton egyéni csúccsal. Sokat dolgoztam idén érte, és folytatom, hogy jövőre még gyorsabb legyek. Egy kis odafigyeléssel, kipihentebb életmóddal, jobb táplálkozással, erősítő edzésekkel és hasonlóan odaadó edzésmunkával nincs kétségem afelől, hogy még sok tartalék, fejlődési lehetőség van bennem. De erről majd egy későbbi bejegyzésben.

A verseny után a chicago-i maraton magyar különítményének egy részével még beültünk egy közös ebédre. Nagyon jó volt újra találkozni és megosztani az élményeket, jövő évi terveket!

Chicago Marathon: elemzés

Másfél hete futottam a harmadik Abbott World Marathon Majors versenyem Chicagoban. Természetesen nem vagyok maradéktalanul elégedett, hiszen nem sikerült a célidőm megfutnom, de boldognak boldog vagyok, szuper hosszú hétvége, szuper verseny volt! Az utazással kapcsolatos élményeimről már írtam, ez itt most a maratonom elemzése.

Előzmények

Nem túl jó előjelekkel fordultam rá az idei évi fő versenyemre. Sok munka, fáradtság, egy tavalyi értékeket hozó teljesítménydiagnosztika. Mégis, nagyon vártam a versenyt, és hittem benne, hogy akarattal, odaadással meg fogom tudni futni a célként kitűzött 3 óra 20 percen belüli maratont.

Az edzéseim nem mindig sikerültek jól, de ezt az érzést már ismerem. New York előtt is voltak olyan edzések, amiket nem tudtam úgy végigcsinálni, ahogy elterveztem őket, ahogy Marci, az edzőm megírta őket. Ilyen edzések most is akadtak. Sajnos a munka tényleg maga alá temetett az utolsó két hónapban, néhány edzés ki is maradt, többet pedig igencsak fáradtan tudtam csak megcsinálni. Nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, csak a már említett teljesítménydiagnosztika hozta ki, hogy stresszes és fáradt vagyok.

Ráhangolódás

Mivel nem a belvárosban laktunk, ezért időben fel kellett kelnünk és indulnunk a rajt helyszínére. Visszafele számoltunk: 7:30-kor volt a rajt, 7:20-ig kellett beállni a rajtzónákba, kb 6-ra szerettünk volna odaérni. 5:15-kor ment a buszunk, 4 után nem sokkal keltünk ha jól emlékszem.

Már csütörtökön kiutaztunk Chicago-ba, így az időeltolódással és átállással nem volt gond, meg egyébként is, ez a könnyebb irány ilyen szempontból. Természetesen pénteken és szombaton lejártuk a lábunkat, de ez már csak a szokásos. 🙂 Még szombaton kikészítettem mindent, nem volt kérdés, hogy miben futok, miben megyek, ráadásul már a maratonokban is kezdek egyre tapasztaltabb lenni, nem nagyon aggódtam semmi miatt. Aludni is jól aludtam.

A verseny előtt

Csípős hideg volt, néhány fok lehetett csak, néha kicsit fújt a szél. A buszon, metrón nem volt gond ezzel. 6 előtt ott voltunk már, megkerestük a mi bejáratunkat és meglepően gyorsan be is jutottunk. Egy biztonsági ellenőrzés volt csak, ilyenkor szinte semmit nem lehet bevinni a versenyre, táskának is csak az expo-n direkt erre a célra adott átlátszó műanyag táskát lehet bevinni. Szóval hamar benn voltunk Erdélyi Tamással, akivel együtt érkeztem erre a maratonra.

Tamással a bejáratnál még sötétben.

Tamást elkísértem a rajtzónánkhoz tartozó ruhatárhoz. Én soha nem adok le táskát, valamiért nem szeretem, nálam van minden, amire szükségem van. Azért ezeken a nagy nemzetközi versenyeken vannak távolságok. 5-10 percet biztosan gyalogoltunk, mire megérkeztünk a ruhatárhoz. A gyaloglás egyébként kifejezetten jól esett, mert nagyon hideg volt. Én ide is egy eldobható tréning nadrágot és pulcsit hoztam, Tamás keményebb volt, ő be volt öltözve, de a ruhatárban tervezte hagyni a meleg ruháit. Ezt egy idő után ezt meg is tette.

Még bőven a start előtt, háttérben a várossal.

Sajnos meleg tea vagy kávé helyett csak hideg víz és energia ital volt a frissítő, amiből ittam néhány pohárral. Bevettem a verseny előtti sótablettám és energia gélem, majd beálltunk a sorba a WC-hez. Ezzel el is ment a maradék időnk nagyjából, mert mire végeztünk, indultunk a rajtzónába, ahova kb csak 5 perccel a zárása előtt sikerült beállnunk. Előrébb furakodtunk kicsit, egész az elejére, majd vártuk a felvezető műsort.

Ami nem jött… Az eddigi három (Berlin, New York és most Chicago) nagy nemzetközi maratonom közül itt volt a legrosszabb a verseny előtti műsor, a hangulat, az egésznek a körítése. Néhány mondat a szpíkertől, az amerikai himnusz, egy-két zene, és már azt vettük észre, hogy tart is a verseny. Persze több hullámban indultunk, mire odaértünk a start vonalra, már nagyon futhatnékunk volt. Megnyomtam az órámon az indító gombot, és indult is a maratonom!

A rajt előtti pillanatok.

A terv

A tervem elég egyszerű volt. Nekiindulok 4:45-ös tempóban, ami a 3 óra 20 perces maratonhoz kell, futom, amíg tudom, utána majd összeszorítom a fogam és a szívem visz előre és megcsinálom 3 óra 20 percen belül. Sejtettem, hogy valószínűleg kemény lesz, de jó erőben éreztem magam.

Az időjárás

Az időjárás szinte tökéletes volt. Pénteken esett az eső, szombaton viharos szél volt és még hidegebb, vasárnapra viszont majdnem tökéletes futó idő állt össze. Hideg volt, reggel 5-6 fok, de ez a futáshoz (és persze nem a várakozáshoz) tökéletes. Az ég tiszta volt, eső nem volt várható. Egyedül a szél volt ami zavaró volt, a verseny elejétől a végéig folyamatosan erősödött, de szerencsére csak néhány helyen fújt. Ott viszont fújt, nem túl kellemesen, általában szemben. De kibírható volt, nem ezen ment el a versenyem.

Az első 25 kilométer

Nekiindultam a tervezett tempómban, ami egyébként nagyjából egyezett a tömeg tempójával is. Persze azért sok lassabb futó is volt (szerintem charity indulók), volt kerülgetés is, de nem én kerülgettem a tömeget, hanem a tömeg a lassabb futókat. Igyekeztem egy-egy jó tempót menő futó mögé beállni és menni mögöttük, egyrészt, hogy ne kelljen a tempóm folyamatosan figyelnem (de persze ezt tettem), másrészt hátha fognak valamit a menetszélből.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az első kilométerek hamar elszálltak. Nekem szerencsém volt, mert a Stryd miatt nem GPS-es jeladásra hagyatkoztam, ami köztudottan borzasztó Chicago-ban. A verseny utáni beszélgetésekből tudom, hogy mindenkinek össze-vissza mért és mutatott az órája, mind távolságra (jellemzően 44 kilométer feletti távval a teljes versenyen), mint tempóra (akár több mint egy perccel gyorsabb tempót is mutatva a legjobb kilométerre, mint ami valójában volt). Nekem a Stryd 42.19 km-t mért a maratonra, végig hihető tempót mutatott, és majdnem végig szinkronban a pálya melletti kilométer jelzésekkel. Egyébként nagyon szuper volt, hogy nem csak mérföld jelzések voltak és nem csak minden 5. kilométert írták ki (mint New York-ban), hanem minden egyes kilométert. A lényeg, hogy távolság és tempó szempontjából is teljes kontroll alatt tartottam a versenyt.

Azt azonban már az elején is tudtam, hogy keményebb befejezésre kell készülnöm, mint New York-ban. Egyrészt éreztem magamon is, hogy ez a tempó komolyabb érzetre, mint anno. Ott az első 10-20 kilométer könnyű kocogásnak tűnt, úgy kellett visszafognom magam. Most, bár nem volt különösebben fárasztó a tempó, de éreztem, hogy ez azért már futás, nem kocogás, hanem tempó. Ezt visszaigazolták a pulzus adataim is. New York-ban az első 5 kilométeren 145 alatt, a verseny első felében pedig 150 alatt maradt a pulzusom. Most Chicago-ban 150 volt az első 5 km, majd 153-154 a verseny további része a feléig. Persze ez nem ért váratlanul, a verseny előtti hetek edzései kb ezt jelezték előre.

A kilométerek teltek, én pedig csak mentem. Igyekeztem egy-egy futót kinézni, és vele tartani a lépést, mögötte menni. Általában azért 1-2 kilométerenként váltanom kellett, mert vagy a másik futó volt túl gyors, vagy én akartam gyorsabban menni, mint akit követtem. A 15. km után egyre jobban nyomasztott a vizelési inger is. Ez sem volt ismeretlen, eddig minden maratonom hasonlóan futottam le, hiába mentem el mindig előtte WC-re. Általában egy idő után alábbhagy, vagy már nem arra figyelek rá. 🙂 Itt most nem hagyott annyira alább, és mivel elég jó időt mentem, majdnem minden kilométeren jobbat, mint a tervezett 4:45, ezért a 20 és 21. kilométer között kiálltam egy mobil WC-be. Ilyet még soha nem csináltam versenyen, de most valamiért úgy éreztem, hogy jól fog jönni. Egyrészt, a 3:20-hoz kifutottam féltávig akkora előnyt, hogy belefért, másrészt meg legalább pihenek egy kicsit gondoltam.

Egyébként az első 20 kilométert közel 4:40-es átlaggal hoztam le, ami elég jó tempó, és bár éreztem, hogy fáradok kicsit, és tudom persze most már személyes tapasztalatból is, hogy a maraton 30 felett kezdődik csak, mégis úgy voltam vele, hogy jó lesz ez, majd összeszorítom a fogam és megyek, megcsinálom, meg tudom csinálni. Maraton közben sokat számolok fejben, azzal is megy az idő, szóval tudtam, hogy ha ezt az átlag tempót tudom tartani, akkor 3:17:30 lehet belőle. Azt persze tudtam, hogy nem fogom tudni tartani, de így a fenti szám azt jelentette, hogy van 2 perc 30 másodperc előnyöm, aminek köszönhetően majd spórolhatok. Ismerős gondolatok tavaly Berlinből, csak ekkor még nem tudtam, hogy hasonló vége lesz a dolognak. 🙂

A mellékhelyiséges megállóval elpihentem közel másfél percet, végül a félmaratont hivatalosan 1:39:56 alatt futottam meg, amivel éppen a 3 óra 20 perces célidőn belüli fele volt meg a távnak. Ekkor azért éreztem, hogy ez durva lenne, ha még egyszer ennyit, ilyen tempóban (már sokkal fáradtabban) meg tudnék futni. De ekkor még nem engedtem el a dolgot, futottam tovább, egészen kb a 23. kilométerig. Ekkor jött az Adams Street, aminek nem azért emlékszem a nevére, mert egy olyan híres utca Chicago-ban, hanem mert itt fogytam el először. Ezen a kb 2 kilométeres szakaszon szembe szél volt, néha egy-egy erősebb lökéssel. Itt még mentem a tempóm, de éreztem, hogy ez már nehéz, nem hogy végig, de túl hosszan sem fogom tudni bírni.

Ezúttal ezt az egyetlen egy képet csináltam futás közben, közel a táv feléhez.

A frissítésről

Egy maratonnak mindig kiemelt része a frissítés. Berlinben megtanultam, hogy erre nagyon oda kell figyelni és lényegében a New York-ban alkalmazott teknikát követtem most is. 20 percenként ittam egy gélt, mellé néhány korty vizet ahol tudtam, és kb óránként egy sótablettát. Egyedül itt hibáztam, mert a szokásos elfogyott, az expo-n nem kaptam, év végül a Tamástól kölcsön kapott más fajta tablettával futottam. Nem hiszem, hogy ezen múlt, inkább az elmúlt két hónap fáradtságán, de nem volt tökéletes.

A 25. és 35. kilométer között

Ahogy írtam, a 25. kilométer környékén, az Adams Street-en fogytam el először. Valahol a 25. kilométernél találkoztam össze Cseke Mátyással, aki éppen Magyar Dávidnál állt meg egy pillanatra frissíteni. Egyébként hihetetlen, hogy pont így és pont akkor botlottam beléjük, amikor ők is találkoztak. Mint kiderült Mátyás kb két perccel mögöttem volt időben (mert ennyivel előttem indult), de jobb erőben volt, mondtam is neki, hogy hajrá, menjen, ne várjon rám. Szerencsére 10-20 méterrel mögötte tudtam tartani vele a lépést, de ekkor már körülbelül 5:00-ás tempóban futottunk. (Mátyás végül egyébként 3 óra 30 percen belül ért célba).

Igazából nem bántam, hogy vissza kellett vennem, éreztem, hogy a 4:45-ön belüli tempót nem bírnám végig, valahogy meg is könnyebbültem, hogy akkor innen már csak lekocogom a bemelegítő és levezető tempómban a maratont. Hihetetlen, hogy ez már a negyedik maratonom volt (hiszen futottam egyet Liege-ben is a nyár elején), mégis még mindig be tudok dőlni az ilyen gondolatoknak!? 🙂 Az 5 perces tempó kényelmesebbnek és lelkileg is könnyebbnek tűnt a 4:45-ös után, ráadásul ahogy számolgattam még 3 óra 25 percen belüli beérkezést ígért, amivel azért bőven elégedett lettem volna.

Aztán ahogy teltek múltak a kilométerek, az 5 perces tempóból 5:15-ös lett, majd az 5:15-ösből 5:30-as… (Egész pontosan a 25-30 közötti szakaszt 5:05-ös átlaggal futottam, a 30-35 közöttit pedig 5:20-assal). Valahogy elfogyott az erőm, természetes módon lassultam le. Szinte észre sem vettem, de érzetre hasonló erő kifejtéssel egyre lassabban futottam. A pulzusom stabilan 153-155 körül volt, a csökkenő tempó ellenére. New York-ban ilyenkor tudtam rákapcsolni és az előtte lévő 150-1-2-3-as pulzusról 160 közelébe emelni (és gyorsulni), itt ilyenről szó sem volt. Nem is nagyon tudtam ellenkezni, itt-ott próbáltam egy kicsit gyorsabbnak lenni, de csak rövid ideig sikerült és éreztem, hogy ilyen sokkal a vége előtt ezt nem jó erőltetni. A frissítéseket terv szerint vettem magamhoz, de nem éreztem, hogy igazából segítenének (persze ki tudja milyen lett volna nélkülük). Ha nagyon akarom, ezt a részt még meg tudtam volna nyomni, de akkor biztos, hogy sokkal előbb összeomlok, mint így. Azt gondolom jó döntés volt, hogy hagytam visszalassulni magam.

Az 5:25-ös iramfutók is bőven elhagytak már, én mégis azt számoltam, hogy ha innen akár 5:30-cal is futom végig a maradék 7-8 kilométert, akkor is simán meglesz a 3 óra 30 belüli idő és legalább egy PB, ami azért nem rossz. Újabb hiba, a verseny neheze számomra még hátra volt!

Az utolsó 7 kilométer

Azt mondják, hogy egy maraton 30 felett kezdődik. Vagy 35 felett. Van benne valami. 🙂 Nekem ezúttal 35-nél kezdődött a neheze. Sikerült újra eljátszanom azt, amit tavaly Berlinben, szinte pontosan ugyanazt…

A 34. kilométert még éppen 5:30-as tempón belül futottam. A 35-36 már azon kívül, de még 6 percen belül, majd a 6 percből is kicsúsztam, a 38. kilométert 6:56 alatt tettem meg. Ez persze azt jelentette, hogy itt-ott belesétáltam már, pedig még nagyon sok volt hátra. A frissítőpontoknál ettem egy-egy banánt, sétáltam, amíg ittam, de egy-egy félreeső ponton is sétáltam kicsit. Nehéznek tűnt a kocogás is. Nyilván elengedtem fejben is kicsit a dolgot, tudtam, hogy innen már nem lesz meg 3 és fél órán belül, hogy a kísérlet nem sikerült, hiába voltam úgy vele, hogy majd fejből és erőből megoldom, van olyan, amikor ez nem megy.

A 39. és 40. kilométerekre egy kicsit összekaptam magam, no nem kell valami nagy dologra gondolni, csak 6:30 alá hoztam a tempót, azaz csak egyszer-egyszer sétáltam bele. A lábam ugyanakkor egyre jobban fájt és a végére a bal vádlim teljesen be is görcsölt. A 41. kilométerben többször félre kellett állnom nyújtani egy kicsit, hogy utána tudjam folytatni. Ezt a kilométert egy valószínűleg amerikai, kopasz, kigyúrt, tetovált nagyobb darab emberrel szinte együtt tettem meg. Hol ő sétált bele, hol én nyújtottam, folyamatosan előzgettük egymást. Emlékszem rá, mert nem lehetett nem észrevenni, folyamatosan hangosan káromkodott. 🙂 Kedvem lett volna röviden értekezni vele a maraton utolsó 1-2 kilométerének nehézségéről, de a megjelenése és a hangulata miatt nem mertem hozzá szólni.

Aztán eljött az utolsó kilométer, amiben én is kicsit magamra találtam. No nem kell nagy dologra gondolni, csak valamiért a lábam engedett és nem görcsölt újra, így tudtam a lassú tempóm (6 perc / km) kocogni. Az utolsó néhány száz méteren hatalmas szembe szél volt, ez borzasztó volt, még eszembe is jutott, hogy milyen jó, hogy nem néhány másodpercen múlik a 3 óra 20 percen belüli maratonom, mert ez azért odavágna neki. Majd jött a “híres” rámpa, amin át be kell futni a Grant Park-ba. A szélvihar után az emelkedő szinte már jól esett, majd jött a célegyenes, ahol még arra is volt erőm figyelni, hogy nagy ívben forduljak rá, nehogy 42.2 kilométer előtt kelljen a Suunto órám megállítani. 🙂 Néhány másodperc múlva pedig áthaladtam a célvonalon.

A cél előtti utolsó méterek.

A célban

Érdekes érzés egy maratonon célba érni. Valahogy mindegy milyen idővel teszed meg, boldog vagy és örülsz, hogy lefutottad (hogy vége van). Én is nagyon-nagyon boldog voltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire nem sikerült a célom elérnem, hogy még New York-nál is 6 és fél perccel gyengébb időt futottam egy könnyebb pályán, hogy milyen nehézségeken és szenvedésen mentem át előtte nem sokkal: csak boldog és büszke voltam.

Már nem emlékszem pontosan mi milyen sorrendben következett a célban. Kaptunk egy flaska vizet, majd a befutó érmet, jöttek a fényképészek, az alufólia (vagy hogy hívják a melegen tartó fémes színű takarót), egy dobozos sör (ami jég hideg volt, alig bírtam fogni), majd a befutó csomag (amiben sok minden volt, de én kb csak arra használtam, hogy beletettem a vizem maradékát).

A kivezető szakasz.

Bár Tamással azt beszéltük, hogy az E betűnél találkozunk a Family Reunion területen, nekem a célterület mögött, de még a kijárat előtt le kellett ülnöm pihennem egy kicsit. Jól esett ülve kinyújtani a lábaim, a sört letenni a földre, természetesen posztoltam egy képet az éremmel, és felhívtam Skype-on a gyerekeket. Sütött a nap, ülve kellemes meleg volt. Aztán erőt vettem magamon és elmentem Tamáshoz, akinek sikerült 3 óra 15 percen belül, fantasztikus idővel célba érnie, majd együtt a ruhatárba, készítettünk néhány képet egymásról és igazából indultunk is vissza a szállásra tusolni.

Összegzés

Természetesen csalódott vagyok, hogy nem sikerült a célként kitűzött 3 óra 20 percet megfutnom. A konkrét időeredmény miatt nem vagyok csalódott, bevállaltam a komolyabb tempót, ami azzal jár, hogy ha nem bírom, akkor jön a fal és a végén sokkal rosszabb idővel érek be, mint amire egyébként képes lennék. 100%-ig biztos vagyok abban, hogy ha eleve arra megyek, hogy 3:30-on belül érjek célba, akkor az viszonylag magabiztosan sikerült volna. De akkor soha nem tudom meg mi lett volna ha, bírtam volna-e a 3:20-hoz szükséges tempót. Most már tudom, hogy nem. Ez is ér valamit, ez is egy tanulság.

Chicago élményéből, a futótársakkal töltött időből, a maraton lefutásából semmit nem von le az, hogy a célom nem sikerült, egy fantasztikus hétvége és egy nagyon jó verseny volt, örülök, hogy ott lehettem!

Hogyan tovább? Erről talán majd egy legközelebbi bejegyzésben, ami fix, az 2020 március 1-jén Tokió, ami már csak bő négy hónap, szinte mindjárt itt van.

Chicago Marathon: élménybeszámoló

A múlt hét végi Chicago Marathon-ról két bejegyzést is írok. Egyet, ahogy szoktam, a verseny elemzésének szentelek majd, ez pedig inkább egy amolyan élménybeszámoló a hosszú hétvégéről, a városról, a verseny körítéséről.

Ezúttal nem feleségemmel, Ildivel utaztam, hanem egy futótárssal, Erdélyi Tamással, akivel már Izlandon is jártunk együtt, igaz, akkor csak néhány perc erejéig tartott a közös út metszete. A sorsolás szerencséjének köszönhetően több olyan magyar is jött erre a versenyre, akikkel New York-ban is futottam, így szuper hétvége elé néztünk.

Mi csütörtökön utaztunk ki, estefele értünk a szállásra. Airbnb-n foglaltam egy lakást, kicsit messzebb a belvárostól. Nagy szerencsénk volt, mert közlekedési szempontból is aránylag jó helyen volt a lakás, bár így is egy jó órára a belvárostól, de elég tágas volt, szuper belső kialakítással. A következő napokban csináltunk is néhány beállított képet a nappaliban. 🙂

Csütörtök este már csak egy rövid vacsorára maradt időnk a szálláshoz közeli puerto rico-i étteremben. A város már szinte teljes halloween-i pompában volt, az étterem pedig szuper választás volt (a házigazda ajánlotta), egy könnyed vacsorát választottunk: fokhagymás grillezett polip és patacone (sült banán).

Pénteken a fő program a Marathon Expo volt, ahol egyrészt a rajtszámunkat és a rajtcsomagunkat kellett átvennünk, másrészt ha már ott voltunk, körbenéztünk, vásároltunk.

A szervezés az expo-n nagyon profi volt. A biztonsági ellenőrzés után beszkennelték a kapott emailen lévő QR kódot, megnézték az igazolvány alapján, hogy tényleg én vagyok-e, majd a gép kiosztott egy sorszámot, hogy melyik pulthoz kell mennem. Mire odaértem, ott már elő is készítették a rajtszámom és sorbanállás nélkül megkaptam. Mi viszonylag korán mentünk, nem a legnagyobb tömegben még, ekkor csak kb 10 perc volt a várakozási idő összesen. Azért később többen voltak… A rajtszám után még egy másik helyen kellett átvenni a pólót, és mehettünk is volna – ha nem futónk lennénk. 🙂

A szombati 5 km-es verseny rajtszám átvételéhez azért volt egy kisebb sor.

Maga az expo rész nekem nem különösebben tetszett. Kicsit zsúfolt volt, nem csak a sok látogató, hanem a szűk helyek miatt is, sok volt az amolyan piactéri stand (egy-egy asztalra kipakolva a portékák), és talán a szükségesnél több volt a kínálatok közötti átfedés. Ahogy telt az idő, úgy a tömeg is nőtt, és egy idő után már sétálni sem volt olyan egyszerű.

Itt még nincs is akkora tömeg. 🙂

A Nike boltban már korán is tömeg volt. Már a bejutáshoz is sorba kellett állni, benn lépni is alig lehetett, és persze a pénztárakhoz is kígyózott a sor. A körülményekhez képest persze profi szervezés volt, sokan dolgoztak, elég hamar sorra is kerültünk. Mivel most időben mentünk, itt legalább volt még minden ruhából minden méretben (nem úgy, mint tavaly Berlinben például). Persze az árak horrorisztikusak, tudják, hogy a hülye futók úgy is mindent megvesznek. Mi is vettünk egy-két felsőt, elvégre csak egyszer van itt az ember. 🙂

A vásárfiák.

Lehetett még fényképezkedni, termékeket kóstolni, szóró ajándékokat gyűjteni. Nem mondhatni, hogy nagyon rápörögtünk volna a dolgokra Tamással, de mire végignéztünk mindent, így is elment 2-3 óra.

Tamással – valami csoda folytán – még a rajtszámunk is két egymást követő szám volt.

Az expo végén találkoztunk Mátyással és Dáviddal. Mátyással egy utazási irodánál szereztünk indulási jogot tavaly a New York Marathon-ra, Dávid pedig Mátyást kísérte el, illetve Chicago városa miatt és a szombati 5 kilométeres versenyre érkezett. Bevezettek minket a chicago-i deep dish pizza rejtelmeibe. A pizza nagyon finom volt, csak kicsit túltoltuk az adagot, aznap este a vacsorát és még másnap reggel a korai reggelit is ki kellett hagynunk miatta, egyszerűen nem voltunk éhesek. 🙂

Na ennek a felétől lettem majdnem rosszul. 🙂

A péntek este kajakómában telt, illetve én készülődtem a szombat reggeli 5 kilométeres versenyre. Természetesen nem mint verseny, hanem mint egy jó hangulatú átmozgató kocogás a vasárnapi maraton előtt. Kicsit aggódtam az idő miatt, mert nem hoztam hosszú futó ruhát. Szombat reggelre +2 fokot mondtak, és mivel a tempót is kocogósra terveztem, végül a vasárnapra hozott eldobható mackó nadrágot választottam. Jól tettem, tényleg baromi hideg volt kora reggel.

Az egyik kedvenc képem a hétvégéről.

A futást Dáviddal teljesítettem. Ő azzal a céllal érkezett, hogy 5:30-as kilométereket fut és 27:30-on belül érjen célba. Dávid nagyot futott, de sajnos a körülmények nem voltak túl ideálisak. Egyrészt elég nagy szél volt, de talán ez volt a kisebb baj, a nagyobb probléma a tömeg volt. A C blokk végéről tudtunk csak indulni, eleve nem volt túl acélos a tömeg tempója, ráadásul sok helyen előzni is nehéz volt. Dávid is sokszor kerülgetett, padkára ugrott, cikázott. Ez – én már tavaly Prága óta tudom – rengeteget kivesz egy futóból. Sokan pedig (egyébként hozzám hasonlóan) bemelegítő futásra jöttek, sokszor megálltak fényképezni, szelfizni. Egy szó mint száz, végül 27:40 körül értünk be, de ennél szerintem egy perccel is tud jobbat Dávid, ha normális futóversenyen fut. Mindenesetre ő elég hamar eldöntöttem, hogy jövő júniusban visszajön Chicago-ba egy félmaratonra!

Dáviddal az 5 km-es verseny után a befutóéremmel.

A verseny után Dáviddal és Mátyással megnéztük a másnapi maraton rajtvonalát. Még mindent akkor építettek, kicsit furcsa volt New York után, ahol már napokkal a verseny előtt állt minden. Megejtettük a kötelező fényképeket is természetesen.

Mátyás és én (továbbá az építőmunkás) a másnapi maraton rajtjánál.

Utána Ivettel és egy barátjával találkoztam, akivel ezt már korábban leszerveztük. Ő is lefutotta az 5 kilométeres versenyt a másnapi maraton előtt, ami nem kis bátorság volt tőle, tekintve, hogy korábban sérült volt és az első maratonjára készült. Levezettük a verseny további néhány kilométer gyaloglással míg sikerült egy jó helyen asztalhoz jutnunk, hogy elfogyasszunk egy igazi amerikai brunch-ot.

Délután Tamással jártuk le a lábunkat a városban, hiszen mi mást is lehetne tenni egy maraton előtt, mint jól elfáradni egy hosszú sétában. 🙂

A maratonról külön itt most nem írok, az a következő bejegyzés témája lesz. A lényeg, hogy mivel korán indult a verseny (7:30-kor), ezért viszonylag korán végeztünk is, délután 1-re ha jól emlékszem már otthon voltunk. Pihenés? Á, dehogy! 🙂 Gyors fürdés, kis szusszanás és indultunk is vissza Tamással a városba. Meg akartuk nézni a Willis Tower-t, Chicago legmagasabb felhőkarcolóját. Nem volt jó döntés. Mármint a kilátás szuper volt, de olyan sokat kellett sorba állni, hogy szinte jobban lefáradtam benne (főleg mentálisan), mint magában a maratonban.

Kilátás a Willis Tower tetejéből.

Aznap egyébként természetesen az éremmel a nyakunkban jártuk az utcákat, Amerikában ennek nagy divatja van. Jó pár elismerő pillantást, gratulációt begyűjtöttünk. 🙂

Este a magyar maratoni csapat egy részével szerveztünk egy közös vacsorát-sörözést. Jó volt meghallgatni, hogy kinek hogyan sikerült a verseny, ki hogy élte át a maratont, meg ki milyen versenyeket tervez. Nagyon szuper időeredmények születtek egyébként, volt egyéni csúcs, Boston kvalifikációs szintidő, első maraton. Innen is gratulálok még egyszer mindenkinek!

A csapat: Ivett, Ákos, Péter, én, Tamás, Mátyás, Éva.

Másnap bevallom voltak gondjaim a járással. Szerintem nem is annyira a maraton, mint a Willis Tower-ben töltött sok egy helyben állás viselte meg jobban a lábaim. Azért Tamással lebicegtünk a tengerpartra és megnéztük a Navy Pier-t, napsütéses időben sétálgattunk (botorkáltunk) kicsit. Délután már indult a repülőnk, sok időnk nem volt, de ami akadt, azt azért kihasználtuk.

Navy Pier

Gyorsan elrepült ez a négy nap Chicago-ban, nem unatkoztunk, igazi futós kirándulás volt egy nagyszerű versennyel és egy jó csapattal! Chicago nem egy New York, de egy szuper, élhető város, ahol nagyon jól éreztem magam.

Újra itthon.

Teljesítménydiagnosztika: az utolsó?

Tegnap elmentem újra az Ensport-hoz, egy éves teljesítménydiagnosztika kontrollra. Ez már összességében a negyedik ilyen vizsgálatom volt két év alatt. Már annyi mindent írtam a korábbi három bejegyzésben erről a vizsgálatról, hogy most nem annyira a kapott adatokat fogom elemezni, hanem inkább egy másik oldalról világítom meg ezt az egészet.

Korábbi tapasztalatok

Aki nem tudja, hogy mi az a teljesítménydiagnosztika vagy kíváncsi, hogy hogyan zajlik egy ilyen két órás program, milyen vizsgálatok és feladatok vannak, annak az első bejegyzésem ajánlom ebben a témában, ahol ezekről is részletesen beszámoltam. Továbbá itt írtam részletesen a laktátküszöbről és az edzészónákról.

A második vizsgálat utáni bejegyzésemben részletesebben írtam a légzésfunkciókról és a VO2 max-ról, meg természetesen összehasonlítottam a fél évvel korábbi vizsgálat eredményeivel. A fejlődés akkor elég szembetűnő volt, bár szinte a semmihez viszonyítottam, hiszen az első labormérésem akkor volt, amikor még csak pár hete futottam.

A harmadik diagnosztikán egy évvel ezelőtt vettem részt, fél évvel a második után. Itt kicsit részletesebben írtam a laktát küszöbről, egyéni anaerob küszöbről és az FTP küszöbről, illetve nagyon részletesen az anyagcsere folyamatokról és a frissítésről.

Ami összességében jellemezte az első három teljesítménydiagnosztikám az az, hogy folyamatos fejlődés volt megfigyelhető. Kitolódott a laktát- és anaerob küszöböm, javultak a várható versenytempóim, fejlődött a regenerációm.

A mostani diagnosztika eredménye

Nem ért meglepetés a vizsgálat során, minden feladat ugyanaz volt, mint korábban. Nyilván a futópados feladatot vártam a leginkább, lényegében emiatt mentem, kíváncsi voltam mennyit fejlődtem az elmúlt év során (most először nem féléves kontrollra mentem, hanem évesre). Ugyanazokat a három perces etapokat kellett megfutnom, 8-10-12-14-16-18 km/h sebességgel. Ha nagyon-nagyon összeszorítom a fogam, másfél perc lehet, hogy ment volna 20 km/h-val is, de mivel korábban megbeszéltük Sasi Gabriellával, aki a vizsgálatot végezte, hogy a maximális pulzust kivéve nem az a lényeg, hogy mi a max, ami kijön, hanem a küszöbök, ezért nem erőltettem. Összességében az tetszett, hogy simán megvoltak a tempók.

Nyugalmi mérés és a légzésfunkcióim.

A hideg zuhany a végén ért, az eredmények kiértékelésekor. Az nem lepett meg, hogy a nyugalmi mérésből kiderült, hogy bár még éppen normális kategóriában volt a szimpatikus-paraszimpatikus idegrendszeri aktivitásom aránya, de a tavalyi szinte ideális értékhez képest a fáradt, stresszes határhoz nagyon közel. Az elmúlt 1-2 hónap elég durva volt munka és alvás szempontjából, nem is számítottam másra.

A légzésfunkcióim fejlődtek, a korábbi alacsony-normális értékek helyett most már a normális-sportos értékek a jellemzőek. És ezzel nagyjából véget is ért a pozitív eredmények listája. 🙂 A laktát- és anaerob küszöböm pont ott van, ahol egy éve, az edzészónáim sem moccantak, és a várható verseny tempóim és célidőim percre pontosan ugyanakkorák, mint a legutóbbi mérés során.

Nem titkolom, hogy csalódott vagyok kicsit. Nagyon konkrét elképzelésem nem volt, hogy milyen eredményeket várok, de abban biztos voltam, hogy valamiféle fejlődést látni fogok. Ehhez képest tényleg minden érték pont ott van, mint egy éve. Gabi konkrétan az 5:00-ás tempójú maratont javasolta, ami pont a 3 óra 30 perces tavalyi New York-i eredményem megismétlése lenne. Ő – és a meglévő tudásom alapján én is – ezt olvasta ki az eredményekből.

Persze tudtam én, hogy az elmúlt hetek nagyon hajtósak voltak, maradtak is ki edzések, de azért a közelmúlt edzései sokkal erősebbek, mint egy éve ilyenkor. Gyorsabbak a tempók, kicsit talán hosszabbak a távok is, és mennek, érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Ezért is volt furcsa azt látni az eredményekből, hogy azok alapján elvileg kb ott vagyok, mint tavaly ilyenkor.

A változatlan edzészónáim.

Chicago 9 nap múlva

Természetesen beszéltem Marcival, az edzőmmel is rögtön másnap. Ő is a fáradtságot emelte ki, ami nem annyira a futóedzések, mint inkább a munka miatt van. Illetve természetesen elmondta, amit eddig is minden ilyen vizsgálat után elmondott, hogy azért érdemes fenntartással kezelni a kapott eredményeket. Jó iránymutatók, nagyjából mutatják egy futó edzettségi állapotát, de olyan precízen, ahogy én szeretném elemezni ezeket, nem érdemes.

Chicago eddig is kérdés volt számomra, hogy milyen tempót merjek bevállalni. Abban biztos voltam, hogy 5:00-nál gyorsabban fogom futni, de a 3 óra 15-20 perc közötti időeredményhez szükséges 4:40 körüli tempó egy kicsit vakmerőnek, kockázatosnak tűnt. Hát, ez a teljesítménydiagnosztika most nem könnyítette meg a dolgom. 🙂

Végül úgy döntöttem, hogy kockáztatok, nem engedem el a 3 óra 20 percen belüli célidőt. 4:45-ön belüli tempóval kezdek és azt igyekszem végig tartani. Lehet, hogy eljön majd a fal, lehet, hogy nem fogom végig bírni, még az is lehet, hogy emiatt rosszabb időt futok majd, mint New York-ban. De mivel túl nagy tétje nincs ennek, muszáj megpróbálnom. Egyben kíváncsi is vagyok, jó fokmérője lesz ez a teljesítménydiagnosztikának, tudok-e jelentősen jobbat futni, mint amit előre jelez. Vagy pont, hogy nem, és továbbra is érdemes az eredményeire hagyatkozni.

Meglátjuk, én készen állok rá!

Chicago Marathon: célkitűzés

Most kedd este van, 12 nap van hátra az idei fő versenyemig, a Chicago Marathon-ig. Az az igazság, hogy futnom kéne, van mára egy könnyebb edzésem, de egyszerűen olyan fáradt vagyok, hogy végül nem nem mentem ki. A gyerekeket altatjuk én pedig közben elkezdtem írni ezt a bejegyzést. Furcsa és kicsit visszás érzés célkitűzésről írni akkor, amikor éppen kimarad egy edzés…

Bár szépen fejlődtem és gyorsultam tavaly is, idén is, azért azt nem mondhatom, hogy a felkészülés utolsó három hónapja során minden tökéletesen sikerült. A nyár végén több vasárnapi hosszú és erős edzést sem tudtam a terv szerint kivitelezni, szeptemberben pedig a munka szólt közbe, néhány edzés kimaradt, és általában a fáradtság volt jellemző rám. Persze ettől még érzem, hogy gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor és szerencsére a súlyom is sikerült tartanom, kicsit talán fogyni is.

Vegyes előjelekkel várom ezt a maratont, ami a harmadik lesz az Abbott World Marathon Majors sorozatban, összességében pedig a negyedik (Berlin, New York és Liege után), versenyen, ha az edzéseket és a júliusi izlandi ultramaratont nem számítjuk. Chicago-ra versenyként tekintek és én nem szeretek versenyt futni konkrét célkitűzés nélkül. Vannak olyan futások, versenyek, amiken elsősorban a részvétel, a jó hangulat, a kellemes futás a cél, de ha Versenyről van szó, akkor szeretném a határaim feszegetni, lehetőleg megdönteni az egyéni csúcsaimat. Én már csak ilyen vagyok. 🙂

Chicago Marathon start

Szóval mit is várok Chicago-tól?

Szeretnék 3 óra 20 percen belüli maratont futni, esetleg 3:15-höz közelebbit.

Ezt igazából már 2-3 hónapja tudom, azóta e körül forognak a gondolataim. Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy mi sem könnyebb, egyszerűbb ennél, simán meglesz. A másikban teljesen irreálisnak tűnik, lehetetlennek.

Sok minden szól amellett, hogy a cél reális, meg tudom futni. Tavaly New York-ban egy nem annyira egyszerű pályán (a hidak és a Central Park dombjai miatt), de szuper futóidőben 3:30:35-öt futottam. Ha egy sík pályán (például Chicago-ban?) futok abban az időben, biztosan minimum 2-3 perccel jobb idővel értem volna célba. Azóta fejlődtem, egy évet edzettem, elvileg gyorsabb is vagyok. Persze az időjárás kiszámíthatatlan, Chicago a szelek városa, ezen biztosan sok múlik majd. De ha innen közelítek, akkor a 3:20-on belüli maraton elérhetőnek látszik.

Mi az ami mégis megrémiszt, ami azt súgja, hogy hatalmas kihívás lesz ez a 10 perces javulás is? Maga a tempó. 3 óra 30 percről 3 óra 20 percre fejlődni nem hangzik olyan nagy dolognak. (Akik 2 óra 30 percen belüli maratonokat futkosnak, azoknak biztos megmosolyogtató is.) Nekem akkor látszik, hogy micsoda különbség van a kettő között, ha tempót írok és nem célidőt. A 3 óra 30 perces maratonhoz 4:59 perc / km-es tempó kell, azaz folyamatosan ebben a tempóban kell futni 42.2 kilométeren át. A 3 óra 20 perces maratonhoz ugyanez a tempó 4:44. Aki rendszeres fut, annak nem kell magyarázni, hogy mekkora a különbség a (kerekítve) 5 perces és a 4:45-ös tempó között, 42 kilométeren át. A 3 óra 15 perces maratonhoz egyébként 4:37-es folyamatos, egyenletes tempó tartozik. Ha valahol 3:15 és 3:20 között szeretnék végezni, akkor kb 4:40-es tempóban kéne végigfutnom a maratont. Valahol ez az, ami kicsit lehetetlennek tűnik.

Persze tudom, hogy sokféleképpen lehet becsülni a várható maratoni időt, korábbi versenyekből és edzésekből, pulzus alapon, sőt, mivel Stryd-ot használok, akár watt alapon is. Nagy általánosságban elmondható, hogy az ilyen becslések alapján tudnom kéne hozni a 3:20-on belüli időt. Ezt támasztja alá számomra az is, hogy a másfél héttel ezelőtti 30 kilométeres futásom során (amikor nem egyenletes tempóban futottam, hanem volt benne 6 x 3 km erősebb tempó 4:30 körül) 4:44-es átlag tempót mentem. Persze alig vártam a végét, ha folytatnom kellett volna, biztosan megzuhantam volna, de egy maratonon egyenletes tempóban biztosan jóval tovább bírtam volna. A kérdés, hogy mondjuk 35 kilométerig, vagy 42-ig? 🙂

Chicago Marathon

Van még egy szempont, ami kicsit ellenem szól, és mivel a blognak központi témája a motiváció is, ezért fontos, hogy írjak róla. Egy igazán jó maratoni eredmény (persze mindenkinek önmagához mérten) a kitartásról, az utolsó energiák mozgósításáról, a fájdalom elviseléséről is szól. Amikor már azt hiszed, hogy nincs tovább, nem bírod, akkor hihetetlen mentális erővel még olyan tartalékokat lehet mozgósítani, amikről korábban azt sem tudtad, hogy léteznek. Én már néhány számomra nagyon fontosnak vélt versenyen átéltem ezt, és tudom, hogy ez jelenti a különbséget egy jó és egy nagyon jó eredmény között. Ugyanakkor ez nem jön magától, ezért tényleg küzdeni kell, ott lenni fejben. És ez az ami nehéz, főleg akkor, amikor nincs sziklaszilárd cél és elhatározás egy adott időeredmény elérése érdekében. Mert mi van akkor, ha 3:20 helyett csak 3:22-vel érek célba? Vagy másképp közelítve, mi értelme volt tavaly New York-ban olyan nagyot küzdenem a 3:30-as maratonért, amikor idén szinte biztosan, aránylag könnyen meg tudnám futni? Ilyen és ehhez hasonló motivációs dilemmákról már írtam korábban. Ezek itt vannak a fejemben, és nem tudom mennyire tudom majd kizárni őket mondjuk a 35. kilométer környékén, amikor tudom, hogy az egészet a fenébe kívánom majd. 🙂

Mégis van egy olyan dolog, ami arra ösztönöz, hogy a legjobbam nyújtsam. Ez pedig nem más, mint Boston. Ide bekerülni szinte csak időeredménnyel lehet. Az én korom szerinti kategóriában 3 órához közeli, vagy éppen azon belüli maratont kéne futnom hozzá. Ez idén nyilván nem lehet cél, de úgy érzem, hogy ha sikerül 3 óra 20 percen belül futnom, esetleg 3 óra 15 perchez közelit, akkor van remény, érdemes ezért a célért is tovább edzenem, mert ha nem is hamar, de az út végén összejöhet a szintidő. Ezért is fogok futni Chicago-ban!

Chicago Marathon

Chicago előtti utolsó igazán hosszú

Vasárnap futottam az utolsó keményebb hosszú futásom, 30 kilométert, komolyabb tempókkal. Mivel három hetes ciklusokban készíti Marci az edzéstervem (ha jól tudom), ez azt jelenti, hogy a következő komolyabb hosszú futásom már maga a Chicago Marathon lesz.

Hol tartok? Mit várhatok majd Chicagoban? Milyen célt tűzzek ki magam elé?

Gondoltam megnézem, hogy egy éve, a New York Marathon előtti hetekben milyen edzéseim voltak, milyen távokat és időket futottam, ahhoz képest mennyit fejlődtem és vajon mindez mit jelent majd magára a mostani maratonra nézve.

A vasárnapi 30 kilométer

De előtte amihez hasonlítok: a most vasárnapi futásom. 30 kilométert futottam, 2 óra 22 perc 2 másodperc alatt. Ez nem egyenletes tempó volt, 5 kilométer bemelegítéssel kezdtem (5:00 körül), majd 6 x 3 km tempó (4:35 körül) és 1 km könnyű (5:05 körül) jött, a végén 1 km levezetéssel. Tehát összesen 18 km tempó volt és 12 km könnyű, a fentiek szerint váltogatva.

Az 5 perc / km-es tempó tényleg könnyű már szerencsére, így az bemelegítésnek és az erősebb részek között kocogásnak teljesen jó volt, nem megerőltető, a pulzusom is teljesen rendben van alatta. Az első négy három kilométer a lendületesebb tempóból könnyen ment, élveztem, hogy végre nem 35 fok van, a pulzusom is bőven 160 maradt. Aztán az ötödik etapnál már éreztem, hogy ez keményebb, és az utolsónál oda kellett tennem magam, hogy ne lassuljak be, bár igazság szerint ha nagyon kellett volna, azért tudtam volna még folytatni. De jól esett abbahagyni és levezetni. Régen éreztem, hogy így elfáradtak volna a lábaim.

30 km Suunto App
A vasárnapi 30 kilométerem adatai a Suunto App-ból.

2018-as Spar Maraton 30 km

Tavaly 4 héttel a New York Marathon előtt futottam a Spar Maratonon a 30 kilométeres távot. Most ugyan még csak szeptember vége van, de a formaidőzítés időszaka hasonló. Ott 2:24:41 alatt értem célba, bár igaz, akkor is edzéstervet futottam: első 5 km erős (4:35 körül), majd 10 km 5:00, majd folyamatos erősítés: 4:45, 4:30, utolsó kilométer 4:20.

Most a vasárnapi edzésen több, mint két és fél perccel jobb időt futottam, ráadásul nem is versenyen és nem is úgy, hogy kihajtottam magam, hiszen az utolsó két kilométer levezetés volt rákapcsolás és a maximum kihozatala helyett. Úgy gondolom, hogy azt a két kilométert az 5:05-ös levezetés helyett mondjuk egy 4:30-cal és egy 4:20-szal le tudtam volna hozni verseny helyzetben, kihajtva magam, azaz 2:20:42 lett volna így az időm, ami több, mint négy és fél perccel jobb lett volna, mint a tavalyi 30 kilométerem.

Ennek nagyon-nagyon örülök egyébként! Tavaly New York után futottam még egy siófoki félmaratoni csúcsot, majd egy 10 kilométeres egyéni rekordot is Szegeden, azóta viszont nem nagyon tudtam megmérettetni magam, nem nagyon látom, hogy mennyit fejlődtem és az mire lesz majd elég. Ugyan tavasszal futottam még egy egyéni csúcsot 10 kilométeren ( az órámon mérve, mert ez a Vivicitta páros félmaratoni távján volt), de azóta gyakorlatilag nem is voltam olyan versenyen, ahol nem edzésként vettem volna részt.

Bár nehéz egy az egyben összehasonlítani a két 30 kilométeres futást, mert végül is mindkettő “csak” egy edzés volt, eltérő edzéstervvel, de azért mégis, úgy gondolom van néhány perc fejlődés, ami azért nem kevés.

Az első 30 km

Tavaly még augusztusban futottam az első 30 kilométerem, hajnalban. Mert akkor még nem volt olyan meleg. 🙂 Akkor még nem tudtam mit is várhatok ekkora távtól, és a korábbi nem annyira jó 25 kilométeres tapasztalataim miatt kicsit tartottam is tőle. A feladatom az volt, hogy fussak egyenletes, 5 perc / km-es tempóban és majd csak az utolsó 7 kilométert nyomjam meg kicsit. Ehhez képest egész jót futottam, a kezdeti tempót könnyen tartottam, a végén pedig bőven 4:45-ön belül mentek a kilométerek. A teljes távot, frissítésekkel éppen 2 és fél órán belül hoztam, de már akkor éreztem, hogy maradt bennem egy kicsi. Szóval talán ez a futásom emiatt nem annyira releváns összehasonlítási alap, de 13 hónappal ezelőtt nagyon örültem egy ilyen 2 óra 30 percen belüli időnek.

Az első 35 km

Bár most nem 35 kilométert futottam, de azért a tavalyi első 35 kilométeres futásom első 30 kilométerét össze lehet hasonlítani a mostani edzésemmel. Az augusztus végén volt, nyilván melegebb volt, a felkészülés egy más fázisában jártam és persze kellett még +5 kilométert futnom. Nem is sikerült túl jól, legalábbis a vége biztosan nem. Az első 30 kilométerből 28-at egyébként 5:00 körül, illetve azon éppen csak belül futottam, majd a 29. és 30. kilométer 4:45 lett. Utána meghaltam, de most csak az első 30 kilométert nézem. 🙂 Az időm egyébként ezen az elemzett 30 kilométeren pont 2 óra 28 perc lett, de mivel itt még futottam 5 kilométert, itt sem hajtottam teljesen ki magam (bár majdnem).

Chicago árnyékában

Akárhogy is nézem, a fejlődés biztosan megvan. A tavalyi két augusztusi futáshoz képest a tavaly októberi Spar Maraton 30 kilométeres távja fejlődést mutatott (nyilván az idő is sokkal inkább futásnak kedvező volt), amihez képest a tegnapi 30 kilométer egy újabb előrelépés. Ahogy írtam, ez azért volt fontos nekem, mert jó ideje nem futottam már tétre (versenyen) ilyen hosszú távot és látva, hogy milyen tempó kell egy 3 óra 20 percen belüli maratonhoz (4:45 minimum), kicsit elbizonytalanodtam, hogy fogom-e én ezt bírni. Most 30 kilométeren, a tempókat váltogatva ment a 4:43-as átlag, ami jó jel, legalábbis nekem most egy kis önbizalmat ad. Ugyanakkor abban még van kicsi kérdőjel bennem, hogy bár kiegyensúlyozottabban futhatok majd (végig, azonos tempóban), de vajon bírni fogom-e ezt a gyorsabb tempót 42 kilométeren át. De ez már egy következő bejegyzés témája lesz.

30k PB tegnapról.

Versenyek nélkül

A júliusi Laugavegur Ultramarathon és az izlandi nyaralásunk után kezdődött a felkészülésem az október közepi Chicago Marathonra. Akkor szűk három hónap, 12 hét volt hátra az idei évem fő versenyéig. Ez a 12 hét ideálisnak tűnt egy jó felkészülésre, a megfelelő alapokra építkezni.

Ezen időszak elején még megfordult a fejemben, hogy a korábban befizetett Wizz Air félmaratont lefussam, vagy esetleg benevezzek a Spar Budapest Maraton Fesztivál 10 kilométeres távjára és megpróbáljam az idei évre célként kitűzött 41 (esetleg 40?) percen belüli célidőt, de Marcival egyeztetve abban maradtunk, hogy ezeket a versenyeket, illetve úgy általában a versenyeket elengedem Chicago-ig.

Persze tudom én, hogy teljesen más felkészülés kell egy maratonra és egy 10 kilométeres rövidebb, sokkal intenzívebb és gyorsabb versenyzést kívánó távra, mégis eljátszottam a gondolattal. Szeretem a versenyzést, a futóversenyek hangulatát, tesztelni a határaim. De ezúttal nem volt nehéz belátnom, hogy Marcinak igaza van. Fontos a Chicago-i verseny, hogy felmérjem hol tartok tavalyhoz képest, mennyit tudtam fejlődni ezen a távon, van-e esélyem a következő 1-2 évben akár a Boston Marathon szintidejét is megfutni – vagy éppen ellenkezőleg, ezt el kell felejtenem.

Tavasszal volt egy öt hetes periódus, amikor minden hétvégén, azaz összesen öt versenyen indultam egymás után, még ha több olyan is volt, amin csak edzés jelleggel vettem részt. Az egy kicsit tényleg sok volt. De azért egy-egy verseny hiányzik, az nagyon jól meg tudja törni a felkészülés monoton hangulatát. Illetve azt hittem hiányozni fog. Aztán mégsem… A nyár vége nagyon meleg volt, és bizony egymás után több olyan vasárnapi hosszú edzésem is volt, ahol a Marci által megadott komolyabb tempókat nem tudtam végig megfutni. Majd az előző két hetem munka szempontjából volt nem kicsit kimerítő, ki is maradt két edzés, egy kicsit még mindig fáradt vagyok. A lényeg, hogy valahogy ezek miatt nem is hiányoznak most a versenyek, nem érzem úgy, hogy kicsattanó erőben vagyok és milyen jó lenne egy komoly tempóval PB-t futnom valamelyik távon.

Szóval maradnak az edzések. Most már a finisben vagyok, pont egy hónap van a maratonig, az edzések mellett nemsokára a formaidőzítés is fontos lesz. És hogy milyen céllal vágok majd neki az október 13-i versenynek? Tavaly szeptemberben Berlinben 3:37:49-et futottam, majd november elején New York-ban (egy emelkedőket is tartalmazó pályán) 3:30:35-öt. Idén szeretnék 3 óra 15 perc és 20 perc között futni, ami a tavalyi időket, a laposabb pályát és az egy év fejlődést figyelembe véve még reálisnak is tűnne, ha nem számoltam volna ki, hogy ez milyen tempót jelent: 4:37 és 4:44 perc/km közötti tempót… Ezt így elég durvának tűnik most még elképzelni, így már mintha nem is lenne olyan egyszerű a feladat. De Chicago-ról és a célokról írok majd még egy következő bejegyzésben!

1 month till Chicago Marathon

Chicago Marathon: útvonal

Már csak kevesebb, mint 50 nap van hátra az idei év számomra fő versenyének tekintett Chicago Marathon-ig. Marcival, az edzőmmel abban maradtunk, hogy előtte már nem versenyzek, hogy csak a felkészülésre és a maratonra tudjak koncentrálni. Fejben is elkezdtem már a ráhangolódást, megismerkedtem a pályával, melyet most röviden megosztok veletek is.

Számomra a legfontosabb, hogy Berlinhez hasonlóan és New York-kal szemben, Chicago egy viszonylag sík verseny, alig van benne szint. Gyakorlatilag teljesen sík, se emelkedő, se lejtő nincs benne, csak minimális hepe-hupák. Chicago-hoz képest még Berlin is emelkedősnek tűnik, legalábbis a szinttérképen.

World Marathon Majors elevation maps
Nem egy mai térkép, de az útvonalak ugyanazok, messziről is szembe tűnik, hogy Chicago a leglaposabb pálya. Egyben a legmagasabban fekvő is.

A táv első fele

Azt írják, hogy a verseny első fele nagyon könnyű, teljesen sík, sok a szurkoló, nagyszerű a hangulat. Éppen emiatt könnyű is elfutni az elejét. Nekem pláne oda kell majd figyelnem erre, hiszen én kifejezetten hajlamos vagyok rá. Sőt, a legtöbb tanács amit olvastam arról szólt, hogy az első 4-5 kilométeren még inkább lassabb is legyek, mint a tervezett tempó. Nagyon fontos, hogy fejben ott legyen az ember és ne égessen el olyan energiát, amire szüksége lesz majd később. Persze a frissítésre is figyelni kell, ebben semmi új nincs, már akkor el kell kezdeni, amikor még semmi jelét nem látod annak, hogy szükséged lenne rá.

Amire nekem még majd külön oda kell figyelnem, az az, hogy ne egyedül, magányosan fussak, hanem csatlakozzak egy megfelelő tempóban futó csoporthoz. Ezt nem tettem sem Berlinben, sem New York-ban, ellenben viszont a tavaly őszi siófoki félmaratonon. Most, hogy utánaolvastam az elméletének is, tudom, hogy energia felhasználás szempontjából sokat jelent valaki(k) mögött futni, és mentálisan is segít, hogy egy csoport tempójában futok gondolkozás nélkül és nem folyamatosan az órám kell figyelni, hogy ellenőrizzem a tempómat.

A Chicago Marathon hivatalos versenytérképe.

22-től a 34. kilométerig

A verseny féltávja vízválasztó. Nem csak azért, mert a táv fele (de ugye tudjuk, hogy egy maraton csak 30 kilométernél kezdődik…), hanem mert ha hinni lehet a beszámolóknak, a verseny hangulata is teljesen megváltozik. Az utcák kihalnak, a szurkolók eltűnnek, a hangulat megszűnik. Csak a versenytársak, a cipőkopogás marad – és Te. A pálya is kifele vezet a városból. De legalább nem fog emelkedni. 🙂 Az érzés ismerős lesz, New York-nak is volt ilyen része, nem volt kellemes, ez a rész tényleg az akaraterőről fog szólni.

Olvastam különféle ötleteket arról, hogy hogyan lehet megtörni ezeknek a kilométereknek a monotonitását. Kisebb szakaszokra osztani a távot (mondjuk erre a frissítő pontok mindig jól megfelelnek), 1-2 kilométerenként felgyorsítani 50-100 métert (no nem sprintelni, csak kicsit játszani a tempóval), kinézni a távolban egy kicsit lassabbnak tűnő futót és szép lassan utolérni, megelőzni. Kipróbálom majd őket. Tudom New York-ból, hogy ez tényleg nehéz lesz, mert ha nincs hangulat, akkor tényleg csak magadra tudsz figyelni. És 25-30 kilométer már kellő táv ahhoz, hogy azért fáradt legyél, de még nem elég sok ahhoz, hogy közel érezd a célt…

Chinatown – Finish line

A 34. kilométernél lépünk majd be Chinatown-ba. Innen még három kilométert kell kibírni, amíg a pálya még mindig kifelé vezet a városból. De ez már legalább belátható távolság, lehet visszaszámolni.

Chicago Marathon, Chinatown
Chinatown (Chicago Marathon)

Aztán a 37. kilométernél van két bal kanyar (amolyan fordító), amivel irányt veszünk a belváros és a cél felé, ráadásul a hátralévő táv is már csak bő 5 km, ami kb egy szigetkör. Itt már látszik majd a Sears Tower, tudni fogom, hogy ott van a White Sox Park, innen már biztosan megcsinálom. És New York-kal ellentétben itt nem lesznek dombok a végén, csak a jó egyenes befutó.