Tegnap lefutottam az első (újkori) versenyem, a Budapest Maraton Fesztiválon, a 10 kilométeres távot. Nagyon jó érzés volt, végig jól éreztem magam, jó volt futni – nem bántam meg egyáltalán, hogy beneveztem az utolsó pillanatban.
Több bejegyzést is fogok majd írni a versennyel kapcsolatban, ebben a bejegyzésben most elsősorban arról írok, hogy milyen volt a futás, hogyan éreztem magam.
Szerencsére a Hősök tere elég közel van hozzánk, így elég volt 9:30-kor elindulnom otthonról, hogy 9:50 körül odaérjek. Volt időm bemelegíteni, és kb 10 perccel a rajt előtt már be is álltam. 5:45-ös átlag kilométeridőt írtam a nevezési lapra, így a 4-es szektorba kerültem. Itt láttam, hogy milyen baromi sokan vannak, előttem és mögöttem is… Hatalmas volt a tömeg, ami persze jót tett a hangulatnak.
Az persze furcsa volt, hogy mikor megtörtént a rajt, akkor ahol én voltam, ott még sokáig egy helyben álltunk. Majd kisebb sétákkal kerültünk egyre közelebb a start helyre, amin ha jól emlékszem már 3:45-öt mutatott az óra, mikor elkezdtem futni. Persze tudtam, hogy mindenkinek egyéni időmérése van, így ez nem zavart, de azért jól mutatta, hogy milyen sokan voltunk.
A tömeg a későbbiekben is éreztette hatását. Az első pár száz méteren csak lassan lehetett kocogni. Amerre néztem futók, előzni egyáltalán nem volt egyszerű. Persze nem is nagyon akartam, úgy voltam vele, hogy csak megyek, amúgy sem baj, ha lassú a tempó az elején, legalább biztos nem futom el magam. Igazából ettől az egytől tartottam, ezért is akartam kipróbálni a versenyt, hogy mennyire nehéz megállni, hogy ne fuss túl gyorsan a jó hangulatban az elején. Hát, egyáltalán nem volt nehéz. 🙂 Az lett volna a nehéz, ha túl gyorsan akarok futni. Persze lehet, hogy túl hátulról indultam.
Az Andrássy úton azért már egy kicsit jobban lehetett haladni, köszönhetően a szélességének. Tudtam és tudom, hogy nem szabad, de hamar találtam egy-két futót, akiket kinéztem magamnak és próbáltam tartani velük a lépést. Nem voltak túl gyorsak, de az átlagnál azért gyorsabbak, így mögöttük tudtam jönni. Néha-néha lemaradtam mögöttük, mert igyekeztem odafigyelni, hogy nehogy túl gyorsan menjek.
Az Andrássy út után, a Nagymező utcában megint összetorlódott a mezőny (a szűk utca miatt), ez nem esett túl jó. Nem mentem valami hatalmas tempót, próbáltam a saját 5:30-as, esetleg 5:20-as kilométer átlagom futni, de ez érezhetően egy kicsit gyorsabb volt, mint a körülöttem lévők sebessége (akik előtt szintén voltak). Nehéz volt előzni, de egy éppen csak kicsit lassabb ember mögött futni sem volt túl jó érzés, nem akartam beállni. Aztán a Nyugati felüljáró után – bár még mindig nagyon sokan voltunk – már nem éreztem annyira a tömeget, onnan már úgy ahogy tudtam a saját tempóm futni.
Azt a saját tempóm, ami meglepően gyors volt (magamhoz képest persze). 5:45-öt írtam a nevezési lapomra. Múlt hét hétvégén, amikor sikerült elsőre (mármint az elmúlt 10 évben elsőre) lefutni a 10 kilométert, akkor 5:40 körül futottam a kilométereket. Sejtettem, hogy most kicsit gyorsabb leszek, hiszen verseny van, de nem akartam túl gyors lenni az elején, nehogy ne bírjam a végét.
5:40 helyett előbb 5:30-at, majd 5:25-öt futottam, elsősorban azért, mert követtem egy-két futót, amit persze nem szabadott volna. Tudom én, hogy mindenhol le van írva, hogy csak magadra figyelj, csak a saját idődre és biztos ne menj annál gyorsabban. De hát mit csináljak, ha “verseny” van. Akarva, akaratlanul is követsz valakit, másokat azért figyelsz, hogy megelőzd őket. Nehéz semlegesen futni, hogy senkire sem figyelsz, csak mész a saját tempódban. Legalábbis nekem nem sikerült. Azért annyira észnél voltam, hogy ne menjek irreálisan gyorsan, de így is gyorsabban mentem, mint terveztem.
Aztán éreztem, hogy ez ma jó lesz. 4-5 kilométernél még mindig oda kellett figyelnem, hogy ne menjek gyorsabban, de aztán úgy voltam vele, hogy lesz ami lesz, csak be fogok érni valahogy. Jöttek az 5:20 alatti kilométerek is. Egész jó tempót tudtam menni. Azaz végig tempót tudtam menni (persze a sajátom), és nem kellett a túlélésre játszanom. Volt egy kisebb holtpont valahol 8 kilométer környékén, bár ez így utólag az időeredményekből nem látszik, csak éreztem. Kicsit emelkedett is az út, volt benne még egy kanyar (és plusz pár száz méter), amire nem számítottam és egy kicsit nehezebb is volt emelnem a lábam. De az utolsó fordító után, amikor már éreztem, hogy közel a cél, és nem mellesleg a pálya is kicsit lejtett, új erőre kaptam, és még gyorsítani is tudtam.
Az utolsó kilométeren – mondjuk enyhén lejtős pálya mellett – igazán gyors tudtam lenni, éreztem, hogy maradt bennem energia, és azt ki is tudtam adni. 4:40-et futottam, ami számomra baromi gyors, főleg egy 10., utolsó kilométernek. Persze tényleg kicsit lejtett a talaj, érezhetően könnyebb volt futni. A célba érkezés nagyon jó élmény volt, sok néző, napsütés és persze a célvonal. Tudtam, hogy magam számára meglepően jó időt futottam, és érdekes módon bár jólesően elfáradtam, de nem lettem hulla, mint ahogy arra számítottam.
Nagyon jól esett a futás, tényleg fantasztikusan éreztem magam, nem csak a célban, hanem az egész verseny alatt. Az biztos, hogy ez most nagy energiát adott a folyatásra, a szürke hétköznapi edzésekre. Jól tettem, hogy elmentem!
